Az első nagy csalás
Sátán már az emberi történelem hajnalán munkába fogott, hogy elámítsa az emberiséget. Aki lázadást indított a mennyben, az egész föld lakosságát maga mellé akarta állítani az Isten kormányzata elleni harcban. A mennyben azt hangoztatta, hogy Isten törvénye zsarnoki, sérti teremtményei érdekeit. Az a tény azonban, hogy Ádám és Éva, míg engedelmeskedett Isten törvényének, tökéletesen boldog volt, cáfolta Sátán állítását. A bűntelen párnak készített otthon láttán Sátán irigykedni kezdett. Elhatározta, hogy elbuktatja az embert, és Istentől elszakítva a maga uralma alá vonja, hogy birtokba vehesse a földet, és a Magasságos vetélytársaként felállíthassa birodalmát.
Ha Sátán megmutatta volna igazi arcát, Ádám és Éva szóba sem állt volna vele, mert Isten felhívta figyelmüket e veszélyes ellenségre. De Sátán rangrejtve dolgozott. Eltitkolta szándékát, hogy biztosabban elérje célját. Megszólította Évát. A kígyót használta fel médiumként, amely kezdetben csodálatosan szép teremtmény volt. „Azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” (I. Móz. 3:1) Ha Éva nem állt volna szóba a kísértővel, elhárította volna a veszélyt. De ő megkockáztatta a vitát, és a csaló csapdájába esett. Így buknak el sokan ma is. Megkérdőjelezik és vitatják Isten kívánalmait, és ahelyett, hogy Isten parancsainak engedelmeskednének, emberi elméletekben hisznek, amelyekkel Sátán csak álcázza cselfogásait.
„Monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, de annak a fának a gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (I. Móz. 3:2–5). Sátán azt állította, hogy olyanok lesznek, mint Isten – bölcsebbek, mint addig voltak, és alkalmasak a lét magasabb szintjére. Éva engedett a kísértésnek, és befolyására Ádám is vétkezett. Mindketten elfogadták, amit a kígyó mondott. Elhitték, hogy Isten másképpen érti azt, amit mondott. Kételkedtek Teremtőjükben. Azt gondolták, hogy korlátozza szabadságukat; hogy törvényének áthágásával nagy bölcsességhez és dicsőséghez juthatnak.
„Amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz” – mondta Isten. És mit tapasztalt Ádám, miután bűnbe esett? Azt, amit Sátán elhitetett vele? Élete dicsőbb lett? Akkor a törvényszegésből valóban nagy áldás fakadt, és Sátán az emberiség jótevőjének bizonyult. Ádám azonban nem ezt tapasztalta. Isten azt mondta, hogy a bűn büntetéseként az ember visszatér a földbe, ahonnan vétetett. „Por vagy te, s ismét porrá leszesz” (I. Móz. 3:19). Sátán szavai – hogy „megnyilatkoznak a ti szemeitek” – csak egy vonatkozásban bizonyultak igaznak. Az engedetlen Ádám és Éva szemeit Isten megnyitotta, hogy felismerjék oktalanságukat. Most már ismerték a bűnt, és megízlelték a törvényszegés keserű gyümölcsét.
Az Éden közepén volt az élet fája, amely életadó gyümölcsöt termett. Az engedelmes Ádám előtt mindig nyitva állt volna az út ehhez a fához, és Ádám örökké élt volna. De amikor vétkezett, halandó lett, és Isten elzárta az élet fájától. Isten ítélete: „Por vagy te, s ismét porrá leszesz”, az élet teljes megsemmisülését jelenti.
A halhatatlanságot, amit Isten az engedelmesség feltételével ígért, a törvényszegő ember eljátszotta. Ádám nem örökíthette át utódaira azt, ami neki sem volt. Az elbukott ember számára semmi remény nem lett volna, ha Isten – Fia odaáldozásával – nem tette volna elérhetővé a halhatatlanságot. Míg „a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek”, Krisztus „világosságra hozta ...az életet és halhatatlanságot az evangélium által” (Rm. 5:12; II. Tim. 1:10). Az ember egyedül Krisztus által lehet halhatatlan. Jézus mondta: „Aki hisz a Fiúban, örök, élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet” (Jn. 3:36). Mindenki részesülhet ebben a felbecsülhetetlen áldásban, ha teljesíti a feltételeket. Mindazok, „akik a jó cselekedetekben való állhatatossággal dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek”, elnyerik az „örök élet”-et (Rm. 2:7).
Csak a nagy csaló ígérte Ádámnak, hogy az engedetlenség nyomán élet fakad. A kígyó kijelentése, amit Évának az Édenben tett – „bizony nem haltok meg” –, volt az első prédikáció a lélek halhatatlanságáról. Ezt a kijelentést, amely kizárólag Sátán tekintélyén alapszik, visszhangozzák a keresztény világ szószékeiről, és az emberiség többsége éppoly szívesen fogadja, mint annak idején ősszüleink. Isten ítéletét – „amely lélek vétkezik, annak kell meghalni” (Ez. 18:20) – így magyarázzák: amely lélek vétkezik, nem fog meghalni, hanem örökké él. Lehetetlen nem csodálkoznunk azon a furcsa elvakultságon, amely az embert hiszékennyé teszi Sátán szavai iránt, és hitetlenné Isten szavaival szemben.
