Pátriárkák és próféták: Mózes halála

Isten szeretete és irgalmassága népe iránti bánásmódjában mindenkor szigorú és pártatlan igazságossággal párosul. Ezt példázza a héber nép története is. Isten különleges áldásai nyugodtak meg Izraelen. Gyengéd szeretetét megindítóan ábrázolják a következő szavak: „Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettük szárnyait, felveszi őket és tollain emeli őket: egymaga vezette őt az Úr, idegen isten nem volt ővele.” (V. Móz. 32:11–12) Mégis gyorsan és keményen büntette őket törvényszegésükért.

Isten végtelen szeretete abban nyilvánult meg, hogy odaadta egyszülött Fiát az elveszett emberiség megváltásáért. Krisztus azért jött a földre, hogy kinyilatkoztassa Atyja akaratát, és élete isteni gyengédséggel és könyörületességgel volt telve. Mégis, maga Krisztus jelenti ki: „Mert bizony mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem teljesedik.” (Mt. 5:18) Ugyanaz a szó, amely türelemmel, szerető kérleléssel hívja a bűnöst, hogy Őnála bűnbocsánatot és békességet találjon, parancsolja majd az ítéletben a kegyelmet elutasítóknak: „Távozzatok tőlem, ti átkozottak!” (Mt. 25:41) A Biblia úgy mutatja be Istent, mint aki nemcsak szerető atya, hanem igazságos bíró is. Gyönyörködik az irgalmasságban és „megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnt büntetlenül” (II. Móz. 34:7).

Az Úr kijelentette, hogy Mózes nem viheti be Izrael gyülekezetét az ígéret földjére, és szolgájának buzgó könyörgése sem változtathatott ítéletén. Mózes tudta, hogy meg kell halnia, ám egy pillanatra sem szűnt meg gondoskodni Izraelről. Hűségesen igyekezett előkészíteni a gyülekezetet a megígért örökség elfoglalására. Az Úr parancsára a szent sátorhoz vezette Józsuét, miközben feltűnt a dicsőség felhője és megállt a bejárat felett. A nép vezetését itt ünnepélyesen Józsuéra ruházták. Mózes mint Izrael vezetője befejezte a munkáját. Mégis, a népéről való gondoskodásban teljesen megfeledkezett magáról. Az egybegyűlt tömeg előtt Isten nevében a szent szeretet következő szavait intézte utódjához: „Légy erős és bátor, mert te viszed be Izrael fiait arra a földre, amely felől megesküdtem nekik; és én veled leszek.” (V. Móz. 31:23) Azután a vezetőkhöz és tisztviselőkhöz fordult, ünnepélyesen a lelkükre kötve, hogy hűségesen engedelmeskedjenek az utasításoknak, amelyeket általa adott nekik Isten.

Miközben a nép az idős férfit nézte, aki nemsokára elvétetik tőlük, új és mélyebb elismeréssel idézték fel emlékezetükben atyai gyengédségét, bölcs tanácsait és fáradtságot nem ismerő munkálkodását. Hányszor küzdött értük imában, amikor bűneikkel kihívták Isten igazságos ítéletét! Fájdalmukat lelkiismeret-furdalás is tetézte. Keserűen emlékeztek arra, hogy saját romlottságuk késztette Mózest arra a bűnre, amelyért most meg kell halnia.

Szeretett vezérük elvesztése keményebb feddést jelentett Izrael számára, mintha bármi más érte volna őket, miközben Mózes élete és szolgálata folytatódik. Isten éreztetni akarta velük, hogy új vezetőjük életét és munkáját ne nehezítsék úgy, mint Mózesét. Isten áldásokon keresztül kíván szólni népéhez, de ha azokat nem értékelik, az áldások elvételével szólítja meg őket, hogy belássák bűneiket és teljes szívvel az Úrhoz térjenek.

