Threatened with death by the wrath of Esau, Jacob went out from his father's home a fugitive; but he carried with him the father's blessing; Isaac had renewed to him the covenant promise, and had bidden him, as its inheritor, to seek a wife of his mother's family in Mesopotamia. Yet it was with a deeply troubled heart that Jacob set out on his lonely journey. With only his staff in his hand he must travel hundreds of miles through a country inhabited by wild, roving tribes. In his remorse and timidity he sought to avoid men, lest he should be traced by his angry brother. He feared that he had lost forever the blessing that God had purposed to give him; and Satan was at hand to press temptations upon him. {PP 183.1}
Jákób elmenekült az atyai háztól, mert Ézsaú haragja halállal fenyegette. De atyja áldása kísérte. Izsák megújította neki a szövetségi ígéretet, és megparancsolta, hogy - annak örököseként - anyja mezopotámiai családjában keressen feleséget magának. Mégis nagyon zaklatottan, csak egy bottal a kezében indult el a vad, nomád törzsekkel lakott vidéken át vezető több száz mérföldes, magányos útjára. Mardosó lelkiismerettel és félénken igyekezett elkerülni az embereket, nehogy dühös bátyja a nyomára leljen. Félt, hogy örökre elvesztette azt az áldást, amelyet Isten neki szánt. Sátán leselkedett rá, hogy megkísértse. {PP 183.1}
The evening of the second day found him far away from his father's tents. He felt that he was an outcast, and he knew that all this trouble had been brought upon him by his own wrong course. The darkness of despair pressed upon his soul, and he hardly dared to pray. But he was so utterly lonely that he felt the need of protection from God as he had never felt it before. With weeping and deep humiliation he confessed his sin, and entreated for some evidence that he was not utterly forsaken. Still his burdened heart found no relief. He had lost all confidence in himself, and he feared that the God of his fathers had cast him off. {PP 183.2}
A második este atyja sátraitól messze találta. Kitaszítottnak érezte magát, és tudta, hogy mindezt a bajt saját hibás lépésével okozta magának. Kétségbeesés nehezedett Jákób lelkére. Alig mert imádkozni. De végtelenül magányos volt. Még soha nem érezte ennyire szükségét Isten oltalmának. Sírva és mély alázattal vallotta meg bűnét, és könyörögve kért Istentől valamilyen bizonyítékot arra, hogy nem hagyta el egészen. De ez sem könnyített szívének terhén. Minden önbizalma elszállt, és attól félt, hogy atyáinak Istene elvetette. {PP 183.2}
But God did not forsake Jacob. His mercy was still extended to His erring, distrustful servant. The Lord compassionately revealed just what Jacob needed—a Saviour. He had sinned, but his heart was filled with gratitude as he saw revealed a way by which he could be restored to the favor of God. {PP 183.3}
Wearied with his journey, the wanderer lay down upon the ground, with a stone for his pillow. As he slept he beheld a ladder, bright and shining, whose base rested upon the earth, while the top reached to heaven. Upon this ladder angels were ascending and descending; above it was the Lord of glory, and from the heavens His voice was heard: “I am the Lord God of Abraham thy father, and the God of Isaac.” The land whereon he lay as an exile and fugitive was promised to him and to his posterity, with the assurance, “In thee and in thy seed shall all the families of the earth be blessed.” This promise had been given to Abraham and to Isaac, and now it was renewed to Jacob. Then in special regard to his present loneliness and distress, the words of comfort and encouragement were spoken: “Behold, I am with thee, and will keep thee in all places whither thou goest, and will bring thee again into this land; for I will not leave thee, until I have done that which I have spoken to thee of.” {PP 183.4}
A vándor a hosszú úttól kimerülten lefeküdt a földre. Egy kő volt a párnája. Álmában csillogó, fénylő létrát látott, amelynek lába a földön állt, a teteje az eget érte. A létrán angyalok jártak le és fel, felette pedig a dicsőség Ura volt, és hangja hallatszott az égből: "[...] Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene" (1Móz 28:13). A földet, amelyen Jákób mint száműzött és menekült feküdt, neki és ivadékainak ígérte Isten, és így bátorította: "[...] tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei" (1Móz 28:14). Isten ezt az ígéretet Ábrahámnak és Izsáknak adta, most pedig megújította Jákóbnak. Majd különös tekintettel Jákób magányos és csüggedt voltára, ezek a vigasztaló és bátorító szavak hangzottak: "Ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem amit néked mondtam" (1Móz 28:15). {PP 183.4}
The Lord knew the evil influences that would surround Jacob, and the perils to which he would be exposed. In mercy He opened up the future before the repentant fugitive, that he might understand the divine purpose with reference to himself, and be prepared to resist the temptations that would surely come to him when alone amid idolaters and scheming men. There would be ever before him the high standard at which he must aim; and the knowledge that through him the purpose of God was reaching its accomplishment, would constantly prompt him to faithfulness. {PP 184.1}
