The shameful crime of Amnon, the first-born, was permitted by David to pass unpunished and unrebuked. The law pronounced death upon the adulterer, and the unnatural crime of Amnon made him doubly guilty. But David, self-condemned for his own sin, failed to bring the offender to justice. For two full years Absalom, the natural protector of the sister so foully wronged, concealed his purpose of revenge, but only to strike more surely at the last. At a feast of the king's sons the drunken, incestuous Amnon was slain by his brother's command. {PP 727.2}
Ammon, az elsőszülött szégyenletes bűnét Dávid büntetlenül és megrovás nélkül hagyta. A törvény halálbüntetést mondott ki a házasságtörőre, és Ammont kétszeresen bűnössé tette a vérfertőzés természetellenes bűne. De Dávid, mivel saját vétke kárhoztatta a lelkét, elmulasztotta az igazságszolgáltatást. Absolon testvéri jogon védelmezte aljas módon tönkretett húgát. Két éven át titkolta boszszúszándékát, de csak azért, hogy végül annál biztosabban sújthasson le. A király fiainak egyik ünnepén a lerészegedett Ammont megölték fivére parancsára. {PP 727.2}
Twofold judgment had been meted out to David. The terrible message was carried to him, “Absalom hath slain all the king's sons, and there is not one of them left. Then the king arose, and tare his garments, and lay on the earth; and all his servants stood by with their clothes rent.” The king's sons, returning in alarm to Jerusalem, revealed to their father the truth; Amnon alone had been slain; and they “lifted up their voice and wept: and the king also and all his servants wept very sore.” But Absalom fled to Talmai, the king of Geshur, his mother's father. {PP 727.3}
Kétszeres ítélet sújtott le Dávidra. Azt a rettenetes hírt hozták neki, hogy: „Mind megölte Absolon a király fiait, egy sem maradt meg közülük. Akkor felkelt a király, megszaggatta ruháit, és a földre feküdt, és az ő szolgái mindnyájan megszaggatott ruhában álltak előtte.” A király fiai rémülten tértek vissza Jeruzsálembe, és elmondták apjuknak az igazságot; egyedül Ammont ölték meg; „és szavukat felemelve, sírtak és maga a király is és az ő szolgái mindnyájan felette igen sírtak”. De Absolon elmenekült Talmaihoz, Gessur királyához, az ő anyjának apjához. {PP 727.3}
Like other sons of David, Amnon had been left to selfish indulgence. He had sought to gratify every thought of his heart, regardless of the requirements of God. Notwithstanding his great sin, God had borne long with him. For two years he had been granted opportunity for repentance; but he continued in sin, and with his guilt upon him, he was cut down by death, to await the awful tribunal of the judgment. {PP 727.4}
Dávid többi fiához hasonlóan, Ammon is szabadon kielégíthette önző kívánságait. Szíve minden gondolatának engedett, tekintet nélkül Isten kívánalmaira. Bűnei ellenére Isten hosszútűrő volt iránta. Két év alatt bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra; de kitartott önző kívánságai mellett, és bűnös lélekként érte utol a halál, hogy az ítélet rettenetes napján feleljen tettéért. {PP 727.4}
David had neglected the duty of punishing the crime of Amnon, and because of the unfaithfulness of the king and father and the impenitence of the son, the Lord permitted events to take their natural course, and did not restrain Absalom. When parents or rulers neglect the duty of punishing iniquity, God Himself will take the case in hand. His restraining power will be in a measure removed from the agencies of evil, so that a train of circumstances will arise which will punish sin with sin. {PP 728.1}
Dávid elmulasztotta kötelességét, amikor Ammon gonoszságát nem büntette meg, és a király és apa hűtlensége, valamint a fiú megátalkodottsága miatt az Úr engedte, hogy az események a maguk természetes rendjüket kövessék, és nem fékezte meg Absolont. Ha a szülők, vagy bírák elmulasztják a gonoszság megbüntetését, Isten maga veszi kezébe az ügyet. Az Ő fékentartó hatalma bizonyos mértékig szabad teret hagy a gonosz eszközeinek úgy, hogy a körülmények olyan láncolata jön létre, amelyben a bűnt bűnnel bünteti. {PP 728.1}
The evil results of David's unjust indulgence toward Amnon were not ended, for it was here that Absalom's alienation from his father began. After he fled to Geshur, David, feeling that the crime of his son demanded some punishment, refused him permission to return. And this had a tendency to increase rather than to lessen the inextricable evils in which the king had come to be involved. Absalom, energetic, ambitious, and unprincipled, shut out by his exile from participation in the affairs of the kingdom, soon gave himself up to dangerous scheming. {PP 728.2}
Dávid Ammon iránti igazságtalan engedékenységének káros következményei nem értek véget, mert itt kezdődött Absolon atyjától való elhidegülése. Miután Gessurba menekült, Dávid úgy érezte, hogy fia bűne valamilyen büntetést követelne, ezért nem engedte, hogy hazatérjen. Ez inkább csak fokozta az egyre nagyobb bűnöket, amelyekbe a király belekeveredett, ahelyett hogy enyhítette volna. Az energikus, becsvágyó és elvek nélküli Absolon, akit száműzetése teljesen kizárt az ország ügyeiből, csakhamar veszélyes cselszövésre szánta el magát. {PP 728.2}
At the close of two years Joab determined to effect a reconciliation between the father and his son. And with this object in view he secured the services of a woman of Tekoah, reputed for wisdom. Instructed by Joab, the woman represented herself to David as a widow whose two sons had been her only comfort and support. In a quarrel one of these had slain the other, and now all the relatives of the family demanded that the survivor should be given up to the avenger of blood. “And so,” said the mother, “they shall quench my coal which is left, and shall not leave to my husband neither name nor remainder upon the earth.” The king's feelings were touched by this appeal, and he assured the woman of the royal protection for her son. {PP 728.3}
Két év elteltével Joáb elhatározta, hogy kibékíti az apát a fiúval. Ezért kiválasztott egy bölcsességéről ismert tékoabeli asszonyt. Miután Joáb kioktatta, az asszony megjelent Dávid előtt mint egy özvegy, akinek a két fia volt egyetlen vigasza és támasza. Egy veszekedés alkalmával az egyik megölte a másikat, és most a család rokonai mind azt követelték, hogy az életben maradottat adják ki a vérbosszulónak. „Így akarják – mondta az anya – eloltani a kicsiny szikrácskát, amely nékem megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld színén.” A királyt meghatotta ez a könyörgés, és biztosította az asszonyt, hogy fia a király védelmét élvezi. {PP 728.3}
After drawing from him repeated promises for the young man's safety, she entreated the king's forbearance, declaring that he had spoken as one at fault, in that he did not fetch home again his banished. “For,” she said, “we must needs die, and are as water spilt on the ground, which cannot be gathered up again; neither doth God respect any person; yet doth He devise means, that His banished be not expelled from Him.” This tender and touching portrayal of the love of God toward the sinner—coming as it did from Joab, the rude soldier—is a striking evidence of the familiarity of the Israelites with the great truths of redemption. The king, feeling his own need of God's mercy, could not resist this appeal. To Joab the command was given, “Go therefore, bring the young man Absalom again.” {PP 728.4}
Miután ismételt ígéreteket kapott a fiatalember biztonságára nézve, az asszony elnézést kérve a királytól, kijelentette, hogy az bűnösnek nyilvánította magát, amennyiben nem hozatta haza száműzött fiát. „Mert – mondta – bizonyára meg kell halnunk és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve előtte az eltaszított sem.” Isten bűnös iránti szeretetének ez a megható bemutatása – amely Joábtól, a nyers katonától származott – jól bizonyította, mennyire tisztában voltak az izraeliták a megváltás nagy igazságaival. A király, érezve, hogy maga is mennyire rászorul Isten kegyelmére, nem tudott ellenállni ennek a kérésnek. Joáb parancsot kapott: „Eredj el és hozd haza az én fiamat, Absolont.” {PP 728.4}
Absalom was permitted to return to Jerusalem, but not to appear at court or to meet his father. David had begun to see the evil effects of his indulgence toward his children; and tenderly as he loved this beautiful and gifted son, he felt it necessary, as a lesson both to Absalom and to the people, that abhorrence for such a crime should be manifested. Absalom lived two years in his own house, but banished from the court. His sister dwelt with him, and her presence kept alive the memory of the irreparable wrong she had suffered. In the popular estimation the prince was a hero rather than an offender. And having this advantage, he set himself to gain the hearts of the people. His personal appearance was such as to win the admiration of all beholders. “In all Israel there was none to be so much praised as Absalom for his beauty: from the sole of his foot even to the crown of his head there was no blemish in him.” It was not wise for the king to leave a man of Absalom's character—ambitious, impulsive, and passionate—to brood for two years over supposed grievances. And David's action in permitting him to return to Jerusalem, and yet refusing to admit him to his presence, enlisted in his behalf the sympathies of the people. {PP 729.1}
