Chapter 19—The Return to Canaan

Visszatérés Kánaánba

This chapter is based on Genesis 34; 35; 37. {PP 204}

{PP 204}   

Crossing the Jordan, “Jacob came in peace to the city of Shechem, which is in the land of Canaan.” Genesis 33:18, R.V. Thus the patriarch's prayer at Bethel, that God would bring him again in peace to his own land, had been granted. For a time he dwelt in the vale of Shechem. It was here that Abraham, more than a hundred years before, had made his first encampment and erected his first altar in the Land of Promise. Here Jacob “bought the parcel of ground where he had spread his tent, at the hand of the children of Hamor, Shechem's father, for a hundred pieces of money. And he erected there an altar, and called it El-elohe-Israel” (verses 19, 20)—“God, the God of Israel.” Like Abraham, Jacob set up beside his tent an altar unto the Lord, calling the members of his household to the morning and the evening sacrifice. It was here also that he dug the well to which, seventeen centuries later, came Jacob's Son and Saviour, and beside which, resting during the noontide heat, He told His wondering hearers of that “well of water springing up into everlasting life.” John 4:14. {PP 204.1}

Átkelve a Jordánon „annakutána minden bántás nélkül ment Jákób Mezopotámiából jövet Sikhem városába, mely volt a Kánaán földjén” (I. Móz. 33:18–20). Így teljesedett a pátriárka Béthelben elmondott imája, amelyben békességes visszatérésért könyörgött Istenhez. Rövid ideig Sikhem völgyében lakott. Ez volt az a hely, ahol Ábrahám, több mint száz évvel azelőtt először táborozott, itt építette az első oltárt az ígéret földjén. Jákób „megvette a mezőnek azt a részét, ahol sátorát felvonta, Khámornak, a Sekhem atyjának fiaitól száz pénzen. És oltárt állított ott, és nevezte azt ilyen néven: Isten, Izráel Istene” (I. Móz. 33:19–20). Ábrahámhoz hasonlóan Jákób is oltárt épített sátra mellett az Úrnak, és összegyűjtötte házanépét a reggeli és esti áldozat bemutatására. Itt ásta azt a róla elnevezett kutat is, amelyhez tizenhét évszázaddal később a Megváltó is eljött, és ami mellett a déli forróságban megpihenve, csodálkozó hallgatójának arról a forrásról beszélt, amely „örök életre buzgó víznek kútfeje lesz” őbennük (Jn. 4:14). {PP 204.1}   

The tarry of Jacob and his sons at Shechem ended in violence and bloodshed. The one daughter of the household had been brought to shame and sorrow, two brothers were involved in the guilt of murder, a whole city had been given to ruin and slaughter, in retaliation for the lawless deed of one rash youth. The beginning that led to results so terrible was the act of Jacob's daughter, who “went out to see the daughters of the land,” thus venturing into association with the ungodly. He who seeks pleasure among those that fear not God is placing himself on Satan's ground and inviting his temptations. {PP 204.2}

Jákób és fiai sikhemi tartózkodása erőszakkal és vérontással végződött. A pátriárka családjának egyetlen leánytagjára szégyent hoztak, két fivére gyilkosságba keveredett. Egy egész város pusztult el a boszszúálló fegyverektől egy ifjú törvénytelen tette következtében. A borzalmas következményekhez vezető események kezdete Jákób leányának cselekedete volt, aki bement a városba, „hogy meglátogassa annak a földnek leányait”, és így az istentelenek társaságába merészkedett. Aki olyan emberek között keresi kedvtelését, akik Istent nem félik, Sátán területére lép és kihívja kísértéseit maga ellen. {PP 204.2}   

The treacherous cruelty of Simeon and Levi was not unprovoked; yet in their course toward the Shechemites they committed a grievous sin. They had carefully concealed from Jacob their intentions, and the tidings of their revenge filled him with horror. Heartsick at the deceit and violence of his sons, he only said, “Ye have troubled me to make me to stink among the inhabitants of the land: ... and I being few in number, they shall gather themselves together against me, and slay me; and I shall be destroyed, I and my house.” But the grief and abhorrence with which he regarded their bloody deed is shown by the words in which, nearly fifty years later, he referred to it, as he lay upon his deathbed in Egypt: “Simeon and Levi are brethren; instruments of cruelty are in their habitations. O my soul, come not thou into their secret; unto their assembly, mine honor, be not thou united.... Cursed be their anger, for it was fierce; and their wrath, for it was cruel.” Genesis 49:5-7. {PP 204.3}

Simeon és Lévi kegyetlensége nem volt ugyan alaptalan, de a sikhemiek elleni eljárásukkal súlyos bűnt követtek el. Szándékukat gondosan eltitkolták atyjuk előtt, akit a borzalmas bosszúállás híre félelemmel töltött el. Fiai csalása és gonosztettük miatt érzett fájdalmában csak annyit mondott: „Megháborítottatok engem, és utálatossá tettetek a föld lakói előtt;… én pedig kevesedmagammal vagyok, és ha összegyűlnek ellenem, levágnak és eltörölnek engem, mind házam népével egybe.” De fájdalmát és irtózatát, amellyel véres tettükre tekintett, jól mutatják azok a szavaik, melyeket ötven évvel később, Egyiptomban, a halálos ágyán visszaemlékezve mondott: „Simeon és Lévi atyafiak, erőszak eszközei az ő fegyverük. Tanácsukban ne legyen részes lelkem, gyűlésükkel ne egyesüljön dicsőségem… Átkozott haragjuk, mert erőszakos, és dühük, mivel kegyetlen.” (I. Móz. 49:5–7) {PP 204.3}   

