Vándorlás Edom körül

Izrael kádesi tábora igen közel volt Edom határához, Mózes és a nép is nagyon szerette volna az országon keresztül vezető utat választani az ígéret földje felé. Ennek megfelelően, Isten rendelkezése szerint, követeket küldtek az edomiták királyához:

„Ezt mondja a te testvéred, az Izrael. Te tudod mindama nyomorúságot, amely mirajtunk esett. Hogy a mi atyáink alámentek Egyiptomba és sok ideig laktunk Egyiptomban, nyomorgattak minket az egyiptombeliek, minket és a mi atyáinkat, és kiáltottunk az Úrhoz és meghallgatta a mi szónkat, s angyalt küldött és kihozott minket Egyiptomból. Ímé Kádesben vagyunk, a te országodnak végvárosában, hadd mehessünk át a te földeden. Nem megyünk át sem mezőn, sem szőlőn, és kútvizet sem iszunk, az országúton megyünk és nem térünk sem jobbra, sem balra, míg általmegyünk a te határodon.” (IV. Móz. 20:14–20)

Az udvarias megkeresésre fenyegető elutasítás volt a válasz: „Nem mehetsz át az én földemen, hogy fegyverrel ne menjek ellened.”

Az elutasító válaszon meglepődve Izrael vezetői még egy követet küldtek a királyhoz, a következő ígérettel: „A járt úton megyünk fel, és ha a te vizedet isszuk én és a mi barmaink, megadom annak az árát. Nincs egyéb szándékom, csak hogy gyalog mehessek át.”

„Nem mehetsz át!” – volt a felelet. Ugyanakkor fegyveres edomita csapatok szállták meg a nehezen járható hágókat, úgyhogy ebben az irányban lehetetlenné vált a békés átvonulás, és a hébereknek tilos volt erőszakhoz folyamodni. Meg kell tenniük a hosszú utat Edom körül.

Ha a megpróbálás idején bíztak volna Istenben, az Úr seregének fejedelme átvezeti őket Edomon, és félelem lett volna úrrá annak lakóin, s ellenséges magatartás helyett jóindulatot tanúsítottak volna irántuk. De az izraeliták nem siettek teljesíteni Isten parancsait, és miközben panaszkodtak és zúgolódtak, elmúlt a kínálkozó alkalom. Amikor kérésüket végre a király elé terjesztették, az elutasította őket. Amióta elhagyták Egyiptomot, Sátán állandóan azon volt, hogy akadályokat és kísértéseket gördítsen útjukba, hogy ne örökölhessék Kánaánt. Hitetlenségükkel ismét és ismét ajtót nyitottak neki, hogy Isten terveit meghiúsítsa.

Fontos, hogy higgyünk Isten szavának, és utasításait gyorsan teljesítsük, amíg angyalai arra várnak, hogy értünk munkálkodhassanak. A gonosz angyalok készek megküzdeni minden lépésnyi előnyért. Amikor Isten kegyelme indulást parancsol gyermekeinek, amikor nagy dolgokat készül tenni értük, Sátán azzal kísérti őket, hogy habozással és halogatással játsszák el a kegyelmet; keresi, hogyan ébreszthetné fel közöttük a viszály szellemét, vagy támaszthatna zúgolódást és hitetlenséget, így fosztva meg őket az áldástól, melyet Isten adni kívánt nekik. Isten szolgái legyenek mindig készek olyan gyorsan cselekedni, ahogyan kegyelme ajtót nyit előttük. Minden késlekedésük időt ad Sátánnak, hogy vereségüket munkálja.

