As soon as David was established on the throne of Israel he began to seek a more appropriate location for the capital of his realm. Twenty miles from Hebron a place was selected as the future metropolis of the kingdom. Before Joshua had led the armies of Israel over Jordan it had been called Salem. Near this place Abraham had proved his loyalty to God. Eight hundred years before the coronation of David it had been the home of Melchizedek, the priest of the most high God. It held a central and elevated position in the country and was protected by an environment of hills. Being on the border between Benjamin and Judah, it was in close proximity to Ephraim and was easy of access to the other tribes. {PP 703.1}
Dávid, mihelyt elfoglalta Izrael trónját, azonnal hozzálátott, hogy megfelelőbb fekvésű fővárost keressen országa számára. Hebrontól harminc kilométernyire választott ki egy helyet uralkodása jövendőbeli központjául. Ezt a helységet Sálemnek hívták, még mielőtt Józsué átvezette volna Izrael seregeit a Jordánon. Ennek a helynek a közelében tett bizonyságot Ábrahám Isten iránti hűségéről, és nyolcszáz évvel Dávid koronázása előtt, a magasságos Isten papjának, Melkisédeknek az otthona is itt volt. A város az ország központi területén, egy magaslaton épült, a környező dombok védelmében. Mivel Júda és Benjámin határán feküdt, közel Efraimhoz, könnyen elérhető volt a többi törzs számára is. {PP 703.1}
In order to secure this location the Hebrews must dispossess a remnant of the Canaanites, who held a fortified position on the mountains of Zion and Moriah. This stronghold was called Jebus, and its inhabitants were known as Jebusites. For centuries Jebus had been looked upon as impregnable; but it was besieged and taken by the Hebrews under the command of Joab, who, as the reward of his valor, was made commander-in-chief of the armies of Israel. Jebus now became the national capital, and its heathen name was changed to Jerusalem. {PP 703.2}
A hébereknek ahhoz, hogy ezt a helyet megszerezzék, el kellett űzniük a kánaániták maradékát, akiknek erődítményük volt a Sion és a Mórija hegyén. Ezt a várat Jebusnak hívták, a lakosokat pedig jebuzeusoknak. Jebust évszázadokon át bevehetetlennek tartották, de a héberek, Joáb parancsnoksága alatt megostromolták és elfoglalták, vitézsége jutalmául Izrael seregeinek fővezérévé nevezték ki. Jebus lett mostantól a nemzet fővárosa, és pogány nevét Jeruzsálemre változtatták. {PP 703.2}
Hiram, king of the wealthy city of Tyre, on the Mediterranean Sea, now sought an alliance with the king of Israel, and lent his aid to David in the work of erecting a palace at Jerusalem. Ambassadors were sent from Tyre, accompanied by architects and workmen and long trains laden with costly wood, cedar trees, and other valuable material. {PP 703.3}
Ezután Hirám, a Földközi-tenger mellett fekvő gazdag város, Tírus királya szövetséget kötött Izrael királyával, és segítséget nyújtott Dávidnak egy palota építéséhez Jeruzsálemben. Követeket küldött Tírusból, akiket építészek, munkások és drága faanyaggal, cédrusfával és más értékes anyagokkal megrakott karaván kísért. {PP 703.3}
The increasing strength of Israel in its union under David, the acquisition of the stronghold of Jebus, and the alliance with Hiram, king of Tyre, excited the hostility of the Philistines, and they again invaded the country with a strong force, taking up their position in the valley of Rephaim, but a short distance from Jerusalem. David with his men of war retired to the stronghold of Zion, to await divine direction. “And David inquired of the Lord, saying, Shall I go up to the Philistines? wilt thou deliver them into mine hand? And the Lord said unto David, Go up: for I will doubtless deliver the Philistines into thine hand.” {PP 703.4}
A Dávid uralma alatt egyesült Izrael növekvő ereje, Jebus erődítményének bevétele és Hirámmal, a tírusi királlyal kötött szövetség felélesztette a filiszteusok ellenségeskedését, akik ismét erős hadsereggel törtek be az országba, és a Jeruzsálemhez közeli Réfaim völgyében álltak csatarendbe. Dávid harcosaival együtt visszavonult Sion várába, hogy megvárja Isten utasítását. „Megkérdezte azért Dávid az Urat ilyen szóval: Elmenjek-e a filiszteusok ellen? Kezembe adod-e őket? Felelt az Úr Dávidnak: Menj el, mert kétség nélkül kezedbe adom a filiszteusokat.” {PP 703.4}
David advanced upon the enemy at once, defeated and destroyed them, and took from them the gods which they had brought with them to ensure their victory. Exasperated by the humiliation of their defeat, the Philistines gathered a still larger force, and returned to the conflict. And again they “spread themselves in the valley of Rephaim.” Again David sought the Lord and the great I AM took the direction of the armies of Israel. {PP 704.1}
Dávid azonnal az ellenség ellen támadt, megverte és elpusztította őket, elvette a győzelmük biztosítására magukkal hozott faragott isteneket. A vereség megaláztatásán felbőszülve, a filiszteusok még nagyobb sereget gyűjtöttek, és visszatértek, hogy megütközzenek, és „ismét elszéledtek a Réfaim völgyében”. Dávid újból az Urat kereste, és a nagy VAGYOK átvette Izrael seregeinek irányítását. {PP 704.1}
God instructed David, saying, “Thou shalt not go up; but fetch a compass behind them, and come upon them over against the mulberry trees. And let it be, when thou hearest the sound of a going in the tops of the mulberry trees, that then thou shalt bestir thyself: for then shall the Lord go out before thee, to smite the host of the Philistines.” If David, like Saul, had chosen his own way, success would not have attended him. But he did as the Lord had commanded, and he “smote the host of the Philistines from Gibeon even to Gazer. And the fame of David went out into all lands; and the Lord brought the fear of him upon all nations.” 1 Chronicles 14:16, 17. {PP 704.2}
