After the dispersion from Babel idolatry again became well-nigh universal, and the Lord finally left the hardened transgressors to follow their evil ways, while He chose Abraham, of the line of Shem, and made him the keeper of His law for future generations. Abraham had grown up in the midst of superstition and heathenism. Even his father's household, by whom the knowledge of God had been preserved, were yielding to the seductive influences surrounding them, and they “served other gods” than Jehovah. But the true faith was not to become extinct. God has ever preserved a remnant to serve Him. Adam, Seth, Enoch, Methuselah, Noah, Shem, in unbroken line, had preserved from age to age the precious revealings of His will. The son of Terah became the inheritor of this holy trust. Idolatry invited him on every side, but in vain. Faithful among the faithless, uncorrupted by the prevailing apostasy, he steadfastly adhered to the worship of the one true God. “The Lord is nigh unto all them that call upon Him, to all that call upon Him in truth.” Psalm 145:18. He communicated His will to Abraham, and gave him a distinct knowledge of the requirements of His law and of the salvation that would be accomplished through Christ. {PP 125.1}
A Bábelből való szétszóratás után a bálványimádás újra csaknem egyetemessé vált, és az Úr végül sorsukra hagyta a megátalkodott törvényszegőket, hogy a maguk választotta gonosz utat járják. Sém családjából pedig kiválasztotta Ábrahámot, és rábízta törvényét, hogy őrizze a jövő nemzedékei számára. Ábrahám babonaság és pogányság közepette nőtt fel. Még atyja háza is, amely pedig őrizte Isten ismeretét, engedett a környezet csábító befolyásainak, s Jahve helyett „idegen isteneknek szolgált” (Józs. 24:2). De az igaz hit nem halhatott ki. Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki szolgáljanak. Ádám, Séth, Énokh, Methusélah, Noé, Sém – töretlen vonal. Ezek az emberek korszakról korszakra megőrizték Isten akaratának értékes kinyilatkoztatásait. Tháré fia örökölte ezt a szent megbízatást. Mindenfelől bálványimádás környékezte, de hű maradt a hűtlenek között, romlatlan a terjedő hitehagyás közepette, és állhatatosan ragaszkodott az egy igaz Isten imádatához. „Közel van az Úr minden Őt hívóhoz; mindenkihez, aki hűséggel hívja Őt.” (Zsolt. 145:18) Isten közölte Ábrahámmal akaratát, világos, határozott tanítást adott neki törvénye követelményeire nézve, és az üdvösségről is, amely Jézus Krisztus által teljesedik majd be. {PP 125.1}
There was given to Abraham the promise, especially dear to the people of that age, of a numerous posterity and of national greatness: “I will make of thee a great nation, and I will bless thee, and make thy name great; and thou shalt be a blessing.” And to this was added the assurance, precious above every other to the inheritor of faith, that of his line the Redeemer of the world should come: “In thee shall all families of the earth be blessed.” Yet, as the first condition of fulfillment, there was to be a test of faith; a sacrifice was demanded. {PP 125.2}
Isten utódok sokaságát ígérte Ábrahámnak – ez akkoriban rendkívül becses volt. „Nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel.” Ehhez járult a mindent felülmúló biztosíték, a legértékesebb, amit a hit örököse elnyerhetett: magvából származik majd a világ Megváltója: „Megáldatnak tebenned a föld minden nemzetségei.” (I. Móz. 12:2–3) Azonban a beteljesedés első feltételeként előbb hitpróba következett: Isten áldozatot kért Ábrahámtól. {PP 125.2}
The message of God came to Abraham, “Get thee out of thy country, and from thy kindred, and from thy father's house, unto a land that I will show thee.” In order that God might qualify him for his great work as the keeper of the sacred oracles, Abraham must be separated from the associations of his early life. The influence of kindred and friends would interfere with the training which the Lord purposed to give His servant. Now that Abraham was, in a special sense, connected with heaven, he must dwell among strangers. His character must be peculiar, differing from all the world. He could not even explain his course of action so as to be understood by his friends. Spiritual things are spiritually discerned, and his motives and actions were not comprehended by his idolatrous kindred. {PP 126.1}
