Keresztény segítő munka

Az isteni út követése

Sokan érzik úgy, hogy nagy kiváltság lenne számukra, ha felkereshetnék Jézus földi életének színhelyeit, ha ott járhatnának, ahol felfedezhetik lábnyomát, ha megtekinthetnék azt a tavat, amelynek partjánál úgy szeretett tanítani, azokat a dombokat, hegyeket és völgyeket, hol oly sokszor megpihent az Üdvözítő. De nem kell elmennünk sem Názáretbe, sem Kapernaumba vagy Betániába, hogy Jézus nyomdokában járhassunk. Megtalálhatjuk a Megváltó lábnyomait minden betegágy mellett, a szegény kalibákban, a nagyvárosok zsúfolt sikátoraiban, illetve minden helyen, ahol az emberek híján vannak a vigasztalásnak. Valahányszor azt tesszük, amit Krisztus is tett, amikor itt járt-kelt ezen a Földön, az ő nyomdokában járunk. (The Desire of the Ages, 640.)

Jézus munkájának célja az volt, hogy minden szenvedést, amit csak észrevett, könnyebbé tegyen. Kevés pénzt adhatott, de gyakran megtagadta magától az élelmet, hogy kisegítse azokat, akik nála is nagyobb szükségben szenvedtek. Testvérei érezték, hogy befolyása messze meghaladja az övéket. Egyikük sem volt olyan tapintatos, mint ő, de nem is vágytak arra, hogy olyanok legyenek. Amikor nyersen beszéltek a szegényekkel, a lecsúszottakkal, Krisztus félrehívta őket, és bátorító szavakkal szólt hozzájuk. A szomjasaknak adott egy pohár friss vizet, és minden feltűnést kerülve tette kezükbe saját ennivalóját. Szenvedéseik enyhítésével az általa tanított igazságok az irgalmasság tetteivel párosultak, így vésve azokat az emberek emlékezetébe. (The Desire of the Ages, 86–87.)

Hozzájárulás

Krisztus követőinek úgy kell munkálkodniuk, ahogy ő is tette. Az éhezőnek enni kell adnunk, a mezítelent fel kell ruháznunk, meg kell vigasztalnunk a szenvedőket és a gyászolókat. Szolgálnunk kell a kétségbeesettet, reményt kell ébresztenünk a reményvesztettben. Számunkra is beteljesedik az ígéret: „Igazságod előtted jár; az Úr dicsősége követ.” (The Desire of the Ages, 350.)

Akik részt vettek ebben a keresztény segítő szolgálaban, azt a munkát végezték, amit az Úr megkíván tőlük, és el is fogadta fáradozásaikat. Ami ezen a vonalon elvégzésre került, olyan munka, amivel minden egyes hetednapi adventistának szívből rokonszenveznie kell, amihez mindnyájuknak hozzá kell járulniuk, és buzgón bele is kell állniuk. Ezt a szolgálatot elhanyagolva – amely pedig saját határaikon belül található –, nem akarva hordozni a terheket, a gyülekezet hatalmas veszteségeket szenved. Ha nekiláttak volna e munkának úgy, amint kellett volna, sok lelket megmenthettek volna. (Testimonies, VI, 295.)