Ugyanaznap Mózes parancsot kapott: „Menj fel… a Nébó hegyére… és nézd meg a Kánaán földét, amelyet én Izrael fiainak adok örökségül. És halj meg a hegyen, amelyre felmégy, és takaríttassál a te népedhez.” Mózes gyakran hagyta el a tábort Isten parancsának engedelmeskedve, hogy Ővele találkozzon. Most azonban egy új, titokzatos megbízással távozott. El kellett mennie, hogy letegye életét Teremtője kezébe. Mózes tudta, hogy egyedül kell meghalnia, földi barát nem szolgálhat neki utolsó óráiban. Titokzatos és félelmetes esemény várt rá, amelytől szíve visszariadt. A legsúlyosabb megpróbáltatást jelentette számára, hogy el kellett válnia szeretett népétől, amellyel olyan hosszú időre egybeforrt az élete. De megtanult bízni Istenben, és maradéktalan hittel és bizalommal ajánlotta magát és népét az Ő szeretetébe és kegyelmébe.

Mózes utoljára állt Izrael gyülekezetében. Isten Lelke ismét megnyugodott rajta, s magasztos és megható szavakkal mondott áldást minden törzsre, és végül az egész népre:

„Nincs olyan, mint a Jesurun Istene!¤n¤Az egeken száguld segítségedre,¤n¤és fenségében a felhőkön.¤n¤Hajlék az örökkévaló Isten;¤n¤alant vannak örökkévaló karjai,¤n¤elűzi előled az ellenséget¤n¤és ezt mondja: Pusztítsd!¤n¤És bátorságban lakozik Izrael.¤n¤Egymaga lesz Jákób forrása¤n¤a gabona és bor földén,¤n¤és az Ő egei harmatot csepegnek.¤n¤Boldog vagy, Izrael!¤n¤Kicsoda olyan, mint te?¤n¤Nép, akit az Úr véd…”

(V. Móz. 32:26–29)

Elhagyta a gyülekezetet, és csendben útnak indult a Nébó hegyére. A magányos csúcson megállt, s végigpillantott az elébe táruló látványon: nyugat felé a távolban a Nagy-tenger vize kéklett; északon a Hermon hegye szökött az égbe; keleten Moáb síkja és mögötte Básán földje, Izrael diadalának színhelyei terültek el, dél felé pedig hosszú vándorlásuk pusztasága húzódott.

Magányában Mózes végignézett küzdelmes, nehéz életén, amióta Egyiptom udvari méltóságát elhagyva sorsát Isten választott népével kötötte össze. Visszaemlékezett azokra a hosszú évekre, amelyeket Jethró nyájaival töltött a pusztában; az angyal megjelenésére az égő csipkebokorban, és elhívására, hogy Izrael vezetője legyen. Újra maga előtt látta Isten hatalmának népéért megnyilatkozó csodáit, hosszútűrő kegyelmét vándorlásuk és lázadásaik évei alatt. Mindazok ellenére, amiket Isten értük tett, s Mózes imái és fáradozásai ellenére is az Egyiptomból eljött hatalmas seregből csak ketten találtattak olyan hűségesnek, hogy bemehetnek az ígéret földjére. Amint Mózes gondolatban visszatekintett, fáradsággal és önfeláldozással teli élete szinte hiábavalónak tűnt.

Mégsem bánta a viselt terheket. Tudta, hogy küldetésével és feladatával Isten bízta meg. Amikor első ízben kapott elhívást Izrael szolgaságból való megszabadítására, visszariadt a felelősségtől, de amióta feladatát elvállalta, nem tette le annak terhét. Még akkor sem tágított, amikor az Úr felajánlotta, hogy felmenti, és a lázadó Izraelt elpusztítja. Bár nehéz próbákon ment át, de Isten pártfogásának különleges jeleit élvezte, gazdag tapasztalatokat szerzett a pusztai vándorlás idején, amikor Isten hatalmának és dicsőségének megnyilvánulásait látta és amikor szeretetével volt közössége. Úgy érezte, bölcsen döntött, hogy inkább választotta az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig tartó gyönyörűségét.