Így hangzott Isten üzenete Ábrahámhoz: „Eredj ki a te földedből és rokonságod közül, és a te atyádnak házából, arra a földre, amelyet én mutatok néked.” (I. Móz. 12:1) Hogy Isten előkészíthesse Ábrahámot nagy megbízatására, szent beszédeinek megőrzésére, Ábrahámnak el kell szakadnia ifjúsága környezetétől. A rokonság és barátai befolyása zavarná azt a nevelést, amelyben az Úr részesíteni kívánta. Most, hogy Ábrahám bizonyos értelemben összeköttetésben állt a mennyel, idegenek között kellett élnie. Különleges jellemmel kellett bírnia, amely az egész világétól különbözik. Eljárását nem is magyarázhatta meg úgy, hogy barátai megérthessék. Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel, indítékait és tetteit bálványimádó rokonsága nem érthette meg. {PP 126.1}
“By faith Abraham, when he was called to go out into a place which he should after receive for an inheritance, obeyed; and he went out, not knowing whither he went.” Hebrews 11:8. Abraham's unquestioning obedience is one of the most striking evidences of faith to be found in all the Bible. To him, faith was “the substance of things hoped for, the evidence of things not seen.” Verse 1. Relying upon the divine promise, without the least outward assurance of its fulfillment, he abandoned home and kindred and native land, and went forth, he knew not whither, to follow where God should lead. “By faith he became a sojourner in the land of promise, as in a land not his own, dwelling in tents, with Isaac and Jacob, the heirs with him of the same promise.” Hebrews 11:9, R.V. {PP 126.2}
„Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő volt, és kiment, nem tudván, hová megy.” (Zsid. 11:8) Ábrahám feltétlen engedelmessége a hit egyik legszebb bizonyítéka az egész Szentírásban. Számára a hit „a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés” volt (Zsid. 11:1). Az isteni ígéretben bízva, a teljesülés egyetlen külső biztosítéka nélkül, otthagyta otthonát, rokonságát, szülőföldjét, és elindult, hogy kövesse Istent, noha nem tudta, merre fogja vezetni. „Hit által lakott az ígéret földjén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örököstársaival.” (Zsid. 11:9) {PP 126.2}
It was no light test that was thus brought upon Abraham, no small sacrifice that was required of him. There were strong ties to bind him to his country, his kindred, and his home. But he did not hesitate to obey the call. He had no question to ask concerning the land of promise—whether the soil was fertile and the climate healthful; whether the country afforded agreeable surroundings and would afford opportunities for amassing wealth. God has spoken, and His servant must obey; the happiest place on earth for him was the place where God would have him to be. {PP 126.3}
A próba, amelyet Ábrahám kiállt, nem volt könnyű, Isten nem csekély áldozatot követelt tőle. Szoros kötelékek fűzték hazájához, rokonságához és otthonához. De nem habozott, hanem engedelmeskedett a hívó szónak. Nem kérdezősködött az ígéret földje felől – termékeny-e a föld, egészséges-e az éghajlat, kellemes környezet vár-e rá ott, szerezhet-e vagyont, gazdagságot. Isten szólt, és az Ő szolgájának engedelmeskednie kell; számára az a legboldogabb hely a földön, amelyet Isten jelöl ki neki. {PP 126.3}
Many are still tested as was Abraham. They do not hear the voice of God speaking directly from the heavens, but He calls them by the teachings of His word and the events of His providence. They may be required to abandon a career that promises wealth and honor, to leave congenial and profitable associations and separate from kindred, to enter upon what appears to be only a path of self-denial, hardship, and sacrifice. God has a work for them to do; but a life of ease and the influence of friends and kindred would hinder the development of the very traits essential for its accomplishment. He calls them away from human influences and aid, and leads them to feel the need of His help, and to depend upon Him alone, that He may reveal Himself to them. Who is ready at the call of Providence to renounce cherished plans and familiar associations? Who will accept new duties and enter untried fields, doing God's work with firm and willing heart, for Christ's sake counting his losses gain? He who will do this has the faith of Abraham, and will share with him that “far more exceeding and eternal weight of glory,” with which “the sufferings of this present time are not worthy to be compared.” 2 Corinthians 4:17; Romans 8:18. {PP 126.4}
