Keresztény egység

„Testvérek, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevére kérlek titeket: ugyanazt valljátok mindnyájan! Ne szakadjatok pártokra, hanem forrjatok össze egyazon elvben, egyazon felfogásban!” (I. Kor. 1:10)

Az egységben erő, a széthúzásban gyengeség van. Amikor a jelenvaló igazságban hívők egyetértenek, hatalmasan tudnak majd hatni a környezetükre. Sátán jól tudja ezt. Sohasem volt eltökéltebb abban, hogy Isten igazságát az Ő népe között előidézett keserűséggel és szakadásokkal semmisítse meg.

Ellenünk van a világ, ellenünk a népszerű egyházak, ellenünk lesz nemsokára az ország törvénye is. Ha volt valaha idő, amikor Isten népének össze kellett fognia, az most jött el. Isten ránk bízta a jelen szükségleteihez szabott igazságokat, hogy a világ tudomására hozzuk azokat. Most hangzik a könyörület utolsó üzenete. Ítéletre váró férfiakkal és nőkkel állunk szemben. Minden erőnkkel törekedjünk tehát elővigyázatosan bemutatni az igazságot, hogy annak szépsége és egyszerűsége láttán az emberek kívánkozzanak elfogadni azt. Ha jellemünk bizonyítja az igazság megmentő erejét, akkor világossággal szolgálunk másoknak – élő levelek leszünk, amelyeket ismer és olvas minden ember. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy viszály és széthúzás szításával helyet adjunk Sátánnak.

Egység és szeretet a tanítványok között – a keresztre feszítés előtt erről szólt Megváltónk utolsó imája. A kereszt kínja előtt nem önmagáért aggódott, hanem azokért, akikre földi munkájának folytatását bízta. Kemény megpróbáltatások vártak rájuk, de Jézus látta, hogy az őket fenyegető legnagyobb veszély a keserűség és pártoskodás lelkülete lenne. Ezért imádkozott így

: „Szenteld meg őket az igazságban: a Te Igéd igazság. Amint Te küldtél engem a világba, úgy küldöm én is a világba őket. Értük szentelem magam, hogy ők is szentek legyenek az igazságban. De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint Te Atyám, bennem vagy, úgy legyenek egyek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn. 17:17–21)

Krisztus imája az idők végéig felöleli összes követőjét. Előre látta népének próbáit és veszélyeit. Nem közömbösek számára a szakadások és viszályok, amelyek megzavarják és gyengítik egyházát. Mélységesebb érdeklődéssel és gyöngédebb szánalommal tekint ránk, mint amilyen a földi szülő szívét hajlítja kiszámíthatatlan, lesújtott gyermekéhez. Jézus azt akarja, hogy tőle tanuljunk. Meg szeretné nyerni a bizalmunkat. Biztat, hogy nyissuk meg szívünket szeretete előtt. Elkötelezte magát, hogy a segítőnk lesz.

Amikor Krisztus a mennybe ment, szolgái kezére bízta a földi munkát. „Ő egyeseket apostolokká, másokat prófétákká, ismét másokat evangélistákká, pásztorokká és tanítókká tett, a szentek tökéletesítésére, szolgálat munkájára, hogy neveljék Krisztus testét, amíg mindnyájan el nem jutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére és meglett emberekké nem leszünk, Krisztus teljességének mértékében.” (Ef. 4:11–13)

Amikor elküldte szolgáit, ajándékokat adott nekik, mert ezek által juttatja el a világhoz az örök élet igéit. Ezeket rendelte Isten, hogy a szentek tökéletesedjenek az ismeretekben és a valódi megszentelődésben. Krisztus szolgáinak nem csupán az igehirdetés a feladatuk: őrködniük kell az emberek felett, mert el kell számolniuk Istennel. Türelmesen és a tanítások szerint kell feddeniük, dorgálniuk, buzdítaniuk.

