Pátriárkák és próféták: Varázslás régen és ma

Az Írás Saulnak az endori jósnőnél tett látogatásáról szóló beszámolója a Biblia sok kutatóját hozta már zavarba. Egyesek arra az álláspontra helyezkednek, hogy Sámuel ténylegesen jelen volt a Saullal folytatott beszélgetésen, de maga a Biblia kellő alapot szolgáltat egy ellentétes következtetésre. Ha Sámuel, mint azt némelyek állítják, a mennyben volt, akkor csak Isten vagy Sátán hatalma idézhette meg. Azonban egy percig sem hiheti senki, hogy Sátánnak volt hatalma Isten szent prófétáját lehívni a mennyből egy elvetemült asszony varázsigéinek hatására. De arra a következtetésre sem juthatunk, hogy Isten idézte meg a boszorkány barlangjába Sámuelt, mert az Úr már megtagadta a Saullal való érintkezést, mind álom, mind az urim, mind a próféták által (I. Sám. 28:6). Ezek voltak az emberrel való érintkezés Istentől rendelt eszközei, és az Úr nem bízta volna Sátán ügynökére üzenetének közvetítését.

Maga az üzenet elégséges bizonyíték az eredetére nézve. Nem az volt a célja, hogy Sault bűnbánatra vezesse, hanem hogy siettesse romlását; és ezt nem Isten munkája, hanem Sátán munkája. Továbbá Saulnak a halottidéző asszonynál tett látogatását úgy idézi a Szentírás, mint ami Istentől való elvettetése, magárahagyatottsága és pusztulása egyik oka volt. „Meghalt azért Saul az ő gonoszsága miatt, mivel vétkezett az Úr ellen, az Úrnak igéje ellen, melyet nem őrzött meg, sőt az ördöngöst is megkereste, hogy megkérdezze; és nem az Urat kérdezte. Ezért elvesztette őt és adta az ő országát Dávidnak, az Isai fiának.” (I. Krón. 10:13–14) Világosan kijelenti az Írás, hogy Saul ördögi lelket kérdezett meg, és nem az Urat. Nem Sámuellel, Isten prófétájával beszélt, hanem a halottidézőn keresztül magával Sátánnal lépett kapcsolatba. Sátán nem mutathatta be az igazi Sámuelt, de bemutatott egy hamisítványt, ami megtévesztő céljait szolgálta.

A régi idők varázslásának és boszorkányságának majdnem minden formája a halottakkal való érintkezésbe vetett hiten alapult. Azok, akik a halottidézést gyakorolták, azt állították, hogy az elhunytak lelkeivel érintkeznek, és általuk a jövő eseményeiről szereznek tudomást. A halottakkal való beszélgetésnek erre a szokására hivatkozik Ésaiás próféciája: „És ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak: hát nem Istenétől tudakozik-e a nép? az élőkért a holtaktól kell-e tudakozni?” (Ésa. 8:19)

Ugyanez a halottakkal való kapcsolatteremtésbe vetett hit képezte a pogány bálványimádás alapkövét. A pogányok istenei – hiedelmük szerint – elhunyt hősök istenné vált lelkei voltak. A pogányok vallása hallottimádat volt. Ez egyértelműen kiderül a Szentírásból. Izrael baál-peóri bűnének beszámolójában ez áll: „Mikor pedig Sittimben lakozott Izráel, kezdett a nép paráználkodni Moáb leányaival. Mert hivogatták a népet az ő isteneik áldozataira; és evett a nép és imádta azoknak isteneit. És odaszegődött Izráel a Baál-Peórhoz.” (IV. Móz. 25:1–3) A zsoltárírótól megtudjuk, miféle isteneknek mutatták be ezeket az áldozatokat: „Majd hozzácsapódtak a Baál-Peórhoz, és ették a holtak áldozatait” (Zsolt. 106:28), azaz olyan áldozatokat, amelyeket a holtaknak hoztak.

A halottak istenítése előkelő helyet foglalt el a pogány vallások csaknem valamennyi rendszerében, csakúgy, mint a velük való állítólagos érintkezés. A hiedelem szerint az istenek közölték akaratukat az emberekkel, és amikor ezt tették, tanácsot is adtak nekik. Róma és Görögország híres jósdái is ilyen jellegű helyek voltak.

