Visszatérés Kánaánba

Átkelve a Jordánon „annakutána minden bántás nélkül ment Jákób Mezopotámiából jövet Sikhem városába, mely volt a Kánaán földjén” (I. Móz. 33:18–20). Így teljesedett a pátriárka Béthelben elmondott imája, amelyben békességes visszatérésért könyörgött Istenhez. Rövid ideig Sikhem völgyében lakott. Ez volt az a hely, ahol Ábrahám, több mint száz évvel azelőtt először táborozott, itt építette az első oltárt az ígéret földjén. Jákób „megvette a mezőnek azt a részét, ahol sátorát felvonta, Khámornak, a Sekhem atyjának fiaitól száz pénzen. És oltárt állított ott, és nevezte azt ilyen néven: Isten, Izráel Istene” (I. Móz. 33:19–20). Ábrahámhoz hasonlóan Jákób is oltárt épített sátra mellett az Úrnak, és összegyűjtötte házanépét a reggeli és esti áldozat bemutatására. Itt ásta azt a róla elnevezett kutat is, amelyhez tizenhét évszázaddal később a Megváltó is eljött, és ami mellett a déli forróságban megpihenve, csodálkozó hallgatójának arról a forrásról beszélt, amely „örök életre buzgó víznek kútfeje lesz” őbennük (Jn. 4:14).

Jákób és fiai sikhemi tartózkodása erőszakkal és vérontással végződött. A pátriárka családjának egyetlen leánytagjára szégyent hoztak, két fivére gyilkosságba keveredett. Egy egész város pusztult el a boszszúálló fegyverektől egy ifjú törvénytelen tette következtében. A borzalmas következményekhez vezető események kezdete Jákób leányának cselekedete volt, aki bement a városba, „hogy meglátogassa annak a földnek leányait”, és így az istentelenek társaságába merészkedett. Aki olyan emberek között keresi kedvtelését, akik Istent nem félik, Sátán területére lép és kihívja kísértéseit maga ellen.

Simeon és Lévi kegyetlensége nem volt ugyan alaptalan, de a sikhemiek elleni eljárásukkal súlyos bűnt követtek el. Szándékukat gondosan eltitkolták atyjuk előtt, akit a borzalmas bosszúállás híre félelemmel töltött el. Fiai csalása és gonosztettük miatt érzett fájdalmában csak annyit mondott: „Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek a föld lakói előtt;… én pedig kevesedmagammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak és eltörölnek engem, mind házam népével egybe.” De fájdalmát és irtózatát, amellyel véres tettükre tekintett, jól mutatják azok a szavaik, melyeket ötven évvel később, Egyiptomban, a halálos ágyán visszaemlékezve mondott: „Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverük. Tanácsukban ne legyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesüljön dicsőségem… Átkozott haragjuk, mert erőszakos, és dühük, mivel kegyetlen.” (I. Móz. 49:5–7)

Jákób mély alázattal fordult Istenhez. Kegyetlenség és hamisság nyilvánult meg fiai jellemében. Táborában bálványokat imádtak, és a bálványimádás bizonyos mértékben már a saját családjában is teret hódított. Ha Isten érdemeik szerint bánik velük, nem szolgáltatja-e ki őket a körülöttük lakó népek bosszújának?

Mialatt Jákóbot szomorú gondolatai gyötörték, az Úr utasította, hogy táborával vonuljon délre, Béthel felé. Ennek a helynek a felidézése nemcsak az angyalok és Isten kegyelme ígéretének látomására emlékeztette a pátriárkát, hanem Istennek tett fogadalmára is, hogy az Úr lesz az ő Istene. Eltökélte, hogy mielőtt arra a szent helyre menne, megtisztítja házát a bálványimádás minden szennyétől. Kihirdette tehát egész táborában: „Hányjátok el az idegen isteneket, kik köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el öltözeteiteket. És keljünk fel, és menjünk el Béthelbe, hogy csináljak ott oltárt annak az Istennek, aki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam.” (I. Móz. 35:2–3)

Mélyen megrendülve mondta el Jákób Béthelhez fűződő első élményét, amikor magányos vándorként elhagyta atyja sátrát, hogy az életét mentse, és az Úr ott miként jelent meg neki éjjeli látásban. Miközben felelevenítette a múltat, szíve újból az Isten iránti hálával telt meg, és gyermekei is megilletődtek. A leghatásosabb módot választotta, hogy gyermekeit felkészítse az Isten imádatához való csatlakozásra, amikor majd Béthelbe érkeznek. „Átadták azért Jákóbnak mind az idegen isteneket, kik náluk voltak, és füleikből a függőket, és elásta azokat Jákób a cserfa alatt, amely Sikhem mellett volt.”

