Dávid utolsó évei

2 Sámuel 24; 1 Királyok 1; 1 Krónika 21; 28-29.

Absolon lázadásának leverése nem hozott azonnal békét az országra. A nemzet oly nagy része csatlakozott a felkeléshez, hogy Dávid nem akart visszatérni a fővárosba és folytatni uralkodását, amíg a törzsek meg nem hívják. Az Absolon bukását követő zűrzavarban nem került sor gyors és határozott lépésre a király visszahívását illetően, és amikor Júda végül vállalkozott arra, hogy visszahozza Dávidot, a többi törzsben féltékenység ébredt, és felkelés robbant ki. Ezt azonban hamar elfojtották, és a béke újra visszatért Izraelbe.

Dávid története szolgáltatja a valaha adatott egyik leghatásosabb bizonyítékot arról a lelket fenyegető veszedelemről, amely a hatalomból, gazdagságból és világi dicsőségből származik – azokból a javakból, amelyekre az emberek a legmohóbban vágynak. Kevesen mentek át valaha is olyan tapasztalatokon, amelyek alkalmasabbak lettek volna előkészíteni őket egy ilyen próba elviselésére. Dávid pásztorként töltött ifjúkora, az alázatosság, a türelmes munka, és a nyájról való gondoskodás leckéivel; a természettel való érintkezés a hegyek magányában, amely kibontakoztatta zenei és költői tehetségét, és gondolatait a Teremtőre irányította; pusztai életének hosszú tanulóideje, ami megedzette bátorságát, állhatatosságát, türelmét és Istenbe vetett hitét, mindezek az Úrtól rendelt eszközök voltak, hogy előkészítsék Izrael trónjának elfoglalására. Dávid értékes tapasztalatokat szerzett Isten szeretetéről, és Szentlelke gazdagon megnyugodott rajta; Saul történetében pedig a pusztán emberi bölcsesség teljes hiábavalóságát látta. Mégis, a világi siker és dicsőség úgy meggyengítette Dávid jellemét, hogy ismételten legyőzte a kísértő.

A pogány népekkel való érintkezés felébresztette a vágyat, hogy azok nemzeti szokásait kövessék és világi nagyságra törekedjenek. Izraelt, mint Jahve népét, tisztelet illette meg; de amikor büszkeségük és önbizalmuk növekedett, az izraeliták nem érték be ezzel a kiváltsággal. Inkább a többi nép között betöltött helyük foglalkoztatta őket. Ez a lelkület szükségszerűen kísértésekhez vezetett. Dávid, azzal a céllal, hogy az idegen népek közötti hódításait kiterjessze, elhatározta, növeli hadseregét, azáltal hogy mindenkit katonai szolgálatra kötelez, akik a megfelelő életkorban vannak. Ennek végrehajtásához népszámlálásra volt szükség. Büszkeség és becsvágy késztette erre a királyt. A népszámlálás megmutatja majd a különbséget az ország trónralépésekori gyengesége és az uralkodása alatt bekövetkezett megerősödése és virágzása között. Ez tovább táplálta volna a mind a király, mind a nép részéről megnyilvánuló, máris túlzott önbizalmat. Az Írás mondja: „Támadt pedig a Sátán Izráel ellen és felindította Dávidot, hogy megszámlálja Izráelt.” Izráel Dávid alatt bekövetkezett virágzása inkább Isten áldásának, mint királyuk tehetségének, vagy a hadseregük erejének volt köszönhető. De az ország katonai hatalmának növekedése azt a benyomást keltette a szomszédos népekben, hogy Izrael a hadseregeiben bízott és nem Jahve hatalmában.

