From the Red Sea the hosts of Israel again set forth on their journey, under the guidance of the pillar of cloud. The scene around them was most dreary—bare, desolate-looking mountains, barren plains, and the sea stretching far away, its shores strewn with the bodies of their enemies; yet they were full of joy in the consciousness of freedom, and every thought of discontent was hushed. {PP 291.1}
A Vörös-tengertől Izrael seregei ismét a felhőoszlop oltalma alatt indultak tovább. A legsivárabb vidék vette őket körül – csupasz, terméketlen hegyek, kopár síkság és a végeláthatatlan tenger, amelynek partját ellenségeik holttestei borították; mégis, szabadságuk tudatában boldogok voltak, és az elégedetlenség minden gondolata eltűnt belőlük. {PP 291.1}
But for three days, as they journeyed, they could find no water. The supply which they had taken with them was exhausted. There was nothing to quench their burning thirst as they dragged wearily over the sun-burnt plains. Moses, who was familiar with this region, knew what the others did not, that at Marah, the nearest station where springs were to be found, the water was unfit for use. With intense anxiety he watched the guiding cloud. With a sinking heart he heard the glad shout. “Water! water!” echoed along the line. Men, women, and children in joyous haste crowded to the fountain, when, lo, a cry of anguish burst forth from the host—the water was bitter. {PP 291.2}
Azonban, miközben vonultak, már három napja nem találtak vizet. Vízkészletük, amit magukkal vittek, teljesen elfogyott. A perzselő napsütésben nem volt mivel oltani szomjúságukat. Mózes ismerte a környéket, és tudta, amit a többiek nem tudtak, hogy Mára, a legközelebbi forrás vize ihatatlan. Erős aggodalommal követte a felhőoszlopot. Nehéz szívvel hallotta meg a meneten végigvisszhangzó örömteli kiáltást: „Víz! Víz!” Férfiak, asszonyok és gyermekek boldog sietséggel tolongtak a forrás körül, ám egyszerre gyötrelmes kiáltás tört fel a csapatból – a víz keserű volt. {PP 291.2}
In their horror and despair they reproached Moses for having led them in such a way, not remembering that the divine presence in that mysterious cloud had been leading him as well as them. In his grief at their distress Moses did what they had forgotten to do; he cried earnestly to God for help. “And the Lord showed him a tree, which when he had cast into the waters, the waters were made sweet.” Here the promise was given to Israel through Moses, “If thou wilt diligently hearken to the voice of the Lord thy God, and wilt do that which is right in His sight, and wilt give ear to His commandments, and keep all His statutes, I will put none of these diseases upon thee, which I have brought upon the Egyptians: for I am the Lord that healeth thee.” {PP 291.3}
Ijedtségükben és kétségbeesésükben Mózesnek tettek szemrehányást, amiért ezen az úton vezette őket, elfeledkezve arról, hogy Isten jelenléte mind Mózest, mind őket titokzatos felhőoszlopban vezette. Nyomorúságuk miatti fájdalmában Mózes azt tette, amiről a többiek megfeledkeztek: komolyan segítségért kiáltott Istenhez. „Mutatott pedig néki az Úr egy fát, és bevetette azt a vízbe és az megédesedett.” Itt nyerte Izráel az ígéretet Mózes által: „Ha a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekszed, ami kedves az Ő szemei előtt, és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod minden rendelését; egyet sem bocsátok rád ama betegségek közül, amelyeket Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód.” (II. Móz. 15:26) {PP 291.3}
From Marah the people journeyed to Elim, where they found “twelve wells of water, and threescore and ten palm trees.” Here they remained several days before entering the wilderness of Sin. When they had been a month absent from Egypt, they made their first encampment in the wilderness. Their store of provisions had now begun to fail. There was scanty herbage in the wilderness, and their flocks were diminishing. How was food to be supplied for these vast multitudes? Doubts filled their hearts, and again they murmured. Even the rulers and elders of the people joined in complaining against the leaders of God's appointment: “Would to God we had died by the hand of the Lord in the land of Egypt, when we sat by the fleshpots, and when we did eat bread to the full; for ye have brought us forth into this wilderness, to kill this whole assembly with hunger.” {PP 292.1}
Márából a nép Élimbe vonult, ahol tizenkét forrást és hetven pálmafát találtak. Itt maradtak néhány napig, mielőtt Szin pusztájába indultak volna. Egy hónappal az Egyiptomból való kivonulás után ütötték fel első táborukat a pusztában. Élelmiszerük azonban fogyni kezdett. Mivel alig volt növényzet, barmaik is megfogyatkoztak. Hogyan lehet ellátni ezt a hatalmas tömeget élelemmel? Kétség szállta meg szívüket, és ismét zúgolódtak. Még a főemberek és vének is csatlakoztak az Isten rendelte vezetők elleni panaszkodáshoz. „Bár meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor a húsosfazék mellett ültünk, amikor jóllakhattunk kenyérrel; mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel öljétek meg.” {PP 292.1}
They had not as yet suffered from hunger; their present wants were supplied, but they feared for the future. They could not understand how these vast multitudes were to subsist in their travels through the wilderness, and in imagination they saw their children famishing. The Lord permitted difficulties to surround them, and their supply of food to be cut short, that their hearts might turn to Him who had hitherto been their Deliverer. If in their want they would call upon Him, He would still grant them manifest tokens of His love and care. He had promised that if they would obey His commandments, no disease should come upon them, and it was sinful unbelief on their part to anticipate that they or their children might die for hunger. {PP 292.2}
Eddig még nem éheztek ugyan, pillanatnyi szükségleteiket még el tudták látni, de már féltek a jövőtől. Nem tudták megérteni, hogyan maradhat fenn ez a hatalmas tömeg a pusztai vándorlás során, és képzeletben már látták éhező gyermekeiket. Az Úr pedig megengedte, hogy nehézségek közé kerüljenek, hogy táplálékuk lecsökkenjen, hogy szívük Hozzá forduljon, Aki eddig is szabadítójuk volt. Ha ínségükben Hozzá kiáltanak majd, szeretetének és gondviselésének kézzelfogható jeleit nyújtja számukra. Hiszen megígérte, hogy ha parancsolatainak engedelmeskednek, akkor semmilyen betegség sem jön rájuk; és bűnös hitetlenség volt részükről attól félni, hogy ők vagy gyermekeik éhen vesznek. {PP 292.2}