Isten megfélemlítette annak a földnek lakóit, úgyhogy nem tettek kísérletet a sikhemi vérengzés megbosszulására. A vándorok sértetlenül értek Béthelbe. Itt az Úr újból megjelent Jákóbnak, és megújította a szövetség ígéretét. „Jákób pedig emlékoszlopot állított azon a helyen, ahol szólt vele, kőoszlopot.” (I. Móz. 35:13–14)

Béthelben Jákób megsiratta apja házának egyik régi, hűséges szolgálóját, Debórát, aki anyjának, Rebekának a dajkája volt, és annak idején szeretettel és híven követte úrnőjét Mezopotámiából Kánaánba. Ennek az idős asszonynak jelenléte értékes kapocs volt Jákób számára, mert ifjúságához, de különösen anyjához fűzte, aki őt annyira szerette. Debóra elvesztését oly mélyen gyászolták, hogy azt a cserfát, amely alá eltemették, a „siralom cserfájának” nevezték el. Figyelemre méltó, hogy hűséges szolgálatának emlékezetét és az elvesztése felett érzett gyászt az Úr érdemesnek tartotta arra, hogy Igéjében megörökítse.

Bétheltől csak két napi járóföldre volt Hebron; de itt Rákhel halálával újabb nagy gyász szakadt Jákóbra. Kétszer hét esztendőt szolgált érte Mezopotámiában, de iránta érzett szerelme könnyűvé tette a nehéz munkát. Mély és állhatatos szeretetéről tanúskodtak azok a szavak is, amelyeket sokkal később, halálához közel mondott az idős pátriárka Egyiptomban, fiának, Józsefnek, élete eseményeire visszatekintve: „Mert mikor Mezopotámiából jöttem, meghalt mellettem Rákhel a Kánaán földjén az úton, mikor még egy dűlő földre voltam Efratától, és eltemettem őt ott, az Efratába vezető úton.” (I. Móz. 48:7) Családja hosszú és hányatott élete történetéből egyedül Rákhel elvesztéséről emlékezett meg.

Rákhel második fia születésekor halt meg. Utolsó leheletével Bénóninak, „fájdalom fiának” nevezte el gyermekét. De Jákób a nevet Benjáminra, „jobbkezem, erőm fiára” változtatta. Rákhelt ott temették el, ahol meghalt, és egy oszlopot emeltek az emlékére.

Az Efratába vezető úton egy másik szégyenteljes esemény történt Jákób családjában, aminek következtében Rúben, az elsőszülött fiú elvesztette az elsőszülöttségi jog kiváltságait és tisztességét.

Végre elérkezett Jákób az atyjához, „Izsákhoz Mamrébe, Kirjáth-Arbába, azaz Hebronba, ahol Ábrahám és Izsák tartózkodtak” (I. Móz. 35:27). Itt is maradt egészen atyja haláláig. A legyengült és vak Izsák számára a rég nem látott fiú kedves jelenléte vigasztalást jelentett a magány és a gyász éveiben.

Jákób és Ézsau csak atyjuk halálos ágyánál találkoztak újból. Valaha az idősebb testvér úgy várta ezt az eseményt, mint a bosszú lehetőségét, de érzelmei azóta nagyon megváltoztak. Jákób pedig, akit az elsőszülöttségi jogok lelki része és áldásai teljesen kielégítettek, lemondott bátyja javára az atyai vagyonból ráeső részről – az egyedüli örökségről, amit Ézsau becsült és fontosnak tartott. Nem is élt már benne féltékenység vagy gyűlölet testvére iránt, de mégis elváltak, és Ézsau a Seir hegyére költözött. Isten pedig, aki áldásokban végtelenül gazdag, Jákóbnak a legfőbb jó mellé, amit keresett, világi javakat is adott. „Mert az ő jószáguk több volt, semhogy együtt lakhattak volna, és tartózkodásuk földje nem bírta meg őket az ő nyájaik sokasága miatt.” Ez az elkülönülés a Jákóbra vonatkozó isteni tervvel összhangban történt. A testvérek között vallásos hit tekintetében olyan nagy volt a különbség, hogy jobb volt elválniuk.

Isten ismeretére Ézsaut és Jákóbot egyaránt oktatták, mindkettő szabadon választhatta, hogy Isten parancsolatai szerint éljen és kegyelmében részesüljön; de nem mind a ketten választották ezt az utat. A két testvér különböző úton indult el, és életútjuk egyre inkább eltávolodott egymástól.

