A Sínai-hegytől Kádesig

A szentély építését nem sokkal azután kezdték meg, hogy a Sínai-hegyhez megérkeztek, és a szent építményt először a kivonulás utáni második év elején állították fel. Ezt a papok felszentelése, a páska megünneplése, a nép megszámlálása és a polgári, valamint a vallási életükhöz szükséges rendelkezések kiegészítése követte, úgyhogy közel egy évet töltöttek a Sínainál fekvő táborhelyen. Itt nyert határozottabb formát az istentiszteletük, itt kapták meg a nemzet kormányzásához szükséges törvényeket és tették meg az előkészületeket Kánaán földjének birtokbavételére.

Izrael kormányzását a legalaposabb szervezettség jellemezte, amely egyszerűségében és tökéletességében egyaránt csodálatra méltó volt. Az Isten minden alkotásában szembetűnő tökéletesség és rendezettség nyilvánult meg a héber gazdaságban. Isten állt a kormányzás középpontjában, Ő volt Izrael legfőbb hatósága és uralkodója. Az Isten által rendelt látható vezető Mózes volt, akinek az Ő nevében kellett a törvényeket végrehajtatni. Később a törzsek véneiből egy hetven tagú tanácsot választottak, hogy segédkezzen Mózesnek az általános kormányzati ügyekben. Azután a papok következtek, akik Isten tanácsát kérték ki a szentélyben. A törzsek fölött vezetők vagy fejedelmek rendelkeztek. Ezek alatt voltak „az ezredesek, századosok, ötvenedesek és tizedesek” és végül a különleges kötelességek teljesítésére rendelt tisztviselők (V. Móz. 1:15).

A héber tábor pontos rendben helyezkedett el. Három nagy csoportra osztották, amelyek mindegyikének megvolt a maga helye a táborban. A központban állt a szentély, a láthatatlan király székhelye. Körülötte foglaltak helyet a papok és léviták, ezek mögött pedig a többi törzs táborozott.

A szentély és tartozékai a lévitákra tartoztak, mind a vándorlás, mind a táborozás idején. Ha a tábor továbbindult, az ő kötelességük volt lebontani a szent sátrat és az újabb táborozás helyére érve ismét felállítani. Más törzsből származónak halálbüntetés terhe mellett tilos volt közelebb jönnie. A léviták Lévi három fiának leszármazottai szerinti három osztályra oszlottak, melyek mindegyikének megvolt a maga külön helye és feladata. A sátor előtt, ahhoz legközelebb volt Mózes és Áron sátra. Ezektől délre táboroztak a kéhátiták, akiknek a szövetség ládájáról és a többi berendezési tárgyról kellett gondoskodniuk, északon a méráriták, akiknek gondjaira a szentély oszlopai, talpai és deszkáit bízták. A szentély mögött voltak a gerzsomiták, akikre a függönyök és kárpitok bízattak.

A többi törzs is a pontosan kijelölt helyen volt. Mindenkinek a saját zászlaja alatt kellett menetelnie és táboroznia, amint az Úr parancsolta, „az atyáik háznépének jeleivel járjon tábort, a gyülekezet sátora körül járjon tábort annak oldalai felől: Azután induljon a gyülekezet sátora a léviták táborával, a táboroknak közepette” (IV. Móz. 2:2, 17). Az Egyiptomból velük jött csőcseléknek nem volt szabad a törzsek között laknia, hanem a tábor határain kívül kellett maradnia és utódaik is kizárattak az izraeliták közösségéből egészen harmadízig. (V. Móz. 23:7–8)

A tábor egész területén és környékén a leglelkiismeretesebb tisztaság, valamint szigorú rendtartás volt kötelező. Alapos egészségügyi rendszabályokat is foganatosítottak. Ha valaki bármi okból tisztátalanná lett, nem mehetett be a táborba. Ezek a rendszabályok elengedhetetlenek az egészség megőrzéséhez ilyen nagy tömeg között; de azért is fenn kellett tartani a tökéletes rendet és tisztaságot a táborban, hogy élvezhessék a szent Isten jelenlétét. „Mert az Úr, a te Istened a te táborodban jár, hogy megszabadítson téged, és elődbe vesse a te ellenségeidet: legyen azért a te táborod szent.”

