Izrael nevelése

"Egymaga vezette őt az Úr..." "... gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét" (5 Móz 32:12.10).

Az Édenben megalapított nevelés rendszere a családra összpontosult. Ádám Istennek fia (Lk 3:38) volt, és a Magasságosnak gyermekei Atyjuktól nyertek tanítást, a legigazabb értelemben vett családi iskolában.

A nevelés isteni tervében, amely alkalmazkodott az ember bukása utáni állapotához, Krisztus, mint az Atya képviselője Isten és ember közötti összekötő kapocsként áll. Ő az emberiség legnagyobb tanítója, aki elrendelte, hogy férfiak és nők az Ő képviselői legyenek. A család volt az iskola, és a szülők a tanítók.

A pátriárkák (ősatyák) napjaiban a családban összpontosuló nevelés uralkodott. Az így alapított intézmények számára Isten a legkedvezőbb feltételekről gondoskodott a jellem fejlesztése érdekében. Az Ő irányítása alatt álló emberek még mindig azt az életformát követték, amit Ő jelölt ki kezdetben. Azok, akik eltértek Istentől, városokat építettek maguknak és összezsúfolódva éltek, dicsekedtek a fénnyel, a pompával és a gonoszsággal, amely a mai városokat is a világ büszkeségévé és átkává teszi. Azok az emberek, akik megőrizték az isteni életelveket, a mezők és dombok közepette laktak. Földművelők és állattenyésztők voltak, és ez a szabad, független élet lehetőséget kínált a munkára és elmélkedésre. Istentől tanultak, és így tanították gyermekeiket is az Ő műveire és útaira.

Isten ezt a nevelési módszert akarta megalapozni Izraelben. Amikor kihozta őket Egyiptomból, az Izraeliták közül csak kevesen készültek fel arra, hogy Isten munkatársai legyenek gyermekeik nevelésében. A szülőknek is tanításra és fegyelmezésre volt szükségük. Az élethosszig tartó rabszolgaság áldozatai tudatlanok, képzetlenek és alacsony szintűek voltak. Istent nem jól ismerték, és kicsiny volt a hitük. A hamis tanok összezavarták, és a pogánysággal való hosszan tartó kapcsolataik megrontották őket. Isten magasabb erkölcsi színvonalra akarta őket emelni, azért ki akarta nyilatkoztatni magát nekik.

Isten a pusztai vándorok iránti bánásmódjában - amikor bolyongásukban ki voltak téve éhségnek és szomjúságnak, fáradságnak és a pogány ellenségeiktől elszenvedett ínségnek -, a megváltásuk érdekében gyakorolt gondviselésnek kinyilatkoztatása által meg akarta őket erősíteni hitükben, miközben kijelentette nekik hatalmát, amely szüntelenül javukat szolgálta. Miután megtanította őket bízni szeretetében és hatalmában, az volt a szándéka, hogy törvényének előírásai által eléjük tárja jellemének zsinórmértékét, amelyet kegyelme által el kell érniük az Ő kívánsága szerint.

Az Úr értékes leckékre tanította meg Izraelt a Sinai hegynél. Ez a Kánaán öröklésére vonatkozó különleges tanítás volt. A környezet kedvezett Isten szándékának végrehajtásához. A Sinai hegy csúcsán, - amely beárnyékolta a síkságot, ahol a nép felütötte sátrait - nyugodott a felhőoszlop, ez vezette őket utazásukban. Éjjel tűzoszlop biztosította őket az isteni védelemről, és amíg aludtak, a mennyei kenyér csendesen hullott le táborukra. A mindenütt feltörő óriási, magas sziklák ünnepélyes nagyszerűségükben örökkévalóságról és fenségről beszéltek. Éreztették az emberrel tudatlanságát és gyengeségét annak jelenlétében, "Aki mérlegre tette a hegyeket és a halmokat mérlegserpenyőbe" (Ésa 40:12). Isten dicsőségének megnyilvánulása által igyekezett Izrael lelkébe vésni jellemének és követelményeinek szentségét és a törvényszegés rendkívüli bűnösségét.

A nép csak lassan tanulta meg a leckét. Egyiptomba való tartózkodásuk alatt megszokták az istenség anyagi ábrázolását, és ennek lealacsonyító természetéből nehezen tudták felfogni a láthatatlan Isten lényét és szellemét. Gyengeségeik iránti könyörületében Isten megajándékozta őket jelenlétének jelképével, azért így szólt: "Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttök lakozzam" (2 Móz 25:8).