Absolon visszatérhetett Jeruzsálembe, de nem jelenhetett meg az udvarnál és nem találkozhatott atyjával. Dávid kezdte látni gyermekei iránti engedékenységének káros következményeit; és bár gyöngéden szerette szép és tehetséges fiát, mégis szükségesnek érezte, hogy mintegy tanulságul, mind Absolon, mind a nép számára kinyilvánítsa, mennyire utálatos az ilyen bűn. Absolon két évig élt saját házában, de az udvartól száműzve. Húga is ott élt vele, és jelenléte frissen tartotta annak a jóvátehetetlen rossznak az emlékét, amit elszenvedett. A nép értékelése szerint a herceg inkább hős volt, mint bűnöző. Ennek az előnynek a birtokában Absolon elhatározta, hogy megnyeri magának a nép szívét. Személyes megjelenése minden szemlélő bizalmát megnyerte. „Nem volt pedig egész Izráelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan méltó volna; tetőtől talpig ő benne semmi hiba nem volt.” Nem tette bölcsen a király, hogy hagyta Absolont – aki becsvágyó, indulatos és szenvedélyes ember volt –, hogy két éven át vélt sérelmei miatt eméssze magát. Dávid azzal, hogy engedélyezte fia visszatérését Jeruzsálembe, de azt megtiltotta, hogy a színe előtt megjelenjen, Absolon oldalára állította a népet. {PP 729.1}
With the memory ever before him of his own transgression of the law of God, David seemed morally paralyzed; he was weak and irresolute, when before his sin he had been courageous and decided. His influence with the people had been weakened. And all this favored the designs of his unnatural son. {PP 729.2}
Through the influence of Joab, Absalom was again admitted to his father's presence; but though there was an outward reconciliation, he continued his ambitious scheming. He now assumed an almost royal state, having chariots and horses, and fifty men to run before him. And while the king was more and more inclined to desire retirement and solitude, Absalom sedulously courted the popular favor. {PP 729.3}
Joáb befolyására Absolon ismét megjelenhetett apja előtt; és bár látszólag létrejött a megbékélés, mégsem adta fel becsvágyó tervét. Csaknem királyi udvartartást alakított ki, szekerekkel és lovakkal, és ötven ember futott előtte. Miközben Dávid egyre inkább visszavonultságra és magányra vágyott, addig Absolon igyekezett a nép kegyeibe férkőzni. {PP 729.3}
The influence of David's listlessness and irresolution extended to his subordinates; negligence and delay characterized the administration of justice. Absalom artfully turned every cause of dissatisfaction to his own advantage. Day by day this man of noble mien might be seen at the gate of the city, where a crowd of suppliants waited to present their wrongs for redress. Absalom mingled with them and listened to their grievances, expressing sympathy with their sufferings and regret at the inefficiency of the government. Having thus listened to the story of a man of Israel, the prince would reply, “Thy matters are good and right; but there is no man deputed of the king to hear thee;” adding, “O that I were made judge in the land, that every man which hath any suit or cause might come unto me, and I would do him justice! And it was so, that when any man came nigh to him to do him obeisance, he put forth his hand, and took him, and kissed him.” {PP 729.4}
Dávid közömbösségének és határozatlanságának befolyása alattvalóira is kihatott; hanyagság és késlekedés jellemezte az igazságszolgáltatást. Absolon minden esetben mesterien a maga javára fordította az elégedetlenséget. Napról napra látható volt ez a nemes megjelenésű férfi a város kapujában, ahol kérelmezők tömege arra várt, hogy jogorvoslat reményében előadhassa sérelmét. Absolon közéjük vegyült, meghallgatta panaszaikat, kifejezte irántuk való együttérzését és a kormányzat tehetetlensége miatti sajnálkozását. Miután meghallgatta egy-egy izraelita ügyét, a herceg azt válaszolta: „Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz, de senki sincs, aki téged meghallgatna a királynál”, majd hozzátette: „Vajha valaki engem tenne ítélőbíróvá e földön és én hozzám jönne minden ember, akinek valami ügye és pere volna, igazat tennék neki! Mikor pedig valaki hozzá ment és fejet hajtott neki, azonnal kezét nyújtotta és megfogva megcsókolta őt.” {PP 729.4}
Fomented by the artful insinuations of the prince, discontent with the government was fast spreading. The praise of Absalom was on the lips of all. He was generally regarded as heir to the kingdom; the people looked upon him with pride as worthy of this high station, and a desire was kindled that he might occupy the throne. “So Absalom stole the hearts of the men of Israel.” Yet the king, blinded by affection for his son, suspected nothing. The princely state which Absalom had assumed, was regarded by David as intended to do honor to his court—as an expression of joy at the reconciliation. {PP 730.1}
A herceg mesteri célzásaitól szítva gyorsan terjedt a kormányzattal szembeni elégedetlenség. Mindenki Absolont dicsérte. Általában úgy kezelték, mint trónörököst; és a nép büszke volt rá, mint aki méltó erre a magas tisztségre, és megfogalmazódott a kívánság, hogy foglalja el a trónt. „Így Absolon az Izráel fiainak szíveket alattomban megnyeri vala.” A király azonban, a fia iránti szeretetétől elvakultan, semmit sem gyanított. Absolon fényes udvartartását Dávid úgy tekintette, hogy azzal csak az ő udvarának akar dicsőséget szerezni – a megbékélés feletti öröm kifejezéseként. {PP 730.1}
The minds of the people being prepared for what was to follow, Absalom secretly sent picked men throughout the tribes, to concert measures for a revolt. And now the cloak of religious devotion was assumed to conceal his traitorous designs. A vow made long before while he was in exile must be paid in Hebron. Absalom said to the king, “I pray thee, let me go and pay my vow, which I have vowed unto the Lord, in Hebron. For thy servant vowed a vow while I abode at Geshur in Syria, saying, If the Lord shall bring me again indeed to Jerusalem, then I will serve the Lord.” The fond father, comforted with this evidence of piety in his son, dismissed him with his blessing. The conspiracy was now fully matured. Absalom's crowning act of hypocrisy was designed not only to blind the king but to establish the confidence of the people, and thus to lead them on to rebellion against the king whom God had chosen. {PP 730.2}
Miután lelkileg előkészítette a népet a bekövetkező eseményekre, Absolon titokban fegyveres embereket küldött minden törzshöz, hogy megtegyék az előkészületeket egy felkeléshez. Most a buzgó vallásosság palástjával kívánta áruló terveit leplezni. Egy jóval korábbi, száműzetésében tett fogadalmát kellett teljesítenie Hebronban. Absolon azt mondta a királynak: „Hadd menjek el és teljesítsem Hebronban azt a fogadást, amelyet fogadtam az Úrnak. Mert fogadást tett a te szolgád, mikor Gessurban laktam, mely Szíriában van, ezt mondván: Ha valóban hazavezérel engem az Úr Jeruzsálembe, az Úrnak szolgálok.” A szerető apa, akit megvigasztalt a fiában élő istenfélelemnek ez a bizonyítéka, áldásával bocsátotta el. Az összeesküvés most teljesen beérett. Absolon ezzel a képmutatását megkoronázó tettével nemcsak atyját akarta megtéveszteni, hanem a nép bizalmát is megnyerni, és lázadásra vezetni őket az Istentől választott király ellen. {PP 730.2}
Absalom set forth for Hebron, and there went with him “two hundred men out of Jerusalem, that were called; and they went in their simplicity, and they knew not anything.” These men went with Absalom, little thinking that their love for the son was leading them into rebellion against the father. Upon arriving at Hebron, Absalom immediately summoned Ahithophel, one of the chief counselors of David, a man in high repute for wisdom, whose opinion was thought to be as safe and wise as that of an oracle. Ahithophel joined the conspirators, and his support made the cause of Absalom appear certain of success, attracting to his standard many influential men from all parts of the land. As the trumpet of revolt was sounded, the prince's spies throughout the country spread the tidings that Absalom was king, and many of the people gathered to him. {PP 730.3}
Absolon elindult Hebronba, és vele együtt „kétszáz férfi is elment Jeruzsálemből, kiket meghívott, kik jóhiszeműleg mentek, semmit nem tudva a dologról”. Ezek az emberek, miközben Absolonnal tartottak, nem is gondoltak arra, hogy a fiú iránti szeretetük az apa elleni lázadásba viszi őket. Amikor megérkeztek Hebronba, Absolon azonnal magához rendelte Akhitófelt, Dávid egyik fő tanácsadóját, aki bölcsességéről volt híres, és akinek a véleményét olyan biztosnak és bölcsnek tartották, mint egy jóslatot. Akhitófel csatlakozott az összeesküvőkhöz, támogatása következtében Absolon ügyének sikere biztosnak tűnt, és sok befolyásos embert vonzott a zászlaja alá az ország minden részéből. Amikor a felkelés trombitája felharsant, a herceg kémei országszerte elhíresztelték, hogy Absolon a király, és a nép közül sokan hozzá gyülekeztek. {PP 730.3}
Meanwhile the alarm was carried to Jerusalem, to the king. David was suddenly aroused, to see rebellion breaking out close beside his throne. His own son—the son whom he had loved and trusted—had been planning to seize his crown and doubtless to take his life. In his great peril David shook off the depression that had so long rested upon him, and with the spirit of his earlier years he prepared to meet this terrible emergency. Absalom was mustering his forces at Hebron, only twenty miles away. The rebels would soon be at the gates of Jerusalem. {PP 731.1}
