A REFORMÁCIÓ

Hiába üldözték a szenteket, mégis mindenfelé támadtak Isten igazságának hűséges tanúbizonyságai. Isten angyalai elvégezték a rájuk bízott munkát. Átkutatták a legsötétebb helyeket, és a homályból kiválasztották az őszinte szívű embereket. Mindnyájan tévedésbe süllyedtek ugyan, de Isten elhívta őket, mint Sault, hogy legyenek kiválasztott eszközei, terjesszék az igazságot és felszólaljanak Isten hitvalló népének bűnei ellen. Isten angyalai érintették Luthernek, Melanchtonnak szívét s egyéb helyeken másoknak is, hogy Isten igéjét, élő bizonyságát szomjúhozzák. Hatalmas vízáradathoz hasonlóan özönlött be az ellenség s magasra kellett emelni a zászlót. Luther volt arra elhívva, hogy a vihart felszítsa és szembeszálljon az elbukott egyház haragjával, s hogy erősítse azt a néhány hívőt, akik szent hitvallomásukhoz hívek maradtak. Luther csak attól félt, hogy Istent megbánthatja. Cselekedeteivel akarta Istennek kegyét kiérdemelni. Ámde mindaddig nem nyert kielégülést, amíg az isteni világosságnak egy sugara be nem ragyogta sötét lelki világát és arra nem késztette, hogy ne saját cselekedeteiben, hanem egyedül Krisztus vérének érdemében bízzon. Ezután személyesen önmaga járulhatott Isten elé; nem pápák, nem gyóntatóatyák, hanem egyedül Krisztus által.

Óh, mily drága volt Luther előtt ez az új és dicső világosság, amely sötét elméjét megvilágított s babonáit elűzte. Többre becsülte ezt minden földi kincsnél. Istennek igéje új volt. Körülötte minden megváltozott. Az a könyv, amelytől idáig félt, és amelyben semmi szépséget sem talált, most életté örökéletté lett számára. Ez a könyv lett öröme, vigasza és áldott tanítója. Semmi sem tarthatta vissza e könyv tanulmányozásától. Eddig félt a haláltól, de midőn Isten igéjét olvasta, elmúlt minden félelme; csodálta Isten jellemét és megszerette Istent. A Bibliát, Isten igéjét saját okulásáért kutatta és gyönyörködött felmérhetetlen kincseiben. Azután, azért is kutatta, hogy az egyháznak is hasznára legyen. Fájdalommal töltötte be azoknak bűnös volta, akikben üdvösségének reménységét vetette, és midőn látta, hogy kívüle még sokan vannak hasonló sötétségben, buzgón kereste az alkalmat, hogy őket Isten Bárányára figyelmeztesse, aki egyedül veszi el a világ bűneit.

Midőn a pápai egyház hibái és bűnei ellen szólalt fel, komolyan és elszántan fáradozott azon, hogy széttörje a sötétség láncait, amelyek ezreket tartottak rabságban. Vágyakozott arra, hogy az emberek elméjét az isteni kegyelem gazdagságára s a Jézus által elnyerhető üdvösség nagy, magasztos voltára rávezesse. Isten Szentlelkének erejében lépett fel az egyházvezető embereinek bűnei ellen; s midőn a papok részéről viharos ellenállásra talált, bátorságát nem vesztette el. Rendíthetetlenül bízott Isten hatalmas karjában, s bizton várta Tőle a teljes győzelmet. Minél inkább folytatta a küzdelmet, annál izzóbb haragra gyulladtak a papok. Ezek nem akartak reformokat. Azt akarták, hagyják meg őket nyugalmukban, könnyelmű élvezeteikben és gonoszságukban. Az egyházat is sötétségben kívánták tartani.

Láttam, hogy Luther rettenthetetlen hős volt, nem ismert félelmet, ha az igazságot kellett hirdetni, vagy a bűnt kárhoztatni. Nem törődött sem ördöggel, sem istentelen emberekkel, mert jól tudta, hogy az, Aki vele van, hatalmasabb náluk. Luther oly bátor, buzgó és merész volt, hogy gyakran abban a veszélyben forgott, hogy túlzásba megy. De Isten felébresztette Melanchtont, aki jellemileg éppen ellentéte volt Luthernek, hogy segítségére legyen a reformáció nagy munkájának előbbre vitelében. Melanchton félénk, óvatos és végtelenül türelmes volt. Isten igen kedvelte őt. Nagy bibliatudása mellett önfeláldozó munkája folytán fénysugarak űzték el a sötétséget, és sokan fogadták el hálásan a világosságot s fényében jártak. Ha egy tanúbizonyságot megöltek, ketten, sőt többen is vállalkoztak, hogy helyét betöltsék.

Sátán nem volt megelégedve, neki csak a test fölött volt hatalma. Nem rabolhatta el a hívők hitét és reményét. Még haláluk is fényes győzelem volt; bizton remélték az igazak feltámadását. Nem csupán emberi bátorsággal, kitartással bírtak. Egyetlen pillanatra sem szunnyadtak el, állandóan éberek voltak. Felövezték a keresztény fegyverzetét, készen álltak a harcra, hogy megküzdjenek, nem csupán a lelki ellenséggel, hanem az emberi alakba öltözött Sátánnal is, ki állandóan mellüknek szegezte: „Add fel hitedet, vagy halj meg!” Ez a néhány keresztény erősen állott Istenben és sokkal becsesebbek voltak Előtte, mint a fél világ, amely Krisztus nevét vallja ugyan, de mégis gyáva Isten ügyéért kiállni. Mialatt a gyülekezetet üldözték, a tagok szeretetben egyesültek egymással. Erősek voltak Istenben. A bűnösök nem egyesülhettek a gyülekezettel. Csak azok lehettek az Úr tanítványai, akik készek voltak mindenüket feláldozni Krisztusért. Ezek vállalták a szegénységet, alázatosságot és Krisztushoz hasonlók akartak lenni.