Bár Izrael népe büszke volt nemzeti nagyságára, mégsem fogadták kedvezően Dávid tervét, hogy ennyire ki akarja terjeszteni a katonai szolgálatot. A kilátásba helyezett besorozás nagy elégedetlenséget okozott, és emiatt szükségesnek tűnt, hogy katonatiszteket bízzanak meg a papok és tisztviselők helyett, akik azelőtt a népszámlálást végezték. Ennek az intézkedésnek célja homlokegyenest ellentétes volt a teokrácia alapelveivel. Még Joáb is ellenkezett, bármilyen lelkiismeretlennek mutatkozott is különben. Így szólt: „Az Úr százennyivel szaporítsa meg az ő népét, amennyien vannak. Avagy nem mind a te szolgáid-é azok, Uram király? S miért tudakozza ezt az én uram? Miért lenne Izráelnek büntetésére? De a király szava erősebb volt a Joábénál. Elment azért Joáb és bejárta egész Izráelt; azután megtért Jeruzsálembe.” A népszámlálás még be sem fejeződött, amikor Dávid már belátta bűnét. Önmagát hibáztatva mondta Istennek: „Igen vétkeztem, hogy ezt műveltem, most azért bocsásd meg a te szolgád vétkét, mert felette esztelenül cselekedtem!” Másnap reggel Gád próféta üzenettel jött Dávidhoz: „Ezt mondja az Úr! Válassz magadnak! Vagy három esztendeig való éhséget, vagy hogy három hónapig emésztessél ellenségeid által és a te ellenséged fegyvere legyen terajtad, vagy az Úr fegyvere és a döghalál három napig kegyetlenkedjenek földedben, és az Úr angyala pusztítson Izráel minden határaiban. Azért lássad most mit feleljek annak, aki engem hozzád küldött.”

A király válasza így hangzott: „Nagy az én szorongattatásom! Hadd essem inkább az Úr kezébe (mert igen nagy az ő irgalmassága) és ne essem emberek kezébe.”

Az országot járvány sújtotta, amely hetvenezer embert ölt meg Izraelben. A csapás még nem érte el a fővárost, amikor „Dávid felemelte az ő szemeit és látta az Úr angyalát állni a föld és az ég között, kivont kardja a kezében, amelyet Jeruzsálem ellen emelt fel. Leesett azért Dávid és a vének is, zsákba öltözvén az ő orcájokra.” A király Istenhez esedezett Izraelért: „Nemde nem én számláltattam-é meg a népet? Én vagyok, aki vétkeztem és igen gonoszul cselekedtem! De ez a nyáj mit tett? Oh én Uram Istenem, forduljon ellenem a te kezed és az én házam népe ellen és ne legyen a te népeden a csapás.”

A népszámlálás elégedetlenséget okozott a nép között; mégis ugyanazt a bűnt melengették, amely Dávidot erre az intézkedésre indította. Ahogy az Úr Absolon bűne által ítélettel látogatta meg Dávidot, úgy Dávid hibáján keresztül Izrael bűneit büntette.

Az öldöklő angyal abbahagyta küldetését Jeruzsálem falai előtt. A Mórija hegyén állt, a „jebuzeus Ornánnak szérűjén”. Dávid, a próféta útmutatása szerint felment a hegyre, és egy oltárt épített ott az Úrnak „és áldozott égő és hálaáldozatokkal, és segítségül hívta az Urat, aki meghallgatta őt, a mennyből tüzet bocsátva az égőáldozat oltárára… És megkegyelmezett az Úr a földnek, és megszűnt a csapás Izráelben.”

A helyet, amelyen az oltár épült, és ezért örökre szent földként kellett tisztelni, Ornán ajándékként ajánlotta fel a királynak. De az nem akarta így elfogadni. „Nem úgy, hanem igaz áron akarom megvenni tőled, mert ami a tied, nem veszem el tőled az Úrnak és nem akarok égőáldozattal áldozni Neki a máséból. Adott azért Dávid Ornánnak a szérűért hatszáz arany siklust.” Ezt a helyet, amely arról emlékezetes, hogy itt építette Ábrahám az oltárt, hogy fiát megáldozza, és most ez a nagy szabadítás szentelte meg, később a Salamon által épített templom helyéül választották.