God had promised to be their God, to take them to Himself as a people, and to lead them to a large and good land; but they were ready to faint at every obstacle encountered in the way to that land. In a marvelous manner He had brought them out from their bondage in Egypt, that He might elevate and ennoble them and make them a praise in the earth. But it was necessary for them to encounter difficulties and to endure privations. God was bringing them from a state of degradation and fitting them to occupy an honorable place among the nations and to receive important and sacred trusts. Had they possessed faith in Him, in view of all that He had wrought for them, they would cheerfully have borne inconvenience, privation, and even real suffering; but they were unwilling to trust the Lord any further than they could witness the continual evidences of His power. They forgot their bitter service in Egypt. They forgot the goodness and power of God displayed in their behalf in their deliverance from bondage. They forgot how their children had been spared when the destroying angel slew all the first-born of Egypt. They forgot the grand exhibition of divine power at the Red Sea. They forgot that while they had crossed safely in the path that had been opened for them, the armies of their enemies, attempting to follow them, had been overwhelmed by the waters of the sea. They saw and felt only their present inconveniences and trials; and instead of saying, “God has done great things for us; whereas we were slaves, He is making of us a great nation,” they talked of the hardness of the way, and wondered when their weary pilgrimage would end. {PP 292.3}
Az Úr megígérte, hogy Istenük lesz; hogy mint népet magához fogadja őket, jó és tágas földre viszi be őket, de mégis, a megígért országba vezető úton felmerülő minden akadály láttán elcsüggedtek. Csodálatos módon vezette ki őket az egyiptomi szolgaságból, hogy felemelhesse és megnemesbíthesse őket és megdicsőüljön bennük ezen a földön. De szükséges volt, hogy szembeszálljanak az akadályokkal és a viszontagságokat elviseljék. Isten nagy mélységből emelte ki és alkalmassá tette őket arra, hogy a nemzetek között megtisztelő helyet foglaljanak el és fontos és szent igazságokat kapjanak. Ha hittek volna az Úrban, azok után, amiket cselekedett értük, akkor jókedvűen viseltek volna minden kényelmetlenséget, ínséget és még igazi szenvedést is, de ők csak addig voltak hajlandók bizalmat előlegezni Istennek, amíg folyamatosan láthatták hatalmának jeleit. Elfelejtették keserves egyiptomi szolgálatukat. Elfelejtették Isten jóságát, hatalmát, amely megnyilatkozott érdekükben a fogságból való szabadulásukkor. Elfelejtették, hogyan kímélte meg gyermekeiket az öldöklő angyal, amikor levágta Egyiptom minden elsőszülöttjét. Elfelejtették az isteni hatalom megnyilatkozását a Vörös-tengernél. Elfelejtették, hogy míg ők biztonsággal keltek át a számukra készített úton, ellenségeik hadseregét, amely megkísérelte követni őket, elnyelték a tenger hullámai. Csak pillanatnyi kényelmetlenségeiket és megpróbáltatásaikat látták és érezték. Ahelyett hogy azt mondták volna: „Nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr, mert rabszolgák voltunk, de nagy nemzetté emel bennünket”, útjuk nehézségéről beszélgettek, sőt sóhajtoztak, vajha véget érne már fárasztó vándorlásuk! {PP 292.3}
The history of the wilderness life of Israel was chronicled for the benefit of the Israel of God to the close of time. The record of God's dealings with the wanderers of the desert in all their marchings to and fro, in their exposure to hunger, thirst, and weariness, and in the striking manifestations of His power for their relief, is fraught with warning and instruction for His people in all ages. The varied experience of the Hebrews was a school of preparation for their promised home in Canaan. God would have His people in these days review with a humble heart and teachable spirit the trials through which ancient Israel passed, that they may be instructed in their preparation for the heavenly Canaan. {PP 293.1}
Izráel pusztai vándorlásának történetét Isten utolsó időkben élő Izraelének érdekében jegyezték fel. A feljegyzések Isten hatalmának szabadulásukért végzett megnyilatkozásairól – hogy miként bánt Isten a puszta vándoraival, miközben éhségnek, szomjúságnak, kimerültségnek voltak kitéve – tele vannak figyelmeztetésekkel és tanácsokkal minden idők hívő emberei számára. A héberek különböző tapasztalatai a megígért kánaáni otthonukra való előkészület iskolájához tartoztak. Isten azt akarja, hogy népe a mai napokban alázatos szívvel és fogékony lelkülettel tanulmányozza a hajdani Izráel pusztai vándorlásának megpróbáltatásait, hogy így előkészülhessen a mennyei Kánaánba való bevonulásra. {PP 293.1}
Many look back to the Israelites, and marvel at their unbelief and murmuring, feeling that they themselves would not have been so ungrateful; but when their faith is tested, even by little trials, they manifest no more faith or patience than did ancient Israel. When brought into strait places, they murmur at the process by which God has chosen to purify them. Though their present needs are supplied, many are unwilling to trust God for the future, and they are in constant anxiety lest poverty shall come upon them, and their children shall be left to suffer. Some are always anticipating evil or magnifying the difficulties that really exist, so that their eyes are blinded to the many blessings which demand their gratitude. The obstacles they encounter, instead of leading them to seek help from God, the only Source of strength, separate them from Him, because they awaken unrest and repining. {PP 293.2}
Sokan tekintenek vissza Izraelre és csodálkoznak hitetlenségén, zúgolódásán, és úgy érzik, hogy ők nem lettek volna olyan háládatlanok, de amikor hitüket próba éri, még ha kicsi is, semmivel sem tanúsítanak több hitet vagy türelmet, mint a hajdani Izrael. Ha nehéz helyzetbe kerülnek, zúgolódnak a körülmények miatt, amelyeket Isten azért választott, hogy megtisztítsa őket. Bár pillanatnyilag nem szenvednek szükséget, de a jövőt nem hajlandók Istenre bízni, folyton a szegénységtől rettegnek, és attól, hogy gyermekeik szükséget látnak majd. Vannak, akik a jövőt mindig sötétnek, gonosznak látják, vagy a valóban meglevő nehézségeket annyira felnagyítják, hogy sok áldást nem látnak meg, melyekért hálásaknak kellene lenniük. A felmerülő nehézségek nem Istenhez vezetik őket, hogy nála keressenek segítséget, hanem elválasztják tőle, mert szívükben nyugtalanságot és elégedetlenkedést ébresztenek. {PP 293.2}
