A tisbei Illés

1 Királyok 17:1-7

Akháb korában Jordántól keletre, Gileád hegyei között élt egy hívő, imádkozó ember, akinek rettenthetetlen szolgálata által akarta Isten a hitehagyás gyors terjedését megállítani Izráelben. A tisbei Illés minden neves várostól távol élt, nem töltött be semmilyen magas állást, de azzal a biztos tudattal kezdte el a reá bízott munkát, hogy Isten elkészíti előtte az utat, és gazdag eredményt ad neki. Szavából hit és erő áradt. Egész életét a reformációs munkára szentelte. Beszéde kiáltó szó volt a pusztában, amellyel a bűnt akarta feddni és a gonoszság áradatát visszafordítani. A bűn ostorozójaként ment az emberekhez, de üzenete mégis Gileád balzsamát kínálta a gyógyulásra vágyó bűnbeteg lelkeknek.

Illés szomorúan és felháborodva látta, hogy Izráel egyre mélyebbre süllyed a hitehagyásban. Isten a múltban nagy dolgokat cselekedett népéért. Megszabadította őket a szolgaságból, és „a pogányok országát adta nekik, ...hogy megtartsák rendelkezéseit és megfogadják tanításait...” (Zsolt 105:44–45). Jahve áldást hozó szándékáról azonban most majdnem elfeledkeztek. A hitetlenség acélfalként állt a választott nép és erejének Forrása közé. Hegyi magányából Illés megrendülve figyelte a hitehagyást. Gyötrődő lélekkel könyörgött Istenhez, hogy állítsa meg gonosz útján az egykor kedvelt népet. Ha szükséges, látogassa meg ítéletével, hogy a maga valóságában ismerjék fel a mennytől való elpártolásukat. Illés megtérésüket szerette volna még mielőtt a gonoszságban oly messzire jutnak, hogy az Urat teljes elpusztításukra ingerlik.

Isten meghallgatta Illés imáját. A sokszor elmondott kérlelések, tiltakozások, dorgálások nem vezették megtérésre Izráelt. Eljött az idő, amikor Isten az ítélet eszközeivel kellett, hogy hozzájuk szóljon. A baál-imádók azt állították, hogy az ég kincsei – a harmat és eső – nem Jahvétól származnak, hanem a természetben uralkodó erőktől; és hogy a föld a nap teremtő energiája által hozza gazdag gyümölcsét. Ezért Isten átka súlyosan nehezedett a megrontott országra. Izráel hitehagyó törzseinek látniuk kellett, milyen hiábavaló dolog földi áldásokat várni a Baáltól. Ameddig bűneiket megbánva nem térnek Istenhez, és nem ismerik el, hogy minden áldás tőle jön, nem hull földjükre sem harmat, sem eső.

Illés kapta azt a feladatot, hogy adja át a menny ítéletét meghirdető üzenetet Akhábnak. Nem igyekezett az Úr követe lenni; az Úr kereste meg. Mivel féltette az Úr ügyének becsületét, nem tétovázott. Számított arra is, hogy a gonosz király csakhamar életére tör. Mégis engedelmeskedett a mennyei felhívásnak. Azonnal útnak indult. Éjjel-nappal ment, amíg Samáriába jutott. Nem kért bebocsátást a palotába. Arra sem várt, hogy szabályszerűen bejelentsék. A próféták szokásos durva öltözékében, észrevétlenül haladt el az őrök mellett, és egy kis ideig csak állt a megdöbbent király előtt.

Illés nem mentegette váratlan megjelenését. Izráel uralkodójánál nagyobb valaki bízta meg, hogy szóljon. Kezét a menny felé emelve, ünnepélyesen hivatkozott az élő Istenre, és határozottan kijelentette, hogy a magasságos Isten büntetése nemsokára utoléri Izráelt. „Az élő Úrra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra.”

Illést Isten csalhatatlan szavába vetett erős hite indította arra, hogy ezt az üzenetet átadja. Ha nem bízott volna teljesen abban, akinek szolgált, soha nem jelent volna meg Akháb előtt. Samáriába vezető útján Illés bővizű folyók, zöldellő dombok és pompás erdők mellett haladt el. Úgy tűnt, hogy odáig nem jut el az aszály. Minden, amin a szeme megpihent, szépségbe öltözött. A próféta talán azon tűnődött, hogyan száradhatnak ki a szüntelen áramló folyók, hogyan égetheti ki az aszály ezeket a dombokat és völgyeket. De nem adott helyet a hitetlenségnek. Tökéletesen elhitte, hogy Isten megalázza a hitehagyó Izráelt, és a büntetés megtérésre indítja. A menny kiadta a parancsot. Isten beszéde nem vallhat kudarcot. Illés életét kockáztatva bátran teljesítette megbízatását. A küszöbön álló ítélet meghirdetése úgy érintette a gonosz királyt, mint a derült égből a villámcsapás. De még mielőtt Akháb magához tért volna megdöbbenéséből és válaszolhatott volna, Illés eltűnt olyan hirtelen, ahogyan jött. Nem várta meg az üzenet hatását. Az Úr előtte ment és egyengette útját. „Eredj el innen, menj kelet felé – parancsolta a prófétának –, és rejtőzz el a Kerit-patak mellett, a Jordántól keletre. A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad.”