Ha az ember a bűneset után hozzáférhetett volna az élet fájához, akkor örökké élt volna, és ezzel a bűnt halhatatlanná tette volna. De villogó pallosú kérubok őrizték „az élet fájának útját” (I. Móz. 3:24), és Ádám családjának egyetlen tagja sem juthatott el az élet fájához, és nem ehetett az életadó gyümölcsből. Ezért nincs egyetlen halhatatlan bűnös sem.
A bukás után Sátán megparancsolta angyalainak, hogy különös igyekezettel terjesszék el az ember természetes halhatatlanságának tanát. E tévedés elfogadóival hitessék el, hogy a bűnös örökké fog élni és szenvedni. A sötétség fejedelme most eszközei útján bosszúálló zsarnoknak tünteti fel Istent, aki a pokolba taszítja mindazokat, akikkel nincs megelégedve, és örökké érezteti velük haragját. És míg a bűnösök kimondhatatlanul szenvednek és gyötrődnek az örök lángokban, Teremtőjük megelégedéssel tekint le rájuk.
Sátán tehát saját tulajdonságaival ruházza fel az emberiség Teremtőjét és Jótevőjét. A kegyetlenség sátáni tulajdonság. Isten a szeretet; és mindaz, amit Ő teremtett, tiszta, szent és szép volt, amíg az első nagy lázadó meg nem honosította a bűnt. Sátán az az ellenség, aki az embert bűnre kísérti, és azután, ha teheti, elpusztítja. Ha pedig már biztos abban, hogy az áldozat az övé, ujjong a pusztulás miatt, amit ő okozott. Ha tehetné, az egész emberiséget hálójába fogná. Ha Isten nem lépett volna közbe, Ádám egyetlen fia, egyetlen leánya sem menekülne meg.
Sátán ma is úgy próbálja legyőzni az embert, mint annak idején ősszüleinket – a Teremtő iránti bizalom megrendítésével; azzal, hogy kételyt kelt benne Isten bölcs kormányzásával és törvényei igazságosságával szemben. Sátán és megbízottai, hogy igazolják saját rosszindulatukat és lázadásukat, Istent még önmaguknál is rosszabbnak tüntetik fel. A nagy csaló a benne rejlő iszonyú kegyetlenséget mennyei Atyánkra próbálja áthárítani. Azt a látszatot akarja kelteni, hogy nagy igazságtalanság történt vele, amikor Isten azért űzte ki a mennyből, mert nem akart meghódolni egy ilyen igazságtalan uralkodó előtt. Elhíreszteli a világnak, hogy micsoda szabadságot élvezhetnének az ő elnéző uralma alatt, ellentétben azzal a szolgasággal, amelyet Jahve szigorú törvényei kényszerítenek rájuk. Így téríti le az embereket az Isten iránti engedelmesség útjáról.
Mennyire ellentétben áll a szeretettel, az irgalommal, sőt az igazságérzetünkkel is az a tanítás, hogy a gonosz halottak az örökké égő pokol kénköves tüzében kínlódnak; hogy egy rövid földi élet bűneiért addig kell gyötrődniük, ameddig Isten létezik. Ezt a dogmát mégis világszerte tanítják, és most is helye van sok keresztény hitvallásban. Egy nagy tudású teológia doktor ezt mondta: „A pokol gyötrelmének látványa mindig külön örömet fog jelenteni a szenteknek. Amikor látják mások, hozzájuk hasonló természettel és körülmények között született lények gyötrelmét és a saját dicső állapotukat, tudatosul bennük, hogy milyen boldogok.” Egy másik így szólt: „Míg a harag edényei az elkárhoztató rendelkezés végrehajtását örökre szenvedik, kínlódásuk füstje örökre felszáll az irgalom edényeinek szeme láttára, akik, ahelyett, hogy együtt szenvednének e szerencsétlenekkel, ezt mondják: Ámen, halleluja! Dicsőség az Úrnak!”
A Bibliának melyik lapján lehet ilyen tanítást olvasni? Vajon a megváltottakból a mennyben kihal minden szánakozó és könyörülő érzés, sőt még az emberség is? Felváltja ezeket az érzéseket a sztoikusok közömbössége és a barbárok kegyetlensége? Ó, nem! Isten Könyve nem ezt tanítja. Akik a fent idézett szemléletet hirdetik, lehetnek tanult, sőt becsületes emberek, de Sátán álbölcseletének becsapottjai. Sátán félreérteti velük a Szentírás súlyos kijelentéseit. Keserűséget és rosszindulatot olvastat ki belőlük, ami rá jellemző, nem pedig Teremtőnkre. „Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Hiszen miért halnátok meg?” (Ez. 33:11)
Milyen haszna van Istennek abból, ha azt valljuk, hogy örömmel nézi a szakadatlan gyötrelmet; hogy élvezettel hallgatja a szenvedő teremtményei nyögését, sikoltozását és átkozódását, akiket a pokol tüzében tart? Hallhatja-e vajon a végtelen Szeretet e rettenetes hangokat kedves zenének? Micsoda rettenetes istenkáromlás az az állítás, hogy a gonoszok örökké tartó szenvedésével Isten kifejezi a bűnnel, a világegyetem békéjét és rendjét megrontó veszedelemmel szembeni gyűlöletét! Ha Isten gyűlöli a bűnt, akkor miért állandósítja!? Mert e teológusok tanításai szerint a kegyelem reménye nélküli állandó gyötrelem dühbe hozza a bűn nyomorult áldozatait, és minthogy dühüket átkozódásban és istenkáromlásban fejezik ki, így egyre fokozzák bűnösségük terhét. Isten dicsőségét nem öregbíti a meg nem szűnő korszakokon át állandóan növekvő bűn.