Jacob felt that there was cause for deep humiliation. Cruelty and falsehood were manifest in the character of his sons. There were false gods in the camp, and idolatry had to some extent gained a foothold even in his household. Should the Lord deal with them according to their deserts, would He not leave them to the vengeance of the surrounding nations? {PP 205.1}

Jákób mély alázattal fordult Istenhez. Kegyetlenség és hamisság nyilvánult meg fiai jellemében. Táborában bálványokat imádtak, és a bálványimádás bizonyos mértékben már a saját családjában is teret hódított. Ha Isten érdemeik szerint bánik velük, nem szolgáltatja-e ki őket a körülöttük lakó népek bosszújának? {PP 205.1}   

While Jacob was thus bowed down with trouble, the Lord directed him to journey southward to Bethel. The thought of this place reminded the patriarch not only of his vision of the angels and of God's promises of mercy, but also of the vow which he had made there, that the Lord should be his God. He determined that before going to this sacred spot his household should be freed from the defilement of idolatry. He therefore gave direction to all in the encampment, “Put away the strange gods that are among you, and be clean, and change your garments: and let us arise, and go up to Bethel; and I will make there an altar unto God, who answered me in the day of my distress, and was with me in the way which I went.” {PP 205.2}

Mialatt Jákóbot szomorú gondolatai gyötörték, az Úr utasította, hogy táborával vonuljon délre, Béthel felé. Ennek a helynek a felidézése nemcsak az angyalok és Isten kegyelme ígéretének látomására emlékeztette a pátriárkát, hanem Istennek tett fogadalmára is, hogy az Úr lesz az ő Istene. Eltökélte, hogy mielőtt arra a szent helyre menne, megtisztítja házát a bálványimádás minden szennyétől. Kihirdette tehát egész táborában: „Hányjátok el az idegen isteneket, kik köztetek vannak, és tisztítsátok meg magatokat, és változtassátok el öltözeteiteket. És keljünk fel, és menjünk el Béthelbe, hogy csináljak ott oltárt annak az Istennek, aki meghallgatott engem az én nyomorúságom napján, és velem volt az úton, amelyen jártam.” (I. Móz. 35:2–3) {PP 205.2}   

With deep emotion Jacob repeated the story of his first visit to Bethel, when he left his father's tent a lonely wanderer, fleeing for his life, and how the Lord had appeared to him in the night vision. As he reviewed the wonderful dealings of God with him, his own heart was softened, his children also were touched by a subduing power; he had taken the most effectual way to prepare them to join in the worship of God when they should arrive at Bethel. “And they gave unto Jacob all the strange gods which were in their hand, and all their earrings which were in their ears; and Jacob hid them under the oak which was by Shechem.” {PP 205.3}

Mélyen megrendülve mondta el Jákób Béthelhez fűződő első élményét, amikor magányos vándorként elhagyta atyja sátrát, hogy az életét mentse, és az Úr ott miként jelent meg neki éjjeli látásban. Miközben felelevenítette a múltat, szíve újból az Isten iránti hálával telt meg, és gyermekei is megilletődtek. A leghatásosabb módot választotta, hogy gyermekeit felkészítse az Isten imádatához való csatlakozásra, amikor majd Béthelbe érkeznek. „Átadták azért Jákóbnak mind az idegen isteneket, kik náluk voltak, és füleikből a függőket, és elásta azokat Jákób a cserfa alatt, amely Sikhem mellett volt.” {PP 205.3}   

God caused a fear to rest upon the inhabitants of the land, so that they made no attempt to avenge the slaughter at Shechem. The travelers reached Bethel unmolested. Here the Lord again appeared to Jacob and renewed to him the covenant promise. “And Jacob set up a pillar in the place where He talked with him, even a pillar of stone.” {PP 206.1}

Isten megfélemlítette annak a földnek lakóit, úgyhogy nem tettek kísérletet a sikhemi vérengzés megbosszulására. A vándorok sértetlenül értek Béthelbe. Itt az Úr újból megjelent Jákóbnak, és megújította a szövetség ígéretét. „Jákób pedig emlékoszlopot állított azon a helyen, ahol szólt vele, kőoszlopot.” (I. Móz. 35:13–14) {PP 206.1}   

At Bethel, Jacob was called to mourn the loss of one who had long been an honored member of his father's family—Rebekah's nurse, Deborah, who had accompanied her mistress from Mesopotamia to the land of Canaan. The presence of this aged woman had been to Jacob a precious tie that bound him to his early life, and especially to the mother whose love for him had been so strong and tender. Deborah was buried with expressions of so great sorrow that the oak under which her grave was made, was called “the oak of weeping.” It should not be passed unnoticed that the memory of her life of faithful service and of the mourning over this household friend has been accounted worthy to be preserved in the word of God. {PP 206.2}