Isten nem önkényesen választott a két fivér közül, hogy egyikőjüket kizárja a megváltás áldásaiból. Kegyelmének ajándékához Krisztus által mindenki szabadon hozzájuthat. Mindenki csak a saját választása miatt veszhet el. Az Úr kihirdette igéjében azokat a feltételeket, amelyek alapján minden lélek örök életet nyerhet – engedelmesség Isten parancsolatai iránt, a Krisztusba vetett hit által. Isten a törvényével összhangban lévő jellemet választotta, és mindenki, aki eléri követelményei szintjét, bejuthat a dicsőség országába. Jézus is ezt mondja: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet.” (Jn. 3:36) „Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt. 7:21) A Jelenések könyvében pedig kijelenti: „Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba.” (Jel. 22:14) Isten igéje szerint az embernek végső üdvössége érdekében ezt az egyetlen választást kell megtennie.

Minden lélek kiválasztott, aki félelemmel és rettegéssel tesz mind többet saját üdvösségéért. Az a kiválasztott, aki felölti Isten fegyverzetét, és megharcolja a hit nemes harcát. Az a kiválasztott, aki vigyáz és imádkozik, aki kutatja a Szentírást és menekül a kísértések elől. Az a kiválasztott, aki hitében állhatatos és engedelmeskedik minden egyes igének, amely Isten szájából származik. A megváltás kincsei szabadon hozzáférhetőek mindenki számára, de a megváltás eredményének csak azok örvendhetnek, akik teljesítették feltételeit.

Ézsau megvetette a szövetség áldásait. Többre becsülte a mulandó javakat, mint a lelkieket, és azt kapta, amire vágyakozott. Saját megfontolt választása különítette el Isten népétől. Jákób a hit örökségét választotta. Ravaszsággal, árulással, majd csalással próbálta célját elérni; ám Isten úgy akarta, hogy bűne javára szolgáljon. Jákóbot életének további keserű tapasztalatai sem tántorították el céljától, kitartott elhatározása mellett, sohasem tágított választásától. Később belátta, hogy amikor az áldás elnyeréséért emberi ügyességhez, fortélyhoz folyamodott, Isten terve ellen hadakozott. De a Jabbok partján tusakodásban töltött éjszaka után Jákób más ember lett. Magabízása gyökerestől eltűnt. Ettől kezdve a régi ravaszkodásnak nyoma sem volt többé. A korábbi fortély és csalás helyett életét egyenes lelkület és igazságosság jellemezte. Megtanulta útjait a Mindenhatóra bízni, megpróbáltatás és ínség közepette megadással és alázattal meghajolni Isten akarata előtt. Jelleméből minden salak kiégett a megpróbáltatás tüzes kemencéjében, és „tűzben megpróbált aranyként” (Ésa. 4:3; I. Pt. 1:7) Tompítatlan fénnyel világított Ábrahám és Izsák hite Jákób lényéből is.

Jákób bűne és az ebből következő események sorozata éreztette gonosz hatását, s az idők során keserű gyümölcsöket termett fiai életében és jellemében. Mire férfikorba léptek, súlyos jellemhibák fejlődtek ki bennük. A többnejűség következményei megmutatkoztak a családban. A törvény áthágása oda vezet, hogy elapasztja a szeretet forrását, és befolyása a legszentebb kötelékeket is meggyengíti. Az anyák féltékenykedése megkeserítette a családi kapcsolatokat; a gyermekek is civakodtak, nem tűrték az apai fenyítéket; az apa életét pedig szüntelen gond és bánat felhőzte be.

Mindezek ellenére akadt egy fia, aki jellemében messze különbözött a többitől: Rákhel idősebb gyermeke, József, akinek külső megjelenése a lélek és a szív szépségének kisugárzása volt. Ez az ifjú tiszta, szorgalmas és vidám volt, és az erkölcsi komolyságnak és állhatatosságnak is bizonyságát adta. Megszívlelte atyja tanításait, és szeretett engedelmeskedni Istennek. Jellemtulajdonságai, amelyekkel később Egyiptomban annyira kitűnt – szolgálatkészség, hűség és őszinteség –, már megmutatkoztak mindennapi életében. Édesanyja halála után még szorosabban ragaszkodott atyjához, és Jákób szíve is idős korában született gyermekéhez kötődött. „Minden fiánál jobban szerette Józsefet.”

