Krisztus megkoronázása

Most Krisztus ismét megjelenik ellenségei előtt. A szent város felett ragyogó aranylapon van egy nagy trón. Ezen a trónon ül Isten Fia, és körülötte foglalnak helyet országának alattvalói. Krisztus hatalmát és fenségét emberi nyelv nem tudja kifejezni, toll nem tudja leírni. Az örökkévaló Atya dicsősége beburkolja Fiát. Jelenlétének fényessége betölti Isten városát, és a kapukon kiáradva az egész földet elárasztja sugaraival.

A trónhoz azok állnak legközelebb, akik valamikor Sátán ügyében buzgólkodtak, de később mint a tűzből kikapott üszög, mély és teljes odaadással követték Megváltójukat. Azután azok következnek, akik tökéletesítették keresztényi jellemüket a hamisság és hitetlenség közepette, akik tisztelték Isten törvényét, amikor a keresztény világ érvénytelennek nyilvánította, és minden korszak milliói, akik vértanúhalált haltak hitükért. Azonkívül van még a „nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből, ágazatból, népből és nyelvből; és a királyi szék előtt és a Bárány előtt állnak vala, fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak!” (Jel. 7:9) Küzdelmük véget ért, győzelmüket kivívták. A versenyfutást megfutották, elnyerték a jutalmat. A kezükben levő pálmaág: győzelmük jelképe. A fehér ruha: Krisztus folt nélküli igazsá gának jelképe, amely most az övék.

A megváltottak most hálaénekbe kezdenek, amely sokszorosan visszhangzik a menny boltozatain át: „Az üdvösség a mi Istenünké, aki a királyiszékben ül, és a Bárányé!” (Jel. 7:10) Az angyalok és szeráfok egyesítik velük hangjukat Isten imádatában. Mivel a megváltottak látták Sátán hatalmát és rosszindulatát, most tudják, mint még soha azelőtt, hogy Krisztuson kívül semmi más hatalom sem segíthette volna őket győzelemre. A fénylő sokaságban nincs senki, aki saját magának tulajdonítaná üdvösségét, mintha saját ereje és bölcsessége által győzött volna. Egy szót sem szólnak arról, hogy mit tettek vagy szenvedtek. Minden ének refrénje, minden dicsének alaphangja: „Az üdvösség a mi Istenünkét és a Bárányé.” (Jel. 7:10)

Az ég és föld összegyűlt lakóinak jelenlétében történik meg Isten Fiának végső megkoronázása. Most a királyok Királya, a legmagasabb fenséggel és hatalommal felruházva kijelenti azoknak ítéletét, akik fellázadtak kormányzása ellen, és végrehajtja igazságszolgáltatását azokon, akik megszegték törvényét és elnyomták népét. A próféta így szól Istenről: „És láttam egy nagy fehér királyiszéket, és a rajta ülőt, akinek tekintete elől eltűnt a föld és az ég, és helyük nem találtaték. És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állni az Isten előtt; és könyvek nyittattak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az életnek könyve; és megítéltettek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jel. 20:11–12)

Amikor felnyitják a feljegyzések könyvét, és Jézus a gonoszokra tekint, minden elkövetett bűnük eszükbe jut. Világosan látják, hol tértek el a tiszta és szent ösvényről, és hogy büszkeségük és lázadásuk milyen messzire vezette őket Isten törvényének megszegésében. A csábító kísértések, amelyeket a bűn cselekvése által még jobban felbátorítottak, a megrontott áldások, a makacs, megtéretlen szívek által visszavert kegyelem hulláma, mind úgy tűnnek fel előttük, mintha tüzes betűkkel írták volna fel őket.

A nagyküzdelem körképe

A trón felett megnyilatkozik a kereszt, és egy körképhez hasonlóan megjelennek Ádám megkísértésének és bukásának jelenetei, és a megváltás tervének végrehajtása végett tett későbbi cselekedetek. A Megváltó alacsony származása, egyszerű földi élete és engedelmessége, megkeresztelkedése a Jordánban, nyilvános szolgálata, amelynek folyamán feltárta az emberek előtt a menny legdrágább áldásait; azok a napok, amelyeken az irgalmasság és szeretet cselekedeteit gyakorolta, a hegyek magányában elmondott imák és a virrasztás éjszakái, az irigység, gyűlölet és rosszindulat ármánykodásai, amelyekkel jótéteményeiért fizettek. A Getsemáné kertben vívott félelmetes, titokzatos halálküzdelme, amikor ránehezedett az egész világ bűneinek nyomasztó terhe, a gyilkos csőcselék kezébe való áruló kiszolgáltatása, a borzalom éjszakájának félelmetes jelenetei: a bűnbánó lator; miként hagyják el legszeretettebb tanítványai; hogyan hajtják durván Jeruzsálem utcáin Isten fiát, és állítják ujjongva Annás elé, és helyezik vád alá a főpap palotájában, Pilátus törvényszéki termében, a gyáva és kegyetlen Heródes előtt, csúfolva, bántalmazva, kínozva és halálra ítélve, mind-mind élénk körképben tárul eléjük.

Az ingadozó, befolyásolható tömeg előtt most megjelennek a végső jelenetek: a türelmesen szenvedő Megváltó golgotai útja, amint a menny fejedelmeként a kereszten függ, a gőgös papok, és a gúvedő Megváltó golgotai útja, amint a menny fejedelmeként a kereszten függ, a gőgös papok, és a gúnyolódó csőcselék, amint kineveti végső haláltusáját, a földrengés, a megrepedt sziklák, a megnyílt sírok, amelyek jelezték azt a pillanatot, amikor Isten fia kiontotta életét.

Az ítélőtábla előtt

Most mindnyájuk előtt világos, hogy a bűn zsoldja nem a nemes függetlenség és örök élet, hanem a rabszolgaság, a romlás és a halál. A gonoszok csak azt látják meg, mit vesztettek lázadásukkal. A dicsőségnek mindent felülmúló, örökkévaló értékét megvetették, amikor felkínálták nekik. Most azoncsőségnek mindent felülmúló, örökkévaló értékét megvetették, amikor felkínálták nekik. Most azonban milyen kívánatosnak tűnik fel előttük! „Mindez az enyém lehetett volna!” – kiáltja az elveszett bűnös – „én azonban félrelöktem azokat magamtól!” Ó mily félrevezetés, gyalázat és kétségbeesés! Mindnyájan belátják, hogy megérdemlik a mennyből való kizárást, mert földi életükben kijelentették: „Nem akarjuk, hogy Jézus uralkodjon felettünk!”

A gonoszok elragadtatással nézik Isten Fiának megkoronázását. Kezében látják az isteni törvénytáblákat, amelyeknek parancsolatait megvetették és megszegték. Szemtanúi a megváltottak kitörő csotáblákat, amelyeknek parancsolatait megvetették és megszegték. Szemtanúi a megváltottak kitörő csodálatának és imádatának. Amikor a megváltottak hálaénekének hullámai végigsepernek a szent városon kívül álló sokaság felett, mindnyájan egyhangúlag kiáltják az igazakkal: „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid ó, szentek királya,” (Jel. 15:3) és imádják az élet fejedelmét.