Amikor visszatekintett Isten népe vezetőjeként szerzett tapasztalataira, egyetlen rossz cselekedet ejtett foltot életútján. Ha az a vétek kitöröltethetne! Úgy érezte, akkor nem rettegne a haláltól. Biztosították, hogy Isten csak bűnbánatot és a megígért áldozatba vetett hitet kér, s Mózes megvallotta bűnét és Jézus nevében bocsánatért könyörgött.

Most látomásban az ígéret földjének képe tárult szemei elé. Az ország minden része elvonult előtte, tisztán, jól megkülönböztethető részletekben gyönyörködtetve vágyakozó pillantását. Nem az akkori állapotában látta az országot, hanem amilyen később lesz Izrael birtokában, amikor Isten áldásai nyugszanak majd rajta. Úgy tűnt, hogy a második Édent látja! Tekintete előtt váltakozva jelentek meg a cédrusokkal borított hegyek, olajfáktól szürke, szőlőtől illatozó halmok, széles, zöldellő, virágokkal pompázó, termékeny síkságok. Itt trópusi pálmafák, ott ringó búza- és árpatáblák, napsütötte völgyek, amelyekben a patakcsobogás madárdallal vegyül, pompás városok, szép kertek, halban bővelkedő tavak, a lankákon legelésző nyájak, sőt még a sziklák között rejtőző vadméhek kincsei is előtűntek. Valóban olyan föld volt ez, amilyennek Mózes Isten Lelkétől ihletve leírta annak idején Izrael előtt: „Áldott az Úrtól… az égnek kincseivel, a harmattal és az alant elterülő mélységes vizekkel, a nap érlelte drága terméssel… és az ős hegyek javaival… a földnek drágaságaival és bőségével.”

Mózes látta a választott népet letelepedni Kánaánban, minden törzset a saját örökségében. Látta történelmüket az ígéret földje birtokbavétele után, hitehagyásuk hosszú és szomorú történetét, és büntetésük is szeme elé tárult. Látta őket bűneik miatt szétszóratva a pogányok között, amint eltávozott Izraeltől Isten dicsősége, gyönyörű városai romokban hevernek és lakóikat fogságra hurcolják idegen országokba. Látta őket, amint helyreállítják apáik országát, és amint végül Róma fennhatósága alá kerülnek.

A távolabbi jövőbe is bepillanthatott, és látta az Üdvözítő első eljövetelét. Látta Jézus Krisztust csecsemőként Bethlehemben. Hallotta a mennyei angyalok karát, amint boldog énekükkel Istent dicsőítették és békességet hirdettek a földön. Megpillantotta az égen a napkeleti bölcseket Jézushoz vezérlő csillagot, és mennyei fény világosította meg értelmét, amikor emlékezetébe idézte a prófétikus szavakat: „Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca támad Izraelből.” (IV. Móz. 24:17) Azután látta Krisztus alázatos életét Názáretben, szeretetszolgálatát, együttérzését és gyógyításait, és azt, hogy a büszke, hitetlen nemzet elveti Megváltóját. Döbbenten hallgatta, hogyan kérkednek Isten törvényével, miközben megvetik és elutasítják azt, aki a törvényt adta. Látta Jézust az Olajfák hegyén, amint búcsút vett szeretett városától. Amikor Mózes látta annak a mennytől oly megáldott népnek a végső elvettetését – a népét, amelyért dolgozott, imádkozott, amelyért annyi áldozatot hozott, amelyért nevét még az élet könyvéből is kész lett volna kitöröltetni –, s amikor e rettenetes szavakat hallotta: „Ímé pusztán hagyatik néktek a ti házatok” (Mt. 23:38), szívét félelem szorította össze, és keserű könnyek szöktek a szemébe, mert együtt érzett Isten Fia szomorúságával.