A riasztó hír időközben eljutott Jeruzsálembe is, a királyhoz. Dávid hirtelen arra eszmélt, hogy lázadás tört ki trónja közvetlen közelében. Saját fia – akit szeretett és akiben megbízott – a koronára és kétségkívül apja életére tör. A szörnyű veszélyben Dávid lerázta magáról a levertséget, amely olyan sokáig bénultságban tartotta, és az őt azelőtt jellemző lelkülettel készült, hogy szembenézzen a veszedelemmel. Absolon a mindössze harminc kilométernyire levő Hebronban gyűjtötte össze erőit. A felkelők Jeruzsálem kapuihoz közeledtek. {PP 731.1}
From his palace David looked out upon his capital—“beautiful for situation, the joy of the whole earth, ... the city of the great King.” Psalm 48:2. He shuddered at the thought of exposing it to carnage and devastation. Should he call to his help the subjects still loyal to his throne, and make a stand to hold his capital? Should he permit Jerusalem to be deluged with blood? His decision was taken. The horrors of war should not fall upon the chosen city. He would leave Jerusalem, and then test the fidelity of his people, giving them an opportunity to rally to his support. In this great crisis it was his duty to God and to his people to maintain the authority with which Heaven had invested him. The issue of the conflict he would trust with God. {PP 731.2}
Dávid kitekintett palotájából a fővárosára – „szépen emelkedik az egész föld öröme… a nagy királynak városa” (Zsolt. 48:3). Megremegett arra a gondolatra, hogy vérontásnak és pusztulásnak tegye ki a várost. Hívja segítségül a trónjához még hű alattvalókat, és rendezkedjen be a főváros védelmére? Megengedheti-e, hogy vérrel áztassák Jeruzsálemet? Döntött. A választott várost nem lehet kitenni a háború borzalmainak. Elhagyja Jeruzsálemet, és azután teszi próbára népe hűségét, alkalmat adva nekik, hogy oldalán gyülekezzenek. Ezekben a válságos pillanatokban Isten és népe iránti kötelezettsége volt, hogy megvédje a mennytől ráruházott méltóságot. A harc kimenetelét Istenre bízta. {PP 731.2}
In humility and sorrow David passed out of the gate of Jerusalem—driven from his throne, from his palace, from the ark of God, by the insurrection of his cherished son. The people followed in long, sad procession, like a funeral train. David's bodyguard of Cherethites, Pelethites, and six hundred Gittites from Gath, under the command of Ittai, accompanied the king. But David, with characteristic unselfishness, could not consent that these strangers who had sought his protection should be involved in his calamity. He expressed surprise that they should be ready to make this sacrifice for him. Then said the king to Ittai the Gittite, “Wherefore goest thou also with us? return to thy place, and abide with the king: for thou art a stranger, and also an exile. Whereas thou camest but yesterday, should I this day make thee go up and down with us? seeing I go whither I may, return thou, and take back thy brethren: mercy and truth be with thee.” {PP 731.3}
Alázatosan és szomorúan lépett ki Dávid Jeruzsálem kapuján – elűzve trónjáról, palotájából, az Isten ládájától, szeretett fia lázadása miatt. A nép gyászmenethez hasonló, hosszú szomorú oszlopban követte. Dávid kereteusokból, peleteusokból és hatszáz Gáth városából való gitteusból álló testőrsége, Ittai parancsnoksága alatt követte a királyt. De Dávid, a rá jellemző önzetlenséggel, nem akart beleegyezni, hogy ezek az idegenek, akik a védelmét keresték, most miatta bajba keveredjenek. Meglepetésének adott hangot, mikor megtudta, hogy készek lennének érte erre az áldozatra. Ezután azt mondta a király a gitteus Ittainak: „Miért jössz el te is mi velünk? Menj vissza, és maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetsz szülő helyedre. Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jöjj? Én megyek oda, ahová mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is; irgalmasság és igazság legyen veled.” {PP 731.3}
Ittai answered, “As the Lord liveth, and as my lord the king liveth, surely in what place my lord the king shall be, whether in death or life, even there also will thy servant be.” These men had been converted from paganism to the worship of Jehovah, and nobly they now proved their fidelity to their God and their king. David, with grateful heart, accepted their devotion to his apparently sinking cause, and all passed over the brook Kidron on the way toward the wilderness. {PP 732.1}
Ittai azt felelte, „él az Úr és él az én uram, a király, hogy valahol lesz az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is”. Ezek az emberek a pogányságból tértek meg Jahve imádására, és most nemes bizonyságát adták Istenük és királyuk iránti hűségüknek. Dávid hálás szívvel fogadta veszni látszó ügye iránt tanúsított odaadásukat, és mindnyájan átkeltek a Kidron patakján, a pusztába vezető úton. {PP 732.1}
Again the procession halted. A company clad in holy vestments was approaching. “And lo Zadok also, and all the Levites were with him, bearing the ark of the covenant of God.” The followers of David looked upon this as a happy omen. The presence of that sacred symbol was to them a pledge of their deliverance and ultimate victory. It would inspire the people with courage to rally to the king. Its absence from Jerusalem would bring terror to the adherents of Absalom. {PP 732.2}
A menet ismét megállt. Szent ruhákba öltözött csapat közeledett: „És ímé vele volt Sádok is, és a léviták mind, akik az Isten szövetségének ládáját hordozták.” Dávid követői ezt kedvező jelnek tekintették. Ennek a szent jelképnek a jelenléte szabadulásuk és a végső győzelem záloga volt a számukra. Ez arra készteti majd a népet, hogy bátran gyülekezzenek királyuk oldalán. Jeruzsálemtől való távolléte pedig rettegést hoz majd Absolon híveire. {PP 732.2}
At sight of the ark joy and hope for a brief moment thrilled the heart of David. But soon other thoughts came to him. As the appointed ruler of God's heritage he was under solemn responsibility. Not personal interests, but the glory of God and the good of his people, were to be uppermost in the mind of Israel's king. God, who dwelt between the cherubim, had said of Jerusalem, “This is My rest” (Psalm 132:14); and without divine authority neither priest nor king had a right to remove therefrom the symbol of His presence. And David knew that his heart and life must be in harmony with the divine precepts, else the ark would be the means of disaster rather than of success. His great sin was ever before him. He recognized in this conspiracy the just judgment of God. The sword that was not to depart from his house had been unsheathed. He knew not what the result of the struggle might be. It was not for him to remove from the capital of the nation the sacred statutes which embodied the will of their divine Sovereign, which were the constitution of the realm and the foundation of its prosperity. {PP 732.3}
A láda láttán egy rövid pillanatra öröm és reménység remegtette meg Dávid szívét. De hamarosan más gondolatai támadtak. Ünnepélyes felelősség nyugodott rajta, mint Isten örökségének kijelölt uralkodóján. Izrael királyának nem személyes érdekeit, hanem Isten dicsőségét és népének jólétét kellett szolgálnia mindenekfölött. Isten, aki kérubok között lakozik, mondta Jeruzsálemről: „Ez lesz nyugvóhelyem” (Zsolt. 132:14), és isteni rendelkezés nélkül sem papnak, sem királynak nem volt joga elmozdítani onnan az ő jelenlétének jelképét. Dávid tudta, hogy szívének és életének összhangban kell lenni az isteni rendelkezésekkel, különben a láda inkább katasztrófát, mint áldást hozna rá. Nagy bűne örökké szeme előtt lebegett. Ebben az öszszeesküvésben Isten igazságos büntetését ismerte fel. A fegyver, amely soha nem fog eltávozni házától, kinn volt hüvelyéből. Nem tudta mi lesz a harc kimenetele. Nem az ő dolga volt, hogy elvigye a nemzet fővárosából az isteni Uralkodójuk akaratát megtestesítő szent parancsolatokat, amelyek a birodalom alkotmányát és jólétük alapját jelentették. {PP 732.3}
David added, “Art not thou a seer?”—a man appointed of God to instruct the people. “Return into the city in peace, and your two sons with you, Ahimaaz thy son, and Jonathan the son of Abiathar. See, I will tarry in the plain of the wilderness, until there come word from you to certify me.” In the city the priests might do him good service by learning the movements and purposes of the rebels, and secretly communicating them to the king by their sons, Ahimaaz and Jonathan. {PP 735.2}
Dávid hozzátette: „Nemde nem próféta – Isten által a nép tanítására rendelt férfi – vagy-é te? Azért menj haza békességben a városba, Akhimás is a te fiad, és az Abjathár fia Jonathán, a ti két fiatok, veletek együtt. Lássátok, ímé én itt időzöm ennek a pusztának sík mezején, míg tőletek hír jő és nékem üzentek.” A papok a városban jó szolgálatot tehettek neki, tudomást szerezve a lázadók mozgásáról és szándékairól, és titokban tudatva azt a királlyal, fiaik Akhimás és Jonathán révén. {PP 735.2}