Fogjanak össze Isten szolgáival mindazok, akiknek javára szolgált munkásságuk, hogy ők is embereket menthessenek meg, ki-ki képességei szerint. Ez minden igazi hívőnek kötelessége, lelkésznek, laikusnak egyaránt. Tartsák mindig szem előtt ezt a nagyszerű célt. Mindenki igyekezzék betölteni a saját helyét a gyülekezetben, és mindnyájan törekedjenek együtt dolgozni rendben, összhangban és szeretetben.

Krisztus vallása nem önző, nem korlátolt. Elvei szerteágazóak és kezdeményezőek. Krisztus úgy mutatta be, mint fénylő világosságot, romlást gátló sót, átalakító kovászt. Isten szolgái lelkesen, buzgón és odaadóan terjesztik majd közel és távol az igazság ismeretét, mégsem hanyagolhatják el, hogy az egyház erejéért és egységéért munkálkodjanak. Éberen őrködnek, nehogy megoszlás és széthúzás lopakodjon be közéjük.

Az utóbbi időben olyan férfiak léptek elő, akik ugyan Krisztus szolgáinak vallják magukat, tevékenységük mégis homlokegyenest ellenkezik az egységgel, amelyet Jézus alapozott meg az egyházban. Sajátos elgondolásokkal és módszerekkel dolgoznak. Változásokat hoznak az egyházba, amelyeket haladó elgondolásoknak tartanak, s azt képzelik, hogy így majd nagyszerű eredményeket érhetnek el. Ezek a férfiak inkább tanulók, mint tanítók lehetnének Krisztus iskolájában. Állandóan nyugtalanok, valamilyen óriási munkát akarnak véghezvinni, tenni valamit, ami nekik szerezne dicsőséget. Legelőször meg kellene tanulniuk minden leckék közül a leghasznosabbat: az alázatot és Jézusba vetett hitet.

Az igazság tanítói, misszionáriusai, a gyülekezet tisztviselői jó munkát végezhetnek a Mesterért, ha az igazság iránti engedelmességgel megtisztítják lelküket. Minden valódi keresztény Isten önzetlen munkása lesz. Az Úr tudomásunkra hozta akaratát, hogy legyünk mások számára a világosság közvetítői. Ha Krisztus lakik bennünk, nem tehetünk másképp: Őérte dolgozunk. Nem tarthatjuk meg Isten jóindulatát, és az Üdvözítő szeretetét sem élvezhetjük, ha közömbösek maradunk azok iránt, akik bűneikben pusztulnak el. „Az dicsőíti meg Atyámat, ha sok gyümölcsöt hoztok.” (Jn. 15:8)

Pál az efézusiakat az egység és a szeretet megóvására buzdítja: „Kérlek tehát én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy méltóan éljetek ahhoz az elhíváshoz, amelynek részesei lettetek, igaz alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek el egymást szeretettel. Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fönntartsátok a lelki egységet. Egy a test és egy a lélek, mint ahogy elhívásotok is egy reménységre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Istene és Atyja mindeneknek, aki mindenek fölött és mindenek által és mindegyikőtökben van.” (Ef. 4:1–6)

Az apostol inti testvéreit, hogy életükkel bizonyítsák az igazság erejét, amint ő mutatta meg nekik. Szelíden, gyengéden, türelemmel és szeretettel mutassák be Krisztus jellemét és üdvössége áldásait. Egy a test, egy a lélek, egy az Úr és egy a hit. Mint Krisztus testének tagjait, minden hívőt ugyanaz a lelkület és ugyanaz a reménység hasson át. A gyülekezetben dúló viszály megszégyeníti a világ előtt Krisztus vallását, egyúttal kifogással is szolgál: igazolja az igazság ellenségeinek útjait. Pál utasításai nem korlátozódnak kora gyülekezeteire, hanem Isten akaratából eljutottak hozzánk. Mit teszünk hát azért, hogy a békesség kötelékében őrizzük meg az egységet?