A szent hajlék - az Isten számára való lakhely - készítésénél Mózes utasítást kapott, hogy mindent a mennyei dolgok mintájára csináljon. Isten felhívta őt a hegyre, és kijelentette neki a mennyei dolgokat, így a szent sátort és annak felszerelését a megmutatott mennyeiek hasonlóságára készítették el.

Isten Izraelnek - akitől azt kívánta, hogy csináljanak neki lakhelyet -, kinyilatkoztatta a hegyen, amikor törvényt adott nekik; Sinai hegyén, amikor az Úr elvonult Mózes előtt és kihirdette: "Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" (2 Móz 34:6).

Azonban az eszmények elérésére önmagunkban erőtlenek voltak. A Sínai-hegyi kinyilatkoztatás csak nagy szükségüket és gyámoltalanságukat mutatta meg nekik. A következő oktatás: a Szentsátor áldozati szolgálata által a bűnbocsánat és a Megváltó által elnyerhető hatalomnak a leckéjére tanította meg őket, amelyek által képesek voltak engedelmeskedni az életre.

A Szentsátor jelképes célja Krisztus által teljesedett be. A dicsőséges épület ragyogó falai a szivárvány színárnyalataiban tükrözték vissza a függönyökre hímzett kérubokat. A folyton égő tömjén mindent átjáró édes illata, a makulátlan fehér ruhába öltözött papok, a belső helynek, a szentek szentének mély titka: a kegyelem trónja felett meghajolva imádkozó kérubok között megjelenő Legszentebbnek dicsősége, mind a mennyeinek előképe és ábrázolása volt. Isten azt kívánta, hogy népe mindezekből olvassa ki szándékát az emberiséggel. Pál apostol a Szentlélek által ugyanezt a célt a következőkben tárja elénk:

"Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?¤n¤Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten.¤n¤Mert az Istennek temploma szent, ezek vagytok ti" (1 Kor 3:16-17).

Nagy kiváltságban és megtiszteltetésben részesült Izrael a Szentsátor elkészítése alkalmával, de nagy volt a felelőssége is. Egy káprázatos építményt kellett felállítaniuk a pusztában, és ennek felépítése a legértékesebb anyagokat és a legtökéletesebb művészi ügyességet követelte meg egy olyan néptől, amelyik éppen akkor menekült meg az egyiptomiak rabszolgaságából, így e munka rendkívül nehéznek tűnt számukra. Azonban Isten, aki az épület tervét adta, ott állt ígéretének biztosítékával, hogy együtt fog működni az építőkkel.

"És szóla az Úr Mózesnek mondván: Ímé, név szerint meghívtam Bésaléelt, a Húr fiának Uriának fiát a Júda nemzetségéből. És betöltöttem őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal minden mesterséghez. Hogy tudjon kigondolni mindent, amit aranyból, ezüstből, rézből kell csinálni. És foglaló köveket metszeni, fát faragni, és mindenféle munkákat végezni. És ímé Aholiábot is, Akhiszamáknak fiát a Dám nemzetségből, mellé adtam; és adtam minden értelmesnek szívébe bölcsességet, hogy elkészítsék mindazt, amit néked megparancsoltam" (2 Móz 31:1-6).

Milyen kiváló ipariskola volt ez a pusztában, amelynek tanítói Krisztus és az angyalok voltak!

A Szentsátor felépítésénél és berendezésénél az egész népnek együtt kellett működnie. Kézzel és ésszel kellett dolgozniuk. Nagyon sokféle anyagra volt szükség, ezért mindenkit felhívtak, hogy adakozzék, ahogy szíve készteti.

Így az Úr megtanította őket arra, hogy együttműködjenek a munkában és az adakozásban. Azonkívül együtt kellett munkálkodniuk a lelki épületnek, Isten lelki templomának előkészítésében.

Az Egyiptomból való kivonulás kezdetétől fogva tanításokat kaptak nevelésük és fegyelmezésük érdekében. Mielőtt elhagyták Egyiptomot, ideiglenesen megszervezték a munkát, és a népet csoportokra osztották fel kijelölt vezetőik alatt. A Sinai hegynél a szervezés munkáját befejezték. A rend, amely oly szembeötlő Istennek minden munkájában, a héberek kormányzatában is megnyilvánult. A tekintély és a kormányzás központja Isten volt. Mózes, mint Istennek képviselője hajtotta végre a törvényeket az Ő nevében. Azután következett a hetvenek tanácsa, majd a papok és fejedelmek, az ezredesek, századosok, ötvenedesek és tizedesek alatt (5 Móz 1:15).