Do we well to be thus unbelieving? Why should we be ungrateful and distrustful? Jesus is our friend; all heaven is interested in our welfare; and our anxiety and fear grieve the Holy Spirit of God. We should not indulge in a solicitude that only frets and wears us, but does not help us to bear trials. No place should be given to that distrust of God which leads us to make a preparation against future want the chief pursuit of life, as though our happiness consisted in these earthly things. It is not the will of God that His people should be weighed down with care. But our Lord does not tell us that there are no dangers in our path. He does not propose to take His people out of the world of sin and evil, but He points us to a never-failing refuge. He invites the weary and care-laden, “Come unto Me, all ye that labor and are heavy-laden, and I will give you rest.” Lay off the yoke of anxiety and worldly care that you have placed on your own neck, and “take My yoke upon you, and learn of Me; for I am meek and lowly in heart: and ye shall find rest unto your souls.” Matthew 11:28, 29. We may find rest and peace in God, casting all our care upon Him; for He careth for us. See 1 Peter 5:7. {PP 294.1}
Helyes-e, hogy ennyire hitetlenek vagyunk? Miért kellene hálátlannak és bizalmatlannak lennünk? Jézus Krisztus a barátunk; az egész menny számára fontos a jólétünk; aggodalmaskodásunk és rettegésünk csak megszomorítja Isten Szent Lelkét. Ne adjuk át magunkat az aggályoskodásnak, ami csak megvisel, felemészt, de nem segít a megpróbáltatások hordozásában. Ne adjunk helyet az Isten iránti bizalmatlanságnak, ami arra késztet, hogy a jövő szükségleteinek kielégítésére való készülődést tegyük az élet fő foglalatosságává, mintha a földi dolgok jelentenék a boldogságot. Istennek nem az az akarata, hogy gyermekeit gondok terheljék. De Urunk azt sem ígéri, hogy utunk mentes lesz a veszélyektől. Nem áll szándékában kivenni gyermekeit a bűn és gonoszság világából, de biztos menedéket kínál nekik. A fáradtakat és gondokkal megterhelteket így hívja magához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek fel magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok; és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt. 11:28–29) Nyugalmat és békét találhatunk Istenben, reá vetve minden gondunkat, „mert neki gondja van reánk” (I. Pt. 5:7). {PP 294.1}
Says the apostle Paul, “Take heed, brethren, lest there be in any of you an evil heart of unbelief, in departing from the living God.” Hebrews 3:12. In view of all that God has wrought for us, our faith should be strong, active, and enduring. Instead of murmuring and complaining, the language of our hearts should be, “Bless the Lord, O my soul: and all that is within me, bless His holy name. Bless the Lord, O my soul, and forget not all His benefits.” Psalm 103:1, 2. {PP 294.2}
Pál apostol így int: „Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon.” (Zsid. 3:12) Látva mindazt, amit Isten tett értünk, legyen hitünk erős, eleven, kitartó. A panasz és zokszó helyett, szívünk mondja mindig: „Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről” (Zsolt. 103:1-2). {PP 294.2}
Moses assured the congregation that their wants were to be supplied: “The Lord shall give you in the evening flesh to eat, and in the morning bread to the full.” And he added, “What are we? your murmurings are not against us, but against the Lord.” He further bade Aaron say to them, “Come near before the Lord: for He hath heard your murmurings.” While Aaron was speaking, “they looked toward the wilderness, and, behold, the glory of the Lord appeared in the cloud.” A splendor such as they had never witnessed symbolized the divine Presence. Through manifestations addressed to their senses, they were to obtain a knowledge of God. They must be taught that the Most High, and not merely the man Moses, was their leader, that they might fear His name and obey His voice. {PP 294.4}
Mózes biztosította a gyülekezetet, hogy Isten gondoskodik szükségleteikről: „Az Úr meghallotta a ti zúgolódástokat és este húst ád ennetek, reggel pedig kenyeret.” Majd hozzátette: „Mert mik vagyunk mi, hogy ellenünk zúgolódtok? Nem miellenünk van a ti zúgolódástok, hanem az Úr ellen.” Továbbá meghagyta Áronnak, hogy mondja meg nekik: „Járuljatok az Úr elé; mert meghallotta a ti zúgolódástokat. És mikor beszélt Áron Izráel fiai egész gyülekezetének, a puszta felé fordultak, és ímé az Úr dicsősége megjelent a felhőben.” Egy általuk soha nem látott fényesség jelképezte Isten jelenlétét. Az érzékeikhez szóló megnyilatkozások révén kellett Isten ismeretére eljutniuk. Meg kellett tanulniuk, hogy a Magasságos a vezetőjük, és nem csupán Mózes, az ember; hogy félhessék nagy nevét, és engedelmeskedhessenek szavának. {PP 294.4}
At nightfall the camp was surrounded by vast flocks of quails, enough to supply the entire company. In the morning there lay upon the surface of the ground “a small round thing, as small as the hoarfrost.” “It was like coriander seed, white.” The people called it “manna.” Moses said, “This is the bread which the Lord hath given you to eat.” The people gathered the manna, and found that there was an abundant supply for all. They “ground it in mills, or beat it in a mortar, and baked it in pans, and made cakes of it.” Numbers 11:8. “And the taste of it was like wafers made with honey.” They were directed to gather daily an omer for every person; and they were not to leave of it until the morning. Some attempted to keep a supply until the next day, but it was then found to be unfit for food. The provision for the day must be gathered in the morning; for all that remained upon the ground was melted by the sun. {PP 295.1}
Estére fürjek hatalmas csapatai vették körül a tábort, elegen ahhoz, hogy az egész nép jóllakjék. Reggel „gömbölyegek” voltak a föld színén, „aprók, mint a dara a földön”. „Olyan volt, mint a koriándrom magva, fehér.” A nép „mannának” hívta. „Mózes pedig mondta nékik: Ez az a kenyér, melyet az Úr adott néktek eledelül.” A nép összegyűjtötte a mannát és úgy találták, hogy bőségesen elég az egész tábor ellátására. „Őrölték kézimalmokban, vagy megtörték mozsárban, és megfőzték fazékban, és csináltak abból pogácsákat; az íze pedig olyan volt, mint az olajoskalácsé.” Naponta és fejenként egy-egy ómerrel kellett szedniük, és nem volt szabad hagyniuk belőle reggelig. Néhányan megpróbálták másnapig eltartani, de nem maradt ehető. A napi mennyiséget reggel kellett gyűjteniük, mert amit a földön hagytak, mind megolvadt a nap melegétől. {PP 295.1}
