Hitehagyás a Jordánnál

Örömteli szívvel és Istenbe vetett hitükben megújulva tértek vissza Izrael győztes seregei Básánból. Birtokukban volt már egy igen értékes terület, és bíztak abban, hogy Kánaánt is hamarosan elfoglalják. Csak a Jordán folyó választotta el őket az ígéret földjétől. Közvetlenül a folyó túlpartján gazdag, zöldellő pálmákkal árnyékolt síkság terült el. A síkság nyugati részén magaslottak Jerikó tornyai és palotái, pálmaligetekkel körülvéve, ezért nevezték a „pálmák városának”.

A Jordán keleti partján az Izrael által már bejárt magas fennsík és a folyó között is egy síkság terült el, amely néhány kilométer szélességben húzódott a folyó mentén. Ezen a völgyszerű, védett helyen forró égövi éghajlat uralkodott, itt virult a sittim vagy akácfa, amelyről a terület a Sittim völgye nevet kapta. Itt táboroztak az izraeliták.

Ezen a gyönyörű helyen azonban olyan csapás érte őket, mely több halálos áldozatot követelt, mintha hatalmas fegyveres sereg vagy a puszták ragadozói támadtak volna rájuk. A természeti adottságainál fogva gazdag országot megfertőztették a lakói. A legfőbb istenség, Baál nyilvános tiszteletein a leglealacsonyítóbb és legerkölcstelenebb szokásokat gyakorolták. Mindenfelé a bálványimádásról és erkölcstelenségről ismert helyek voltak, amelyeknek még a neve is a nép aljasságát és romlottságát hirdette.

Ez a környezet fertőző befolyást gyakorolt az izraelitákra. Lelkük megbarátkozott a folyton sugallt gonosz gondolatokkal, a jómód és tétlenség megtette romboló hatását, s szinte észre sem vették, hogy eltávolodtak Istentől, és olyan helyzetbe kerültek, amelyben könnyen áldozatul estek a kísértéseknek.

A folyó menti akácligetben töltött idő alatt Mózes megtette az előkészületeket Kánaán elfoglalására. Ez a feladat teljesen lefoglalta, a nép számára azonban a bizonytalanság és a várakozás ideje a legnagyobb próbát hozta, és néhány hét alatt a legfélelmetesebb erkölcsi elfajulásig vezetett.

Kezdetben Izrael keveset érintkezett pogány szomszédaival, de egy idő után midiánita nők kezdtek a táborba lopódzni. Megjelenésük nem keltett riadalmat, és olyan csendben vitték véghez terveiket, hogy még Mózes figyelmét is elkerülte a dolog. Ezeknek a nőknek az volt a céljuk, hogy Izraelt Isten törvényének megszegésére bírják, figyelmüket a pogány szokásokra és erkölcsökre tereljék, és bálványimádásra csábítsák őket. Céljaikat gondosan palástolták a barátságossággal, és még Izrael vezetői sem gyanakodtak rájuk.

Bálám tanácsára a moábiták királya nagy ünnepséget rendezett isteneik tiszteletére, és Bálámot bízta meg azzal, hogy vegye rá az izraelitákat az ünnepségen való megjelenésre. Mivel őt Isten prófétájának tartották, így célját nem volt nehéz elérnie. A nép nagy része vele ment, hogy az ünnepet megtekintse. Tiltott területre merészkedtek, és Sátán hálójába kerültek. Zenétől és tánctól mámorosan, a pogány papnők szépségétől elbűvölve, elfeledkeztek Isten iránti hűségükről. Amikor csatlakoztak a vigadozáshoz és ünnepséghez, a bortól megrészegedtek, érzékeik elhomályosultak és önfegyelmük korlátai leomlottak. A szenvedély lett úrrá felettük, és amikor lelkiismeretüket így beszennyezték, még arra is rávették őket, hogy hajoljanak meg a bálványok előtt. Áldozatot vittek a pogány oltárokra és részt vettek a legromlottabb szertartásokon.

Nem tartott sokáig, míg ez a halálos fertőzés elterjedt az egész táborban. Akik harcban győzelmet arattak ellenségeik felett, pogány asszonyok ravaszsága által szenvedtek vereséget. Úgy tűnt, a népet megbabonázták. A törvényszegésben a bírák és a vezetők jártak az élen, s olyan sokan követték őket, hogy a hitehagyás az egész nemzetre kiterjedt. „És odaszegődött Izrael a Baál-Peórhoz.” Mire Mózest figyelmeztették és a dolgot észrevette, az ellenség támadása teljes sikert aratott. Az izraeliták már nemcsak a Peór-hegyi erkölcstelen ünnepségen vettek részt, hanem saját táborukban is gyakorolták a pogány szokásokat. Az idős vezető felháborodással telt el, és Isten haragja is felgerjedt ellenük.