Az emberi agy képtelen felmérni, hogy mennyi bajt okozott az örök gyötrelemről szóló tévtanítás. A Biblia vallását, amely tele van szeretettel, jósággal és részvéttel, beárnyékolja a babona, és körülveszi a félelem. Ha meggondoljuk, hogy Sátán milyen hamis színekkel festi meg Isten jellemét, csodálkozhatunk-e azon, hogy az emberek a mi irgalmas Teremtőnket rettegik, sőt gyűlölik? Azok az ijesztő nézetek, amelyek Istenről világszerte a szószékeken hangoznak el, emberek ezreit, sőt millióit teszik kételkedővé és hitetlenné.
Az örök gyötrelem elmélete is hamis tan, Babilon utálatosságainak egyfajta bora, amellyel minden népet megitat (Jel. 14:8; 17:2). Igazán rejtély, hogyan tudták Krisztus szolgái elfogadni és hirdetni ezt az eretnekséget a szószékről. Ez a téves tanítás Rómától származik, akárcsak a hamis szombat. Az igaz, hogy nagy és jó emberek tanították, de ők még nem láttak olyan világosan, mint mi. Ók csak azért a világosságért voltak felelősek, amely az ő korukban sugárzott; nekünk pedig azzal a világossággal kell elszámolnunk, amely a mi időnkben fénylik. Ha elfordulunk Isten Igéjének bizonyságtételétől, és elfogadunk hamis tanításokat csupán azért, mert atyáink tanították őket, mi is a Babilonra kimondott ítélet alá esünk, utálatosságainak borából iszunk.
Sokan, akiket felháborít az örök gyötrelem tana, a másik végletbe esnek. A Szentírásból Istent a szeretet és a könyörület Istenének ismerték meg, és nem tudják elhinni, hogy teremtményeit az örökké égő pokolba fogja küldeni. Mivel azonban azt vallják, hogy a lélek természeténél fogva halhatatlan, csak arra a következtetésre juthatnak, hogy végül az egész emberiség üdvözül. Sokan a bibliai intéseket csak ijesztgetésnek tartják, amelyekkel Isten az embert engedelmességre akarja bírni, fenyegetéseit azonban úgy sem fogja beváltani. A bűnös tehát, aki Isten kívánalmaival nem törődve önző élvezetekkel tölti életét, reménykedhet abban, hogy végül Isten megkegyelmez neki. Ez a tanítás, amely Isten irgalmára számít, de nem vesz tudomást igazságáról, tetszik az érzéki szívnek, és bűnre bátorítja a gonoszt.
Annak bizonyítására, hogy az egyetemes üdvösség hívei menynyire kiforgatják a Szentírást lélekromboló dogmáik alátámasztására, csupán saját szavaikat kell idézni. Egy hitetlen fiatalember temetésén, aki baleset áldozata lett, egy univerzalista lelkész a Dávidról szóló szentírási kijelentést idézte: „Megvigasztalódott Amnon felől, hogy meghalt” (II. Sám. 13:39).
„Sokszor megkérdezik tőlem – mondta a szónok –, mi lesz a sorsa azoknak, akik bűnösen távoznak e világból, talán részegen, a bűntől skárlátvörösen, szennyfoltosan, megtisztulatlanul halnak meg, vagy mint ez a fiatalember, aki soha nem vallott vagy gyakorolt semmilyen vallást. Mi beérjük a Szentírással; válasza megoldja a félelmes problémát. Amnon nagyon gonosz és megátalkodott volt. Amnont leitatták, és részegségében megölték. Dávid Isten prófétája volt. Neki tudnia kellett, hogy Amnonnak rossz vagy jó lesz az eljövendő világban. Hogyan fejezte ki azt, amit érzett? »Dávid király pedig felhagyott azzal, hogy Absolon ellen menjen, mert megvigasztalódott Amnon felől, hogy meghalt« (II. Sám. 13:39).
Mire következtethetünk ezekből a szavakból? Vajon nem arra, hogy nem hitt az idők végtelenségéig tartó szenvedésben? Ahogy mi sem hiszünk. És itt örvendetes érvet találunk annak a tetszetős, felvilágosult és kedvező feltevésnek az alátámasztására, hogy végül egyetemes tisztaság és béke lesz. Dávid megvigasztalódott, amikor látta, hogy fia meghalt. Vajon miért? Mert prófétai szemmel látta a dicsőséges jövőt, és látta fiát minden kísértéstől távol, a megkötözöttségtől megszabadultan, és a bűn rontásaitól megtisztítva. És miután Amnon megfelelő szentségre jutott, és eléggé tisztán látott, beléphetett az üdvözült, örvendező lelkek gyülekezetébe. Dávid egyetlen vigasza az volt, hogy a bűnös állapotból és a szenvedésből kiemelt szeretett fia elment oda, ahol a Szentlélek fennköltebb befolyása árad sötét lelkére; ahol lelke kitárul a menny bölcsessége és az örökké tartó szeretet édes gyönyörei előtt, és megszentelt jellemmel alkalmassá lesz arra, hogy a menny örököseinek nyugalmát és társaságát élvezze.
