Chapter 36—In the Wilderness

A pusztában

For nearly forty years the children of Israel are lost to view in the obscurity of the desert. “The space,” says Moses, “in which we came from Kadesh-barnea, until we were come over the brook Zered, was thirty and eight years; until all the generation of the men of war were wasted out from among the host, as the Lord sware unto them. For indeed the hand of the Lord was against them, to destroy them from among the host, until they were consumed.” Deuteronomy 2:14, 15. {PP 406.1}

Izrael fiai közel negyven esztendeig vándoroltak a pusztában. „Az idő pedig, amelyet eljártunk Kádes-Barneától, míg általmentünk a Záred patakján, harmincnyolc esztendő, amely alatt kiveszett a hadra való férfiak egész nemzetsége a táborból, amint megesküdött az Úr nékik. Efelett az Úrnak keze is volt őrajtuk, hogy elveszítse őket a táborból az ő kipusztulásukig.” (V. Móz. 2:14–15) {PP 406.1}   

During these years the people were constantly reminded that they were under the divine rebuke. In the rebellion at Kadesh they had rejected God, and God had for the time rejected them. Since they had proved unfaithful to His covenant, they were not to receive the sign of the covenant, the rite of circumcision. Their desire to return to the land of slavery had shown them to be unworthy of freedom, and the ordinance of the Passover, instituted to commemorate the deliverance from bondage, was not to be observed. {PP 406.2}

Az izraeliták a vándorlás hosszú évei alatt mindvégig arra emlékeztek, hogy Isten büntetése van rajtuk. A kádesi lázadás alkalmával elvetették Istent, és egy időre Isten is elvetette őket. Mivel hűtlennek bizonyultak a szövetséghez, nem nyerték el a szövetség jelét, a körülmetélkedést sem. Vissza akartak térni szolgaságuk földjére, s ez azt bizonyította, hogy nem érdemlik meg a szabadságot, és a szabadulásuk örök emlékezetére elrendelt páska ünnepét sem ülhették meg. {PP 406.2}   

Yet the continuance of the tabernacle service testified that God had not utterly forsaken His people. And His providence still supplied their wants. “The Lord thy God hath blessed thee in all the works of thy hand,” said Moses, in rehearsing the history of their wanderings. “He knoweth thy walking through this great wilderness; these forty years the Lord thy God hath been with thee; thou hast lacked nothing.” And the Levites’ hymn, recorded by Nehemiah, vividly pictures God's care for Israel, even during these years of rejection and banishment: “Thou in Thy manifold mercies forsookest them not in the wilderness: the pillar of the cloud departed not from them by day, to lead them in the way; neither the pillar of fire by night, to show them light, and the way wherein they should go. Thou gavest also Thy good Spirit to instruct them, and withheldest not Thy manna from their mouth, and gavest them water for their thirst. Yea, forty years didst Thou sustain them in the wilderness; ... their clothes waxed not old, and their feet swelled not.” Nehemiah 9:19-21. {PP 406.3}

A szentély szolgálatának folytonossága mégis bizonyította, hogy Isten nem vetette el egészen a népét, és a pusztában is gondoskodott szükségleteikről. „Az Úr, a te Istened megáldott téged a te kezednek minden munkájában – mondta Mózes, amikor felidézte pusztai vándorlásuk történetét. – Tudja, hogy e nagy pusztaságon jársz; immár negyven esztendeje veled van az Úr, a te Istened; nem szűkölködtél semmiben.” (V. Móz. 2:7) A Nehémiás által feljegyzett lévita ének is bemutatja a Gondviselő szeretetét az elutasítás és számkivetettség éveiben: „Nagy irgalmasságodban nem hagytad el őket a pusztában; a felhőnek oszlopa nem távozott el felőlük nappal, hogy vezérelné őket az úton, és a tűznek oszlopa éjjel, hogy világítana nekik az úton, amelyen mentek. És a Te jó lelkedet adtad nékik, hogy őket oktatná; és mannádat nem vontad meg szájuktól, s vizet adtál nékik szomjúságokban. És negyven esztendeig tápláltad őket a pusztában, fogyatkozásuk nem volt, ruháik el nem nyűttek, és lábaik meg nem dagadtak.” (Neh. 9:19–21) {PP 406.3}   

