A templom és felszentelése

Dávid régóta dédelgetett tervét – hogy templomot épít az Úrnak – Salamon bölcsen valósította meg. Jeruzsálem hét éven át tele volt szorgos munkásokkal, akik elegyengették a kiválasztott helyet, építették a roppant tartófalakat, és lefektették a terjedelmes alapokat – „nagy és értékes köveket... faragott kövek”-et, és a libanoni erdőkből hozott nehéz faanyagból építették a nagyszerű templomot. (1Kir 5:31).

A fa- és kőanyagok előkészítésével egy időben – amelyhez sok ezren adták erejüket – szünet nélkül folyt a templom berendezésének készítése a Tírusból való Húrám, a „hozzáértő és értelmes mester” irányításával, aki „az arany, az ezüst, a réz, a vas, a kő, a fa, a piros és kék bíbor, a len és a karmazsin... különféle... vésetek készítéséhez értett” (2Krón 2:13).

Mórija hegyén „a templom építésekor már készen kifaragott kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott” (1Kir 6:7). A minta szerint, amelyet Dávid adott át fiának – készítették el a gyönyörű berendezést, „az Isten háza összes felszerelését” (2Krón 4:19). Ez magában foglalja a füstölőoltárt, a szent kenyerek asztalát, a gyertyatartót és a mécseket, valamint azokat az edényeket és eszközöket, melyeket a papok használtak a szent helyen végzett szolgálatuk közben. Mindezek „aranyból, mégpedig tiszta aranyból” (2Krón 4:21) készültek. A rézből való felszereléseket – az égőáldozati oltárt, a nagy mosdómedencét, amelyet tizenkét ökör tartott, a kisebb medencéket, sok más eszközzel együtt „a Jordán környékén öntette ezeket a király az agyagos földben, Szukkót és Cerédá között” (2Krón 4:17). Ezekből a berendezésekből sokat készítettek, hogy ne legyen belőlük hiány.

Páratlanul szép és utolérhetetlenül pompás volt az a fejedelmi épület, amelyet Salamon és társai emeltek Isten és az istentiszteletek számára. A drágakövekkel díszített, faragott cédrussal és csiszolt arannyal bélelt templomépület – amit pompás utakkal átszelt tágas udvarok vettek körül – hímzett függönyeivel és díszes berendezéseivel alkalmas szimbóluma volt Isten földi egyházának, amely korszakokon át a mennyei minta szerint épült „arany”-hoz, „ezüst”-höz, „drágakövek”-hez (1Kor 3:12) hasonlítható anyagokból, „faragott oszlopok”-ból, „amilyenek a palotákban vannak” (Zsolt 144:12). Ebben a lelki templomban Krisztus „a szegletkő”, akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban.

Végül elkészült a templom, amelyet Dávid király tervezett és fia, Salamon épített. Salamon „...sikeresen elkészítette mindazt, amit elkészíttetni szándékozott” (2Krón 7:11). Ahhoz, hogy a Mórija hegyének magaslatait bekoronázó palota valóban „nem ember”, „hanem az Úristen” lakóhelye legyen – amire Dávid olyan nagyon vágyott –, hátra volt még a Jahve és az istentiszteletek számára történő ünnepélyes felszentelése (1Krón 29:1).

Azt a helyet, ahol a templom épült, hosszú időn át megszentelt helynek tartották. Itt mutatta meg Ábrahám, a hívők atyja, hogy kész Jahve parancsának engedelmeskedve egyetlen fiát feláldozni. Itt újította meg Isten Ábrahámmal kötött szövetségét, amelyben áldást ígért. Az áldás magában hordozta a dicsőséges messiási ígéretet, amely a Magasságos Isten Fiának áldozata által szabadulást hoz az emberiségnek. (Lásd: 1Móz 22:9, 16–18.) Itt küldött Isten tüzet a mennyből, válaszként Dávid égő- és hálaáldozatára, amelyet azért mutatott be, hogy feltartóztassa a pusztító angyal bosszúállásra kivont kardját. (Lásd: 1Krón 21.) Jahve tisztelői most újra itt voltak, hogy találkozzanak Istenükkel, és megújítsák hűségfogadalmukat.

A felavatásra a legkedvezőbb időpontot – a hetedik hónapot – választották, amikor a nép az ország minden részéből Jeruzsálembe gyülekezett a sátoros ünnepre. Ez az ünnep az örvendezés alkalma volt. Az aratási munkák véget értek, és az újesztendő munkáit még nem kezdték meg. Az emberek gondoktól mentesen átengedhették magukat az alkalom szent, örömteli hatásának.