Ezekből a gondolatokból megérthetjük és elhihetjük, hogy az üdvösség semmi olyan dolgon nem múlik, amit mi ebben az életben teszünk; sem a szívünk megváltozásán, sem a hitünkön vagy a hitvallásunkon.”
Krisztus állítólagos szolgája tehát elismételte azt a hazugságot, amit a kígyó az Édenben mondott: „Bizony nem haltok meg”. „Amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek, mint az Isten.” Ezek szerint a leggonoszabb bűnös is – a gyilkos, a tolvaj, a házasságtörő – halála után részese lehet a halhatatlan boldogságnak.
Honnan veszi következtetéseit a Szentírásnak ez a kiforgatója? Dávid egyetlen mondatából, amellyel kifejezte, hogy megnyugszik a Gondviselésben. „Felhagyott azzal, hogy Absolon ellen menjen, mert megvigasztalódott Amnon felől, hogy meghalt.” Miután az idő enyhítette mardosó fájdalmát, gondolatai a halott fiától az élőhöz szálltak, aki félve bűnének jogos büntetésétől, önkéntes száműzetésbe vonult. Ez bizonyítaná azt, hogy a vérfertőző, részeges Amnon halálakor azonnal a boldogság honába került, és ott megtisztulva felkészült arra, hogy a bűntelen angyalok társaságában éljen?! Tetszetős mese valóban, alkalmas az érzéki szív kielégítésére! Ez Sátán tanítása, amellyel hatékony munkát végez. Csodálkozhatunk-e akkor azon, hogy ilyen tanítás nyomán a gonoszság terjed?
Ennek a hamis tanítónak a hitvallása sok más tanító hitvallását illusztrálja. Sokan, akik a Szentírás néhány szavát összefüggéséből kiemelve, sokszor az eredeti szöveget a visszájára fordítják, e szétdarabolt szakaszokat olyan tanítások bizonyítására használják, amelyeknek nincs alapjuk Isten Igéjében. Az csupán feltételezés, hogy az idézett bibliaszöveg bizonyítja az iszákos Amnon mennybejutását, ugyanis ezt félreérthetetlenül megcáfolja a Szentírásnak az a világos és határozott kijelentése, hogy a részegesek nem örökölhetik Isten országát (I. Kor. 6:10). A kétkedők, hitetlenek és szkeptikusok így teszik az igazságot hazugsággá; álbölcseletükkel tömegeket vezetnek félre, és a földi biztonság bölcsőjében álomba ringatják őket.
Ha igaz volna az, hogy amikor az ember meghal, lelke azonnal a mennybe jut, akkor joggal kívánhatnánk inkább a halált, mint az életet. E hiedelem nyomán sokan vetnek véget életüknek. Amikor a bajok, a kétségek, a csalódások erőt vesznek az emberen, akkor könnyűnek tűnik elvágni az élet könnyen szakadó fonalát, és elszökni az örök boldogság honába.
Isten az Ige által kétségtelenné teszi, hogy törvényének áthágóira büntetés vár. Akik azzal áltatják magukat, hogy Isten irgalmasabb annál, mintsem végrehajtsa azt a büntetést, amit az igazság megkíván, azok nézzenek fel a Golgotára. Isten bűntelen Fiának halála tanúsítja, hogy „a bűn zsoldja a halál”; hogy Isten törvényének megsértőjét jogos büntetés sújtja. A bűntelen Krisztus bűnné lett az emberért. Viselte a törvényszegés szégyenét; szenvedett, mert Atyja elfordította arcát tőle, mígnem a Fiú szíve meghasadt, és kilehelte lelkét. A menny az ember üdvösségéért hozta ezt az áldozatot. Más mód nem volt a bűn büntetésének feloldására. És aki nem fogadja el az ilyen áron nyújtott engesztelést, annak saját magának kell viselnie törvényszegésének terhét és büntetését.
Nézzük, mit tanít még a Biblia a megátalkodott gonoszokról, akiket az univerzalisták szent és boldog mennyei angyaloknak képzelnek!
„Én a szomjazónak adok az élet vizének forrásából ingyen.” (Jel. 21:6) Ez az ígéret csak a szomjazóknak szól. Csak az kap inni, aki érzi, hogy szüksége van az élet vizére, és kész mindenről lemondani érte. „Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” (Jel. 21:7) A Szentírás feltételeket szab. Hogy mindent örökölhessünk, a bűnnek ellen kell állnunk, és azt le kell győznünk.