Ma is sokan megpróbáltatnak Ábrahámhoz hasonlóan. Nem hallják ugyan közvetlenül Isten hangját a mennyből, de mégis hívja őket Igéjének tanítása és gondviselésének irányítása által. Esetleg megkívánja tőlük, hogy mondjanak le vagyont és megbecsülést nyújtó pályáról, hagyják el rokonszenves és hasznos társaságukat, váljanak meg rokonaiktól és lépjenek olyan útra, amely látszólag csak az önmegtagadás, nehézségek, kemény küzdelmek és áldozatok ösvénye. Istennek feladata van számukra, azonban a kényelmes, könnyű élet, a barátok és rokonok befolyása csak akadályozná a lényeges jellemvonások kifejlődését. Kivonja tehát őket az emberi segítség és befolyás hatása alól; érezteti velük, hogy az Ő segítségére szorulnak, hogy egyedül csak Benne bízzanak, s így megnyilatkozhasson előttük. Ki áll készen arra, hogy a Gondviselés hívására lemondjon dédelgetett terveiről és meghitt társaságáról? Ki vállalkozik újabb kötelezettségekre, ki vállalkozik úttörő munkára új területeken, hogy Isten munkáját eltökélt, készséges szívvel végezze, veszteségét nyereségnek tartva, a Krisztus Jézusért? Aki vállalkozik erre, annak a hite Ábrahám hite, és vele együtt osztozik majd „igen-igen nagy, örök dicsőségben”, amellyel össze sem hasonlíthatók „a mi pillanatnyi könnyű szenvedéseink” (II. Kor. 4:17; Rm. 8:18). {PP 126.4}
The call from heaven first came to Abraham while he dwelt in “Ur of the Chaldees” and in obedience to it he removed to Haran. Thus far his father's family accompanied him, for with their idolatry they united the worship of the true God. Here Abraham remained till the death of Terah. But from his father's grave the divine Voice bade him go forward. His brother Nahor with his household clung to their home and their idols. Besides Sarah, the wife of Abraham, only Lot, the son of Haran long since dead, chose to share the patriarch's, pilgrim life. Yet it was a large company that set out from Mesopotamia. Abraham already possessed extensive flocks and herds, the riches of the East, and he was surrounded by a numerous body of servants and retainers. He was departing from the land of his fathers, never to return, and he took with him all that he had, “their substance that they had gathered, and the souls that they had gotten in Haran.” Among these were many led by higher considerations than those of service and self-interest. During their stay in Haran, both Abraham and Sarah had led others to the worship and service of the true God. These attached themselves to the patriarch's household, and accompanied him to the land of promise. “And they went forth to go into the land of Canaan; and into the land of Canaan they came.” {PP 127.1}
A menny első hívása akkor érkezett Ábrahámhoz, amikor Ur-Kaszdimban lakott, és engedelmesen Háránba költözött. Eddig atyja családja is elkísérte, mert bálványozásuk mellett az igaz Istent is imádták. Ábrahám Tháré haláláig maradt Háránban. Azonban atyja sírja mellől a mennyei hang tovább hívta. Fivére, Nákhor és annak családja ragaszkodott otthonához és bálványaihoz. Ábrahám feleségén, Sárán kívül csak Lót, a régebben elhunyt Hárán fia csatlakozott hozzá, hogy megossza a pátriárka zarándok életét. Mégis nagy csapat indult útnak Mezopotámiából. Ábrahámnak hatalmas nyájai és csordái voltak – a Kelet kincsei –, valamint sok szolgája és felügyelője. Elhagyta atyái földjét, hogy azután soha vissza ne térjen, és mindenét magával vitte, „minden szerzeményüket, melyet szereztek, és a cselédeket, akikre Háránban tettek szert” (I. Móz. 12:5). Sokuk nemcsak a szolgálat miatt vagy önérdekből, hanem magasabb meggondolásból követte Ábrahámot. Háráni tartózkodásuk alatt Ábrahám és Sára másokat is az igaz Isten imádására és szolgálatára vezettek. Ezek az emberek csatlakoztak a pátriárkához, elkísérték az ígéret földjére. „És elindultak, hogy Kánaán földjére menjenek, és el is jutottak a Kánaán földjére.” (I. Móz. 12:5) {PP 127.1}