Isten előzőleg kijelentette, hogy félelemmel tölti el az edomiták szívét Izraellel szemben. Mivel Isten ereje kísérte volna Izraelt és a félelem könnyű zsákmánnyá tette volna az edomitákat, ezért a hébereknek nem lett volna szabad kifosztaniuk őket. A kapott parancs így szólt: „Amikor általmentek a ti atyátokfiainak, az Ézsau fiainak határán, akik Szeirben lakoznak, jóllehet félnek tőletek, mindazáltal igen vigyázzatok! Ne ingereljétek őket, mert nem adok az ő földjükből néktek egy talpalatnyit sem, mert Ézsaunak adtam a Szeir hegyét örökségül.” (V. Móz. 2:4–5) Az edomiták Ábrahám és Izsák leszármazottai voltak, és Isten, szolgáira való tekintettel, kegyelmes akart lenni Ézsau utódaihoz. Nekik adta a Szeir hegyét birtokul, és nem háborgathatták őket, amíg csak bűneik révén nem vonják ki magukat kegyelme alól. A hébereknek ki kellett irtaniuk Kánaán lakóit, akik betöltötték gonoszságuk mértékét, az edomiták azonban akkor még próbaidejüket töltötték, ezért kegyelmesen kellett bánniuk velük. Isten gyönyörködik a kegyelemben, és mielőtt ítéletet tartana, türelmesen várakozik. Arra tanította Izraelt, hogy kíméljék Edomot, mielőtt Kánaán lakóinak eltörlését kívánta volna tőlük.

Edom és Izrael ősei testvérek voltak, és testvéri szeretetnek és udvariasságnak kellett volna uralkodnia közöttük. Isten megtiltotta Izraelnek, hogy bármikor is bosszút álljon Edomon az áthaladás elutasítása miatt. Edom földjét sem kapják birtokul. Isten választott népének mindenkor tiszteletben kellett tartania az isteni korlátozásokat. Isten jó örökséget ígért nekik, de nem volt szabad azt gondolniuk, hogy csak nekik vannak jogaik a földön és minden más nemzetet elűzhetnek. Isten megparancsolta, hogy Edommal szemben őrizkedjenek minden igazságtalanságtól. Kereskedjenek velük, de azonnal fizessenek mindenért. Izrael bátorításául, hogy higgyen Istenben és engedelmeskedjék szavának, emlékeztette őket: „Az Úr, a te Istened megáldott téged… és semmiben nem szűkölködtél.” (V. Móz. 2:7) Izrael fiai nem függtek az edomitáktól, mert Istenüktől mindent megkaptak, amire szükségük volt. Ezért nem volt szabad elvenniük semmit sem erőszakkal, sem ravaszsággal, hanem az edomitákkal való érintkezésben mindig az isteni törvény elvét kell követniük: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.”

Ha úgy vonulnak át Edomon, ahogyan Isten elgondolta, ez nemcsak nekik, hanem az ország lakóinak is áldásul lett volna, mert megismerkedhetnek Isten népével, az Ő helyes tiszteletével, és tanúi lehettek volna, hogyan áldja meg Jákób Istene azokat, akik félik és szeretik Őt. De Izrael hitetlensége mindezt meggátolta. Zúgolódásukra válaszul adott nekik vizet, de megengedte, hogy hitetlenségük beérlelje büntetését. Ismét át kellett menniük a pusztán, és szomjukat abból a csodálatos forrásból oltani, amelyre nem lett volna többé szükség, ha Őbenne bíznak.

Izrael seregei ennek megfelelően újra délnek fordultak, és útjukat ismét a terméketlen pusztaság felé vették, amely – Edom zöldellő hegyeinek és völgyeinek megpillantása után – csak még sivárabbnak tűnt. A hegyláncból kiemelkedett a kopár pusztát uraló Hór hegye, amely Áron halálának és temetésének a színhelye lett. Amikor az izraeliták a hegy alá értek, az Úr így szólt Mózeshez:

„Vedd Áront és Eleázárt, az ő fiát, és vezesd fel őket a Hór hegyére. És vetkőztesd le Áront az ő ruháiból, és öltöztesd fel azokba Eleázárt, az ő fiát, mert Áron az ő népéhez takaríttatik, és meghal ott.” (IV. Móz. 20:25–26)

A két idős férfi és az ifjú együtt kapaszkodott fel a hegy tetejére. Mózes és Áron fejét százhúsz esztendő hava festette fehérre. Hosszú, eseményekben gazdag életüket a földi embernek valaha is osztályrészül jutott legnagyobb megpróbáltatások és a legmagasabb megtiszteltetések jellemezték. Rendkívüli adottságokkal felruházott férfiak voltak, minden erejük és képességük fejlődött, nemesedett a Mindenhatóval való érintkezés következtében. Életük az Isten és az emberek iránti önzetlen munkában telt el, arcvonásaik értelemről, állhatatosságról, nemes szándékról és nagy jóindulatról tanúskodtak.

