Lelki megújulás

Ezsdrás jókor érkezett Jeruzsálembe. Nagy szükség volt jelenlétének befolyására. Jövetele bátorságot és reményt öntött azoknak a zsidóknak a szívébe, akik régóta nehézségek között dolgoztak. Mióta a foglyok első csoportja Zorobábel és Jósua vezetésével – több mint hetven évvel azelőtt – hazatért, sok munkát végeztek el. A templomot befejezték, és a város falait részben kijavították, de még mindig sok minden elvégezetlenül maradt.

Sokan, akik az előző években tértek vissza Jeruzsálembe, életük végéig hűségesek maradtak Istenhez. Gyermekeik és unokáik közül azonban többen szem elől tévesztették Isten törvényének szentségét. Még a felelős tisztséget viselők között is voltak olyanok, akik nyíltan bűnben éltek. Viselkedésük nagymértékben hatástalanította azokat az erőfeszítéseket, amelyeket mások tettek Isten ügye előmozdítására. Amíg a törvény nyílt megsértése dorgálás nélkül maradt, addig a menny áldása nem nyugodhatott meg a népen.

Isten gondviselése folytán az Ezsdrással hazatérők már korábban is hűségesen keresték az Urat. Babilontól megtett útjukon, ahol semmilyen emberi hatalom nem védte őket, gazdag lelki tanítást merítettek. Sokan megerősödtek hitükben, és az elcsüggedt, közömbös jeruzsálemiek közé vegyülve, hathatós befolyást gyakoroltak a nemsokára meginduló reformációra.

Megérkezésük után a negyedik napon a kincstárnokok – tanúk jelenlétében – a legnagyobb pontossággal átadták a templomi tisztviselőknek az arany és ezüst kincseket a szentélyszolgálat edényeivel együtt. „Mindent megszámoltak és megmértek, és ugyanakkor följegyezték az egész súlyt” (Ezsd 8:34).

A rabság fiai, akik Ezsdrással visszatértek, „égőáldozatot mutattak be Izráel Istenének” bűnért való áldozatként. Így fejezték ki hálájukat és köszönetüket azért, hogy szent angyalok védték őket vándorútjukon. „És átadták a király rendelkezését a királyi kormányzóknak és a Folyamon túli helytartóknak. Ezek támogatták a népet és az Isten házát” (Ezsd 8:35–36).

Nem sokkal ezután Izráel néhány főembere komoly panasszal fordult Ezsdráshoz. „Izráel népe, még a papok és léviták...” közül is egyesek figyelmen kívül hagyták Jahve szent rendelkezéseit és összeházasodtak a környező népekkel. „...mert ezeknek a leányai közül vettek feleséget maguknak és fiaiknak – mondták Ezsdrásnak –, úgyhogy összekeveredett a szent mag az ország népeivel – a pogányokkal –, sőt a vezető emberek és elöljárói jártak élen ebben a hűtlenségben” (Ezsd 9:1–2).

Amikor Ezsdrás tanulmányozta a babiloni fogsághoz vezető okokat, rájött, hogy Izráel hitehagyása jórészt a pogány népekkel való összekeveredésükre vezethető vissza. Látta, hogy ha Isten parancsának engedelmeskedve a környező népektől távol tartották volna magukat, sok szomorú és megalázó élménytől megmenekülhettek volna. Most, amikor megtudta, hogy a múlt tanulságai ellenére, fontos személyek át merték hágni a hitehagyás ellen védelmül adott törvényeket, lelke mélyéig megrendült. Isten jóságára gondolt, aki ismét lehetővé tette, hogy népe megvesse lábát ősi földjén. Hálátlanságuk láttán jogos harag öntötte el, és erőt vett rajta a fájdalom.

„Amikor meghallottam ezt a dolgot – mondja –, megszaggattam a ruhámat és köpenyemet, téptem a hajamat és szakállamat, és összetörve ültem. Akkor hozzám gyűltek mindazok, akik remegve gondoltak Izráel Istenének az igéire a fogságból hazatértek hűtlensége miatt. Én pedig összetörve ültem egészen az esti áldozatig” (Ezsd 9:3–4).

