After the dispersion from Babel idolatry again became well-nigh universal, and the Lord finally left the hardened transgressors to follow their evil ways, while He chose Abraham, of the line of Shem, and made him the keeper of His law for future generations. Abraham had grown up in the midst of superstition and heathenism. Even his father's household, by whom the knowledge of God had been preserved, were yielding to the seductive influences surrounding them, and they “served other gods” than Jehovah. But the true faith was not to become extinct. God has ever preserved a remnant to serve Him. Adam, Seth, Enoch, Methuselah, Noah, Shem, in unbroken line, had preserved from age to age the precious revealings of His will. The son of Terah became the inheritor of this holy trust. Idolatry invited him on every side, but in vain. Faithful among the faithless, uncorrupted by the prevailing apostasy, he steadfastly adhered to the worship of the one true God. “The Lord is nigh unto all them that call upon Him, to all that call upon Him in truth.” Psalm 145:18. He communicated His will to Abraham, and gave him a distinct knowledge of the requirements of His law and of the salvation that would be accomplished through Christ. {PP 125.1}
Miután Bábel tornyának építői szétszéledtek, a bálványimádás újra majdnem általános lett. Az Úr végül hagyta, hogy a konok törvényszegők saját gonosz utaikat kövessék. Sém családjából pedig kiválasztotta Ábrahámot, hogy megőrizze törvényét a jövő nemzedékek számára. Ábrahám a babonaság és a pogányság légkörében nőtt fel. Atyja családjának tagjai is, akik még őrizték Isten ismeretét, engedtek a környező befolyás csábjának, és Jahve helyett "idegen isteneket" szolgáltak. De az igaz hit nem tűnhetett el a földről. Isten mindig megőrzött egy maradékot az ő szolgálatára. Ádám, Séth, Énók, Methusélah, Noé, Sém korszakról korszakra töretlenül megőrizte Isten akaratának drága kinyilatkoztatásait. Tháré fia lett e szent megbízatás örököse. Hiába csalogatta mindenfelől a bálványimádás. E hívő a hitetlenek között, akit nem tudott megrontani az eluralkodó hitehagyás, rendíthetetlenül imádta az egy igaz Istent. "Közel van az Úr minden őt hívóhoz; mindenkihez, aki hűséggel hívja őt" (Zsolt 145:18). Isten közölte akaratát Ábrahámmal; világosan megismertette törvénye kívánalmaival és a Krisztus által megvalósuló megváltással. {PP 125.1}
There was given to Abraham the promise, especially dear to the people of that age, of a numerous posterity and of national greatness: “I will make of thee a great nation, and I will bless thee, and make thy name great; and thou shalt be a blessing.” And to this was added the assurance, precious above every other to the inheritor of faith, that of his line the Redeemer of the world should come: “In thee shall all families of the earth be blessed.” Yet, as the first condition of fulfillment, there was to be a test of faith; a sacrifice was demanded. {PP 125.2}
Ábrahám a kora emberének különösen értékes ígéretet kapott, - nemzeti nagyság és sok-sok utódot ígéretét: "[...] megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet és áldás leszesz" (1Móz 12:2). Ez kiegészült azzal az ígérettel, ami a hit örököseinek minden ígéretnél drágább volt - az ő családjából fog származni a világ Megváltója. Ám az ígéret teljesedésének első feltétele a hit próbája volt, ami áldozatot követelt. {PP 125.2}
The message of God came to Abraham, “Get thee out of thy country, and from thy kindred, and from thy father's house, unto a land that I will show thee.” In order that God might qualify him for his great work as the keeper of the sacred oracles, Abraham must be separated from the associations of his early life. The influence of kindred and friends would interfere with the training which the Lord purposed to give His servant. Now that Abraham was, in a special sense, connected with heaven, he must dwell among strangers. His character must be peculiar, differing from all the world. He could not even explain his course of action so as to be understood by his friends. Spiritual things are spiritually discerned, and his motives and actions were not comprehended by his idolatrous kindred. {PP 126.1}