The wilderness wandering was not only ordained as a judgment upon the rebels and murmurers, but it was to serve as a discipline for the rising generation, preparatory to their entrance into the Promised Land. Moses declared to them, “As a man chasteneth his son, so the Lord thy God chasteneth thee,” “to humble thee, and to prove thee, to know what was in thine heart, whether thou wouldest keep His commandments, or no. And He ... suffered thee to hunger, and fed thee with manna, which thou knewest not, neither did thy fathers know; that He might make thee know that man doth not live by bread only, but by every word that proceedeth out of the mouth of the Lord doth man live.” Deuteronomy 8:5, 2, 3. {PP 407.1}

A pusztai vándorlás nem csupán ítélet volt a zúgolódó és lázongó nemzedék fölött, hanem a felnövekvő generáció nevelését is szolgálta, hogy előkészítse őket az ígéret földjének elfoglalására. Mózes kijelentette: „Gondold meg azért a te szívedben, hogy amiképpen megfenyíti az ember az ő gyermekét, úgy fenyít meg téged az Úr, a te Istened... hogy megsanyargasson és megpróbáljon téged, hogy nyilvánvaló legyen, mi van a szívedben, megtartod-e az Ő parancsolatait, vagy nem. És megsanyargatott téged és megéheztetett, azután pedig enned adta a mannát, amelyet nem ismertél, sem a te atyáid nem ismertek, hogy tudtodra adja néked, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem mindazzal él az ember, ami az Úrnak szájából származik.” (V. Móz. 8:5, 2–3) {PP 407.1}   

“He found him in a desert land, and in the waste howling wilderness; He led him about, He instructed him, He kept him as the apple of His eye.” “In all their affliction He was afflicted, and the Angel of His presence saved them; in His love and in His pity He redeemed them; and He bare them, and carried them all the days of old.” Deuteronomy 32:10; Isaiah 63:9. {PP 407.2}

„Puszta földön találta őt; zordon, sivatag vadonban, gondja volt reá, őrizte, mint a szeme fényét.” „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte, és orcájának angyala megszabadította őket, szerelmében és kegyelmében váltotta meg őket, fölvette és hordozta őket a régi idők minden napjaiban.” (V. Móz. 32:10; Ésa. 63:9) {PP 407.2}   

Yet the only records of their wilderness life are instances of rebellion against the Lord. The revolt of Korah had resulted in the destruction of fourteen thousand of Israel. And there were isolated cases that showed the same spirit of contempt for the divine authority. {PP 407.3}

A pusztai életről szóló feljegyzések mégis az Isten elleni lázadásokról beszélnek. Kóré lázadása tizennégyezer izraelita pusztulását okozta. Ezt követően is történtek olyan esetek, amikor az isteni tekintély elleni lázadásnak ugyanaz a szelleme nyilvánult meg. {PP 407.3}   

On one occasion the son of an Israelitish woman and of an Egyptian, one of the mixed multitude that had come up with Israel from Egypt, left his own part of the camp, and entering that of the Israelites, claimed the right to pitch his tent there. This the divine law forbade him to do, the descendants of an Egyptian being excluded from the congregation until the third generation. A dispute arose between him and an Israelite, and the matter being referred to the judges was decided against the offender. {PP 407.4}

Egy alkalommal egy héber asszony és a velük együtt vándorló egyiptomi férfi fia beköltözött a táborba, azt állítva, hogy joga van az izraeliták között felállítania sátrát. Isten rendelete azonban az egyiptomiak leszármazottait a harmadik nemzedékig kizárta Izrael táborából. Vita támadt az egyiptomi és egy izraelita között, és miután az ügy a bírák elé került, elmarasztalták az egyiptomit, aki az ítéleten feldühödve megátkozta a bírákat és káromolta Isten nevét. {PP 407.4}   

