When King Saul realized that he had been rejected by God, and when he felt the force of the words of denunciation that had been addressed to him by the prophet, he was filled with bitter rebellion and despair. It was not true repentance that had bowed the proud head of the king. He had no clear perception of the offensive character of his sin, and did not arouse to the work of reforming his life, but brooded over what he thought was the injustice of God in depriving him of the throne of Israel and in taking the succession away from his posterity. He was ever occupied in anticipating the ruin that had been brought upon his house. He felt that the valor which he had displayed in encountering his enemies should offset his sin of disobedience. He did not accept with meekness the chastisement of God; but his haughty spirit became desperate, until he was on the verge of losing his reason. His counselors advised him to seek for the services of a skillful musician, in the hope that the soothing notes of a sweet instrument might calm his troubled spirit. In the providence of God, David, as a skillful performer upon the harp, was brought before the king. His lofty and heaven-inspired strains had the desired effect. The brooding melancholy that had settled like a dark cloud over the mind of Saul was charmed away. {PP 643.1}
Amikor Saul király megértette, hogy Isten elvetette őt, és amikor átérezte Sámuel feddő szavainak súlyát, szíve keserű lázadással és kétségbeeséssel telt meg. Nem igazi bűnbánat hajtotta meg a király büszke fejét. Nem volt világos fogalma bűnének visszataszító voltáról, és nem szánta rá magát, hogy életét átreformálja, hanem Isten vélt igazságtalanságán töprengett, hogy őt és utódait Izráel trónjától megfosztotta. Állandóan a családjára hozott romlás megakadályozásával volt elfoglalva. Úgy érezte, hogy ellenségei legyőzésében tanúsított vitézségének ellensúlyoznia kellene engedetlenségének bűnét. Nem fogadta el szelíden Isten fenyítését, hanem gőgje kétségbeesésbe csapott át, míg végül már az őrület határán állt. Tanácsadói, abban a reményben, hogy a hangszer lágy hangjai megnyugtatják majd háborgó lelkét, azt ajánlották, hogy hozasson egy jó zenészt. Isten gondviseléséből, mint ügyes hárfást Dávidot vitték a király elé. Fennkölt, mennyből ihletett énekeinek meg is volt a kívánt hatása. Elűzte a Saul értelmére felhőként nehezedő melankóliát. {PP 643.1}
When his services were not required at the court of Saul, David returned to his flocks among the hills and continued to maintain his simplicity of spirit and demeanor. Whenever it was necessary, he was recalled to minister before the king, to soothe the mind of the troubled monarch till the evil spirit should depart from him. But although Saul expressed delight in David and his music, the young shepherd went from the king's house to the fields and hills of his pasture with a sense of relief and gladness. {PP 643.2}
Amikor szolgálataira nem tartottak igényt Saul udvarában, Dávid visszatért nyájaihoz a dombok közé, és továbbra is megőrizte lelke és viselkedése egyszerűségét. Valahányszor szükség volt rá, visszahívták, hogy szolgáljon a király előtt, és hárfájával nyugtassa meg az uralkodó háborgó lelkét, amíg a gonosz lélek el nem távozik tőle. Bár Saul kifejezetten kedvelte Dávidot és zenéjét, a fiatal pásztor megkönynyebbüléssel és örömmel hagyta el a király házát, és tért vissza legelőjének dombjai és mezői közé. {PP 643.2}
David was growing in favor with God and man. He had been instructed in the way of the Lord, and he now set his heart more fully to do the will of God than ever before. He had new themes for thought. He had been in the court of the king and had seen the responsibilities of royalty. He had discovered some of the temptations that beset the soul of Saul and had penetrated some of the mysteries in the character and dealings of Israel's first king. He had seen the glory of royalty shadowed with a dark cloud of sorrow, and he knew that the household of Saul, in their private life, were far from happy. All these things served to bring troubled thoughts to him who had been anointed to be king over Israel. But while he was absorbed in deep meditation, and harassed by thoughts of anxiety, he turned to his harp, and called forth strains that elevated his mind to the Author of every good, and the dark clouds that seemed to shadow the horizon of the future were dispelled. {PP 643.3}