Az Úr tudta, milyen bűnös hatások fogják Jákóbot körülvenni, és a rá váró veszélyekről is tudott. Irgalmában feltárta a jövőt a bűnbánó menekült előtt, hogy megértse Isten rá vonatkozó tervét, és hogy felkészüljön a kísértésekre, amelyek utolérik, amikor egyedül lesz a bálványimádók és cselszövők között. Mindig szem előtt kell tartania azt a magas normát, amelyet el kell érnie; és késztesse hűségre az a tudat, hogy Isten általa akarja megvalósítani szándékát. {PP 184.1}
In the vision the plan of redemption was presented to Jacob, not fully, but in such parts as were essential to him at that time. The mystic ladder revealed to him in his dream was the same to which Christ referred in His conversation with Nathanael. Said He, “Ye shall see heaven open, and the angels of God ascending and descending upon the Son of man.” John 1:51. Up to the time of man's rebellion against the government of God, there had been free communion between God and man. But the sin of Adam and Eve separated earth from heaven, so that man could not have communion with his Maker. Yet the world was not left in solitary hopelessness. The ladder represents Jesus, the appointed medium of communication. Had He not with His own merits bridged the gulf that sin had made, the ministering angels could have held no communion with fallen man. Christ connects man in his weakness and helplessness with the source of infinite power. {PP 184.2}
Ebben a látomásban feltárult Jákób előtt a megváltás terve, jóllehet nem teljesen, csak annyira, amennyire akkor szüksége volt. Az álmában megjelent titokzatos létra ugyanaz volt, mint amelyre Krisztus Nátánaellel folytatott beszélgetésében utalt. Azt mondta: "[...] meglátjátok a megnyílt eget, és az Isten angyalait, amint felszállnak és leszállnak az ember Fiára" (Jn 1:52). Az Isten uralma elleni lázadás előtt Isten és az ember között közvetlen volt a kapcsolat. Ádám és Éva bűne azonban elválasztotta a földet a mennytől, és az ember többé nem társaloghatott alkotójával. A világ mégsem maradt reménytelenül magára. A létra Jézust ábrázolja, aki összekapcsolja a földet a mennyel. Ha saját érdemeivel nem hidalta volna át a bűn által vájt szakadékot, a szolgáló angyalok nem tudtak volna érintkezni az elbukott emberrel. Krisztus kapcsolja össze a gyenge és tehetetlen embert a végtelen erő forrásával. {PP 184.2}
Jacob awoke from his sleep in the deep stillness of night. The shining forms of his vision had disappeared. Only the dim outline of the lonely hills, and above them the heavens bright with stars, now met his gaze. But he had a solemn sense that God was with him. An unseen presence filled the solitude. “Surely the Lord is in this place,” he said, “and I knew it not.... This is none other but the house of God, and this is the gate of heaven.” {PP 187.1}
Jákób az éjszaka mély csendjében ébredt fel álmából. A látomás fénylő alakjai eltűntek. Csak a magányos dombok elmosódó vonalaival és a fölé boruló csillagfényes éggel találkozott most a tekintete. De az az ünnepélyes érzése volt, hogy Isten van vele. Láthatatlan jelenléte betöltötte a pusztaságot. "Bizonyára az Úr van e helyen" - mondta - "és én nem tudtam [...], nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja." (1Móz 28:16-17). {PP 187.1}
“And Jacob rose up early in the morning, and took the stone that he had put for his pillows, and set it up for a pillar, and poured oil upon the top of it.” In accordance with the custom of commemorating important events, Jacob set up a memorial of God's mercy, that whenever he should pass that way he might tarry at this sacred spot to worship the Lord. And he called the place Bethel, or the “house of God.” With deep gratitude he repeated the promise that God's presence would be with him; and then he made the solemn vow, “If God will be with me, and will keep me in this way that I go, and will give me bread to eat, and raiment to put on, so that I come again to my father's house in peace; then shall the Lord be my God: and this stone, which I have set for a pillar, shall be God's house: and of all that Thou shalt give me I will surely give the tenth unto Thee.” {PP 187.2}
"És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére" (1Móz 28:18). Ahogy szokás volt fontos eseményekről megemlékezni - Jákób is emléket állított Isten irgalmának, hogy valahányszor arra jár, megálljon azon a szent helyen, és imádkozzon az Úrhoz. Béthelnek, vagy "Isten házá"-nak nevezte el azt a helyet. Mélységes hálával ismételte el azt az ígéretet, hogy Isten vele lesz. Aztán ünnepélyesen megfogadta: "[...] Ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, amelyen most járok, és ha ételül kenyeret s öltözetül ruhát adánd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem; és ez a kő, amelyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:20-22). {PP 187.2}