Mózes és Áron sok éven át együtt viselték a nép vezetésének terhét, számtalan veszéllyel néztek szembe egymás oldalán, és sok különleges isteni áldásnak voltak részesei – s most közel volt az elválás órája. Lassan haladtak útjukon, minden együtt töltött pillanat drága volt számukra. A hágó meredek és fárasztó volt, meg-megállva pihenőt tartottak, a múltról és a jelenről beszélgettek. Ameddig a szem ellátott, pusztai vándorlásuk színtere tárult eléjük. Lent a síkon látták Izrael hatalmas seregeinek táborát, akikért odaszentelték magukat, akiknek a boldogulásáért oly mély felelősséget éreztek és oly nagy áldozatokat hoztak. Valahol a távolban, Edom hegyének túloldalán húzódott az út az ígéret földje felé – az ország felé, amelynek áldásait Mózes és Áron nem élvezhették. Bár szívükben nem volt lázongás és ajkukat nem hagyta el zokszó, mégis ünnepélyes szomorúság volt orcájuon, amikor eszükbe jutott, mi zárta ki őket atyáik örökségéből.

Áron befejezte Izraelért végzett munkáját. Negyven esztendővel ezelőtt, nyolcvanhárom évesen hívta el Isten, hogy Mózessel együtt részt vegyen a hatalmas küldetésben. Együtt munkálkodott testvérével Izrael népének Egyiptomból való kivezetésében, tartotta Mózes karjait, amikor a héber seregek az amálekitákkal viaskodtak. Felmehetett vele a Sínaira, hogy megközelítse az Úr jelenlétét és meglássa Isten dicsőségét. Az Úr Áron családjára ruházta a papi tisztséget, őt pedig a főpapi méltósággal tüntette ki. Szent hivatalában az isteni ítélet rettenetes megnyilvánulása erősítette meg Kóré és társai elpusztításakor: Áron közbenjárására szűnt meg a csapás. Amikor két fia Isten parancsának semmibevétele miatt megöletett, nem lázongott, nem is zúgolódott. De tett valamit, ami foltot ejtett életén: rettenetes bűnt követett el, amikor a nép követelésének engedve aranyborjút öntetett a Sínai-hegynél, s amikor szövetkezett Mirjámmal a Mózes elleni féltékenységben. Kádesben pedig Mózessel együtt megbántotta az Urat, nem követve az utasítást, hogy szóval fakasszon vizet a sziklából.

Istennek az volt a szándéka, hogy népének nagy vezetői Krisztus képviselői legyenek. Áron a mellén hordta Izrael neveit. Ő közölte a néppel Isten akaratát. Ő lépett be az engesztelés nagy napján a szentek szentjébe, „nem vér nélkül”, egész Izrael közbenjárójaként. Ő jött ki a szolgálat után, hogy megáldja Izrael gyülekezetét, amint Krisztus jön majd, hogy megáldja várakozó népét, amikor véget ér értük végzett engesztelő szolgálata a szentek szentjében. Nagy Főpapunk előképeként szolgálatának megszentelt volta tette olyan nagygyá Áron kádesi vétkét.

