Pátriárkák és próféták: Az évenkénti ünnepek

Évenként háromszor gyűlt össze a szentély körül istentiszteletre egész Izrael (II. Móz. 23:14–16). A gyülekezés helye egy ideig Siló volt, később azonban Jeruzsálem vált a nemzet istentiszteletének központjává, ide érkezett valamennyi törzs az évenkénti ünnepek megtartására.

Izrael körül vad, hadakozó törzsek laktak, alig várva, hogy földjüket elfoglalják, mégis évente háromszor minden épkézláb férfinak és az egész népnek, aki csak képes volt megtenni az utat, el kellett hagynia az otthonát, hogy megjelenjék a gyülekezés helyén, közel az ország középponjához. Mi akadályozta ellenségeiket, hogy lecsapjanak a védtelen otthonokra és mindent elpusztítsanak? Mi óvta meg az országot egy támadástól, amely Izraelt valamely ellenség rabjává tette volna? Isten megígérte, hogy oltalma lesz népének. „Az Úr angyala tábort jár az Őt félők körül, és kiszabadítja őket.” (Zsolt. 34:8) Amíg Izrael összegyűlt az istentiszteletre, isteni hatalom tartotta féken ellenségeit. Az Úr megígérte: „Mert kiűzöm a népeket előled, és kiszélesítem határodat, és senki nem kívánja meg a te földedet, mikor felmégy, hogy a te Urad, Istened előtt megjelenj, esztendőnként háromszor.” (II. Móz. 34:24)

Az ünnepek közül az elsőt, a páskát, vagyis a kovásztalan kenyerek ünnepét Abib hónapban, a zsidó naptár első hónapjában tartották meg, ami március végének és április elejének felel meg. A tél hidege elmúlt, a késői esőknek is vége volt, s az egész természet a tavasz frissességében és szépségében tündökölt. A dombokon és a völgyekben már zöldellt a fű és a réteken mindenfelé vadvirágok pompáztak. A telihold közeledte lenyűgözővé tette az éjszakákat. Ez volt az az évszak, amelyet olyan gyönyörűen ábrázolt a szent énekes:

„Mert ímé a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment.¤n¤Virágok láttatnak a földön,¤n¤az éneklésnek ideje eljött,¤n¤és a gerlicének szava hallatik a mi földünkön.¤n¤És a fügefa érleli első gyümölcsét,¤n¤és a szőlők virágzásban vannak,¤n¤jó illatot adnak.” (Én. én. 2:11–13)

Országszerte zarándokok csapatai tartottak Jeruzsálem felé. Pásztorok a nyájaik mellől, gulyások a hegyekből, halászok a galileai tenger mellől, szántóvetők a földjeikről és prófétaifjak a szent iskolákból – mind oda igyekeztek, ahol Isten dicsősége jelent meg. Rövid szakaszokat tettek meg utazás közben, mivel sokan gyalog indultak útnak. A karavánok, mivel folyton újabb zarándokok csatlakoztak hozzájuk, gyakran hatalmasra nőttek, mielőtt elérték a szent várost.

A természet boldogsága örömet ébresztett az izraeliták szívében és hálát minden jó adományozója iránt. Jahve dicsőségét és fenségét magasztaló nagyszerű héber zsoltárokat énekeltek. A jelt adó trombita hangjára hálaadó kórus éneke szállt fel, amelyben száz és száz hang egyesült:

„Örvendezek, mikor mondják nékem:¤n¤Menjünk el az Úr házába.¤n¤Ott álltak a mi lábaink¤n¤a te kapuidban, ó, Jeruzsálem…¤n¤Ahová feljárnak a nemzetségek,¤n¤az Úrnak nemzetségei…¤n¤Az Úr nevének tiszteletére…¤n¤Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért:¤n¤legyenek boldogok a Téged szeretők!” (Zsolt. 122:1–6)

Amikor látták maguk körül a halmokat, ahol valaha a pogányok gyújtottak tüzet oltáraikon, így énekeltek Izrael fiai:

„Szemeimet a hegyekre emelem,¤n¤honnan jön az én segítségem?¤n¤Az én segítségem az Úrtól van,¤n¤aki teremtette az eget és földet.” (Zsolt. 121:1–2)

„Akik bíznak az Úrban,¤n¤olyanok, mint a Sion hegye,¤n¤amely meg nem inog, örökké megáll.¤n¤Jeruzsálemet hegyek veszik körül,¤n¤az Úr pedig körülveszi az Ő népét¤n¤mostantól fogva mindörökké.” (Zsolt. 125:1–2)

Felérve a dombokra, megpillantották a szent várost. Tiszteletteljes áhítattal szemlélték a sokaságot, amely a templomhoz vezető utakon hömpölygött. Látták a felszálló tömjénfüstöt és hallották a léviták harsonáit, melyekkel az istentisztelet kezdetét adták tudtul. Megérintette szívüket a látvány, s így énekeltek:

„Nagy az Úr és igen dicséretes¤n¤a mi Istenünk városában, az Ő szentséges hegyén.¤n¤Szépen emelkedik az egész föld öröme,¤n¤a Sion hegye, a szélső észak felé,¤n¤a nagy királynak városa.”