The place where they first tarried was Shechem. Under the shade of the oaks of Moreh, in a wide, grassy valley, with its olive groves and gushing springs, between Mount Ebal on the one side and Mount Gerizim on the other, Abraham made his encampment. It was a fair and goodly country that the patriarch had entered—“a land of brooks of water, of fountains and depths that spring out of valleys and hills; a land of wheat, and barley, and vines, and fig trees, and pomegranates; a land of oil olive, and honey.” Deuteronomy 8:7, 8. But to the worshiper of Jehovah, a heavy shadow rested upon wooded hill and fruitful plain. “The Canaanite was then in the land.” Abraham had reached the goal of his hopes to find a country occupied by an alien race and overspread with idolatry. In the groves were set up the altars of false gods, and human sacrifices were offered upon the neighboring heights. While he clung to the divine promise, it was not without distressful forebodings that he pitched his tent. Then “the Lord appeared unto Abram, and said, Unto thy seed will I give this land.” His faith was strengthened by this assurance that the divine presence was with him, that he was not left to the mercy of the wicked. “And there builded he an altar unto the Lord, who appeared unto him.” Still a wayfarer, he soon removed to a spot near Bethel, and again erected an altar, and called upon the name of the Lord. {PP 127.2}
Az első hely, ahol hosszabban időztek, Sikhem vidéke volt. Móréh tölgyesének árnyékában, tágas, füves völgyben, Ebál és Garizim hegyei között ütötték fel sátraikat. A völgyben termékeny olajfaligetek virultak, bővizű források nyújtottak enyhülést. Szép és jó ország volt, amelybe a pátriárka érkezett, „bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földjére, amelyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak. Búza-, árpa-, szőlő-, füge- és gránátalmatermő földre; fa-, olaj- és méztermő földre” (V. Móz. 8:7–8). Azonban Jahve imádói szemében az erdős dombokra és a termékeny alföldekre sötét árnyék nehezedett. „Akkor kananeusok voltak azon a földön.” Ábrahám végül is elérkezett reményei földjére, amelyet azonban idegen, bálványimádó nép lakott. A ligetekben mindenütt bálványistenek oltárai álltak, a szomszédos magaslatokon pedig emberáldozatokat mutattak be. Noha ragaszkodott Isten ígéreteihez, sátra felállítása közben mégis nyomasztó sejtelmek gyötörték. Akkor „megjelent az Úr Ábrahámnak, és mondta neki: A te magodnak adom ezt a földet” (I. Móz. 12:7). Isten jelenlétének bizonyossága megerősítette hitét, hogy nincs kiszolgáltatva a gonoszok kénye-kedvének. „Ábrahám oltárt épített ott az Úrnak, aki megjelent neki.” (I. Móz. 12:7) Még mindig vándorolva, egy Béthelhez közeli helyre költözött, ahol szintén oltárt emelt és segítségül hívta az Úr nevét. {PP 127.2}
Abraham, “the friend of God,” set us a worthy example. His was a life of prayer. Wherever he pitched his tent, close beside it was set up his altar, calling all within his encampment to the morning and evening sacrifice. When his tent was removed, the altar remained. In following years, there were those among the roving Canaanites who received instruction from Abraham; and whenever one of these came to that altar, he knew who had been there before him; and when he had pitched his tent, he repaired the altar, and there worshiped the living God. {PP 128.1}
Ábrahám, „Isten barátja”, követésre méltó példa számunkra. Élete az ima élete volt. Bárhol ütötte fel sátrát, közelében oltárt emelt és táborának minden lakóját reggeli és esti áldozatra hívta össze. Ha sátrát le is bontotta, oltára ott maradt. A következő években Ábrahám sok vándorló kánaánitát tanított – ha valamelyikük ilyen oltárra akadt, tudta, ki járt ott előtte, s felállítva sátrát, kijavította az oltárt és az élő Istent imádta. {PP 128.1}
Abraham continued to journey southward, and again his faith was tested. The heavens withheld their rain, the brooks ceased to flow in the valleys, and the grass withered on the plains. The flocks and herds found no pasture, and starvation threatened the whole encampment. Did not the patriarch now question the leadings of Providence? Did he not look back with longing to the plenty of the Chaldean plains? All were eagerly watching to see what Abraham would do, as trouble after trouble came upon him. So long as his confidence appeared unshaken, they felt that there was hope; they were assured that God was his Friend, and that He was still guiding him. {PP 128.2}