Jacob was not here seeking to make terms with God. The Lord had already promised him prosperity, and this vow was the outflow of a heart filled with gratitude for the assurance of God's love and mercy. Jacob felt that God had claims upon him which he must acknowledge, and that the special tokens of divine favor granted him demanded a return. So does every blessing bestowed upon us call for a response to the Author of all our mercies. The Christian should often review his past life and recall with gratitude the precious deliverances that God has wrought for him, supporting him in trial, opening ways before him when all seemed dark and forbidding, refreshing him when ready to faint. He should recognize all of them as evidences of the watchcare of heavenly angels. In view of these innumerable blessings he should often ask, with subdued and grateful heart, “What shall I render unto the Lord for all His benefits toward me?” Psalm 116:12. {PP 187.3}
Jákób nem akart ily módon egyezséget kötni Istennel. Az Úr már korábban jólétet ígért neki. Ez a fogadalom szívből fakadt, amely tele volt hálával Isten szeretetének és irgalmának bizonyosságáért. Jákób érezte, hogy Istennek igényei vannak vele szemben, amelyeket tudomásul kell vennie; és hogy Isten kegyének különleges megnyilvánulásai viszonzást követelnek. Minden kapott áldásra felelnünk kell a minden jó adomány szerzőjének. A keresztény tekintse át gyakran a múltját, idézze fel hálával Isten csodálatos szabadításait - hogy támogatta a próbában; utakat nyitott meg, amikor minden sötétnek és félelmetesnek tűnt; felüdítette, amikor majdnem elalélt. Lássa meg mindenben a mennyei angyalok gondoskodását. E megszámlálhatatlanul sok áldást tapasztalva, alázatos és hálás szívvel kérdezze meg: "Mivel fizessek az Úrnak minden hozzám való jótéteményéért?" (Zsolt 116:12). {PP 187.3}
Our time, our talents, our property, should be sacredly devoted to Him who has given us these blessings in trust. Whenever a special deliverance is wrought in our behalf, or new and unexpected favors are granted us, we should acknowledge God's goodness, not only by expressing our gratitude in words, but, like Jacob, by gifts and offerings to His cause. As we are continually receiving the blessings of God, so we are to be continually giving. {PP 187.4}
Időnket, képességeinket, javainkat szánjuk oda szent áldozatként neki, aki ezeket az áldásokat gondjainkra bízta. Valahányszor rendkívüli szabadítását tapasztaljuk, vagy új és váratlan segítséget nyújt, ismerjük fel Isten jóságát. Ne csak szavakkal mondjunk hálát, hanem Jákóbhoz hasonlóan ügyére szánt ajándékokkal és adományokkal is. Mivel Istentől állandóan áldást kapunk, nekünk is állandóan adnunk kell. {PP 187.4}
“Of all that Thou shalt give me,” said Jacob, “I will surely give the tenth unto Thee.” Shall we who enjoy the full light and privileges of the gospel be content to give less to God than was given by those who lived in the former, less favored dispensation? Nay, as the blessings we enjoy are greater, are not our obligations correspondingly increased? But how small the estimate; how vain the endeavor to measure with mathematical rules, time, money, and love, against a love so immeasurable and a gift of such inconceivable worth. Tithes for Christ! Oh, meager pittance, shameful recompense for that which cost so much! From the cross of Calvary, Christ calls for an unreserved consecration. All that we have, all that we are, should be devoted to God. {PP 188.1}
"Valamit adándasz nékem" - mondta Jákób - "annak tizedét néked adom." Mi, akik az evangélium teljes világosságát és kiváltságait élvezzük, kevesebbet adjunk-e Istennek, mint azok, akik a korábbi, kevésbé kedvező korban éltek? Nem! Ahogy nagyobbak azok az áldások, amelyeket élvezünk, nem nőnek-e hasonlóan a kötelességeink is? De milyen kevéssé értékeljük a menny ajándékát. Hiába próbálkozunk matematikai szabályok alapján - idővel, pénzzel és szeretettel - mérni azt a felmérhetetlen szeretetet és azt a felfoghatatlan értékű ajándékot! Tized Krisztusnak! Ó! sovány alamizsna, szégyenteljes viszonzása annak, ami oly sokba került! Krisztus a Golgota keresztjéről fenntartás nélküli odaszentelődésre szólít. Szenteljük Istennek egész lényünket és mindent, amink van! {PP 188.1}
With a new and abiding faith in the divine promises, and assured of the presence and guardianship of heavenly angels, Jacob pursued his journey to “the land of the children of the East.” Genesis 29:1, margin. But how different his arrival from that of Abraham's messenger nearly a hundred years before! The servant had come with a train of attendants riding upon camels, and with rich gifts of gold and silver; the son was a lonely, footsore traveler, with no possession save his staff. Like Abraham's servant, Jacob tarried beside a well, and it was here that he met Rachel, Laban's younger daughter. It was Jacob now who rendered service, rolling the stone from the well and watering the flocks. On making known his kinship, he was welcomed to the home of Laban. Though he came portionless and unattended, a few weeks showed the worth of his diligence and skill, and he was urged to tarry. It was arranged that he should render Laban seven years’ service for the hand of Rachel. {PP 188.2}