Az Úr Ésaiás próféta által kijelenti: „Mondjátok az igaznak, hogy jól lészen dolga”. „Jaj a gonosznak, gonoszul lesz dolga, mert kezeinek cselekedete szerint fizetnek néki” (Ésa. 3:11–12). „Bár meghosszabbítja életét a bűnös, aki százszor is vétkezik; mégis tudom én – mondja bölcs Salamon –, hogy az istenfélőknek lészen jó dolguk, akik az Ő orcáját félik; a hitetlennek pedig nem lesz jó dolga” (Préd. 8:12–13). Pál pedig arról tesz bizonyságot, hogy a bűnös gyűjt magának „haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára, aki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint”. „Nyomorúság és ínség minden gonoszt cselekvő ember lelkének” (Rm. 2:5–6, 9).
„Egy paráznának is, vagy tisztátalannak, vagy fösvénynek, ki bálványimádó, nincs öröksége a Krisztusnak és Istennek országában.” (Ef. 5:5) „Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.” (Zsid. 12:14) „Boldogok, akik megtartják az Ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba. De kinn maradnak az ebek és a bűbájosok, és a paráznák és a gyilkosok, és a bálványimádók és mind aki szereti és szólja a hazugságot.” (Jel. 22:14–15).
Isten kinyilatkoztatta jellemét az embernek, és azt, hogy miként kezeli a bűnt. „Az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezer íziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül” (II. Móz. 34:6–7). „Az Úr ... a gonoszokat mind megsemmisíti.” „A bűnösök mind elvesznek; a gonosznak vége pusztulás.” (Zsolt. 145:20; 37:38) A mennyei kormányzat a maga hatalmának és tekintélyének súlyával vet véget a lázadásnak. De a büntető igazságszolgáltatás minden megnyilatkozási formája teljes összhangban van az irgalmas, türelmes, jóakaratú Isten jellemével.
Isten nem alkalmaz kényszert. Mindenkinek szabad akaratot és döntési lehetőséget adott. Isten nem talál örömet a szolgai engedelmességben. Azt akarja, hogy teremtményei azért szeressék, mert méltó rá. Azt akarja, hogy azért engedelmeskedjenek, mert tudják, hogy Ő bölcs, igazságos és jóakaratú Isten. Azok, akiknek helyes fogalmuk van ezekről a tulajdonságokról, szeretni fogják Istent, mivel a jellemvonásai iránti csodálat vonzza őket.
A jóság, az irgalom és a szeretet elve, miként azt Megváltónk tanította és életével szemléltette, Isten akaratát és jellemét tükrözi. Krisztus kijelentette, hogy csak azt tanítja, amit Atyjától tanult. Isten kormányzatának elvei tökéletes összhangban vannak a Megváltó tanításával: „Szeressétek ellenségeiteket!” Isten a világegyetem érdekében semmisíti meg a gonoszokat, sőt azok érdekében is, akiket ítéletével sújt. Isten a gonoszokat is megajándékozná boldogsággal, ha jellemének igazságossága és kormányzatának törvényei ezt lehetővé tennék. Körülveszi őket szeretetének jeleivel, megismerteti velük törvényét, és felkínálja nekik kegyelmét. De ők semmibe veszik szeretetét, nem törődnek törvényével, és elutasítják kegyelmét. Miközben élvezik ajándékait, meggyalázzák az Ajándékozót. Gyűlölik Istent, mert tudják, hogy irtózik bűneiktől. Az Úr sokáig tűri megátalkodottságukat, de végül eljön a kritikus pillanat, amikor sorsuk eldől. Láncolja magához e lázadókat? Kényszerítse őket akarata teljesítésére?
Akik Sátánt választották vezérüknek, és akiket ő irányít, azok nem alkalmasak az Istennel való közösségre. A gőg, a csalás, a mértéktelenség, a kegyetlenség beágyazódott jellemükbe. Beléphetnek-e a mennybe ezek az emberek, hogy örökre együtt legyenek azokkal, akiket a földön megvetettek és gyűlöltek? Az igazság soha nem lesz kellemes a hazugnak; a szelídség nem lesz kívánatos a beképzeltnek és gőgösnek; a tisztaság nem tetszetős az erkölcstelennek; az önzetlen szeretet nem vonzó az önzőnek. Milyen örömet kínálhat a menny a földi érdekeknek élő, önző embereknek?
Mi lenne, ha azok, akik egy életen át Isten ellen lázadtak, egyszerre csak a mennyben találnák magukat – ott, ahol minden öröktől fogva szent és tökéletes; ahol minden szív tele van szeretettel, minden arc boldogságtól ragyog; ahol az öröm elragadtatott zenéje dicsőíti Istent és a Bárányt; ahol a királyi széken ülő arcáról fény sugárzik a megváltottakra? Tudnának-e azok, akik teljes szívükből gyűlölik Istent, az igazságot és a szentséget, a mennyei sokaság közé lépve himnuszt énekelni? El tudnák-e viselni Isten dicsőségét és a Bárányét? Semmiképpen! Kegyelmi idejük évekig tartott. Formálhatták volna jellemüket a mennyei életre. De nem tanulták meg szeretni a tisztaságot és nem tanulták meg a menny nyelvét. Most pedig már túl késő. Azok, akik egész életükben Isten ellen lázadtak, alkalmatlanok a mennyei életre. A menny tisztasága, szentsége és békéje kínszenvedés lenne számukra; Isten dicsősége pedig megemésztő tűz. Menekülnének arról a szent helyről. Szívesen fogadnák a pusztulást, hogy elrejtőzhessenek annak színe elől, aki meghalt üdvösségükért. A gonoszok sorsa saját döntésük következménye. A mennyből való kirekesztésük, ami rajtuk múlik, Isten részéről igazságos és irgalmas cselekedet.
