A pusztában

Izrael fiai közel negyven esztendeig vándoroltak a pusztában. „Az idő pedig, amelyet eljártunk Kádes-Barneától, míg általmentünk a Záred patakján, harmincnyolc esztendő, amely alatt kiveszett a hadra való férfiak egész nemzetsége a táborból, amint megesküdött az Úr nékik. Efelett az Úrnak keze is volt őrajtuk, hogy elveszítse őket a táborból az ő kipusztulásukig.” (V. Móz. 2:14–15)

Az izraeliták a vándorlás hosszú évei alatt mindvégig arra emlékeztek, hogy Isten büntetése van rajtuk. A kádesi lázadás alkalmával elvetették Istent, és egy időre Isten is elvetette őket. Mivel hűtlennek bizonyultak a szövetséghez, nem nyerték el a szövetség jelét, a körülmetélkedést sem. Vissza akartak térni szolgaságuk földjére, s ez azt bizonyította, hogy nem érdemlik meg a szabadságot, és a szabadulásuk örök emlékezetére elrendelt páska ünnepét sem ülhették meg.

A szentély szolgálatának folytonossága mégis bizonyította, hogy Isten nem vetette el egészen a népét, és a pusztában is gondoskodott szükségleteikről. „Az Úr, a te Istened megáldott téged a te kezednek minden munkájában – mondta Mózes, amikor felidézte pusztai vándorlásuk történetét. – Tudja, hogy e nagy pusztaságon jársz; immár negyven esztendeje veled van az Úr, a te Istened; nem szűkölködtél semmiben.” (V. Móz. 2:7) A Nehémiás által feljegyzett lévita ének is bemutatja a Gondviselő szeretetét az elutasítás és számkivetettség éveiben: „Nagy irgalmasságodban nem hagytad el őket a pusztában; a felhőnek oszlopa nem távozott el felőlük nappal, hogy vezérelné őket az úton, és a tűznek oszlopa éjjel, hogy világítana nekik az úton, amelyen mentek. És a Te jó lelkedet adtad nékik, hogy őket oktatná; és mannádat nem vontad meg szájuktól, s vizet adtál nékik szomjúságokban. És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem volt, ruháik el nem nyűttek, és lábaik meg nem dagadtak.” (Neh. 9:19–21)

A pusztai vándorlás nem csupán ítélet volt a zúgolódó és lázongó nemzedék fölött, hanem a felnövekvő generáció nevelését is szolgálta, hogy előkészítse őket az ígéret földjének elfoglalására. Mózes kijelentette: „Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened... hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a szívedben, megtartod-e az Ő parancsolatait, vagy nem. És megsanyargatott téged és megéheztetett, azután pedig enned adta a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik.” (V. Móz. 8:5, 2–3)

„Puszta földön találta őt; zordon, sivatag vadonban, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét.” „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadította őket, szerelmében és kegyelmében váltotta meg őket, fölvette és hordozta őket a régi idők minden napjaiban.” (V. Móz. 32:10; Ésa. 63:9)

A pusztai életről szóló feljegyzések mégis az Isten elleni lázadásokról beszélnek. Kóré lázadása tizennégyezer izraelita pusztulását okozta. Ezt követően is történtek olyan esetek, amikor az isteni tekintély elleni lázadásnak ugyanaz a szelleme nyilvánult meg.

Egy alkalommal egy héber asszony és a velük együtt vándorló egyiptomi férfi fia beköltözött a táborba, azt állítva, hogy joga van az izraeliták között felállítania sátrát. Isten rendelete azonban az egyiptomiak leszármazottait a harmadik nemzedékig kizárta Izrael táborából. Vita támadt az egyiptomi és egy izraelita között, és miután az ügy a bírák elé került, elmarasztalták az egyiptomit, aki az ítéleten feldühödve megátkozta a bírákat és káromolta Isten nevét.

Azonnal Mózes elé vitték. A parancsolat így szólt: „Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon” (II. Móz. 21:17), de erre az esetre nem volt külön kitétel. Olyan súlyos volt a bűntett, hogy szükségesnek érezték Isten külön utasítását kérni. A bűnöst őrizet alá vették, amíg ügyében meg nem kérdezték az Urat. Maga Isten hirdette ki az ítéletet: parancsára a káromlót a táboron kívül halálra kellett kövezni. Azok, akik tanúi voltak bűnének, kezeiket a fejére téve bizonyították a vád jogosságát. Ők vetették rá az első köveket, azután a nép is csatlakozott az ítélet végrehajtásához.

Ezt követően kihirdették a hasonló esetekre vonatkozó törvényt: „Vidd ki az átkozódót a táboron kívül, és mindazok, akik hallották, tegyék kezeiket annak fejére, és kövezze meg azt az egész gyülekezet. Izrael fiainak pedig szólj, ezt mondván: Ha valaki az ő Istenét átkozza, viselje az ő bűnének terhét. És aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon.” (III. Móz. 24:14–16)

Vannak, akik kétségbe vonják Isten szeretetét és igazságosságát, mert ilyen keményen büntetett a harag hevében kimondott szavak miatt. De épp a szeretet és igazságosság kívánta meg, hogy az Isten elleni rossz szándékú megnyilvánulásokat kirívó bűnnek tekintsék. Az első bűnös megbüntetése intő példa volt mindenkinek, hogy Isten nevét tiszteletben kell tartani. Ha ez a bűn büntetlenül marad, akkor mások is erre vetemednek, aminek aztán sok emberi élet esett volna áldozatul.