Mózes mély szomorúsággal vette le Áronról a szent ruhákat és adta azokat Eleázárra, aki így isteni kiválasztás szerint lett apja utódja a szent hivatalban. Kádesben elkövetett bűne miatt Áron nem lehetett főpap Kánaánban. Nem mutathatta be azon a jó földön az első áldozatot, megszentelve ezzel Izrael örökségét. Mózesnek tovább kellett hordoznia a nép vezetésének terhét Kánaán határáig. Megláthatta Kánaánt, de határát nem léphette át. Ha Isten e két szolgája a kádesi sziklánál zúgolódás nélkül kiállja a próbát, mennyire másként alakult volna a jövőjük! Egy rossz cselekedetet soha nem lehet meg nem történtté tenni. Lehet, hogy egy egész élet munkája nem hozhatja helyre azt, ami a megkísértés vagy akár a meggondolatlanság pillanatában elveszett.

A két vezető távolléte, és az a tény, hogy Eleázár is elkísérte őket – akiről köztudott volt, hogy Áron utódja lesz szent hivatalában – nyugtalanságot ébresztett a népben, és izgatottan várták visszatérésüket. Körültekintve a hatalmas gyülekezetben, megállapították, hogy az Egyiptomból kivonult felnőttek csaknem mindnyájan elvesztek a pusztában. Mindannyiukon balsejtelem lett úrrá, amikor megemlékeztek a Mózesre és Áronra kimondott ítéletről. Egyesek tudták a Hór csúcsára vezető út célját, és a vezetőikért érzett aggodalmat csak növelték a múlt keserű emlékei és az önvád.

Végül felismerték a távolban Mózes és Eleázár alakját, amint lassan ereszkedtek lefelé a kopár hegy oldalán. De Áron nem volt velük. A papi öltözetet Eleázár viselte, annak jeléül, hogy ő követi atyját a szent tisztségben. Amikor a nép nehéz szívvel vezetői köré gyűlt, Mózes elmondta nekik, hogy Áron a karjaiban halt meg a Hór hegyén, és ott temették el. Sírás és jajgatás lett úrrá a gyülekezeten, mert bár sok szomorúságot okoztak neki, mindnyájan szerették Áront. „És látta az egész gyülekezet, hogy meghalt Áron, és siratta Áront harminc napig Izrael egész háza.”

Izrael főpapjának halálát és temetését a Szentírás egyszerű szavakkal jegyezte fel: „Ott halt meg Áron, és ugyanott el is temették.” (V. Móz. 10:6) Milyen kiáltó ellentétben áll a mai idők szokásával ez a temetés, amelyet Isten kifejezett parancsára hajtottak végre! Ma a magas állást betöltő emberek temetése a fényűzés, a pazarlás alkalma. Amikor Áron – a valaha élt egyik legkiválóbb ember – meghalt, csak két legközelebbi rokona volt jelen, akik tanúi voltak halálának és gondoskodtak temetéséről. A Hór hegyén lévő magányos sír örökre rejtve maradt Izrael szemei előtt. Istent nem dicsőíti a pompás, díszes szertartás, amellyel sokszor körülveszik a halottakat.

Áron halálát az egész gyülekezet gyászolta, de a veszteséget nem érezhették át olyan mélyen, mint Mózes. Testvére halála arra emlékeztette, hogy az ő élete is a végéhez közeledik, és mélyen érintette állhatatos társa elvesztése, aki annyi hosszú éven át hűségesen osztozott vele örömében, bánatában, reményeiben és félelmeiben. Mózesnek egyedül kellett folytatnia a munkát, de tudta, hogy Isten a barátja, és annál inkább Őrá támaszkodott.

Röviddel Hór hegyének elhagyása után az izraeliták egy összecsapásban vereséget szenvedtek Aradtól, a kánaániták egyik királyától. De mihelyt őszintén Istenhez folyamodtak támogatásért, segítséget nyertek, és legyőzték az ellenséget. Ám ahelyett, hogy a győzelem hálát ébresztett volna bennük és Istentől való függőségük felismerésére vezette volna őket, dicsekvőkké és magabízókká váltak. Hamarosan a zúgolódás régi rossz szokása lett úrrá rajtuk. Most azért elégedetlenkedtek, mert közel negyven esztendővel azelőtt Izrael seregei nem kaptak engedélyt Kánaán elfoglalására, a kémek jelentését követő lázadás után. Szükségtelen késlekedésnek nyilvánították hosszú pusztai vándorlásukat, azt állítva, hogy épp olyan könnyűszerrel győzhettek volna akkor, mint most.