Béthelben Jákób megsiratta apja házának egyik régi, hűséges szolgálóját, Debórát, aki anyjának, Rebekának a dajkája volt, és annak idején szeretettel és híven követte úrnőjét Mezopotámiából Kánaánba. Ennek az idős asszonynak jelenléte értékes kapocs volt Jákób számára, mert ifjúságához, de különösen anyjához fűzte, aki őt annyira szerette. Debóra elvesztését oly mélyen gyászolták, hogy azt a cserfát, amely alá eltemették, a „siralom cserfájának” nevezték el. Figyelemre méltó, hogy hűséges szolgálatának emlékezetét és az elvesztése felett érzett gyászt az Úr érdemesnek tartotta arra, hogy Igéjében megörökítse. {PP 206.2}   

From Bethel it was only a two days’ journey to Hebron, but it brought to Jacob a heavy grief in the death of Rachel. Twice seven years’ service he had rendered for her sake, and his love had made the toil but light. How deep and abiding that love had been, was shown when long afterward, as Jacob in Egypt lay near his death, Joseph came to visit his father, and the aged patriarch, glancing back upon his own life, said, “As for me, when I came from Padan, Rachel died by me in the land of Canaan in the way, when yet there was but a little way to come unto Ephrath: and I buried her there in the way of Ephrath.” Genesis 48:7. In the family history of his long and troubled life the loss of Rachel was alone recalled. {PP 206.3}

Bétheltől csak két napi járóföldre volt Hebron; de itt Rákhel halálával újabb nagy gyász szakadt Jákóbra. Kétszer hét esztendőt szolgált érte Mezopotámiában, de iránta érzett szerelme könnyűvé tette a nehéz munkát. Mély és állhatatos szeretetéről tanúskodtak azok a szavak is, amelyeket sokkal később, halálához közel mondott az idős pátriárka Egyiptomban, fiának, Józsefnek, élete eseményeire visszatekintve: „Mert mikor Mezopotámiából jöttem, meghalt mellettem Rákhel a Kánaán földjén az úton, mikor még egy dűlő földre voltam Efratától, és eltemettem őt ott, az Efratába vezető úton.” (I. Móz. 48:7) Családja hosszú és hányatott élete történetéből egyedül Rákhel elvesztéséről emlékezett meg. {PP 206.3}   

Before her death Rachel gave birth to a second son. With her parting breath she named the child Benoni, “son of my sorrow.” But his father called him Benjamin, “son of my right hand,” or “my strength.” Rachel was buried where she died, and a pillar was raised upon the spot to perpetuate her memory. {PP 206.4}

Rákhel második fia születésekor halt meg. Utolsó leheletével Bénóninak, „fájdalom fiának” nevezte el gyermekét. De Jákób a nevet Benjáminra, „jobbkezem, erőm fiára” változtatta. Rákhelt ott temették el, ahol meghalt, és egy oszlopot emeltek az emlékére. {PP 206.4}   

On the way to Ephrath another dark crime stained the family of Jacob, causing Reuben, the first-born son, to be denied the privileges and honors of the birthright. {PP 206.5}

Az Efratába vezető úton egy másik szégyenteljes esemény történt Jákób családjában, aminek következtében Rúben, az elsőszülött fiú elvesztette az elsőszülöttségi jog kiváltságait és tisztességét. {PP 206.5}   

At last Jacob came to his journey's end, “unto Isaac his father unto Mamre, ... which is Hebron, where Abraham and Isaac sojourned.” Here he remained during the closing years of his father's life. To Isaac, infirm and blind, the kind attentions of this long-absent son were a comfort during years of loneliness and bereavement. {PP 207.1}

Végre elérkezett Jákób az atyjához, „Izsákhoz Mamrébe, Kirjáth-Arbába, azaz Hebronba, ahol Ábrahám és Izsák tartózkodtak” (I. Móz. 35:27). Itt is maradt egészen atyja haláláig. A legyengült és vak Izsák számára a rég nem látott fiú kedves jelenléte vigasztalást jelentett a magány és a gyász éveiben. {PP 207.1}   

Jacob and Esau met at the deathbed of their father. Once the elder brother had looked forward to this event as an opportunity for revenge, but his feelings had since greatly changed. And Jacob, well content with the spiritual blessings of the birthright, resigned to the elder brother the inheritance of their father's wealth—the only inheritance that Esau sought or valued. They were no longer estranged by jealousy or hatred, yet they parted, Esau removing to Mount Seir. God, who is rich in blessing, had granted to Jacob worldly wealth, in addition to the higher good that he had sought. The possessions of the two brothers “were more than that they might dwell together; and the land wherein they were strangers could not bear them because of their cattle.” This separation was in accordance with the divine purpose concerning Jacob. Since the brothers differed so greatly in regard to religious faith, it was better for them to dwell apart. {PP 207.2}