Isten utasította Dávidot: „Ne menj most rájuk, hanem kerülj a hátuk mögé és a szederfák ellenében támadd meg őket. És mikor a szederfák tetején indulásnak zaját fogod hallani, akkor indulj meg, mert akkor kimegy te előtted az Úr, hogy megverje a filiszteusok táborát.” Ha Dávid, Saulhoz hasonlóan, a saját feje után ment volna, nem kísérte volna siker a vállalkozását. De ő úgy tett, ahogy az Úr megparancsolta, és „vágták a filiszteusok táborát Gibeontól fogva szinte Gézerig. És elterjedt Dávid híre az országokban, és az Úr adá a tőle való félelmet minden pogányokra” (I. Krón. 14:16–17). {PP 704.2}
Now that David was firmly established upon the throne and free from the invasions of foreign foes, he turned to the accomplishment of a cherished purpose—to bring up the ark of God to Jerusalem. For many years the ark had remained at Kirjath-jearim, nine miles distant; but it was fitting that the capital of the nation should be honored with the token of the divine Presence. {PP 704.3}
Most, hogy Dávid trónja megszilárdult és nem nyugtalanították a külső ellenség betörései, hozzáfogott régóta dédelgetett álma megvalósításához, hogy Isten ládáját Jeruzsálembe hozzassa. A szövetség ládája hosszú évek óta a tizenöt kilométernyire fekvő Kirjáth-Jeárimban volt, de úgy illett, hogy a nemzet fővárosát tisztelje meg Isten jelenlétének jele. {PP 704.3}
David summoned thirty thousand of the leading men of Israel, for it was his purpose to make the occasion a scene of great rejoicing and imposing display. The people responded gladly to the call. The high priest, with his brethren in sacred office and the princes and leading men of the tribes, assembled at Kirjath-jearim. David was aglow with holy zeal. The ark was brought out from the house of Abinadab and placed upon a new cart drawn by oxen, while two of the sons of Abinadab attended it. {PP 704.4}
Dávid összegyűjtött harmincezret Izrael főemberei közül, mert azt akarta, hogy az esemény a nagy öröm és pompa megmutatkozása legyen. A nép boldogan engedett a hívásnak. A főpap szent tisztséget betöltő testvéreivel, a fejedelmekkel és a törzsek vezetőivel együtt Kirjáth-Jeárimban gyülekeztek. Dávid szent buzgalomtól égett. A szövetség ládáját kihozták Abinádáb házából, és egy új ökrös szekérre helyezték, amint Abinádáb két fia kísért. {PP 704.4}
The men of Israel followed with exultant shouts and songs of rejoicing, a multitude of voices joining in melody with the sound of musical instruments; “David and all the house of Israel played before the Lord ... on harps, and on psalteries, and on timbrels, and on cornets, and on cymbals.” It had been long since Israel had witnessed such a scene of triumph. With solemn gladness the vast procession wound its way along the hills and valleys toward the Holy City. {PP 704.5}
Izrael férfiai ujjongó kiáltásokkal és öröménekeket zengve követték a ládát, és hangok sokasága csatlakozott a hangszerek zenéjéhez. „Dávid pedig és az Izráel egész háza örvendeztek az Úr előtt,… hegedűkkel, dobokkal, lantokkal és cimbalmokkal.” Régóta nem láttak Izraelben ilyen diadalmas felvonulást. Ünnepélyes örömmel vonult az úton a hatalmas menet, hegyen-völgyön át a szent város felé. {PP 704.5}
But “when they came to Nachon's threshing floor, Uzzah put forth his hand to the ark of God, and took hold of it; for the oxen shook it. And the anger of the Lord was kindled against Uzzah, and God smote him there for his rashness; [marginal reading] and there he died by the ark of God.” A sudden terror fell upon the rejoicing throng. David was astonished and greatly alarmed, and in his heart he questioned the justice of God. He had been seeking to honor the ark as the symbol of the divine presence. Why, then, had that fearful judgment been sent to turn the season of gladness into an occasion of grief and mourning? Feeling that it would be unsafe to have the ark near him, David determined to let it remain where it was. A place was found for it nearby, at the house of Obed-edom the Gittite. {PP 705.1}
De „amikor Nákonnak szérűjére jutottak, kinyújtotta Uzza az ő kezét az Isten ládájára és megtartotta azt; mert az ökrök félremozdították. Ennekokáért felgerjedt az Úr haragja Uzza ellen és megölte ott őt az Isten vakmerőségéért, és meghalt ott az Isten ládája mellett”. Hirtelen rémület szállta meg az örvendező tömeget. Dávid megdöbbent és nagyon megijedt, és szívében megkérdőjelezte Isten igazságosságát. Ő szerette volna megtisztelni a szövetség ládáját, mint Isten jelenlétének szimbólumát. Akkor miért adatott ez a félelmetes ítélet, hogy az örömet fájdalommá és gyásszá változtassa? Mivel úgy érezte, hogy nem lenne biztonságban, ha a láda a közelében lenne, Dávid elhatározta, hogy ott hagyja, ahol van. Találtak is egy helyet a közelben, a gitteus Obed-Edom házában. {PP 705.1}
The fate of Uzzah was a divine judgment upon the violation of a most explicit command. Through Moses the Lord had given special instruction concerning the transportation of the ark. None but the priests, the descendants of Aaron, were to touch it, or even to look upon it uncovered. The divine direction was, “The sons of Kohath shall come to bear it: but they shall not touch any holy thing, lest they die.” Numbers 4:15. The priests were to cover the ark, and then the Kohathites must lift it by the staves, which were placed in rings upon each side of the ark and were never removed. To the Gershonites and Merarites, who had in charge the curtains and boards and pillars of the tabernacle, Moses gave carts and oxen for the transportation of that which was committed to them. “But unto the sons of Kohath he gave none: because the service of the sanctuary belonging unto them was that they should bear upon their shoulders.” Numbers 7:9. Thus in the bringing of the ark from Kirjath-jearim there had been a direct and inexcusable disregard of the Lord's directions. {PP 705.2}