Ábrahám folytatta útját dél felé, és Isten újra próbára tette a hitét. Az ég csatornái bezárultak, a patakok elapadtak a völgyekben és a fű is elszáradt a mezőkön. A nyájak, csordák nem találtak legelőt, s az egész tábort éhínség fenyegette. Nem kételkedik-e a pátriárka a Gondviselés vezetésében? Nem tekint-e vissza vágyakozó szívvel Káldea síkságainak bőségére? Mindenki mohón leste, mit tesz Ábrahám, miután egyik baj a másik után érte. Amíg bizalma megingathatatlannak látszott, mindenkiben élt a remény; biztosak voltak abban, hogy Isten Ábrahám barátja és továbbra is vezetni fogja őt. {PP 128.2}
Abraham could not explain the leadings of Providence; he had not realized his expectations; but he held fast the promise, “I will bless thee, and make thy name great; and thou shalt be a blessing.” With earnest prayer he considered how to preserve the life of his people and his flocks, but he would not allow circumstances to shake his faith in God's word. To escape the famine he went down into Egypt. He did not forsake Canaan, or in his extremity turn back to the Chaldean land from which he came, where there was no scarcity of bread; but he sought a temporary refuge as near as possible to the Land of Promise, intending shortly to return where God had placed him. {PP 129.1}
Ábrahám nem tudta megmagyarázni a Gondviselés útjait. Reményei nem valósultak meg; azonban minden erejével Isten ígéretébe kapaszkodott: „Megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel.” Komoly imái közben fontolóra vette, hogyan őrizze meg emberei és nyájai életét, de nem engedte, hogy a körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Az éhínség elől Egyiptomba menekült. Nem mondott le Kánaánról, végletes helyzetében sem fordult vissza Káldea földjére, ahonnan jött és ahol bőségben volt a kenyér; azonban ideiglenes menedéket keresett az ígéret földjének közelében, azzal a szándékkal, hogy hamarosan visszatér oda, ahova Isten állította. {PP 129.1}
The Lord in His providence had brought this trial upon Abraham to teach him lessons of submission, patience, and faith—lessons that were to be placed on record for the benefit of all who should afterward be called to endure affliction. God leads His children by a way that they know not, but He does not forget or cast off those who put their trust in Him. He permitted affliction to come upon Job, but He did not forsake him. He allowed the beloved John to be exiled to lonely Patmos, but the Son of God met him there, and his vision was filled with scenes of immortal glory. God permits trials to assail His people, that by their constancy and obedience they themselves may be spiritually enriched, and that their example may be a source of strength to others. “I know the thoughts that I think toward you, saith the Lord, thoughts of peace, and not of evil.” Jeremiah 29:11. The very trials that task our faith most severely and make it seem that God has forsaken us, are to lead us closer to Christ, that we may lay all our burdens at His feet and experience the peace which He will give us in exchange. {PP 129.2}
Az Úr gondviselése küldte ezt a próbát Ábrahámra, hogy az engedelmesség, türelem és hit leckéire tanítsa – a leckékre, amelyeket mindazok javára jegyeztek fel, akiknek szenvedésekben kell majd kitartaniuk. Isten olyan úton vezeti gyermekeit, amelyet nem ismernek, de sohasem feledkezik el azokról vagy veti el azokat, akik Őbenne bíznak. Isten megengedte, hogy Jóbra szenvedés jöjjön, de nem feledkezett meg róla. Megengedte, hogy Jánost, a szeretett tanítványt száműzzék a kopár, elhagyatott Pátmoszra, azonban Isten Fia felkereste ott és látomásban az örök dicsőség jeleneteit mutatta meg neki. Isten megengedi, hogy népét megpróbáltatások érjék, azért, hogy állhatatosságuk és engedelmességük révén lelkileg gazdagodjanak, s példájukból mások is erőt merítsenek. „Mert én tudom az én gondolataimat, amelyeket felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata.” (Jer. 29:11) Éppen azok a viszontagságok, amelyek a leginkább próbára teszik hitünket, amikor úgy tűnik, hogy Isten elhagyott bennünket, vezetnek közelebb Krisztushoz, hogy lábaihoz tegyük le terheinket, s érezzük a békességet, amelyet cserébe ad nekünk. {PP 129.2}