In the gathering of the manna it was found that some obtained more and some less than the stipulated amount; but “when they did mete it with an omer, he that gathered much had nothing over, and he that gathered little had no lack.” An explanation of this scripture, as well as a practical lesson from it, is given by the apostle Paul in his second epistle to the Corinthians. He says, “I mean not that other men be eased, and ye burdened: but by an equality, that now at this time your abundance may be a supply for their want, that their abundance also may be a supply for your want: that there may be equality: as it is written, He that had gathered much had nothing over; and he that had gathered little had no lack.” 2 Corinthians 8:13-15. {PP 295.2}
A mannából némelyek többet, mások kevesebbet szedtek a meghatározott mennyiségnél, de amikor megmérték, „annak, aki többet szedett, nem volt fölöslege, és annak, aki kevesebbet szedett, nem volt fogyatkozása”. Ennek a szövegnek a magyarázatát és a belőle levont gyakorlati tanulságot Pál apostol korinthusiakhoz írt második levelében találjuk: „Mert nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük, néktek pedig nyomorúságtok legyen, hanem egyenlőség szerint; e mostani időben a ti bőségtek pótolja amazoknak fogyatkozását; hogy amazoknak bősége is pótolhassa a ti fogyatkozástokat, hogy így egyenlőség legyen. Amint meg van írva: Aki sokat szedett, nem volt többje, és aki keveset, nem volt kevesebbje.” (II. Kor. 8:13–15) {PP 295.2}
On the sixth day the people gathered two omers for every person. The rulers hastened to acquaint Moses with what had been done. His answer was, “This is that which the Lord hath said, Tomorrow is the rest of the holy Sabbath unto the Lord: bake that which ye will bake today, and seethe that ye will seethe; and that which remaineth over lay up for you to be kept until the morning.” They did so, and found that it remained unchanged. “And Moses said, Eat that today; for today is a Sabbath unto the Lord: today ye shall not find it in the field. Six days ye shall gather it; but on the seventh day, which is the Sabbath, in it there shall be none.” {PP 295.3}
De a hatodik napon fejenként két ómerrel szedtek. A vezetők sietve értesítették Mózest a történtekről. Ő pedig így szólt: „Ez az, amit az Úr mondott: A holnap nyugalom napja, az Úrnak szentelt szombat; amit sütni akartok, süssétek meg, és amit főzni akartok, főzzétek meg, ami pedig megmarad, azt mind tegyétek el magatoknak reggelre.” Úgy cselekedtek és azt tapasztalták, hogy nem romlott meg az étel. „És mondta Mózes: Ma egyétek azt meg, mert az Úrnak szombatja van; ma nem találjátok azt a mezőn. Hat napon szedjétek azt, de a hetedik napon szombat van, akkor nem lesz.” {PP 295.3}
God requires that His holy day be as sacredly observed now as in the time of Israel. The command given to the Hebrews should be regarded by all Christians as an injunction from Jehovah to them. The day before the Sabbath should be made a day of preparation, that everything may be in readiness for its sacred hours. In no case should our own business be allowed to encroach upon holy time. God has directed that the sick and suffering be cared for; the labor required to make them comfortable is a work of mercy, and no violation of the Sabbath; but all unnecessary work should be avoided. Many carelessly put off till the beginning of the Sabbath little things that might have been done on the day of preparation. This should not be. Work that is neglected until the beginning of the Sabbath should remain undone until it is past. This course might help the memory of these thoughtless ones, and make them careful to do their own work on the six working days. {PP 296.1}
Isten azt kívánja, hogy szent napját ma is éppen úgy megszenteljék, mint Izrael idejében. A hébereknek adott parancsot minden kereszténynek úgy kellene tekintenie, mint Jahve rá vonatkozó végzését. A szombat előtti nap legyen az előkészület napja, hogy minden készenlétben várja a szombat szent óráit. Semmi esetre sem szabad megengednünk, hogy saját ügyeink intézésére a szombatot használjuk. Isten úgy rendelkezett, hogy a betegekről és szenvedőkről szombatnapon is gondoskodjunk, ez a könyörületesség munkája, nem szombatrontás, de minden szükségtelen munkát kerülnünk kell. Sokan az előkészület napján végzendő kisebb munkákat könnyelműen a szombat kezdetére halasztják. Ennek nem szabad így lenni. A munkát, amelyet a szombat kezdetéig nem végzünk el, el kell halasztanunk, amíg a szent nap elmúlik. Isten Izraellel való bánásmódja szolgáljon tanulságul a gondatlanoknak, hogy saját munkájukat a hét hat napján végezzék el. {PP 296.1}
Every week during their long sojourn in the wilderness the Israelites witnessed a threefold miracle, designed to impress their minds with the sacredness of the Sabbath: a double quantity of manna fell on the sixth day, none on the seventh, and the portion needed for the Sabbath was preserved sweet and pure, when if any were kept over at any other time it became unfit for use. {PP 296.2}
Az izraeliták hosszú pusztai vándorlásuk alatt minden héten háromszoros csodát éltek át, melynek célja az volt, hogy a szombat szentségét kitörölhetetlenül az emlékezetükbe vésse. A hét hatodik napján kétszer annyi manna hullott, szombaton pedig nem hullott; és amit szombatra eltettek, édes, élvezhető maradt, míg a hétköznap félretett manna másnapra megromlott. {PP 296.2}
In the circumstances connected with the giving of the manna, we have conclusive evidence that the Sabbath was not instituted, as many claim, when the law was given at Sinai. Before the Israelites came to Sinai they understood the Sabbath to be obligatory upon them. In being obliged to gather every Friday a double portion of manna in preparation for the Sabbath, when none would fall, the sacred nature of the day of rest was continually impressed upon them. And when some of the people went out on the Sabbath to gather manna, the Lord asked, “How long refuse ye to keep My commandments and My laws?” {PP 296.3}