A király szorgalmasan tudakozódott a próféta után, de nem találta meg. Jézabel királyné haragra gerjedt az üzenet miatt, amely bezárta a menny kincseit. Időt nem veszítve tanácskozott Baál papjaival, akik vele együtt átkozták a prófétát és dacoltak Jahve haragjával. Szerették volna megtalálni a csapás meghirdetőjét, de csalódniuk kellett. A hitehagyás miatt kimondott ítéletet mások előtt titkolni sem tudták. Az a hír, hogy Illés leleplezte Izráel bűneit és megjövendölte hamar bekövetkezett büntetésüket, gyorsan elterjedt az egész országban. Egyesek félni kezdtek, de általában gúnnyal fogadták a menny üzenetét és kinevették.

A próféta szavai azonnal teljesedtek. Akiknek először kedvük volt az elemi csapás gondolatán gúnyolódni, azoknak nemsokára okuk volt komolyan elgondolkozni. Néhány hónap múlva kiszáradt a föld, amelyet sem harmat, sem eső nem öntözött. A növények elhervadtak. Amint múlt az idő, az emberemlékezet óta szüntelenül hömpölygő folyók apadtak, a patakok pedig kiszáradtak. A népet vezetőik mégis arra buzdították, hogy bízzanak Baál hatalmában. Ne törődjenek Illés üres jóslatával! A papok még mindig azt bizonygatták, hogy az eső Baál hatalmának köszönhető. Ne féljetek Illés Istenétől! Ne reszkessetek szavától! – biztatták őket. Baál meghozza az aratást a maga idejében, és gondoskodik emberről, állatról.

Istennek Akhábhoz küldött üzenete alkalmat adott Jézabelnek és papjainak, valamint Baál és Asera minden követőjének arra, hogy próbára tegyék isteneik hatalmát. Bizonyítsák be – ha tudják –, hogy nem igaz, amit Illés mond! A bálványimádó papok százainak állításával szemben Illés próféciája egyedül állt. Ha a próféta kinyilatkoztatása ellenére Baál mégis tud harmatot és esőt adni, ha a folyókból továbbra is vizet hoz elő, s a növények virulnak, akkor imádja őt Izráel királya, és a nép is mondja: isten ő!

Baál papjai elhatározták, hogy tévedésben tartják a népet. Továbbra is áldozatokat mutattak be isteneiknek. Éjjel-nappal kérték őket, üdítsék fel a földet. A papok megpróbálták drága áldozatokkal lecsillapítani isteneik haragját. Jó ügyhöz méltó kitartással és buzgósággal járkáltak pogány oltáraik körül, és buzgón imádkoztak esőért. A megítélt országban éjszakáról éjszakára széltében-hosszában hangzott kiáltásuk és könyörgésük. De nem jelentek meg a felhők a nappali égen, hogy eltakarják a nap égető sugarait. Sem harmat, sem eső nem üdítette fel a szomjas földet. Jahve szava változatlanul megáll! Tehetnek Baál papjai mindent, amit csak tudnak!

Elmúlt egy év, és nem esett eső. A föld tikkadt volt, mintha tűz perzselte volna. A nap égető forrósága elpusztította azt a kevés növényt is, ami még megmaradt. A folyók kiapadtak. Bőgő csordák és bégető nyájak meggyötörten kószáltak ide-oda. Az egykor virágzó mezők, mint az izzó sivatagi homok, sivár pusztasággá lettek. A bálványimádásra szentelt ligetekben nem volt levél; az erdő csontvázakhoz hasonló fái nem adtak árnyékot. A levegő száraz és fojtó volt. Porfelhők vakították az ember szemét, és szinte elállították a lélegzetét. Az egykor virágzó városok és falvak a kesergés helyévé lettek. Az éhség és szomjúság iszonyú halállal sújtotta az embert és az állatot. Az éhség – minden borzalmával – egyre jobban közeledett.

Isten hatalmának e bizonyítékai ellenére sem tért meg Izráel. Nem tanulta meg azt a leckét, amelyre Isten meg akarta tanítani. Nem értették meg, hogy Ő, aki a természetet teremtette, törvényeit is kezében tartja. Áldás vagy pusztulás eszközévé teheti őket. Büszkeségükben és hamis imádatuktól megtébolyultan nem akartak Isten erős keze alatt megalázkodni. Kezdtek valami más okot keresni, amelyre szenvedésüket ráfoghatnák.