Bármerre ment Izrael tábora, „az Úr szövetségének ládája ment előttük…, hogy kiszemelje nékik, hol kelljen megszállniuk” (IV. Móz. 10:33). A kéhátiták által hordozott, az Isten szent törvényét tartalmazó szövetség ládájának kellett vezetnie a menetet. Mózes és Áron ment előtte, az ezüstharsonákkal vonuló papoknak a közelükben kellett tartózkodniuk. Ezek a papok utasításokat kaptak Mózestől, amelyeket a harsonákkal adtak tovább a népnek. Az egyes csoportok vezetői kötelesek voltak határozott utasításokat adni a végrehajtandó mozdulatokat illetően, a harsonák jeladásának megfelelően. Ha valaki megtagadta a kiadott parancs teljesítését, halállal büntették.

Az Isten a rend Istene. Minden mennyel kapcsolatos dolgot a legtökéletesebben rendezett; az angyalok seregeinek mozdulatait is a legtökéletesebb szervezettség és fegyelmezettség jellemezi. Csak a rend és összehangolt cselekvés vezethet eredményre. Isten ma is ugyanazt a rendet és rendszerességet kívánja meg művében, mint Izráel napjaiban. Mindazoknak, akik az Ő művében munkálkodnak, értelmesen kell dolgozniuk, nem hanyag, esetleges módon. Azt szeretné, hogy hittel és alaposan hajtsák végre művét, hogy jóváhagyása pecsétjét helyezhesse rá.

Maga Isten vezette Izraelt vándorlásuk során. Táborozásuk helyét a felhőoszlop leereszkedése jelezte, és amíg azon a helyen kellett maradniuk, a szentélyen nyugodott. Amikor folytatniuk kellett útjukat, magasan a szent sátor fölé emelkedett. Ünnepélyes felkiáltás jelezte mind a megállást, mind a továbbindulást. „Mikor pedig el akarták indítani a ládát, ezt mondta Mózes: Kelj fel Uram, és széledjenek el a te ellenségeid, és fussanak el előled a te gyűlölőid, mikor pedig megállt, ezt mondta: Fordulj vissza Uram Izráelnek tízezerszer való ezereihez.” (IV. Móz. 10:35–36)

Csak tizenegy napi járóföld a Sínai és Kánaán határán levő Kádes közötti távolság; és mikor a Sínai-hegynél a felhőoszlop megadta a jelet az indulásra, Izrael seregei abban a reményben keltek útra, hogy nemsokára beléphetnek az Ígéret földjére. Jahve csodák révén hozta ki őket Egyiptomból, és milyen áldásokra számíthattak most, hogy hivatalos szövetségkötéssel erősítették meg, hogy elfogadják uralkodójuknak és a Magasságos választott népének ismerte el őket.

Mégis sokan szinte vonakodva hagyták el a helyet, ahol oly sokáig táboroztak. Már szinte hazájuknak tekintették. Isten a Sínai-hegy gránitfalainak védelmébe gyűjtötte népét, minden más néptől elkülönítve, hogy megismételje nekik szent törvényét. Szívesen tekintettek a szent hegyre, amelynek szürke csúcsain és kopár ormain oly sokszor megnyilatkozott az isteni dicsőség. A környék látványához szorosan kapcsolódott Isten és a szent angyalok jelenléte, a hely túl fenségesnek tűnt ahhoz, hogy könnyű szívvel vagy éppen jókedvvel hagyják el.

A harsonások jeladására azonban elindult az egész tábor, a szent hajlékkal a közepén, a törzsek pedig kijelölt helyükön a saját zászlójuk alatt haladtak előre. Minden szem nyugtalanul kutatta, hova fogja vezetni őket a felhőoszlop? Amint kelet felé indult, ahol sötét, kopár hegyek sokasága körvonalazódott, szomorúság és kétség remegtette meg sokak szívét.