As the priests turned back toward Jerusalem a deeper shadow fell upon the departing throng. Their king a fugitive, themselves outcasts, forsaken even by the ark of God—the future was dark with terror and foreboding. “And David went up by the ascent of Mount Olivet, and wept as he went up, and had his head covered, and he went barefoot: and all the people that was with him covered every man his head, and they went up, weeping as they went up. And one told David, saying, Ahithophel is among the conspirators with Absalom.” Again David was forced to recognize in his calamities the results of his own sin. The defection of Ahithophel, the ablest and most wily of political leaders, was prompted by revenge for the family disgrace involved in the wrong to Bathsheba, who was his granddaughter. {PP 735.3}
Amikor a papok visszafordultak Jeruzsálem felé, még sötétebb árnyék borult a magára hagyott tömegre. Királyuk menekült, ők maguk számkivetettek, és még az Isten ládája is elhagyta őket – a jövőt rettegés és balsejtelmek árnyékolták be. „Dávid pedig felment az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment és az egész nép, amely vele volt, ki-ki beborította az ő fejét, és mentükben sírtak. Megüzenték azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártütők között van Absolonnal.” Dávid ismét arra kényszerült, hogy saját bűnének következményeit ismerje fel balsorsában. Akhitófelt, a legtehetségesebb és legravaszabb politikai vezetőt családi bosszú, a Bethsabén esett szégyen késztette elpártolásra, aki az unokája volt. {PP 735.3}
“And David said, O Lord, I pray Thee, turn the counsel of Ahithophel into foolishness.” Upon reaching the top of the mount, the king bowed in prayer, casting upon God the burden of his soul and humbly supplicating divine mercy. His prayer seemed to be at once answered. Hushai the Archite, a wise and able counselor, who had proved himself a faithful friend to David, now came to him with his robes rent and with earth upon his head, to cast in his fortunes with the dethroned and fugitive king. David saw, as by a divine enlightenment, that this man, faithful and truehearted, was the one needed to serve the interests of the king in the councils at the capital. At David's request Hushai returned to Jerusalem to offer his services to Absalom and defeat the crafty counsel of Ahithophel. {PP 735.4}
„És mondta Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát.” A hegy csúcsára érve, leborult imádkozni, Istenre vetve lelkének terhét és alázatosan esedezve irgalomért. Úgy tűnt imájára azonnal választ kapott. Az Árkeából való Khúsai, egy bölcs és tehetséges tanácsadó, aki Dávid hűséges barátjának bizonyult, most megszaggatott ruhában jött hozzá, földet szórva a fejére, hogy osztozzon a trónfosztott és menekülő király sorsában. Dávid mintegy isteni megvilágosodás folytán látta, hogy ez a hűséges és igaz szívű ember az, akire szükség van, hogy a király érdekeit szolgálja a fővárosban zajló tanácskozásokon. Dávid kérésére Khúsai visszatért Jeruzsálembe, hogy felajánlja szolgálatait Absolonnak, és meghiúsítsa Akhitófel tervét. {PP 735.4}
With this gleam of light in the darkness, the king and his followers pursued their way down the eastern slope of Olivet, through a rocky and desolate waste, through wild ravines, and along stony and precipitous paths, toward the Jordan. “And when King David came to Bahurim, behold, thence came out a man of the family of the house of Saul, whose name was Shimei, the son of Gera: he came forth, and cursed still as he came. And he cast stones at David, and at all the servants of King David: and all the people and all the mighty men were on his right hand and on his left. And thus said Shimei when he cursed, Come out, come out, thou bloody man, and thou man of Belial. The Lord hath returned upon thee all the blood of the house of Saul, in whose stead thou hast reigned; and the Lord hath delivered the kingdom into the hand of Absalom thy son: and, behold, thou art taken in thy mischief, because thou art a bloody man.” {PP 736.1}
A reménységnek ezzel a halvány sugarával a szívükben a király és követői folytatták útjukat az Olajfák hegyének keleti lejtőjén, egy sziklás, elhagyatott pusztaságon keresztül, vad szakadékokon, köves, meredek ösvényeken a Jordán felé. „Elment azután Dávid király Bahurimig, és ímé onnan egy férfi jött ki, a Saul nemzetségéből való, kinek neve Sémei vala, Gérának fia és kijőve szidalmazta őket. És kővel hajigálta Dávidot és Dávid királynak minden szolgáit, jóllehet az egész nép és az erős férfiak mindnyájan az ő jobb és balkeze felől voltak. És így szólt Sémei szitkozódása közben: Eredj, eredj te vérszopó és istentelen ember! Megfizet most az Úr neked Saul egész házanépének véréért, aki helyett te uralkodsz; és adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy.” {PP 736.1}
In David's prosperity Shimei had not shown by word or act that he was not a loyal subject. But in the affliction of the king this Benjamite revealed his true character. He had honored David upon his throne, but he cursed him in his humiliation. Base and selfish, he looked upon others as of the same character as himself, and, inspired by Satan, he wreaked his hatred upon him whom God had chastened. The spirit that leads man to triumph over, to revile or distress, one who is in affliction is the spirit of Satan. {PP 736.2}
Dávid uralma idején Sémei sem szóval sem tettel nem mutatta, hogy nem hűséges alattvaló. De a király megpróbáltatása idején ez a benjáminita leleplezte igazi jellemét. Tisztelte Dávidot a trónon, de átkozta megaláztatásában. Aljas és önző módon úgy tekintett másokra, mintha hozzá hasonló jellemük lenne, és Sátántól vezetve, kitöltötte gyűlöletét azon, akit Isten megfenyített. A lelkület, amely arra késztet, hogy az ember diadalmaskodjon valaki fölött, gyalázzon vagy kétségbeesésbe taszítson olyasvalakit, aki szerencsétlen helyzetben van, Sátán lelkülete. {PP 736.2}
Shimei's accusations against David were utterly false—a baseless and malignant slander. David had not been guilty of wrong toward Saul or his house. When Saul was wholly in his power, and he could have slain him, he merely cut the skirt of his robe, and he reproached himself for showing even this disrespect for the Lord's anointed. {PP 736.3}
Sémei Dávid elleni vádjai teljesen hamisak, alaptalan és rosszindulatú rágalmak voltak. Dávid semmi rosszat sem követett el Saul vagy annak házanépe ellen. Amikor Saul teljesen a hatalmában volt és megölhette volna, csak felsőruhájának szegélyét metszette el, és szemrehányást tett magának, hogy még ezt a tiszteletlenséget is megengedte az Úr felkentjével szemben. {PP 736.3}
Of David's sacred regard for human life, striking evidence had been given, even while he himself was hunted like a beast of prey. One day while he was hidden in the cave of Adullam, his thoughts turning back to the untroubled freedom of his boyhood life, the fugitive exclaimed, “Oh that one would give me drink of the water of the well of Bethlehem, which is by the gate!” 2 Samuel 23:13-17. Bethlehem was at that time in the hands of the Philistines; but three mighty men of David's band broke through the guard, and brought of the water of Bethlehem to their master. David could not drink it. “Be it far from me,” he cried; “is not this the blood of the men that went in jeopardy of their lives?” And he reverently poured out the water as an offering to God. David had been a man of war, much of his life had been spent amid scenes of violence; but of all who have passed through such an ordeal, few indeed have been so little affected by its hardening, demoralizing influence as was David. {PP 736.4}
Hogy Dávid mennyire szentnek tartotta az emberi életet, arra szembetűnő példát adott, amikor űzött vadként menekülve, egy napon Adullám barlangjában rejtőzött. Gondolataiban felidézte ifjúkora háborítatlan szabadságát, és felsóhajtott: „Kicsoda hozna nékem vizet innom a bethlehemi kútból, mely a kapu előtt van?” (II. Sám. 23:13–17) Bethlehem abban az időben filiszteus kézen volt; de Dávid csapatának három erős embere áttört az őrségen, és hozott a bethlehemi vízből vezérüknek. Dávid azonban nem tudta meginni. „Távol legyen tőlem Uram, hogy én ezt míveljem – mondta –, avagy azoknak az embereknek vérét igyam-e meg, akik életüket halálra adva mentek el a vízért?” Tisztelettel kiöntötte a vizet, mint Istennek szánt áldozatot. Dávid hadakozó ember volt, és élete nagy részét erőszak közepette töltötte. De mindazok közül, akik ilyen megpróbáltatáson mentek keresztül, csak keveseket hagyott érintetlenül ennek az életmódnak lélekölő és erkölcsromboló hatása, mint Dávidot. {PP 736.4}
David's nephew, Abishai, one of the bravest of his captains, could not listen patiently to Shimei's insulting words. “Why,” he exclaimed, “should this dead dog curse my lord the king? let me go over, I pray thee, and take off his head.” But the king forbade him. “Behold,” he said, “my son ... seeketh my life: how much more now may this Benjamite do it? let him alone, and let him curse; for the Lord hath bidden him. It may be that the Lord will look on mine affliction, and that the Lord will requite me good for his cursing this day.” {PP 737.1}
Dávid unokaöccse, Abisai, aki egyike volt a legbátrabb parancsnokoknak, nem tudta türelmesen hallgatni Sémei sértő szavait. „Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt! – kiáltott fel. – Majd én elmegyek és fejét veszem.” De a király megtiltotta neki: „Ímé – mondta –, az én fiam… kergeti az én életemet; hogyne cselekedné tehát e benjáminita? Hagyjatok békét neki, hadd szidalmazzon; mert az Úr mondotta neki. Netalán rátekint az Úr az én nyomorúságomra és jóval fizet még ma nékem az Úr az ő átka helyett.” {PP 737.1}