Izrael gonoszsága meghozta azt, amit Bálám minden varázslása sem volt képes előidézni: az Istentől való elszakadást. A gyorsan bekövetkező büntetések ráébresztették a népet bűne súlyosságára. A táborban rettenetes pestisjárvány kezdett pusztítani, amelynek hamarosan tízezrek estek áldozatul. Isten elrendelte, hogy azok, akik élen jártak a hitehagyásban, a bírák által ölettessenek meg. Ezt az isteni parancsot azonnal végrehajtották. A bűnösöket kivégezték, holttestüket pedig felakasztották, hogy a gyülekezet, látva a vezetők szigorú bűnhődését, tudatában legyen Isten félelmetes haragjának.

Mindnyájan érezték a büntetés igazságosságát, és a nép a gyülekezet sátrához járulva könnyek között, mély alázattal vallotta meg bűnét. Miközben a sátor bejáratánál Isten előtt sírtak, s a pestis még szedte a táborban áldozatait, a bírák pedig rettenetes kötelességüket teljesítették, Zimri, egy előkelő izraelita férfi érkezett kihívóan a táborba egy midiánita parázna nővel – aki Cúrnak, Midián egyik fejedelmének volt a lánya –, és a sátrába vezette. Sohasem történt még Izraelben, hogy valaki ilyen arcátlanul és kihívóan vétkezett volna! Részegségében Zimri kérkedett a Sodomáéhoz hasonló bűnnel és büszke volt szégyenteljes cselekedetére. A papok és vezetők fájdalmukban és megalázottságukban zokogva borultak le a pitvar és az oltár között, kérlelve az Urat, hogy kímélje meg népét és ne hagyja szégyenben örökségét, amikor Izraelnek ez az előkelősége a gyülekezet szeme láttára követte el bűnét, mintha csak ki akarta volna hívni Isten haragját és kigúnyolni a nemzet bíráit. De Fineás, Eleázár főpap fia felkelt, bement Zimri sátrába, és mindkettőjüket átdöfte. Megszűnt a csapás, miközben Isten a papnak tisztességet szerzett egész Izrael előtt, és megerősítette, hogy a papság örökre az ő házának adatik.

„Fineás elfordította az én haragomat az Izrael fiaitól – mondta Isten –, mondd meg azért néki: Én az én szövetségemet, a békességnek szövetségét adom néki; és legyen őnála és az ő magvánál az örökkévaló papságnak szövetsége; mivelhogy bosszút állt az ő Istenéért és engesztelést szerzett az Izrael fiaiért.”

A Sittim völgyében elkövetett bűn büntetésekor elpusztultak a még élők azok közül, akik csaknem negyven évvel azelőtt kihívták maguk ellen az ítéletet: „Bizonyára a pusztában fognak meghalni.” Az Úr utasítására a Jordán mellett végzett népszámlálás bizonyította, hogy „nem volt közöttük senki a Mózestől és Áron paptól megszámláltattak közül… csak Káleb, a Jefunné fia, és Józsué, a Nun fia.” (IV. Móz. 26:64–65)

Isten megbüntette az izraelitákat, mert engedtek a midiániták csábításainak, de az igaz Bíró büntetését a kísértők sem kerülték el. Az Izrael fáradt utócsapatait Refidimben megtámadó amálekiták csak jóval később vették el büntetésüket, de a népet bűnre vezető midiánitákon, mint legveszedelmesebb ellenségükön, azonnal végrehajtották Isten ítéletét. „Állj bosszút Izrael fiaiért a midiánitákon – hangzott Isten parancsa Mózeshez –, azután a te népedhez takaríttatol.” (IV. Móz. 31:1–2) E rendelkezést azonnal végrehajtották. Ezer férfit választottak minden törzsből, és Fineás vezetésével a midiániták ellen küldték őket. „És harcoltak Midián ellen, amiképpen megparancsolta az Úr Mózesnek… Midián királyait is megölték azoknak levágott népével egybe… Midián öt királyát, és Bálámot, a Beór fiát is megölték fegyverrel.” (IV. Móz. 31:7–8) A győztes sereg által foglyul ejtett midiánita nőket is megölték Mózes parancsára, mint Izrael legveszedelmesebb ellenségeit.