Dávid növekedett az Isten és az emberek előtti kedvességben. Az Úr útjára tanították, és szívét most még inkább Isten akaratának cselekvésére szentelte, mint bármikor azelőtt. Új gondolatok foglalkoztatták. A király udvarában járva látta, milyen felelősség az uralkodás. Felfedezett néhány Saul lelkét körülvevő kísértést, és átlátta Izrael első királya magatartásának és cselekedeteinek titkait. Látta, hogy a bánat sötét felhője árnyékolta be a királyi méltóság dicsőségét, és tudta, hogy Saul családja távolról sem volt boldog. Mindezek a dolgok nyugtalanító gondolatokat ébresztettek benne, akit felkentek, hogy Izrael királya legyen. De ha lekötötte az elmélkedés és aggasztó gondolatok nyugtalanították, elővette hárfáját, és olyan énekeket játszott, amelyek gondolatait a minden jó szerzőjére irányították és eloszlatták a sötét felhőket, amelyek beárnyékolni látszottak a jövő látóhatárát. {PP 643.3}
God was teaching David lessons of trust. As Moses was trained for his work, so the Lord was fitting the son of Jesse to become the guide of His chosen people. In his watchcare for his flocks, he was gaining an appreciation of the care that the Great Shepherd has for the sheep of His pasture. {PP 644.1}
Isten a hit leckéire tanította Dávidot. Ahogyan Mózest felkészítette feladatára, úgy tette alkalmassá Isai fiát is az Úr arra, hogy válaszott népe vezetőjévé válhasson. Nyájának gondozása közben fogalmat alkotott arról a gondoskodásról, amelyben a nagy Pásztor részesíti legelőjének juhait. {PP 644.1}
The lonely hills and the wild ravines where David wandered with his flocks were the lurking place of beasts of prey. Not infrequently the lion from the thickets by the Jordan, or the bear from his lair among the hills, came, fierce with hunger, to attack the flocks. According to the custom of his time, David was armed only with his sling and shepherd's staff; yet he early gave proof of his strength and courage in protecting his charge. Afterward describing these encounters, he said: “When there came a lion, or a bear, and took a lamb out of the flock, I went out after him, and smote him, and delivered it out of his mouth: and when he arose against me, I caught him by his beard, and smote him, and slew him.” 1 Samuel 17:34, 35, R.V. His experience in these matters proved the heart of David and developed in him courage and fortitude and faith. {PP 644.2}
A magányos dombok és a félelmetes szakadékok, amelyek között Dávid nyájaival vándorolt, a ragadozók búvóhelyei voltak. Nem egyszer tört elő oroszlán vagy medve a Jordán melletti sűrűségből, vagy a dombok közül, éhségtől hajtva, hogy megtámadja a nyájat. Dávid, korának szokása szerint, csak parittyával és pásztorbottal volt felfegyverezve, mégis a rábízottak oltalmazásában már korán bizonyságát adta erejének és bátorságának. Később ezekről a harcokról beszélve azt mondta: „És ha eljött az oroszlán és a medve, és elragadott egy bárányt a nyáj közül, elmentem utána és levágtam, és kiszabadítottam szájából; ha pedig ellenem támadott: megragadtam szakállánál fogva, és levágtam és megöltem őt.” (I. Sám. 17:34–35) Az ilyen tapasztalatok próbára tették Dávid szívét és megedzették bátorságát, állhatatosságát és hitét. {PP 644.2}
When war was declared by Israel against the Philistines, three of the sons of Jesse joined the army under Saul; but David remained at home. After a time, however, he went to visit the camp of Saul. By his father's direction he was to carry a message and a gift to his elder brothers and to learn if they were still in safety and health. But, unknown to Jesse, the youthful shepherd had been entrusted with a higher mission. The armies of Israel were in peril, and David had been directed by an angel to save his people. {PP 644.4}
Amikor az izraeliták hadat üzentek a filiszteusoknak, Isai fiai közül hárman csatlakoztak Saul seregéhez, de Dávid otthon maradt. Egy idő múlva azonban elment meglátogatni Saul táborát. Apja megbízásából üzenetet és ajándékot kellett vinnie bátyjainak, és érdeklődnie egészségük és hogylétük iránt. De Isai tudtán kívül a fiatal pásztornak egy ennél nagyobb megbízatása is volt. Izrael seregei veszélyben voltak, és Dávidot angyal vezette, hogy megmentse népét. {PP 644.4}