A kitűzött időpontban Izráel – sok idegen ország díszesen öltözött képviselőivel együtt – egybegyűlt a templom udvaraiban. Szokatlanul pazar volt ez a látvány. Salamon – Izráel véneivel és a nép legtekintélyesebb tagjaival – a város másik részéből érkezett, ahonnan elhozták a szövetség ládáját. A Gibeon magaslatain levő szent helyről átszállították a „kijelentés sátrát és a szentély egész fölszerelését, amely a sátorban volt” (2Krón 5:5). Ezek a féltve őrzött tárgyak, amelyek Izráel fiaiban a pusztai vándorlás és a Kánaán meghódításának emlékeit idézték fel, most állandó otthont találtak abban a nagyszerű templomban, amelyet azért építettek, hogy elfoglalja a hordozható sátor helyét.

A frigyládában volt a két kőtábla. Isten saját ujjával írta rá a Tízparancsolatot. Salamon atyjának, Dávidnak példáját követte, amikor bevitték a templomba a frigyládát. Minden hatodik lépésnél áldozatot mutatott be. Énekléssel, zenével és nagy ünnepélyességgel vitték be „a papok az Úr szövetség ládáját a helyére, a templom legbelső részébe, a szentek szentjébe” (2Krón 5:7). Amikor kijöttek, elfoglalták a számukra kijelölt helyet. Az énekesek – fehérbe öltözött léviták – az oltár keleti végénél álltak cimbalmokkal, lantokkal, citerákkal; és velük volt százhúsz kürtölő pap is. (Lásd: 2Krón 5:12.)

„A harsonásoknak meg az énekeseknek egyaránt az volt a tisztük, hogy összehangolva zengjék az Úr dicséretét és magasztalását. Amikor hangosan szóltak a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó, és örökké tart szeretete, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát” (2Krón 5:13–14).

Salamon megértette, mit jelent a köd, és így szólt: „Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni. Házat építettem neked lakásul, maradandót, örök lakóhelyül” (2Krón 6:1–2).

„Uralkodik az Úr, reszkessenek a népek! A kerúbokon trónol ő, remegjen a föld! Nagy az Úr a Sionon, magasan fölötte van minden népnek. Magasztalják nagy és félelmes nevét, mert szent ő! ... Magasztaljátok Istenünket, az Urat, boruljatok le lába zsámolya előtt, mert szent ő”

(Zsolt 99:1–5).

Salamon „...emelvényt készíttetett rézből”, amelynek „hossza öt könyök, szélessége öt könyök, magassága pedig három könyök volt. Föllépett rá” „...megáldotta Izráel egész gyülekezetét, miközben Izráel egész gyülekezete állt” (2Krón 6:13, 3).

„Áldott az Úr, Izráel Istene – kiáltotta Salamon –, aki ígéretet tett apámnak, Dávidnak és azt hatalmával be is teljesítette. Ezt mondta: ...kiválasztottam Jeruzsálemet, hogy ott legyen nevem...” (2Krón 6:4, 6).

Salamon azután az emelvényre térdelt, és az egész nép hallatára elmondta templomszentelési imáját. A gyülekezet fejét meghajtva állt, és közben a király ég felé emelt kézzel így könyörgött: „Uram, Izráel Istene! Nincs hozzád hasonló Isten sem az égben, sem a földön! Hűségesen megtartod a szolgáiddal kötött szövetséget, ha teljes szívükkel előtted járnak...

De vajon lakhatik-e Isten a földön az emberekkel? Hiszen az ég, sőt az egeknek egei sem fogadhatnak magukba téged. Hát még ez a ház, amelyet én építettem! Mégis tekints szolgád imádságára és könyörgésére, Uram, Istenem, és hallgasd meg a kiáltást és imádságot, amikor szolgád színed előtt imádkozik! Nézz nyitott szemmel erre a házra éjjel és nappal, arra a helyre, amelyről azt mondtad, hogy ott lesz a te neved. Hallgasd meg az imádságot, amikor szolgád ezen a helyen imádkozik!...

Ha majd néped, Izráel vereséget szenved ellenségétől, mert vétkezik ellened, de azután megtér, és vallást tesz nevedről, hozzád imádkozik, és könyörög színed előtt ebben a házban, te hallgasd meg a mennyből, bocsásd meg népednek, Izráelnek a vétkét, és hozd vissza arra a földre, amelyet neki és őseinek adtál!...