A halottakkal való érintkezésbe vetett hit még mindig él, még a magukat kereszténynek valló országokban is. Spiritizmus néven széles körben elterjedt az olyan lényekkel való érintkezés, akik azt állítják magukról, hogy meghalt emberek lelkei. Így akarják megnyerni azok rokonszenvét, akiknek szerettei a sírban fekszenek. A lelkek néha elhunyt barátok alakjában jelennek meg az embereknek, az életükkel kapcsolatos eseményekre hivatkoznak, és olyan dolgokat tesznek, amit életükben is tettek. Így azt a hiedelmet ébresztik az emberekben, hogy halott barátaik angyalok, akik körülveszik őket és érintkeznek velük. Bálványimádók módjára tekintenek az emberek azokra, akiket az elhunytak lelkeinek hisznek, és szavuk sokak számára nagyobb súllyal esik a latba, mint Isten szava.

Vannak viszont, akik puszta csalásnak tekintik a spiritizmust. A megnyilatkozásokat, amellyel a médium természetfölötti voltát kívánja alátámasztani, szélhámosságnak tartják. Pedig, miközben igaz, hogy a csalás eredményét gyakran valódi megmutatkozásnak kiáltották ki, ugyanakkor természetfölötti hatalom figyelemre méltó bizonyítékai is tapasztalhatók voltak. Sokan, akik elutasítják a spiritizmust, mint az emberi ügyesség és ravaszság eredményét, meggyőzetnek majd és elfogadják állításait, amikor olyan megnyilatkozásokkal kerülnek szembe, amelyeket nem tudnak megmagyarázni.

A modern spiritizmus és a régi idők boszorkánysága és bálványimádása – amelyek mindegyikének alapvető tana a halottakkal való érintkezés – az első hazugságon alapul, amellyel Sátán az Édenben Évát elámította: „Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy amely napon esztek abból,… olyanok lesztek, mint az Isten.” (I. Móz. 3:4–5) Egyaránt hazugságon és ugyanazon az állításon alapulnak, és a hazugság atyjától erednek.

Isten kifejezetten megtiltotta a hébereknek, hogy az állítólagos halott lelkekkel bármilyen módon érintkezni próbáljanak: „A halottak semmit nem tudnak,… semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” (Préd. 9:7–8) „Kimegy a lelke, visszatér földjébe, és az napon elvesznek az ő tervei.” (Zsolt. 146:4) És az Úr kijelentette Izraelnek: „Amely ember pedig az igézőkhöz és a jövendőmondókhoz fordul, hogy azok után paráználkodjék, arra is kiontom haragomat, és kiirtom azt az ő népe közül.” (III. Móz. 20:6)

A megjelenő „lelkek” nem az elhunytak szellemei voltak, hanem gonosz angyalok, Sátán követei. A régi bálványimádást, amely mint láttuk, magában foglalja a halottak imádását és a velük való érintkezést, a Biblia a démonok imádásának nyilvánítja. Pál apostol, miközben óvja testvéreit attól, hogy pogány szomszédaik bálványimádásában bármilyen módon is részt vegyenek, azt mondja: „Amit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben.” (I. Kor. 10:20) A zsoltáríró Izraelről beszélve azt mondja: „És feláldozták fiaikat és leányaikat az ördögöknek…”, a következő vers pedig megmagyarázza, hogy „Kánaán bálványainak” áldozták fel őket (Zsolt. 106:37–38). Tehát állítólagos halottimádatukkal a valóságban démonokat imádtak.