Miközben haladtak, az út egyre nehezebbé vált. Sziklás szakadékon és kopár pusztaságon át vezetett. Körülöttük mindenfelé a nagy pusztaság – „kietlen és járatlan föld”, „a szomjúságnak és a halál árnyékának földje”, „melyen nem vonult át ember és ahol halandó nem lakott” (Jer. 2:6). A sziklás szorosokat közel és távol férfiak, asszonyok, gyermekek, állatok és málha, nyájak és csordák lepték el. Előrehaladásuk szükségszerűen lassú és fáradságos volt és a tömegek a hosszú táborozás után nem voltak felkészülve az út viszontagságainak és kényelmetlenségeinek elviselésére.

Háromnapi út után nyílt panaszkodás hallatszott mindenfelől. Ez a csőcseléktől indult ki, akik közül sokan nem egyesültek teljesen Izraellel és minduntalan valami kifogásolnivalót kerestek. A zúgolódók nem voltak megelégedve a menetelés irányával, és minduntalan hibát találtak az úton, amelyen Mózes vezette őket, bár jól tudták, hogy ő is, akár csak ők, a vezető felhőoszlopot követte. Az elégedetlenség ragályos és hamarosan elterjedt a táborban.

Ismét húsételért kezdtek zajongani. Bár bőségesen el voltak látva mannával, mégsem voltak elégedettek. Az izraeliták az egyiptomi fogságban kénytelenek voltak megelégedni a legegyszerűbb, legközönségesebb eledelekkel; ám az ínség és a kemény munka révén megerősödött étvágy ízletessé tette az egyszerű ételeket is. Mindazonáltal a velük levő egyiptomiak közül sokan voltak, akik fényűző étrendhez szoktak, és ezek voltak az elsők a zúgolódásban. Amikor közvetlenül a Sínai alá érkezésük előtt mannát kaptak, az Úr panaszkodásukra húst is adott nekik, de csak egy napra.

Isten ugyanolyan könnyen elláthatta volna őket hússal is, ahogy mannát adott, de saját érdekükben tagadta meg tőlük. Az volt a szándéka, hogy olyan táplálékot adjon nekik, amely jobban megfelelt szükségleteiknek, mint amihez Egyiptomban sokan hozzászoktak. Megromlott szokásaikat egészségesebbé kellett tenni, hogy élvezni tudják az eredetileg az ember számára rendelt táplálékot – a föld gyümölcseit, amelyeket Isten adott Ádámnak és Évának az Édenben. Ezért fosztattak meg az izraeliták nagymértékben az állati hústól.

Sátán kísértette őket, hogy ezt a korlátozást igazságtalannak és kegyetlennek tekintsék. A tiltott dolgok kívánására indította őket, mert jól tudta, hogy az étvágy korlátlan kielégítése érzékiséget támaszt, és hogy ennek révén a népet könnyebben hatalmába kerítheti. A betegség és nyomor szerzője onnan támad, ahol a legnagyobb eredményre számíthat. Az étvágy ingerlésére irányuló kísértései révén ejtette bűnbe emberek tömegeit azóta, hogy Évát a tiltott gyümölcs élvezésére rávette. Ugyanezzel az eszközzel vezette Izraelt Isten elleni zúgolódásra. A mértéktelen evés-ivás az alacsonyabbrendű szenvedélyek kielégítésére vezet, utat készítve, hogy az ember semmibe vegye erkölcsi kötelezettségeit. Ha kísértés támadja meg, kevés az ereje az ellenállásra.

Isten azért hozta fel Izraelt Egyiptomból, hogy mint tiszta, szent és boldog népet telepítse le őket Kánaán földjén. E cél elérése érdekében nevelésnek vetette őket alá saját maguk és utódaik érdekében. Ha Isten bölcs korlátozásainak engedelmeskedve hajlandók lettek volna étvágyukat megtagadni, a gyengeség, betegség ismeretlen marad közöttük. Utódaik is megfelelő testi és lelki erővel rendelkezővé válnak. Olyanná, akik az igazságot és kötelességet tisztán látják, élesen különbséget tudnak tenni és határozott ítélőképességgel rendelkeznek. Azonban az Isten korlátozásai és követelményei iránti vonakodásuk megakadályozta, hogy elérjék azt a magas színvonalat, amelyre Isten szerette volna, ha eljutnak, és megfosztotta őket az áldásoktól, amelyeket kész volt rájuk árasztani.