A mannahullással kapcsolatos körülmények döntő bizonyítékai annak, hogy a szombatot nem a sínai-hegyi törvényadáskor iktatta be Isten, mint ahogy sokan állítják. Mert még mielőtt az izraeliták a Sínai-hegyhez érkeztek, tudták, hogy a szombat megszentelése kötelező reájuk nézve. Az, hogy minden pénteken kétszer annyi mannát kellett szedni előkészületképpen a szombatra, amikor viszont nem hullott manna, állandóan a nyugalomnap szentségére emlékeztette őket. Amikor pedig egyesek szombaton is kimentek mannát gyűjteni, az Úr megkérdezte tőlük: „Meddig nem akarjátok megtartani az én parancsolataimat és törvényeimet?” {PP 296.3}
“The children of Israel did eat manna forty years, until they came to a land inhabited: they did eat manna, until they came unto the borders of the land of Canaan.” For forty years they were daily reminded by this miraculous provision, of God's unfailing care and tender love. In the words of the psalmist, God gave them “of the corn of heaven. Man did eat angels’ food” (Psalm 78:24, 25)—that is, food provided for them by the angels. Sustained by “the corn of heaven,” they were daily taught that, having God's promise, they were as secure from want as if surrounded by fields of waving grain on the fertile plains of Canaan. {PP 297.1}
„Az Izráel fiai pedig negyven esztendőn át ették a mánt, míg lakóföldre jutottak. Mánt ettek mindaddig, míg a Kánaán földének határához jutottak.” Ez a csodálatos ellátás negyven évig naponta emlékeztette őket Isten gondviselésére és gyengéd szeretetére. A zsoltáríró szavai szerint „mennyei gabonát” (angyalok kenyerét) adott nekik Isten (Zsolt. 78:24–25). Ez úgy értendő, hogy angyalok készítették számukra. Mennyei gabonával táplálkozva, naponként tanítást nyertek, hogy Isten ígéreteinek birtokában éppen olyan biztonságban vannak az ínséggel szemben, mintha Kánaán kalásztengert ringató termékeny alföldjei vennék őket körül. {PP 297.1}
The manna, falling from heaven for the sustenance of Israel, was a type of Him who came from God to give life to the world. Said Jesus, “I am that Bread of life. Your fathers did eat manna in the wilderness, and are dead. This is the bread which cometh down from heaven.... If any man eat of this bread, he shall live forever: and the bread that I will give is My flesh, which I will give for the life of the world.” John 6:48-51. And among the promises of blessing to God's people in the future life it is written, “To him that overcometh will I give to eat of the hidden manna.” Revelation 2:17. {PP 297.2}
A manna, amely a mennyből hullott Izrael táplálására, Krisztust jelképezi, aki Istentől szállt alá, hogy életet adjon a világnak. Jézus mondta: „Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és meghaltak. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy ki-ki egyék belőle és meg ne haljon. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.” (Jn. 6:48–51) Az Isten népe az eljövendő életére vonatkozó ígéretek között pedig ezt olvassuk: „A győzedelmesnek enni adok az elrejtett mannából.” (Jel. 2:17) {PP 297.2}
After leaving the wilderness of Sin, the Israelites encamped in Rephidim. Here there was no water, and again they distrusted the providence of God. In their blindness and presumption the people came to Moses with the demand, “Give us water that we may drink.” But his patience failed not. “Why chide ye with me?” he said; “wherefore do ye tempt the Lord?” They cried in anger, “Wherefore is this, that thou hast brought us up out of Egypt, to kill us and our children and our cattle with thirst?” When they had been so abundantly supplied with food, they remembered with shame their unbelief and murmurings, and promised to trust the Lord in the future; but they soon forgot their promise, and failed at the first trial of their faith. The pillar of cloud that was leading them seemed to veil a fearful mystery. And Moses—who was he? they questioned, and what could be his object in bringing them from Egypt? Suspicion and distrust filled their hearts, and they boldly accused him of designing to kill them and their children by privations and hardships that he might enrich himself with their possessions. In the tumult of rage and indignation they were about to stone him. {PP 297.3}
Szin pusztáját elhagyva az izráeliták Refidimben ütöttek tábort. Itt nem volt ivóvíz, ezért újból kételkedni kezdtek Isten gondviselésében. A nép elvakultságában és arcátlanságában ezzel a követeléssel állt Mózes elé: „Adjatok vizet, hogy ihassunk.” Mózest azonban most sem hagyta el türelme. „Miért versengtek én velem – mondta – és miért kísértitek az Urat?” De ők dühösen kiáltották: „Miért hoztál ki bennünket Egyiptomból? Hogy szomjúsággal ölj meg bennünket, gyermekeinket és barmainkat?” (II. Móz. 17:2–3) Amikor az Úr bőségesen ellátta őket eledellel, szégyenkezve emlékeztek hitetlenségükre és zúgolódásukra. Megfogadták, hogy a jövőben bízni fognak Benne, de hamarosan elfelejtették ígéretüket, és elbuktak az első hitpróbában. Úgy tűnt, hogy az őket vezető felhőoszlop és Mózes félelmetes titkot takar. Ki ez a Mózes? – kérdezték, és mi érdeke volt abban, hogy kihozza őket Egyiptomból? Gyanakvás és bizalmatlanság lett úrrá szívükön, és vakmerően vádolták Mózest, hogy éhséggel és szomjúsággal akarja elpusztítani őket és gyermekeiket, hogy azután vagyonukból meggazdagodjon. Dühükben és felháborodásukban odáig mentek, hogy meg akarták kövezni. {PP 297.3}
In distress Moses cried to the Lord, “What shall I do unto this people?” He was directed to take the elders of Israel and the rod wherewith he had wrought wonders in Egypt, and to go on before the people. And the Lord said unto him, “Behold, I will stand before thee there upon the rock in Horeb; and thou shalt smite the rock, and there shall come water out of it, that the people may drink.” He obeyed, and the waters burst forth in a living stream that abundantly supplied the encampment. Instead of commanding Moses to lift up his rod and call down some terrible plague, like those on Egypt, upon the leaders in this wicked murmuring, the Lord in His great mercy made the rod His instrument to work their deliverance. {PP 298.1}
Mózes szorult helyzetében az Úrhoz kiáltott: „Mit cselekedjem ezzel a néppel?” Azt az utasítást kapta, hogy vegye maga mellé Izrael véneit, kezébe a vesszőt, amellyel csodákat tett Egyiptomban, és menjen a nép elé. Az Úr így szólt hozzá: „Íme én odaállok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép.” (II. Móz. 17:4–6) Mózes engedelmeskedett. és víz fakadt a sziklából, eleven patak, amely bőségesen ellátta a tábort. Az Úr ahelyett, hogy az Egyiptomban látottakhoz hasonló csapást hívjon a gonosz zógolódók vezetőire azzal, hogy felszólítja Mózest a vessző felemelésére, nagy kegyelmében a vesszőt szabadításuk eszközévé tette. {PP 298.1}