God has always tried His people in the furnace of affliction. It is in the heat of the furnace that the dross is separated from the true gold of the Christian character. Jesus watches the test; He knows what is needed to purify the precious metal, that it may reflect the radiance of His love. It is by close, testing trials that God disciplines His servants. He sees that some have powers which may be used in the advancement of His work, and He puts these persons upon trial; in His providence He brings them into positions that test their character and reveal defects and weaknesses that have been hidden from their own knowledge. He gives them opportunity to correct these defects and to fit themselves for His service. He shows them their own weakness, and teaches them to lean upon Him; for He is their only help and safeguard. Thus His object is attained. They are educated, trained, and disciplined, prepared to fulfill the grand purpose for which their powers were given them. When God calls them to action, they are ready, and heavenly angels can unite with them in the work to be accomplished on the earth. {PP 129.3}
Isten mindig próbára tette népét a szenvedések kohójában. Csak a kohó tüzében válik ki a salak a keresztény jellem aranyából. Jézus figyeli a próbákat; tudja, mi szükséges az értékes fém megtisztításához, hogy az szeretetének fényét sugározhassa. Isten éppen a nyomasztó próbatételekkel fegyelmezi szolgáit. Látja, hogy vannak tehetségesek, akiket műve előbbre vitelére felhasználhat, és próbára teszi őket. Gondviselése olyan helyzeteket teremt számukra, amelyek megpróbálják jellemüket, megmutatják fogyatékosságaikat és gyengeségeiket, melyekről mit sem tudtak. Alkalmat ad rá, hogy ezeket a fogyatkozásaikat helyrehozzák és alkalmassá váljanak az Ő szolgálatára. Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket, hogy Őrá támaszkodjanak, mert Ő egyedüli segítőjük és őrizőjük. Így éri el célját. Így neveli, edzi, fegyelmezi és készíti fel őket, hogy megvalósítsák terveit, amelyek érdekében képességeiket nyerték. Amikor Isten újra szólítja őket, már készek lesznek, és mennyei angyalok egyesülnek velük a munkában, melyet a földön el kell végezniük. {PP 129.3}
During his stay in Egypt, Abraham gave evidence that he was not free from human weakness and imperfection. In concealing the fact that Sarah was his wife, he betrayed a distrust of the divine care, a lack of that lofty faith and courage so often and nobly exemplified in his life. Sarah was fair to look upon, and he doubted not that the dusky Egyptians would covet the beautiful stranger, and that in order to secure her, they would not scruple to slay her husband. He reasoned that he was not guilty of falsehood in representing Sarah as his sister, for she was the daughter of his father, though not of his mother. But this concealment of the real relation between them was deception. No deviation from strict integrity can meet God's approval. Through Abraham's lack of faith, Sarah was placed in great peril. The king of Egypt, being informed of her beauty, caused her to be taken to his palace, intending to make her his wife. But the Lord, in His great mercy, protected Sarah by sending judgments upon the royal household. By this means the monarch learned the truth in the matter, and, indignant at the deception practiced upon him, he reproved Abraham and restored to him his wife, saying, “What is this that thou hast done unto me? ... Why saidst thou, She is my sister? So I might have taken her to me to wife. Now therefore behold thy wife, take her, and go thy way.” {PP 130.1}
Egyiptomi tartózkodása alatt Ábrahám bizonyságát adta, hogy ő sem mentes az emberi gyengeségektől, tökéletlenségektől. Azzal, hogy eltitkolta, hogy Sára a felesége, Isten gondviselése iránti bizalmatlanságot árult el, annak az igaz hitnek és bátorságnak a hiányát, amelynek pedig gyakran nemes bizonyságát adta. Sára „szép ábrázatú asszony” volt, Ábrahám pedig félt, hogy a sötét bőrű egyiptomiak szemet vetnek a gyönyörű idegenre, és hogy megszerezzék maguknak, férje megölésétől sem riadnak vissza. Úgy érvelt, hogy nem hazudik, ha Sárát mint húgát mutatja be, hiszen atyja leánya volt, csak más anyától. Mégis, valódi kapcsolatuk leplezése csalás volt. A teljes becsületességtől való legcsekélyebb eltérés sem nyerheti el Isten tetszését. Ábrahám hitének ez a fogyatkozása Sárát nagy veszélybe sodorta. Hallva Sára szépségéről, Egyiptom királya a palotájába hozatta, hogy feleségül vegye. Azonban az Úr, nagy irgalmában, megőrizte Sárát azzal, hogy a királyi családra büntető ítéletet küldött. Ennek révén az uralkodó megtudta az igazságot, s felháborodva a csaláson, megfeddte Ábrahámot és visszaadta feleségét, ezekkel a szavakkal: „Miért művelted ezt velem?… Miért mondottad: Húgom ő; azért vettem magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el.” (I. Móz. 12:18–19) {PP 130.1}