Az őskeresztény egyházban a Szentlélek kitöltése idején a testvérek szerették egymást. „Örvendezve és tiszta szívvel fogyasztották eledelüket. Magasztalták az Istent és az egész nép szeretetében álltak. Az Úr pedig napról napra növelte az üdvösségre rendeltek számát.” (Ap. csel. 2:46–47) Az őskeresztények kevesen voltak, gazdagság és dicsőség nélkül, mégis mély benyomást tettek környezetükre. A világ világossága voltak. A gonoszt cselekvőket félelem járta át, ahol csak jellemük és tanításuk ismertté vált. Ezért gyűlölték őket a gonoszok, ezért üldözték és pusztították el őket.

A szentség mértéke ma is ugyanaz, mint az apostolok napjaiban volt. Isten ígéretei és követelményei mit sem veszítettek erejükből. Milyen a mai gyülekezet állapota az őskeresztény egyházhoz hasonlítva? Hol található most Isten Lelke és hatalma, amely akkor kísérte az evangélium hirdetését? „Jaj, de meghomályosodott az arany, elváltozott a szép színarany!” (Jer. sir. 4:1)

Az Úr elültette gyülekezetét, mint szőlőtövet a termékeny földbe. A leggyöngédebben gondozta, hogy megteremje az igazság gyümölcseit. Így szól: „Mit kellett volna még megtennem szőlőmmel, amit nem tettem meg vele?” De a szőlő, amelyet Isten ültetett, a földre hajlott, emberi támasztékokra tekerte indáit. Ágai messze nyúltak ugyan, de csak vadszőlő gyümölcsét érlelik. A szőlőskert ura kijelenti: „Azt vártam, hogy szőlőt teremjen, hát miért hozott csak vadszőlőt?” (Ésa. 5:4)

Az Úr nagy áldásokkal halmozta el gyülekezetét. Az igazság azt kívánja, hogy kamatostul fizessük vissza ezeket a tálentumokat. Amilyen mértékben szaporodnak a ránk bízott igazság kincsei, úgy sokasodnak kötelességeink is. De az ajándékok tökéletesítése helyett a gyülekezet még attól is eltántorodott, amit korábbi tapasztalatai útján nyert. Ez a lelkiállapot lassan, csaknem észrevétlenül alakult ki. Amikor az egyház a világ dicséretét és barátságát kezdte keresni, hite megcsappant, buzgalma elbágyadt, izzó odaadása holt formaságoknak adta át a helyét. A világ irányába tett minden lépés távolodást jelentett Istentől. Miközben a büszkeséget és a világi nagyravágyást ápolta, Krisztus lelkülete eltávozott, helyette pedig versengés, széthúzás és küzdelem honosodott meg, hogy gyötörjék és gyengítsék az egyházat.

Pál így ír a korinthusi testvéreknek: „Még testiek vagytok. Vagy talán, míg versengés és viszály dúl köztetek, nem vagytok testiek, s nem jártok el nagyon is emberi módon?” (I. Kor. 3:3) Akit irigység és viszálykodás köt le, képtelen felfogni Isten szavának mély, lelki értelmét. „A megtéretlen ember nem fogja fel, ami Isten Lelkéből ered. Oktalanságnak tűnik neki, nem képes megérteni, hogy lelkileg kell azt elbírálni.” (I. Kor. 2:14) Képtelenek vagyunk helyesen felfogni és értékelni az isteni kijelentést annak a Léleknek a segítsége nélkül, aki azt adta.

Akiket az egyház lelki érdekeinek őrzésével bíztak meg, azoknak ügyelniük kell, hogy jó példával járjanak elöl. Ne adjanak okot irigységre, féltékenységre vagy gyanúra, hanem örökösen a szeretet, tisztelet és előzékenység ugyanolyan lelkületét tanúsítsák, amilyenre a testvéreket kívánják bátorítani. Isten utasításainak szorgalmasan engedelmeskednünk kell. Fékezzük meg az ellenségeskedést és a szeretetlenség minden megnyilvánulását, távolítsuk el a keserűség minden gyökerét! Ha viszály támad a testvérek között, kövessük szigorúan a Megváltótól kapott szabályokat. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt a békülésért, de ha a felek makacsul kitartanak a viszálykodásban, függesszük fel tagságukat, míg az egyetértés vissza nem tér közéjük.