Minden ajándékot az emberiség áldására, a szenvedő és a nélkülöző megsegítésére kell felhasználni. Enni kell adnunk az éhezőknek, fel kell ruháznunk a mezíteleneket, gondoskodnunk kell az özvegyekről és az árvákról, szolgálnunk kell a megfáradtakat és az elnyomottakat. Isten soha nem akarta azt, hogy a világon széltében-hosszában tapasztalható nyomorúság fennálljon. Soha nem akarta azt, hogy egy ember birtokolja a fényűző élet nagy bőségét, míg mások gyermekei kenyér után kiáltanak. Az élet tényleges szükségletei feletti javak az emberre lettek bízva, hogy jót tegyen velük az emberiség áldására. Az Úr így szól: „Adjátok el, amitek van, és adjatok alamizsnát.” Legyetek „szíves adakozók, közlők”. „Mikor lakomát készítesz, hívd a szegényeket, csonkabonkákat, sántákat, vakokat.” „A gonoszságnak bilincseit” megnyisd, „az igának köteleit megoldjad”, „szabadon bocsásd az elnyomottakat”, „minden igát széttépjetek”. „Az éhezőnek megszegd a kenyeredet, „a szegény bujdosókat a házadba bevigyed”, „ha meztelent látsz, felruházzad”. Elégítsd meg „az elepedt lelkűt”. „Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek.” Ezek az Úr parancsai. A hitvalló keresztények hatalmas testülete vajon végzi ezt a munkát? (Christ’s Object Lessons, 370–371.)

A jó cselekedetek gyümölcsének megtermését Krisztus megkívánja tőlünk; a kedves szavakat, a jótékonyság megnyilvánulásait, a gyengéd figyelmességet a szegények, a nélkülözők és a lesújtottak iránt. Amikor a szívek együtt éreznek a csüggedés és a bánat terheit viselőkkel, amikor a kéz adakozik a nélkülözőknek, amikor a mezíteleneket felruházod, amikor a jövevényt hellyel kínálod a fogadótermedben és a szívedben, angyalok jönnek nagyon közel, és édes dallamok csendülnek fel a mennyben. Minden méltányos, könyörületes és jótékony tett dalra fakasztja a mennyei lényeket. Az Atya a trónszékéből figyeli az irgalmasságot cselekvőket, és  a legdrágább kincsei közé számítja őket. „Tulajdonommá lesznek azon a napon, amikor felrakom ékszereimet.” Minden irgalmas tettet a nélkülözők, a szenvedők javára úgy tekintenek, mintha Jézus ért vinnétek végbe. Amikor támogatjátok a szegényeket, amikor együtt éreztek a lesújtottakkal és az elnyomottakkal, és védelmezitek az árvákat, szorosabb kapcsolatba kerültök a Mindenhatóval. (Testimonies, II, 25.)

A nélkülözők, az elnyomottak, a szenvedők, a lecsúszottak összegyűjtése az a munka, amelyből minden gyülekezetnek, amely hisz az erre az időre szóló igazságban, már régóta ki kellene vennie a részét. Az irgalmas szamaritánus gyengéd szánakozását kell tanúsítanunk, amikor kielégítjük a testi szükségleteket, amikor enni adunk az éhezőknek, és befogadjuk otthonunkba a lakásukból kivetett szegényeket, naponta megnyerve Istentől a kegyelmet és az erőt, amely képessé tesz bennünket arra, hogy lenyúljunk az emberi nyomorúság teljes mélységeibe, és támogassuk azokat, akik sehogy sem tudnak segíteni magukon. E munkát végezve kedvező alkalom nyílik számunkra arra, hogy előtérbe állítsuk Krisztust, a megfeszítettet. (Testimonies, VI, 276.)

Sokan teszik fel a kérdést, miért oly élettelenek imáik, miért olyan gyenge és ingadozó a hitük, keresztény tapasztalataik pedig miért homályosak és bizonytalanok. „Hát nem böjtöltünk – mondják –, és jártunk gyászban a Seregek Ura előtt?”  Ézsaiás 58. fejezetében Krisztus megmutatta, hogyan változtathatunk ezen az állapoton… (6–7. vers) Ez az a recept, amit Isten a félénk, kételkedő, remegő lélek számára felírt. Az Úr előtt gyászos arccal járó emberek serkenjenek fel, és segítsenek valakin, akinek erre szüksége van. (Testimonies, VI, 266.)

A menny az elesettek felemelésében, a csüggedő szívűek megvigasztalásában dicsőül meg. Valahol Jézus ott lakozik az emberi szívekben, hasonló módon jelenti ki magát. Ahol cselekszik, a Megváltó vallásából áldás árad ki. Ahol munkálkodik, ott világosság honol. (Christ’s Object Lessons, 386.)