„Békesség legyen a te várfalaid között,¤n¤csendesség a te palotáidban…¤n¤Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit,¤n¤hogy bemenjek azokon és dicsérjem az Urat…¤n¤Az Úr iránt való fogadásaimat megadom¤n¤az Ő egész népe előtt, az Úr házának tornácaiban,¤n¤tebenned, ó, Jeruzsálem! Dicsérjétek az Urat!”

(Zsolt. 122:7; 118:19; 116:18–19)

Jeruzsálem minden háza nyitva állt a zarándokok előtt, ingyen bocsátották rendelkezésükre a szobákat, de ez nem volt elég a hatalmas tömegnek, sátrakat vertek a város minden erre alkalmas helyén és a környező dombokon.

A hónap tizennegyedik napján, este ünnepelték a páskát, mély benyomást keltő szertartásokkal. Ez egyrészt az egyiptomi szolgaságból való szabadulás emléke volt, másrészt előre mutatott arra az áldozatra, amely a bűn rabságából megszabadít. Amikor az Üdvözítő életét adta a Golgotán, a páska jelentősége megszűnt, és az úrvacsora lépett a helyébe, mint annak az eseménynek az emléke, amelynek a páska volt az előképe.

A páskát a kovásztalan kenyerek hét napig tartó ünnepe követte. Az első és a hetedik nap a szent gyülekezés napja volt, amelyen semmilyen munkát nem volt szabad végezni. Az ünnep második napján a föld termésének zsengéjét mutatták be Isten előtt. Az árpa volt a legkorábban érő gabona Palesztinában, az ünnep elején kezdett érni. Ennek a gabonának egy kévéjét lengette meg a pap Isten oltára előtt, annak elismeréséül, hogy minden az Úré. Csak ennek a szertartásnak az elvégzése után vehette kezdetét a termés betakarítása.

Ötven nappal a zsenge bemutatása után következett a pünkösd, amelyet az aratás, vagy a hetek ünnepének is neveztek. A gabonáért érzett hálájuk kifejezésére két, kovásszal sütött kenyeret mutattak be az Úr előtt. A pünkösd csak egy napig tartott, amit teljesen az istentiszteleteknek szenteltek.

A hetedik hónapban tartották a sátoros ünnepet, vagy a betakarítás ünnepét. Ez az ünnep elismerte Isten jogát a gyümölcsösök, olajfaligetek és szőlőskertek termésére. Ez volt az esztendő legnagyobb ünnepélyes gyülekezése. A föld meghozta termését, a learatott gabonát csűrökbe gyűjtötték, a gyümölcs-, szőlő- és olajtermést elraktározták, az első zsengét ezekből is bemutatták, és a nép most eljött, hogy bemutassa hálaadományait Istennek, aki oly gazdagon megáldotta őket.

Ez az ünnep mindenekelőtt örömünnep volt. Közvetlenül a nagy engesztelési nap után következett, amikor elnyerték annak bizonyosságát, hogy bűneikről nem lesz többé emlékezés. Istennel megbékélve jöttek most az Úr elé, hogy elismerjék jóságát, dicsőítsék irgalmáért. A betakarítás munkája befejeződött, de az új év munkálatai még nem kezdődtek el. Az emberek így mentesek voltak minden gondtól, és átadhatták magukat az óra szent és örömteli élményének. Jóllehet csak a családfők és fiaik voltak kötelesek megjelenni az ünnepen, amennyire csak tehették, az egész háznép elkísérte őket, s ez alkalommal szeretettel látták vendégül a szolgákat, lévitákat, jövevényeket és szegényeket is.

A páskához hasonlóan a sátoros ünnep is emlékünnep volt. Pusztai vándoréletük emlékére az izraeliták elhagyták házaikat, s zöld ágakat, pálmafa ágait, sűrű levelű fák lombját és patak mellől fűzfagalylyakat gyűjtöttek, és az ebből készített sátrakban laktak (III. Móz. 23:40, 42–43).

Az első napon szent gyülekezést tartottak, és az ünnep hét napjához hozzáadtak még egy nyolcadikat is, amelyet ugyanilyen módon ünnepeltek meg.