A modern spiritizmus, mivel ugyanazon az alapon nyugszik, nem más, mint a boszorkányságnak és ördögimádásnak új formában való újjáéledése, amelyet Isten egyszer régen már elítélt és megtiltott. A Szentírás megjövendölte ezt, amikor kijelentette, hogy „az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető lelkekre és gonosz lelkek tanításaira figyelmezvén” (I. Tim. 4:1). Pál apostol a thesszalonikabelieknek írt második levelében úgy mutat Sátán – a spiritizmus által végzett – különleges munkájára, mint amire közvetlenül Krisztus második eljövetele előtt kerül sor. Krisztus második eljöveteléről beszélve jelenti ki, hogy „…Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival” (II. Thessz. 2:9). Péter apostol pedig az egyházat az utolsó időben fenyegető veszélyről szólva kimondja: ahogy voltak hamis próféták, akik bűnbe vitték Izraelt, úgy lesznek hamis tanítók, „akik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni; és az Urat, aki megváltotta őket, megtagadják… és sokan fogják követni azoknak romlottságát” (II. Pt. 2:1–2). Itt az apostol a spiritiszta tanítók egyik legjellemzőbb tulajdonságára mutatott rá. Nem fogadják el Krisztust, mint Isten fiát. Az ilyen tanítókkal kapcsolatban jelenti ki a szeretett János apostol: „Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy a Jézus a Krisztus? Ez az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Senkiben nincs meg az Atya, aki tagadja a Fiút.” (I. Jn. 2:22–23) Krisztus megtagadásával a spiritizmus mind az Atyát, mind a Fiút megtagadja, a Biblia pedig kimondja, hogy ez az Antikrisztus megnyilvánulása.

Sátán Izrael népét akarta tőrbe ejteni azzal, hogy az endori asszony által megjövendölte Saul végzetét. Azt remélte, hogy bizalmat ébreszt majd bennük a halottidéző iránt, és eljönnek, hogy megkérdezzék. Így elfordulnak majd Istentől, mint tanácsadójuktól, és Sátán vezetése alá helyezik magukat. A csalétek, amellyel a spiritizmus a tömegeket vonzza, az az állítólagos hatalom, amely a jövő fátylát fellebbenti, és kinyilatkoztatja az emberek számára azokat a dolgokat, amelyeket Isten elrejtett. Isten az Igében elénk tárta a jövő nagy eseményeit – mindazt, amit fontos tudnunk –, és biztosan vezeti lépteinket a jövő veszedelmei közepette; de Sátánnak az a szándéka, hogy az emberek Istenbe vetett bizalmát megrendítse, elégedetlenné tegye őket életkörülményeikkel, olyan ismeret keresésére késztesse őket, amelyet Isten bölcsen elrejtett előlük, és hogy megvessék azt, amit Szent Igéjében kinyilatkoztatott.

Sokan vannak, akik nyugtalanok, ha nem tudják pontosan a dolgok kimenetelét. Nem szenvedhetik a bizonytalanságot, és türelmetlenségükben nem hajlandók várni, hogy meglássák Isten szabadítását. Az esetleges bajoktól való félelemtől csaknem magukon kívül vannak. Utat engednek lázadó érzéseiknek és ide-oda futkosnak rettegésükben, hogy tudomást szerezzenek a ki nem nyilatkoztatott dolgokról. Pedig ha Istenben bíznának és ügyelnének az imádságra, isteni vigaszt találnának. Lelkük megnyugodna az Istennel való közösségben. A fáradtak és megterheltek nyugalmat találnának, csak Jézushoz kellene fordulniuk; de amikor visszautasítják az eszközöket, amelyeket Isten rendelt a vigasztalásukra és más forrásokhoz folyamodnak, azt remélve, hogy megtudják, amit Isten visszatartott, akkor Saul hibájába esnek, és ezzel csak a gonosz ismeretét nyerik.

Ez az eljárás nem kedves Isten előtt, és Ő ezt a legvilágosabban ki is fejezte. A jövő fátylának fellebbentésére irányuló türelmetlen sietség az Istenbe vetett hit hiányáról árulkodik, a lelket pedig a mestercsaló sugallatainak szolgáltatja ki. Sátán ráveszi az embereket, hogy megkérdezzék a jövendőmondókat; és a múlt rejtett dolgainak kijelentésével bizalmat ébreszt hatalma iránt, hogy képes a jövő eseményeit is előre megmondani. Hosszú évezredek során szerzett tapasztalatai révén ki tudja következtetni az okból az okozatot, és gyakran bizonyos pontossággal előre jelez egyes, az ember életében bekövetkező eseményeket. Így képes becsapni a szegény, félrevezetett lelkeket, és hatalmába keríteni, hogy azután akarata szerint irányíthassa őket.