A szareptai özvegy megosztotta Illéssel, ami kevese volt, amiért az ő és a fia élete megtartatott. Azonképpen mindenkinek, aki a próba és szükség idején együttérzést tanúsít és segítséget nyújt a nagyobb szükséget szenvedőknek, Isten hatalmas áldást ígért. Ő nem változott meg. Hatalma nem kisebb, mint volt Illés idejében. (Prophets and Kings, 131–132.)

Krisztus önzetlen szolgálat által kinyilvánított szeretete hathatósabb lesz a gonosztevő megjavításában, mint a pallos vagy a bíróság. Ezek szükségesek a törvényszegők rettegtetésére, azonban a szeretetteljes misszionárius többre juthat amazoknál. A korholásra megkeményedő szív meglágyul az Üdvözítő szeretetének hatására. (The Ministry of Healing, 106.)

Amit emlékezetben kell tartani

Valamennyi társas kapcsolatunknál emlékezetben kell tartani, hogy mások tapasztalataiban léteznek olyan fejezetek, amelyek be vannak pecsételve a halandó tekintete számára. Az emlékezet lapjain egyes szomorú történeteket szent és sérthetetlen módon őriznek a kíváncsi tekintetek elől. Hosszú, nehéz harcokat, megpróbáló körülményekkel jegyeztek fel, talán nehézségekkel a családi életben, amik napról napra gyengítik a bátorságot, a hitet és a bizalmat. Azok, akik az élet küzdelmeit vívják, minden valószínűség szerint megerősödnének és bátorságot vennének ama kicsiny figyelmességek által, amelyek semmi másba nem kerülnek, mint némi szeretetteljes erőfeszítésbe. Az ilyen embereknek egy igazi barát erős, segítőkész keze többet ér az aranynál és az ezüstnél. A kedves szavak ugyanolyan kedves vendégek, mint az angyalok mosolya.

Sokan küzdenek a szegénységgel, és arra kényszerülnek, hogy keményen dolgozzanak csekély fizetségért, s akik csak a puszta megélhetésüket tudják biztosítani. A vesződség, nélkülözés és reménytelenség, hogy a dolgok netán jobbra fordulhatnak, teszi terhüket még súlyosabbá. Ha pedig mindehhez még fájdalom és betegség is járul, a teher jóformán elviselhetetlen. Gondterheltek és lesújtottak, és nem tudják, kihez forduljanak vigaszért. Érezzetek velük együtt próbáikban, szívfájdalmaikban és csalódásaikban. Ez megnyitja az utat előttetek, hogy segíthessetek nekik. Beszéljetek nekik Isten ígéreteiről, imádkozzatok velük és értük, keltsetek bennük reményt. (The Ministry of Healing, 158.)

Sokak számára az élet fájdalmas küzdelem; érzik fogyatékosságaikat, nyomorultak és hitetlenek. Úgy vélik, nincs miért hálásnak lenniük. A kedves szavak, az együtt érző tekintet, az elismerés kifejezése sok küzdő és magányos embernek olyan lenne, mint egy pohár hűs víz a szomjazó léleknek. Egy szíves cselekedet olyan terheket emelne le az elfáradt vállakról, amelyek nagy súllyal nehezednek rájuk. Az önzetlen kedvesség minden egyes szavában és tettében Krisztus szeretete nyer kifejezést az elveszett emberiség iránt. (Thoughts From the Mount of Blessing, 40.)

Nyújtsatok segítő kezet!