Gyülekezeti fegyelmi eljárás esetén minden tag vizsgálja meg a szívét, hogy nem tőle származik-e a baj. Lelki gőg, uralomvágy, a tisztség és megtiszteltetés kívánása, az önfegyelem hiánya, szenvedély vagy előítélet, ingatag magatartás vagy az ítélőképesség hiánya megzavarhatják a gyülekezetet és elpusztítják békességét.

Gyakran a pletyka terjesztői okozzák a bajokat. Elsuttogott célzásaik és sugalmaik megmérgezik a gyanútlanok gondolkodását és éket vernek még a legmeghittebb barátok közé is. Sokan segítik a rombolásban a bajkeverőket, akik nyitott füllel és gonosz szívvel lesik a híreket: „Mondd csak el… mi majd továbbadjuk.” Krisztus követői között nem kellene megtűrnünk ezt a bűnt. Egyetlen keresztény szülő se tűrje meg a pletyka elismétlését, vagy az egyház tagjait befeketítő megjegyzéseket a családi körben.

A keresztények tekintsék vallásos kötelezettségüknek az irigység és versengés lelkületének kioltását. Testvéreink jó hírnevének vagy anyagi jólétének örülnünk kellene akkor is, amikor a mi életünket felhők borítják. Sátánt a szívében ápolt büszkeség és nagyravágyás űzte ki a mennyből. Ezek a gonoszságok mélyen gyökereznek elesett természetünkben, s ha nem gyomláljuk ki őket, elnyomnak minden jót és nemest, s ártalmas gyümölcsöket teremnek: irigységet, viszályt.

Inkább igazi jóságra törekedjünk, mint nagyságra. Akik krisztusi gondolkodásúak, azok szerényen vélekednek önmagukról. Az egyház tisztaságáért és jólétéért dolgoznak. Szívesebben feláldozzák érdekeiket és kívánságaikat, mint hogy viszályt keltsenek testvéreik között.

Az ördög bizalmatlanságot, elidegenülést és rosszakaratot igyekszik támasztani Isten népe körében. Gyakran arra csábít minket, hogy jogfosztottnak lássuk magunkat, holott erre nincs is okunk. Akik jobban szeretik önmagukat, mint Krisztust és ügyét, azok a saját érdekeiket tekintik a legfontosabbnak, s minden kínálkozó alkalmat megragadnak azok védelmére. Ha sértettnek tartják magukat, még bírósághoz is fordulnak, ahelyett, hogy a Megváltó utasításait követnék. Sokan, még akik lelkiismeretes keresztényeknek látszanak is, eltűrik, hogy büszkeségük és saját lényük nagyrabecsülése akadályozza őket abban, hogy egyenesen azokhoz forduljanak, akik szerintük hibáztak, s Krisztus lelkületével beszéljék meg a dolgot és imádkozzanak egymásért. A vetélkedés, a viszály, a testvérek közötti pereskedés szégyent hoz az igazság ügyére. Akik ilyenre képesek, az ellenség gúnyolódásának teszik ki a gyülekezetet, és ezzel a sötétség hatalmainak diadalát segítik elő. Feltépik Krisztus sebeit és nyilvánosan megszégyenítik Őt. Ha semmibe veszik a gyülekezet tekintélyét, Istent vetik meg, aki azt tekintéllyel ruházta fel.