A legalaposabb egészségügyi rendelkezéseket vezették be. Ezeket nemcsak úgy parancsolták meg, mint amelyek szükségesek egészségük megőrzése érdekében, hanem mint annak feltételét, hogy a Szent Isten közöttük időzzön. Mózes isteni tekintéllyel jelentette ki nekik: "Az Úr, a te Istened, a te táborodban jár, hogy megszabadítson téged, és elődbe vesse a te ellenségeidet: legyen azért a te táborod szent..." (5 Móz 23:14).

Az izraeliták nevelése minden életszokásukat magába foglalta. Mindaz, ami jólétükre vonatkozott, az isteni gondviselés tárgyát képezte, és az isteni törvény működési körébe esett. A manna, amellyel az Úr táplálta őket a pusztában, olyan hatóanyagokat tartalmazott, amelyek előmozdították fizikai, értelmi és erkölcsi erejüket. Habár sokan fellázadtak az étrendi korlátozások ellen és vágyakoztak a napok után, amikor így szóltak: "... a húsos fazék mellett ülünk vala, amikor jól lakhatunk vala kenyérrel..." (2 Móz 16:3), mégis Isten választásának bölcsességét nem lehetett megcáfolni. Pusztai életük viszontagságai ellenére nem voltak betegesek.

Minden utazásukban az Isten törvényét tartalmazó frigyláda vezette őket. Táborozásuk helyét a felhőoszlop leszállása jelezte. Amíg a felhőoszlop a Szentsátor felett nyugodott, addig a táborban maradtak; amikor felemelkedett, folytatták útjukat. A megállást és az indulást ünnepélyes felhívás jelezte. Amikor el akarták indítani a frigyládát, ezt mondta Mózes: "Kelj fel Uram, és széledjenek el a te ellenségeid... - És amikor megpihentek, ezt mondta -: Fordulj vissza Uram Izraelnek tízezerszer való ezreihez" (4 Móz 10:35-36).

A pusztai vándorlás idejéből sok értékes tanítás maradt meg elméjükben az éneklés által. A fáraó seregétől való szabadulásuk alkalmával Izraelnek egész serege diadalénekben egyesült. A pusztán és a tengeren át messze hangzott örömteljes énekük és a hegyek is visszhangozták dicséretük szavait: "Énekeljetek az Úrnak, mert fenséges ő... " (2Móz 15:21). Ezt az éneket gyakran megismételték vándorlásuk alatt, megvidámítva a szíveket és felgyújtva zarándoktársaik hitét. A parancsolatokat - melyeket a Sinai hegyen kaptak Isten kegyelmének ígéreteivel, és szabadulásuk csodálatos művének jelentésével - isteni utasításra énekben fejezték ki és zenével kísérték. A nép lépést tartott a zene ütemével, amíg dicséretben emelték fel hangjukat.

Így gondolataikat elterelték az út próbáiról és nehézségeiről. Lázongó lelkük lecsendesedett és megnyugodott, az igazság alapelvei bevésődtek emlékezetükbe és hitük megerősödött. Az összehangolt cselekvés rendre és egységre tanította őket, és a népet szorosabb kapcsolatba hozta Istennel és egymással.

Istennek a negyven évig tartó pusztai vándorlás alatt tanúsított bánásmódjáról ezt mondta Mózes: "amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened", "... hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a te szívedben; vajon megtartod-é az ő parancsolatait vagy nem?" (5 Móz 8:5.2).

"Puszta földön találta vala őt, zordon, sivatag vadonban; körülvette őt, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét. Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket: Egymaga vezette őt az Úr; idegen Isten nem volt ő vele" (5 Móz 32:10-12).

"Mert megemlékezett az ő szentséges ígéretéről, amelyet tőn Ábrahámnak, az ő szolgájának. Kihozá azért az ő népét örömmel, és az ő választottait világossággal. És nékik adá a pogányok földét, és öröklék a népek fáradságos szerzeményét. Azért, hogy megtartsák az ő rendeleteit, és törvényeit megőrizzék... (Zsolt 105:42-45).