Az Egyiptomból Izraellel együtt kivonult keverék nép az állandó kísértés és bajok forrása volt. Állították ugyan, hogy elhagyták a bálványokat és az igaz Istent imádják, de egykori neveltetésük befolyásolta gondolkodásmódjukat és szokásaikat, s bálványimádás és Isten iránti tiszteletlenség jellemezte őket. Legtöbbször ők szították a civódásokat a nép között, elsők voltak a panaszkodásban, és bálványimádó szokásaikkal és zúgolódásukkal megfertőztették a tábort.

Kevéssel a pusztába való visszatérés után szombatrontás történt, olyan körülmények között, ami az ügyet különösen súlyossá tette. Az Úr kijelentése, hogy megfosztja Izraelt az örökségétől, a lázadás szellemét szította bennük. Egy ember afeletti haragjában, hogy kizáratott Kánaánból, az Isten törvénye iránti megvetését akarta kimutatni. Áthágta a negyedik parancsolatot, fát szedett szombatnapon. A pusztai tartózkodás ideje alatt szigorúan tilos volt tüzet gyújtani a hetedik napon. Ez a tilalom Kánaánra nem vonatkozott, mert az ottani éghajlat gyakran szükségessé tehette a tűzrakást, de a pusztában nem volt szükség a tűz melegére. Ennek az embernek a tette a negyedik parancsolat szándékos és megfontolt áthágása volt – olyan bűn, amelyet nem gondatlanságból vagy tudatlanságból, hanem vakmerőségből követett el.

Tetten érték, és Mózes elé vitték. Addigra már kihirdették, hogy a szombatrontást halállal büntetik, de még nem volt kinyilatkoztatás a végrehajtás módjáról. Mózes az Úr elé vitte az esetet, aki a következő utasítást adta: „Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül.” (IV. Móz. 15:35) Az istenkáromlás és a szombatrontás bűne ugyanazt a büntetést vonta maga után, mert mindkettő az isteni tekintély megvetésének kifejezése.

Sokan vannak napjainkban, akik a teremtés emlékezetére rendelt szombatünneplést elvetik mint zsidó intézményt, és azt mondják, ha érvényben van a szombat, akkor megszegését most is halállal kellene büntetni – de látjuk, hogy az istenkáromlást ugyanúgy büntették, mint a szombatrontást. Az következik ebből, hogy a harmadik parancsolatot is félre kell tenni, mint amely csak a zsidókra vonatkozik? A halálbüntetésből levonható következtetés ugyanúgy vonatkozik a harmadik, az ötödik, sőt majdnem mind a tíz parancsolatra, mint a negyedikre. Bár lehetséges, hogy Isten nem bünteti azonnal törvénye áthágását, de igéje kimondja, hogy a bűn zsoldja a halál (Rm. 6:23), és amikor az ítéletet végül majd végrehajtják, nyilvánvaló lesz, hogy halál az osztályrésze azoknak, akik szent előírásait megszegik.

A pusztában töltött negyven esztendő alatt a mannahullás csodája hetente figyelmeztette a népet a szombatnap szentségére. De még ez sem vezette őket engedelmességre. Bár nem merték olyan nyíltan és vakmerően megszegni, hogy az példás büntetést vonjon maga után, mégis sok mulasztás terhelte őket a hetedik nap megszentelése tekintetében. Isten kijelenti prófétája által: „Szombatjaimat megfertőztették.” (Ezék. 20:13–24) Ezt is ott találjuk a Kánaánból való kizáratás okai között. Gyermekeik mégsem vonták le a tanulságot, és a szombat megszentelését a pusztai évek alatt annyira elhanyagolták, hogy Isten – bár a kánaáni bevonulást többé nem akadályozta meg – kijelentette, hogy letelepedésük után szétszóratnak a pogányok közé.

Izrael gyermekei visszafordultak Kádestől a puszta felé, és amikor a vándorlás ideje lejárt, „eljutott az egész gyülekezet Szin pusztájába az első hónapban, és megtelepedett a nép Kádesben” (IV. Móz. 20:1).

Itt halt meg Mirjám, és itt temették el. Ez volt a sorsa millióknak, akik nagy reményekkel vonultak ki Egyiptomból: örömujjongással, dicsőítő énekekkel és tánccal ünnepelték Jahve diadalát a Vörös-tengernél, de vándorlásuk a pusztai sírnál ért véget. Az isteni áldások színig telt kelyhét elvette ajkuktól a bűn. Tanul-e a következő nemzedék a példájukból?

„Mindamellett is újra vétkeztek, és nem hittek az Ő csodadolgaiban… Ha ölte őket, Őhozzá fordultak, megtértek és Istent keresték. És eszükbe vették, hogy Isten az ő sziklájuk, és a felséges Isten az ő Megváltójuk.” (Zsolt. 78:32–35) Azonban nem fordultak Istenhez őszinte szívvel. Bár az Úrtól kértek segítséget, hiszen egyedül Ő szabadíthatta meg őket ellenségeiktől, „de szívük nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vette, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza.” (Zsolt. 78:37–39)