A bűn minden veszedelem legnagyobbika. A mi dolgunk, hogy megszánjuk a bűnöst és segítsünk rajta. Nem lehet azonban mindenkit egyazon módon elérni. Sokan elrejtik lelki éhségüket. Rajtuk gyengéd szavakkal és kedves figyelmességgel lehet segíteni. Mások nincsenek is tudatában hallatlan ínségüknek. Nem fogják fel, milyen nyomorúságos állapotban van lelkük. Egész tömegek süllyedtek olyan mélyre a bűnben, hogy elvesztették az örök valóságok felőli tudatot. Az Úr képmása teljesen megfakult bennük, és jóformán semmit sem tudnak arról, hogy lelkük van, amely megnyerheti vagy elvesztheti az üdvöt. Nem hisznek Istenben, emberben nem bíznak. Sokan csak az önzetlen jóindulat tetteivel közelíthetők meg. Először testi szükségleteiket kell kielégíteni. Enni kell adni nekik, biztosítani kell a tisztálkodást és a rendes ruházatot. Ha látják az önzetlen szeretet tanújelét, könnyebb lesz nekik hinni Krisztus szeretetében.

Sok tévelygő érzi szégyenteljes helyzetét és oktalanságát. Addig-addig szemlélik hibáikat és tévelygéseiket, mígnem teljes kétségbeesés lesz rajtuk úrrá. Ezek azok a lelkek, akiket nem szabad elhanyagolnunk. Amikor az ember az árral szemben úszik, az áramlás teljes erővel visszafelé sodorja. Nyújtsuk nekik segítséget, miként idősebb testvérünk karja is nyúlt egykor a süllyedő Péter után. Szóljunk hozzájuk reményteljes szavakkal, amelyek megteremtik bennük a bizalmat és felébresztik a szeretetet. (Christ’s Object Lessons, 387.)

A bűn életében elfáradt lélek számára, aki ugyanakkor nem tudja, hol találhat megnyugvást, mutassátok be az együtt érző Megváltót. Fogjátok meg kezüket, emeljétek fel őket, szóljatok hozzájuk bátorító és reményteljes szavakkal. Segítsetek nekik megragadni az Üdvözítő kezét. (The Ministry of Healing, 168.)

A vendégszeretet keresztény kötelesség

A mi munkánk ezen a világon, hogy mások javára és áldására vendégszerető módon éljünk; az pedig gyakran megesik, hogy csak némi kényelmetlenség árán tudjuk vendégül látni azokat, akiknek valóban szükségük van a gondoskodásunkra, illetve a társaságunk és az otthonunk nyújtotta jótéteményre. Némelyek kerülik ezeket a szükséges tehervállalásokat. Valakinek azonban magára kell vennie ezeket; mivel pedig a testvérek általában nem kedvelői a vendégszeretetnek, és nem osztoznak egyenlőképpen e keresztény kötelességekben, csak keveseken nyugszik minden teher – azokon, akik szíve szolgálatkész, és akik örömest teszik magukévá a segítségre szorulók ügyét. (Testimonies, II, 645.)

„A vendégszeretetről el ne felejtkezzetek, mert ez által némelyek tudtukon kívül angyalokat vendégeltek meg.” E szavak az idő múlásával mit sem veszítettek erejükből. Mennyei Atyánk most is egyre elhelyez az ő gyermekei útjában olyan alkalmakat, amelyek rejtett áldások; azok pedig, akik élnek ezekkel az alkalmakkal, nagy örömet találnak. (Prophets and Kings, 132.)

A próbafolyamat

Isten az élet hétköznapi dolgai által próbál és vizsgál meg bennünket. A kis dolgok teszik nyilvánvalóvá, mi van a szív rejtekében. Az élet apróbb figyelmességei, számtalan kis történés, a csekély szívességek teszik ki az élet örömeit; ugyanígy a kedves, bátorító és szeretetteljes szavak elhanyagolása járul hozzá ahhoz, hogy végül boldogtalannak érezzük magunkat. Utoljára meg fogjuk majd látni, hogy az én megtagadása a körülöttünk élők javára és boldogságára teszi ki a mennyei feljegyzés túlnyomó részét. (Testimonies, II, 133.)