Jézabel nem volt hajlandó elismerni, hogy az aszály Jahve büntetése. Makacsul kitartott elhatározásában, hogy szembeszáll a menny Istenével. Szinte egész Izráellel együtt azzal vádolta Illést, hogy ő az oka minden gyötrelmüknek. Nem tett-e vajon bizonyságot istentiszteleti formáik ellen? Ha eltehetnék az útjukból – okoskodott Jézabel –, isteneik haragját lecsillapíthatnák, és gyötrelmeik véget érnének.

A királyné unszolására Akháb mindent megtett a próféta rejtekhelyének felderítésére. Követeket küldött a környező népekhez – közelre és távolra –, hogy keressék meg azt az embert, akit gyűlölt, de akitől félt is. Aggodalmában a legalaposabb nyomozást végeztette. A környező országoknak meg kellett esküdniük, hogy nem tudnak semmit a próféta hollétéről. A kutatás azonban nem járt eredménnyel. A próféta biztonságban volt a király haragjától, akinek bűnei a megsértett Isten ítéletét hozták az országra.

Jézabel tehát kudarcot vallott Illés elleni próbálkozásában. Ezért úgy állt bosszút, hogy halálos ítéletet mondott Jahve minden prófétájára, aki Izráelben volt. Egy sem maradhat életben! A felbőszült asszony Isten sok szolgájának lemészárlásával valósította meg szándékát. De nem halt meg mindegyik. Abdiás, Akháb házának gondviselője – aki hű volt Istenhez –, „magához vett száz prófétát”, és saját élete kockáztatásával „elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket kenyérrel és vízzel” (1Kir 18:4).

Az éhínség második éve is elmúlt. A könyörtelen ég azonban az eső semmi jelét nem mutatta. Az aszály és éhínség országszerte tovább pusztított. Apák és anyák nem tudtak gyermekeik szenvedésén enyhíteni. Szemük előtt haltak meg. A hitehagyó Izráel még mindig nem volt hajlandó megalázkodni Isten előtt. Tovább zúgolódott Illés ellen, akinek szava hozta ezt a rettenetes büntetést. Úgy tűnt, képtelenek meglátni szenvedésükben és gyötrelmükben a megtérésre hívást, Isten közbelépését, hogy megóvja őket a végzetes lépéstől, amellyel túllépnék Isten bocsánatának határát.

Izráel hitehagyása félelmesebb veszedelem volt, mint az éhínség minden borzalma. Isten meg akarta szabadítani a népet tévhitétől. Szerette volna megértetni velük, hogy az a valaki, akinek életüket és mindent köszönhetnek, számadásra fogja szólítani őket. Megpróbálta elvesztett hitüket újra feléleszteni. Ezért szükségszerű volt a nagy megpróbáltatás.

„Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról és éljen. ...Hagyjatok fel vétkeitekkel, amelyeket elkövettetek, és újuljatok meg szívetekben és lelketekben! Miért halnátok meg, Izráel háza? Hiszen nem kívánom a halandó halálát – így szól az én Uram, az Úr –, térjetek hát meg és éljetek!” „Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (Ez 18:23, 31–32; 33:11).

Isten követeket küldött Izráelhez. Általuk kérte őket, hogy térjenek vissza hozzá. Ha felfigyeltek volna a hívásra, ha Baált otthagyva az élő Istenhez tértek volna, soha nem hangzott volna el Illés ítéletet hirdető üzenete. De az intések, amelyek az élet illatát jelenthették volna, a halál illatát hozták. Önérzetükben sértették meg őket, és megharagudtak a követekre. Most pedig mélységesen gyűlölték Illés prófétát. Ha kezükbe került volna, örömmel adták volna át Jézabelnek – mintha elhallgattatásával szavai teljesedését meggátolhatnák! A súlyos csapás ellenére is szilárdan megmaradtak bálványimádásukban. Így növelték a gonoszságot, amely a menny büntetését hozta az országra.

A lesújtott Izráel gyógyulásához csak egyetlen út vezetett. Meggyógyul, ha teljes szívéből az Úrhoz tér és elfordul bűneitől, amelyek a Mindenható büntetését hozták reá. Neki szólt az ígéret: „Ha majd bezárom az eget, és nem lesz eső, vagy parancsolok a sáskának, hogy leegyék a földet, vagyha dögvészt bocsátok népemre, de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat” (2Krón 7:13–14). Elő kellett idézni ezt az áldott célt, és Isten továbbra is visszatartotta tőlük a harmatot és az esőt, amíg határozott reformáció nem történik.