Ha majd bezárul az ég, és nem lesz eső, mert vétkeznek ellened, de azután imádkoznak ezen a helyen, vallást tesznek nevedről, és megtérnek vétkükből, mert megaláztad őket, te hallgasd meg őket a mennyből, és bocsásd meg szolgáidnak és népednek, Izráelnek a vétkét, sőt tanítsd őket a jó útra, amelyen járniuk kell, és adj esőt földedre, amelyet népednek adtál örökségül!

Ha majd éhínség lesz az országban, vagy dögvész, aszály, rozsda, sáska vagy cserebogár lesz, vagy ha ellenség ostromolja az ország városait, vagy bármilyen csapás és betegség lesz, akkor minden imádságot és könyörgést, amelyet akár egy ember, akár egész néped, Izráel mond el, és ha valaki elismeri, hogy miatta van a csapás és fájdalom, és kiterjeszti a kezét e ház felé, te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, bocsáss meg, és bánj mindenkivel tettei szerint, ahogyan megismerted a szívét, hiszen egyedül te ismered az emberek szívét, hogy féljenek téged és járjanak a te utaidon, amíg csak azon a földön élnek, amelyet őseinknek adtál...

Sőt még az idegent is, a ki nem a te néped, az Izráel közül való, ha eljövend messze földről a te nagy nevedért és a te hatalmas kezedért és a te kiterjesztett karodért, mikor ide jutván, könyörögnek e házban: Te hallgasd meg a mennyből, a te lakóhelyedből, és add meg az idegennek mindazt, a miért könyörög hozzád, hogy megismerjék a földnek minden népei a te nevedet, és tiszteljenek téged úgy, mint a te néped, az Izráel, és ismerjék meg, hogy a te nevedről neveztetik e ház, a melyet én építettem.

Ha majd néped hadba vonul ellenségei ellen olyan úton, amelyen te küldöd, és hozzád imádkozik e város felé fordulva, amelyet kiválasztottál, és e ház felé, amelyet neved tiszteletére építettem, te hallgasd meg a mennyből imádságukat és könyörgésüket, és pártold ügyüket!

Ha vétkeznek ellened, mert nincsen ember, aki ne vétkeznék, és megharagszol rájuk, kiszolgáltatod őket ellenségeiknek, és foglyul ejtve fogságba viszik őket távoli vagy közeli országba, de szívből megtérnek azon a földön, ahova fogságba vitték őket, ha megtérnek, és így könyörögnek hozzád fogságuk földjén: Vétkeztünk, bűnt követtünk el, gonoszul cselekedtünk! Ha teljes szívükből és teljes lelkükből megtérnek hozzád fogságuk földjén, ahol őket fogva tartják, és imádkoznak hozzád országuk felé fordulva, amelyet őseiknek adtál, a város felé, amelyet kiválasztottál, és a ház felé, amelyet neved tiszteletére építettem, hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből imádságukat és könyörgésüket, és pártold ügyüket! Bocsásd meg népednek, hogy vétkezett ellened!

Most azért, Istenem, legyen nyitva szemed, és füleddel figyelj az imádságra ezen a helyen. És most indulj el, Úristen, nyugalmad helyére, te és hatalmad ládája! Papjaidat, Úristen, vedd körül szabadításoddal, híveid pedig örvendezzenek a jónak! Úristen, ne fordulj el fölkentedtől: gondolj arra, hogy milyen kegyelmes voltál szolgádhoz, Dávidhoz!” (2Krón 6:14–42)

Amikor Salamon befejezte imáját, „tűz szállt alá az égből, és megemésztette az égő áldozatot és a véres áldozatokat”. A papok nem léphettek be a templomba, mert „az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát. Izráel fiai mindnyájan látták, amikor leszállt... az Úr dicsősége a templomra, ezért arcukkal a földet érintve letérdeltek... Imádták és magasztalták az Urat, mert jó és örökké tart szeretete.

Azután a király és az egész nép áldozatot mutatott be az Úrnak. ...Így avatta fel az Isten házát a király és az egész nép” (2Krón 7:1–5). A „hámáti úttól” „Egyiptom patakjáig” terjedő birodalom minden részéből érkező sokaság, az „egész Izráel” hét napig örömünnepet ült. A boldog tömeg a következő hetet a sátoros ünnep ünneplésével töltötte. Miután elmúlt az ünneplés ideje – melyhez újra az Úrnak szentelték magukat és örvendeztek –, a nép hazatért. „Örültek és jókedvűek voltak azért, mert jót cselekedett az Úr Dáviddal, Salamonnal és népével, Izráellel” (2Krón 7:8, 10).