Az Isten ígéreteibe vetett új és megingathatatlan hittel és a mennyei angyalok jelenlétének és oltalmának bizonyosságával folytatta útját Jákób a "[...] napkeletre lakók földére" (1Móz 29:1). De milyen más volt az ő érkezése, mint majdnem száz évvel korábban Ábrahám követéé! A szolga teveháton utazó kísérettel és gazdag arany- és ezüst ajándékokkal jött. A fiú pedig magányos, feltört lábú vándorként. Semmije nem volt, kivéve a botját. Ábrahám szolgájához hasonlóan Jákób is megállt a kútnál, és ott találkozott Rákhellel, Lábán kisebbik lányával. Most Jákób volt az, aki szolgálatot tett: elgördítette a követ a kútról és megitatta a nyájat. Miután megmondta, hogy rokon, szívesen fogadták Lábán otthonában. Bár hozomány és kísérők nélkül jött, néhány hét alatt kiderült, milyen szorgalmas, ügyes, és kérték, hogy maradjon ott. Megállapodtak abban, hogy Jákób hét évig szolgál Rákhel kezéért. {PP 188.2}
In early times custom required the bridegroom, before the ratification of a marriage engagement, to pay a sum of money or its equivalent in other property, according to his circumstances, to the father of his wife. This was regarded as a safeguard to the marriage relation. Fathers did not think it safe to trust the happiness of their daughters to men who had not made provision for the support of a family. If they had not sufficient thrift and energy to manage business and acquire cattle or lands, it was feared that their life would prove worthless. But provision was made to test those who had nothing to pay for a wife. They were permitted to labor for the father whose daughter they loved, the length of time being regulated by the value of the dowry required. When the suitor was faithful in his services, and proved in other respects worthy, he obtained the daughter as his wife; and generally the dowry which the father had received was given her at her marriage. In the case of both Rachel and Leah, however, Laban selfishly retained the dowry that should have been given them; they referred to this when they said, just before the removal from Mesopotamia, “He hath sold us, and hath quite devoured also our money.” {PP 188.3}
Az ősi szokások megkívánták, hogy a vőlegény a házasság megkötése előtt felesége atyjának egy összeget tegyen le, vagy azzal egyenértékű birtokot adjon - ahogy a körülményei megengedik. Ezt biztosítéknak tekintették a házassági kapcsolathoz. Az apák nem látták lányuk boldogságát biztosítva egy olyan ember mellett, aki nem készült fel családja eltartására. Ha nem tudott elég jól gazdálkodni, jószágot és földet szerezni, félő volt, hogy a házasok rosszul fognak élni. Azt pedig, aki semmit sem tudott fizetni a feleségéért, próbára tették. A megkívánt hozomány értékének megfelelő ideig dolgozhatott annak a lánynak az atyjánál, akit szeretett. Amennyiben a kérő becsületesen szolgált, és más dolgokban is derék embernek bizonyult, feleségül kapta a lányt, és általában az apa a hozományt, amit kapott a házasságkötéskor, lányának adta. Rákhel és Lea esetében azonban Lábán önzően megtartotta a hozományt, amit nekik kellett volna adnia. Lányai hivatkoztak is erre, mielőtt elköltöztek Mezopotámiából. Ezt mondták: "[...] minket eladott, és értékünket is teljesen megemésztette" (1Móz 31:15). {PP 188.3}
The ancient custom, though sometimes abused, as by Laban, was productive of good results. When the suitor was required to render service to secure his bride, a hasty marriage was prevented, and there was opportunity to test the depth of his affections, as well as his ability to provide for a family. In our time many evils result from pursuing an opposite course. It is often the case that persons before marriage have little opportunity to become acquainted with each other's habits and disposition, and, so far as everyday life is concerned, they are virtually strangers when they unite their interests at the altar. Many find, too late, that they are not adapted to each other, and lifelong wretchedness is the result of their union. Often the wife and children suffer from the indolence and inefficiency or the vicious habits of the husband and father. If the character of the suitor had been tested before marriage, according to the ancient custom, great unhappiness might have been prevented. {PP 189.1}
Az ősi szokás - bár néha megsértették, mint Lábán is - jó eredményt hozott. Ha a kérőnek szolgálnia kellett menyasszonyáért, nem volt elhamarkodott a házasság. Próbára lehetett tenni a kérő szeretetét, és azt is, hogy képes-e családjáról gondoskodni. Korunkban sok rossz származik az ezzel ellentétes szokásokból. Gyakran a házasulandóknak nem sok alkalmuk van esküvőjük előtt egymás szokásainak és természetének megismerésére. Ami pedig a mindennapi életet illeti, jóformán idegenek, amikor az oltár előtt sorsukat összekötik. Sokan túl későn ismerik fel, hogy nem illenek egymáshoz, és egybekelésükből élethosszig tartó boldogtalanság származik. Gyakran a feleség és a gyermekek szenvednek a férj és apa hanyagsága, ügyetlensége vagy helytelen szokásai miatt. Ha az ősi szokások szerint a kérő jellemét a házasság előtt próbára tennék, sok boldogtalanságot lehetne elkerülni. {PP 189.1}