Ilyen sorsra jutottak azok, akik gonoszt forraltak Isten népe ellen. A zsoltáríró azt mondja: „Besüllyedtek a pogányok a verembe, amelyet ástak; a hálóban, amelyet elrejtettek, megakadt a lábuk. Bizony nem veti el az Úr az Ő népét, és el nem hagyja az Ő örökségét. Mert igazságra fordul viszsza az ítélet. Egybegyülekeznek az igazak lelke ellen, és visszafordítja reájuk az ő álnokságukat, és az ő gonoszságukkal veszti el őket… az Úr, a mi Istenünk.” (Zsolt. 9:16; 94:14–15, 21, 23)

Amikor Bálámot felszólították, hogy átkozza meg Izraelt, minden varázslatával sem árthatott nekik, mert „az Úr nem vett észre Jákóbban hamisságot, és nem látott gonoszságot Izraelben” (IV. Móz. 23:21). De amikor engedve a kísértésnek, megszegték Isten törvényét, kikerültek a Magasságos védelme alól. Amíg Isten népe hűséges az Ő parancsolataihoz, addig „nem fog Jákóbon varázslás, sem jövendőmondás Izraelen” (IV. Móz. 23:23). Ezért Sátán minden hatalmát és ravaszságát latba veti, hogy bűnre csábítsa őket. Ha azok, akik állítják, hogy Isten törvényének letéteményesei, áthágják annak előírásait, elszigetelik magukat Istentől, és nem lesznek képesek megállni ellenségeikkel szemben.

Az izraeliták, akiket a midiániták fegyverei és varázslatai nem tudtak legyőzni, áldozatul estek a midiániták paráznáinak. Ilyen nagy hatalma van az olyan nőnek, akit Sátán a szolgálatába állított a lelkek megejtésére és elveszejtésére. „Sok sebesültet elejtett, és sokan vannak, akik attól megölettek.” (Péld. 7:26) Séth fiait is így vezették félre, így adták fel hűségüket, és a szent mag romlottá vált. Így kísértetett meg József. Ilyen módon árulta el erejének titkát Sámson a filiszteusoknak, s így bukott el Dávid király. És Salamon, a királyok legbölcsebbje, aki háromszor neveztetett Isten kegyeltjének, a szenvedély rabja lett, és tisztességét feláldozta ugyanennek a megbabonázó hatalomnak.

„Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett. Azért aki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.” (I. Kor. 10:11–12) Sátán igen jól ismeri az emberi szívet. Ismeri – mert pokoli igyekezettel ezt tanulmányozza évezredek óta – minden jellem legsebezhetőbb pontját; és nemzedékeken át azon igyekezett, hogy legyőzze a legerősebb embereket, Izrael fejedelmeit, ugyanazzal az eszközzel ejtve meg őket, amely oly eredményesnek bizonyult Baál-Peórnál. Minden században voltak az érzékiség szenvedélyének áldozatává vált emberek, akiknek az élete hajótörést szenvedett. Ahogyan az idők végéhez közeledünk és Isten népe a lelki Kánaán határain áll, Sátán megkettőzi erőfeszítéseit, hogy megakadályozza Isten országának elfoglalását. Minden léleknek tőrt vet. Ne gondolja senki, hogy csak a tudatlanoknak és műveletleneknek kell vigyázniuk, mert kísértéseit éppen a legmagasabb hivatalok és legszentebb tisztségek betöltőinek készíti; ha őket ráveheti, hogy jellemüket bemocskolják, általuk sokakat dönthet romlásba. Eszközei most is ugyanazok, mint háromezer évvel ezelőtt: világi barátság, szépség és báj, szórakozás- és élvezetvágy, féktelen jókedv, ünnepségek és borospohár befolyása útján kísért a hetedik parancsolat áthágására.