Az esti áldozat idején Ezsdrás felkelt, ruháját és köpenyét újra megszaggatva térdeire esett, és esdeklő imában öntötte ki lelkét a menny előtt. Az Úr felé nyújtotta kezét, és így kiáltott: „Istenem! Szégyenkezem és pirulok, amikor fölemelem arcomat hozzád, Istenem, mert bűneink elborították fejünket, és vétkünk az égig növekedett.

Őseink idejétől fogva mind a mai napig nagy vétekben vagyunk, és bűneink miatt jutottunk királyainkkal és papjainkkal együtt más országok királyai kezébe, fegyverre, fogságba, prédára és arcunk szégyenére, ahogyan ma is van. Még csak rövid ideje annak, hogy megkönyörült rajtunk Istenünk, az Úr, mert megengedte, hogy maradjanak közülünk megmenekültek, és adott nekünk egy talpalatnyi földet szent helyén, földerítette tekintetünket Istenünk, és hagyta, hogy egy kissé feléledjünk szolgaságunkban. Mert szolgák vagyunk, de Istenünk szolgaságunkban sem hagyott el bennünket. Kiterjesztette ránk a perzsa királyok szeretetét, és megengedte, hogy feléledve fölemelhessük Istenünk házát, hogy helyreállítsuk azt romjaiból, és védőfalat adott nekünk Júdában és Jeruzsálemben.

És most mit mondjunk ezután, Istenünk? Hiszen elhagytuk parancsoltaidat, amelyeket szolgáid, a próféták által adtál... Mindazok után, amik utolértek bennünket gonosz tetteink és nagy bűneink miatt, te Istenünk, bűneinkhez képest kíméletesen bántál velünk, sőt megengedted, hogy közülünk néhányan megmeneküljenek. Vajon, ha újból megszegjük parancsolataidat, és összeházasodunk ezekkel az utálatos népekkel, nem semmisíthetsz-e meg bennünket haragodban úgy, hogy még menekült se maradjon?! Uram, Izráel Istene! Igaz vagy te, hiszen megmaradhattunk mint menekültek, ahogyan ma is van. Mi vétkesek vagyunk előtted, pedig így senki sem állhat színed elé!” (Ezsd 9:6–15)

Ezsdrásnak és társainak az Úr művébe alattomosan belopódzó és annak legérzékenyebb pontját érintő bűnök miatti kesergése bűnbánatot ébresztett. „...a nép igen keservesen sírt” (Ezsd 10:1). Megijedtek, amikor megértették a bűn utálatos voltát és azt, hogy Isten mennyire irtózik tőle. Meglátták, milyen szent a Sínai-hegynél elhangzott törvény. Bűneikre gondolva, sokan reszkettek.

A jelenlevők közül Sekánia elismerte, hogy pontosan úgy van, ahogy Ezsdrás mondta: „Hűtlenek lettünk Istenünkhöz, mert idegen nőket vettünk feleségül az ország népei közül – vallotta meg. De ennek ellenére is van reménysége Izráelnek.” Sekánia azt javasolta, hogy mindazok, akik vétkeztek, kötelezzék el magukat Istennek, hogy elhagyják bűnüket, és részesüljenek ítéletben „a törvény szerint... Kelj föl! – mondta Ezsdrásnak – mert rád tartozik ez a dolog, és mi veled leszünk. Légy erős, és cselekedj! Fölkele tehát Ezsdrás, és megeskette a papok, a léviták és egész Izráel vezetőit, hogy e szerint a beszéd szerint járnak el” (Ezsd 10:2–5).

Csodálatos reformáció kezdete volt ez. Ezsdrás és társai végtelen türelemmel és tapintattal, minden érintett személy jogait és érdekeit körültekintően mérlegelve, igyekeztek Izráel bűnbánóit a helyes útra vezetni. Ezsdrás mindenekelőtt a törvény tanítója volt. Miközben személyesen megvizsgált minden egyes esetet, igyekezett a népet meggyőzni e törvény szentségéről és az engedelmesség áldásairól.

Mindenütt, ahol Ezsdrás munkálkodott, új lelkesedéssel kezdték tanulmányozni a Szentírást. Tanítókat jelöltek ki a nép oktatására. Isten törvényét felmagasztalták és dicsőségessé tették. A próféták könyveit kutatták. A Messiás jövetelét megjövendölő szakaszok reményt és vigaszt hoztak sok szomorú és megfáradt szívnek.

