Jákób és Ézsau

Jákób és Ézsau, Izsák ikerfiai jellemükben és életükben feltűnő ellentétet mutattak. Ezt az ellentétet Isten angyala már születésük előtt megjelentette. Válaszként Rebeka aggódó imájára kijelentette, hogy két fia fog születni; mindkettő nagy nemzet feje lesz, de az egyik nagyobb lesz a másiknál és a nagyobb a fiatalabb lesz.

Ézsau vágyait kielégítve nőtt fel, és minden érdeklődését a jelenre összpontosította. Nem tűrte, hogy fékezzék, fegyelmezzék, csak a szabad, vad hajszát szerette, és már ifjú korában a vadászéletet választotta. Mégis ő volt apja kedvence. A csendes, békeszerető pásztornak tetszett idősebb fia merészsége és tettereje, aki bátran bebarangolta a hegyeket, a pusztákat, és hazatérve apjának vadpecsenyét hozott, majd beszámolt kalandos élete izgalmas eseményeiről. Jákób viszont meggondolt, szorgalmas, óvatos ember volt, inkább a jövővel törődött, mint a jelennel; megelégedett az otthoni élettel, a nyáj körüli elfoglaltsággal és a földműveléssel. Kitartását, takarékosságát és előrelátását édesanyja értékelte sokra. Jákób szeretete mély és erős volt; gyengéd, lankadatlan figyelmessége inkább boldogította anyját, mint Ézsau nagyhangú, alkalmi kedvessége. Rebeka Jákóbot szerette jobban.

Az Ábrahámnak adott és a később fiának is megerősített ígéret volt Izsák és Rebeka minden vágya és reménye. Ézsau és Jákób jól ismerte ezeket az ígéreteket. Megtanulták, hogy az elsőszülöttségi jog nagyon fontos, mert nem csupán gazdag örökséget jelentett, hanem lelki elsőséget is. Az elsőszülött egyúttal a család papja volt, és utódai közül származik majd a világ Megváltója. Másrészt az elsőszülöttségi joggal kötelezettségek is jártak. Aki áldásait örökli, életét Isten szolgálatára kell szentelnie. Mint Ábrahámnak, neki is engedelmeskednie kell Isten követelményeinek. Mind házasságában, mind családi kapcsolataiban és közösségi életében ki kell kérnie Isten tanácsát.

Izsák feltárta fiai előtt ezeket a kiváltságokat és feltételeket, és világosan kijelentette, hogy Ézsaut, az idősebbet illeti az elsőszülöttség joga. Ézsautól azonban távol állt az odaszentelődés, a vallásos élet. Ellenére voltak a lelki elsőszülöttséggel járó kötelezettségek, sőt gyűlölt terhet jelentettek a számára. Isten törvényét, amely az Ábrahámmal kötött szövetség feltételét képezte, Ézsau igának tekintette. Vágyai kielégítését hajszolva, legfőbb kívánsága az volt, hogy szabadon tehesse, amit szeret. A hatalom és a gazdagság, dőzsölés és mulatozás jelentette számára a boldogságot. Vad, kóborló életének féktelen szabadsága volt élete gyönyörűsége. Rebeka visszaemlékezett az angyal szavaira, és világosabban felismerte fiai jellemét, mint férje. Meggyőződött arról, hogy Jákób az isteni ígéret örököse. Elismételte az angyal szavait Izsáknak, de az atya szeretete idősebb fián csüggött, és elhatározása megingathatatlan volt.

Jákób anyjától értesült a mennyei kinyilatkoztatásról, hogy az elsőszülöttségi jog őt fogja illetni, és kimondhatatlanul vágyott az ezzel járó kiváltságok után. Nem atyja gazdag örökségét sóvárogta, számára a lelki elsőszülöttség volt a fontos. Vágyott közösségben lenni Istennel úgy, mint Ábrahám; engesztelő áldozatot hozni családjáért; a választott nép, a megígért Messiás ősatyjává, lenni és végül örökölni a szövetség áldásait, az örökkévaló országot – ezek a kiváltságok és megtiszteltetések gyújtották fel leghőbb vágyait. Gondolatai állandóan a jövő körül forogtak, szerette volna megragadni a még nem látott áldásokat.

Titkolt sóvárgással hallgatta mindazt, amit atyja mondott el a lelki elsőszülöttségről, és gondosan megőrizte azt is, amit anyjától hallott. Éjjel és nappal ez foglalkoztatta gondolatait, míg életének mindent átfogó, egyetlen értelmévé, céljává vált. De miközben így az örökkévalót többre becsülte az időleges, mulandó áldásoknál, Jákób még nem ismerte tapasztalatból azt az Istent, akit tisztelt. Az isteni kegyelem még nem újította meg szívét. Úgy gondolta, hogy a rá vonatkozó ígéret mindaddig nem teljesülhet, amíg Ézsau igényt tart az elsőszülött jogaira, és állandóan azon törte a fejét, hogy hogyan biztosíthatná a maga számára az áldást, amelyet bátyja nem is értékelt, számára pedig olyan sokat jelentett.