Uzza végzete az egyik leghatározottabb parancsolat áthágásának isteni megítéltetése volt. Az Úr Mózes által különleges utasítást adott a láda szállítására. Csakis a papok, Áron leszármazottai érinthették, vagy láthatták egyáltalán fedetlenül. Az isteni rendelkezés úgy szólt, hogy „jöjjenek el Kéhát fiai, hogy elvigyék azokat, de ne illessék a szenthelynek semmi edényét, hogy meg ne haljanak” (IV. Móz. 4:15). A papoknak kellett betakarni a ládát, azután a kéhátitáknak felemelni a két rúdnál fogva, amelyek a láda oldalain lévő gyűrűkben voltak rögzítve, és sohasem távolították el azokat. A gerzsonitáknak és méráritáknak, akikre a szentély függönyei, padlózata és oszlopai bízattak, Mózes szekeret és ökröket adott a rájuk bízott eszközök szállításához. „A Kéhát fiainak pedig semmit nem adott, mert a szentség szolgálata illette őket, amelyet vállon hordoztak.” (IV. Móz. 7:9) Így tehát, amikor elhozták a ládát Kirjáth-Jeárimból, egyenesen mellőzték az Úr utasítását, amit még mentegetni sem lehetett. {PP 705.2}
David and his people had assembled to perform a sacred work, and they had engaged in it with glad and willing hearts; but the Lord could not accept the service, because it was not performed in accordance with His directions. The Philistines, who had not a knowledge of God's law, had placed the ark upon a cart when they returned it to Israel, and the Lord accepted the effort which they made. But the Israelites had in their hands a plain statement of the will of God in all these matters, and their neglect of these instructions was dishonoring to God. Upon Uzzah rested the greater guilt of presumption. Transgression of God's law had lessened his sense of its sacredness, and with unconfessed sins upon him he had, in face of the divine prohibition, presumed to touch the symbol of God's presence. God can accept no partial obedience, no lax way of treating His commandments. By the judgment upon Uzzah He designed to impress upon all Israel the importance of giving strict heed to His requirements. Thus the death of that one man, by leading the people to repentance, might prevent the necessity of inflicting judgments upon thousands. {PP 705.3}
Dávid és népe azért gyűltek egybe, hogy szent feladatot hajtsanak végre, és boldog, készséges szívvel vettek részt benne. De az Úr nem fogadhatta el a szolgálatot, amelyet nem az utasításaival összhangban végeztek. Amikor a filiszteusok, akik nem ismerték Isten törvényét, egy szekérre téve küldték vissza Izraelbe a ládát, az Úr elfogadta igyekezetüket. Az izraeliták azonban kezükben tartották Isten akaratának világos kijelentéseit mindezekre a dolgokra vonatkozóan, és azzal, hogy elhanyagolták az utasításokat, szégyent hoztak Istenre. Uzzát nagyobb bűn terhelte a vakmerőségéért. Isten törvényének áthágása miatt kevésbé érezte annak szentségét, és meg nem vallott bűnökkel a lelkén, az isteni tiltás ellenére, elég vakmerővé vált ahhoz, hogy megérintse Isten jelenlétének jelképét. Isten nem fogadhat el részleges engedelmességet, sem parancsolatainak könnyelmű vételét. Az Uzzán végrehajtott ítélet által egész Izraelnek emlékezetébe akarta vésni a rendelkezései iránti szigorú engedelmesség fontosságát. Így ennek az egy embernek a halála, azzal hogy az egész népet bűnbánatra vezette, megakadályozta azt, hogy ezrek megbüntetése váljon szükségessé. {PP 705.3}
Feeling that his own heart was not wholly right with God, David, seeing the stroke upon Uzzah, had feared the ark, lest some sin on his part should bring judgments upon him. But Obed-edom, though he rejoiced with trembling, welcomed the sacred symbol as the pledge of God's favor to the obedient. The attention of all Israel was now directed to the Gittite and his household; all watched to see how it would fare with them. “And the Lord blessed Obed-edom, and all his household.” {PP 706.1}
Dávid szívében érezte, hogy rendeznie kell Istennel való kapcsolatát, és Uzza halálát látva félni kezdett, hogy valamilyen bűne ítéletet hozhat őrá is a szövetség ládájának jelenléte által. Obed-Edom, bár remegve üdvözölte, mégis örömmel fogadta a szent jelképet, mint Isten kegyelmének zálogát. Most egész Izrael figyelme a Gitteusra és családjára irányult, és mindnyájan arra vártak, hogyan alakul majd a sorsuk. „És megáldotta az Úr Obed-Edomot és egész házanépét.” {PP 706.1}
Upon David the divine rebuke accomplished its work. He was led to realize as he had never realized before the sacredness of the law of God and the necessity of strict obedience. The favor shown to the house of Obed-edom led David again to hope that the ark might bring a blessing to him and to his people. {PP 706.2}
Az isteni feddés megtette a maga hatását Dávid életében. Felismerte – úgy mint soha azelőtt – Isten törvényének szentségét, és a szigorú engedelmesség szükségességét. Az Obed-Edom házán megmutatkozó áldások újra felébresztették benne a reményt, hogy a szövetség ládája áldást hozhat mind rá, mind népére. {PP 706.2}
At the end of three months he resolved to make another attempt to remove the ark, and he now gave earnest heed to carry out in every particular the directions of the Lord. Again the chief men of the nation were summoned, and a vast assemblage gathered about the dwelling place of the Gittite. With reverent care the ark was now placed upon the shoulders of men of divine appointment, the multitude fell into line, and with trembling hearts the vast procession again set forth. After advancing six paces the trumpet sounded a halt. By David's direction sacrifices of “oxen and fatlings” were to be offered. Rejoicing now took the place of trembling and terror. The king had laid aside his royal robes and had attired himself in a plain linen ephod, such as was worn by the priests. He did not by this act signify that he assumed priestly functions, for the ephod was sometimes worn by others besides the priests. But in this holy service he would take his place as, before God, on an equality with his subjects. Upon that day Jehovah was to be adored. He was to be the sole object of reverence. {PP 706.3}