A zsoltáríró mondja: „És megkísértették Istent az ő szívükben, ennivalót kérvén az ő kívánságuk szerint. És szóltak Isten ellen, mondván: Avagy tudna-e Isten asztalt teríteni a pusztában? Ímé megcsapta a kősziklát és víz ömlött és patakok özönlöttek; de vajon tud-e kenyeret is adni? Avagy készíthet-é húst az Ő népének? Meghallotta az Úr és megharagudott ezért.” (Zsolt. 78:18–21) Gyakori volt a zúgolódás és csődület a Vörös-tengertől a Sínai-hegyig vezető úton, de tudatlanságuk és vakságuk iránt érzett szánalmában Isten nem látogatta meg bűnüket ítélettel. Közben azonban kinyilatkoztatta magát nekik a Hóreben. Nagy világosságot nyertek, amikor tanúi lehettek fenségének, hatalmának és kegyelmének, hitetlenségük és elégedetlenségük annál vétkesebbé tette őket. Továbbá szövetséggel erősítették meg, hogy Jahvét királyuknak fogadják el, és tekintélyének engedelmeskednek. Zúgolódásuk most lázadás volt, amit azonnal és példásan meg kellett büntetni, hogy Izrael elkerülhesse az anarchiát és összeomlást. „És felgyulladt ellenük az Úrnak tüze és megemésztette a tábor szélét.” A zúgolódásban legbűnösebbeket a felhőből cikázó villámok sújtották halálra.

A nép rettegve kérlelte Mózest, hogy könyörögjön az Úrhoz értük. Úgy tett és a tűz megszűnt. Ennek az ítéletnek az emlékére Thaberának nevezte azt a helyet; „mert felgyulladt ellenük az Úrnak tüze”.

De a gonosz nemsokára rosszabb lett, mint valaha. Az életben maradottak ahelyett hogy megalázták volna magukat és bűnbánatot gyakorolnak, úgy tűnt, hogy a félelmetes ítélet csak növelte zúgolódásukat. A nép mindenütt sátrai nyílásához állva sírt és panaszkodott. „A gyülevész nép, amely közötte volt, kívánságba esett, és Izráel fiai is újra zúgolódtak és mondták: Kicsoda ád nekünk húst enni? Visszaemlékezünk a halakra, amelyeket ettünk Egyiptomban ingyen, az ugorkákra, a dinnyékre, a párhagymákra, fokhagymákra és vereshagymákra. Most pedig… szemünk előtt nincs egyéb, mint manna.” Így nyilvánították ki a Teremtő által adott eledel iránti elégedetlenségüket. Pedig állandóan ott volt előttük a bizonyság, hogy ez az eledel jó nekik, mert az átélt nehézségek ellenére senki sem volt közöttük erőtelen.

Mózes szíve elcsüggedt. Ő könyörgött azért, hogy Izrael ne pusztuljon el, bár ezáltal saját utódai lehettek volna nagy nemzetté. Irántuk érzett szeretetében azért imádkozott, hogy inkább az ő nevét töröljék ki az élet könyvéből, minthogy Izrael elvesszen. Kész volt mindent feláldozni értük és ez volt a köszönet. Minden nehézségért, sőt még képzelt szenvedéseikért is őt tették felelőssé, és gonosz zúgolódásaik megkettőzték a gondoskodás és felelősség terhét, amely alatt roskadozott. Szorongatott helyzetében már az Isten iránti hitetlenség is megkísértette. Imádsága majdnem szemrehányás volt. „Miért nyomorítottad meg szolgádat? Miért nem találtam kegyelmet orcád előtt, hogy az egész népnek terhét énreám vetetted?… Hol vegyek én húst, hogy adjam azt az egész népnek? mert reám sírnak, mondván: Adj nekünk húst, hadd együnk. Nem viselhetem én magam ez egész népet, mert erőm felett van.”