Enraged at this decision, he cursed the judge, and in the heat of passion blasphemed the name of God. He was immediately brought before Moses. The command had been given, “He that curseth his father, or his mother, shall surely be put to death” (Exodus 21:17); but no provision had been made to meet this case. So terrible was the crime that there was felt to be a necessity for special direction from God. The man was placed in ward until the will of the Lord could be ascertained. God Himself pronounced the sentence; by the divine direction the blasphemer was conducted outside the camp and stoned to death. Those who had been witness to the sin placed their hands upon his head, thus solemnly testifying to the truth of the charge against him. Then they threw the first stones, and the people who stood by afterward joined in executing the sentence. {PP 407.5}

Azonnal Mózes elé vitték. A parancsolat így szólt: „Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon” (II. Móz. 21:17), de erre az esetre nem volt külön kitétel. Olyan súlyos volt a bűntett, hogy szükségesnek érezték Isten külön utasítását kérni. A bűnöst őrizet alá vették, amíg ügyében meg nem kérdezték az Urat. Maga Isten hirdette ki az ítéletet: parancsára a káromlót a táboron kívül halálra kellett kövezni. Azok, akik tanúi voltak bűnének, kezeiket a fejére téve bizonyították a vád jogosságát. Ők vetették rá az első köveket, azután a nép is csatlakozott az ítélet végrehajtásához. {PP 407.5}   

This was followed by the announcement of a law to meet similar offenses: “Thou shalt speak unto the children of Israel, saying, Whosoever curseth his God shall bear his sin. And he that blasphemeth the name of the Lord, he shall surely be put to death, and all the congregation shall certainly stone him: as well the stranger, as he that is born in the land, when he blasphemeth the name of the Lord, shall be put to death.” Leviticus 24:15, 16. {PP 408.1}

Ezt követően kihirdették a hasonló esetekre vonatkozó törvényt: „Vidd ki az átkozódót a táboron kívül, és mindazok, akik hallották, tegyék kezeiket annak fejére, és kövezze meg azt az egész gyülekezet. Izrael fiainak pedig szólj, ezt mondván: Ha valaki az ő Istenét átkozza, viselje az ő bűnének terhét. És aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon.” (III. Móz. 24:14–16) {PP 408.1}   

There are those who will question God's love and His justice in visiting so severe punishment for words spoken in the heat of passion. But both love and justice require it to be shown that utterances prompted by malice against God are a great sin. The retribution visited upon the first offender would be a warning to others, that God's name is to be held in reverence. But had this man's sin been permitted to pass unpunished, others would have been demoralized; and as the result many lives must eventually have been sacrificed. {PP 408.2}

Vannak, akik kétségbe vonják Isten szeretetét és igazságosságát, mert ilyen keményen büntetett a harag hevében kimondott szavak miatt. De épp a szeretet és igazságosság kívánta meg, hogy az Isten elleni rossz szándékú megnyilvánulásokat kirívó bűnnek tekintsék. Az első bűnös megbüntetése intő példa volt mindenkinek, hogy Isten nevét tiszteletben kell tartani. Ha ez a bűn büntetlenül marad, akkor mások is erre vetemednek, aminek aztán sok emberi élet esett volna áldozatul. {PP 408.2}   

The mixed multitude that came up with the Israelites from Egypt were a source of continual temptation and trouble. They professed to have renounced idolatry and to worship the true God; but their early education and training had molded their habits and character, and they were more or less corrupted with idolatry and with irreverence for God. They were oftenest the ones to stir up strife and were the first to complain, and they leavened the camp with their idolatrous practices and their murmurings against God. {PP 408.3}

Az Egyiptomból Izraellel együtt kivonult keverék nép az állandó kísértés és bajok forrása volt. Állították ugyan, hogy elhagyták a bálványokat és az igaz Istent imádják, de egykori neveltetésük befolyásolta gondolkodásmódjukat és szokásaikat, s bálványimádás és Isten iránti tiszteletlenség jellemezte őket. Legtöbbször ők szították a civódásokat a nép között, elsők voltak a panaszkodásban, és bálványimádó szokásaikkal és zúgolódásukkal megfertőztették a tábort. {PP 408.3}   