Három hónap múlva elhatározta, hogy újabb kísérletet tesz a láda elhozatalára, de most gondosan ügyelt arra, hogy minden pontosan az Úr utasításai szerint történjen. Újra összehívták a nemzet nagyjait, és hatalmas sokaság gyűlt egybe a Gitteus lakóhelyén. Az Isten által kijelölt férfiak most tiszteletteljes gondossággal emelték vállukra a ládát, a tömeg felsorakozott, és a hosszú menet remegő szívvel útnak indult. Miután hat lépést mentek, a trombitaszó megállást parancsolt. Dávid utasítására egy ökröt és egy hízott borjút kellett áldozni. Örvendezés lépett most a remegés és félelem helyébe. A király levetette fejedelmi ruháit és egyszerű gyolcs efódot öltött magára, olyat, amilyet a papok is hordtak. Ezzel nem azt akarta kifejezni, hogy jogot formál a papi szolgálatra, mert az efódot néha mások is viselték a papokon kívül. De ebben a szent szolgálatban alattvalóival egyenlő helyet akart elfoglalni Isten előtt. Ezen a napon Jahvét kellett imádni. Ő volt a tisztelet egyedüli tárgya. {PP 706.3}
David's dancing in reverent joy before God has been cited by pleasure lovers in justification of the fashionable modern dance, but there is no ground for such an argument. In our day dancing is associated with folly and midnight reveling. Health and morals are sacrificed to pleasure. By the frequenters of the ballroom God is not an object of thought and reverence; prayer or the song of praise would be felt to be out of place in their assemblies. This test should be decisive. Amusements that have a tendency to weaken the love for sacred things and lessen our joy in the service of God are not to be sought by Christians. The music and dancing in joyful praise to God at the removal of the ark had not the faintest resemblance to the dissipation of modern dancing. The one tended to the remembrance of God and exalted His holy name. The other is a device of Satan to cause men to forget God and to dishonor Him. {PP 707.2}
Dávid Isten előtti táncát, ami tiszteletteljes örömöt fejezett ki, a szórakozás szerelmesei a mai divatos táncok igazolására szokták felhozni, de ez az érvelés alaptalan. Napjainkban a tánc balgaságokkal és éjszakai kicsapongással van egybekötve. Az élvezetért feláldozzák az egészséget és az erkölcsi tisztaságot. A báltermek gyakori látogatói számára Isten nem az elmélkedés és tisztelet tárgya; az imádságot vagy a dicséneket a helytől idegennek éreznék a jelenlévők. Ez a próba döntő kell hogy legyen. Az olyan szórakozásokat, amelyek gyengítik a szent dolgok iránti ragaszkodást és Isten szolgálatában érzett örömünket, ne keressék a keresztények. A frigyláda szállításánál megnyilvánuló és Isten örömteli dicséretét kifejező zene és tánc a legkevésbé sem hasonlít a mai kicsapongó táncokra. Az egyik Istenről emlékezik meg, és az Ő szent nevét magasztalja. A másik Sátán eszköze, hogy elfeledtesse Istent az emberekkel, és szégyent hozzon rá. {PP 707.2}
Then the gates were opened wide, the procession entered, and with reverent awe the ark was deposited in the tent that had been prepared for its reception. Before the sacred enclosure altars for sacrifice were erected; the smoke of peace offerings and burnt offerings, and the clouds of incense, with the praises and supplications of Israel, ascended to heaven. The service ended, the king himself pronounced a benediction upon his people. Then with regal bounty he caused gifts of food and wine to be distributed for their refreshment. {PP 708.5}
Azután szélesre tárták a kapukat, a menet belépett, és a ládát tiszteletteljes félelemmel elhelyezték az előre elkészített sátorban. A sátor előtt áldozati oltárokat állítottak fel, a hála és égőáldozatok füstje, a tömjén felhője a nép dicsénekeivel és imájával együtt szállt az égbe. Az istentisztelet véget ért, és a király maga mondott áldást népére. Azután fejedelmi bőkezűséggel ételt és bort osztatott ki a nép felfrissítésére. {PP 708.5}
All the tribes had been represented in this service, the celebration of the most sacred event that had yet marked the reign of David. The Spirit of divine inspiration had rested upon the king, and now as the last beams of the setting sun bathed the tabernacle in a hallowed light, his heart was uplifted in gratitude to God that the blessed symbol of His presence was now so near the throne of Israel. {PP 708.6}
Minden törzs képviseltette magát ezen az istentiszteleten, Dávid eddigi uralkodásának legszentebb eseményén. Az isteni ihletés Lelke nyugodott meg a királyon, és most, amikor a lenyugvó nap utolsó sugarai megszentelt fényében fürdött a sátor, szíve hálatelten emelkedett Istenhez, hogy az Ő jelenlétének áldott jelképe olyan közel került Izrael trónjához. {PP 708.6}
Thus musing, David turned toward his palace, “to bless his household.” But there was one who had witnessed the scene of rejoicing with a spirit widely different from that which moved the heart of David. “As the ark of the Lord came into the city of David, Michal Saul's daughter looked through a window, and saw King David leaping and dancing before the Lord; and she despised him in her heart.” In the bitterness of her passion she could not await David's return to the palace, but went out to meet him, and to his kindly greeting poured forth a torrent of bitter words. Keen and cutting was the irony of her speech: {PP 708.7}
Ilyen gondolatokba mélyedve indult Dávid palotája felé, „hogy megáldja házanépét is”. De volt ott valaki, aki az öröm jeleneteit egészen más lelkülettel nézte, mint amely Dávid szívében élt. „Mikor az Úr ládája Dávid városába ért, Mikál, Saulnak leánya kinézett az ablakon és látva, hogy Dávid király ugrál és táncol az Úr előtt, megutálta őt szívében.” Keserű indulatosságában nem tudta kivárni, hogy Dávid visszaérjen a palotába, hanem elément, és szívélyes köszöntésére válaszul keserű szavak áradatát zúdította rá. Éles, metsző gúny áradt szavaiból: {PP 708.7}