Miként az özönvíz idején a víz, azon a nagy napon a tűz fogja hirdetni Isten döntését, amely szerint a gonoszok gyógyíthatatlanok. Nem akarják Isten tekintélyét elismerni. Akaratukat a lázadásra használták. És amikor életük véget ér, túl késő lesz ahhoz, hogy megtanuljanak Isten szerint gondolkozni; túl késő a törvényszegés útjáról az engedelmesség útjára térni, a gyűlöletet szeretetre változtatni.
Isten megkímélte a gyilkos Kain életét. Példájából láthatja a világ, mi lenne, ha a bűnös élve maradva folytathatná zabolátlan gonoszságát. Kain „vallásának” és példájának hatására utódai tömegesen süllyedtek a bűnbe, amíg „megsokasult az ember gonoszsága a földön”, és „szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz” lett. „A föld pedig romlott vala Isten előtt, és megtelék a föld erőszakoskodással.” (I. Móz. 6:5, 11)
Isten irgalmas volt a világhoz, amikor kiirtotta Noé gonosz kortársait. Kegyelemből pusztította el Sodoma romlott lakóit is. Sátán megtévesztő befolyására a gonosztevők rokonszenvet és csodálatot váltanak ki az emberekből, és így másokat is szüntelenül lázadásra indítanak. Így volt ez Kain és Noé korában, Ábrahám és Lót idejében. Így van ez napjainkban is. Isten a világegyetem iránti irgalomból pusztítja el végül kegyelmének elutasítóit.
„A bűn zsoldja halál; az Isten kegyelmi ajándéka pedig örök élet a mi Urunk Krisztus Jézusban.” (Rm. 6:23) Az élet az igazak öröksége, a halál pedig a gonoszok osztályrésze. Mózes ezt mondta Izraelnek: „Elődbe adtam ma néked az életet és a jót; a halált és gonoszt” (V. Móz. 30:15). E bibliaversben említett halál nem Ádám halála, mert Ádám törvényszegésének büntetését az egész emberiség szenvedi. Mózes „a második halált”-t állította szembe az örök élettel.
Ádám bűne miatt a halál az egész emberiséget sújtja. Mindenkinek meg kell halnia. „Lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak”; „mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (Acs. 24:15; I. Kor. 15:22) A Szentírás azonban különbséget tesz a feltámadottak két csoportja között. „Mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására; akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (Jn. 5:28–29). Akit Isten „méltóvá” tesz az élet feltámadására, az „boldog és szent”. „Ezeken nincs hatalma a második halálnak.” (Jel. 20:6) De azoknak, akik nem bűnbánattal és hittel könyörögtek bocsánatért, viselniük kell törvényszegésük büntetését – „a bűn zsoldjá”-t. Büntetésük időtartama és súlyossága „az ő cselekedeteik szerint” változik, de a második halállal végződik. Mivel Isten igazságosságával és irgalmával nem egyeztethető össze, hogy a bűnöst bűneivel együtt megmentse, megvonja tőle az életet, amelyet törvényszegésével eljátszott, és amelyre méltatlannak bizonyult. Egy ihletett író ezt mondja: „Egy kevés idő még, és nincs gonosz; nézed a helyét, és nincsen ott.” Egy másik pedig kijelenti: „Olyanok lesznek, mintha nem lettek volna” (Zsolt. 37:10; Abd. 16). Gyalázattal borítva a reménytelen, örök feledésbe merülnek.
Így ér véget a bűn minden belőle fakadó bajjal és rontással együtt. A zsoltáríró így szól: „Megdorgáltad a pogányokat, elvesztetted a gonoszt: nevüket mindörökre kitörölted. Az ellenség megszűnt, elpusztult örökre” (Zsolt. 9:6–7). János, bepillantva az, örökkévalóságba – amint a Jelenések könyvében írja –, hallotta az egyetemes himnuszt, amelyet egyetlen disszonáns hang sem zavar meg. Mennyen és földön minden teremtmény Istent dicsőíti (Jel. 5:13). Egyetlen elveszett lélek sem lesz, aki véget nem érő gyötrelmében Istent káromolná. A pokol nyomorultjai nem fogják megzavarni az üdvözültek énekét.
Azon a sarkalatos tévedésen alapszik a halálban is megmaradó öntudat tana, hogy az ember természeténél fogva halhatatlan. Ez olyan dogma, amely az örök gyötrelem tanához hasonlóan ellentmond a Szentírás tanításainak, a józan észnek és az emberségnek. A közhiedelem szerint a megváltottak a mennyben mindent tudnak, ami a földön, különösen hátra maradt barátaikkal történik. De mi öröme lenne a halottaknak abban, ha látnák az élők gondját, baját, ha ismernék szeretteik bűneit, csalódásait, szenvedéseit? Vajon élveznék-e a menny boldogságát földi barátaik felett lebegve? Milyen mérhetetlenül felháborító az a hiedelem, hogy amikor a megátalkodottak utolsót lélegzenek, lelkük a pokol lángjai közé kerül! Milyen kimondhatatlanul gyötrődnének azok, akik látnák, hogy barátaik készületlenül szállnak a sírba, egy olyan örökkévalóságba, ahol állandósul a fájdalom és a bűn. Ez a gyötrő gondolat már sok embert az őrületbe kergetett.