Isten körülvette Izraelt minden könnyítéssel. Megadott nekik minden kiváltságot, hogy saját dicsőségévé és a környező népek áldásává tegye őket. Megígérte nekik, hogyha az engedelmesség útján járnak, akkor feljebbvalóvá teszi őket minden nemzetnél, amelyeket teremtett dicséretben, névben és dicsőségben. Így szólt az Úr: "Megérti majd a földnek minden népe, hogy az Úrnak nevéről neveztetel, és félnek tőled". A nemzetek, amelyek meghallják majd e rendeleteket, így fognak szólni: "Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet" (5 Móz 26:19; 28:10; 4:6).

Az Izraelre bízott törvény kifejezett tanítást nyújtott a nevelésre nézve. Isten a Sinai hegyen kijelentette magát Mózesnek, mint "irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" (2 Móz 34:6). A törvényeiben megtestesült alapelvekre, Izrael apáinak és anyáinak meg kellett tanítaniuk gyermekeiket. Mózes isteni utasításra kijelentette nekik: "És az igék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz" (5 Móz 6:6-7).

Ezeket a dolgokat nem száraz elméletként kell tanítanunk: Azoknak, akik közölni akarják az igazságot másokkal, maguknak is gyakorolniuk kell alapelveit. Csak akkor befolyásolhatnak másokat, ha saját életük becsületessége, nemessége és önzetlensége által visszatükrözik Isten jellemét.

Az igazi nevelés nem jelenti a tanítások ráerőltetését az olyan lélekre, amelyik nem készséges és nem fogékony. A szellemi erőket fel kell ébresztenünk, az érdeklődést fel kell keltenünk! Erre szolgál Isten tanítási módszere. Ő, aki az emberi értelmet teremtette és annak törvényeit elrendelte, azokkal összhangban gondoskodott fejlődéséről is. Az otthonban és a Szentsátorban a természet és a művészetek által, a munkában és ünneplésben, a szent épületben és az emlékkövekben, a módszerek és szertartások által, és még számtalan jelkép által adott Isten Izraelnek olyan tanításokat, amelyek szemléltették alapelveit és megőrizték csodálatos műveinek emlékezetét. Így amikor kérdéseket tettek fel, a kapott tanítás befolyásolta értelmüket és szívüket.

A választott népnek adott nevelési utasításokban nyilvánvalóvá vált, hogy az Istenben összpontosuló élet a tökéletes élet. Isten gondoskodott minden szükségletükről, és ezeket Ő maga oltotta beléjük. Minden képességüket, amelyeket Ő adott nekik, igyekszik fejleszteni.

Isten, aki minden szépség szerzője, maga is szereti a szépet, ezért gondoskodott arról, hogy kielégítse gyermekeinek a szép iránti szeretet-igényét. Gondoskodott társadalmi szükségleteikről is, olyan kedves és hasznos társaságokról, akik rokonszenv ápolásával beragyogják és megédesítik életünket.

Izrael ünnepei mint nevelési eszközök fontos helyet töltöttek be. A mindennapi életben a család egyúttal iskola és gyülekezet is volt, amelyben világi és vallásos vonalon is a szülők voltak a példaképek. Háromszor egy évben meghatározott időszakokat jelöltek ki a társas összejövetelre és Isten imádására, amelyeket először Silóban majd Jeruzsálemben tartottak. Csak az apáknak és fiaiknak kellett ott megjelenniük, de senki sem akarta elmulasztani az ünnepségek alkalmait, azért amennyire csak megtehették, az egész család megjelent. Vendégszeretetüknek részeseiként velük voltak az idegenek, a léviták és a szegények is.

A jeruzsálemi utazás egyszerű, patriarkális módja, a tavaszi időszak szépségei, a nyárközép gazdagsága vagy az ősz megérett dicsősége közepette gyönyörűséges volt. Hálaáldozattal jöttek az ősz hajú férfiútól a kicsiny gyermekig, hogy találkozzanak Istennel szent hajlékában. Utazásuk közben elbeszélték a gyerekeknek a múlt tapasztalatait, azokat a törvényeket, amelyeket minden fiatal és idős ma is szívesen hallgat. Az énekek, amelyeket énekeltek, felvidította őket pusztai vándorlásukban. Megénekelték Isten parancsolatait.