Seven years of faithful service Jacob gave for Rachel, and the years that he served “seemed unto him but a few days, for the love he had to her.” But the selfish and grasping Laban, desiring to retain so valuable a helper, practiced a cruel deception in substituting Leah for Rachel. The fact that Leah herself was a party to the cheat, caused Jacob to feel that he could not love her. His indignant rebuke to Laban was met with the offer of Rachel for another seven years’ service. But the father insisted that Leah should not be discarded, since this would bring disgrace upon the family. Jacob was thus placed in a most painful and trying position; he finally decided to retain Leah and marry Rachel. Rachel was ever the one best loved; but his preference for her excited envy and jealousy, and his life was embittered by the rivalry between the sister-wives. {PP 189.2}
Jákób hét évig hűségesen szolgált Rákhelért, és szolgálatának évei "[...] csak néhány napnak tetszék [...] neki, annyira szereti vala őt" (1Móz 29:20). De az önző és kapzsi Lábán, aki meg akart tartani egy ilyen értékes segítséget, kegyetlenül becsapta Jákóbot azzal, hogy Leát adta neki Rákhel helyett. Mivel Lea is részt vett a csalásban, Jákób nem tudta szeretni. Felháborodott szemrehányására Lábán azt ajánlotta, szolgáljon még hét évig Rákhelért. De az apa nem engedte, hogy Jákób elhagyja Leát, mert ezzel megszégyenítette volna a családot. Nagyon kínos és nehéz helyzetbe hozta Jákóbot, aki végül elhatározta, megtartja Leát, és feleségül veszi Rákhelt is. Mindig Rákhelt szerette. Ez irigységet és féltékenységet szított, és a testvér-feleségek versengése megkeserítette Jákób életét. {PP 189.2}
For twenty years Jacob remained in Mesopotamia, laboring in the service of Laban, who, disregarding the ties of kinship, was bent upon securing to himself all the benefits of their connection. Fourteen years of toil he demanded for his two daughters; and during the remaining period, Jacob's wages were ten times changed. Yet Jacob's service was diligent and faithful. His words to Laban in their last interview vividly describe the untiring vigilance which he had given to the interests of his exacting master: “This twenty years have I been with thee; thy ewes and thy she-goats have not cast their young, and the rams of thy flock have I not eaten. That which was torn of beasts I brought not unto thee; I bare the loss of it; of my hand didst thou require it, whether stolen by day, or stolen by night. Thus I was; in the day the drought consumed me, and the frost by night; and my sleep departed from mine eyes.” {PP 190.1}
Jákób húsz évig élt Mezopotámiában Lábán munkásaként, aki nem törődve a rokoni kötelékekkel, igyekezett a lehető legtöbb hasznot húzni a kapcsolatból. Tizennégy évi fárasztó munkát követelt két lányáért; a többi időben pedig tízszer változtatta meg Jákób bérét. Jákób mégis szorgalmasan és becsületesen szolgált. Lábánnal folytatott utolsó beszélgetése szemlélteti fáradhatatlan éberségét, amellyel sokat követelő gazdája érdekeit szolgálta: "Immár húsz esztendeje vagyok nálad, juhaid és kecskéid nem vetéltek el, és nyájad kosait nem ettem meg. Amit a vad megszaggatott, nem vittem hozzád, én fizettem meg azt; tőlem követelted a nappal lopottat, mint az éjjel lopottat is. Úgy voltam hogy nappal a hőség emésztett, éjjel pedig a hideg; és az álom távol maradt szemeimtől" (1Móz 31:38-40). {PP 190.1}
It was necessary for the shepherd to watch his flocks day and night. They were in danger from robbers, and also from wild beasts, which were numerous and bold, often committing great havoc in flocks that were not faithfully guarded. Jacob had many assistants in caring for the extensive flocks of Laban, but he himself was held responsible for them all. During some portions of the year it was necessary for him to be constantly with the flocks in person, to guard them in the dry season against perishing from thirst, and during the coldest months from becoming chilled with the heavy night frosts. Jacob was the chief shepherd; the servants in his employ were the undershepherds. If any of the sheep were missing, the chief shepherd suffered the loss; and he called the servants to whom he entrusted the care of the flock to a strict account if it was not found in a flourishing condition. {PP 190.2}
A pásztornak éjjel és nappal vigyáznia kellett nyájára, amelyet a rablók és a vadállatok veszélyeztettek. Sok volt belőlük, és merészek voltak. Gyakran nagy pusztítást végeztek a nyáj között, ha nem őrizték azt lelkiismeretesen. Jákóbnak sok segítője volt Lábán hatalmas nyájának gondozásában, de ő felelt az egész nyájért. Az év egyes szakaszaiban személyesen is a nyájjal kellett lennie, hogy a száraz időszakban óvja a szomjhaláltól, a leghidegebb hónapokban a kemény éjszakai hidegtől. Jákób volt a főpásztor, a hozzá beosztott szolgák pedig a segédpásztorok. Ha egy juh hiányzott, a főpásztoré volt a veszteség. Szigorúan számon kérte a gondozással megbízott szolgáktól, ha a nyájat nem találta jó állapotban. {PP 190.2}