Pál így írt a galáciabelieknek: „Bárcsak egészen megcsonkítanák magukat azok, akik zavart támasztanak köztetek. Testvérek, ti szabadságra hívattatok el. Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Az egész törvény ugyanis ebben az egy mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ám ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, hogy fel ne faljátok egymást. Azt mondom tehát: Lélek szerint éljetek! Akkor nem fogjátok teljesíteni a test kívánságait.” (Gal. 5:12–16)

Hamis tanítók akarták eltévelyíteni a galáciabelieket olyan tanításokkal, amelyek ellenkeztek Krisztus evangéliumával. Ezeket kívánta Pál leleplezni. Nagyon vágyott arra, hogy a hamis tanítókat elszigetelje a gyülekezettől, de olyan sok hívőre kiterjedt a hatásuk, hogy veszélyesnek látszott intézkedni ellenük. Ez a lépés vitákat váltott volna ki, belharccal fenyegetve, sőt romlásba sodorva a gyülekezetet. Ezért inkább azt igyekezett a testvérekkel megértetni, hogy milyen fontos egymást szeretettel segíteni. Kijelentette, hogy a törvény mindenkire érvényes kívánalmát töltik be, ha szeretik egymást. Figyelmeztette őket, hogy ne engedjék be szívükbe a gyűlöletet és a viszályt, ne szakadjanak csoportokra. Ha vadak módjára marják egymást, a jelenben boldogtalanságot, a jövőben pusztulást hoznak magukra. E borzalmas szerencsétlenség megakadályozásának egyetlen módja az, ha „Lélekben járnak”, amint azt az apostol meghagyta. Kérjék állandó imával a Lélek vezetését, aki szeretetre tanítja és egységben tartja majd őket.

Az önmagával meghasonlott ház nem állhat fenn. Ha a keresztények meghasonlanak, ellenfelük veszi át hatalmat. Hányszor sikerült elpusztítania a gyülekezetek békéjét és összhangját! Milyen parázs vitákat, keserűséget, mekkora gyűlöletet okozott már valamely jelentéktelen ügy! Mennyi remény foszlott semmivé, hány család szakadt szét a viszály és háborúság miatt!

Pál a testvérek lelkére kötötte, hogy legyenek körültekintőek, nehogy míg mások hibáit próbálják kijavítani, maguk is ugyanolyan súlyos bűnöket kövessenek el. Figyelmeztet, hogy a gyűlölet, versengés, harag, viszálykodás, lázongás és irigység ugyanúgy a test cselekedetei, mint a bujaság, paráznaság, részegeskedés és gyilkosság, s ugyanolyan bizonyossággal zárják be az e bűnökben veszteglők előtt a menny kapuját.

Krisztus kijelentette: „Aki csak egyet is bűnre csábít a bennem hívő kicsinyek közül, annak jobb volna, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák.” (Mt. 18:6) Bárki, aki szándékos csalással vagy rossz példával félrevezeti Krisztusnak akár egyetlen tanítványát is, az súlyos bűnt követ el. Bárki, aki mást megrágalmaz vagy nevetségessé tesz, Jézust sérti meg. A Megváltó feljegyez minden gonoszságot, amelyet hívei ellen követünk el.

Hogyan bűnhődtek az elmúlt időkben, akik félvállról vették, amit Isten szentnek tekintett? Belsazár és ezer főembere megszentségtelenítették Isten aranyedényeit, és Babilon bálványait magasztalták. Ám az Úr, akivel dacoltak, tanúja volt az istentelen jelenetnek. Szentségtörő mulatozásuk közben kezet láttak, amely titokzatos jeleket írt a falra. Rémület töltötte el a királyt és udvaroncait, majd a Magasságos szolgájának szájából hallották ítéletük bejelentését.

Akik szeretnek rágalmazni és hamis tanúságot tenni, ne feledjék, hogy Isten a tanúja cselekedeteiknek. Szennyes kezük nem lelketlen edényeket érint, hanem azokat, akiket Krisztus a vérével vásárolt meg. A kéz, amely Belsazár falára rótta az írásjeleket, ma is pontosan feljegyzi az igazságtalanság és elnyomás minden tettét, amelyet Isten népe ellen bárki elkövet.