Conscience was uttering bitter and humiliating truths to David. While his faithful subjects wondered at his sudden reverse of fortune, it was no mystery to the king. He had often had forebodings of an hour like this. He had wondered that God had so long borne with his sins, and had delayed the merited retribution. And now in his hurried and sorrowful flight, his feet bare, his royal robes changed for sackcloth, the lamentations of his followers awaking the echoes of the hills, he thought of his loved capital—of the place which had been the scene of his sin—and as he remembered the goodness and long-suffering of God, he was not altogether without hope. He felt that the Lord would still deal with him in mercy. {PP 737.2}
Dávid lelkiismerete keserű és megalázó igazságokat mondott. Miközben hűséges alattvalói csodálkoztak sorsának hirtelen fordulatán, az ő számára mindez nem volt rejtélyes. Gyakran voltak balsejtelmei egy, a mostanihoz hasonló óráról. Csodálkozott, hogy Isten olyan hosszan tűr a bűnei iránt és halogatja a megérdemelt büntetést. Most, amikor sietve menekült, mezítláb, a királyi palástot zsákra cserélve, miközben a közeli hegyek és halmok kísérőinek jajveszékelésétől visszhangzottak, szeretett fővárosára gondolt – bűnbeesésének színhelyére –, és amikor megemlékezett Isten jóságáról és hosszútűréséről, nem maradt teljesen remény nélkül. Érezte, hogy az Úr mégis kegyelmesen fog bánni vele. {PP 737.2}
Many a wrongdoer has excused his own sin by pointing to David's fall, but how few there are who manifest David's penitence and humility. How few would bear reproof and retribution with the patience and fortitude that he manifested. He had confessed his sin, and for years had sought to do his duty as a faithful servant of God; he had labored for the upbuilding of his kingdom, and under his rule it had attained to strength and prosperity never reached before. He had gathered rich stores of material for the building of the house of God, and now was all the labor of his life to be swept away? Must the results of years of consecrated toil, the work of genius and devotion and statesmanship, pass into the hands of his reckless and traitorous son, who regarded not the honor of God nor the prosperity of Israel? How natural it would have seemed for David to murmur against God in this great affliction! {PP 737.3}
Sok gonosztevő mentegette már a saját bűnét Dávid bukásával, de milyen kevesen tanúsítottak a Dávidéhoz hasonló bűnbánatot és megalázkodást! Milyen kevesen viselik el a feddést és büntetést azzal a türelemmel és lelkierővel, amelyet ő tanúsított. Dávid megvallotta bűnét, és éveken át igyekezett kötelességét teljesíteni, mint Isten hűséges szolgája; országa építésén munkálkodott, amely uralma alatt olyan hatalomra és jólétre emelkedett, mint soha azelőtt. Sok kincset gyűjtött Isten házának építésére, és most életének minden munkája megsemmisüljön? Hosszú évek odaadó fáradozásának eredménye, az értelem, a buzgalom és az államférfiúi munkálkodás műve, pártütő fia ölébe hulljon, aki nem törődik se Isten dicsőségével, se Izrael jólétével? Mennyire természetesnek tűnhetett volna Dávid számára Isten ellen zúgolódni ezekben a nehéz órákban. {PP 737.3}
But he saw in his own sin the cause of his trouble. The words of the prophet Micah breathe the spirit that inspired David's heart. “When I sit in darkness, the Lord shall be a light unto me. I will bear the indignation of the Lord, because I have sinned against Him, until He plead my cause, and execute judgment for me.” Micah 7:8, 9. And the Lord did not forsake David. This chapter in his experience, when, under cruelest wrong and insult, he shows himself to be humble, unselfish, generous, and submissive, is one of the noblest in his whole experience. Never was the ruler of Israel more truly great in the sight of heaven than at this hour of his deepest outward humiliation. {PP 738.1}
De ő saját bűnében látta megpróbáltatásai okát. Mikeás próféta szavaiból árad az a lelkület, amely Dávid szívét uralta: „Mert ha még a sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom. Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, amíg leperli peremet és meghozza ítéletemet.” (Mik. 7:8–9) És az Úr nem hagyta el Dávidot. Életének ez a fejezete, amikor a legkegyetlenebb igazságtalanságokat és sérelmeket kellett elszenvednie, alázatosnak, önzetlennek, nagylelkűnek, és engedelmesnek bizonyult. Egész élettörténetében ez volt a legnemesebb magatartása. Izrael uralkodója sohasem volt nagyobb a menny szemében, mint legmélyebb nyilvános megalázkodásának ebben az órájában. {PP 738.1}
Had God permitted David to go on unrebuked in sin, and while transgressing the divine precepts, to remain in peace and prosperity upon his throne, the skeptic and infidel might have had some excuse for citing the history of David as a reproach to the religion of the Bible. But in the experience through which He caused David to pass, the Lord shows that He cannot tolerate or excuse sin. And David's history enables us to see also the great ends which God has in view in His dealings with sin; it enables us to trace, even through darkest judgments, the working out of His purposes of mercy and beneficence. He caused David to pass under the rod, but He did not destroy him; the furnace is to purify, but not to consume. The Lord says, “If they break My statutes, and keep not My commandments; then will I visit their transgression with the rod, and their iniquity with stripes. Nevertheless My loving-kindness will I not utterly take from him, nor suffer My faithfulness to fail.” Psalm 89:31-33. {PP 738.2}
Ha Isten büntetlenül hagyta volna Dávid bűnét, és engedte volna nyugodtan és békésen uralkodni, miután áthágta az isteni parancsolatokat, akkor a kételkedők és hitetlenek úgy hivatkozhatnának Dávid történetére, mint ami szégyenfoltja a Biblia vallásának. De azokkal a tapasztalatokkal, amelyeken Dávidnak át kellett mennie, az Úr megmutatja, hogy Isten nem nézheti el és nem mentegeti a bűnt. Sőt, Dávid története lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk azokat a nagy célokat is, amelyeket Isten bűnnel szenbeni eljárása közben szem előtt tart, még a legsúlyosabb ítéletek közepette is, és nyomon követhetjük kegyelmes, jóakaratú tervei teljesülését. Megfenyítette ugyan Dávidot, de nem pusztította el; a fenyítés tüzes kemencéje megtisztít, de nem emészt meg. Az Úr azt mondta: „Ha az én rendeléseimet megtörik, és meg nem tartják az én parancsolataimat: akkor vesszővel látogatom meg az ő bűnüket, és vereségekkel az ő álnokságukat. De az én kegyelmemet nem vonom meg tőle, és az én hűséges voltomban nem hazudom.” (Zsolt. 89:32–34) {PP 738.2}
Soon after David left Jerusalem, Absalom and his army entered, and without a struggle took possession of the stronghold of Israel. Hushai was among the first to greet the new-crowned monarch, and the prince was surprised and gratified at the accession of his father's old friend and counselor. Absalom was confident of success. Thus far his schemes had prospered, and eager to strengthen his throne and secure the confidence of the nation, he welcomed Hushai to his court. {PP 738.3}
Nemsokkal azután, hogy Dávid elhagyta Jeruzsálemet, Absolon és serege bevonult, és minden ellenállás nélkül elfoglalta Izrael erősségét. Khúsai az elsők között üdvözölte az újonnan megkoronázott uralkodót. A herceget meglepte és hízelgett neki atyja régi barátjának és tanácsosának behódolása. Absolon biztos volt a sikerében. Eddig minden a tervei szerint haladt, és mivel sietett megerősíteni trónját és megszerezni a nép bizalmát, szívesen fogadta Khúsait az udvarába. {PP 738.3}
Absalom was now surrounded by a large force, but it was mostly composed of men untrained for war. As yet they had not been brought into conflict. Ahithophel well knew that David's situation was far from hopeless. A large part of the nation were still true to him; he was surrounded by tried warriors, who were faithful to their king, and his army was commanded by able and experienced generals. Ahithophel knew that after the first burst of enthusiasm in favor of the new king, a reaction would come. Should the rebellion fail, Absalom might be able to secure a reconciliation with his father; then Ahithophel, as his chief counselor, would be held most guilty for the rebellion; upon him the heaviest punishment would fall. To prevent Absalom from retracing his steps, Ahithophel counseled him to an act that in the eyes of the whole nation would make reconciliation impossible. With hellish cunning this wily and unprincipled statesman urged Absalom to add the crime of incest to that of rebellion. In the sight of all Israel he was to take to himself his father's concubines, according to the custom of oriental nations, thus declaring that he succeeded to his father's throne. And Absalom carried out the vile suggestion. Thus was fulfilled the word of God to David by the prophet, “Behold, I will raise up evil against thee out of thine own house, and I will take thy wives before thine eyes, and give them unto thy neighbor.... For thou didst it secretly: but I will do this thing before all Israel, and before the sun.” 2 Samuel 12:11, 12. Not that God prompted these acts of wickedness, but because of David's sin He did not exercise His power to prevent them. {PP 738.4}