“He clave the rocks in the wilderness, and gave them drink as out of the great depths. He brought streams also out of the rock, and caused waters to run down like rivers.” Psalm 78:15, 16. Moses smote the rock, but it was the Son of God who, veiled in the cloudy pillar, stood beside Moses, and caused the life-giving water to flow. Not only Moses and the elders, but all the congregation who stood at a distance, beheld the glory of the Lord; but had the cloud been removed, they would have been slain by the terrible brightness of Him who abode therein. {PP 298.2}
„Sziklákat hasított meg a pusztában, és inniuk adott bőségesen, akárcsak a mélységes vizekből. Patakokat fakasztott a kősziklából, és folyamok módjára vizeket ömlesztett.” (Zsolt. 78:15–16) Mózes ütött a sziklára, de Isten Fia volt az, aki felhőbe burkolva mellette állt, és az életadó vizet fakasztotta. Nemcsak Mózes és a vének, hanem a távolabb álló gyülekezet is látta az Úr dicsőségét, de ha a felhő elvonult volna, megsemmisülnek annak fényességétől, akit eltakart. {PP 298.2}
In their thirst the people had tempted God, saying, “Is the Lord among us, or not?”—“If God has brought us here, why does He not give us water as well as bread?” The unbelief thus manifested was criminal, and Moses feared that the judgments of God would rest upon them. And he called the name of the place Massah, “temptation,” and Meribah, “chiding,” as a memorial of their sin. {PP 298.3}
Az emberek szomjúságukban megkísértették Istent, azt kérdezve: „Velünk van-e hát valóban az Isten, vagy nincsen velünk?” – „Mert ha Ő hozott bennünket ide, miért nem ád vizet is úgy, mint kenyeret?” Az így megnyilvánuló hitetlenség már bűn volt és Mózes attól félt, hogy Isten ítélete szakad majd a népre. „És nevezte annak a helynek nevét Massának és Meribának, Izráel fiainak versengéséért és azért, mert megkísértették az Urat.” {PP 298.3}
A new danger now threatened them. Because of their murmuring against Him, the Lord suffered them to be attacked by their enemies. The Amalekites, a fierce, warlike tribe inhabiting that region, came out against them and smote those who, faint and weary, had fallen into the rear. Moses, knowing that the masses of the people were unprepared for battle, directed Joshua to choose from the different tribes a body of soldiers, and lead them on the morrow against the enemy, while he himself would stand on an eminence near by with the rod of God in his hand. Accordingly the next day Joshua and his company attacked the foe, while Moses and Aaron and Hur were stationed on a hill overlooking the battlefield. With arms outstretched toward heaven, and holding the rod of God in his right hand, Moses prayed for the success of the armies of Israel. As the battle progressed, it was observed that so long as his hands were reaching upward, Israel prevailed, but when they were lowered, the enemy was victorious. As Moses became weary, Aaron and Hur stayed up his hands until the going down of the sun, when the enemy was put to flight. {PP 298.4}
Most új veszély fenyegette őket. Mivel zúgolódtak az Úr ellen, megengedte, hogy ellenség támadjon rájuk. Egy, a területen lakó vad, harcias törzs, az amálekiták kivonultak ellenük és megölték mindazokat, akik a fáradtságtól és kimerültségtől hátramaradtak. Mózes tudta, hogy a nép zöme nincs felkészülve a hadviselésre. Utasította Józsuét, hogy válogasson egy seregre való katonát a különböző törzsekből, és vezesse őket másnap az ellenség ellen, míg ő maga Isten pálcájával a kezében, egy közeli magaslaton fog állni. Józsué és serege meg is támadta másnap az ellenséget, miközben Mózes, Áron és Húr egy dombtetőn állt, ahonnan az egész csatateret beláthatták. Mózes az ég felé nyújtott kezekkel, Isten vesszejét tartva jobbjában, könyörgött Izrael seregeinek győzelméért. Miközben folyt az ütközet, kitűnt, hogy amíg Mózes az égnek emelte karjait, Izrael kerekedett felül; mihelyt azonban kezeit leengedte, az ellenség látszott győzni. Amikor Mózes elfáradt, akkor Áron és Húr egészen napnyugtáig tartották karjait, amikor is megfutamodásra kényszerítették az ellenséget. {PP 298.4}
As Aaron and Hur supported the hands of Moses, they showed the people their duty to sustain him in his arduous work while he should receive the word from God to speak to them. And the act of Moses also was significant, showing that God held their destiny in His hands; while they made Him their trust, He would fight for them and subdue their enemies; but when they should let go their hold upon Him, and trust in their own power, they would be even weaker than those who had not the knowledge of God, and their foes would prevail against them. {PP 299.1}
Áron és Húr, amikor Mózes karjait tartották, a nép kötelességét mutatták meg, hogyan kell támogatnia vezetőjét fáradságos munkájában, miközben utasításokat kap az Úrtól, hogy velük közölje. Mózes cselekedete is jelentőségteljes volt, mert megmutatta a népnek, hogy Isten tartja kezében sorsukat, és amíg Ő a bizodalmuk, küzdeni fog értük, és legyőzi ellenségeiket; amikor azonban elfordulnak Tőle és saját erejükben bíznak, gyengébbek lesznek, mint az Istent nem ismerők, ellenségeik pedig győzedelmeskednek felettük. {PP 299.1}
As the Hebrews triumphed when Moses was reaching his hands toward heaven and interceding in their behalf, so the Israel of God prevail when they by faith take hold upon the strength of their mighty Helper. Yet divine strength is to be combined with human effort. Moses did not believe that God would overcome their foes while Israel remained inactive. While the great leader was pleading with the Lord, Joshua and his brave followers were putting forth their utmost efforts to repulse the enemies of Israel and of God. {PP 299.2}
Ahogyan a héberek győztek, amikor Mózes a kezeit az ég felé emelte és közbenjárt értük, úgy arat diadalt Isten Izraele, amikor hitben hatalmas Segítőjének erejére támaszkodik. Azonban az isteni erőt emberi igyekezettel kell párosítani. Mózes nem hitte, hogy Isten legyőzi ellenségeiket, miközben Izrael tétlen marad. Mialatt nagy vezetőjük az Úrhoz kiáltott, Józsué és bátor követői, minden erejüket megfeszítették Izrael és Isten ellenségeinek visszaverésére. {PP 299.2}