Isten meghallgatta imáját és utasította, hogy gyűjtsön össze hetven férfiút Izráel vénei közül, akik nemcsak éveikre nézve előrehaladottak, hanem arra érdemesek, igazán ítélők és tapasztaltak, „és vidd őket a gyülekezet sátorához – mondta –, és álljanak ott veled. Akkor alászállok és szólok ott veled, és elszakasztok abból a lélekből, amely tebenned van, és teszem őbeléjük, hogy viseljék teveled a népnek terhét, és ne viseljed te magad”.

Az Úr azt is megengedte Mózesnek, hogy saját belátása szerint válassza ki a leghűségesebbeket és legrátermettebbeket, akik majd megosztják vele a felelősséget. Úgy tűnt, befolyásuk segít majd fékentartani a nép erőszakosságát, és elfojtani a lázadást. Ennek a választásnak végül mégis meglett a maga rossz következménye. Sohasem kellett volna megválasztani őket, ha Mózes annak megfelelő hitről tesz bizonyságot, amilyen mértékben Isten hatalmát és jóságát megnyilatkozni látta. De ő annyira felnagyította saját terheit és szolgálatát, hogy csaknem szem elől tévesztette azt a tényt, hogy csupán eszköz, akin keresztül Isten munkálkodik. Mózes a legkisebb mértékben sem engedett a lázadó szellemnek, amelyet Izráel követett. Ha teljesen Istenre hagyatkozott volna, akkor az Úr folyamatosan vezeti és erőt ad neki minden veszélyhelyzetben.

Mózes utasítást kapott, hogy készítse fel a népet arra, amit Isten tenni készült értük. „Készítsétek el magatokat holnapra és húst esztek; mert sírtatok az Úr hallására mondván: Kicsoda ád nékünk húst ennünk? mert jobban volt nékünk dolgunk Egyiptomban. Azért az Úr ád néktek húst és enni fogtok. Nem csak egy napon esztek, sem két napon, sem öt napon, sem tíz napon, sem húsz napon; hanem egy egész hónapig, míglen kijön az orrotokon, és utálatossá lesz előttetek, mivelhogy megvetettétek az Urat, aki közöttetek van, és sírtatok őelőtte mondván: Miért jöttünk ide ki Egyiptomból?”

„Hatszázezer gyalogos e nép, amely között én vagyok! – kiáltott fel Mózes. – És Te azt mondod: húst adok nékik és esznek egy egész hónapig? Nemde juhok és ökrök vágattatnak-e nékik, hogy elég legyen nékik? vagy a tengernek minden hala összegyűjtetik-e nékik, hogy elég legyen nékik?”

Mózes feddést kapott hitetlenségéért: „Avagy megrövidült-e az Úrnak keze? Majd meglátod, beteljesedik-é néked az én beszédem, vagy nem?”

Mózes elismételte a gyülekezetnek az Úr beszédét, majd kihirdette a hetven vén megválasztását. A nagy vezetőnek a választott emberek beiktatásakor mondott beszéde bízvást szolgálhatna mintául a modern kor bíráinak és törvényhozóinak: „Hallgassátok ki atyátokfiait, és ítéljetek igazságosan mindenkit, az ő atyjafiaival és jövevényeivel egyben. Ne legyetek személyválogatók az ítéletben: kicsinyt úgy, mint nagyot hallgassatok ki; ne féljetek senkitől, mert az ítélet az Istené.” (V. Móz. 1:16–17)

Mózes ekkor összehívta a hetvenet a szent sátorhoz. „Akkor leszállt az Úr felhőben és szólt néki, és elszakasztott abból a lélekből, amely volt ő benne, és adott a hetven vén férfiúba. Mihelyt pedig megnyugodott őrajtuk a lélek és nem szűntek meg prófétálni.” „Vettek erőt”, mint a tanítványok pünkösd napján. Tetszett az Úrnak, hogy így készítse fel őket szolgálatukra és szerezzen nekik tisztességet az egész gyülekezet előtt, hogy megalapozza a bizalmat irántuk, mint akiket Isten választott arra, hogy Mózessel együtt Izraelt kormányozzák.