Absolont már nagy haderő támogatta, de ezt legnagyobbrészt harchoz nem szokott emberek alkották. Eddig még nem vettek részt semmilyen összecsapásban. Akhitófel jól tudta, hogy Dávid helyzete távolról sem reménytelen. A nemzet nagy része még mindig hű volt hozzá; kipróbált harcosok vették körül, seregét pedig tehetséges és tapasztalt parancsnokok vezették. Akhitófel tudta, hogy az új király iránti lelkesedés első kitörését hanyatlás követi majd. Így okoskodott: Ha a lázadás elbukik, Absolon még mindig kibékülhet atyjával; akkor Akhitófelt, mint fő tanácsadót fogják majd főbűnösnek tartani a lázadásban; és rá mérik majd a legsúlyosabb büntetést. Hogy lehetetlenné tegye Absolon számára a visszalépést, Akhitófel olyan dolgot tanácsolt neki, amivel az egész nemzet szemében lehetetlenné teszi a kibékülést. Ez a minden hájjal megkent, elvtelen államférfi pokoli ravaszsággal arra ösztönözte Absolont, hogy vérfertőzéssel tetézze a pártütés bűnét. Egész Izrael láttára vegye el magának apja ágyasait, a keleti népek szokása szerint, így adva tudtára mindenkinek, hogy elfoglalta atyja trónját. Absolon elfogadta ezt a gonosz ajánlatot. Így teljesedett be Isten szava, amelyet prófétája által üzent Dávidnak: „Ímé én éppen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak… Mert te titkon cselekedtél, de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekszem azt.” (II. Sám. 12:11–12) Nem Isten ihlette ezeket a gaztetteket, de Dávid bűne miatt nem gyakorolta a hatalmát, hogy megakadályozza bekövetkezésüket. {PP 738.4}
Ahithophel had been held in high esteem for his wisdom, but he was destitute of the enlightenment which comes from God. “The fear of the Lord is the beginning of wisdom” (Proverbs 9:10); and this, Ahithophel did not possess, or he could hardly have based the success of treason upon the crime of incest. Men of corrupt hearts plot wickedness, as if there were no overruling Providence to cross their designs; but “He that sitteth in the heavens shall laugh: the Lord shall have them in derision.” Psalm 2:4. The Lord declares: “They would none of My counsel: they despised all My reproof. Therefore shall they eat of the fruit of their own way, and be filled with their own devices. For the turning away of the simple shall slay them, and the prosperity of fools shall destroy them.” Proverbs 1:30-32. {PP 739.1}
Akhitófel nagy megbecsülésnek örvendett bölcsessége miatt, de nem rendelkezett az Istentől jövő értelemmel. „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” (Péld. 9:10), és ez Akhitófelnek nem adatott meg, különben aligha alapozta volna a pártütés sikerét a vérfertőzés bűnére. A romlott szívű emberek úgy forralnak gonoszságot, mintha nem is lenne mindenható Gondviselés, hogy terveiket keresztezze. „Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket.” (Zsolt. 2:4) Az Úr kijelenti: „Nem engedtek az én tanácsomnak; megvetették minden én feddésemet. Esznek azért az ő útjoknak gyümölcséből, és az ő tanácsukból megelégednek. Mert az együgyűeknek pártossága megöli őket, és a balgatagoknak szerencséje elveszti őket.” (Péld. 1:30–32) {PP 739.1}
Having succeeded in the plot for securing his own safety, Ahithophel urged upon Absalom the necessity of immediate action against David. “Let me now choose out twelve thousand men,” he said, “and I will arise and pursue after David this night: and I will come upon him while he is weary and weak-handed, and will make him afraid: and all the people that are with him shall flee; and I will smite the king only: and I will bring back all the people unto thee.” This plan was approved by the king's counselors. Had it been followed, David would surely have been slain, unless the Lord had directly interposed to save him. But a wisdom higher than that of the renowned Ahithophel was directing events. “The Lord had appointed to defeat the good counsel of Ahithophel, to the intent that the Lord might bring evil upon Absalom.” {PP 739.2}
Miután sikerült biztosítania saját helyzetét, Akhitófel arra ösztönözte Absolont, hogy azonnal támadja meg Dávidot. „Engedj kiválasztanom tizenkétezer embert – mondta –, hogy felkeljek és üldözzem Dávidot ez éjjel. És megtámadom őt, míg fáradt és erőtlen kezű; megrettentem őt és megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm és visszavezetem te hozzád az egész népet.” A király tanácsosai jóváhagyták ezt a tervet. Ha végrehajtják, Dávidot bizonyosan megölik, hacsak az Úr közvetlenül be nem avatkozik a megmentésére. De Akhitófelénél nagyobb bölcsesség irányította az eseményeket. „Az Úr parancsolta pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra.” {PP 739.2}
Hushai had not been called to the council, and he would not intrude himself unasked, lest suspicion should be drawn upon him as a spy; but after the assembly had dispersed, Absalom, who had a high regard for the judgment of his father's counselor, submitted to him the plan of Ahithophel. Hushai saw that if the proposed plan were followed, David would be lost. And he said, “The counsel that Ahithophel hath given is not good at this time. For, said Hushai, thou knowest thy father and his men, that they be mighty men, and they be chafed in their minds, as a bear robbed of her whelps in the field: and thy father is a man of war, and will not lodge with the people. Behold, he is hid now in some pit, or in some other place;” he argued that, if Absalom's forces should pursue David, they would not capture the king; and should they suffer a reverse, it would tend to dishearten them and work great harm to Absalom's cause. “For,” he said, “all Israel knoweth that thy father is a mighty man, and they which be with him are valiant men.” And he suggested a plan attractive to a vain and selfish nature, fond of the show of power: “I counsel that all Israel be generally gathered unto thee, from Dan even to Beer-sheba, as the sand that is by the sea for multitude; and that thou go to battle in thine own person. So shall we come upon him in some place where he shall be found, and we will light upon him as the dew falleth on the ground: and of him and of all the men that are with him there shall not be left so much as one. Moreover, if he be gotten into a city, then shall all Israel bring ropes to that city, and we will draw it into the river, until there be not one small stone found there. {PP 740.1}
Khúsait nem hívták a tanácskozásra, ő pedig nem akart hívatlanul odatolakodni, nehogy kémkedés gyanújába keveredjen. De miután az egybegyűltek szétoszlottak, Absolon, aki nagyra tartotta atyja tanácsadójának véleményét, elétárta Akhitófel tervét. Khúsai látta, hogyha a javasolt tervet megvalósítják, Dávid elveszett. Azt mondta: „Nem jó tanács az, amelyet Akhitófel ez egyszer adott. És mondta Khúsai: Tudod magad, hogy a te atyád és az ő emberei igen erős vitézek és igen elkeseredett szívűek, mint a kölykeitől megfosztott medve a mezőn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó ember, aki nem alszik a néppel együtt. Ilyenkor ő valami barlangban lappang, vagy valami más helyen.” Úgy érvelt, hogyha Absolon erői üldözőbe veszik Dávidot, nem fognák el a királyt; és ha vereséget szenvednének, az elvenné bátorságukat, és az nagy kárt okozna Absolon ügyének. „Mert – mondta – az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erős vitéz, és azok is, akik vele vannak, erős vitézek.” Olyan tervet javasolt, amely vonzó volt a hiú és önző természet számára, amely szereti a hatalmát mutogatni. „Én azt tanácsolom, hogy gyűjtsd magadhoz egész Izráelt Dántól fogva mind Bérsebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el a hadba. Akkor azután támadjuk meg őt azon a helyen, ahol található, és úgy lepjük meg őt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül, akik vele vannak, egy se maradjon meg. Ha pedig városba szaladna, mind az egész Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak egy kövecskét se találjanak ott.” {PP 740.1}
“And Absalom and all the men of Israel said, The counsel of Hushai the Archite is better than the counsel of Ahithophel.” But there was one who was not deceived—one who clearly foresaw the result of this fatal mistake of Absalom's. Ahithophel knew that the cause of the rebels was lost. And he knew that whatever might be the fate of the prince, there was no hope for the counselor who had instigated his greatest crimes. Ahithophel had encouraged Absalom in rebellion; he had counseled him to the most abominable wickedness, to the dishonor of his father; he had advised the slaying of David and had planned its accomplishment; he had cut off the last possibility of his own reconciliation with the king; and now another was preferred before him, even by Absalom. Jealous, angry, and desperate, Ahithophel “gat him home to his house, to his city, and put his household in order, and hanged himself, and died.” Such was the result of the wisdom of one, who, with all his high endowments, did not make God his counselor. Satan allures men with flattering promises, but in the end it will be found by every soul, that the “wages of sin is death.” Romans 6:23. {PP 741.1}