Soon after the return into the wilderness, an instance of Sabbath violation occurred, under circumstances that rendered it a case of peculiar guilt. The Lord's announcement that He would disinherit Israel had roused a spirit of rebellion. One of the people, angry at being excluded from Canaan, and determined to show his defiance of God's law, ventured upon the open transgression of the fourth commandment by going out to gather sticks upon the Sabbath. During the sojourn in the wilderness the kindling of fires upon the seventh day had been strictly prohibited. The prohibition was not to extend to the land of Canaan, where the severity of the climate would often render fires a necessity; but in the wilderness, fire was not needed for warmth. The act of this man was a willful and deliberate violation of the fourth commandment—a sin, not of thoughtlessness or ignorance, but of presumption. {PP 408.4}

Kevéssel a pusztába való visszatérés után szombatrontás történt, olyan körülmények között, ami az ügyet különösen súlyossá tette. Az Úr kijelentése, hogy megfosztja Izraelt az örökségétől, a lázadás szellemét szította bennük. Egy ember afeletti haragjában, hogy kizáratott Kánaánból, az Isten törvénye iránti megvetését akarta kimutatni. Áthágta a negyedik parancsolatot, fát szedett szombatnapon. A pusztai tartózkodás ideje alatt szigorúan tilos volt tüzet gyújtani a hetedik napon. Ez a tilalom Kánaánra nem vonatkozott, mert az ottani éghajlat gyakran szükségessé tehette a tűzrakást, de a pusztában nem volt szükség a tűz melegére. Ennek az embernek a tette a negyedik parancsolat szándékos és megfontolt áthágása volt – olyan bűn, amelyet nem gondatlanságból vagy tudatlanságból, hanem vakmerőségből követett el. {PP 408.4}   

He was taken in the act and brought before Moses. It had already been declared that Sabbathbreaking should be punished with death, but it had not yet been revealed how the penalty was to be inflicted. The case was brought by Moses before the Lord, and the direction was given, “The man shall be surely put to death: all the congregation shall stone him with stones without the camp.” Numbers 15:35. The sins of blasphemy and willful Sabbathbreaking received the same punishment, being equally an expression of contempt for the authority of God. {PP 409.1}

Tetten érték, és Mózes elé vitték. Addigra már kihirdették, hogy a szombatrontást halállal büntetik, de még nem volt kinyilatkoztatás a végrehajtás módjáról. Mózes az Úr elé vitte az esetet, aki a következő utasítást adta: „Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül.” (IV. Móz. 15:35) Az istenkáromlás és a szombatrontás bűne ugyanazt a büntetést vonta maga után, mert mindkettő az isteni tekintély megvetésének kifejezése. {PP 409.1}   

In our day there are many who reject the creation Sabbath as a Jewish institution and urge that if it is to be kept, the penalty of death must be inflicted for its violation; but we see that blasphemy received the same punishment as did Sabbathbreaking. Shall we therefore conclude that the third commandment also is to be set aside as applicable only to the Jews? Yet the argument drawn from the death penalty applies to the third, the fifth, and indeed to nearly all the ten precepts, equally with the fourth. Though God may not now punish the transgression of His law with temporal penalties, yet His word declares that the wages of sin is death; and in the final execution of the judgment it will be found that death is the portion of those who violate His sacred precepts. {PP 409.2}

Sokan vannak napjainkban, akik a teremtés emlékezetére rendelt szombatünneplést elvetik mint zsidó intézményt, és azt mondják, ha érvényben van a szombat, akkor megszegését most is halállal kellene büntetni – de látjuk, hogy az istenkáromlást ugyanúgy büntették, mint a szombatrontást. Az következik ebből, hogy a harmadik parancsolatot is félre kell tenni, mint amely csak a zsidókra vonatkozik? A halálbüntetésből levonható következtetés ugyanúgy vonatkozik a harmadik, az ötödik, sőt majdnem mind a tíz parancsolatra, mint a negyedikre. Bár lehetséges, hogy Isten nem bünteti azonnal törvénye áthágását, de igéje kimondja, hogy a bűn zsoldja a halál (Rm. 6:23), és amikor az ítéletet végül majd végrehajtják, nyilvánvaló lesz, hogy halál az osztályrésze azoknak, akik szent előírásait megszegik. {PP 409.2}   