Így szólt Isten Ábrahámhoz: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, amelyet én mutatok néked" (1Móz 12:1). Ábrahámnak előbb el kellett szakadnia ifjúkori társaitól ahhoz, hogy Isten alkalmassá tehesse nagy feladatára, a szent jövendölések megőrzésére. A rokonok és barátok befolyása gátolta volna azt a nevelést, amelyet Isten akart szolgájának adni. Most, hogy különleges kapcsolatba került a mennyel, idegenek között kellett élnie. Jellemének sajátosnak, a világétól eltérőnek kellett lennie. Nem is tudta megmagyarázni barátainak cselekedeteit úgy, hogy megértsék. Lelki dolgok csak lelkileg foghatók fel, és a bálványimádó rokonság nem érthette meg Ábrahám indítékait és cselekedeteit. {PP 126.1}
“By faith Abraham, when he was called to go out into a place which he should after receive for an inheritance, obeyed; and he went out, not knowing whither he went.” Hebrews 11:8. Abraham's unquestioning obedience is one of the most striking evidences of faith to be found in all the Bible. To him, faith was “the substance of things hoped for, the evidence of things not seen.” Verse 1. Relying upon the divine promise, without the least outward assurance of its fulfillment, he abandoned home and kindred and native land, and went forth, he knew not whither, to follow where God should lead. “By faith he became a sojourner in the land of promise, as in a land not his own, dwelling in tents, with Isaac and Jacob, the heirs with him of the same promise.” Hebrews 11:9, R.V. {PP 126.2}
"Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, amelyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy" (Zsid 11:8). Ábrahám feltétel nélküli engedelmessége a hit egyik legcsodálatosabb bizonyítéka az egész Bibliában. Számára a hit "[...] a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés" volt (Zsid 11:1). Isten ígéretében bízva, a teljesedés legkisebb külső biztosítéka nélkül elhagyta otthonát, rokonságát, szülőhazáját, és elindult, bár nem tudta, Isten hova vezeti. "Hit által lakott az ígéret földén, mint idegenben, sátorokban lakván Izsákkal és Jákóbbal, ugyanazon ígéretnek örökös társaival" (Zsid 11:9). {PP 126.2}
It was no light test that was thus brought upon Abraham, no small sacrifice that was required of him. There were strong ties to bind him to his country, his kindred, and his home. But he did not hesitate to obey the call. He had no question to ask concerning the land of promise—whether the soil was fertile and the climate healthful; whether the country afforded agreeable surroundings and would afford opportunities for amassing wealth. God has spoken, and His servant must obey; the happiest place on earth for him was the place where God would have him to be. {PP 126.3}
Nem volt könnyű Ábrahám próbája. Nem volt kis áldozat, amit Isten kívánt tőle. Erős szálak kötötték hazájához, rokonságához és otthonához. De tétovázás nélkül engedelmeskedett a hívásnak. Nem kérdezett semmit az ígéret földjéről - hogy termékeny-e a talaj, egészséges-e az éghajlat, hogy kellemes-e az ország környezete, és van-e ott alkalom a vagyongyűjtésre? Isten szólt, és szolgájának engedelmeskednie kellett. Számára az volt a földön a legboldogabb hely, ahova Isten küldte. {PP 126.3}
Many are still tested as was Abraham. They do not hear the voice of God speaking directly from the heavens, but He calls them by the teachings of His word and the events of His providence. They may be required to abandon a career that promises wealth and honor, to leave congenial and profitable associations and separate from kindred, to enter upon what appears to be only a path of self-denial, hardship, and sacrifice. God has a work for them to do; but a life of ease and the influence of friends and kindred would hinder the development of the very traits essential for its accomplishment. He calls them away from human influences and aid, and leads them to feel the need of His help, and to depend upon Him alone, that He may reveal Himself to them. Who is ready at the call of Providence to renounce cherished plans and familiar associations? Who will accept new duties and enter untried fields, doing God's work with firm and willing heart, for Christ's sake counting his losses gain? He who will do this has the faith of Abraham, and will share with him that “far more exceeding and eternal weight of glory,” with which “the sufferings of this present time are not worthy to be compared.” 2 Corinthians 4:17; Romans 8:18. {PP 126.4}
