A te igéd igazság 5. kötet: 10. fejezet

46-52. (Máté 20:30-34; Lukács 18: 35-43) Van szemük, de nem látnak - Mikor a bűnös átérzi, hogy megváltóra van szüksége, szíve csak akkor nyúl ki az után, aki segíteni tud rajta. Mikor Jézus emberek között járt, a betegnek volt szüksége orvosra. A szegény, lesújtott és szorult helyzetben levő követte őt, hogy másutt meg nem lelhető segítségben és megnyugvásban részesüljön. A vak Bartimeus várakozik az út szélén. Sokáig várt rá, hogy találkozhassak Krisztussal. Szemük világával rendelkezők sokasága megy el mellette mindkét irányban, ezek azonban nem vágynak meglátni Jézust. Pedig a hit egyetlen tekintete megérintené Krisztus szeretetteljes szívét, s kegyelmének áldásaiban részesítené őket. Ők azonban mit sem tudnak beteg és ínséges voltukról. Nem tudják, hogy Krisztusra van szükségük Nem így a vak ember. Neki Jézus az egyedüli reménysége. Amim vár és fülel, egyszer csak sok láb dobbanását hallja s mohón kérdezősködik, hogy mi a sürgés-forgás oka? A közelében állók felelnek neki: A názáreti Jézus halad erre. Ekkor a mély vágyakozás erejével kiáltja: „Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam." Megpróbálják elhallgattatni, de csak annál hangosabban Idáit: „Dávidnak fia, könyörülj rajtam!" Jézus meghallja a kérést. Bartimeus állhatatos hite jutalomban részesül. Nem csupán szeme világát nyeri vissza, hanem értelmének szeme is megnyílik. Fölismeri Krisztusban a megváltót, az igazság napja beragyog szívébe. Aki mint a vak Bartimeus, érzi, hogy Krisztusra van szüksége, s akik olyan buzgón és elszántan kiáltoznak Krisztushoz, mim ő, azok részesülni fognak az áldásban, melyre a lelkük éhez.

A sorsüldözött, szenvedő embereket, akik Krisztust mint segítőt keresték, elbájolta isteni tökéletessége, a jellemében előtündöklő szentség szépsége. A farizeusok viszont nem láttak benne szépséget, hogy vágyódtak volna rá. Egyszerű öltözete, szerény életmódja, a külső pompa hiánya mintegy száraz földből kiálló gyökérré tették őt előttük. (Szemle 1887 március 15)