Miközben folytatták útjukat dél felé, forró, homokos völgyön haladtak át, ahol nem volt sem árnyék, sem növényzet. Hosszúnak és nehéznek tűnt az út, szenvedtek a fáradtságtól és szomjúságtól. Ismét elmulasztották a kísértést hittel és türelemmel hordozni. Addig szemlélték tapasztalataik sötét oldalát, míg egyre messzebb távolodtak Istentől. Elfelejtették, hogy ha nem zúgolódnak, amikor Kádesben elfogyott a vizük, nem kellett volna megkerülniük Edomot. Istennek jobb tervei voltak velük. Szívüknek hálával kellett volna eltelnie Isten iránt, amiért bűnüket ilyen enyhén büntette. Ehelyett azonban azzal ámították magukat, hogy ha akkor Isten és Mózes nem lép közbe, ők már régen Kánaán birtokosai volnának. Miután bajt hoztak magukra, nehezebbé téve sorsukat annál, amint Isten elgondolta, az Urat okolták minden szerencsétlenségükért. Addig ápolgattak keserű gondolatokat Isten bánásmódjával kapcsolatban, míg végül mindennel elégedetlenek lettek. Egyiptom szebbnek, kívánatosabbnak tűnt, mint a szabadság és az az ország, amely felé Isten vezette őket.

Miután az izraeliták megtűrték az elégedetlenség szellemét, hibát találtak még az elvett áldásokban is. „És szólt a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk.”

Mózes hűségesen tárta eléjük nagy bűnüket. Egyedül Isten hatalma volt az, amely keresztülvezette őket a „tüzes kígyóknak, skorpióknak és szomjúságnak nagy és rettenetes pusztáján, amelyben víz nem volt” (V. Móz. 8:15). Bolyongásuk minden napján az isteni kegyelem egy-egy csodája tartotta meg őket. Minden útjukon, ahol Isten vezette őket, találtak vizet szomjuk oltására, és mennyből jövő kenyeret éhségük csillapítására, békét és biztonságot nappal a felhő árnyékában, éjjel a tűzoszlop fénye mellett. Angyalok támogatták őket, amikor a sziklás magaslatokon haladtak, vagy a puszta rideg ösvényeit járták. Az átélt sok nehézség ellenére sem volt köztük beteg vagy erőtlen. Lábaik nem dagadtak meg a hosszú úton, és ruhájuk sem kopott el. Isten távol tartotta tőlük a puszták és erdők vad ragadozóit, mérges csúszómászóit. Ha szeretetének e sok jelét semmibe véve folytatják panaszkodásukat, az Úr visszavonja védelmét, amíg megtanulják becsülni gyöngéd gondoskodását, s bűnbánó szívvel és alázattal ismét Őhozzá térnek.

Mivel Isten ereje védte őket, számtalan környező veszedelmet nem ismertek fel. Hálátlanságukban és hitetlenségükben a halált látták maguk előtt, és most az Úr valóban rájuk engedte a halált. A pusztát ellepő mérgeskígyókat tüzes kígyóknak nevezték harapásuk rettenetes hatása miatt, ami heves gyulladást és gyors halált okozott. Most, hogy Isten megvonta oltalmazó kezét Izraeltől, ezek a kígyók sokakat megtámadtak.

Rémület és zavar lett úrrá a táboron. Csaknem minden sátorban volt haldokló vagy halott. Senki sem volt biztonságban. Sokszor átható kiáltás törte meg az éj csendjét, ami újabb áldozatot jelentett. Mindenki a szenvedők ellátásával volt elfoglalva, vagy a még meg nem martak védelmén fáradozott. Most nem zúgolódtak. Ha korábbi nehézségeiket és próbáikat összehasonlították mostani szenvedéseikkel, azokra gondolni sem volt érdemes.