Láttam, hogy az Úr gondviselése helyezte gyülekezetünkbe, szoros keresztény közösségbe az özvegyeket, az árvákat, a vakokat, a süketeket, a sántákat és az egyéb módon megnyomorított embereket – tudniillik, hogy próbára tegye népét és kifejlessze valódi jellemüket. Isten angyalai figyelik, hogyan bánunk ezekkel az emberekkel, akik együttérzésünkre, szeretetünkre és önzetlen adományainkra szorulnak. A Mindenható ilyen módon vizsgáztatja a jellemünket. Ha bírjuk a Biblia valódi vallását, akkor éreznünk kell, miszerint tartozunk Krisztusnak azzal, hogy testvéreink iránt szeretettel, kedvességgel és érdeklődéssel viseltetünk. Hálánk kimutatására a szeretetért, amit már akkor tanúsított irántunk, amikor még bűnösök voltunk és méltatlanok a kegyelmére, mi sem tehetünk kevesebbet, mint hogy szívünkön viseljük és önzetlenül szeretjük azokat, akik atyánkfiai, s akik kevésbé szerencsések nálunknál. (Testimonies, III, 511.)

Egy példázat alkalmazása

Az Úr törvényének két hatalmas elve az, hogy egyrészt szeressük Istent mindenek felett, másrészt felebarátainkat is önzetlenül. Az első négy és az utolsó hat parancsolat e kettőn áll és ezekből nő ki. Krisztus megmagyarázta a törvénytudónak, ki az ő felebarátja, mindezt a Jeruzsálemből Jerikóba utazó ember példázatával szemléltetve. Ez az ember a rablók kezébe került, akik kifosztották, megverték, majd félig holtan sorsára hagyták. A pap és a lévita látta ugyan, hogy az illető szenved, szívük mégsem indult meg nyomorúsága láttán. Elkerülték, átmentek az út túloldalára. Arra jött a szamaritánus is, aki mikor észrevette, hogy az idegennek segítségre van szüksége, nem firtatta, rokon-e, milyen nemzetiségű vagy hitvallású, hanem egyből a szenvedő segítségére sietett, mivel erre volt szükség. Enyhített a kínjain úgy, amennyire csak tudott, majd felhelyezte a teherhordó állatára, elvitte egy vendégfogadóba és saját költségén gondoskodott a szükségleteiről.

Ez a szamaritánus, mondta Krisztus, felebarátja volt annak, akit a rablók megtámadtak. A lévita és a pap egy olyan embercsoportot képvisel a gyülekezetben, amely azokkal szemben tanúsít közönyt, akiknek leginkább szükségük van a rokonszenvre és a segítségre. Az ilyen emberek hiába tagjai a gyülekezetnek, a törvény megrontói. A szamaritánus Jézus igaz segítőit képviseli, akik az ő példáját követik a jó cselekvésében.

Krisztus azokat mondja a parancsolat megtartóinak, azoknak ad örök életet, akiknek megesik a szíve a szerencsétleneken, a vakokon, a sántákon, az elesetteken, az özvegyeken, az árvákon és a szükségben levőkön… A Megváltó valamennyi irgalmas, jótékony, figyelmes tettre, amit a szerencsétlenek, a vakok, a sánták, a betegek, az özvegyek és az árvák javára viszünk véghez, úgy tekint, mintha mindezt vele cselekedtük volna meg. Az ezekről szóló feljegyzéseket megőrzik a mennyben, s ezek a tettek el is nyerik jutalmukat. Másrészt a menny feljegyez a könyvbe mindent azok rovására, akik a pap és a lévita közömbösségét tanúsítják a szerencsétlenekkel szemben, s akik bármi hasznot húznak mások bajából, sőt növelik lesújtottságukat, csak hogy ők maguk önző módon további előnyökhöz jussanak. Isten kétségkívül megfizet minden igazságtalan tettért, a közülünk való elesettekkel szembeni gondatlan közöny valamennyi megnyilvánulásáért. Legvégül mindenki a cselekedetei szerint nyeri el jutalmát. (Testimonies, III, 511–513.)