Még egy árnyék vetődött Dávid utolsó éveire. Elérte a hetvenéves kort. Fiatalkori bujdosásának viszontagságai és veszedelmei, a sok háború, későbbi éveinek gondjai és megpróbáltatásai kimerítették életerejét. Bár szellemi frissessége és tisztánlátása megmaradt, mégis a gyengeség és a kor, amelyek már visszavonultságot követeltek, megakadályozták az országban történő események irányításában, és ismét lázadás tört ki a trón közvetlen közelében. Dávid atyai engedékenységének gyümölcse újból megmutatkozott. Adónia tört most a trónra, aki arcra és tartására nézve „igen szép férfi” volt, de elvek nélküli és féktelen. Ifjúsága idején alig korlátozták, mert „az ő atyja soha meg nem szomorította, ezt mondva: miért cselekszel így?” Ez a fiú most fellázadt Isten tekintélye ellen, aki Salamont jelölte a trónra. Salamon a természetes adottságokat és az istenfélő jellemet illetően egyaránt alkalmasabb volt idősebb bátyjánál arra, hogy Izrael uralkodója legyen; és bár Isten világosan kifejezte választását, mégsem hiányoztak Adónia mellől a támogatók. Joáb, bár sok bűnben volt már vétkes, mégis mindeddig hű maradt a trónhoz; de most a Salamon elleni öszszeesküvéshez csatlakozott, ahogy Abjáthár pap is.

A lázadás megérett; az összeesküvők nagy ünnepségre gyűltek közvetlenül a város előtt, hogy Adóniát királlyá kiáltsák, amikor tervüket néhány hűséges ember gyors cselekvése meghiúsította, akiknek vezetői Sádok pap, Náthán próféta és Bethsabé, Salamon anyja voltak. Elmondták az ügyet a királynak, emlékeztetve az isteni rendelkezésre, hogy Salamonnak kell őt a trónon követnie. Dávid rögtön lemondott Salamon javára, akit azonnal felkentek királlyá, és kikiáltották uralkodását. Az összeesküvést azonnal elfojtották. A főbűnösöket halálra ítélték. Abjáthár életét hivatalára és Dávid iránt tanúsított korábbi hűségére való tekintettel megkímélték, de főpapi tisztéből felmentették, és ezt Sádók házára ruházták. Joábot és Adóniát egyelőre életben hagyták, Dávid halála után azonban bűnhődniük kellett gonosz tetteikért. A Dávid fián végrehajtott ítélet betöltötte a négyszeres büntetést, amely Istennek az apa bűne iránti megvetését bizonyította.

Dávidnak már uralkodása legelejétől fogva dédelgetett terve volt, hogy templomot építsen az Úrnak. Ha nem is kapott engedélyt arra, hogy tervét megvalósítsa, nem tanúsított kevesebb buzgalmat és odaadást az ügy iránt. Bőséges mennyiségben gondoskodott a legdrágább anyagokról – aranyról, ezüstről, ónixról és különböző színű drágakövekről; márványról és a legdrágább faanyagokról. Most ezeket az értékes kincseket, amelyeket ő gyűjtött, át kellett adnia másoknak; mert más kezeknek kellett házat építeni a frigyládának, Isten jelenléte jelképének.

A király, látva, hogy elközelített az utolsó órája, összegyűjtötte Izrael fejedelmeit a birodalom minden részéből jelenlévő képviselőkkel együtt, hogy átvegyék ezt a hagyatékot. Végrendeletét kívánta rájuk bízni, egyetértésüket és támogatásukat megnyerni az elvégzendő nagy műhöz. Testi gyöngesége miatt nem kívánták tőle, hogy személyesen jelenjen meg az átadásnál, de Isten ereje nyugodott meg rajta, és a szokásosnál nagyobb buzgalmával és erejével képes volt arra, hogy utolsó alkalommal szóljon a népéhez. Beszélt nekik saját templomépítési szándékáról, és az Úr parancsáról, hogy ezt a munkát fiára, Salamonra kell bíznia. Az isteni megerősítés így hangzott: „Salamon, a te fiad építi meg az én házamat és udvaromat, mert én őt magamnak fiamul választottam és én is néki atyja leszek. Megerősítem az ő királyságát mindörökké, ha az én parancsolataimat és ítéletimet szorgalmatosan megtartja, amint e mai napon… Most azért – mondta Dávid – az egész Izráelnek, az Úr gyülekezetének szeme előtt és a mi Istenünk hallására: őrizzétek s keressétek az Úrnak, a ti Isteneteknek minden parancsolatit, hogy bírhassátok e jó földet és hogy örökségül hagyhassátok fiaitokra is magatok után mindörökké.”