Isten figyelmeztetett bennünket prófétája által: „És ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak; hát nem Istenétől tudakozik-é a nép? az élőkért a holtaktól kell-é tudakozni? A tanításra és bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnalok.” (Ésa. 8:19–20)

Azoknak, akiknek végtelen hatalmú és bölcsességű Istenük van, varázslókhoz kell menniük, akiknek a tudása a mi Urunk ellenségétől származik? Hiszen maga Isten a népe világossága; azt parancsolja nekik, hogy szemeiket hit által az emberi szem számára láthatatlan dicsőségére irányítsák. Az igazság napja ragyogja be szívüket, a mennyei tróntól kapnak világosságot, és nem kívánnak a világosság forrásától Sátán követeihez fordulni.

A gonosz lélek Saulhoz intézett üzenete, bár kárhoztatta a bűnt, és megjövendölte a büntetést, mégsem Saul megjobbulását akarta szolgálni, hanem célja Izrael királyának kétségbeesésbe és pusztulásba döntése volt. Mindazonáltal gyakrabban szolgálja a kísértő emberek tőrbeejtésére és elpusztítására irányuló törekvését a hízelgés. Az ördögi bálványistenek tanítása a régi időkben a legvisszataszítóbb kicsapongásokhoz vezettek. A bűnt kárhoztató és az igazságosságot szorgalmazó isteni rendelkezéseket elvetették; az igazságot semmibe vették, a tisztátalanságot pedig nemcsak megtűrték, hanem egyenesen megkövetelték. A spiritizmus kijelenti, hogy nincs halál, nincs bűn, nincs ítélet, nincs büntetés; hogy az emberek el nem bukott „félistenek”, hogy a kívánság a legfőbb törvény, és hogy az ember csak önmagának tartozik számadással. Az igazság, a tisztaság és becsületesség védelmére emelt isteni korlátokat ledöntötték, és így sokan még vakmerőbbekké váltak a bűnben. Az ilyen tanítás nem ugyanarról az eredetről árulkodik-e, mint az ördögi lelkek imádata?

Az Úr a kananiták utálatosságaiban mutatta be Izrael számára a gonosz lelkekkel fenntartott kapcsolat következményeit: Híjával voltak a természetes szeretetnek, bálványimádók, paráznák és gyilkosok voltak romlott gondolataik és visszataszító cselekedeteik miatt. Az emberek nem ismerik saját szívüket, mert „csalárdabb a szív mindennél és gonosz az” (Jer. 17:9). Isten azonban ismeri a megromlott emberi természet hajlamait. Akkoriban – csakúgy mint most is – Sátán lesben állt, hogy úgy alakítsa a körülményeket, hogy az lázadáshoz vezessen, és hogy Izrael népe a kananitákhoz hasonlóan, Isten előtt utálatossá tegye magát. A lelkek ellensége mindig résen van, hogy megnyissa bennünk a gonoszság korlátlan áradatának csatornáit; mert azt akarja, hogy elpusztuljunk és Isten előtt kárhozatra méltókká váljunk.

Sátán eltökélte, hogy megtartja magának Kánaán földjét, és amikor az Izrael gyermekeinek lakhelye lett és Isten törvénye vált az ország törvényévé, kimondhatatlanul és kegyetlenül meggyűlölte Izraelt, és elpusztítását tervezte. Gonosz lelkeket használva eszközül, idegen istenek kultuszait vezette be; és törvényszegése miatt, a választott nép végül szétszóratott az ígéret földjéről. Sátán ugyanezt akarja megismételni napjainkban. Isten kivezeti népét a világ fertőjéből, hogy megtartsák törvényét, és ezért „az atyafiak vádolójának” haragja nem ismer határt. „Mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgy mint aki tudja, hogy kevés ideje van.” (Jel. 12:12) A valódi ígéret földje közvetlenül előttünk van, és Sátán eltökélt szándéka, hogy Isten népét elpusztítsa és elvágja őket örökségüktől. A figyelmeztetésre, hogy „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek” (Mk. 14:38) sohasem volt nagyobb szükségünk, mint most.