A király minden tőle telhetőt megtéve arra buzdította a népet, hogy szentelődjön teljesen az Úr szolgálatára, és dicsőítse meg szent nevét. Isten most újra bizonyságát adta Izráel uralkodójának, hogy elfogadja és megáldja, mint ahogy uralkodása kezdetén Gibeonnál tette. Éjszakai látásban megjelent az Úr, és ezt mondta: „Meghallgattam imádságodat, és kiválasztottam magamnak ezt a helyet az áldozat házául. Ha majd bezárom az eget, és nem lesz eső, vagy parancsolok a sáskáknak, hogy leegyék a földet, vagy ha dögvészt bocsátok népemre, de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat. Szemem már nyitva van, és fülemmel figyelek az imádságra ezen a helyen. Kiválasztottam és megszenteltem ezt a házat, azért itt lesz a nevem örökké, itt lesz a szemem és a szívem is mindenkor” (2Krón 7:12–16).

Ha Izráel hű maradt volna Istenhez, ez a nagyszerű épület örök jele maradt volna annak, hogy Isten különösen megtiszteli választott népét. „Az idegeneket – nyilatkoztatta ki Isten –, akik csatlakoznak az Úrhoz, és őt szolgálják, akik szeretik az Úr nevét, és az ő szolgái lesznek, mindazokat, akik vigyáznak, hogy meg ne sértsék a szombatot, és ragaszkodnak szövetségemhez, elviszem szent hegyemre, és örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak. Égőáldozataik és véres áldozataik kedvesek lesznek oltáromon. Mert az én házam neve imádság háza lesz minden nép számára” (Ézsa 56:6–7).

Amikor az Úr bizonyságát adta annak, hogy elfogadja a királyt, világossá tette előtte azt is, hogy mi a kötelessége. „És ha te előttem jársz, ahogyan járt apád, Dávid is, és úgy teszel mindent, ahogyan megparancsoltam, rendelkezéseimet és törvényeimet megtartod, akkor állandóvá teszem királyi trónodat, ahogyan megígértem apádnak, Dávidnak, mikor ezt mondtam: Nem vesznek ki utódaid, és uralkodnak Izráelben” (2Krón 7:17–18).

Ha Salamon továbbra is alázatosan szolgálta volna az Urat, egész uralkodása hatalmas befolyást árasztott volna a környező nemzetekre – azokra, amelyekre atyjának, Dávidnak uralkodása, és a saját uralkodásának korábbi éveiben mondott bölcs szavai és nagyszerű cselekedetei olyan kedvező hatással voltak. Isten előre látta, hogy milyen félelmes kísértések járnak a jólét és a világi dicsőség nyomában, és óvta Salamont a hitehagyás bűnétől. Előre megmondta azt is, hogy milyen rettenetes következményekkel jár a bűn. Még az a gyönyörű templom is, amelyet éppen akkor szenteltek fel, „példabeszéd és gúny tárgyává” lesz „minden nép előtt” – mondta, ha Izráel népe elhagyja „az Urat, őseik Istenét”, és nem tágítanak a bálványimádástól (2Krón 7:20, 22).

A mennyei üzenet, hogy Isten meghallgatta Izráelért mondott imáját, Salamont felbátorította, megörvendeztette. Elkezdődött uralkodásának fénykora. „És a föld minden királya” igyekezett közelébe kerülni, „hogy hallhassák bölcsességét, amelyet Isten adott a szívébe” (2Krón 9:23). Sokan jöttek, hogy lássák, miként kormányoz, s tanítást nyerjenek a nehéz ügyek intézésére.

Amikor ezek az emberek látogatást tettek Salamonnál, a király tanítást adott nekik Istenről a minden dolgok Teremtőjéről. Amikor hazatértek, világos fogalmuk volt Izráel Istenéről és az emberiség iránti szeretetéről. A természet műveiben meglátták Isten szeretetét és kinyilatkoztatott jellemét, s ez sok embert arra indított, hogy Isteneként imádja Őt.