Dávid a saját tapasztalatából tanulta meg, milyen nehéz annak az útja, aki elhagyja Istent. Átérezte a megszegett törvény kárhoztatását, learatva az áthágás gyümölcseit; és egész lelkét átjárta a vágy, hogy vajha Izrael vezetői hűségesek lennének Istenhez, és Salamon engedelmeskedne Isten törvényének, és elkerülné azokat a bűnöket, amelyek atyja tekintélyét meggyengítették, megkeserítve életét és szégyent hozva Istenre. Dávid tudta, hogy szívbéli alázat, Istenbe vetett állandó bizalom és szüntelen vigyázás szükséges a kísértések legyőzéséhez, melyek biztosan megtámadják majd Salamont uralkodói trónján; mert az ilyen nemes jellem különösen célpontjává válik Sátán nyilainak. Fiához fordult, akit már utódjának ismertek el a trónon, és így szólt: „Te azért, fiam, Salamon, ismerd meg atyád Istenét és szolgálj néki tökéletes szívvel és jó kedvvel, mert az Úr minden szívbe belelát és minden gondolatot jól ért. Hogyha Őt keresni fogod, megtalálod, ha ellenben őt elhagyod, Ő is elhagy téged mindörökké. Most azért, mivelhogy az Úr választott téged, hogy néki szent házat építs, légy erős és készítsd meg azt!”

Dávid részletekbe menő utasítást adott Salamonnak a templom építésére, terveket minden részéhez és az istentisztelet minden eszközéhez, ahogy azokat Isten megmutatta neki. Salamon még fiatal volt, és visszariadt a súlyos felelősségtől, amelyet a templom építése és Isten népének kormányzása rótt rá. Dávid így szólt fiához: „Légy bátor és erős és kezdj hozzá, semmit ne félj és ne rettegj, mert az Úr Isten, az én Istenem veled lesz, téged el nem hagy, tőled el nem távozik.”

Dávid újra a gyülekezethez fordult: „Egyedül az én fiamat, Salamont választotta Isten, aki még gyermek és gyenge, a munka pedig nagy, mert nem emberé lesz az a ház, hanem az Úr Istené.” Azt mondta: „Én pedig teljes tehetségem szerint az én Istenem háza számára bőségesen szereztem”, és felsorolta mindazt, amit gyűjtött. Majd ezt mondta: „Ezenfelül, mivel nagy kedvem van az én Istenem házához, ami kincsem, aranyam és ezüstöm van, oda adom az én Istenem házának szükségére, azok mellett, amelyeket szereztem a szentház számára. Háromezer tálentum aranyat Ofir aranyából és hétezer tálentom tiszta ezüstöt a házak falainak beborítására… És ha valaki – mondta az egybegyűlt sokaságnak, akik elhozták önkéntes ajándékaikat – még adni akar, szabad akarata szerint, töltse meg az ő kezét ma és adjon, amit akar az Úrnak!”

A nép készséges volt: „Azért szabad akaratuk szerint adnak ajándékokat az atyák fejedelmei, Izráel nemzetségeinek fejedelmei, az ezredesek, századosok és a király dolgainak fejedelmei. És adtak az Isten házának szükségére ötezer talentom aranyat és tízezer dárikot, tízezer tálentom ezüstöt és tizennyolcezer tálentom rezet és százezer tálentom vasat. És valakinél drágakövek találtattak, adták az Úr házának kincséhez… És örvendezett a sokaság, hogy szabad akaratukból adtak, mert tiszta szívből adakoztak az Úrnak. Dávid király is nagy örömmel örvendezett.

Hálákat adott azért Dávid az Úrnak az egész gyülekezet előtt és mondta: Áldott vagy te Uram! Izráelnek, a mi atyáinknak Istene, öröktől fogva mindörökké! Oh Uram, tied a nagyság, hatalom, dicsőség, örökkévalóság és méltóság, sőt minden, valami a mennyben és a földön van, tied! Tied, oh Uram, az ország, te magasztalod fel magadat, hogy légy minden fejedelmek felett! A gazdagság és a dicsőség mind tetőled vannak, és te uralkodsz mindeneken; a te kezedben van mind az erősség és mind a birodalom, a te kezedben van mindeneknek felmagasztaltatása és megerősíttetése. Most azért, oh mi Istenünk, vallást teszünk előtted és dicsérjük a te dicsőséges nevedet! Mert micsoda vagyok én, és micsoda az én népem, hogy erőnk lehetne a szabad akarat szerint való ajándék adására, amint tettük? Mert tőled van minden és amiket a te kezedből vettünk, azokat adtuk most Néked. Mert mi csak jövevények vagyunk te előtted és zsellérek, miként a mi atyáink is egyenként. A mi életünk napjai is olyanok e földön, mint az árnyék, amelyben állandóság nincsen. Oh mi Urunk Istenünk! mindez a gazdagság, amit gyűjtöttünk, hogy néked és a te szent nevednek házat építsünk, a te kezedből való és mindazok tiéid! Jól tudom, oh én Istenem, hogy te a szívet vizsgálod és az igazságot szereted.