David felt that it was the service of God which Michal had despised and dishonored, and he sternly answered: “It was before the Lord, which chose me before thy father, and before all his house, to appoint me ruler over the people of the Lord, over Israel: therefore will I play before the Lord. And I will yet be more vile than thus, and will be base in mine own sight: and of the maidservants which thou hast spoken of, of them shall I be had in honor.” To David's rebuke was added that of the Lord: because of her pride and arrogance, Michal “had no child unto the day of her death.” {PP 711.1}
Dávid úgy érezte, hogy Mikál az Isten tiszteletét vetette meg és becsmérelte, és szigorúan felelte: „Az Úr előtt, ki inkább engem választott, mint atyádat és az ő egész házanépét, hogy az Úr népének, Izráelnek fejedelme legyek, igen, az Úr előtt örvendezem. Sőt minél inkább megalázom magamat és minél alábbvaló leszek a magam szemei előtt: annál dicséretreméltóbb leszek a szolgálók előtt, akikről te szólsz.” Dávid feddését még az Úré is tetézte: gőgössége és arcátlansága miatt Mikálnak „nem lett soha gyermeke az ő halálának napjáig”. {PP 711.1}
The solemn ceremonies attending the removal of the ark had made a lasting impression upon the people of Israel, arousing a deeper interest in the sanctuary service and kindling anew their zeal for Jehovah. David endeavored by every means in his power to deepen these impressions. The service of song was made a regular part of religious worship, and David composed psalms, not only for the use of the priests in the sanctuary service, but also to be sung by the people in their journeys to the national altar at the annual feasts. The influence thus exerted was far-reaching, and it resulted in freeing the nation from idolatry. Many of the surrounding peoples, beholding the prosperity of Israel, were led to think favorably of Israel's God, who had done such great things for His people. {PP 711.2}
A frigyláda szállítását kísérő ünnepélyes szertartás maradandó nyomot hagyott Izrael népének lelkében, mélyebb érdeklődést ébresztve a szentély szolgálata iránt, és újra fellobbantva Jahve iránti buzgalmukat. Dávid minden rendelkezésére álló eszközzel azon fáradozott, hogy elmélyítse ezeket a benyomásokat. Az énekszolgálatokat az istentisztelet részévé nyilvánították, és Dávid zsoltárokat szerzett, amelyeket nemcsak a szentélyben szolgáló papok, hanem az évenkénti ünnepeken a nemzeti oltárhoz járuló nép is énekelt az úton. Az így érvényesített befolyás messzehatónak bizonyult, és azt eredményezte, hogy a nemzet felhagyott a bálványimádással. A környező népek közül sokan, Izrael jólétét látva, elismeréssel gondoltak Izrael Istenére, aki ilyen nagy dolgokat cselekedett népéért. {PP 711.2}
The tabernacle built by Moses, with all that appertained to the sanctuary service, except the ark, was still at Gibeah. It was David's purpose to make Jerusalem the religious center of the nation. He had erected a palace for himself, and he felt that it was not fitting for the ark of God to rest within a tent. He determined to build for it a temple of such magnificence as should express Israel's appreciation of the honor granted the nation in the abiding presence of Jehovah their King. Communicating his purpose to the prophet Nathan, he received the encouraging response, “Do all that is in thine heart; for the Lord is with thee.” {PP 711.3}
A Mózes által épített szent sátor, mindazzal, ami a szentélyszolgálathoz tartozott – a szövetség ládáját kivéve –, még Gibeában volt. Dávid Jeruzsálemet akarta a nemzet vallási életének központjává tenni. Saját magának már épített egy palotát, és úgy érezte, nem illő, hogy Isten ládája sátorban legyen. Elhatározta, hogy olyan nagyszerű templomot épít, amely kifejezi majd, mennyire értékeli Izrael azt a nemzetüket ért megtiszteltetést, hogy királyuk, Jahve közöttük lakozik. Amikor közölte szándékát Náthán prófétával, azt a bátorító választ kapta, hogy: „Eredj, s valami a te szívedben van, vidd véghez, mert az Úr veled van.” {PP 711.3}
But that same night the word of the Lord came to Nathan, giving him a message for the king. David was to be deprived of the privilege of building a house for God, but he was granted an assurance of the divine favor to him, to his posterity, and to the kingdom of Israel: “Thus saith Jehovah of hosts; I took thee from the sheepcote, from following the sheep, to be ruler over My people, over Israel; and I was with thee whithersoever thou wentest, and have cut off all thine enemies out of thy sight, and have made thee a great name, like unto the name of the great men that are in the earth. Moreover I will appoint a place for My people Israel, and will plant them, that they may dwell in a place of their own, and move no more; neither shall the children of wickedness afflict them any more, as beforetime.” {PP 711.4}
De ugyanazon az éjszakán az Úr szólt Náthánhoz, üzenetet küldve a királynak. Megvonta Dávidtól azt a kiváltságot, hogy házat építsen Istennek, de biztosítékot kapott Isten őiránta, utódai és Izrael országa iránt való kegyelméről. „Ezt mondja a Seregeknek Ura: Én hoztalak ki téged a kunyhóból, a juhok mögül, hogy légy fejedelem az én népem felett, az Izráel felett; És veled voltam mindenütt, valahová mentél és kiirtottam minden ellenségeidet előtted és nagy hírnevet szerzettem neked, mint a nagyoknak hírneve, akik e földön vannak. Helyet is szereztem az én népemnek Izráelnek és ott elplántáltam őt, és lakozik az ő helyében és többé helyéből ki nem mozdíttatik és nem fogják többé az álnokságnak fiai nyomorgatni őt, mint annakelőtte.” {PP 711.4}
The reason why David was not to build the temple was declared: “Thou hast shed blood abundantly, and hast made great wars: thou shalt not build a house unto My name.... Behold, a son shall be born to thee, who shall be a man of rest; and I will give him rest from all his enemies: ... his name shall be Solomon [peaceable], and I will give peace and quietness unto Israel in his days. He shall build a house for My name.” 1 Chronicles 22:8-10. {PP 712.2}