Újabb bizonysága volt ez a nagy vezető emelkedett, önzetlen lelkületének. A hetven közül kettő, érdemtelennek tartva magát ilyen felelősségteljes tisztség betöltésére, nem csatlakozott a szent sátornál összegyűlt társaihoz, de Isten Lelke rájuk szállt ott, ahol voltak, és ők is prófétálni kezdtek. Józsué, tudomást szerezve erről, a szakadástól való félelmében meg akarta akadályozni a szerinte helytelen jelenséget. „Uram Mózes! – kérte mestere tekintélyét féltve – Tiltsd meg őket.” De Mózes így felelt: „Avagy érettem buzgólkodol-é? Vajha az Úrnak minden népe próféta volna, hogy adná az Úr az Ő lelkét beléjük.”

Erős szél kerekedett a tenger felől, fürjek sokaságát hozva magával, „egy napi járásnyira egyfelől, és egynapi járásnyira másfelől a tábor körül, és mintegy két sing magasságnyira a földnek színén” (IV. Móz. 11:31). A nép pedig egész nap, egész éjjel, sőt még a következő napon is a csodálatosan nyert táplálék összegyűjtésével foglalatoskodott. Mérhetetlen mennyiséget halmoztak fel. Aki keveset gyűjtött, az is gyűjtött tíz hómerrel. Amit nem fogyasztottak el azonnal, azt szárítással tartósították. Úgy, amint az Úr megmondta, hogy az ellátmány az ígéretnek megfelelően egy egész hónapra elegendő volt.

Isten azt adta a népnek, ami nem szolgálta a javukat, mivel kitartottak a kívánásában, és nem voltak elégedettek azokkal a dolgokkal, amelyek áldásnak bizonyultak a számukra. Lázadozó kívánságuk teljesült, de el kellett szenvedniük a következményeit. Féktelenül tobzódtak, és túlkapásaikat hamar utolérte a büntetés. „Megverte az Úr a népet igen nagy csapással.” Nagyon sokan emésztő láznak estek áldozatul, míg a legbűnösebbek elpusztultak, mihelyt az áhított ételt megérintették.

Haserothnál, a Thabera utáni első táborhelyen még keserűbb megpróbáltatás várt Mózesre. Áron és Mirjám nagy tiszteletben állt a nép előtt. Mindketten a prófétaság ajándékával bírtak, és az Egyiptomból való szabaduláskor Isten mindkettőjüket Mózes mellé rendelte. „És előtted küldtem Mózest, Áront és Mirjámot” (Mik. 6:4), mondja az Úr Mikeás próféta által. Mirjám rátermettsége már akkor kitűnt, amikor gyermekként a Nílus partján a gyékénykosárkát őrizte, amelyben a csecsemő Mózes volt elrejtve. Önfegyelmét és leleményességét használta fel Isten népe szabadítójának megmentésére. A költészet és a zene ajándékával gazdagon megáldva Mirjám vezette Izráel asszonyait énekben és táncban a Vörös-tenger partján. A nép szeretetében és a menny megbecsülésében csak Mózes és Áron előzte meg. De ugyanaz a gonoszság, ami a mennyben is meghasonlást okozott, ennek az izraelita asszonynak a szívében is felébredt és nem maradt magára elégedetlenségében.

A hetven vén megválasztásakor nem kérték ki Mirjám és Áron tanácsát, és féltékenység ébredt bennük Mózes iránt. Jethró látogatásakor, amikor az izraeliták útban voltak a Sínai felé, Mózes készsége, amellyel apósa tanácsát fogadta, félelmet ébresztett Áronban és Mirjámban, hogy a nagy vezetőre gyakorolt befolyása meghaladja majd az övékét. A vének tanácsának megszervezésénél úgy érezték, hogy tisztüket és tekintélyüket figyelmen kívül hagyták. Mirjám és Áron sohasem ismerték a Mózes vállaira nehezedő gond és felelősség súlyát, mégis, mivel Istentől választattak Mózes mellé segítőnek, úgy tekintették magukat, mint akik egyenlő mértékben osztoznak vele a vezetés terhein, és további segéderők választását teljesen feleslegesnek tartották.