Ezeken az évenkénti összejöveteleken fiatalok és öregek felbuzdultak Isten szolgálatára, az ország különböző részeiből érkezettek egymás társaságát élvezték, azokat a kötelékeket erősítve, amelyek Istenhez és egymáshoz fűzték őket. Jó lenne, ha Isten népének ma is volna ilyen sátoros ünnepe – az Úrtól nyert áldások örömteli emlékünnepe. Amiképpen Izrael gyermekei megünnepelték atyáik szabadulását Egyiptomból, és megemlékeztek arról, milyen csodálatosan tartotta meg őket vándorlásuk alatt Isten, úgy kellene nekünk is hálával emlékeznünk a különböző utakra, amelyeken az Úr kihozott bennünket a világból és a tévelygés sötétségéből az Ő kegyelmének és igazságának csodálatos világosságára.

Sokaknak, akik a szentélytől távol laktak, évente több mint egy hónapjuk telt el azzal, hogy részt vettek az ünnepeken. Az Isten iránti odaadásnak ez a példája a vallási élet fontosságát hangsúlyozza, az önző, világi érdekek alárendelésének szükségességét. Sokat veszítünk, amikor elhanyagoljuk a közösségi élet ápolását, amely által erősíthetnénk és bátoríthatnánk egymást Isten szolgálatára. Isten szavának igazságai így elveszítik elevenségüket és fontosságukat számunkra, szívünket nem világosítja meg és nem emeli fel a megszentelő befolyás, és lelkileg hanyatlunk. Emberi kapcsolatainkban sokat veszítünk az egymás iránti rokonszenv hiánya miatt. Aki magába zárkózik, nem tölti be azt a helyet, amelyet Isten rendelt számára. Mindnyájan egy Atyának a gyermekei vagyunk, és boldogságunk egymástól függ. Isten és az emberiség követelményeket támaszt irántunk. A társaság utáni természetes vágy helyes gyakorlása rokonszenvet teremt egymás iránt, boldogságot ad, miközben mások boldogságán fáradozunk.

A sátoros ünnep nemcsak emlékünnep volt, hanem előkép is. Nem csupán a pusztai tartózkodásra mutatott vissza, hanem mint az aratás ünnepe, a föld termésének betakarítását magasztalta, és előre mutatott a végső egybegyűjtés nagy napjára, amikor az aratás Ura kiküldi majd az aratóit, hogy összegyűjtsék a konkolyt és elégessék, a búzát pedig csűrjébe takarítsák. Azon a napon az istentelenek mind elpusztulnak, olyanok lesznek, „mintha nem lettek volna” (Abd. 16). És minden hang a világegyetemben Isten örömteli dicséretében egyesül. A próféta így szól: „Sőt hallottam, hogy minden teremtett élőlény, amely van a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A királyi székben ülőnek és a Báránynak áldás, tisztesség, dicsőség és hatalom örökkön-örökké!” (Jel. 5:13)

Izrael népe Istent dicsérte a sátoros ünnepen, amikor megemlékeztek az egyiptomi fogságból való szabadításukban megnyilvánuló kegyelméről és pusztai vándoréletük során tapasztalt gondviseléséről. Annak tudatában is örvendeztek, hogy bűneik megbocsáttattak, és Isten elfogadta őket az éppen befejeződött engesztelési nap szolgálatai által. De amikor az Úr megváltottai biztonságban egybegyűjtetnek a mennyei Kánaánba, örökre megszabadulva az átok kötelékétől, amely alatt „az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög” (Rm. 8:22), akkor kibeszélhetetlen és megdicsőült örömmel örvendeznek majd. Krisztusnak az emberiségért végzett nagy engesztelő munkája akkor befejeződik, és bűneik örökre eltöröltetnek.

„Örvend a puszta és a kietlen hely,¤n¤örül a pusztaság és virul mint őszike.¤n¤Virulva virul és örvend ujjongva,¤n¤a Libánon dicsősége adatott néki,¤n¤Kármel és Sáron ékessége;¤n¤meglátják ők az Úrnak dicsőségét,¤n¤Istenünk ékességét…

Akkor a vakok szemei megnyílnak,¤n¤és a süketek fülei megnyittatnak,¤n¤akkor ugrándoz, mint szarvas, a sánta,¤n¤és ujjong a néma nyelve,¤n¤mert a pusztában víz fakad,¤n¤és patakok a kietlenben.¤n¤És tóvá lesz a délibáb,¤n¤és a szomjú föld vizek forrásaivá…¤n¤És lesz ott ösvény és út,¤n¤és szentség útjának hívatik:¤n¤tisztátalan nem megy át rajta,¤n¤hisz csak az övék az;¤n¤aki ez úton jár, még a bolond se téved el.

Nem lesz ott oroszlán,¤n¤és a kegyetlen vad nem jő fel reá,¤n¤nem is található ott,¤n¤hanem a megváltottak járnak rajta!¤n¤Hisz az Úr megváltottai megtérnek,¤n¤és ujjongás között Sionba jönnek;¤n¤és örök öröm fejükön,¤n¤vigasságot és örömöt találnak,¤n¤és eltűnik fájdalom és sóhaj.”