Követte szemével a Megváltót a Getsemánéba, látta haláltusáját a kertben, majd elárultatását, megcsúfoltatását, megkorbácsoltatását és keresztre feszíttetését. Mózes látta, hogy amiképpen ő fölemelte az érckígyót a pusztában, akképpen kell fölemeltetnie Isten Fiának, „hogy valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn. 3:16). Fájdalom és iszonyat töltötte el Mózes szívét népe képmutatását és Megváltója, ama hatalmas angyal iránt megnyilvánuló sátáni gyűlöletét látva, ki atyáik előtt járt. Hallotta a haldokló Krisztus kiáltását: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mk. 15:34) Látta Őt József új sírjában feküdni. Ekkor úgy látszott, hogy a reménytelen kétségbeesés sötétsége borítja be a földet. De újból odatekintve látta a Megváltót mint győzőt előjönni sírjából, és a halálból megszabadult foglyok és az Őt imádó mennyei angyalok élén a mennybe emelkedni. Látta a fogadására megnyíló ragyogó kapukat és a mennyei seregeket, amint győzelmi énekkel köszöntik parancsnokukat. Látta, hogy ő is egyike lesz a Megváltó boldog kísérőinek, akik az örökkévaló kapukat megnyitják. E jelenet láttán szent öröm sugárzott arcáról. Milyen csekélynek látszottak az ő próbái és áldozatai Isten Fia megpróbáltatásaival összehasonlítva. „Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk.” (II. Kor. 4:17) Boldog volt, hogy megadatott neki, hogy osztozhatott Krisztus szenvedéseiben.

Mózes látta, amint Jézus tanítványai elindultak, hogy elvigyék az evangéliumot az egész világnak. Látta, hogy bár a „testi Izrael” nem töltötte be Istentől kapott magasztos küldetését, és hitetlensége miatt nem vált a világ világosságává, s bár megvetették Isten kegyelmét és mint Isten választott népe eljátszották áldásaikat – Isten mégsem vetette el Ábrahám magvát; dicsőséges terveinek, melyeket Izrael által akart megvalósítani, teljesülniük kellett. Mindazok, akik Krisztus révén a hit gyermekeivé válnak, Ábrahám magvának számíttatnak, a szövetség ígéreteit öröklik, és mint Ábrahám, ők is arra hívatnak el, hogy őrizzék és megismertessék a világgal Isten törvényét és Fiának evangéliumát. Mózes látta, miként ragyog fel az evangélium fénye Jézus tanítványai által azoknak, akik a „sötétségben ülnek” (Mt. 4:16), és a pogányok országaiból ezrek gyülekeznek majd az evangélium világosságához. Ezeket látva örvendezett Izrael növekedésén és jólétén.

Ezután más jelenet tárult szemei elé. Isten megmutatta neki Sátán munkáját, amint ráveszi a zsidókat, hogy elvessék Krisztust, mialatt vallják, hogy Atyjának törvényét tisztelik. Látta a keresztény világot is hasonlóan megcsalatva, amint vallják, hogy elfogadják Krisztust és közben elvetik Isten törvényét. Hallotta a papok és vének őrjöngő kiáltását: „El vele!”, „Feszítsd meg, feszítsd meg!” – és hallotta az állítólagos keresztény tanítóktól a kiáltást: „Le a törvénnyel!” Látta, hogy a szombatot lábbal tiporják, és helyébe hamis nyugalomnapot iktatnak be. Mózest ismét megdöbbenés és aggodalom töltötte el. Azok, akik Krisztus híveinek vallják magukat, hogyan vethetik el a törvényt, amelyet Krisztus a saját szavaival hirdetett ki a szent hegyen? Hogyan vetheti el valaki, aki Istent féli, azt a törvényt, amely mennyen és földön Isten uralmának alapját képezi? Mózes örömmel látta a hűségesek kis csoportját, akik tisztelték és megtartották Isten törvényét. Látta a földi hatalmak utolsó nagy küzdelmét, amelyben meg akarták semmisíteni a törvény megtartóit. Előre tekintett arra az időre, amikor Isten felkel, hogy gonoszságukért megbüntesse a föld lakóit, az Őt félőket és szeretőket pedig megoltalmazza és elrejtse haragjának napján. Hallotta, hogy Isten a békesség szövetségét hirdette törvénye megtartóinak arra az időre, amikor mennydörög szent hajlékából, s menny és föld megrendül szavától. Látta Krisztus második, dicsőséges eljövetelét, az igazak feltámadását a halhatatlanságra, és az élő kegyesek elváltozását anélkül, hogy halált látnának, s együtt emelkednek fel, öröméneket énekelve, Isten városába.