Jákób és Ézsau csak atyjuk halálos ágyánál találkoztak újból. Valaha az idősebb testvér úgy várta ezt az eseményt, mint a bosszú lehetőségét, de érzelmei azóta nagyon megváltoztak. Jákób pedig, akit az elsőszülöttségi jogok lelki része és áldásai teljesen kielégítettek, lemondott bátyja javára az atyai vagyonból ráeső részről – az egyedüli örökségről, amit Ézsau becsült és fontosnak tartott. Nem is élt már benne féltékenység vagy gyűlölet testvére iránt, de mégis elváltak, és Ézsau a Seir hegyére költözött. Isten pedig, aki áldásokban végtelenül gazdag, Jákóbnak a legfőbb jó mellé, amit keresett, világi javakat is adott. „Mert az ő jószáguk több volt, semhogy együtt lakhattak volna, és tartózkodásuk földje nem bírta meg őket az ő nyájaik sokasága miatt.” Ez az elkülönülés a Jákóbra vonatkozó isteni tervvel összhangban történt. A testvérek között vallásos hit tekintetében olyan nagy volt a különbség, hogy jobb volt elválniuk. {PP 207.2}   

Esau and Jacob had alike been instructed in the knowledge of God, and both were free to walk in His commandments and to receive His favor; but they had not both chosen to do this. The two brothers had walked in different ways, and their paths would continue to diverge more and more widely. {PP 207.3}

Isten ismeretére Ézsaut és Jákóbot egyaránt oktatták, mindkettő szabadon választhatta, hogy Isten parancsolatai szerint éljen és kegyelmében részesüljön; de nem mind a ketten választották ezt az utat. A két testvér különböző úton indult el, és életútjuk egyre inkább eltávolodott egymástól. {PP 207.3}   

There was no arbitrary choice on the part of God by which Esau was shut out from the blessings of salvation. The gifts of His grace through Christ are free to all. There is no election but one's own by which any may perish. God has set forth in His word the conditions upon which every soul will be elected to eternal life—obedience to His commandments, through faith in Christ. God has elected a character in harmony with His law, and anyone who shall reach the standard of His requirement will have an entrance into the kingdom of glory. Christ Himself said, “He that believeth on the Son hath everlasting life: and he that believeth not the Son shall not see life.” John 3:36. “Not everyone that saith unto Me, Lord, Lord, shall enter into the kingdom of heaven; but he that doeth the will of My Father which is in heaven.” Matthew 7:21. And in the Revelation He declares, “Blessed are they that do His commandments, that they may have right to the tree of life, and may enter in through the gates into the city.” Revelation 22:14. As regards man's final salvation, this is the only election brought to view in the word of God. {PP 207.4}

Isten nem önkényesen választott a két fivér közül, hogy egyikőjüket kizárja a megváltás áldásaiból. Kegyelmének ajándékához Krisztus által mindenki szabadon hozzájuthat. Mindenki csak a saját választása miatt veszhet el. Az Úr kihirdette igéjében azokat a feltételeket, amelyek alapján minden lélek örök életet nyerhet – engedelmesség Isten parancsolatai iránt, a Krisztusba vetett hit által. Isten a törvényével összhangban lévő jellemet választotta, és mindenki, aki eléri követelményei szintjét, bejuthat a dicsőség országába. Jézus is ezt mondja: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet.” (Jn. 3:36) „Nem mindenki, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megy be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt. 7:21) A Jelenések könyvében pedig kijelenti: „Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba.” (Jel. 22:14) Isten igéje szerint az embernek végső üdvössége érdekében ezt az egyetlen választást kell megtennie. {PP 207.4}   

Every soul is elected who will work out his own salvation with fear and trembling. He is elected who will put on the armor and fight the good fight of faith. He is elected who will watch unto prayer, who will search the Scriptures, and flee from temptation. He is elected who will have faith continually, and who will be obedient to every word that proceedeth out of the mouth of God. The provisions of redemption are free to all; the resultsof redemption will be enjoyed by those who have complied with the conditions. {PP 208.1}

Minden lélek kiválasztott, aki félelemmel és rettegéssel tesz mind többet saját üdvösségéért. Az a kiválasztott, aki felölti Isten fegyverzetét, és megharcolja a hit nemes harcát. Az a kiválasztott, aki vigyáz és imádkozik, aki kutatja a Szentírást és menekül a kísértések elől. Az a kiválasztott, aki hitében állhatatos és engedelmeskedik minden egyes igének, amely Isten szájából származik. A megváltás kincsei szabadon hozzáférhetőek mindenki számára, de a megváltás eredményének csak azok örvendhetnek, akik teljesítették feltételeit. {PP 208.1}   

Esau had despised the blessings of the covenant. He had valued temporal above spiritual good, and he had received that which he desired. It was by his own deliberate choice that he was separated from the people of God. Jacob had chosen the inheritance of faith. He had endeavored to obtain it by craft, treachery, and falsehood; but God had permitted his sin to work out its correction. Yet through all the bitter experience of his later years, Jacob had never swerved from his purpose or renounced his choice. He had learned that in resorting to human skill and craft to secure the blessing, he had been warring against God. From that night of wrestling beside the Jabbok, Jacob had come forth a different man. Self-confidence had been uprooted. Henceforth the early cunning was no longer seen. In place of craft and deception, his life was marked by simplicity and truth. He had learned the lesson of simple reliance upon the Almighty Arm, and amid trial and affliction he bowed in humble submission to the will of God. The baser elements of character were consumed in the furnace fire, the true gold was refined, until the faith of Abraham and Isaac appeared undimmed in Jacob. {PP 208.2}