Abraham had been greatly favored by the king; even now Pharaoh would permit no harm to be done him or his company, but ordered a guard to conduct them in safety out of his dominions. At this time laws were made prohibiting the Egyptians from intercourse with foreign shepherds in any such familiarity as eating or drinking with them. Pharaoh's dismissal of Abraham was kind and generous; but he bade him leave Egypt, for he dared not permit him to remain. He had ignorantly been about to do him a serious injury, but God had interposed, and saved the monarch from committing so great a sin. Pharaoh saw in this stranger a man whom the God of heaven honored, and he feared to have in his kingdom one who was so evidently under divine favor. Should Abraham remain in Egypt, his increasing wealth and honor would be likely to excite the envy or covetousness of the Egyptians, and some injury might be done him, for which the monarch would be held responsible, and which might again bring judgments upon the royal house. {PP 130.2}
Ábrahámot nagy kegyben részesítette a fáraó, és a történtek után sem engedte, hogy Ábrahámnak vagy embereinek ártsanak. Ellenkezőleg, őrséget rendelt melléjük, hogy országából biztonságban távozhassanak. Abban az időben törvények tiltották az egyiptomiaknak az idegen pásztorokkal való érintkezést, barátkozást, evést-ivást. A fáraó szívélyesen, bőkezű ajándékokkal bocsátotta útjára Ábrahámot, azonban megparancsolta neki, hogy távozzon Egyiptomból, mivel további ott-tartózkodását nem merte megengedni. Tudtán kívül nagyot vétett volna Ábrahám ellen, azonban Isten közbelépett és visszatartotta az uralkodót attól, hogy ilyen nagy bűnt kövessen el. A fáraó ebben az idegenben olyan embert látott, akit a menny Istene becsül; és félt attól, hogy országában olyan valaki legyen, akit a menny nyilvánvalóan a kegyeibe fogadott. Ha Ábrahám Egyiptomban maradna, növekvő vagyona és az iránta megnyilvánuló tisztelet fokozódása valószínűleg felkeltené az egyiptomiak irigységét vagy kapzsiságát; bajt, kárt okozhatnának neki, amelyért az uralkodót tennék felelőssé, ami ismét csak a királyi családra zúdítana büntető ítéleteket. {PP 130.2}
The warning that had been given to Pharaoh proved a protection to Abraham in his after-intercourse with heathen peoples; for the matter could not be kept secret, and it was seen that the God whom Abraham worshiped would protect His servant, and that any injury done him would be avenged. It is a dangerous thing to wrong one of the children of the King of heaven. The psalmist refers to this chapter in Abraham's experience when he says, in speaking of the chosen people, that God “reproved kings for their sakes; saying, Touch not Mine anointed, and do My prophets no harm.” Psalm 105:14, 15. {PP 131.1}
A fáraó megintése Ábrahám védelmére szolgált a pogány népekkel való későbbi érintkezésében, ugyanis ez az ügy nem maradhatott titokban, és világosan felismerhető volt, hogy az az Isten, akit Ábrahám imád, megvédi szolgáját és megfizet minden rajta esett sérelemért. Veszélyes dolog a menny Királyának gyermekét bántani. A zsoltáríró visszaemlékezik Ábrahám tapasztalatára, amikor a választott népről beszél, mert Isten „királyokat is megfenyített miattuk, mondván: Meg ne illessétek az én felkentjeimet, és az én prófétáimnak ne ártsatok” (Zsolt. 105:14–15). {PP 131.1}
There is an interesting similarity between Abraham's experience in Egypt and that of his posterity, centuries later. Both went down into Egypt on account of a famine, and both sojourned there. Through the manifestation of divine judgments in their behalf, the fear of them fell upon the Egyptians; and, enriched by the gifts of the heathen, they went out with great substance. {PP 131.2}
Érdekes a hasonlóság Ábrahám egykori egyiptomi élménye és leszármazottainak évszázadokkal későbbi tapasztalatai között. Mindkét alkalommal éhínség kényszerítette őket Egyiptomba, és mindkét esetben ott telepedtek le. Érdekükben Isten büntető ítéletei sújtották a népet, akiket félelem szállt meg emiatt, s végül a pogányok ajándékaival gazdagon, nagy vagyonnal hagyták el Egyiptomot. {PP 131.2}