Skibontakozott szemei előtt a bűn átkától megszabadult föld képe, amely kedvesebb és dicsőbb az imént látott ígéret földjénél. Ott nincs többé bűn, és nincs halál, ott örök otthonra lelnek a megváltottak nemzetei. Mózes kimondhatatlan örömmel nézte a jelenetet – egy dicsőségesebb szabadulás teljesedését, mint amelyet legmerészebb reményeiben valaha is gondolt. Földi vándorlásuk örökre véget ért, Isten Izraele végül bement a jó földre.

A kép elhomályosult előtte, és szemei a messzeségben elterülő Kánaán földjén pihentek meg. Azután, mint egy fáradt harcos, lefeküdt pihenni. „És meghalt ott Mózes, az Úrnak szolgája, Moáb földjén, az Úr szavai szerint. És eltemette őt a Moáb földén, Béth-Péórral átellenben; és senki sem tudja az ő temetésének helyét e mai napig.” (V. Móz. 34:5–6) Fennállt a veszélye, hogy ha ismerik temetése helyét, bálványimádás bűnét követnék el holtteste felett azok, akik engedetlenek voltak vele szemben életében, s nem fogadták meg tanácsait. Az Úr elrejtette sírját az emberi szemek elől. Isten angyalai temették el hűséges szolgája testét és őrködtek a magányos sír fölött.

„És nem támadott többé Izraelben olyan próféta, mint Mózes, akit ismert volna az Úr színről színre: mindazokban a jelekben és csodákban, amelyekért küldte őt az Úr… És mindama hatalmas erőben és nagy rettenetességben, melyeket véghez vitt Mózes az egész Izrael szemei előtt.” (V. Móz. 34:10–12)

Ha Mózes életében nem éktelenkedik az az egy bűn, amikor Kádesnél vizet fakasztva a kősziklából, elmulasztott Istennek dicsőséget adni, bemehetett volna az ígéret földjére, azután halált nem látva ragadtathatott volna el a mennybe. De nem sokáig kellett a sírban maradnia. Maga Krisztus jött le a mennyből a Mózest eltemető angyalokkal, hogy kihívja a sírban alvó szentet. Sátán örvendezett sikerén, amikor bűnre csábította Mózest, aki így a halál uralma alá került. A nagy ellenség kimondta, hogy az isteni végzés – „por vagy te, s ismét porrá leszel” (I. Móz. 3:19) – uralmat adott neki a halál felett. A sír hatalma soha nem tört még meg, és mindazokat, akik a sírban vannak, a foglyainak tekinti, akik sohasem szabadulhatnak ki sötét börtönükből.

Krisztus most először készült halottat feltámasztani. Amikor az Élet Fejedelme és a fénylő angyalok közeledtek a sírhoz, Sátán félteni kezdte hatalmát. Ott állt gonosz angyalaival, hogy megakadályozza a behatolást arra a területre, amely állítása szerint őt illeti meg. Azzal dicsekedett, hogy Isten szolgája a foglya lett. Kijelentette, hogy Isten törvényét maga Mózes sem volt képes megtartani, mert jogot formált a Jahvét megillető dicsőségre – ugyanabban a bűnben vált vétkessé, amelyért őt, Sátánt száműzték a mennyből –, és a törvényszegéssel Sátán hatalmába került. Az ősáruló elismételte az isteni kormányzat ellen felhozott eredeti vádjait, és azt, hogy Isten igazságtalan vele szemben.