Ézsau megvetette a szövetség áldásait. Többre becsülte a mulandó javakat, mint a lelkieket, és azt kapta, amire vágyakozott. Saját megfontolt választása különítette el Isten népétől. Jákób a hit örökségét választotta. Ravaszsággal, árulással, majd csalással próbálta célját elérni; ám Isten úgy akarta, hogy bűne javára szolgáljon. Jákóbot életének további keserű tapasztalatai sem tántorították el céljától, kitartott elhatározása mellett, sohasem tágított választásától. Később belátta, hogy amikor az áldás elnyeréséért emberi ügyességhez, fortélyhoz folyamodott, Isten terve ellen hadakozott. De a Jabbok partján tusakodásban töltött éjszaka után Jákób más ember lett. Magabízása gyökerestől eltűnt. Ettől kezdve a régi ravaszkodásnak nyoma sem volt többé. A korábbi fortély és csalás helyett életét egyenes lelkület és igazságosság jellemezte. Megtanulta útjait a Mindenhatóra bízni, megpróbáltatás és ínség közepette megadással és alázattal meghajolni Isten akarata előtt. Jelleméből minden salak kiégett a megpróbáltatás tüzes kemencéjében, és „tűzben megpróbált aranyként” (Ésa. 4:3; I. Pt. 1:7) Tompítatlan fénnyel világított Ábrahám és Izsák hite Jákób lényéből is. {PP 208.2}   

The sin of Jacob, and the train of events to which it led, had not failed to exert an influence for evil—an influence that revealed its bitter fruit in the character and life of his sons. As these sons arrived at manhood they developed serious faults. The results of polygamy were manifest in the household. This terrible evil tends to dry up the very springs of love, and its influence weakens the most sacred ties. The jealousy of the several mothers had embittered the family relation, the children had grown up contentious and impatient of control, and the father's life was darkened with anxiety and grief. {PP 208.3}

Jákób bűne és az ebből következő események sorozata éreztette gonosz hatását, s az idők során keserű gyümölcsöket termett fiai életében és jellemében. Mire férfikorba léptek, súlyos jellemhibák fejlődtek ki bennük. A többnejűség következményei megmutatkoztak a családban. A törvény áthágása oda vezet, hogy elapasztja a szeretet forrását, és befolyása a legszentebb kötelékeket is meggyengíti. Az anyák féltékenykedése megkeserítette a családi kapcsolatokat; a gyermekek is civakodtak, nem tűrték az apai fenyítéket; az apa életét pedig szüntelen gond és bánat felhőzte be. {PP 208.3}   

There was one, however, of a widely different character—the elder son of Rachel, Joseph, whose rare personal beauty seemed but to reflect an inward beauty of mind and heart. Pure, active, and joyous, the lad gave evidence also of moral earnestness and firmness. He listened to his father's instructions, and loved to obey God. The qualities that afterward distinguished him in Egypt—gentleness, fidelity, and truthfulness—were already manifest in his daily life. His mother being dead, his affections clung the more closely to the father, and Jacob's heart was bound up in this child of his old age. He “loved Joseph more than all his children.” {PP 209.1}

Mindezek ellenére akadt egy fia, aki jellemében messze különbözött a többitől: Rákhel idősebb gyermeke, József, akinek külső megjelenése a lélek és a szív szépségének kisugárzása volt. Ez az ifjú tiszta, szorgalmas és vidám volt, és az erkölcsi komolyságnak és állhatatosságnak is bizonyságát adta. Megszívlelte atyja tanításait, és szeretett engedelmeskedni Istennek. Jellemtulajdonságai, amelyekkel később Egyiptomban annyira kitűnt – szolgálatkészség, hűség és őszinteség –, már megmutatkoztak mindennapi életében. Édesanyja halála után még szorosabban ragaszkodott atyjához, és Jákób szíve is idős korában született gyermekéhez kötődött. „Minden fiánál jobban szerette Józsefet.” {PP 209.1}   

But even this affection was to become a cause of trouble and sorrow. Jacob unwisely manifested his preference for Joseph, and this excited the jealousy of his other sons. As Joseph witnessed the evil conduct of his brothers, he was greatly troubled; he ventured gently to remonstrate with them, but only aroused still further their hatred and resentment. He could not endure to see them sinning against God, and he laid the matter before his father, hoping that his authority might lead them to reform. {PP 209.2}

De éppen ez a ragaszkodás vált mérhetetlen bánat és szenvedés okozójává. Jákób balga módon kimutatta József iránti megkülönböztetett szeretetét, és ez felszította fiai féltékenységét. Józsefet nyugtalanította bátyjai gonosz viselkedése, bátorságot vett és figyelmeztette őket, ám azok csak annál jobban meggyűlölték. Miután nem nézhette el, hogy fivérei e viselkedésükkel Isten ellen is vétkezzenek, elmondta atyjuknak, remélve, hogy az apai tekintély közbelépése a jó útra tereli őket. {PP 209.2}   