After the defeat of the Amalekites, God directed Moses, “Write this for a memorial in a book, and rehearse it in the ears of Joshua: for I will utterly put out the remembrance of Amalek from under heaven.” Just before his death the great leader delivered to his people the solemn charge: “Remember what Amalek did unto thee by the way, when ye were come forth out of Egypt; how he met thee by the way, and smote the hindmost of thee, even all that were feeble behind thee, when thou wast faint and weary; and he feared not God.... Thou shalt blot out the remembrance of Amalek from under heaven; thou shalt not forget it.” Deuteronomy 25:17-19. Concerning this wicked people the Lord declared, “The hand of Amalek is against the throne of Jehovah.” Exodus 17:16, margin. {PP 299.3}
Az amálekiták leverése után így szólt az Úr Mózeshez: „Írd meg ezt emlékezetül könyvbe és add tudtára Józsuénak, hogy mindenestől eltörlöm amálek emlékezetét az ég alól.” Nagy vezetőjük ezt a megbízást adta népének közvetlenül a halála előtt: „Megemlékezzél arról, amit amálek cselekedett veled az úton, amikor Egyiptomból kijöttetek. Hogy reád támadt az úton és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőtleneket, akik hátul voltak, amikor magad is fáradt és lankadt voltál és nem félte az Istent… töröld el amálek emlékezetét az ég alól; el ne felejtsd!” (V. Móz. 25:17–19) Erről az istentelen népről Isten kijelentette: „Megesküdött az Úr, hogy harca lesz az Úrnak Amálek ellen nemzetségről nemzetségre.” {PP 299.3}
The Amalekites were not ignorant of God's character or of His sovereignty, but instead of fearing before Him, they had set themselves to defy His power. The wonders wrought by Moses before the Egyptians were made a subject of mockery by the people of Amalek, and the fears of surrounding nations were ridiculed. They had taken oath by their gods that they would destroy the Hebrews, so that not one should escape, and they boasted that Israel's God would be powerless to resist them. They had not been injured or threatened by the Israelites. Their assault was wholly unprovoked. It was to manifest their hatred and defiance of God that they sought to destroy His people. The Amalekites had long been high-handed sinners, and their crimes had cried to God for vengeance, yet His mercy had still called them to repentance; but when the men of Amalek fell upon the wearied and defenseless ranks of Israel, they sealed their nation's doom. The care of God is over the weakest of His children. No act of cruelty or oppression toward them is unmarked by Heaven. Over all who love and fear Him, His hand extends as a shield; let men beware that they smite not that hand; for it wields the sword of justice. {PP 300.1}
Az amálekiták előtt nem volt ismeretlen Isten jelleme vagy uralma, ám ahelyett, hogy félték volna, eltökélten dacoltak hatalmával. A Mózes által Egyiptomban véghezvitt csodákat az amálekiták kigúnyolták, a környező népek félelmét pedig kinevették. Megesküdtek isteneikre, hogy a hébereket eltörlik a föld színéről, és kérkedve hangoztatták, hogy Izrael Istenének nem lesz hatalma, hogy ellenálljon nekik. Az izraeliták nem sértették vagy fenyegették őket. Támadásukat senki sem provokálta. Isten iránti gyűlöletük és megvetésük kifejezése volt, hogy el akarták pusztítani népét. Az amálekiták már régóta „felemelt kézzel vétkeztek”, és bűneik Istenhez kiáltottak bosszúért, de Ő kegyelmében megtérésre hívta őket; amikor azonban Amálek férfiai Izrael fáradt és védtelen soraira támadtak, megpecsételték nemzetük sorsát. Isten gondviselése kiterjed legkisebb gyermekére is. A kegyetlenkedés és elnyomás egyetlen tette sem kerüli el a menny figyelmét. Az Úr felemelt keze pajzs az Őt félők és szeretők fölött; az emberek óvakodjanak attól, hogy megüssék ezt a kezet, mert az az igazságosság kardját forgatja. {PP 300.1}
Not far distant from where the Israelites were now encamped was the home of Jethro, the father-in-law of Moses. Jethro had heard of the deliverance of the Hebrews, and he now set out to visit them, and restore to Moses his wife and two sons. The great leader was informed by messengers of their approach, and he went out with joy to meet them, and, the first greetings over, conducted them to his tent. He had sent back his family when on his way to the perils of leading Israel from Egypt, but now he could again enjoy the relief and comfort of their society. To Jethro he recounted the wonderful dealings of God with Israel, and the patriarch rejoiced and blessed the Lord, and with Moses and the elders he united in offering sacrifice and holding a solemn feast in commemoration of God's mercy. {PP 300.2}
Izrael akkori táborhelyétől nem messze volt Jethrónak, Mózes apósának lakhelye. Jethró hallott a héberek szabadulásáról, és most elindult, hogy meglátogassa őket és visszavigye Mózesnek feleségét és két fiát. Mózest értesítették közeledésükről, aki örömmel sietett eléjük, és az első köszöntések után sátrába vezette őket. Ő küldte vissza családját az útról, amikor látta, hogy Izrael kivezetése Egyiptomból veszélyekkel jár; most viszont újra élvezhette megnyugtató, vigasztaló jelenlétüket. Elbeszélte Jethrónak, hogy milyen csodálatos dolgokat cselekedett Isten Izraellel; a pátriárka pedig örült és dicsőítette az Urat és Mózessel, és a nép véneivel együtt áldozatot mutattak be, és ünnepet ültek Isten irgalmának emlékezetére. {PP 300.2}
As Jethro remained in the camp, he soon saw how heavy were the burdens that rested upon Moses. To maintain order and discipline among that vast, ignorant, and untrained multitude was indeed a stupendous task. Moses was their recognized leader and magistrate, and not only the general interests and duties of the people, but the controversies that arose among them, were referred to him. He had permitted this, for it gave him an opportunity to instruct them; as he said, “I do make them know the statutes of God, and His laws.” But Jethro remonstrated against this, saying, “This thing is too heavy for thee; thou art not able to perform it thyself alone.” “Thou wilt surely wear away,” and he counseled Moses to appoint proper persons as rulers of thousands, and others as rulers of hundreds, and others of tens. They should be “able men, such as fear God, men of truth, hating covetousness.” These were to judge in all matters of minor consequence, while the most difficult and important cases should still be brought before Moses, who was to be to the people, said Jethro, “to God-ward, that thou mayest bring the causes unto God: and thou shalt teach them ordinances and laws, and shalt show them the way wherein they must walk, and the work that they must do.” This counsel was accepted, and it not only brought relief to Moses, but resulted in establishing more perfect order among the people. {PP 300.3}