De éppen ez a ragaszkodás vált mérhetetlen bánat és szenvedés okozójává. Jákób balga módon kimutatta József iránti megkülönböztetett szeretetét, és ez felszította fiai féltékenységét. Józsefet nyugtalanította bátyjai gonosz viselkedése, bátorságot vett és figyelmeztette őket, ám azok csak annál jobban meggyűlölték. Miután nem nézhette el, hogy fivérei e viselkedésükkel Isten ellen is vétkezzenek, elmondta atyjuknak, remélve, hogy az apai tekintély közbelépése a jó útra tereli őket.

Jákób óvakodott attól, hogy szigorral vagy kemény beszéddel felkeltse haragjukat. Szelíden beszélt fiainak irántuk érzett aggodalmáról, és szinte könyörgött nekik, hogy legyenek tekintettel ősz fejére és ne hozzanak rá szégyent, főleg pedig ne gyalázzák meg Istent azzal, hogy törvényét áthágják. Megszégyenülve, hogy gonoszságuk nyilvánvalóvá vált, az ifjú emberek látszólag megbánást mutattak. Ezzel azonban csak igazi érzelmeiket leplezték, melyeket a kipellengérezés csak annál inkább felszított.

Az apa meggondolatlan ajándéka, hogy Józsefnek olyan drága ruhát csináltatott, amilyet egyébként csak az előkelőségek viseltek, az elfogultság újabb bizonyítéka volt a többiek szemében, és felébresztette bennük a gyanút, hogy Jákób, idősebb gyermekeit megkerülve, Rákhel fiának akarja adni az elsőszülöttnek járó áldást. Rosszindulatukat csak tovább növelte József álma, melyet naivan elbeszélt nekik: „Ímé kévéket kötöttünk a mezőn, és ímé az én kévém felkelt és felállt, a ti kévéitek pedig körülálltak, és az én kévém előtt meghajoltak. Avagy király akarsz-e lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz mirajtunk?” – kiáltották nagy haraggal (I. Móz. 37:5–8).

Nemsokára újabb, hasonló értelmű álmot látott, amit ugyancsak elmondott előttük: „Ímé, a nap és a hold és tizenegy csillag meghajolt énelőttem.” Ezt az álmot ugyanolyan gyorsan fejtették meg, mint az elsőt. Jelenlevő atyja is rendreutasította: „Micsoda álom ez, amelyet álmodtál? Avagy elmegyünk-é én és a te anyád, és a te atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat a földig?” (I. Móz. 37:9–11) De feddő szavai ellenére hitte, hogy az Úr a jövőt tárta fel József előtt.

Miközben a fiú ott állt előttük és arca Isten Lelkétől sugárzott, bátyjai nem rejthették el csodálatukat; de mégsem voltak hajlandók megtagadni gonosz útjaikat, gyűlölték Józsefben a bűneiket megfeddő tisztaságot. Kain lelkülete égett a szívükben.

A fivérek, hogy a nyájnak legelőt találjanak, egyik helyről a másikra vándoroltak, és előfordult, hogy hónapokig is távol voltak otthonuktól. A történtek után is útra keltek, hogy arra a helyre menjenek, amelyet atyjuk Sikhemben vásárolt. Hosszabb ideje nem érkezett felőlük semmi hír, és az apa aggódni kezdett fiai biztonságáért, mert emlékezett a sikhemiták elleni korábbi kegyetlenségükre. Ezért elküldte Józsefet, hogy keresse meg őket és hozzon hírt hogylétükről. Ha ismerte volna fiainak Józseffel szemben táplált igazi, de előle elleplezett érzelmeit, akkor nem engedte volna őt közéjük egyedül.

József vidáman vett búcsút atyjától; sem az idős férfi, sem az ifjú nem sejtette, mi minden történik majd addig, amíg újra viszontláthatják egymást. József hosszú, magányos vándorlás után jutott el Sikhembe, de bátyjait nem találta ott. Kérdezősködésére Dóthánba irányították. Már eddig is több mint nyolcvan kilométert tett meg, és most további huszonöt kilométernyi gyaloglás állt előtte. Ez azonban nem csüggesztette el, sietve folytatta útját. Az a gondolat, hogy öreg atyját megnyugtassa, és hogy fivéreit – akiket szívtelenségük ellenére is szeretett – láthassa, elfeledtette vele fáradtságát.

Bátyjai már messziről látták közeledni, de a miattuk megtett hoszszú út, testvérük fáradtsága, éhsége vagy szomjúsága, testvéri szeretetre, barátságos fogadtatásra való igénye sem enyhítette gyűlölködésük keserűségét. „Ímhol jön az álomlátó” – kiáltották gúnyosan. A féltékenység és bosszúvágy, amelyet oly régóta tápláltak magukban, most úrrá lett rajtuk. „Most hát jertek, öljük meg őt, és vessük valamelyik kútba, és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból.”