Több mint kétezer év telt el azóta, hogy Ezsdrás „szívből törekedett arra, hogy kutassa és teljesítse az Úr törvényét” (Ezsd 7:10), de az idő múlása nem csökkentette kegyes példája befolyását. Odaszentelt életéről szóló feljegyzés századokon át sok embert arra indított, hogy „...kutassa és teljesítse az Úr törvényét”.

Ezsdrás indítéka emelkedett és szent volt. Minden tettében az emberek iránti mélységes szeretet vezérelte. A szándékosan vagy tudatlanságból vétkezők iránti szánalma és gondoskodó szeretete mutasson példát azoknak, akik reformokat szeretnének megvalósítani. Isten szolgája legyen sziklaszilárd ott, ahol helyes elvekről van szó, de egyszersmind tanúsítson együttérzést és türelmet is. Ezsdráshoz hasonlóan tanítsa a vétkezőket az élet útjára, lelkükbe vésve az igaz tettekre késztető elveket.

Korunkban, amikor Sátán sokféleképpen igyekszik elvakítani az embereket Isten törvényének kötelező érvényű követelményeivel szemben, szükség van olyan emberekre, akiknek tevékenysége nyomán sokan „remegve gondolnak Istenünk parancsolatára” (Ezsd 10:3). Szükség van igazi reformátorokra, akik a vétkezők figyelmét a nagy Törvényadóra irányítják, és megtanítják őket arra, hogy „az Úr törvénye tökéletes, felüdíti a lelket” (Zsolt 19:8). Szükség van a Szentírásban jártas emberekre, akiknek minden cselekedete megdicsőíti Jahve törvényeit; akik el akarják mélyíteni mások hitét. Tanítókra van szükség – oh, milyen nagyon! –, akik az emberek szívében tiszteletet és szeretetet ébresztenek a Szentírás iránt.

Ma az elterjedt bűnözés nagymértékben annak tulajdonítható, hogy az emberek nem tanulmányozzák a Szentírást és nem engedelmeskednek tanításának. Amikor Isten szavát félreteszik, visszautasítják erejét is, amely megfékezi a természetes szív gonosz indulatait. Az emberek a testnek vetnek, és a testből aratnak romlottságot.

A Biblia elvetésével jár az Isten törvényétől való elfordulás is. Az az elmélet, hogy az ember felszabadult a mennyei előírásoknak való engedelmesség alól, gyöngíti erkölcsi felelőssége erejét, a gonoszság zsilipeit pedig megnyitja a világ felé. Elsöprő áradatként zúdul át a törvénytelenség, kicsapongás és romlottság. Mindenütt irigység, gyanúsítgatás, képmutatás, elhidegülés, versengés, viszály, a szent megbízatások elárulása és a bűnös szenvedélyekben való elmerülés tapasztalható. A vallási elvek és tantételek egész rendszere, amelynek a társadalmi élet alapját és vázát kellene képeznie, düledező, omladozó építménynek tűnik.

A föld történelmének utolsó napjaiban az a hang, amely a Sínai-hegyről szólt, még mindig mondja: „Ne legyenek más isteneid rajtam kívül” (2Móz 20:3). Az ember szembehelyezkedik Isten akaratával, de nem tudja elnémítani e parancs szavát. Az emberi értelem nem térhet ki a magasabb hatalom iránti kötelezettség elől. Bővölködhet elméletekben és feltevésekben, megkísérelheti szembeállítani a tudományt a kinyilatkoztatással, hogy eltegye az útból Isten törvényét; de egyre hangosabban hangzik a parancs: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Mt 4:10).

Jahve törvényét nem lehet sem gyengíteni, sem erősíteni. Amilyen volt, olyan most is. Mindig szent, igaz és jó volt – önmagában tökéletes, és az is marad. Nem lehet hatálytalanítani sem megváltoztatni. „Tisztelet” vagy „nem tisztelet” csupán emberi szavak.