Mivel Jethró a táborban maradt, hamarosan látta, milyen súlyos teher nehezedik Mózesre. Rendet és fegyelmet tartani a hatalmas, tudatlan, fegyelmezetlen tömeg között, valóban nagy feladat volt. Mózes volt elismert vezetőjük és előljárójuk, és mint ilyen, nemcsak a nép általános ügyeit intézte, hanem a köztük felmerülő ellentétekkel, viszályokkal is őt keresték meg. Mózes megengedte ezt, mert így alkalma volt oktatni őket. „Istennek igazságára és törvényére tanítgatom őket” – mondta. De Jethró a következő ellenvetést tette: „erőd felett való dolog az, nem végezheted azt egymagad… Felettébb kifáradsz”, és azt a tanácsot adta, válasszon ki a népből alkalmas embereket, és tegye őket főemberekké ezer, száz és tíz felett. „Derék, istenfélő férfiakat, igazságos férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést.” Ők intézkedjenek a kevésbé fontos dolgokban, míg a legnehezebb és legfontosabb ügyek továbbra is kerüljenek Mózes elé, aki legyen Jethró szerint „a népnek szószólója az Isten előtt, és te vidd az ügyeket Isten eleibe és tanítsd őket a rendeletekre és törvényekre és add tudtukra azt az utat, amelyen járniuk kell, és a tennivalókat, amelyeket tenniük kell” (II. Móz. 18:13–26). Mózes elfogadta ezt a tanácsot és ez nemcsak neki jelentett megkönnyebbülést, hanem még tökéletesebb rendet alapozott meg a nép között. {PP 300.3}
The Lord had greatly honored Moses, and had wrought wonders by his hand; but the fact that he had been chosen to instruct others did not lead him to conclude that he himself needed no instruction. The chosen leader of Israel listened gladly to the suggestions of the godly priest of Midian, and adopted his plan as a wise arrangement. {PP 301.1}
Az Úr nagyon kitüntette Mózest, csodákat művelt keze által; de a tény, hogy mások vezetésére választatott, nem hitette el vele, hogy neki magának nincs szüksége eligazításra. Izrael választott vezetője szívesen hallgatott az istenfélő midiánita pap tanácsára, és tervét, mint bölcs rendelkezést örömmel fogadta. {PP 301.1}
From Rephidim the people continued their journey, following the movement of the cloudy pillar. Their route had led across barren plains, over steep ascents, and through rocky defiles. Often as they had traversed the sandy wastes, they had seen before them rugged mountains, like huge bulwarks, piled up directly across their course, and seeming to forbid all further progress. But as they approached, openings here and there appeared in the mountain wall, and beyond, another plain opened to view. Through one of the deep, gravelly passes they were now led. It was a grand and impressive scene. Between the rocky cliffs rising hundreds of feet on either side, flowed in a living tide, far as the eye could reach, the hosts of Israel with their flocks and herds. And now before them in solemn majesty Mount Sinai lifted its massive front. The cloudy pillar rested upon its summit, and the people spread their tents upon the plain beneath. Here was to be their home for nearly a year. At night the pillar of fire assured them of the divine protection, and while they were locked in slumber, the bread of heaven fell gently upon the encampment. {PP 301.2}
Refidimből elindulva a nép a felhőoszlop vonulását követve folytatta útját. Útjuk száraz sivatagon, meredek lejtőkön és sziklás hegyszorosokon vezetett keresztül. A homoksivatagot járva gyakran láttak maguk előtt messziről áthatolhatatlannak tűnő, bástyaszerű sziklafalakat. De közelükbe érve mindig találtak átjárót, amin túl újabb síkság tárult a szemük elé. Most is egy ilyen mély, köves talajú szoroson mentek át. Nagyszerű, mély benyomást keltő jelenet volt ez az átkelés. A kétoldalt több száz méternyire emelkedő sziklák között hatalmas folyamként hömpölygött Izrael serege. És most hirtelen ott emelkedett előttük ünnepélyes fenségében a Sínai-hegy óriási tömege. A felhőoszlop megnyugodott a hegy csúcsán, és a nép felütötte sátrait a hegy körül elterülő síkságon. Közel egy évig ez a hely volt az otthonuk. Éjszakánként a tűzoszlop Isten védelméről biztosította a népet, és amíg a tábor nyugodtan pihent, fehér pelyhekben hullt a táborra a mennyei kenyér. {PP 301.2}
The dawn gilded the dark ridges of the mountains, and the sun's golden rays pierced the deep gorges, seeming to these weary travelers like beams of mercy from the throne of God. On every hand vast, rugged heights seemed in their solitary grandeur to speak of eternal endurance and majesty. Here the mind was impressed with solemnity and awe. Man was made to feel his ignorance and weakness in the presence of Him who “weighed the mountains in scales, and the hills in a balance.” Isaiah 40:12. Here Israel was to receive the most wonderful revelation ever made by God to men. Here the Lord had gathered His people that He might impress upon them the sacredness of His requirements by declaring with His own voice His holy law. Great and radical changes were to be wrought in them; for the degrading influences of servitude and a long-continued association with idolatry had left their mark upon habits and character. God was working to lift them to a higher moral level by giving them a knowledge of Himself. {PP 302.1}
A pirkadat bearanyozta a sötét hegygerinceket, és a mély szorosokba behatoltak a nap sugarai, ami a fáradt vándorok számára olyan volt, mint az Isten trónjától áradó kegyelem fénye. Az őket mindenfelől körülvevő égbenyúló, hatalmas sziklás magaslatok magányos fenségükben mintha az örökkévalóságról beszéltek volna. Ezen a helyen az ember egész valóját ünnepélyesség és szent félelem járta át. Itt éreznie kellett tudatlanságát és gyengeségét annak jelenlétében, aki „körtefonton méri a hegyeket, és a halmokat mérlegserpenyőbe veti” (Ésa. 40:12). Itt nyerte Izrael a legcsodásabb kijelentést, amit ember Istentől valaha is kapott. Itt gyűjtötte össze népét az Úr, hogy szívükbe véshesse követelményeinek szent voltát azáltal, hogy szent törvényét saját szavaival hirdette ki. Nagy és alapvető változásnak kellett végbemenni Izráel fiaiban, mert a rabszolgaság lealacsonyító befolyása és hosszú érintkezésük a bálványszolgálattal otthagyta nyomait szokásaikon és jellemükön. Isten azon munkálkodott, hogy magasabb erkölcsi színvonalra emelje őket azáltal, hogy megismerteti magát velük. {PP 302.1}