Jacob carefully avoided exciting their anger by harshness or severity. With deep emotion he expressed his solicitude for his children, and implored them to have respect for his gray hairs, and not to bring reproach upon his name, and above all not to dishonor God by such disregard of His precepts. Ashamed that their wickedness was known, the young men seemed to be repentant, but they only concealed their real feelings, which were rendered more bitter by this exposure. {PP 209.3}

Jákób óvakodott attól, hogy szigorral vagy kemény beszéddel felkeltse haragjukat. Szelíden beszélt fiainak irántuk érzett aggodalmáról, és szinte könyörgött nekik, hogy legyenek tekintettel ősz fejére és ne hozzanak rá szégyent, főleg pedig ne gyalázzák meg Istent azzal, hogy törvényét áthágják. Megszégyenülve, hogy gonoszságuk nyilvánvalóvá vált, az ifjú emberek látszólag megbánást mutattak. Ezzel azonban csak igazi érzelmeiket leplezték, melyeket a kipellengérezés csak annál inkább felszított. {PP 209.3}   

The father's injudicious gift to Joseph of a costly coat, or tunic, such as was usually worn by persons of distinction, seemed to them another evidence of his partiality, and excited a suspicion that he intended to pass by his elder children, to bestow the birthright upon the son of Rachel. Their malice was still further increased as the boy one day told them of a dream that he had had. “Behold,” he said, “we were binding sheaves in the field, and, lo, my sheaf arose, and also stood upright; and, behold, your sheaves stood round about, and made obeisance to my sheaf.” {PP 209.4}

Az apa meggondolatlan ajándéka, hogy Józsefnek olyan drága ruhát csináltatott, amilyet egyébként csak az előkelőségek viseltek, az elfogultság újabb bizonyítéka volt a többiek szemében, és felébresztette bennük a gyanút, hogy Jákób, idősebb gyermekeit megkerülve, Rákhel fiának akarja adni az elsőszülöttnek járó áldást. Rosszindulatukat csak tovább növelte József álma, melyet naivan elbeszélt nekik: „Ímé kévéket kötöttünk a mezőn, és ímé az én kévém felkelt és felállt, a ti kévéitek pedig körülálltak, és az én kévém előtt meghajoltak. Avagy király akarsz-e lenni felettünk? Vagy uralkodni akarsz mirajtunk?” – kiáltották nagy haraggal (I. Móz. 37:5–8). {PP 209.4}   

“Shalt thou indeed reign over us? or shalt thou indeed have dominion over us?” exclaimed his brothers in envious anger. {PP 210.1}

{PP 210.1}   

Soon he had another dream, of similar import, which he also related: “Behold, the sun and the moon and the eleven stars made obeisance to me.” This dream was interpreted as readily as the first. The father, who was present, spoke reprovingly—“What is this dream that thou hast dreamed? Shall I and thy mother and thy brethren indeed come to bow down ourselves to thee to the earth?” Notwithstanding the apparent severity of his words, Jacob believed that the Lord was revealing the future to Joseph. {PP 210.2}

Nemsokára újabb, hasonló értelmű álmot látott, amit ugyancsak elmondott előttük: „Ímé, a nap és a hold és tizenegy csillag meghajolt énelőttem.” Ezt az álmot ugyanolyan gyorsan fejtették meg, mint az elsőt. Jelenlevő atyja is rendreutasította: „Micsoda álom ez, amelyet álmodtál? Avagy elmegyünk-é én és a te anyád, és a te atyádfiai, hogy meghajtsuk magunkat a földig?” (I. Móz. 37:9–11) De feddő szavai ellenére hitte, hogy az Úr a jövőt tárta fel József előtt. {PP 210.2}   

As the lad stood before his brothers, his beautiful countenance lighted up with the Spirit of inspiration, they could not withhold their admiration; but they did not choose to renounce their evil ways, and they hated the purity that reproved their sins. The same spirit that actuated Cain was kindling in their hearts. {PP 210.3}

Miközben a fiú ott állt előttük és arca Isten Lelkétől sugárzott, bátyjai nem rejthették el csodálatukat; de mégsem voltak hajlandók megtagadni gonosz útjaikat, gyűlölték Józsefben a bűneiket megfeddő tisztaságot. Kain lelkülete égett a szívükben. {PP 210.3}   

The brothers were obliged to move from place to place to secure pasturage for their flocks, and frequently they were absent from home for months together. After the circumstances just related, they went to the place which their father had bought at Shechem. Some time passed, bringing no tidings from them, and the father began to fear for their safety, on account of their former cruelty toward the Shechemites. He therefore sent Joseph to find them, and bring him words as to their welfare. Had Jacob known the real feeling of his sons toward Joseph, he would not have trusted him alone with them; but this they had carefully concealed. {PP 210.4}