„És mondta Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsai tanácsa az Akhitófel tanácsánál.” De volt valaki, akit nem lehetett becsapni – valaki, aki tisztán látta Absolon végzetes tévedésének a következményét. Akhitófel tudta, hogy a lázadók ügye elveszett. Azt is tudta, hogy bármi lesz is a herceg sorsa, nincs remény a tanácsadó számára, aki a legnagyobb bűnökben felbújtó volt. Akhitófel bátorította Absolont a pártütésben; a legutálatosabb gonoszságot tanácsolta neki, hogy atyjára szégyent hozzon; ő sürgette Dávid megölését és tervelte ki a végrehajtását; és ő vágta el a királlyal való megbékélés utolsó lehetőségét is a herceg számára; és most vele szemben mást részesítettek előnyben. Féltékenységében, haragjában és kétségbeesésében, Akhitófel „felkelvén elméne házához, az ő városába; s elrendezvén házanépének dolgát, megfojtá magát, és meghala”. Ide vezetett annak az embernek a bölcsessége, aki minden kiemelkedő adottsága mellett is nem Istent tette tanácsosává. Sátán kecsegtető ígéretekkel csábítja az embereket, de végül minden lélek rádöbben majd, hogy „a bűn zsoldja halál” (Rm. 6:23). {PP 741.1}
Hushai, not certain that his counsel would be followed by the fickle king, lost no time in warning David to escape beyond Jordan without delay. To the priests, who were to forward it by their sons, Hushai sent the message: “Thus and thus did Ahithophel counsel Absalom and the elders of Israel; and thus and thus have I counseled. Now therefore ... lodge not this night in the plains of the wilderness, but speedily pass over; lest the king be swallowed up, and all the people that are with him.” {PP 741.2}
Khúsai, mivel nem volt biztos benne, hogy az állhatatlan király követi-e a tanácsát, nem vesztegette az időt, hanem azonnal figyelmeztette Dávidot, hogy késedelem nélkül meneküljön a Jordánon túlra. Üzenetet küldött a papoknak, akik azt azután fiaikkal továbbították: „Ilyen, s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak, én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam. Azért… Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején, hanem inkább menj át, hogy valamiképpen el ne nyelettessék a király és az egész nép, amely vele van.” {PP 741.2}
What were the feelings of the father and king, so cruelly wronged, in this terrible peril? “A mighty valiant man,” a man of war, a king, whose word was law, betrayed by his son whom he had loved and indulged and unwisely trusted, wronged and deserted by subjects bound to him by the strongest ties of honor and fealty—in what words did David pour out the feelings of his soul? In the hour of his darkest trial David's heart was stayed upon God, and he sang: {PP 741.4}
Mit érezhetett az apa és király, akit oly kegyetlen igazságtalanság ért ebben a rettenetes veszedelemben? Egy „igen erős vitéz”, egy katonaember, egy király, akinek a szava törvény volt, akit a fia, akit szeretett, akinek mindent megadott és akiben oktalanul megbízott, elárult, miközben alattvalói, akiket a tiszteletnek és a hűségnek a legszorosabb kötelékei fűztek hozzá, igazságtalanok voltak iránta, és elhagyták – milyen szavakkal öntötte ki Dávid, amit a lelkében érzett? Legsötétebb megpróbáltatásának ebben az órájában Dávid szíve Istenben nyugodott meg, és így énekelt: {PP 741.4}
“Lord, how are they increased that trouble me!
Many are they that rise up against me.
Many there be which say of my soul,
There is no help for him in God.
But Thou, O Lord, art a shield for me;
My glory, and the lifter up of mine head.
I cried unto the Lord with my voice,
And He heard me out of His holy hill.
I laid me down and slept;
I awaked; for the Lord sustained me.
I will not be afraid of ten thousands of people,
That have set themselves against me round about....
Salvation belongeth unto the Lord:
Thy blessing is upon Thy people.” Psalm 3:1-8.
{PP 742.1}
„Uram! mennyire megsokasodtak ellenségeim!
Sokan vannak a reám támadók!
Sokan mondják az én lelkem felől:
Nincs számára segítség Istennél.
De te, óh Uram! pajzsom vagy nekem,
Dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet.
Felszóval kiálték az Úrhoz,
És Ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről.
Én lefekszem és elalszom;
Felébredek, mert az Úr támogat engem.
Nem félek sok ezernyi néptől sem,
Amely köröskörül felállott ellenem…
Az Úré a szabadítás;
Legyen a te népeden a te áldásod.” (Zsolt. 3:2–9)
{PP 742.1}
David and his forces fell back to Mahanaim, which had been the royal seat of Ishbosheth. This was a strongly fortified city, surrounded by a mountainous district favorable for retreat in case of war. The country was well-provisioned, and the people were friendly to the cause of David. Here many adherents joined him, while wealthy tribesmen brought abundant gifts of provision, and other needed supplies. {PP 742.3}
Dávid és erői Mahanaimba vonultak vissza, amely Isbóseth királyi székhelye volt. Ez egy jól megerősített, hegyvidékkel körülvett város volt, amely háború esetén kedvező visszavonulási lehetőséget biztosított. A terület bő termést ígért, és a nép Dávid ügyét támogatta. Itt sok híve csatlakozott hozzá, miközben a törzs gazdag főemberei bőségesen ellátták őket élelemmel és más terményekkel, amelyekre szükségük volt. {PP 742.3}
Hushai's counsel had achieved its object, gaining for David opportunity for escape; but the rash and impetuous prince could not be long restrained, and he soon set out in pursuit of his father. “And Absalom passed over Jordan, he and all the men of Israel with him.” Absalom made Amasa, the son of David's sister Abigail, commander-in-chief of his forces. His army was large, but it was undisciplined and poorly prepared to cope with the tried soldiers of his father. {PP 742.4}
Khúsai tanácsa elérte célját, alkalmat adva Dávidnak a menekülésre, de a hirtelen és türelmetlen Absolon nem sokáig tudta türtőztetni magát, és csakhamar apja üldözésére indult. „Átkele Absolon a Jordánon, ő és Izráelnek férfiai mindnyájan ő vele.” Absolon Amasát, Dávid húgának, Abigailnak a fiát tette meg fővezérévé. Serege nagy volt, de fegyelmezetlen, és gyengén felkészült ahhoz, hogy apja kipróbált katonáival szembeszálljon. {PP 742.4}
David divided his forces into three battalions under the command of Joab, Abishai, and Ittai the Gittite. It had been his purpose himself to lead his army in the field; but against this the officers of the army, the counselors, and the people vehemently protested. “Thou shalt not go forth,” they said: “for if we flee away, they will not care for us; neither if half of us die, will they care for us: but thou art worth ten thousand of us: therefore now it is better that thou be ready to succour us out of the city. And the king said unto them, What seemeth you best I will do.” 2 Samuel 18:3, 4, R.V. {PP 742.5}
Dávid három, a Joáb, Abisai és a gitteus Ittai parancsnoksága alatt álló részre osztotta haderejét. Az volt a szándéka, hogy maga vezeti harcba a seregét, de ez ellen a tisztjei, a tanácsadók és a nép is élénken tiltakoztak. „Ne jöjj – mondották néki –, mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te teszel annyit, mint mi tízezren: Jobb azért, hogy te a városból légy nekünk segítségül. Mondta nékik azért a király: Ami néktek jónak tetszik, én azt mívelem.” {PP 742.5}
From the walls of the city the long lines of the rebel army were in full view. The usurper was accompanied by a vast host, in comparison with which David's force seemed but a handful. But as the king looked upon the opposing forces, the thought uppermost in his mind was not of the crown and the kingdom, nor of his own life, that depended upon the wage of battle. The father's heart was filled with love and pity for his rebellious son. As the army filed out from the city gates David encouraged his faithful soldiers, bidding them go forth trusting that the God of Israel would give them the victory. But even here he could not repress his love for Absalom. As Joab, leading the first column, passed his king, the conqueror of a hundred battlefields stooped his proud head to hear the monarch's last message, as with trembling voice he said, “Deal gently for my sake with the young man, even with Absalom.” And Abishai and Ittai received the same charge—“Deal gently for my sake with the young man, even with Absalom.” But the king's solicitude, seeming to declare that Absalom was dearer to him than his kingdom, dearer even than the subjects faithful to his throne, only increased the indignation of the soldiers against the unnatural son. {PP 743.1}
A város falairól jól lehetett látni a lázadók hadseregének hosszú sorait. A trónbitorlót hatalmas sereg kísérte, amelyhez képest Dávid erői maroknyinak tűntek. Mégis, amikor a király az ellenséges erőkre pillantott, legfőbb gondolata nem a korona és a királyság, vagy saját élete volt, amelyek a csata kimenetelétől függtek. Az apa szívét a lázadó fia iránti szeretet és szánakozás töltötte el. Amikor a sereg kivonult a városkapukon, Dávid azzal bátorította hűséges katonáit, hogy bízzanak, mert Izrael Istene majd megadja nekik a győzelmet. De még itt sem tudta elnyomni Absolon iránti szeretetét. Amikor Joáb, aki már vagy száz csatateret hagyott el győztesen az első oszlopot vezetve, elhaladt királya mellett, és meghajtotta büszke fejét, hogy meghallgassa az uralkodó utolsó parancsát, akkor az remegő hangon ezt mondta: „Az én fiammal, Absolonnal énérettem kíméletesen bánjatok!” Abisai és Ittai ugyanilyen parancsot kapott: „Az én fiammal, Absolonnal énérettem kíméletesen bánjatok!” De a király aggodalma, ami azt a benyomást keltette, hogy Absolon drágább neki, mint a királysága, sőt még a trónjához hű alattvalóinál is drágább, csak fokozta a katonák ellenszenvét a gonosz fiúval szemben. {PP 743.1}