Sátán erkölcstelenségre csábította Izraelt, mielőtt bálványimádásba vitte volna. Azok, akik Isten képét megcsúfolják és az Ő templomát megfertőzik önmagukban, nem rettennek vissza Istennek semmilyen kigúnyolásától, ha így kielégíthetik romlott szívük kívánságát. Mert az érzéki bűnök gyengítik az elmét és lealacsonyítják a lelket. A szellemi és erkölcsi erőket megbénítja az érzéki hajlamok kielégítése, és a szenvedélyek rabszolgája képtelen felfogni Isten törvényének szent kötelezettségeit; nem tudja értékelni az engesztelést, vagy igazi értékük szerint becsülni a lelki dolgokat. Jóság, tisztaság és igazság, istenfélelem és a szent dolgok szeretete – mindazok a nemes törekvések és érzelmek, amelyek az embert Istenhez fűzik – megemésztetnek az élvezetek tüzében. A lélek elsötétül, vigasztalan pusztasággá, a gonosz lelkek lakhelyévé és „minden tisztátalan madárnak lakhelyévé” válik (Jel. 18:2).

A bálványimádók társasága és az ünnepségeiken való részvétel vezette az izraelitákat Isten törvénye áthágására és vonta a menny ítéleteit a nemzetre. Sátán ma is azzal éri el a legnagyobb eredményeket, ha ráveszi Krisztus követőit, hogy istentelenekkel barátkozzanak és részt vegyenek szórakozásaikban. „Annakokáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek.” (II. Kor. 6:17) Isten azt kívánja mai népétől, hogy éppen úgy különüljön el szokásaiban, erkölcsében és elveiben a világtól, mint annak idején Izrael. Ha hűségesen követik szent igéje tanításait, ez a különbség szemmel látható lesz; másképp nem is történhet. A hébereknek szóló figyelmeztetés, hogy pogány népekkel ne vegyüljenek, nem volt határozottabb annál, amely Krisztus követőinek tiltja, hogy lelkületükben és szokásaikban az istentelenekhez legyenek hasonlóak. Krisztus így szól hozzánk: „Ne szeressétek a világot, se azokat, amik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete.” „Nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (I. Jn. 2:15; Jak. 4:4) Krisztus követőinek el kell különülniük a bűnösöktől, és csak akkor keressék a velük való érintkezést, ha valami jócselekedetre nyílik alkalom. Nem lehetünk eléggé határozottak azok társaságának elkerülésében, akiknek a befolyása elvon bennünket Istentől. És ha így imádkozunk: „Ne vigy minket a kísértésbe”, kerülnünk is kell a kísértést, amennyire csak lehet.

Az izraelitákat a kényelem és biztonság állapotában vitték bűnbe. Nem tartották szem előtt Istent, elhanyagolták az imát, és magabízó lelkületet ápoltak. A jómód és az önelégültség őrizetlenül hagyta a lélek bástyáját, és a lealacsonyító gondolatok utat találtak a szívhez. A falakon belül lévő árulók döntötték le az elvek erődítményét és szolgáltatták ki Izraelt Sátán hatalmának. Ilyen módon próbálja Sátán ma is a lelkek vesztét okozni. Hosszú és a világ előtt ismeretlen folyamat megy végbe egy keresztény lelkében, mielőtt nyilvános bűnt követne el. A tisztaságból és szentségből nem egyszerre zuhan alá a romlottságba, bűnbe és gonoszságba. Időbe telik, míg az Isten képére teremtett ember állati vagy sátáni szintre süllyed. Szemlélés által változunk el. A tisztátalan gondolatokkal foglalkozó ember lassan odáig jut, hogy kívánatosnak ítél olyan bűnöket, amelyektől azelőtt irtózott.

Sátán mindent elkövet, hogy a gonoszságot és a lealacsonyító bűnt népszerűvé tegye. Városaink utcáin nem mehetünk végig úgy, hogy ne látnánk nyíltan megjelenni a bűnt és a gonosztetteket regény formájában vagy a színpadon. Az elme megszokja a bűnt. A napilapok is a bűncselekményeket és a gonoszságokat mutatják be, és mindent, ami csak a szenvedélyeket felkorbácsolja, izgalmas történetekben tárnak az emberek elé, akik annyit olvasnak és hallanak közönséges gonoszságokról, hogy az azelőtt érzékeny lelkiismeret, amely borzadva fordult el ilyen dolgoktól, megkeményedik, és mohó érdeklődéssel fordul feléjük.

A mai világ divatos szórakozásai még a magukat Krisztus követőinek vallóknál is ugyanazt a célt érik el, mint régen a pogányok ünnepségei. Sőt ezek között kevés olyan akad, amelyet Sátán ne akarna lelkek elvesztésére felhasználni. A színpadi drámák által évszázadok óta élesztgeti a szívekben szunnyadó szenvedélyeket és magasztalja a bűnt. Az operát a lenyűgöző látvánnyal és csalóka zenéjével, a bálokat, a táncot, a játékasztalt Sátán mind-mind arra használja, hogy ledöntse az elvek korlátait, és utat nyisson az érzéki kielégülésnek. Minden olyan összejövetelen, ahol az örömszerzés a cél, ahol a büszkeséget táplálják vagy az étvágyat elégítik ki, ahol az ember végül Istent is elfelejti és szem elől téveszti az örök értékeket, ott Sátán kötözi meg a lelket láncaival.