As David drew near to the army, he heard the sound of commotion, as if an engagement was about to begin. And “the host was going forth to the fight, and shouted for the battle.” Israel and the Philistines were drawn up in array, army against army. David ran to the army, and came and saluted his brothers. While he was talking with them, Goliath, the champion of the Philistines, came forth, and with insulting language defied Israel and challenged them to provide a man from their ranks who would meet him in single combat. He repeated his challenge, and when David saw that all Israel were filled with fear, and learned that the Philistine's defiance was hurled at them day after day, without arousing a champion to silence the boaster, his spirit was stirred within him. He was fired with zeal to preserve the honor of the living God and the credit of His people. {PP 645.1}
Dávid, miközben közeledett a hadsereghez, izgatott lármát hallott, mintha össszecsapás lenne készülőben. „A sereg pedig, mely kivonult csatarendben, hadi zajt támasztott.” Izrael és a filiszteusok csatarendben sorakoztak, sereg sereg ellen. Dávid a katonákhoz sietett, és gyorsan megkereste testvéreit. Miközben velük beszélt, Góliát, a filiszteusok bajnoka előrejött és sértő szavakkal becsmérelte Izraelt, és felszólította őket, hogy állítsanak valakit a soraikból, aki kiáll vele párviadalra. Megismételte kérkedő kihívását, és Dávid lelkében felindult, amikor látta, hogy az egész Izraelt megszállta a félelem, és megtudta, hogy a filiszteus nap mint nap megismétli gyalázkodását anélkül, hogy előállna egy bajnok és elhallgattatná a kérkedőt. Égett benne a vágy, hogy megvédje az élő Isten dicsőségét és népe becsületét. {PP 645.1}
The armies of Israel were depressed. Their courage failed. They said one to another, “Have ye seen this man that is come up? surely to defy Israel is he come up.” In shame and indignation, David exclaimed, “Who is this uncircumcised Philistine, that he should defy the armies of the living God?” {PP 645.2}
Izrael seregei elcsüggedtek. Híjával voltak a bátorságnak. Azt mondták egymás között: „Láttátok-e azt a férfiút, aki feljött? Mert azért jött ki, hogy gyalázattal illesse Izráelt.” Dávid szégyenkezve és felháborodottan kiáltott fel: „Kicsoda ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázattal illeti az élő Istennek seregét?” {PP 645.2}
Eliab, David's eldest brother, when he heard these words, knew well the feelings that were stirring the young man's soul. Even as a shepherd, David had manifested daring, courage, and strength but rarely witnessed; and the mysterious visit of Samuel to their father's house, and his silent departure, had awakened in the minds of the brothers suspicions of the real object of his visit. Their jealousy had been aroused as they saw David honored above them, and they did not regard him with the respect and love due to his integrity and brotherly tenderness. They looked upon him as merely a stripling shepherd, and now the question which he asked was regarded by Eliab as a censure upon his own cowardice in making no attempt to silence the giant of the Philistines. The elder brother exclaimed angrily, “Why camest thou down hither? and with whom hast thou left those few sheep in the wilderness? I know thy pride, and the naughtiness of thine heart; for thou art come down that thou mightest see the battle.” David's answer was respectful but decided: “What have I now done? Is there not a cause?” {PP 645.3}
Eliáb, Dávid legidősebb testvére, amikor meghallotta ezeket a szavakat, jól tudta, milyen érzések kavarták fel a fiatalember lelkét. Dávid már pásztor korában is ritkán látható merészségről, bátorságról és hősiességről tett bizonyságot; és Sámuel apjuk házánál tett titokzatos látogatása és hallgatag távozása gyanút ébresztett a testvérekben ottléte igazi célját illetően. Féltékenység ébredt bennük, amikor látták, hogy Dávidot nagyobb tisztesség érte, mint őket, és nem viseltettek Dávid iránt azzal a tisztelettel és szeretettel, amelyet becsületességéért és testvéri szeretetéért megérdemelt volna. Úgy tekintettek rá, mint egy pásztorkodó suhancra, és a most feltett kérdést Eliáb a saját gyávasága bírálatának tekintette, amiért nem tett kísérletet a hatalmas filiszteus elhallgattatására. Az idősebb testvér mérgesen kiáltott fel: „Miért jöttél ide és kire bíztad azt a néhány juhot, amely a pusztában van? Ismerem vakmerőségedet és szívednek álnokságát, hogy csak azért jöttél ide, hogy megnézd az ütközetet.” Dávid válasza tiszteletteljes, de határozott volt: „Ugyan mit cselekedtem én mást, hiszen csak szóbeszéd volt ez.” {PP 645.3}