Isten féltőn gondoskodik gyengébb gyermekeiről, amint erről a Szentírásban megdöbbentő példákat olvashatunk. Izrael pusztai vándorlása idején a gyáva és kegyetlen amálekiták megtámadták és levágták a főseregtől elmaradt fáradt és gyenge embereket. Később Izrael hadat viselt ellenük és legyőzte őket. „Ezután az Úr így szólt Mózeshez: Írd le ezt emlékül könyvbe, és közöld Józsuéval, hogy az amálekiták emlékét kitörlöm az ég alól.” (II. Móz. 17:14) Mózes, közvetlenül a halála előtt, megismétli a vádat, hogy az utókor meg ne feledkezzék róla. „Emlékezzél vissza, mit tettek veled útközben az amálekiták, amikor Egyiptomból kivonultál. Istent nem félve hátba támadtak az úton, amikor fáradt és kimerült voltál, s elszakították tőled a hátramaradt gyöngéket… Amáleknek még az emlékét is töröld el a földről. El ne feledd!” (V. Móz. 25:17–19)

Ha Isten ennyire megbüntette ennek a pogány népnek a kegyetlenségét, hogyan tekint akkor azokra, akik bár az Ő népének vallják magukat, mégis megtámadják testvéreiket, ügyének fáradt, elgyengült munkásait? Sátánnak nagy hatalma van azok felett, akik alávetik magukat irányításának. A nép vallásos tanítói, a főpapok és vének voltak azok, akik a törvényháztól a Golgotáig uszították a vérszomjas sokaságot. Krisztus hitvalló követői között ma is akadnak, akiket ugyanaz a lelkület hajt, mint amely Urunk megfeszítését követelte. A gonoszság szolgálói ne feledjék, hogy minden tettüknek tanúja a bűngyűlölő, szent Isten. Minden cselekedetükért ítéletre vonja majd őket, azokért is, amelyeket titokban követtek el.

„Nekünk erőseknek az a kötelességünk, hogy viseljük az aggályoskodók gyarlóságát, s ne a magunk javát keressük. Törekedjék mindegyikünk felebarátja kedvére, javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem kereste a maga kedvét.” (Rm. 15:1–3) Amint Krisztus megszánt bennünket és segített rajtunk gyengeségünkben és bűnös voltunkban, úgy kellene nekünk is szánnunk és segítenünk másokat. Sokakat kétségek gyötörnek, gyengeségek terhelnek, hitük erőtlen és képtelenek felfogni a láthatatlant, de ha Krisztust képviselve egy barát jön hozzájuk, ez a látható barát olyan kapocs lehet, amely ingatag hitüket Istenhez kapcsolja. Ó, milyen áldott feladat ez! Ne hagyjuk, hogy büszkeség és önzés akadályozzon a jó munkában, amelyet végezhetünk, ha Krisztus nevében és szerető, gyengéd lelkülettel tesszük.

„Testvéreim, ha botláson érnek valakit, ti, akik lelkiek vagytok, intsétek meg a szelídség szellemében. De ügyelve, hogy magad kísértésbe ne essél. Hordozzátok egymás terheit, úgy töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal. 6:1–2) Itt újra világosan elénk tárja kötelességünket. Hogyan lehet mégis, hogy Krisztus hitvalló követői félvállról veszik ezeket az ihletett rendelkezéseket? Nemrégiben levelet kaptam, amely az egyik testvérünk meggondolatlan tettéről számol be. Bár igen jelentéktelen ügy volt, alig érdemelt figyelmet, s évekkel ezelőtt történt, a levélíró kijelentette, hogy az eset örökre megölte bizalmát a testvérben. Igazi csoda lenne, ha levélíró testvérünk életének vizsgálata nem tárna fel komolyabb hibákat, mert az ember igen esendő lény. Testvéri közösséget ápoltam és még most is fenntartok olyanokkal, akik súlyos bűnöket követtek el, és akik még ma sem látják bűneiket úgy, amint Isten látja azokat. Az Úr mégis elhordozza őket, én miért ne hordoznám hát el? Lelke egyszer még annyira hatni fog a szívükre, hogy ők is úgy tekintsék a bűnt, mint Pál: igen súlyos gazságnak.