A fivérek, hogy a nyájnak legelőt találjanak, egyik helyről a másikra vándoroltak, és előfordult, hogy hónapokig is távol voltak otthonuktól. A történtek után is útra keltek, hogy arra a helyre menjenek, amelyet atyjuk Sikhemben vásárolt. Hosszabb ideje nem érkezett felőlük semmi hír, és az apa aggódni kezdett fiai biztonságáért, mert emlékezett a sikhemiták elleni korábbi kegyetlenségükre. Ezért elküldte Józsefet, hogy keresse meg őket és hozzon hírt hogylétükről. Ha ismerte volna fiainak Józseffel szemben táplált igazi, de előle elleplezett érzelmeit, akkor nem engedte volna őt közéjük egyedül. {PP 210.4}   

With a joyful heart, Joseph parted from his father, neither the aged man nor the youth dreaming of what would happen before they should meet again. When, after his long and solitary journey, Joseph arrived at Shechem, his brothers and their flocks were not to be found. Upon inquiring for them, he was directed to Dothan. He had already traveled more than fifty miles, and now an additional distance of fifteen lay before him, but he hastened on, forgetting his weariness in the thought of relieving the anxiety of his father, and meeting the brothers, whom, despite their unkindness, he still loved. {PP 210.5}

József vidáman vett búcsút atyjától; sem az idős férfi, sem az ifjú nem sejtette, mi minden történik majd addig, amíg újra viszontláthatják egymást. József hosszú, magányos vándorlás után jutott el Sikhembe, de bátyjait nem találta ott. Kérdezősködésére Dóthánba irányították. Már eddig is több mint nyolcvan kilométert tett meg, és most további huszonöt kilométernyi gyaloglás állt előtte. Ez azonban nem csüggesztette el, sietve folytatta útját. Az a gondolat, hogy öreg atyját megnyugtassa, és hogy fivéreit – akiket szívtelenségük ellenére is szeretett – láthassa, elfeledtette vele fáradtságát. {PP 210.5}   

His brothers saw him approaching; but no thought of the long journey he had made to meet them, of his weariness and hunger, of his claims upon their hospitality and brotherly love, softened the bitterness of their hatred. The sight of the coat, the token of their father's love, filled them with frenzy. “Behold, this dreamer cometh,” they cried in mockery. Envy and revenge, long secretly cherished, now controlled them. “Let us slay him,” they said, “and cast him into some pit, and we will say, Some evil beast hath devoured him; and we shall see what will become of his dreams.” {PP 210.6}

Bátyjai már messziről látták közeledni, de a miattuk megtett hoszszú út, testvérük fáradtsága, éhsége vagy szomjúsága, testvéri szeretetre, barátságos fogadtatásra való igénye sem enyhítette gyűlölködésük keserűségét. „Ímhol jön az álomlátó” – kiáltották gúnyosan. A féltékenység és bosszúvágy, amelyet oly régóta tápláltak magukban, most úrrá lett rajtuk. „Most hát jertek, öljük meg őt, és vessük valamelyik kútba, és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz az ő álmaiból.” {PP 210.6}   

They would have executed their purpose but for Reuben. He shrank from participating in the murder of his brother, and proposed that Joseph be cast alive into a pit, and left there to perish; secretly intending, however, to rescue him and return him to his father. Having persuaded all to consent to this plan, Reuben left the company, fearing that he might fail to control his feelings, and that his real intentions would be discovered. {PP 211.1}

Szándékukat végre is hajtották volna, ha nincs ott Rúben, aki viszszarettent attól, hogy öccse meggyilkolásában részes legyen. Azt tanácsolta, hogy vessék Józsefet egy kútba, hogy ott pusztuljon el. Titokban azonban az volt a szándéka, hogy megmenti öccsét és visszaviszi atyjához. Miután rábeszélte testvéreit, hogy csatlakozzanak tervéhez, elment közülük, mert attól félt, hogy ha ott marad, rájönnek, mit érez és szándéka kiderül. {PP 211.1}   

Joseph came on, unsuspicious of danger, and glad that the object of his long search was accomplished; but instead of the expected greeting, he was terrified by the angry and revengeful glances which he met. He was seized and his coat stripped from him. Taunts and threats revealed a deadly purpose. His entreaties were unheeded. He was wholly in the power of those maddened men. Rudely dragging him to a deep pit, they thrust him in, and having made sure that there was no possibility of his escape, they left him there to perish from hunger, while they “sat down to eat bread.” {PP 211.2}

József gyanútlanul közeledett, és örült, hogy hosszas keresése eredménnyel járt, de a várt barátságos üdvözlés helyett haragos, bosszúszomjas tekintetek fogadták. Megragadták, cifra köntösét leszaggatták róla. A gúnyolódások és fenyegetések gyilkos szándékról árulkodtak. József hiába könyörgött. Teljesen a megvadult emberek hatalmában volt. Testi épségét nem kímélve odavonszolták egy mély kúthoz és beledobták. Miután meggyőződtek róla, hogy a kútból nem menekülhet, otthagyták, hogy éhen vesszen, ők pedig nyugodtan „leültek falatozni”. {PP 211.2}   

But some of them were ill at ease; they did not feel the satisfaction they had anticipated from their revenge. Soon a company of travelers was seen approaching. It was a caravan of Ishmaelites from beyond Jordan, on their way to Egypt with spices and other merchandise. Judah now proposed to sell their brother to these heathen traders instead of leaving him to die. While he would be effectually put out of their way, they would remain clear of his blood; “for,” he urged, “he is our brother and our flesh.” To this proposition all agreed, and Joseph was quickly drawn out of the pit. {PP 211.3}