A nép megalázta magát Isten előtt. Bűnbánattal és könyörgéssel járultak Mózes elé. „Vétkeztünk – mondták –, hogy szólottunk az Úr ellen és teellened.” Röviddel ezelőtt azzal vádolták, hogy ő a legnagyobb ellenségük, minden nyomorúságuk és bajuk okozója. De még amikor ajkukon volt a szó, már tudták, hogy a vád hamis, és mihelyt igazi csapás jött rájuk, azonnal hozzá futottak, aki egyedül lehetett közbenjárójuk Istennél. „Imádkozzál az Úrhoz – kiáltották –, hogy vegye el rólunk a kígyókat!”

Mózes azt az utasítást kapta Istentől, hogy készítsen az igaziakhoz hasonló rézkígyót, és emelje fel azt a nép között. Erre kellett felnézniük mindazoknak, akiket kígyó mart meg, és gyógyulást találtak. Mózes úgy tett, és az egész tábort bejárta az örömhír, hogy mindenki, akit megmart a kígyó, feltekinthet a rézkígyóra, és élhet. Sokan meghaltak már, és amikor Mózes a rézkígyót egy rúdon fölemelte, némelyek nem hitték el, hogy az érc jelképre való puszta feltekintés gyógyulást hoz – ők elvesztek hitetlenségükben. Mégis sokan voltak, akik bíztak Isten gondoskodásában. Apák, anyák, nővérek és fivérek igyekeztek szenvedő, haldokló szeretteik bágyadt tekintetét az érckígyóra irányítani. Jóllehet kimerülten és haldokolva, de ha egyetlenegyszer is felnéztek, teljesen felépültek.

A nép jól tudta, hogy az érckígyónak nem volt hatalma arra, hogy ilyen változást hozzon azoknak, akik rátekintenek. A gyógyító erő egyedül Istené. Bölcsességében ezt a módszert választotta hatalmának kinyilatkoztatására. Az egyszerű eszköz alkalmazása megértette a néppel, hogy saját bűne hozta rá a katasztrófát. De biztosítékot kaptak, hogy amíg engedelmeskednek Istennek, nincs okuk félni, mert Ő megőrzi őket.

Az érckígyó fölemeltetése fontos tanítás volt Izrael számára. Nem menthették meg önmagukat a sebeikben levő méreg végzetes hatásától. Egyedül Isten volt képes meggyógyítani őket. Mégis megkövetelte tőlük, hogy tanúsítsanak hitet rendelései iránt. Fel kellett nézniük, hogy élhessenek. A hitük volt az, ami elfogadható volt Isten előtt, és a kígyóra való feltekintés hitükről tanúskodott. Tudták, hogy az érckígyóban magában nincs semmilyen erő, de vele – Krisztus jelképeként – a Megváltó érdemébe vetett hit szükségességét akarta emlékezetükbe vésni Isten. Azelőtt, ha áldozatot mutattak be Istennek, sokan azt gondolták, gazdag elégtételt fizettek bűnükért. Nem bízták magukat az eljövendő Megváltóra, akinek az áldozat a jelképe, árnyéka volt csupán. Most az Úr meg akarta őket tanítani arra, hogy áldozataik önmagukban nem bírnak több erővel vagy hatással, mint az érckígyó, hanem ehhez hasonlóan a céljuk az, hogy gondolataikat Krisztusra, az igazi bűnáldozatra irányítsák. „És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie, hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3:14–15)

„Ama régi kígyó, aki neveztetik ördögnek és a Sátánnak” (Jel. 12:9), minden embert megmar. A bűn halálos mérgét csak az távolíthatja el, amiről Isten gondoskodott. Az izraeliták megmentették életüket azzal, hogy a fölemelt érckígyóra tekintettek. A feltekintés a hit bizonyítéka volt. Éltek, mert elhitték Isten szavát és bíztak a gyógyulásukra rendelt eszközben. A bűnös feltekint Krisztusra, és él. Bocsánatot nyer az engesztelő áldozatba vetett hit által. Az erőtlen és élettelen jelképtől eltérően Krisztusban van hatalom és erő a bűnbánó bűnös meggyógyítására.