Az indok, amiért Dávid nem építhetett templomot, így hangzott: „Sok vért ontottál, és sokat hadakoztál; ne építs az én nevemnek házat… Ímé fiad lesz néked, akinek csendessége lesz, mert nyugodalmat adok néki minden körülötte való ellenségeitől; azért neveztetik Salamonnak, mert békességet és nyugodalmat adok Izráelnek az ő idejében. Ő csinál az én nevemnek házat.” (I. Krón. 22:8–10) {PP 712.2}
Though the cherished purpose of his heart had been denied, David received the message with gratitude. “Who am I, O Lord God?” he exclaimed, “and what is my house, that Thou hast brought me hitherto? And this was yet a small thing in Thy sight, O Lord God; but Thou hast spoken also of Thy servant's house for a great while to come;” and he then renewed his covenant with God. {PP 712.3}
Bár szíve óhajának teljesülését Isten megvonta tőle, Dávid hálával fogadta az üzenetet. „Micsoda vagyok én Uram Isten! – kiáltott fel – és micsoda az én házam népe, hogy engem ennyire elővittél? És ez még csekélynek tetszett néked Uram Isten! hanem ímé szólasz a te szolgádnak háza felől meszsze időre valókat”; és azután megújította Istennel kötött szövetségét. {PP 712.3}
David knew that it would be an honor to his name and would bring glory to his government to perform the work that he had purposed in his heart to do, but he was ready to submit his will to the will of God. The grateful resignation thus manifested is rarely seen, even among Christians. How often do those who have passed the strength of manhood cling to the hope of accomplishing some great work upon which their hearts are set, but which they are unfitted to perform! God's providence may speak to them, as did His prophet to David, declaring that the work which they so much desire is not committed to them. It is theirs to prepare the way for another to accomplish it. But instead of gratefully submitting to the divine direction, many fall back as if slighted and rejected, feeling that if they cannot do the one thing which they desire to do, they will do nothing. Many cling with desperate energy to responsibilities which they are incapable of bearing, and vainly endeavor to accomplish a work for which they are insufficient, while that which they might do, lies neglected. And because of this lack of co-operation on their part the greater work is hindered or frustrated. {PP 712.4}
Dávid tudta, tisztességet szerezne nevének és dicsőséget hozna uralkodására, ha tervét megvalósíthatja, de kész volt alávetni akaratát Isten akaratának. Az itt megmutatkozó hálás lemondás ritkán tapasztalható, még keresztények között is. Milyen gyakran megtörténik, hogy azok, akik túl vannak életük delén, csökönyösen ragaszkodnak valamely nagy dolog véghezviteléhez, amit szívükben eltökéltek, de amire alkalmatlanok. Lehet, hogy Isten hozzájuk is szól, ahogy prófétája által kijelentette Dávidnak, hogy a dolog, amit annyira áhítanak nem rájuk bízatott. Ők mások útkészítői, akik majd bevégzik a tervet. De ahelyett, hogy hálával vetnék alá magukat az isteni utasításnak, sokan úgy roskadnak magukba, mintha mellőzték és elutasították volna őket, és úgy érzik, hogy ha nem tehetik azt, amit szeretnének, akkor semmit sem tesznek. Sokan szinte kétségbeesetten ragaszkodnak olyan felelősségekhez, amelyek hordozására képtelenek, és hiába fáradoznak azoknak a feladatoknak a megoldásán, amelyekre alkalmatlanok, miközben amit megtehetnének, elvégezetlenül maradt. Együttműködésük hiánya miatt a nagyobb feladat hátrányt szenved, vagy akár meg is hiúsul. {PP 712.4}
David, in his covenant with Jonathan, had promised that when he should have rest from his enemies he would show kindness to the house of Saul. In his prosperity, mindful of this covenant, the king made inquiry, “Is there yet any that is left of the house of Saul, that I may show him kindness for Jonathan's sake?” He was told of a son of Jonathan, Mephibosheth, who had been lame from childhood. At the time of Saul's defeat by the Philistines at Jezreel, the nurse of this child, attempting to flee with him, had let him fall, thus making him a lifelong cripple. David now summoned the young man to court and received him with great kindness. The private possessions of Saul were restored to him for the support of his household; but the son of Jonathan was himself to be the constant guest of the king, sitting daily at the royal table. Through reports from the enemies of David, Mephibosheth had been led to cherish a strong prejudice against him as a usurper; but the monarch's generous and courteous reception of him and his continued kindness won the heart of the young man; he became strongly attached to David, and, like his father Jonathan, he felt that his interest was one with that of the king whom God had chosen. {PP 713.1}
Dávid Jonathánnal kötött szövetségében megígérte, hogy amikor nyugalma lesz majd ellenségeitől, irgalmasságot tanúsít Saul háza iránt. Most, jóléte idején, erről az ígéretről megemlékezve, a király megkérdezte: „Maradt-é még valaki a Saul házanépe közül, hogy irgalmasságot cselekedjem ővele Jonathánért?” Jonathán egyik fiát, Méfibósetet említették neki, aki gyermekségétől fogva béna volt. Saul filiszteusoktól elszenvedett jezréeli veresége idején a gyermek dajkája, miközben megpróbált vele elmenekülni, elejtette, és ezzel egy életre megnyomorította. Dávid most a királyi udvarba hívatta a fiatalembert és nagy szívélyességgel fogadta. Családja fenntartására visszaszolgáltatták neki Saul magánvagyonát; és Jonathán fia a király állandó vendége volt, és naponta a királyi asztalnál ült. A Dávid ellenségeitől származó hírek erős előítéletet ébresztettek Méfibósetben Dáviddal, mint trónbitorlóval szemben; de a király iránta tanúsított nagylelkű és udvarias fogadtatása és szívből jövő kedvessége megnyerte a fiatalember szívét; erős ragaszkodás alakult ki benne Dávid iránt, és apjához, Jonathánhoz hasonlóan úgy érezte, hogy érdekei azonosak az Isten választotta király érdekeivel. {PP 713.1}