Azonban egyiknek-másiknak közülük valahogy nem ízlett az étel. Nem érezték azt az elégtételt, amit a bosszúállástól vártak. Nemsokára egy közeledő karavánt pillantottak meg. Izmaelita kereskedők szállítottak tevéiken fűszereket és egyéb árukat a Jordánon túlról Egyiptomba. Júda azt tanácsolta, hogy ne hagyják a fiút éhen pusztulni, hanem adják el inkább ezeknek a pogány kereskedőknek. Úgy érvelt, hogy tulajdonképpen megszabadulnak Józseftől, és halála nem szárad a lelkükön. „Ne tegyük rá a kezünket, hiszen atyánkfia, vérünkből való ő.” Az érvelés hatott, a testvérek mind beleegyeztek, így Józsefet sietve kihúzták a kútból. {PP 211.3}   

As he saw the merchants the dreadful truth flashed upon him. To become a slave was a fate more to be feared than death. In an agony of terror he appealed to one and another of his brothers, but in vain. Some were moved with pity, but fear of derision kept them silent; all felt that they had now gone too far to retreat. If Joseph were spared, he would doubtless report them to the father, who would not overlook their cruelty toward his favorite son. Steeling their hearts against his entreaties, they delivered him into the hands of the heathen traders. The caravan moved on, and was soon lost to view. {PP 211.4}

Amikor József meglátta a kereskedőket, rémülten döbbent rá a kegyetlen valóságra. A rabszolgasors rosszabb volt a halálnál is. Kétségbeesésében hol az egyik, hol a másik testvéréhez fordult, de hiába. Voltak ugyan köztük, akiket a gyermek könyörgése meghatott, de hallgattak attól való féltükben, hogy nevetségessé válnak. Mindnyájan érezték, hogy túl messzire mentek már ahhoz, hogy visszakozzanak. Ha megkímélnék Józsefet, biztosan bevádolná őket atyjuknál, aki nem nézné el legkedvesebb fia ellen elkövetett kegyetlenségüket. Megkeményítették hát szívüket a gyermek könyörgéseivel szemben, és átadták a pogány kereskedőknek. A karaván útnak indult, és nemsokára eltűnt a szemük elől. {PP 211.4}   

Reuben returned to the pit, but Joseph was not there. In alarm and self-reproach he rent his garments, and sought his brothers, exclaiming, “The child is not; and I, whither shall I go?” Upon learning the fate of Joseph, and that it would now be impossible to recover him, Reuben was induced to unite with the rest in the attempt to conceal their guilt. Having killed a kid, they dipped Joseph's coat in its blood, and took it to their father, telling him that they had found it in the fields, and that they feared it was their brother's. “Know now,” they said, “whether it be thy son's coat or no.” They had looked forward to this scene with dread, but they were not prepared for the heart-rending anguish, the utter abandonment of grief, which they were compelled to witness. “It is my son's coat,” said Jacob; “an evil beast hath devoured him. Joseph is without doubt rent in pieces.” Vainly his sons and daughters attempted to comfort him. He “rent his clothes, and put sackcloth upon his loins, and mourned for his son many days.” Time seemed to bring no alleviation of his grief. “I will go down into the grave unto my son mourning,” was his despairing cry. The young men, terrified at what they had done, yet dreading their father's reproaches, still hid in their own hearts the knowledge of their guilt, which even to themselves seemed very great. {PP 212.1}

Rúben visszatért a kúthoz, de József nem volt ott. Ijedten, magát vádolva szaggatta meg ruháit, és testvéreit keresve így kiáltott: „Nincsen a gyermek, és én, merre menjek én?!” De miután megtudta, mi történt Józseffel és hogy nincs már mód a megmentésére, beleegyezett, hogy hallgatni fog e bűnről. Miután leöltek egy kecskebakot, József szétszaggatott köntösét belemártották a vérébe, és elvitték atyjukhoz azzal, hogy a mezőn találták és attól félnek, hogy a testvérüké. „Ezt találtuk – mondták neki –, ismerd meg, fiad ruhája-é vagy nem?” Előre féltek ettől a jelenettől, de egyikük sem volt felkészülve arra, amit látniuk kellett: az agg atya szívszaggató fájdalmára, a hatalmas veszteség felett érzett bánatára. „Az én fiamnak ruhája ez – kiáltott fel zokogva – fenevad ette meg őt, bizony széjjelszaggatta Józsefet.” Fiai és leányai hiába próbálták vigasztalni. „Jákób megszaggatta ruháit, zsákba öltözött és gyászolta az ő fiát sokáig.” Sőt még az idő sem hozott fájdalmára enyhülést. „Sírva megyek fiamhoz a sírba” – panaszolta mindig keserűen. Az ifjú emberek pedig, bár megrettentek attól, amit tettek, de atyjuk haragjától félve eltitkolták a valóságot, noha bűnük a saját szemükben is igen nagy volt. {PP 212.1}