The words of David were repeated to the king, who summoned the youth before him. Saul listened with astonishment to the words of the shepherd, as he said, “Let no man's heart fail because of him; thy servant will go and fight with this Philistine.” Saul strove to turn David from his purpose, but the young man was not to be moved. He replied in a simple, unassuming way, relating his experiences while guarding his father's flocks. And he said, “The Lord that delivered me out of the paw of the lion, and out of the paw of the bear, He will deliver me out of the hand of this Philistine. And Saul said unto David, Go, and the Lord be with thee.” {PP 646.1}
Dávid szavait elmondták a királynak, aki maga elé hívatta az ifjút. Saul meglepődve hallgatta a pásztor szavait: „Senki se csüggedjen el e miatt; elmegy a te szolgád és megvív ezzel a filiszteussal.” Saul megpróbálta Dávidot eltéríteni a szándékától, de ő tántoríthatatlan volt. Szerényen, minden hivalkodás nélkül elbeszélte az apja nyájai őrzése közben szerzett tapasztalatait. Azután azt mondta: „Az Úr, aki megszabadított engem az oroszlánnak és a medvének kezéből, meg fog szabadítani engem e filiszteusnak karmaiból is. Akkor mondta Saul Dávidnak: Eredj el, és az Úr legyen veled!” {PP 646.1}
For forty days the host of Israel had trembled before the haughty challenge of the Philistine giant. Their hearts failed within them as they looked upon his massive form, in height measuring six cubits and a span. Upon his head was a helmet of brass, he was clothed with a coat of mail that weighed five thousand shekels, and he had greaves of brass upon his legs. The coat was made of plates of brass that overlaid one another, like the scales of a fish, and they were so closely joined that no dart or arrow could possibly penetrate the armor. At his back the giant bore a huge javelin, or lance, also of brass. “The staff of his spear was like a weaver's beam; and his spear's head weighed six hundred shekels of iron; and one bearing a shield went before him.” {PP 646.2}
Izrael serege negyven napja reszketett a filiszteus óriás gőgös kihívásától. Inukba szállt a bátorság, amikor meglátták hatalmas termetét, amelynek magassága hat sing és egy arasz volt. A fején rézsisak volt, pikkelypáncélba öltözött, aminek súlya ötezer rézsiklust nyomott, lábszárait pedig rézpáncél védte. Az öltözék rézlapokból készült, amelyek átfedték egymást, miként a hal pikkelyei, és olyan szorosan illeszkedtek egymáshoz, hogy sem dárda, sem nyíl nem tudott áthatolni a páncélzaton. Az óriás hatalmas dárdát vagy lándzsát vitt a hátán, szintén rézből. „A dárdájának nyele olyan volt, mint a takácsok zugolyfája, dárdájának hegye pedig hatszáz siklusnyi vasból volt, és előtte ment, aki a pajzsot hordozta.” {PP 646.2}
Morning and evening Goliath had approached the camp of Israel, saying with a loud voice, “Why are ye come out to set your battle in array? am not I a Philistine, and ye servants to Saul? choose you a man for you, and let him come down to me. If he be able to fight with me, and to kill me, then will we be your servants: but if I prevail against him, and kill him, then shall ye be our servants, and serve us. And the Philistine said, I defy the armies of Israel this day; give me a man, that we may fight together.” {PP 646.3}
Góliát reggelenként és esténként Izrael tábora közelébe jött, és hangosan ezt kiáltotta: „Miért jöttetek ki, hogy harcra készüljetek? Avagy nem filiszteus vagyok-e én, és ti a Saul szolgái? Válasszatok azért magatok közül egy embert és jöjjön le hozzám. Ha azután megbír velem vívni és engem legyőz; akkor mi a ti szolgáitok leszünk, ha pedig én győzöm le és megölöm, akkor ti legyetek a mi szolgáink, hogy szolgáljatok nekünk. Mondta továbbá a filiszteus: Én gyalázattal illetem a mai napon Izráel seregét, állítsatok ki azért ellenem egy embert, hogy megvívjunk egymással.” {PP 646.3}