Nagyon kevéssé ismerjük szívünket, alig van fogalmunk arról, mennyire rászorulunk Isten könyörületére. Ezért kevés bennünk az a gyöngéd szánakozás, amelyet Jézus nyilvánít ki irántunk, s melyet nekünk is gyakorolnunk kellene egymás iránt. Ne feledjük, hogy testvéreink is gyenge, tévelygő emberek, akárcsak mi magunk. Tegyük fel, hogy a kísértés felülkerekedett valamelyik testvérünkön, és – megszokott magaviseletével ellentétben – hibát követ el. Hogyan viszonyulunk hozzá ekkor? A Bibliában olvashatjuk, hogy olyan férfiak, akiket Isten nagy és jó munka elvégzésére tudott felhasználni, súlyos bűnöket követtek el. Az Úr nem hagyta őket megrovás nélkül, de nem is vetette el szolgáit. Amikor megbánták bűneiket, kegyelmesen megbocsátott nekik, kinyilatkoztatta jelenlétét, munkálkodott általuk. A szegény, gyönge halandók gondolják csak meg, mennyire rászorulnak Isten és testvéreik szánalmára és hosszútűrésére! Óvakodjunk mások megítélésétől! Fogadjuk meg az apostol utasítását: „Ti, akik lelkiek vagytok, igazítsátok helyre az olyat a szelídség szellemében, de ügyelj, hogy magad kísértésbe ne essél.” (Gal. 6:1) Bennünket is rabul ejthet a kísértés, és még szükségünk lehet a türelemre, amelynek gyakorlására felszólít az Úr: „Amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítélnek majd meg titeket, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” (Mt. 7:2)

Az apostol inti az önmagukban bízókat: „Aki azt képzeli magáról, hogy valami, holott semmi, az magát áltatja… Mindenkinek a maga terhét kell hordoznia.” (Gal. 6:3, 5) Mindenki téved, aki a testvérei fölött állónak tekinti magát ítélőképesség és tapasztalatok tekintetében, s megveti tanácsukat, figyelmeztetésüket. Csalárd a szív. Vizsgálja hát meg jellemét és életét mindenki a Biblia mértékével. Isten szava biztos fényt vet életünk útjára. Akik őszintén keresik az Úr bölcsességét, azokat Ő a helyes útra irányítja, a sokféle hatás ellenére, amely elterelni és lefoglalni igyekszik gondolataikat. Végül is mindenki saját magáért áll vagy bukik, nem az ellenkezők vagy egyetértők véleménye alapján és nem emberi ítélet szerint, hanem Isten ítélete szerint, a valódi jellem alapján. A gyülekezet figyelmeztethet, tanácsolhat, inthet, de senkit sem kényszeríthet a helyes útra. Aki csökönyösen semmibe veszi Isten szavát, annak viselnie kell terhét, Istennek felel önmagáért, és el kell szenvednie útjának következményeit.

Az Úr félreérthetetlen utasításokat adott Igéjében. Ha ezeknek engedelmeskedünk, megőrizhetjük a gyülekezet egységét és összhangját. Testvéreim, hallgattok-e ezekre az ihletett rendelkezésekre? Akik a Bibliát olvassátok, az Ige cselekvői vagytok-e? Törekedtek-e megvalósítani Krisztus imáját, amelyet követői egységéért mondott el? „Adja meg nektek a türelem és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus szerint egyetértők legyetek, hogy egy szívvel és egy szájjal dicsőítsétek Istent.” (Rm. 15:5–6) „Legyetek tökéletesek, legyetek jó reménységben, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz.” (II. Kor. 13:11)