After David's establishment upon the throne of Israel the nation enjoyed a long interval of peace. The surrounding peoples, seeing the strength and unity of the kingdom, soon thought it prudent to desist from open hostilities; and David, occupied with the organization and upbuilding of his kingdom, refrained from aggressive war. At last, however, he made war upon Israel's old enemies, the Philistines, and upon the Moabites, and succeeded in overcoming both and making them tributary. {PP 713.2}
Miután Dávid elfoglalta Izrael trónját, a nemzet hosszú békeidőszakot élvezett. A környező népek a királyság erejét és egységét látva hamarosan bölcsebbnek tartották, ha elállnak a nyílt ellenségeskedéstől; Dávid pedig, aki az ország megszervezésével és felépítésével volt elfoglalva, tartózkodott a hódító háborúktól. Végül azonban háborút indított Izrael régi ellenségei, a filiszteusok és a moábiták ellen, akiket legyőzött és adófizetőkké tett. {PP 713.2}
Then there was formed against the kingdom of David a vast coalition of the surrounding nations, out of which grew the greatest wars and victories of his reign and the most extensive accessions to his power. This hostile alliance, which really sprang from jealousy of David's increasing power, had been wholly unprovoked by him. The circumstances that led to its rise were these: {PP 713.3}
Ekkor a környező nemzetek hatalmas szövetséget hoztak létre Dávid országa ellen, amely uralkodása legnagyobb háborúihoz és győzelmeihez, hatalma nagymértékű növekedéséhez vezetett. Ezt az ellenséges szövetséget, amely valójában a Dávid egyre növekvő hatalma iránti féltékenységből eredt, egyáltalán nem ő idézte elő. A következő körülmények vezettek a szövetség létrejöttéhez: {PP 713.3}
Tidings were received at Jerusalem announcing the death of Nahash, king of the Ammonites—a monarch who had shown kindness to David when he was a fugitive from the rage of Saul. Now, desiring to express his grateful appreciation of the favor shown him in his distress, David sent ambassadors with a message of sympathy to Hanun, the son and successor of the Ammonite king. “Said David, I will show kindness unto Hanun the son of Nahash, as his father showed kindness unto me.” {PP 714.1}
Hírek érkeztek Jeruzsálembe, Náhásnak, az ammoniták királyának haláláról, aki barátságosan viselkedett Dáviddal, amikor az Saul haragja elől menekült. Most, mivel ki akarta fejezni háláját a nyomorúsága idején tapasztalt irgalmasságért, Dávid követeket küldött részvétnyilvánítással Hánonhoz, az ammonita király fiához és utódjához. „Mondta Dávid: Irgalmasságot teszek Hánonnal, Náhás fiával, amiképpen az ő atyja is velem irgalmasságot tett.” {PP 714.1}
But his courteous act was misinterpreted. The Ammonites hated the true God and were the bitter enemies of Israel. The apparent kindness of Nahash to David had been prompted wholly by hostility to Saul as king of Israel. The message of David was misconstrued by Hanun's counselors. They “said unto Hanun their lord, Thinkest thou that David doth honor thy father, that he hath sent comforters unto thee? hath not David rather sent his servants unto thee, to search the city, and to spy it out, and to overthrow it?” It was by the advice of his counselors that Nahash, half a century before, had been led to make the cruel condition required of the people of Jabesh-gilead, when, besieged by the Ammonites, they sued for a covenant of peace. Nahash had demanded the privilege of thrusting out all their right eyes. The Ammonites still vividly remembered how the king of Israel had foiled their cruel design, and had rescued the people whom they would have humbled and mutilated. The same hatred of Israel still prompted them. They could have no conception of the generous spirit that had inspired David's message. When Satan controls the minds of men he will excite envy and suspicion which will misconstrue the very best intentions. Listening to his counselors, Hanun regarded David's messengers as spies, and loaded them with scorn and insult. {PP 714.2}
De ezt az udvarias gesztust félremagyarázták. Az ammoniták gyűlölték az igaz Istent, és Izrael elkeseredett ellenségei voltak. Náhás Dávid iránti látszólagos kedvessége kizárólag Saullal, Izráel királyával szembeni ellenségeskedéséből fakadt. Hánon tanácsosai félremagyarázták Dávid üzenetét. „Mondták Hánonnak az ő uruknak: Vajon becsüli-é Dávid ezzel előtted a te atyádat, hogy hozzád vigasztalókat küldött? Vajon Dávid nem inkább azért küldötte-e hozzád szolgáit, hogy a várost megszemléljék és kikémleljék és teljesen elpusztítsák?” Fél évszázaddal azelőtt tanácsadói befolyására szabta Náhás a kegyetlen feltételeket Jábes-Gileád lakóinak, amikor azok az ammoniták ostroma közben békefeltételeket kértek. Náhás akkor azt követelte, hogy mindenkinek kitolhassa a jobb szemét. Az ammoniták még mindig élénken emlékeztek, hogyan hiúsította meg Izrael királya a kegyetlen tervet, és hogyan mentette meg Jábes-Gileád lakóit, akiket meg akartak alázni. Még mindig ez az Izrael iránti gyűlölet vezette őket. Nem lehetett fogalmuk arról a nagylelkűségről, ami Dávid üzenetét ihlette. Amikor Sátán uralja az emberek értelmét, irigységet és gyanakvást ébreszt, ami félremagyarázza a legjobb szándékot is. Tanácsadóira hallgatva Hánon kémeknek tekintette Dávid követeit, gúnnyal és gyalázattal illette őket. {PP 714.2}
In ancient times, as now, the office of ambassador was held sacred. By the universal law of nations it ensured protection from personal violence or insult. The ambassador standing as a representative of his sovereign, any indignity offered to him demanded prompt retaliation. The Ammonites, knowing that the insult offered to Israel would surely be avenged, made preparation for war. “When the children of Ammon saw that they had made themselves odious to David, Hanun and the children of Ammon sent a thousand talents of silver to hire them chariots and horsemen out of Mesopotamia, and out of Syria-maachah, and out of Zobah. So they hired thirty and two thousand chariots.... And the children of Ammon gathered themselves together from their cities, and came to battle.” 1 Chronicles 19:6, 7. {PP 714.4}