Though Saul had given David permission to accept Goliath's challenge, the king had small hope that David would be successful in his courageous undertaking. Command was given to clothe the youth in the king's own armor. The heavy helmet of brass was put upon his head, and the coat of mail was placed upon his body; the monarch's sword was at his side. Thus equipped, he started upon his errand, but erelong began to retrace his steps. The first thought in the minds of the anxious spectators was that David had decided not to risk his life in meeting an antagonist in so unequal an encounter. But this was far from the thought of the brave young man. When he returned to Saul he begged permission to lay aside the heavy armor, saying, “I cannot go with these; for I have not proved them.” He laid off the king's armor, and in its stead took only his staff in his hand, with his shepherd's scrip and a simple sling. Choosing five smooth stones out of the brook, he put them in his bag, and, with his sling in his hand, drew near to the Philistine. The giant strode boldly forward, expecting to meet the mightiest of the warriors of Israel. His armor-bearer walked before him, and he looked as if nothing could withstand him. As he came nearer to David he saw but a stripling, called a boy because of his youth. David's countenance was ruddy with health, and his well-knit form, unprotected by armor, was displayed to advantage; yet between its youthful outline and the massive proportions of the Philistine, there was a marked contrast. {PP 646.4}
Jóllehet Saul megengedte Dávidnak, hogy elfogadja a filiszteus kihívását, a király mégis alig hitte, hogy Dávid bátor vállalkozása sikerrel járhat. Parancsot adott, hogy öltöztessék fel az ifjút a király saját páncéljába. Súlyos rézsisakot tettek a fejére, páncélinget adtak a testére és a király kardját az oldalára. Ilyen felszerelésben indult a harcba, de hamarosan visszafordult. Az aggodó szemlélők első gondolata az volt, hogy Dávid meggondolta magát, nem teszi kockára az életét, és nem vállal ilyen egyenlőtlen küzdelmet az ellenséggel. De ez távol állt a bátor ifjútól. Amikor visszatért Saulhoz, engedélyt kért, hogy levehesse a súlyos fegyverzetet: „Nem bírok ezekben járni, mert még nem próbáltam.” Letette a király felszerelését, és helyette csak botját vette kézbe pásztortarisznyájával és egy egyszerű parittyával. Öt sima követ keresett a patakban, táskájába tette, és parittyával a kezében közeledett a filiszteus felé. Az óriás bátran előrelépett, arra számítva, hogy Izrael harcosainak leghatalmasabbjával találkozik majd. Előtte ment fegyverhordozója, és úgy tűnt, mintha semmi sem tudná feltartóztatni. Amikor közelebb jött Dávidhoz, csak egy suhancot látott, akit fiatalsága miatt fiúnak nevezett. Dávid arca piros volt az egészségtől, és előnyére szolgált, hogy látható volt jó kötésű alakja, amelyet nem védett páncél; mégis jelentős volt a különbség fiatalos alkata és a filiszteus hatalmas termete között. {PP 646.4}
Goliath was filled with amazement and anger. “Am I a dog,” he exclaimed, “that thou comest to me with staves?” Then he poured upon David the most terrible curses by all the gods of his knowledge. He cried in derision, “Come to me, and I will give thy flesh unto the fowls of the air, and to the beasts of the field.” {PP 647.1}
David did not weaken before the champion of the Philistines. Stepping forward, he said to his antagonist: “Thou comest to me with a sword, and with a spear, and with a shield: but I come to thee in the name of the Lord of hosts, the God of the armies of Israel, whom thou hast defied. This day will the Lord deliver thee into mine hand; and I will smite thee, and take thine head from thee; and I will give the carcasses of the host of the Philistines this day unto the fowls of the air, and to the wild beasts of the earth; that all the earth may know that there is a God in Israel. And all this assembly shall know that the Lord saveth not with sword and spear: for the battle is the Lord's, and He will give you into our hands.” {PP 647.2}
Dávid nem ijedt meg a filiszteusok bajnokától. Előrelépett és közben így szólt ellenfeléhez: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illettél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged és fejedet levágom rólad. A filiszteusok seregének tetemét pedig az égi madaraknak és a mezei vadaknak fogom adni a mai napon, hogy tudja meg az egész föld, hogy van Izráelnek Istene. És tudja meg az egész sokaság, hogy nem kard által és dárda által tart meg az Úr, mert az Úré a had, és Ő titeket a kezünkbe fog adni.” {PP 647.2}