„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet – hangzik a bölcs tanácsa –, mert abból indul ki minden élet.” (Péld. 4:23) „Mert ahogyan gondolkodik az ember az ő szívében, olyan ő.” (Péld. 23:7) A szívnek isteni kegyelem által kell megújulnia, különben hiába törekszik életszentségre. Aki Krisztus kegyelmétől függetlenül akar nemes, erényes jellemet kialakítani, az futóhomokra épít, és háza a kísértések vad viharában bizonyosan összeomlik. Dávid fohásza legyen minden lélek imája: „Tiszta szívet teremts bennem, óh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem!” (Zsolt. 51:12) Ha részesei lettünk ennek az isteni kegyelemnek, törekednünk kell a Krisztusban való tökéletességre, hogy olyanok legyünk, mint „akiket Isten hatalma őriz hit által” (I. Pt. 1:5).

Ám rajtunk is múlik, hogy ellenálljunk a kísértésnek. Aki nem akar Sátán zsákmányává válni, annak jól kell őriznie a lelkéhez vezető utakat. Tartózkodnia kell a tisztátalan gondolatokat keltő dolgok olvasásától, nézésétől vagy hallgatásától. Még a gondolatait sem engedheti szabadjára, hogy olyasminél kalandozzanak, amit a lelkek ellensége sugall. „Annakokáért felövezvén elmétek derekait, mint józanok… ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek. Hanem amiképpen szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben.” (I. Pt. 1:13–15) Pál apostol így ír: „Amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok.” (Fil. 4:8) Ez azonban csak komoly imádság és éber őrködés mellett lehetséges. A Szentlélek állandó befolyása legyen támaszunk, aki gondolatainkat fölfelé irányítja, és rászoktatja elménket, hogy tiszta és szent dolgokkal foglalkozzék. Mindenekfelett pedig szorgalmasan kell tanulmányoznunk Isten igéjét. A zsoltáríró ezt mondja: „Mi módon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útját, ha nem a Te beszédednek megtartása által?... Szívembe rejtettem a Te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt. 119:9, 11)

Izrael Baál-Peórban elkövetett vétke az egész nemzetre büntetést hozott. Ha ma az ugyanilyen bűnök nem is büntettetnek olyan gyorsan, egészen bizonyos, hogy az elégtétel nem marad el. „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten.” (I. Kor. 3:17) Az ilyen bűnöket a természet is rettentő büntetéssel sújtja, amely előbb-utóbb minden így cselekvőt utolér. Minden másnál inkább ezek a bűnök okozzák az emberi nem félelmetes elfajulását, azokat a betegségeket és nyomort, amelyek átokként nehezednek a világra. Sokan sikeresen palástolhatják vétkeiket embertársaik előtt, de ezzel még távolról sem biztosították magukat annak következményei, a nyomor, betegség, gyengeelméjűség és halál ellen. És a mostani élet után következik a mennyei törvényszék, ahol örök halállal büntetik e cselekedetek elkövetőit. „Akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek”, hanem Sátánnal és gonosz angyalaival „vettetnek a tűznek tavába. Ez a második halál.” (Gal. 5:21; Jel. 20:14)

„Mert színmézet csepeg az idegen asszony ajka, és simább az olajnál az ő ínye. De annak vége keserű, mint az üröm, éles, mint a kétélű tőr... Távoztasd el attól utadat, és ne közelgess házának ajtajához, hogy másoknak ne add a te ékességedet, és esztendeidet a kegyetlennek; hogy ne az idegenek teljenek be a te marháiddal, és a te keresményed más házába ne jusson; hogy nyögnöd kelljen életed végén, amikor megemésztetik a te húsod és a te tested... Mert a halálra hanyatlik az ő háza, és az ő ösvényei az élet nélkül valókhoz. Valakik mennek ahhoz, nem térnek meg, sem meg nem nyerhetik az életnek útjait... A pokol mélyébe esnek az ő hivatalosai.” (Péld. 5:3–4, 8–11; 2:18–19; 9:18)