The shepherd's life of diligence and care-taking, and his tender compassion for the helpless creatures entrusted to his charge, have been employed by the inspired writers to illustrate some of the most precious truths of the gospel. Christ, in His relation to His people, is compared to a shepherd. After the Fall He saw His sheep doomed to perish in the dark ways of sin. To save these wandering ones He left the honors and glories of His Father's house. He says, “I will seek that which was lost, and bring again that which was driven away, and will bind up that which was broken, and will strengthen that which was sick.” I will “save My flock, and they shall no more be a prey.” “Neither shall the beast of the land devour them.” Ezekiel 34:16, 22, 28. His voice is heard calling them to His fold, “a shadow in the daytime from the heat, and for a place of refuge, and for a covert from storm and from rain.” Isaiah 4:6. His care for the flock is unwearied. He strengthens the weak, relieves the suffering, gathers the lambs in His arms, and carries them in His bosom. His sheep love Him. “And a stranger will they not follow, but will flee from him; for they know not the voice of strangers.” John 10:5. {PP 190.3}
A pásztor szorgalmával és gondoskodásával, a gondjaira bízott tehetetlen teremtmények iránti együttérző szeretetével az ihletett írók az evangélium néhány csodálatos igazságát illusztrálják. Krisztust népéhez való viszonyában a pásztorhoz hasonlítják. Krisztus a bűnbeesés után látta, hogy nyája a bűn sötét útjain a pusztulás felé rohan. Megmentéséért elhagyta Atyja házának dicsőségét. Ezt mondja: "Az elveszettet megkeresem, s az elűzöttet visszahozom, s a megtöröttet kötözgetem, s a beteget erősítem. [...] És megtartom az én juhaimat, hogy többé ne legyenek zsákmányul. [...] S a föld vadai nem eszik meg őket" (Ez 34:16.22.28). Hangja hallatszik, amint nyája közé hívja őket, amely "[...] sátor lészen árnyékul nappal a hőség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől" (Ésa 4:5). Ő fáradhatatlanul gondoskodik nyájáról. Erősíti a gyengéket, enyhít a szenvedésen, karjára veszi és keblén hordozza a bárányokat. Juhai szeretik őt. "Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól: mert nem ismerik az idegenek hangját" (Jn 10:5). {PP 190.3}
Christ says, “The good shepherd giveth his life for the sheep. But he that is an hireling, and not the shepherd, whose own the sheep are not, seeth the wolf coming, and leaveth the sheep, and fleeth; and the wolf catcheth them, and scattereth the sheep. The hireling fleeth, because he is an hireling, and careth not for the sheep. I am the Good Shepherd, and know My sheep, and am known of Mine.” Verses 11-14. {PP 191.1}
Krisztus mondja: "[...] a jó pásztor életét adja a juhokért. A béres pedig és aki nem pásztor, akinek a juhok nem tulajdonai, látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut: és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat. A béres pedig azért fut el, mert béres, és nincs gondja a juhokra. Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim" (Jn 10:11-14). {PP 191.1}
Christ, the Chief Shepherd, has entrusted the care of His flock to His ministers as undershepherds; and He bids them have the same interest that He has manifested, and feel the sacred responsibility of the charge He has entrusted to them. He has solemnly commanded them to be faithful, to feed the flock, to strengthen the weak, to revive the fainting, and to shield them from devouring wolves. {PP 191.2}
Krisztus, a Főpásztor, nyáját szolgáira, a segédpásztorokra bízta; és ugyanolyan figyelmet kíván tőlük, mint amilyet ő tanúsít. Végezzék szent felelősséggel feladatukat, amellyel megbízta őket! Ünnepélyesen megparancsolta nekik, hogy legyenek hűségesek, táplálják a nyájat, erősítsék a gyengét, élesszék az elaléltat, és védjék meg a nyájat a ragadozó farkasoktól. {PP 191.2}
To save His sheep, Christ laid down His own life; and He points His shepherds to the love thus manifested, as their example. But “he that is an hireling, ... whose own the sheep are not,” has no real interest in the flock. He is laboring merely for gain, and he cares only for himself. He studies his own profit instead of the interest of his charge; and in time of peril or danger he will flee, and leave the flock. {PP 191.3}
Krisztus feláldozta saját életét, hogy megmentse juhait, és ezt a szeretetet példaként állítja pásztorai elé. De "a béres [...] akinek a juhok nem tulajdonai", nem törődik a nyájjal. Csak a nyereségért dolgozik, és csak magával törődik. A saját hasznát keresi a gondjaira bízottak érdekei helyett, és a veszély idején elmenekül. Elhagyja a nyájat. {PP 191.3}
The apostle Peter admonishes the undershepherds: “Feed the flock of God which is among you, taking the oversight thereof, not by constraint, but willingly; not for filthy lucre, but of a ready mind; neither as being lords over God's heritage, but being ensamples to the flock.” 1 Peter 5:2, 3. Paul says, “Take heed therefore unto yourselves, and to all the flock, over the which the Holy Ghost hath made you overseers, to feed the church of God, which He hath purchased with His own blood. For I know this, that after my departing shall grievous wolves enter in among you, not sparing the flock.” Acts 20:28, 29. {PP 191.4}
Péter apostol így buzdítja a segédpásztorokat: "Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest; sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak" (1Pt 5:2-3). Pál ezt mondja: "Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szentlélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett. Mert én tudom azt, hogy az én eltávozásom után jőnek tiközétek gonosz farkasok, kik nem kedveznek a nyájnak" (ApCsel 20:28-29). {PP 191.4}