A természet áldott befolyása és a kedves emberi társaságok olyan élményeket adtak, amelyek sok gyermek és ifjú emlékezetében örökre megmaradtak. A szertartások, amelyeket a húsvéti szolgálattal kapcsolatban láthattak Jeruzsálemben, az éjszakai összejövetel, a fölövezett derekú férfiak lábukon saruval, kezükben bottal, a gyors, sietős étkezés, a bárány, a kovásztalan kenyér és a keserű füvek, a vérrel való meghintés, a halál angyala és a szolgaság országából való nagy kivonulás történetének elbeszélése, - mind felserkentették a képzeletet, és hatást gyakoroltak a szívekre.

A sátoros ünnep vagy aratási ünnepség, a gyümölcsösből vagy a mezőről hozott áldozatokkal, a heti táborozás a leveles színekben társas összejövetelekkel, a szent emlékezés szolgálta és a bőkezű vendégszeretet Isten munkásai, valamint a szentély lévitái és az Ő gyermekei, az idegenek és a szegények iránt, mindenkit Isten iránti hálára indított, aki "megkoronázza az évet az Ő jóságával, és akinek ösvényei kövérségtől csepegnek."

Izraelben évenként egy teljes hónapot töltöttek el áhítattal ily módon. Ez az időszak mentes volt a gondoktól és a munkától, és ezt majdnem teljesen a nevelés céljaira szentelték.

Népe örökségének elosztásánál az volt Isten szándéka, hogy megtanítsa őket és általuk a következő nemzedékek népét a föld tulajdonjogára vonatkozó helyes alapelvekre. Kánaán földjét elosztották az egész nép között a lévitáknak, a Szentsátor szolgáinak kivételével. Egy időre rendelkezhettek ugyan vagyonuk felett, de nem cserélhették el gyermekeik örökségét. Ha újból képesek voltak rá, jogukban állt mindenkor, hogy visszaváltsák a vagyont. Az adósságokat minden hét évben elengedték, és az ötvenedik évben, a jubileumi évben minden földbirtok visszaszállt eredeti tulajdonosára. Így biztosították minden család tulajdonát, és így védekeztek a gazdagság vagy szegénység szélsőségei ellen.

A föld szétosztása által Isten gondoskodott a népről ugyanúgy, mint hajdan az Éden lakói számára a fejlődésükhöz legkedvezőbb foglalkozásról: a növény- és állatgondozásról. További gondoskodást szolgált a földművelés munkájának felfüggesztése minden hetedik évben, amikor a föld parlagon hevert. Amit magától termett, azt a szegényeknek adták. Így alkalmat nyújtottak az elmélyültebb tanulmányokra, a társas összejövetelekre, az istentiszteletek tartására és a jótékonyság gyakorlására, amelyet oly gyakran kiszorított az élet gondja és munkája.

Ha Isten törvényének alapelveit keresztül vitték volna mai világunkban a birtokok elosztására vonatkozólag, milyen más lenne most az emberiség helyzete! Ezek az alapelvek megakadályozhatnák a rettenetes gonoszságokat, a szegények elnyomását a gazdagok részéről, és a gazdagok elleni gyűlöletet. Mialatt megakadályozhatná a nagy vagyonok felhalmozását, meggátolná azoknak a millióknak a tudatlanságát és lealacsonyodását, akiknek rosszul fizetett szolgálatát megkövetelik a hatalmas birtokok megszerzése érdekében. Segítséget nyújtana az olyan kérdések békés megoldásában, amelyek most forradalommal és vérontással fenyegetik a világot.

Minden jövedelmünk tizedének odaszentelése az Úr számára akár gyümölcsből, a nyájból, akár az elmének vagy a kéznek munkájából, és egy második tized odaszentelése a szegényeknek és más jótékony célokra, elevenen tartották a nép előtt Isten tulajdonjogának elismerését, és azt az alkalmat, hogy Isten áldásainak csatornái legyenek. Az izraeliták elfogadták a nevelést, hogy kiölnek szívükből minden szűkkeblű önzést, és ápolják a bőkezűség nemes vonását.

Az Isten ismerete, a Vele való közösség a tanulmányokban és a munkában, az ő jelleme hasonlóságának elérése volt Izrael nevelésének forrása, eszköze és célja. Ezt a nevelést Isten gyakorolta a szülőkkel, hogy ők viszont tovább adják gyermekeiknek.