Én mindezeket tiszta szívemből, nagy jó kedvvel adtam, s láttam, hogy a te néped is, amely itt jelen van, nagy örömmel, szabad akarata szerint adta ezeket néked. Oh Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek, a mi atyáinknak Istene, tartsd meg mindörökké ezt az érzést a te néped szívében és irányítsd az ő szívüket te feléd. Salamonnak pedig, az én fiamnak adj tökéletes szívet, hogy a te parancsolataidat, bizonyságtételeidet és rendeléseidet megőrizhesse, s hogy mindazokat megcselekedhesse, s felépíthesse azt a házat, amelyet én megindítottam. És szólt Dávid az egész gyülekezetnek: Kérlek, áldjátok az Urat, a ti Isteneteket. Áldja azért az egész gyülekezet az Urat, az ő atyáik Istenét; s leborulva tisztelték az Urat és a királyt.”

A király a legmélyebb odaadással gyűjtötte az értékes anyagokat a templom építéséhez és díszítéséhez. Ő szerezte a gyönyörű dicsérő énekeket is, amelyek az ezután következő években a templom udvarában felhangzottak. Most boldog volt Istenben, mert Izrael véneinek és fejedelmeinek főemberei olyan nemes választ adtak felhívására, és maguk is áldoztak az előttük álló fontos műre. Miután teljesítették felajánlásukat, készek voltak még többet hozni. Megnövelték az adományokat, saját tulajdonukat is elhozva a kincstárba. Dávid mélyen átérezte mennyire méltatlan arra, hogy az Isten házához anyagot gyűjtsön, és örömmel töltötte el, amikor látta országa nemeseinek a készséges válaszadásban kifejezésre jutó hűségét, amikor kincseiket önként odaszánták Jahvénak, önmagukat pedig szolgálatára szentelték. De egyedül Isten volt az, aki népében ezt az odaadó lelkületet munkálta. Őt, és nem embert illette a dicsőség! Ő látta el a népet földi javakkal, és az Ő Lelke tette őket készségessé arra, hogy elhozzák kincsüket a templom javára. Mindez az Úrtól volt; ha szeretete nem indította volna meg a nép szívét, a király fáradozása hiábavalónak bizonyul, és a templom sohasem épül fel.

Minden, amit az ember Isten adományaként elnyer, még mindig Isten tulajdonát képezi. Mindazt, amit Isten a föld értékes és szép dolgaiban adott, az emberek kezeibe helyezte, hogy próbára tegye őket – hogy meglássa iránta érzett szeretetük mélységét és irántuk való jóságának megbecsülését. Legyenek azok akár gazdagság, akár az értelem kincsei, egyaránt Jézus lábai elé kell helyeznünk mint önkéntes áldozatot; miközben a felajánló Dáviddal együtt mondjuk: „Tőled van minden, és amiket a Te kezedből vettünk, azokat adtuk most Néked!”

Amikor Dávid halála közeledtét érezte, szívét még mindig Salamon és Izrael sorsa aggasztotta, mert ez utóbbi jóléte nagyban függött királya hűségétől. „Parancsot adott Salamonnak, az ő fiának, ezt mondván: Én elmegyek az egész földnek útján; erősítsd meg magad és légy férfiú! Őrizd meg az Úrnak, a te Istenednek őrizetét, hogy az ő útjain járj, és megőrizzed az ő rendeléseit, parancsolatait, ítéleteit és bizonyságtételeit,… hogy előmeneted legyen mindenekben, amelyeket cselekedni fogsz és mindenütt, valamerre fordulsz. Hogy megteljesítse az Úr az ő beszédét, amelyet szólott nékem, mondván: Ha megőrzik a te fiaid az ő útjukat, járván én előttem tökéletességgel, teljes szívük és teljes lelkük szerint; soha el nem fogy férfiú te közüled az Izráelnek királyi székéből!” (I. Kir. 2:1–4)