Az emberi törvények és Jahve parancsai között lesz majd az igazság és tévelygés közötti küzdelem utolsó nagy összecsapása. A most induló harc nem az elsőbbségért versengő egyházak csatája, hanem az a Biblia és a mesék, hagyományok közötti ütközet. Lázasan működnek azok az erők, amelyek összefognak az igazság ellen. Isten szent szavát, amely olyan sok szenvedés és vérontás árán jutott el korunkig, nem sokra értékelik. Csak kevesen fogadják el igazán az élet szabályaként. Ijesztő mértékben érvényesül a hitetlenség; de nemcsak a világban, hanem az egyházban is. Sokan jutottak odáig, hogy megtagadnak olyan tantételeket, amelyek a kereszténység oszlopait képezik. A teremtésnek az ihletett írók által ismertetett fontos eseményeit – az ember bukását, a megváltást, a törvény örökérvényűségét – a magát kereszténynek valló világ nagy része lényegében elveti. A tudásukkal büszkélkedők ezrei a gyengeség jelének tartják a Bibliába vetett feltétlen bizalmat; tanultságuk bizonyítékának pedig a Szentírással szembeni gáncsoskodást, legfontosabb igazságainak félremagyarázását és elködösítését.

A keresztényeknek fel kell készülniük arra, ami nemsokára meglepetésszerűen szakad a világra. Isten Igéjének szorgalmas tanulmányozásával készülhetnek fel erre, s azzal, hogy igyekeznek életüket előírásaival összhangba hozni. Az örökkévalóság végtelenül súlyos kérdései elméleti vallásosságnál többet követelnek tőlük; többet a szavak és formaságok vallásánál, amelyből kimaradt az igazság. Isten megújhodást és reformációt kíván. A Biblia szavának, és csakis a Bibliának kell megszólalnia a szószéken. De a Bibliát megfosztották hatalmától, és ezért a lelkiség mércéje alább szállt. Ma sok prédikációból hiányzik a lelkiismeretet felébresztő és lelket megelevenítő mennyei hang. A hallgatók nem tudják elmondani: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” (Lk 24:32). Sokan kiáltanak az élő Istenhez jelenlétére vágyakozva. Szóljon hát Isten Szava az emberek szívéhez! Az eddig csupán hagyományt, emberi elméleteket és irányelveket hallók hadd hallják meg annak hangját, aki megújíthatja lelküket az örök életre.

A pátriárkáktól és prófétáktól nagy fény sugárzik. A Sionról, Isten városáról dicsőséges dolgokat mondtak. Az Úr azt akarja, hogy követői által ma is így sugározzék a fény. Ha az Ótestamentom szentjei nagyszerű bizonyságot tettek állhatatosságukról és hűségükről, vajon azok, akiknek a századok megsokszorozódott fénye sugárzik, ne tegyenek-e még hangsúlyosabb bizonyságot az igazság erejéről? A próféciák fénye ösvényünkre hull. Az előkép találkozott a valósággal Isten Fiának halálában. Krisztus feltámadt a halálból, és a megnyílt sír felett hirdette: „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11:25). Elküldte Lelkét a világra, hogy mindent emlékezetünkbe idézzen. Hatalmának csodája által megőrizte az írott Igét a korszakokon át.

A reformátorok – akiknek tiltakozása (protestálása) nyomán neveznek minket protestánsoknak – úgy érezték, Isten bízta meg őket, hogy az evangélium fényét hintsék a világra. Miközben erre igyekeztek, készek voltak feláldozni vagyonukat, szabadságukat, sőt az életüket is. Hirdették az evangéliumot közelben és távolban, szembenézve az üldözéssel és halállal. Vitték Isten szavát az emberekhez, és minden társadalmi osztály: a nagyok és kicsinyek, a gazdagok és szegények, a tanultak és tudatlanok buzgón tanulmányozták. Vajon mi, a nagy küzdelem utolsó összecsapásában, a régi reformátorok hűségével teszünk-e eleget megbízatásunknak?

„Fújjátok meg a kürtöt a Sionon! Tartsatok szent böjtöt, hirdessétek ki, hogy ünnep lesz. Gyűjtsétek össze a népet, tartsatok szent gyűlést, gyűjtsétek össze a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket, még a csecsemőket is!... A templomcsarnok és az oltár között sírjanak a papok, az Úr szolgái! Így szóljanak: Szánd meg Uram, népedet, ne engedd, hogy gyalázzák örökségedet!” „Térjetek meg hozzám teljes szívvel, böjtölve, sírva és gyászolva! Szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat, úgy térjetek meg Istenetekhez, az Úrhoz! Mert kegyelmes és irgalmas ő, türelme hosszú, szeretete nagy, és megbánja, még ha veszedelmet hoz is. Ki tudja, hátha most is megbánja, és áldást hagy maga után?” (Jóel 2:15–17, 12–14).