During the entire forty years in the wilderness, the people were every week reminded of the sacred obligation of the Sabbath, by the miracle of the manna. Yet even this did not lead them to obedience. Though they did not venture upon so open and bold transgression as had received such signal punishment, yet there was great laxness in the observance of the fourth commandment. God declares through His prophet, “My Sabbaths they greatly polluted.” Ezekiel 20:13-24. And this is enumerated among the reasons for the exclusion of the first generation from the Promised Land. Yet their children did not learn the lesson. Such was their neglect of the Sabbath during the forty years’ wandering, that though God did not prevent them from entering Canaan, He declared that they should be scattered among the heathen after the settlement in the Land of Promise. {PP 409.3}

A pusztában töltött negyven esztendő alatt a mannahullás csodája hetente figyelmeztette a népet a szombatnap szentségére. De még ez sem vezette őket engedelmességre. Bár nem merték olyan nyíltan és vakmerően megszegni, hogy az példás büntetést vonjon maga után, mégis sok mulasztás terhelte őket a hetedik nap megszentelése tekintetében. Isten kijelenti prófétája által: „Szombatjaimat megfertőztették.” (Ezék. 20:13–24) Ezt is ott találjuk a Kánaánból való kizáratás okai között. Gyermekeik mégsem vonták le a tanulságot, és a szombat megszentelését a pusztai évek alatt annyira elhanyagolták, hogy Isten – bár a kánaáni bevonulást többé nem akadályozta meg – kijelentette, hogy letelepedésük után szétszóratnak a pogányok közé. {PP 409.3}   

From Kadesh the children of Israel had turned back into the wilderness; and the period of their desert sojourn being ended, they came, “even the whole congregation, into the desert of Zin in the first month: and the people abode in Kadesh.” Numbers 20:1. {PP 410.1}

Izrael gyermekei visszafordultak Kádestől a puszta felé, és amikor a vándorlás ideje lejárt, „eljutott az egész gyülekezet Szin pusztájába az első hónapban, és megtelepedett a nép Kádesben” (IV. Móz. 20:1). {PP 410.1}   

Here Miriam died and was buried. From that scene of rejoicing on the shores of the Red Sea, when Israel went forth with song and dance to celebrate Jehovah's triumph, to the wilderness grave which ended a lifelong wandering—such had been the fate of millions who with high hopes had come forth from Egypt. Sin had dashed from their lips the cup of blessing. Would the next generation learn the lesson? {PP 410.2}

Itt halt meg Mirjám, és itt temették el. Ez volt a sorsa millióknak, akik nagy reményekkel vonultak ki Egyiptomból: örömujjongással, dicsőítő énekekkel és tánccal ünnepelték Jahve diadalát a Vörös-tengernél, de vándorlásuk a pusztai sírnál ért véget. Az isteni áldások színig telt kelyhét elvette ajkuktól a bűn. Tanul-e a következő nemzedék a példájukból? {PP 410.2}   

“For all this they sinned still, and believed not for His wondrous works.... When He slew them, then they sought Him: and they returned and inquired early after God. And they remembered that God was their Rock, and the high God their Redeemer.” Psalm 78:32-35. Yet they did not turn to God with a sincere purpose. Though when afflicted by their enemies they sought help from Him who alone could deliver, yet “their heart was not right with Him , neither were they steadfast in His covenant. But He, being full of compassion, forgave their iniquity, and destroyed them not: yea, many a time turned He His anger away.... For He remembered that they were but flesh; a wind that passeth away, and cometh not again.” Verses 37-39. {PP 410.3}

„Mindamellett is újra vétkeztek, és nem hittek az Ő csodadolgaiban… Ha ölte őket, Őhozzá fordultak, megtértek és Istent keresték. És eszükbe vették, hogy Isten az ő sziklájuk, és a felséges Isten az ő Megváltójuk.” (Zsolt. 78:32–35) Azonban nem fordultak Istenhez őszinte szívvel. Bár az Úrtól kértek segítséget, hiszen egyedül Ő szabadíthatta meg őket ellenségeiktől, „de szívük nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vette, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza.” (Zsolt. 78:37–39) {PP 410.3}