Negyvenedik fejezet – A Szentírás tanulmányozása – személyes munka

Senkinek se engedd át értelmedet, hogy helyetted gondolkozzon, helyetted vizsgálódjon, helyetted imádkozzon. Megszívlelendő tanulság ez napjainkra. Sokan meg vagytok győződve, hogy Isten és Jézus Krisztus országának becses kincsei a Bibliában vannak, amely ott van a kezetekben. Tudjuk, hogy szorgos munka nélkül nem lehet földi értékekre szert tenni. Miért számítsunk akkor arra, hogy Isten igéjének kincseit az Írások szorgos tanulmányozása nélkül meg lehet érteni?

Illő és helyes dolog olvasni a Szentírást, azonban kötelességünk itt nem ér véget, mivel önmagunknak kell lapjait kutatnunk. Isten ismeretére nem lehet szellemi erőfeszítés, bölcsességért való ima nélkül szert tenni, hogy az ember képes legyen az igazság tiszta gabonájától elválasztani a pelyvát, amellyel az emberek és Sátán az igazságot hamisan állították be és elferdítették. Sátán és emberi szövetségesei arra törekedtek, hogy az igazság tiszta búzájába keverjék a tévhit pelyváját. Szorgalmasan keresnünk kell az elrejtett kincseket és mennyei bölcsességet kell kérnünk, hogy el tudjuk választani az emberi kitalálásokat az isteni parancsolatoktól. A Szentlélek hozzásegíti a keresőt az üdvösség tervével kapcsolatos nagyszerű és becses igazságokhoz. Mindenki szívébe szeretném vésni a tényt, hogy a Biblia alkalomszerű olvasása nem elég. Kutatnunk kell, és ez azt jelenti, hogy mindazt meg kell cselekedjük, amit az Ige magába foglal. Ahogyan a bányász sóvár lélekkel kutatja a földet, hogy aranytelért találjon, így kell vizsgálnunk Isten igéjét olyan rejtett kincsek után kutatva, amelyeket Sátán már régóta igyekezett elrejteni az ember elől. Az Úr ezt mondja: „Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajon Istentől van-e, vagy én magamtól szólok?” (Jn 7:17)

Isten igéje igazság, világosság és lábaink ösvényének szövétneke (v.ö. Zsolt 119:105), hogy minden léptünket Isten városának kapui felé terelje. Ezért tett Sátán olyan ádáz erőfeszítéseket, hogy elzárja az Úr megváltottai elől a részükre mutatott utat. Nem tehetjük azt, hogy elképzeléseinket a Bibliához visszük, majd olyan középpontot formálunk azokból, amely körül az igazságnak kell forognia. Elképzeléseinket le kell tennünk amikor kutatni kezdjük és alázatos, szelíd szívvel, Krisztusban elrejtett énnel, őszinte imával Istentől kell bölcsességet kérnünk. Éreznünk kell, hogy szükséges megismernünk Isten kinyilatkoztatott akaratát, mivel személyes, örök jólétünket érinti. A Biblia olyan könyvtár, amely által megismerhetjük az örök élethez vezető utat. Minden egyéb dolognál jobban kell vágyakoznunk arra, hogy megismerhessük Isten akaratát és útjait. (v.ö: Zsolt 25:4-5) Ne azzal a céllal kutassuk az Írást, hogy olyan szövegrészeket találjunk, amelyekkel saját elméleteinket bizonyítjuk, mivel Isten igéje kijelenti, hogy ez nem más, mint az Írások elcsűrése-csavarása a saját vesztünkre. (v.ö: 2 Pt 3:15-16). Minden előítélettől meg kell szabadulnunk és imádságos lélekkel közelítve jöjjünk Isten igéjének kutatására.

A pápista egyház hatalmas tévelygése abban a tényben van, hogy a Bibliát az „atyák” véleménye szerint értelmezik. E véleményeket tévedhetetlennek tartják és az egyházi méltóságok feltételezik, hogy kiváltságuk másokkal is elhitetni, amit ők hisznek és kényszert használni a lelkiismeret kényszerítésére. Eretneknek nyilvánítják azokat, akik nem értenek velük egyet. Azonban Isten igéjét nem szabad így értelmezni. Saját, örök értéken kell neki megállnia. Úgy kell olvasnunk, mint Isten szavát, úgy kell engednünk annak, mint Isten hangjának, amellyel akaratát jelenti ki a nép számára. Véges ember akaratát és hangját nem szabad Isten hangjának értelmezni.

Az áldott Szentírás az üdvösség nagyszerű tervének ismeretét adja nekünk és megmutatja, hogyan nyerhet minden egyes ember örök életet. Ki a könyv szerzője? Jézus Krisztus az. Ő az Igaz Tanúbizonyság és ezt mondja az övéinek: „..én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. (Jn 10:28) A Biblia számunkra utat kell, hogy mutasson Krisztushoz és Krisztusban örök élet tárul fel. Jézus ezt mondta a köré sereglő zsidóknak: „Tudakozzátok az írásokat..” (Jn 5:39/a) Ott volt a kezükben az Ószövetség igéje, de annyira összekeverték emberi igazságokkal, hogy az ige igazságait homály takarta és Isten akaratát elfedte emberek elől. A nép vallásos tanítói e korban ugyanezt a példát követik.

Bár a zsidóknak kezükben voltak az Írások, amelyek Krisztusról tettek bizonyságot, nem voltak képesek Krisztust felfedezni az Írásokban. Nekünk is, akiknek birtokunkban van az Ó és Újszövetség, emberek kiforgatják az Írások értelmét, hogy kitérjenek igazságai elől és úgy értelmezik és tanítják az Írásokat, ahogyan a farizeusok tették: emberek elveivel és hagyományaival cserélik fel Isten parancsolatait. Krisztus napjaiban a vallás tanítói már oly hosszú ideje tártak emberi elképzeléseket a nép elé, hogy tanításai minden értelemben ütköztek e tanítók elméleteivel és gyakorlatával. Krisztus hegyi beszéde tulajdonképpen ellentmondott ezen önhitt írástudók és farizeusok tanításainak. Olyannyira hamis színben tüntették fel Istent, hogy szigorú bírónak, részvétre, könyörületre és szeretetre képtelen lénynek tartották. Olyan mondások és hagyományok sokaságát tárták a nép elé, melyeket Isten szájából valónak tüntettek fel, noha nem rendelkeztek az ”Így szól az Úr” tekintéllyel. Jóllehet azt vallották, hogy az élő Istent ismerik és imádják, teljesen tévesen mutatták be. A világ részére eredeti dolognak és újszerűnek hatott, ahogyan Krisztus mutatta be Isten jellemét. Krisztus mindent megtett, hogy Sátán hamis beállításait és megtévesztéseit elsöpörje, hogy az ember Isten szeretetébe vetett bizalma helyreállhasson. Megtanította az embert, hogyan szólíthatja a világegyetem Legfelsőbb Uralkodóját új nevén – „Mi Atyánk”. Ez a név juttatja kifejezésre Isten hozzánk fűződő igazi viszonyát, és amikor igaz ajkakról őszinte szívvel hangzik, Isten számára zenének hat. Krisztus új és élő úton vezet bennünket Isten trónjához, hogy Őt Atyai szeretetében mutassa be számunkra. -- Review and Herald -- 1894 szeptember 11