Mit mond a Szentírás ezekről a dolgokról? Dávid kijelentette, hogy az ember öntudatlan a halálban. „Kimegyen a lelke; visszatér földébe, és aznapon elvesznek az ő tervei” (Zsolt. 146:4). Salamon ugyanígy vélekedett: „Az élők tudják, hogy meghalnak, de a halottak semmit nem tudnak.” „Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett; és többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.” „Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a seolban, ahová menendő vagy.” (Préd. 9:7–8, 12)
Amikor Ezékiás imájára Isten azt válaszolta, hogy tizenöt évvel meghosszabbítja életét, a hálás király dicsőítette Istent e nagy irgalomért. Énekéből megtudjuk, hogy miért örvendezett: „Nem a sír dicsőít Téged, és nem a halál magasztal Téged, hűségedre nem a sírverembe szállók várnak! Ki él, ki él, csak az dicsőít Téged, mint ma én!” (Ésa. 38:18–19). A népszerű teológia tanítása szerint az igaz halottak a mennyben vannak; boldogan és soha el nem haló ajakkal dicsőítik Istent. Ezékiás király nem látta ilyen biztatónak és dicsőségesnek a halált. Szavai összecsengenek a zsoltáríró bizonyságtevésével: „Nincs emlékezés rólad a halálban, a seolban kicsoda dicsőít Téged?” „Nem a meghaltak dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállanak a csendességbe.” (Zsolt. 6:6; 115:17)
Péter pünkösdkor azt mondta, hogy Dávid pátriárka „megholt és eltemettetett, és az ő sírja e mai napig minálunk van”. „Mert nem Dávid ment fel a mennyországba.” (Acs. 2:29, 34) Az a tény, hogy Dávid a sírban marad a feltámadásig, bizonyítja, hogy az igazak nem jutnak a mennybe halálukkor. Mivel Krisztus feltámadt, Dávid végül Isten jobbjára ülhet, de csak a feltámadás után.
Pál ezt mondta: „Ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát” (I. Kor. 15:16–18). Ha az igazak négyezer éven át haláluk után egyenesen a mennybe mentek, hogyan mondhatta Pál, hogy ha nincs feltámadás, akkor „akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek”. Ez esetben nem volna szükség feltámadásra.
A vértanú Tyndale ezt mondta a holtak állapotáról: „Az igazat megvallva, nem vagyok meggyőződve arról, hogy (a halottak) már abban a dicsőségben vannak, amelyben Krisztus vagy Isten kiválasztott angyalai. Ez hitvallásunktól is teljesen idegen; mert ha ez úgy lenne, amit nem hiszek, akkor a test feltámadásáról hiábavaló lenne prédikálni.”
Tagadhatatlan tény, hogy a halálkor megkapható halhatatlan boldogság reménye sok embert arra késztetett, hogy mellőzze a feltámadás bibliai tanítását. Ezt az irányzatot dr. Adam Clarke így észrevételezte: „Úgy tűnik, hogy a feltámadás tanának az őskeresztények sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítottak, mint napjaink keresztényei. Ez hogy lehet? Az apostolok állandóan ismételgették ezt a tant, és Isten gyermekeit ezzel szorgalomra, engedelmességre és jókedvre lelkesítették. De korunkbeli utódaik csak ritkán említik! Hirdették ezt az apostolok, és hitték az őskeresztények. Ezt prédikáljuk mi is, és így hiszik hallgatóink is. Az evangélium egyetlen tantételre sem helyez nagyobb súlyt, mint erre. Az igehirdetés jelenlegi rendszerében pedig egy olyan tantétel sincs, amit nagyobb hanyagsággal kezelnénk, mint ezt.”
Ennek az lett a következménye, hogy a keresztény világ majdnem teljesen elhomályosította és szem elől tévesztette a feltámadás dicső igazságát. Egy neves vallásos író I. Thessz. 4:13–18-hoz ezt a magyarázatot fűzi: „Az Úr második eljövetelének megbízhatatlan tanát az igazak boldog halhatatlanságának tanával cseréljük fel, ami alkalmas a vigasztalásra. Számunkra az Úr halálunkkor jön el. Erre várunk és erre készülünk. A halottak már eljutottak a dicsőségbe. Ők nem várnak a megítélésüket és boldogságukat jelző trombitaszóra.”
Pedig amikor Jézus távozni készült tanítványai köréből, nem azt mondta nekik, hogy nemsokára ők fognak hozzá menni. „Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek – mondta. És ha majd elmegyek, és helyet készítek néktek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket.” (Jn. 14:2–3). Pál pedig azt mondja, hogy „maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből, és feltámadnak először, akik meghaltak volt a Krisztusban; azután mi, akik élünk, akik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképpen mindenkor az Úrral leszünk”. Majd hozzáteszi: „Vígasztaljátok egymást e beszédekkel.” (I. Thessz. 4:16–18) Milyen nagy különbség van e vigasztaló szavak és az univerzalista lelkész fent idézett szavai között! Az utóbbi azzal vigasztalta a gyászoló barátokat, hogy bármilyen bűnös is volt barátjuk, amikor kilehelte lelkét, az angyalok maguk közé fogadták. Pál az Úr eljövetelére hívja fel hittestvérei figyelmét, amikor majd a sír béklyói lehullanak, és azok, „akik meghaltak volt a Krisztusban”, feltámadnak az örök életre.