Salamon ekkor alázatosan vette magára az uralkodás terheit. Elismerte Isten előtt, hogy „egészen fiatal” (1Kir 3:7). Láthatóan szerette Istent. Mélységesen tisztelte a mennyei dolgokat. Önmagában nem bízott, és a világmindenség végtelen Teremtőjét magasztalta. Mindezek a követésre méltó jellemvonások megmutatkoztak a templom befejezésével kapcsolatos istentiszteletek során, amikor alázatosan térdelve elmondta felajánló imáját. Krisztus követőinek ma vigyázniuk kell arra, hogy el ne veszítsék a tisztelet és istenfélelem lelkületét. A Szentírás megtanítja az embert arra, hogy alázatosan és áhítattal, a mennyei Közbenjáróba vetett hittel közeledjék Alkotójához. A zsoltáríró kinyilatkoztatja:

„Mert nagy Isten az Úr, nagy király minden isten fölött... Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt!”

(Zsolt 95:3, 6)

Kiváltságunk, hogy Isten előtt leborulva – mind a közös istentiszteleten, mind pedig a csendes kamránkban – felküldjük könyörgéseinket Hozzá. Jézus, a mi példaképünk „térdre borulva” imádkozott (Lk 22:41). Követőiről olvashatjuk, hogy ők is letérdelve imádkoztak. Pál mondta: „...meghajtom térdemet az Atya előtt” (Ef 3:14). Ezsdrás is térdre esve vallotta meg Isten előtt Izráel vétkeit. (Lásd: Ezsd 9:5.) Dániel „napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét...” (Dán 6:11).

Isten iránti őszinte tiszteletre késztet végtelen nagyságának érzete és jelenlétének tudata. Mélységesen kellene szívünkre hatnia, ha megérezzük a Láthatatlan jelenlétét. Az imádkozás órája és helye szent, mert Isten van ott. Ha magatartásunkban és viselkedésünkben tiszteletet tanúsítunk, elmélyül bennünk az az érzés, amely tiszteletre késztet. „...szent és félelmes az ő neve” (Zsolt 111:9) – nyilatkoztatta ki a zsoltáríró. Amikor az angyalok kimondják ezt a nevet, eltakarják arcukat. Nekünk, elbukott, bűnös embereknek, micsoda tisztelettel kellene ajkunkra vennünk Isten nevét!

Jó volna, ha mind az idősek, mind a fiatalok elgondolkoznának azokon a szentírási kijelentéseken, amelyek megmutatják, hogyan tekintsenek arra a helyre, amelyet Isten különös jelenléte jellemez. „...Oldd le sarudat a lábadról – parancsolta Mózesnek az égő csipkebokorból –, mert szent föld az a hely, ahol állasz” (2Móz 3:5). Jákób, miután látomásban látta az angyalt, felkiáltott: „...az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam... Nem más ez, mint Istennek háza és a menny kapuja” (1Móz 28:16–17).

Salamon a felajánló istentiszteleten mondottakkal meg akarta szabadítani a jelenlevőket a Teremtővel kapcsolatos babonáktól, amelyek a pogányok elméjét elhomályosították. A menny Istene nem olyan, mint a pogányok istenei, amelyeket kézzel csinált templomokba zárnak. Lelke által mégis találkozik népével, amikor összegyűlnek a tiszteletére szentelt házban.

Századokkal később Pál ezekkel a szavakkal tanította ugyanezt az igazságot: „Az Isten, aki teremtette a világot és mindazt, ami benne van, aki mennynek és földnek Ura, nem lakik emberkéz alkotta templomokban, nem szorul emberi kéz szolgálatára, mintha hiányt szenvedne valamiből; hiszen ő ad mindenkinek életet, leheletet és mindent. ...hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk...” (ApCsel 17:24–28).

„Boldog az a nemzet, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott. Letekint a mennyből az Úr, és lát minden embert. Lakóhelyéből rátekint a föld minden lakójára.”

„Az Úr a mennyben állította fel trónját, királyi hatalmával mindenen uralkodik.”

„Szent a te utad, Istenem! Van-e olyan nagy Isten, mint a mi Istenünk? Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel”

(Zsolt 33:12–14; 103:19; 77:14–15).

Isten nem lakik kézzel csinált templomokban, de megtiszteli jelenlétével népének összejöveteleit. Megígérte, hogy amikor közösen keresik Őt, beismerik bűneiket, és imádkoznak egymásért, Lelke által találkozik velük. De azoknak, akik istentiszteletre gyűlnek össze, minden gonoszságot le kell rakniuk. Ha nem lélekben, igazságban és a szentség szépségében imádják Istent, semmi hasznuk nincs abból, ha összejönnek. Ilyenekről mondja az Úr: „Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem” (Mt 15:8–9). Akik imádják Istent, azoknak „lélekben és igazságban” kell imádniuk, „mert az Atya is ilyen imádókat keres magának” (Jn 4:23).

„Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld” (Hab 2:20).