Dávid „utolsó szavai”, a feljegyzés szerint, egy ének – a bizalomnak, a legmagasabb rendű alapelvnek és az el nem múló hitnek éneke:

„Dávidnak, Isai fiának szózata,¤n¤Annak a férfiúnak szózata,¤n¤Aki igen felmagasztaltaték.¤n¤Jákób Istenének felkentje¤n¤És Izráel dalainak kedvence.¤n¤Az Úrnak Lelke szólott énbennem…¤n¤Aki igazságosan uralkodik az emberek felett,¤n¤Aki Isten félelmével uralkodik:¤n¤Olyan az, mint a reggeli világosság,¤n¤Mikor a nap feljő, mint a felhőtlen reggel:¤n¤Napsugártól, esőtől sarjadzik a fű a földből¤n¤Avagy nem ilyen-é az én házam Isten előtt?¤n¤Mert örökkévaló szövetséget kötött velem,¤n¤Mindennel ellátva és állandót.¤n¤Mert az én teljes üdvösségemet és minden kívánságomat¤n¤Nem sarjadoztatja-é?”

(II. Sám. 23:1–5)

Nagy volt Dávid bukása, de mély volt a bűnbánata, szeretete izzó volt, és a hite erős. Neki sok bocsáttatott meg, azért jobban szeretett (lásd: Lk. 7:47).

Dávid zsoltárai nyomon követik minden tapasztalatát, a tudatosan elkövetett bűn és az önkárhoztatás mélységeitől a hit és az Istennel való legszorosabb közösség magaslatáig. Élettörténete azt ábrázolja, hogy a bűn csak szégyent és fájdalmat hozhat, de Isten szeretete és kegyelme a legsötétebb mélységekbe is elér, hogy a hit felemeli a bűnbánó lelket, hogy Isten fiává legyen. Az igében foglalt minden biztosíték közül ez az egyik legerősebb bizonyság Isten hűségéről, igazságosságáról és kegyelme szövetségéről.

Az ember „eltűnik, mint az árnyék és nem állandó”, „de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!” (Jób 14:2; Ésa. 40:8) „Az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain; azokon, akik megtartják az ő szövetségét és megemlékeznek az ő parancsolatjairól, hogy azokat megcselekedjék.” (Zsolt. 103:17–18)

„Valamit az Isten cselekszik, az lesz örökké.” (Préd 3:14)

Dicső ígéreteket kapott Dávid és házanépe, az örökkévalóságra vonatkozó ígéreteket, amelyek végső beteljesedése Krisztusban következik majd el. Az Úr mondja:

„Megesküdtem Dávidnak, az én szolgámnak,… akivel állandóan vele lesz az én kezem, sőt az én karom erősíti meg őt… És vele lesz az én hűségem és kegyelmem, és az én nevemmel magasztaltatik fel az ő szarva. És rávetem az ő kezét a tengerre, és az ő jobbját a folyóvizekre. Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és feljebbvalóvá a föld királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet, és az én szövetségem bizonyos marad ővele.” (Zsolt. 89:4–29)

„És az ő magvát örökkévalóvá teszem,¤n¤És az ő királyi székét, mint az egeknek napjait” (Zsolt. 89:30)

„Legyen bírája a nép szegényeinek,¤n¤Segítsen a szűkölködőnek fiain,¤n¤És törje össze az erőszakoskodót.¤n¤Féljenek téged, amíg a nap áll¤n¤És ameddig a hold fénylik, nemzedékről nemzedékre…¤n¤Virágozzék az ő idejében az igaz¤n¤És a béke teljessége, amíg nem lesz a hold.¤n¤És uralkodjék egyik tengertől a másik tengerig,¤n¤És a nagy folyamtól a föld határáig…¤n¤Tartson neve mindörökké;¤n¤Viruljon neve, míg a nap lesz;¤n¤Vele áldják magukat mind a nemzetek,¤n¤És magasztalják őt.”

(Zsolt. 72:4–8, 17)

„Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság Atyjának, békesség fejedelmének!” (Ésa. 9:6) „Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!” (Lk. 1:32–33)