Szándékukat végre is hajtották volna, ha nincs ott Rúben, aki viszszarettent attól, hogy öccse meggyilkolásában részes legyen. Azt tanácsolta, hogy vessék Józsefet egy kútba, hogy ott pusztuljon el. Titokban azonban az volt a szándéka, hogy megmenti öccsét és visszaviszi atyjához. Miután rábeszélte testvéreit, hogy csatlakozzanak tervéhez, elment közülük, mert attól félt, hogy ha ott marad, rájönnek, mit érez és szándéka kiderül.

József gyanútlanul közeledett, és örült, hogy hosszas keresése eredménnyel járt, de a várt barátságos üdvözlés helyett haragos, bosszúszomjas tekintetek fogadták. Megragadták, cifra köntösét leszaggatták róla. A gúnyolódások és fenyegetések gyilkos szándékról árulkodtak. József hiába könyörgött. Teljesen a megvadult emberek hatalmában volt. Testi épségét nem kímélve odavonszolták egy mély kúthoz és beledobták. Miután meggyőződtek róla, hogy a kútból nem menekülhet, otthagyták, hogy éhen vesszen, ők pedig nyugodtan „leültek falatozni”.

Azonban egyiknek-másiknak közülük valahogy nem ízlett az étel. Nem érezték azt az elégtételt, amit a bosszúállástól vártak. Nemsokára egy közeledő karavánt pillantottak meg. Izmaelita kereskedők szállítottak tevéiken fűszereket és egyéb árukat a Jordánon túlról Egyiptomba. Júda azt tanácsolta, hogy ne hagyják a fiút éhen pusztulni, hanem adják el inkább ezeknek a pogány kereskedőknek. Úgy érvelt, hogy tulajdonképpen megszabadulnak Józseftől, és halála nem szárad a lelkükön. „Ne tegyük rá a kezünket, hiszen atyánkfia, vérünkből való ő.” Az érvelés hatott, a testvérek mind beleegyeztek, így Józsefet sietve kihúzták a kútból.

Amikor József meglátta a kereskedőket, rémülten döbbent rá a kegyetlen valóságra. A rabszolgasors rosszabb volt a halálnál is. Kétségbeesésében hol az egyik, hol a másik testvéréhez fordult, de hiába. Voltak ugyan köztük, akiket a gyermek könyörgése meghatott, de hallgattak attól való féltükben, hogy nevetségessé válnak. Mindnyájan érezték, hogy túl messzire mentek már ahhoz, hogy visszakozzanak. Ha megkímélnék Józsefet, biztosan bevádolná őket atyjuknál, aki nem nézné el legkedvesebb fia ellen elkövetett kegyetlenségüket. Megkeményítették hát szívüket a gyermek könyörgéseivel szemben, és átadták a pogány kereskedőknek. A karaván útnak indult, és nemsokára eltűnt a szemük elől.

Rúben visszatért a kúthoz, de József nem volt ott. Ijedten, magát vádolva szaggatta meg ruháit, és testvéreit keresve így kiáltott: „Nincsen a gyermek, és én, merre menjek én?!” De miután megtudta, mi történt Józseffel és hogy nincs már mód a megmentésére, beleegyezett, hogy hallgatni fog e bűnről. Miután leöltek egy kecskebakot, József szétszaggatott köntösét belemártották a vérébe, és elvitték atyjukhoz azzal, hogy a mezőn találták és attól félnek, hogy a testvérüké. „Ezt találtuk – mondták neki –, ismerd meg, fiad ruhája-é vagy nem?” Előre féltek ettől a jelenettől, de egyikük sem volt felkészülve arra, amit látniuk kellett: az agg atya szívszaggató fájdalmára, a hatalmas veszteség felett érzett bánatára. „Az én fiamnak ruhája ez – kiáltott fel zokogva – fenevad ette meg őt, bizony széjjelszaggatta Józsefet.” Fiai és leányai hiába próbálták vigasztalni. „Jákób megszaggatta ruháit, zsákba öltözött és gyászolta az ő fiát sokáig.” Sőt még az idő sem hozott fájdalmára enyhülést. „Sírva megyek fiamhoz a sírba” – panaszolta mindig keserűen. Az ifjú emberek pedig, bár megrettentek attól, amit tettek, de atyjuk haragjától félve eltitkolták a valóságot, noha bűnük a saját szemükben is igen nagy volt.