A régi időkben csakúgy, mint napjainkban, a követek személye sérthetetlen volt. Minden nemzet által elismert törvények nyújtottak nekik védelmet bármilyen személyük ellen irányuló erőszak vagy sérelem ellen. A követ uralkodóját képviselte, és minden, személye ellen elkövetett méltánytalanság azonnali megtorlást kívánt. Az ammoniták, tudva, hogy az Izrael elleni sértést bizonyosan bosszú fogja követni, megtették a háborús előkészületeket. „Látva pedig az Ammon fiai, hogy tisztességtelen dolgot cselekedtek Dáviddal, küldtek Hánon és az Ammon fiai ezer tálentum ezüstöt, hogy fogadjanak szekereket és lovagokat Mezopotámiából, a szíriai Maakából és Sóbából. Fogadtak azért maguknak harminckétezer szekeret… Az Ammon fiai is összegyűltek az ő városaikból és jöttek az ütközetre.” (I. Krón. 19:6–7) {PP 714.4}
The Hebrews did not wait for the invasion of their country. Their forces, under Joab, crossed the Jordan and advanced toward the Ammonite capital. As the Hebrew captain led his army to the field he sought to inspire them for the conflict, saying, “Be of good courage, and let us behave ourselves valiantly for our people, and for the cities of our God: and let the Lord do that which is good in His sight.” 1 Chronicles 19:13. The united forces of the allies were overcome in the first engagement. But they were not yet willing to give over the contest, and the next year renewed the war. The king of Syria gathered his forces, threatening Israel with an immense army. David, realizing how much dependent upon the result of this contest, took the field in person, and by the blessing of God inflicted upon the allies a defeat so disastrous that the Syrians, from Lebanon to the Euphrates, not only gave up the war, but became tributary to Israel. Against the Ammonites David pushed the war with vigor, until their strongholds fell and the whole region came under the dominion of Israel. {PP 715.2}
De a héberek nem várták meg országuk elözönlését. Haderejük Joáb vezetése alatt átkelt a Jordánon és az ammonita főváros felé vonult. Amikor a héber parancsnok a harcmezőre vezette seregét, így próbálta őket fellelkesíteni a harcra: „Légy erős, sőt legyünk bátrak mindnyájan a mi népünkért és a mi Istenünk városaiért; az Úr pedig cselekedje azt, ami Néki tetszik.” (I. Krón. 19:13) A szövetségesek egyesített haderejét az első összecsapásban legyőzték. De azok még nem voltak hajlandók feladni a küzdelmet, és a következő évben felújították a háborút. Szíria királya összegyűjtötte erőit, és roppant hadsereggel fenyegette Izraelt. Dávid, megértve, milyen sok múlik ennek a harcnak a kimenetelén, személyesen vette át a főparancsnokságot, és Isten áldásával olyan katasztrofális vereséget mért a szövetségesekre, hogy a szíriaiak a Libánontól az Eufráteszig nemcsak feladták a háborút, hanem Izrael adófizetőivé is váltak. Az ammoniták ellen is kemény háborút folytatott Dávid, míg erődítményeik elestek és az egész térség Izrael uralma alá került. {PP 715.2}
“The Lord liveth; and blessed be my rock; and exalted be the
God of my salvation:
Even the God that executeth vengeance for me, and subdueth
peoples under me. He rescueth me from mine enemies:
Yea, Thou liftest me up above them that rise up against me:
Thou deliverest me from the violent man.
Therefore I will give thanks unto Thee, O Lord, among the
nations,
And will sing praises unto Thy name.
Great deliverance giveth He to His king;
And sheweth loving-kindness to His anointed,
To David and to his seed, forevermore.”
{PP 715.4}
„Él az Úr és áldott az én Kősziklám;
Magasztaltassék hát az én üdvösségemnek Istene!
Az Isten, aki bosszút áll értem,
És népeket hajlít alám;
Aki megment engem ellenségeimtől.
Még az ellenem felkelők fölött is
Felmagasztalsz engem,
Az erőszakos embertől megszabadítasz engem.
Azért dicsérlek téged Uram, a nemzetek között
És éneket zengek a te nevednek.
Nagy segítséget ád az ő királyának
És irgalmasságot cselekszik az ő felkentjével,
Dáviddal és az ő magvával mindörökké.”
{PP 715.4}
“Thou art my King, O God:
Command deliverances for Jacob.
Through Thee will we push down our enemies:
Through Thy name will we tread them under that rise up
against us.
For I will not trust in my bow,
Neither shall my sword save me.
But Thou hast saved us from our enemies,
And hast put them to shame that hated us.” Psalm 44:4-7.
{PP 716.3}
„Te magad vagy az én királyom óh Isten!
Rendelj segítséget Jákóbnak!
Általad verjük le szorongatóinkat;
A te neveddel tapodjuk le támadóinkat.
Mert nem az ívemben bízom,
És kardom sem védelmez meg engem;
Hanem Te szabadítasz meg minket szorongatóinktól,
És gyűlölőinket te szégyeníted meg.” (Zsolt. 44:5–8)
{PP 716.3}
The kingdom of Israel had now reached in extent the fulfillment of the promise given to Abraham, and afterward repeated to Moses: “Unto thy seed have I given this land, from the river of Egypt unto the great river, the river Euphrates.” Genesis 15:18. Israel had become a mighty nation, respected and feared by surrounding peoples. In his own realm David's power had become very great. He commanded, as few sovereigns in any age have been able to command, the affections and allegiance of his people. He had honored God, and God was now honoring him. {PP 716.5}
Izrael országának kiterjedése most érte el azt a határt, amelynek az Ábrahámnak és később Mózesnek adott ígéret szerint kellett teljesednie: „A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptomnak folyóvizétől fogva a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóvízig.” (I. Móz. 15:18) Izrael így hatalmas nemzetté vált, amelyet a szomszédos népek tiszteletben tartottak. Saját országában Dávid nagy hatalomra tett szert. Olyan mértékben élvezte a nép ragaszkodását és hűségét, mint a valaha élt uralkodók közül csak kevesen. Tisztelte Istent, és Isten megtisztelte őt. {PP 716.5}