All who regard as an unwelcome task the care and burdens that fall to the lot of the faithful shepherd, are reproved by the apostle: “Not by constraint, but willingly; not for filthy lucre, but of a ready mind.” 1 Peter 5:2. All such unfaithful servants the Chief Shepherd would willingly release. The church of Christ has been purchased with His blood, and every shepherd should realize that the sheep under his care cost an infinite sacrifice. He should regard them each as of priceless worth, and should be unwearied in his efforts to keep them in a healthy, flourishing condition. The shepherd who is imbued with the spirit of Christ will imitate His self-denying example, constantly laboring for the welfare of his charge; and the flock will prosper under his care. {PP 192.1}
Az apostol így dorgálja azokat, akik kellemetlen feladatnak tartják a hűséges pásztor sorsát nehezítő gondokat és terheket. "[...] nem kényszerítésből, hanem örömest; s nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal" (1Pt 5:2). E hűtlen szolgákat a Főpásztor elbocsátja. Egyházát Krisztus vérén váltotta meg. Minden pásztornak tudnia kell, a gondjaira bízott juhok mérhetetlen nagy áldozatba kerültek. Tekintse mindegyiket felbecsülhetetlen értékűnek, fáradhatatlanul vigyázva rájuk. Krisztus lelkétől áthatott pásztor követi a Mester önmegtagadó példáját. A gondjaira bízottak jólétéért állandóan fáradozik, és a nyáj fejlődik gondozása mellett. {PP 192.1}
All will be called to render a strict account of their ministry. The Master will demand of every shepherd, “Where is the flock that was given thee, thy beautiful flock?” Jeremiah 13:20. He that is found faithful, will receive a rich reward. “When the Chief Shepherd shall appear,” says the apostle, “ye shall receive a crown of glory that fadeth not away.” 1 Peter 5:4. {PP 192.2}
Mindenkinek pontosan el kell számolnia szolgálatával. A Mester minden pásztortól meg fogja kérdezni: "[...] Hol van a nyáj, amely néked adatott, a te dicsőségednek juhnyája?" (Jer 13:20). Gazdagon megjutalmazza azt, akit hűségesnek talál. "Mikor megjelenik a Főpásztor," - mondja az apostol - "elnyeritek a dicsőségnek hervadhatatlan koronáját" (1Pt 5:4). {PP 192.2}
When Jacob, growing weary of Laban's service, proposed to return to Canaan, he said to his father-in-law, “Send me away, that I may go unto mine own place, and to my country. Give me my wives and my children, for whom I have served thee, and let me go: for thou knowest my service which I have done thee.” But Laban urged him to remain, declaring, “I have learned by experience that the Lord hath blessed me for thy sake.” He saw that his property was increasing under the care of his son-in-law. {PP 192.3}
Jákób belefáradt Lábán szolgálatába, s elhatározta, hogy visszatér Kánaánba. Így szólt apósához: "Bocsáss el engemet, hadd menjek el az én helyembe, az én hazámba. Add meg nékem az én feleségeimet és magzatimat, akikért szolgáltalak téged, hadd menjek el, mert te tudod az én szolgálatomat, amellyel szolgáltalak téged" (1Móz 30:25). Lábán marasztalta, mondván: "Úgy sejtem, teéretted áldott meg engem az Úr" (27.v.) Látta, veje keze alatt megnőtt a vagyona. {PP 192.3}
Said Jacob, “It was little which thou hadst before I came, and it is now increased unto a multitude.” But as time passed on, Laban became envious of the greater prosperity of Jacob, who “increased exceedingly, and had much cattle, and maidservants, and menservants, and camels, and asses.” Laban's sons shared their father's jealousy, and their malicious speeches came to Jacob's ears: He “hath taken away all that was our father's, and of that which was our father's hath he gotten all this glory. And Jacob beheld the countenance of Laban, and, behold, it was not toward him as before.” {PP 192.4}
Jákób így szólt: "[...] ami kevesed vala én előttem, sokra szaporodott." (1Móz 30:30). De ahogy az idő múlt, Lábán irigykedni kezdett a gazdagabb Jákóbra, aki "felette igen meggazdagodék [...] és vala néki sok juha, szolgálója, szolgája, tevéje és szamara" (1Móz 30:43). Lábán fiai is féltékenyek voltak. Gyűlölködő szavaik Jákób fülébe jutottak: "[...] Valamilye volt atyánknak, mind elvette Jákób; és atyánkéból szerezte mind e gazdagságot. És látá Jákób a Lábán orcáját, hogy ímé nem olyan őhozzá mint annakelőtte" (1Móz 31:1-2). {PP 192.4}
Jacob would have left his crafty kinsman long before but for the fear of encountering Esau. Now he felt that he was in danger from the sons of Laban, who, looking upon his wealth as their own, might endeavor to secure it by violence. He was in great perplexity and distress, not knowing which way to turn. But mindful of the gracious Bethel promise, he carried his case to God, and sought direction from Him. In a dream his prayer was answered: “Return unto the land of thy fathers, and to thy kindred; and I will be with thee.” {PP 193.1}
Jákób már régen otthagyta volna ravasz rokonát, ha nem félt volna az Ézsaúval való találkozástól. Most úgy érezte, hogy Lábán fiai miatt van veszélyben, akik az ő gazdagságát sajátjuknak tartva talán megkísérlik erőszakkal megszerezni azt. Nagyon tanácstalan és szomorú volt, nem tudva, merre induljon. De az irgalmas bétheli ígéretre emlékezve Isten elé vitte ügyét, és tőle kért eligazítást. Imájára álomban kapott választ: "Térj meg atyáid földére, a te rokonságod közé, és veled lészek" (1Móz 31:3). {PP 193.1}