The place of battle was a wood near the Jordan, in which the great numbers of Absalom's army were only a disadvantage to him. Among the thickets and marshes of the forest these undisciplined troops became confused and unmanageable. And “the people of Israel were slain before the servants of David, and there was there a great slaughter that day of twenty thousand men.” Absalom, seeing that the day was lost, had turned to flee, when his head was caught between the branches of a widespreading tree, and his mule going out from under him, he was left helplessly suspended, a prey to his enemies. In this condition he was found by a soldier, who, for fear of displeasing the king, spared Absalom, but reported to Joab what he had seen. Joab was restrained by no scruples. He had befriended Absalom, having twice secured his reconciliation with David, and the trust had been shamelessly betrayed. But for the advantages gained by Absalom through Joab's intercession, this rebellion, with all its horrors, could never have occurred. Now it was in Joab's power at one blow to destroy the instigator of all this evil. “And he took three darts in his hand, and thrust them through the heart of Absalom.... And they took Absalom, and cast him into a great pit in the wood, and laid a very great heap of stones upon him.” {PP 743.2}
A csatára egy, a Jordánhoz közeli erdőben került sor, amelyben Absolonnak serege nagysága csak hátrányt jelentett. Az erdő sűrű bozótosai és mocsarai között ezek a fegyelmezetlen egységek zavarodottá és irányíthatatlanná váltak. „És megveretett ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt azon a napon, mintegy húszezer emberé.” Absolon, látva, hogy a csatát elvesztette, futásnak eredt, azonban a fejénél fogva fennakadt egy terebélyes fa ágai között, és az öszvére elfutott alóla, ő pedig ott maradt függve, ellenségeinek kiszolgáltatva. Ebben a helyzetben talált rá egy katona, aki a király haragjától félve nem bántotta Absolont, hanem jelentette Joábnak, hogy mit látott. Joábnak nem voltak lelkiismereti aggályai. Valaha barátok voltak Absolonnal, kétszer eszközölte ki számára a Dáviddal való kibékülést, de Absolon szégyenletesen elárulta a bizalmat. Absolon Joáb közbenjárása révén elért kedvezményei nélkül sohasem került volna sor erre a pártütésre, és annak minden borzalmára. Joábnak most hatalmában állt, hogy egy csapásra megsemmisítse minden gonoszság okozóját. „És vett három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lőtte… Absolont pedig felvették és vetették őt az erdőn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ vetettek reá.” {PP 743.2}
Thus perished the instigators of rebellion in Israel. Ahithophel had died by his own hand. The princely Absalom, whose glorious beauty had been the pride of Israel, had been cut down in the vigor of his youth, his dead body thrust into a pit, and covered with a heap of stones, in token of everlasting reproach. During his lifetime Absalom had reared for himself a costly monument in the king's dale, but the only memorial which marked his grave was that heap of stones in the wilderness. {PP 744.1}
Így vesztek el, akik pártütést szítottak Izraelben. Akhitófel önkezével vetett véget életének. A fejedelmi Absolont, akinek ragyogó szépsége Izrael büszkesége volt, ifjúságának virágában ölték meg, holttestét egy gödörbe dobták, és kőrakással borították örök szégyenül. Absolon még életében emlékoszlopot emelt magának a királyok völgyében, de a sírját jelölő egyedüli jel ez a kőrakás volt a vadonban. {PP 744.1}
The watchman upon the city wall, looking out toward the battlefield, discovered a man running alone. Soon a second came in sight. As the first drew nearer, the watchman said to the king, who was waiting beside the gate, “Me thinketh the running of the foremost is like the running of Ahimaaz the son of Zadok. And the king said, He is a good man, and cometh with good tidings. And Ahimaaz called, and said unto the king, All is well. And he fell down to the earth upon his face before the king, and said, Blessed be the Lord thy God, which hath delivered up the men that lifted up their hand against my lord the king.” To the king's eager inquiry, “Is the young man Absalom safe?” Ahimaaz returned an evasive answer. {PP 744.3}
A város falán álló őrszem, miközben a csatateret figyelte, egy egyedül futó férfit vett észre. Hamarosan egy másikat is megpillantott. Amikor az első közelebb ért, az őr lekiáltott a kapu mellett várakozó királynak: „Amint látom, az elsőnek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának. És mondta a király: Jó ember az és jó hírrel jön. Kiáltva azért Akhimás és mondta a királynak: Békesség! És meghajtotta magát arccal a földre a kiráy előtt és mondta: Áldott az Úr, a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen.” A király sürgető kérdésére – „Hogy van Absolon fiam?” – Akhimás kitérő választ adott. {PP 744.3}
The second messenger came, crying, “Tidings, my lord the king: for the Lord hath avenged thee this day of all them that rose up against thee.” Again from the father's lips came the absorbing question, “Is the young man Absalom safe?” Unable to conceal the heavy tidings, the herald answered, “The enemies of my lord the king, and all that rise against thee to do thee hurt, be as that young man is.” It was enough. David questioned no further, but with bowed head he “went up to the chamber over the gate, and wept: and as he went, thus he said, O my son Absalom! my son, my son Absalom! would God I had died for thee, O Absalom, my son, my son!” {PP 744.4}
Megérkezett a második követ, és így kiáltott: „Ezt üzenik a királynak, az én uramnak, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, akik ellened támadtak.” Az atya ajkáról újra elhangzott a sürgető kérdés: „Hogy van Absolon fiam?” A követ képtelen volt leplezni a súlyos hírt, és azt válaszolta: „Úgy legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségeik, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad”. Ez elég volt. Dávid nem kérdezett többet, hanem lehajtott fejjel „felment a kapu felett való házba és sírt, és ezt mondta mentében: Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam Absolon! Bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!” {PP 744.4}
The victorious army, returning from the field, approached the city, their shouts of triumph awaking the echoes of the hills. But as they entered the city gate the shout died away, their banners drooped in their hands, and with downcast gaze they advanced more like those who had suffered defeat than like conquerors. For the king was not waiting to bid them welcome, but from the chamber above the gate his wailing cry was heard, “O my son Absalom! my son, my son Absalom! would God I had died for thee, O Absalom, my son, my son!” {PP 745.1}
A csatatérről visszatérő győztes sereg a városhoz közeledett, és a dombok diadalkiáltásuktól visszhangoztak. De amikor beléptek a városkapun, elhalt a kiáltás, leeresztették zászlóikat, és földre szegezett tekintettel vonultak tovább, inkább egy vereséget szenvedett, semmint győztes seregre emlékeztetve. Mert a király nem várt a kapuban, hogy üdvözölje őket, hanem síró jajgatása volt hallható a kapu feletti házból: „Szerelmes fiam Absolon! édes fiam, édes fiam Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon édes fiam, szerelmes fiam!” {PP 745.1}
Joab was filled with indignation. God had given them reason for triumph and gladness; the greatest rebellion that had ever been known in Israel had been crushed; and yet this great victory was turned to mourning for him whose crime had cost the blood of thousands of brave men. The rude, blunt captain pushed his way into the presence of the king, and boldly said, “Thou hast shamed this day the faces of all thy servants, which this day have saved thy life, and the lives of thy sons and of thy daughters; ... in that thou lovest thine enemies, and hatest thy friends. For thou hast declared this day, that thou regardest neither princes nor servants: for this day I perceive, that if Absalom had lived, and all we had died this day, then it had pleased thee well. Now therefore arise, go forth, and speak comfortably unto thy servants: for I swear by the Lord, if thou go not forth, there will not tarry one with thee this night: and that will be worse unto thee than all the evil that befell thee from thy youth until now.” {PP 745.3}
Joáb felháborodással telt meg. Isten okot adott nekik az örömre és vigasságra; az Izraelben valaha ismert legnagyobb lázadást leverték; és ez a nagy győzelem mégis gyászra fordult egy olyan valaki miatt, akinek a bűne emberek ezreinek a vérébe került. A durva, nyers modorú parancsnok odament a királyhoz és bátran így szólt: „Megszégyenítetted e mai napon minden te szolgádnak orcáját, kik e mai nap a te lelkedet megszabadították, és a te fiaidnak és leányidnak lelkeit… szeretvén azokat, akik téged gyűlölnek és gyűlölvén azokat, akik téged szeretnek; mert kijelentetted ma, hogy előtted a vezérek és szolgák mind semmik; mert tapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, ha mi mindnyájan meghaltunk volna is ma, jobbnak tetszenék néked. Azért most kelj fel, menj ki és szólj kedvük szerint a te szolgáidnak; mert esküszöm az Úrra, hogy ha ki nem jössz, ez éjjel egy ember sem marad melletted, és ez gonoszabb lesz reád nézve mindama nyomorúságnál, mely veled történt ifjúságodtól fogva mind e mai napig.” {PP 745.3}