Mózes érezte a rábízott nagy feladat fontosságát, úgy mint soha senki. Felismerte saját erőtelenségét, és Istent választotta tanácsosává. Áron többre becsülte önmagát, és kevésbé bízott Istenben. Felelősségteljes feladatokban nem állta meg a helyét. Bizonyságát adta jelleme gyengeségének, amikor beleegyezett a Sínainál folytatott bálványimádásba. De Mirjám és Áron a féltékenységtől és becsvágytól elvakulva ezt szem elől tévesztette. Áront Isten nagyon megtisztelte azzal, hogy családjára bízta a papság szent tisztét, de most még ez is csak az önfelmagasztalás vágyát erősítette. „És mondták: Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? vagy nem szólott-é mi általunk is?” Mivel úgy tekintették magukat, mint akiket Isten egyformán kedvel, úgy érezték, hogy ugyanolyan tisztségre és tekintélyre jogosultak, mint Mózes.

Mirjám, az elégedetlenség lelkületének engedve, olyan dolgokat is kifogásolni kezdett, amelyeket Isten maga rendelt el. Nem tetszett neki Mózes házassága. Az, hogy öccse más nemzetségbeli nőt választott feleségül, bántotta családi és nemzeti büszkeségét. Cippórát roszszul leplezett megvetéssel kezelték.

Bár „kusita asszonynak” nevezték (IV. Móz. 12:1), Mózes felesége midiánita volt, tehát Ábrahám leszármazottai közül való. Megjelenése kissé sötétebb bőrszínével különbözött a héber asszonyoktól. Cippóra nem volt izraelita, de az igaz Istent imádta. Félénk, visszahúzódó természetű, alázatos és odaadó egyéniség volt, akit a szenvedés látványa nagyon megviselt, ezért is egyezett bele Mózes, amikor úton voltak Egyiptom felé, hogy visszatérjen Midiánba. Meg akarta kímélni feleségét az Egyiptomot sújtó csapások látványa okozta fájdalomtól.

Amikor Cippóra a kivonulás után a pusztában újra csatlakozott férjéhez, látta, hogy a terhek hogy apasztják erejét, és aggodalmát tudatta Jethróval, aki intézkedéseket javasolt a terhek enyhítésére. Ez lett a fő oka annak, hogy Mirjám ellenszenvvel viseltetett Cippóra iránt. Saját maga és Áron feltételezett mellőzésétől szenvedve arra a következtetésre jutott, hogy Cippóra befolyása az oka, hogy Mózes nem kéri ki a tanácsukat úgy, mint azelőtt. Ha Áron szilárdan kiáll az igazság mellett, féken tarthatta volna a gonoszságot, de ahelyett, hogy rámutatott volna Mirjám viselkedésének bűnös voltára, igazat adott néki, panaszát meghallgatta, és így maga is osztozott féltékenységében.

Mózes türelmes hallgatással viselte vádjaikat. A fáradság és várakozás Midiánban töltött esztendeinek tapasztalata – az alázatosság és hosszútűrés ott kifejlődött lelkülete – volt az, ami képessé tette Mózest arra, hogy türelmesen viselje a nép hitetlenségét és zúgolódását, és azoknak a büszkeségét és irigységét, akik megingathatatlan támaszai kellett volna, hogy legyenek. Mózes „igen szelíd volt, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak”, és ezért adatott neki isteni bölcsesség és vezetés mindenki más felett. A Szentírás mondja: „Igazságban járatja az alázatosokat, és az Ő útjára tanítja meg az alázatosokat.” (Zsolt. 25:9) Az alázatosokat Isten vezeti, mert ők taníthatóak, készek elfogadni az útmutatást. Őszintén vágynak Isten akaratának megismerésére és cselekvésére. A Megváltó megígérte: „Ha valaki cselekedni akarja az Ő akaratát, megismerheti a tudományt.” (Jn. 7:17) Jakab apostol által kijelenti: „Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől, aki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja, és megadatik néki.” (Jak. 1:5) De az ígéret csak azokra vonatkozik, akik készek követni az Urat mindenben. Isten nem kényszeríti senkire az akaratát, ezért nem vezethet olyanokat, akik túl büszkék a tanítást elfogadni, vagy akik saját utaikhoz ragaszkodnak. A kétszívű emberről – aki saját akaratát követi, miközben vallja, hogy Isten akaratát teljesíti – azt mondja az Írás: „Ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól.” (Jak. 1:7)