Jóllehet a bűnös nem válthatja meg magát, mégis tennie kell valamit, hogy üdvösségét biztosítsa. „Aki hozzám jő – mondja Krisztus –, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn. 6:37) Őhozzá kell jönnünk, és amikor megbánjuk bűneinket, hinnünk kell, hogy elfogad és megbocsát. A hit Isten ajándéka, de gyakorlása a mi hatalmunkban áll. A hit az a kéz, amely által a lélek megragadja Isten felajánlott kegyelmét és irgalmát.

A kegyelem szövetségének egyetlen áldására is csak Krisztus igazsága jogosít fel bennünket. Vannak, akik sokáig vágyakoztak áldásokra, de nem nyerték el, mert azt a gondolatot édesgették, hogy valamiképpen érdemessé tehetik erre magukat. Nem néztek túl önmagukon, azzal a hittel, hogy Jézus mindenre elégséges Megváltó. Nem szabad azt gondolnunk, hogy saját érdemeink váltanak meg bennünket. Üdvösségünk egyedüli reménye Krisztus, „mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Ap. csel. 4:12).

Ha teljesen Istenben hiszünk, ha a bűnbocsátó Megváltó érdemeire támaszkodunk, el fogjuk nyerni mindazt a segítséget, amire csak vágyunk. Senki se tekintsen önmagára úgy, mintha hatalma volna megváltani saját magát. Mi magunk képtelenek vagyunk erre, Jézus ezért halt meg értünk. Őbenne van a reménységünk, megigazulásunk és igazságunk. Ha felismerjük bűnös voltunkat, nem kell kétségbeesni és félni, hogy nincs Megváltónk, vagy mintha Ő nem gondolna ránk irgalmassággal. Éppen ekkor hív bennünket, hogy jöjjünk Őhozzá tehetetlenségünkben, és nyerjük el az üdvösséget.

Az izraeliták közül sokan nem láttak segítséget a menny rendelte gyógymódban. Halottak és haldoklók vették őket körül, és tudták, hogy isteni segítség híján az ő sorsuk is megpecsételődött, mégis tovább panaszkodtak sebeik, fájdalmuk és biztos haláluk miatt, míg erejük elfogyott – pedig egy pillanat alatt meggyógyulhattak volna. Ínségünk tudatában ne pazaroljuk minden erőnket kesergésre. Amikor felismerjük, hogy Krisztus nélkül milyen tehetetlenek vagyunk, ne engedjünk a csüggedésnek, hanem bízzuk magunkat a keresztre feszített és feltámadott Üdvözítő érdemeire. Nézz fel, és élsz! Jézus a szavát adta, és mindenkit üdvözíteni akar, aki Őhozzá jön. Bár a gyógyulásra szorulók milliói elvetik felajánlott kegyelmét, ám azok közül egy sem vész el, akik bíznak érdemeiben.

Sokan nem akarják elfogadni Krisztust, míg a megváltás tervének egész titka ki nem bontakozik előttük. Ezek az emberek megtagadják a hit erejét, jóllehet látják, hogy ezrek néztek fel és tapasztalták Krisztus keresztjének áldott hatását. Sokan a filozófia útvesztőjében bolyonganak és keresnek soha fel nem lelhető érveket, miközben elvetik a bizonyítékot, amelyet Isten jónak látott adni. Megtagadják, hogy az igazság napjának fényében járjanak, míg ragyogásának okát meg nem értik. Mindazok, akik kitartanak ezen az úton, soha nem jutnak el az igazság ismeretére. Isten nem távolítja el a kételkedés minden alkalmát. Elég bizonyítékot ad, amelyekre hitünket alapozhatjuk, és ha ezeket nem fogadjuk el, a lélek örök sötétségben marad. Mindenki elpusztult volna, akit a kígyó megmart, ha megállt volna kételkedni és kérdezősködni, mielőtt feltekintett. Kötelességünk először felnézni, és azután a hit ereje életet ad nekünk.