Krisztus azonban nem ereszkedett le, hogy vitába bocsátkozzék Sátánnal. Felhozhatta volna vádként ellene a kegyetlen munkát, amelyet csalásaival végzett a mennyben, lakóinak tömegeit döntve romlásba; emlékeztethette volna őt az Édenben mondott hazugságára, amely Ádám bűnéhez vezetett és halált hozott az emberi nemzetségre. Emlékeztethette volna Sátánt, hogy éppen ő késztette Izraelt zúgolódásra és lázadásra, ami kimerítette vezetőjük hosszútűrését és egy óvatlan pillanatban bűnbe ejtette, ami miatt a halál hatalmába került. De Krisztus mindent Atyjára bízott, Ő maga pedig csak ennyit mondott: „Dorgáljon meg téged az Úr.” (Júd. 9) Az Üdvözítő nem szállt vitába ellenfelével, hanem ott és akkor megkezdte az elbukott ellenség hatalmát megtörő és a halottakat életre keltő munkáját. Itt Isten Fia felsőbbségének bizonyítékát láthatjuk, amit Sátán nem vitathatott. A feltámadás mindörökre valósággá vált. Sátánt megfosztotta zsákmányától – a meghalt igazak újra élhetnek.

Mózes a bűn következtében került Sátán hatalmába. Saját tettei szerint jogosan volt a halál foglya, mégis feltámasztatott az örök életre, mert a Megváltó nevében tartott rá igényt. Mózes megdicsőülve jött elő a sírból, és Isten városába emelkedett fel Szabadítójával.

Krisztus áldozatáig az isteni igazságosság és szeretet soha nem bontakozott ki nyilvánvalóbban, mint Mózes iránti eljárásában. Isten kizárta Mózest Kánaánból, hogy megtanítson valamit, amit sohasem szabad elfelejteni: hogy tökéletes engedelmességet kíván, és az ember őrizkedjék magának tulajdonítani a Teremtőt illető dicsőséget. Nem hallgathatta meg Mózes könyörgését, hogy részesüljön Izrael örökségében, de nem feledkezett el szolgájáról. A menny Istene megértette a szenvedéseket, amelyeket Mózes viselt. Feljegyezte hűséges szolgálata minden tettét a küzdelem és a próbák hosszú évei alatt. A Piszga csúcsán Isten a földi Kánaánnál végtelenül dicsőségesebb örökségbe hívta Mózest.

A megdicsőülés hegyén Mózes ott volt a mennybe vitetett Illéssel együtt. Akkor az Atya küldte őket gyötrődő Fiához, mint a világosság és dicsőség hordozóit. Így Mózes imája, amely sok évszázaddal azelőtt hangzott el, végül meghallgattatott. Mert ott állott a „jó hegyen” népe örökségének határain belül, bizonyságot téve annak, akiben az Izraelnek adott ígéretek összpontosultak. Ez a jelenet az utolsó, amely emberi szemnek megnyilvánult a menny által oly nagyra becsült férfiú történetéből.

Mózes Krisztus előképe volt. Ő maga jelentette ki Izraelnek: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened, teközüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én, azt hallgassátok!” (V. Móz. 18:15) Isten jónak látta Mózest a szenvedés és a megaláztatás iskolájában nevelni, felkészítve arra, hogy Izraelt Kánaánba vezesse. És bár Isten Izraelét a mennyei Kánaán felé zarándokolva olyan Fejedelem vezeti, akinek emberi iskolára nem volt szüksége küldetése betöltéséhez, mégis szenvedések által lett tökéletessé mint isteni vezető. „Mert amennyiben szenvedett, Ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.” (Zsid. 2:10, 18) Megváltónkban nem nyilatkozott meg emberi gyengeség vagy tökéletlenség, mégis meghalt, hogy utat nyisson számunkra az ígéret földje felé.