There was a ring of fearlessness in his tone, a look of triumph and rejoicing upon his fair countenance. This speech, given in a clear, musical voice, rang out on the air, and was distinctly heard by the listening thousands marshaled for war. The anger of Goliath was roused to the very highest heat. In his rage he pushed up the helmet that protected his forehead and rushed forward to wreak vengeance upon his opponent. The son of Jesse was preparing for his foe. “And it came to pass, when the Philistine arose, and came and drew nigh to meet David, that David hasted, and ran toward the army to meet the Philistine. And David put his hand in his bag, and took thence a stone, and slang it, and smote the Philistine in the forehead, that the stone sunk into his forehead; and he fell upon his face to the earth.” {PP 648.1}
Dávid hangjában nyoma sem volt a félelemnek, nyílt tekintetéből a győzelem öröme, bizonyossága sugárzott. Dávid hangja félelem nélkül csengett a levegőben úgy, hogy a hadrendben álló ezrek jól hallhatták. Góliát haragja a tetőpontjára hágott. Dühében felcsapta a homlokát védő sisakrostélyát, és rohant előre, hogy kitöltse bosszúját ellenfelén. Isai fia készült az ellenség fogadására. „És mikor a filiszteus felkészült és elindult és Dávid felé közeledett, Dávid is sietett és futott a viadalra a filiszteus elé. És Dávid benyúlt kezével a tarisznyába, és kivett onnan egy követ és elhajítván homlokán találta a filiszteust úgy, hogy a kő a homlokába mélyedt és arccal a földre esett.” {PP 648.1}
Amazement spread along the lines of the two armies. They had been confident that David would be slain; but when the stone went whizzing through the air, straight to the mark, they saw the mighty warrior tremble, and reach forth his hands, as if he were struck with sudden blindness. The giant reeled, and staggered, and like a smitten oak, fell to the ground. David did not wait an instant. He sprang upon the prostrate form of the Philistine, and with both hands laid hold of Goliath's heavy sword. A moment before, the giant had boasted that with it he would sever the youth's head from his shoulders and give his body to the fowls of the air. Now it was lifted in the air, and then the head of the boaster rolled from his trunk, and a shout of exultation went up from the camp of Israel. {PP 648.2}
A meglepetés moraja futott végig mindkét sereg sorain. Biztosak voltak abban, hogy Dávid halálával zárul majd a küzdelem, de amikor a kő süvítve átszelte a levegőt, egyenesen a célba találva, látták megingani a hatalmas harcost, miközben kezeit előrenyújtja, mintha hirtelen vaksággal veretett volna meg. Az óriás tántorgott, dülöngélt és mint egy kidöntött tölgy, a földre zuhant. Dávid egy pillanatig sem késlekedett. A filiszteus fekvő alakjára ugrott, és két kézzel megragadta Góliát nehéz kardját. Egy pillanattal ezelőtt még az óriás kérkedett, hogy azzal vágja majd le a fiatalember fejét, testét pedig az égi madaraknak adja. A kard most a levegőbe emelkedett, és a következő pillanatban a kérkedő feje levált a testéről, és örömrivalgás tört ki Izrael táborában. {PP 648.2}
The Philistines were smitten with terror, and the conclusion which ensued resulted in a precipitate retreat. The shouts of the triumphant Hebrews echoed along the summits of the mountains, as they rushed after their fleeing enemies; and they “pursued the Philistines, until thou come to the valley, and to the gates of Ekron. And the wounded of the Philistines fell down by the way to Shaaraim, even unto Gath, and unto Ekron. And the children of Israel returned from chasing after the Philistines, and they spoiled their tents. And David took the head of the Philistine, and brought it to Jerusalem; but he put his armor in his tent.” {PP 648.3}
A filiszteusokat rettegés szállta meg, és az ezt követő zűrzavar fejvesztett meneküléssé fajult. A héberek győzelmi kiáltása visszhangzott a hegyek ormairól, miközben menekülő ellenségeik után vetették magukat, és „üldözték a filiszteusokat egészen Gáthig és Ekron kapujáig. És hullottak a filiszteusok sebesültjei a Saraim felé vívő úton Gáthig és Ekronig. Visszatértek azután Izráel fiai az ellenség üldözéséből, és feldúlták azoknak táborát. Dávid ekkor felvette a filiszteus fejét és elvitte Jeruzsálembe, fegyvereit pedig a maga sátorába rakta le”. {PP 648.3}