Isten választotta Mózest és adta neki Szentlelkét; Mirjám és Áron zúgolódásukkal a hűtlenség bűnébe estek nemcsak az Úr által rendelt vezetővel szemben, hanem magával Istennel szemben. A lázító suttogók a szent sátorhoz hívattak, és szembesítették őket Mózessel. „Akkor leszállt az Úr felhőnek oszlopában, és megállt a sátornak nyílásánál; és szólította Áront és Mirjámot és kimentek mindketten.” Állításukat, hogy prófétai ajándékkal bírnak, nem vonták kétségbe; Isten szólhatott hozzájuk álomban és látomásban. De Mózest, akiről Isten maga mondta, hogy „az én egész házamban hív”, szorosabb közösséggel tisztelte meg. Vele szemtől szembe szólt Isten. „Miért nem féltetek hát szólni az én szolgám, Mózes ellen?” „És felgyulladt az Úrnak haragja őreájuk és elment.” A felhő eltávozott a sátor fölül, Isten nemtetszésének jeléül, és Mirjám megveretett. „Poklos volt, fehér, mint a hó.” Áront megkímélte az Úr, de Mirjám büntetése szigorú megrovás volt az ő számára is. Most, hogy büszkeségük porig aláztatott, Áron beismerte bűneit és könyörgött, hogy nővére ne pusztuljon el az undorító és halálos csapás miatt. Mózes imájára válaszul elmúlt a poklosság. De Mirjám hét napig kirekesztetett a táborból. Csak büntetése lejárta után jelent meg újra Isten kegyelmének jele a szentély fölött. Mirjám magas tisztségére való tekintettel és a büntetése felett érzett fájdalom miatt az egész tábor Haseróthban maradt, és ott várta be, míg visszatérhet a táborba.

Az Úr nemtetszésének megnyilvánulása figyelmeztetés volt egész Izraelnek, hogy tartsák féken az elégedetlenség és engedetlenség egyre növekvő szellemét. Ha Mirjám irigységét és lázongását nem követi példás büntetés, nagy gonoszságot eredményezett volna. Az irigység egyike a legsátánibb tulajdonságoknak, amely az emberi szívben lakozhat, és következményeiben az egyik legkárosabb. A bölcs ember mondja: „A búsulásban kegyetlenség van, és a haragban áradás; de ki állhatna meg az irigység előtt?” (Péld. 27:4) Az irigység először a mennyben okozott széthúzást, azután pedig a földi embert döntötte kimondhatatlan nyomorúságba. „Mert ahol irigység és civakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak. 3:16)

Nem szabad csekély dolognak tekinteni, ha másokról rosszat mondunk, vagy ha mások indítékait és cselekedeteit megítéljük. „Aki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek.” (Jak. 4:11) Csak egy bíró van – Ő, „aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait” (I. Kor. 4:5). Aki embertársait bírálni és kárhoztatni meri, isteni jogokat bitorol.

A Biblia hangsúlyozottan tanít minket arra, hogy őrizkedjünk könnyelműen megvádolni azokat, akiket Isten hívott el, hogy követei legyenek. Péter apostol egy helyen, ahol elvetett bűnösökről beszél, ezeket mondja: „Vakmerők, maguknak kedveskedők, akik a méltóságokat káromolni nem rettegnek, holott az angyalok, akik erőre és hatalomra nézve nagyobbak, nem szólnak azok ellen az Úr előtt káromló ítéletet.” (II. Pt. 2:10–11) Pál apostol pedig a gyülekezet vezetőit oktatva így szól: „Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanúbizonyságra.” (I. Tim. 5:19) Ő, aki népe oktatásának és vezetésének terhét emberekre helyezte, számon is kéri a néptől, miként viselkedik szolgái iránt. Tisztelnünk kell azokat, akiket Isten megtisztelt. A Mirjámot sújtó ítélet legyen megrovás mindazoknak, akik engednek a féltékenységnek, és zúgolódnak azok ellen, akikre Isten művének terhét helyezte.