Most is sokaknak Ábrahámhoz hasonló próbája van. Nem hallják közvetlenül a mennyből Isten hangját, de ő szól hozzájuk Igéjének tanítása és gondviselésének eseményei által. Talán azt kívánja tőlük, hogy adják fel a gazdagságot és megbecsülést ígérő életpályájukat, hagyják el kellemes és előnyös társaságukat, szakadjanak el rokonságuktól, hogy önmegtagadást igénylő viszontagságos, áldozatos útra lépjenek. Isten feladatot szánt nekik, de a barátok, a rokonok befolyása és a jólét akadályozná a megvalósításhoz fontos jellemvonások kifejlődését. Isten kivonja őket az emberi befolyás alól, megvonja tőlük az emberi segítséget; érezteti velük, hogy az ő segítségére van szükségük, és megtanítja őket egyedül őbenne bízni, hogy kinyilatkoztathassa önmagát nekik. Ki kész Isten hívására megtagadni dédelgetett terveit és lemondani meghitt barátairól? Ki vállal új feladatokat, és ki lép ismeretlen területre, hogy odaszánt szívvel végezze Isten munkáját, Krisztusért nyereségnek tartva a veszteségeket? Aki ezt teszi annak olyan hite van, mint Ábrahámnak, és az osztozni fog vele abban az "[...] igen-igen nagy örökség"-ben, amelyhez "nem hasonlítható" az, "amiket most szenvedünk" (2Kor 4:17; Róm 8:18). {PP 126.4}
The call from heaven first came to Abraham while he dwelt in “Ur of the Chaldees” and in obedience to it he removed to Haran. Thus far his father's family accompanied him, for with their idolatry they united the worship of the true God. Here Abraham remained till the death of Terah. But from his father's grave the divine Voice bade him go forward. His brother Nahor with his household clung to their home and their idols. Besides Sarah, the wife of Abraham, only Lot, the son of Haran long since dead, chose to share the patriarch's, pilgrim life. Yet it was a large company that set out from Mesopotamia. Abraham already possessed extensive flocks and herds, the riches of the East, and he was surrounded by a numerous body of servants and retainers. He was departing from the land of his fathers, never to return, and he took with him all that he had, “their substance that they had gathered, and the souls that they had gotten in Haran.” Among these were many led by higher considerations than those of service and self-interest. During their stay in Haran, both Abraham and Sarah had led others to the worship and service of the true God. These attached themselves to the patriarch's household, and accompanied him to the land of promise. “And they went forth to go into the land of Canaan; and into the land of Canaan they came.” {PP 127.1}
Isten akkor szólt először Ábrahámhoz, amikor "Úr-Kaszdim"-ban lakott. A pátriárka engedelmesen Háránba költözött. Háránig elkísérte atyja családja, mivel bálványimádásuk keveredett az igaz Isten imádásával. Ábrahám itt maradt Tháré haláláig. De a mennyei hang elhívta atyja sírjától, és megparancsolta: menjen tovább. Testvére, Nákhor és családja ragaszkodott otthonához és bálványaihoz. Feleségén, Sárán kívül csak Lót, a már régen halott Hárán fia osztozott a pátriárka zarándok életében. Mégis egy nagy csapat indult útnak Mezopotámiából. Ábrahámnak már hatalmas nyája, sok keleti kincse és nagyszámú kísérete volt. Szolgák sokasága vette körül. Úgy távozott atyái földéről, hogy soha nem tér oda vissza, és magával vitte mindazt, amije volt: "[...] minden szerzeményöket, amelyet szereztek vala, és a cselédeket, akikre Háránban tettek vala szert" (1Móz 12:5). Sokukat a szolgaságnál és önérdeknél szentebb meggondolások vezették. Háráni tartózkodásuk alatt Ábrahám és Sára másokat is megnyertek az igaz Isten imádására és szolgálatára, akik ragaszkodtak a pátriárka családjához, és elkísérték őt az ígéret földjére. "[...] és elindulának, hogy Kánaán földére menjenek, és el is jutának a Kánaán földére" (1Móz 12:5). {PP 127.1}