Amikor Ézsau egyszer a vadászattól fáradtan, kimerülten érkezett haza, kért Jákóbtól az ételből, amit öccse éppen készített. Jákóbot e pillanatban is egyetlen gondolat foglalkoztatta. Megragadta a kínálkozó alkalmat, és felajánlotta, hogy az elsőszülöttségi jogért cserébe csillapítja bátyja éhségét. „Íme, én halni járok – kiáltotta a féktelen, csupán élvezetét hajszoló vadász – mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?” (I. Móz. 25:32) Egy tál lencséért eladta hát elsőszülöttségi jogát, és esküvel erősítette meg az adásvételt. Csak rövid ideig kellett volna még várnia, hogy atyja sátorában ételt kapjon; azonban, hogy kielégítse pillanatnyi étvágyát, könnyelműen eltékozolta dicső örökségét, amelyet Isten ígért meg atyáinak. Minden érdeklődése a jelenre irányult. Kész volt feláldozni a mennyeit a földiért, odaadni a jövő javait egy pillanatnyi gyönyörért.

„Így vetette meg Ézsau az elsőszülöttséget.” (I. Móz. 25:34) Miután megtette, megkönnyebbülést érzett. Útja ezentúl akadálytalan; úgy tehet, ahogy tetszik. Ezért a vad örömért, a helytelenül értelmezett szabadságért hányan cserélik el ma is elsőszülöttségüket, a tiszta, szeplőtlen, örökkévaló mennyei örökséget!

Mivel mindig csak a külsőségek és a földi gyönyörök vonzották, Ézsau két feleséget vett Héth leányai közül. Ezek bálványisteneket imádtak, és bálványimádásuk Izsáknak és Rebekának keserves gyötrelmet okozott. Ézsau megszegte a szövetség egyik feltételét, amely megtiltotta a választott nép és a pogányok közötti összeházasodást; Izsákot azonban még ez sem ingatta meg abbeli elhatározásában, hogy Ézsaunak adja az elsőszülöttségi áldást. Rebeka érvelése, Jákób hő sóvárgása és Ézsau kötelezettségeivel szembeni közönye mind-mind hatástalan maradt, az atya nem változtatott eredeti szándékán.

Múltak az évek, Izsák megöregedett, megvakult, és érezve, hogy halála közeleg, elhatározta, hogy nem vár tovább, idősebbik fiának adja az áldást. Mivel számított Rebeka és Jákób ellenzésére, úgy döntött, hogy ezt az ünnepélyes szertartást titokban végzi el. Mivel az ilyen alkalmakon a szokáshoz híven ünnepet ültek, a pátriárka megparancsolta Ézsaunak: „Menj ki a mezőre és vadássz énnekem vadat. És csinálj nekem kedvem szerint való ételt,… hogy megáldjon téged az én lelkem, mielőtt meghalok.” (I. Móz. 27:3–4)

Rebeka megsejtette Izsák tervét. Biztos volt abban, hogy az ellenkezik Isten kinyilvánított akaratával. Izsák abban a veszélyben forgott, hogy Isten haragját hívja ki maga ellen, és megfosztja fiatalabb fiát attól a tisztségtől, amelyre Isten hívta el. Mivel Izsákkal szemben eddig minden érvelése hatástalan maradt, ezért elhatározta, hogy cselhez folyamodik.

Ézsau még útnak sem indult, Rebeka máris hozzálátott terve megvalósításához. Elmondta Jákóbnak a történteket, és gyors cselekvésre sürgette, hogy megakadályozza a végleges és visszavonhatatlan áldásosztást Ézsau javára. Biztosította fiát, hogy ha követi utasításait, elnyerheti az áldást, Isten ígérete szerint. Jákób vonakodott beleegyezni anyja tervébe. Az a gondolat, hogy atyját megcsalja, gyötrelmes volt számára. Érezte, hogy ilyen bűn inkább átkot, mint áldást hozhat. De anyja eloszlatta aggodalmát, és Jákób hozzálátott, hogy a kapott tanácsokat megvalósítsa. Nem akart hazudni, de miután már atyja előtt állt, úgy látta, túl messzire ment, és nincs már visszaút. Csalással nyerte el a hőn óhajtott áldást.

Jákób és Rebeka sikeresen keresztülvitték tervüket, de csalásuk csak bánatot, fájdalmat hozott számukra. Isten kijelentette, hogy az elsőszülöttségi jog Jákóbé, és beváltotta volna szavát a maga idejében, ha hittel, türelemmel várnak teljesülésére. Azonban, hasonlóan azokhoz, akik ma Isten gyermekeinek vallják magukat, szintén nem voltak hajlandóak ügyüket Isten kezébe helyezni. Rebeka keservesen megbánta a Jákóbnak adott rossz tanácsot; emiatt kellett elválnia szeretett fiától, akit soha többé nem látott viszont. Jákóbot pedig, attól az órától kezdve, hogy elnyerte az elsőszülöttségi jogot, önvád marcangolta. Vétkezett atyja, fivére, a saját lelke és Isten ellen. Egyetlen rövid óra élethosszig tartó bűnbánó töredelemre adott okot. Élénken élt emlékezetében ez a jelenet még évek múltán is, amikor fiainak gonosz életmódja nyomta lelkét.