Laban's absence afforded opportunity for departure. The flocks and herds were speedily gathered and sent forward, and with his wives, children, and servants, Jacob crossed the Euphrates, urging his way toward Gilead, on the borders of Canaan. After three days Laban learned of their flight, and set forth in pursuit, overtaking the company on the seventh day of their journey. He was hot with anger, and bent on forcing them to return, which he doubted not he could do, since his band was much the stronger. The fugitives were indeed in great peril. {PP 193.2}
Lábán távolléte alkalmat kínált a távozásra. Jákób gyorsan összeszedte a nyájat és a csordát, és előre küldte; ő pedig feleségeivel, gyermekeivel és szolgáival átkelt az Eufráteszen, és útját sietve a Kánaán határán levő Gileád felé vette. Lábán három nap múlva tudta meg, hogy megszöktek, és üldözésükre indult. A hetedik napon utolérte a csapatot. Tűzbe jött a haragtól és visszatérésre akarta őket kényszeríteni. Biztos volt a sikerben, mivel az csapata sokkal erősebb volt. A szökevények valóban nagy veszélyben voltak. {PP 193.2}
That he did not carry out his hostile purpose was due to the fact that God Himself had interposed for the protection of His servant. “It is in the power of my hand to do you hurt,” said Laban, “but the God of your father spake unto me yesternight, saying, Take thou heed that thou speak not to Jacob either good or bad;” that is, he should not force him to return, or urge him by flattering inducements. {PP 193.3}
Nem tudta véghezvinni ellenséges szándékát, mert Isten közbelépett szolgája védelmére. "Volna erőm hozzá, hogy rosszat tegyek veletek," - mondta Lábán - "de a ti atyátok Istene tegnap éjszaka megszólíta engem, ezt mondván: Vigyázz magadra, Jákóbnak se jót, se rosszat ne szólj" (1Móz 31:29). Vagyis se ne kényszerítse, se hízelgő kecsegtetéssel ne bátorítsa a visszatérésre. {PP 193.3}
Laban had withheld the marriage dowry of his daughters and had ever treated Jacob with craft and harshness; but with characteristic dissimulation he now reproached him for his secret departure, which had given the father no opportunity to make a parting feast or even to bid farewell to his daughters and their children. {PP 193.4}
In reply Jacob plainly set forth Laban's selfish and grasping policy, and appealed to him as a witness to his own faithfulness and honesty. “Except the God of my father, the God of Abraham, and the fear of Isaac, had been with me,” said Jacob, “surely thou hadst sent me away now empty. God hath seen mine affliction, and the labor of my hands, and rebuked thee yesternight.” {PP 193.5}
Válaszul Jákób félreérthetetlenül Lábán elé tárta önző és kapzsi dolgait, és mint saját hűségének és becsületességének tanújához fordult hozzá. "Ha az én atyám Istene, Ábrahám Istene, és az Izsák félelme velem nem volt volna," - mondta Jákób - "bizony most üresen bocsátanál el engem, de megtekintette Isten az én nyomorúságomat és kezeim munkáját, és megfeddett téged tegnap éjjel" (1Móz 31:42). {PP 193.5}
Laban could not deny the facts brought forward, and he now proposed to enter into a covenant of peace. Jacob consented to the proposal, and a pile of stones was erected as a token of the compact. To this pillar Laban gave the name Mizpah, “watchtower,” saying, “The Lord watch between me and thee, when we are absent one from another.” {PP 193.6}
Lábán nem tagadhatta a felhozott tényeket, és most azt javasolta, hogy kössenek békeszövetséget. Jákób elfogadta a javaslatot, és egy halom kőből emléket állítottak az egyezség jeleként. Ezt az oszlopot Lábán Miczpának, "őrtorony"-nak nevezte, mondván: "[...] Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, amikor egymástól elválunk." (1Móz 31:49). {PP 193.6}
“And Laban said to Jacob, Behold this heap, and behold this pillar, which I have cast betwixt me and thee; this heap be witness, and this pillar be witness, that I will not pass over this heap to thee, and that thou shalt not pass over this heap and this pillar unto me, for harm. The God of Abraham, and the God of Nahor, the God of their father, judge betwixt us. And Jacob sware by the fear of his father Isaac.” To confirm the treaty, the parties held a feast. The night was spent in friendly communing; and at the dawn of day, Laban and his company departed. With this separation ceased all trace of connection between the children of Abraham and the dwellers in Mesopotamia. {PP 194.1}
"És monda Lábán Jákóbnak: Ímé e rakás kő és ímé ez emlékoszlop, amelyet raktam én közöttem és te közötted, bizonyság legyen e rakás kő, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kő mellett te hozzád, sem te nem jössz át én hozzám e rakás kő, és ez emlékoszlop mellett gonosz végre. Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene, és az ő atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az ő atyjának Izsáknak félelmére" (51-53.v.). A két csoport vendégséget rendezett az egyezmény megerősítésére. Az éjszakát barátságos beszélgetésben töltötték. Hajnalban pedig Lábán és csapata eltávozott. Ezzel az elválással Ábrahám gyermekei és Mezopotámia lakói között minden kapcsolat megszűnt. {PP 194.1}