Mielőtt bárki beléphetne az üdvözültek honába, életét – jellemét és cselekedeteit – Isten megvizsgálja. Mindenkit megítél a könyvek feljegyzései alapján, és mindenkit cselekedetei szerint jutalmaz. Ez az ítélet nem a halálkor történik. Figyeljük meg Pál szavait: Isten „rendelt egy napot, melyen megítéli majd a föld kerekségét igazságban egy férfiú által, kit arra rendelt; bizonyságot tévén mindenkinek az által, hogy feltámasztá őt halottaiból” (Acs. 17:31). Az apostol itt világosan kijelentette, hogy Isten egy meghatározott időben ítéli meg a világot. Pál úgy látta, hogy ez a jövőben fog teljesedni.
Júdás ugyanerre az időszakra utal: „Az angyalokat is, akik nem tartották meg fejedelemségüket, hanem elhagyták az ő lakhelyüket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartotta.” Majd Énok szavait idézi: „Imé eljött az Úr az Ő sok ezer szentjével, hogy ítéletet tartson mindenek felett” (Júd. 6, 14–15). János kijelenti, hogy látta „a halottakat, nagyokat és kicsinyeket; és könyvek nyittatának meg... és megítéltetének a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva” (Jel. 20:12).
De amennyiben a halottak már most élvezik a menny boldogságát, illetve a pokol lángjai közt gyötrődnek, mi szükség van a későbbi ítéletre? Isten Igéjének e fontos dolgokról szóló tanítása nem homályos, és nem ellentmondó. Az egyszerű ember is megértheti. De melyik tárgyilagos ember képes bölcsességet vagy méltányosságot felfedezni korunk elméletében? Vajon az Isten közelében talán már századokat eltöltő igazak, miután az ítélőszék megvizsgálta ügyüket, megkapják-e ezt a dicséretet: „Jól vagyon jó és hű szolgám... menj be a te uradnak örömébe”? És kihívják-e a gonoszokat a gyötrelem helyéről, hogy az egész föld Bírájától meghallják ezt az ítéletet: „Távozzatok tőlem ti átkozottak, az örök tűzre!” (Mt. 25:21, 41) Micsoda kegyes szemfényvesztés! Isten bölcsességének és igazságosságának milyen megszégyenítő vádja!
A lélek halhatatlanságának elmélete volt egyike azoknak a hamis tanoknak, amelyeket Róma a pogányságtól vett át és beépített a keresztény vallásba. Luther Márton ezeket a tanításokat a „szörnyszülött mesék”-hez sorolja, „amelyek Róma dekrétumainak szemétdombján teremnek”. Luther magyarázatot fűz e salamoni szavakhoz, amelyeket a Prédikátorok könyve így örökít meg: „A halottak semmit nem tudnak”. A reformátor ezt mondja: „Ez az ige is azt bizonyítja, hogy a holtaknak nincsenek ... érzéseik. Ott nincs semmi kötelesség, tudomány, ismeret, bölcsesség. Salamon azt mondja, hogy a halottak alszanak, és egyáltalán semmit nem éreznek. Mert a halottak fekszenek, nem számlálva sem a napokat, sem az éveket, de ha felébrednek, úgy fog tűnni nekik, mintha szűken egy percet aludtak volna.”
A Szentírásban nem találunk olyan kijelentést, hogy az igazak jutalmukat, a gonoszok pedig büntetésüket a halálukkor kapják meg. A pátriárkáktól és a prófétáktól nem maradt fenn ilyen kijelentés. Krisztus és apostolai még csak nem is céloztak erre. A Biblia világosan tanítja, hogy a halottak nem mennek azonnal a mennybe. Azt olvassuk róluk, hogy alszanak a feltámadásig (I. Thessz. 4:14; Jób 14:10–12). Azon a napon, amikor elszakad az ezüstkötél és összetörik az aranypalack (Préd. 12:8), az ember nem tervez többé. Akik alászállnak a sírba, a csendességben vannak. Többé nem tudnak semmit arról, ami a nap alatt történik (Jób 14:21). Áldott pihenés ez a megfáradt igazaknak! Az idő, akár hosszú, akár rövid, számukra egy pillanat csupán. Alszanak, és a mennyei harsonák hangjára dicső halhatatlanságra ébrednek. „Mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban... Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: elnyeletett a halál diadalra” (I. Kor. 15:52–54). Amikor Isten előhívja e halottakat mély álmukból, gondolatuk fonalát ott veszik fel, ahol elejtették. Utoljára a halállal tusakodtak; utoljára arra gondoltak, hogy a sír fogságába esnek. Amikor előjönnek a sírból, első boldog gondolatuk e győzelmes kiáltásban fejeződik ki: „Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?” (I. Kor. 15:55)