Alig távozott Jákób atyja sátrából, máris belépett Ézsau. Ámbár eladta elsőszülöttségi jogát, és ezt ünnepélyes esküjével is megerősítette, mégis elhatározta, hogy áldásait biztosítja magának, tekintet nélkül fivére igényeire. A lelki elsőszülöttséggel anyagi áldások is jártak, ő lett volna a család feje, és atyja vagyonából kétszeres rész illetné. Ezek olyan áldások voltak, amelyeket ő is értékelt. „Keljen fel az én atyám – mondta –, és egyék az ő fia vadászatából, hogy áldjon meg engem a te lelked!” (I. Móz. 27:31)

A vak, idős apa megrémülve, döbbenten eszmélt rá a vele szemben elkövetett csalásra. Régóta dédelgetett reményeit hiúsították meg, és teljesen átérezte idősebb fia csalódását. Azonban átvillant rajta a meggyőződés, hogy Isten gondviselése akadályozta meg terve keresztülvitelét és valósította meg azt, amit ő megakadályozni szándékozott. Visszaemlékezett az angyal Rebekához intézett szavaira és belátta, hogy bűne ellenére is Jákób az alkalmas Isten terveinek megvalósítására. Mialatt ajkairól az áldás szavai hangzottak el, érezte a Lélek sugallatát; most pedig, a körülmények ismeretében, megerősítette az akaratlanul is Jákóbra adott áldását: „Megáldottam őt, és áldott is lészen.”

Ézsau nem értékelte az áldást, amíg elérhető volt számára, de annál inkább kívánta most, miután örökre eljátszotta. Szenvedélyes természetének egész hevessége felgyúlt, fájdalma és haragja rettenetes volt. Keserves sírással kiáltotta: „Áldj meg engem is, atyám! Nem tartottál-é nékem is valami áldást?” Azonban az adott ígéret nem volt visszavonható. Elsőszülöttségét, melyet oly könnyelműen elcserélt, nem nyerhette vissza. „Egy jó falatért”, étvágya pillanatnyi kielégítéséért, melyet sosem fékezett, Ézsau eladta örökségét; de mire belátta balgaságát, már túl késő volt, az áldást nem szerezhette vissza. „Nem találta meg a megbánás helyét, noha könnyhullatással kereste azt az áldást.” (Zsid. 12:17) Isten nem zárta ki Ézsaut abból a kiváltságból, hogy töredelemmel keresse az Úr kegyelmét; elsőszülöttségi jogát azonban többé nem szerezhette vissza. Bánatát nem az okozta, hogy meggyőződött bűnösségéről; nem vágyott az Istennel való megbékélésre. Bántotta bűnének következménye, de maga a bűn nem.

Az isteni áldások és követelmények iránti közönye miatt a Szentírás „paráznának, istentelennek” nevezi Ézsaut (Zsid. 12:16). Azokat példázza, akik könnyelműen veszik a Jézus Krisztus vérén szerzett megváltásukat, és készek mennyei örökségüket mulandó földi dolgokért feláldozni. Tömegek élnek ma is a pillanatnak, nem gondolva a jövőre, sem az eljövendő életre. Mint Ézsau, így kiáltanak: „Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk!” (I. Kor. 15:32) Hajlamaik irányítják tetteiket, és az önmegtagadás helyett inkább lemondanak a legnagyobb értékekről. Ha választani kell az étvágy és az önmegtagadók és istenfélők számára megígért mennyei áldások között, az étvágy győz felettük, Istent és a mennyet valósággal megvetik. Még a hitvalló keresztények között is mennyien ragaszkodnak az egészségükre ártalmas élvezetekhez, melyek pedig a lélek fogékonyságát, érzékenységét tompítják! Ha eléjük tárják kötelességüket, hogy tisztítsák meg magukat a test és a lélek minden szennyétől, és törekedjenek Isten félelmében a tökéletességre, megsértődnek. Megértik, hogy ha ragaszkodnak ártalmas élvezeteikhez, akkor nem juthatnak be Isten országába, tehát úgy döntenek, hogy mivel az örök élet útja annyira keskeny, nem járnak tovább rajta.

Tömegek adják el elsőszülöttségi jogukat ösztöneiknek engedelmeskedve. Feláldozzák egészségüket, meggyengítik értelmi képességeiket, eljátsszák mennyei örökségüket, és mindezt csupán egy pillanatnyi gyönyörért, élvezetekért, amelyek egyszerre gyengítenek és a jellemet is rombolják. Ahogy Ézsau is csak akkor ébredt rá a meggondolatlan csere balgaságára, amikor már túl késő volt ahhoz, hogy veszteségét jóvátehesse, úgy járnak majd Isten nagy napján mindazok, akik önzésük kielégítéséért elfecsérelték mennyei örökrészüket.