The place where they first tarried was Shechem. Under the shade of the oaks of Moreh, in a wide, grassy valley, with its olive groves and gushing springs, between Mount Ebal on the one side and Mount Gerizim on the other, Abraham made his encampment. It was a fair and goodly country that the patriarch had entered—“a land of brooks of water, of fountains and depths that spring out of valleys and hills; a land of wheat, and barley, and vines, and fig trees, and pomegranates; a land of oil olive, and honey.” Deuteronomy 8:7, 8. But to the worshiper of Jehovah, a heavy shadow rested upon wooded hill and fruitful plain. “The Canaanite was then in the land.” Abraham had reached the goal of his hopes to find a country occupied by an alien race and overspread with idolatry. In the groves were set up the altars of false gods, and human sacrifices were offered upon the neighboring heights. While he clung to the divine promise, it was not without distressful forebodings that he pitched his tent. Then “the Lord appeared unto Abram, and said, Unto thy seed will I give this land.” His faith was strengthened by this assurance that the divine presence was with him, that he was not left to the mercy of the wicked. “And there builded he an altar unto the Lord, who appeared unto him.” Still a wayfarer, he soon removed to a spot near Bethel, and again erected an altar, and called upon the name of the Lord. {PP 127.2}
Először Sikhemben telepedtek le. Móréh tölgyeinek árnyékában, az Ebál és Garizim hegye közötti tágas, füves völgyben, olajfaligetek és bővizű patakok szomszédságában táborozott le Ábrahám. Szép és kellemes volt az a vidék, ahova a pátriárka eljutott - "[...] bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földére, amelyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak. Búza-, árpa-, szőlőtő-, fige- és gránátalma-termő földre, faolaj- és méztermő földre" (5Móz 8:7-9). De Jahve imádói látták, hogy sötét árnyék borul a fákkal borított dombra és a termékeny síkságra. "Akkor Kananeusok valának azon a földön". Ábrahám elérte reménylett célját, de ez országot idegen, bálványimádó nép lakta. A ligetekben hamis istenek oltárai álltak, és a szomszédos magaslatokon emberáldozatokat mutattak be. Ábrahám Isten ígéretébe kapaszkodott, de balsejtelmek között verte fel sátrát. Akkor "megjelenék az Úr Ábrámnak, és monda néki: A te magodnak adom ezt a földet" (1Móz 12:7). Ez az ígéret megerősítette hitét abban, hogy Isten vele van, hogy nincs kiszolgáltatva a gonosz kényének-kedvének. "És Ábrám oltárt építe ott az Úrnak; aki megjelent vala néki" (1Móz 12:7). A még mindig vándor Ábrahám nemsokára Béthel közelébe költözött; ott ismét oltárt épített, és segítségül hívta az Úr nevét. {PP 127.2}
Abraham, “the friend of God,” set us a worthy example. His was a life of prayer. Wherever he pitched his tent, close beside it was set up his altar, calling all within his encampment to the morning and evening sacrifice. When his tent was removed, the altar remained. In following years, there were those among the roving Canaanites who received instruction from Abraham; and whenever one of these came to that altar, he knew who had been there before him; and when he had pitched his tent, he repaired the altar, and there worshiped the living God. {PP 128.1}
Ábrahám, "Isten barátja", jó példát mutatott nekünk. Élete az ima élete volt. Mindig oltárt épített ott, ahol felverte sátorát; reggel és este áldozatra hívta össze egész táborát. Amikor sátorát lebontotta, az oltár ottmaradt. Az elkövetkező években Ábrahámtól tanult kószáló kananeusok közül, aki eljutott az oltárhoz, tudta, ki volt ott előtte; és amikor felverte sátorát, kijavította az oltárt, és imádta ott az élő Istent. {PP 128.1}
Abraham continued to journey southward, and again his faith was tested. The heavens withheld their rain, the brooks ceased to flow in the valleys, and the grass withered on the plains. The flocks and herds found no pasture, and starvation threatened the whole encampment. Did not the patriarch now question the leadings of Providence? Did he not look back with longing to the plenty of the Chaldean plains? All were eagerly watching to see what Abraham would do, as trouble after trouble came upon him. So long as his confidence appeared unshaken, they felt that there was hope; they were assured that God was his Friend, and that He was still guiding him. {PP 128.2}
Ábrahám folytatta útját dél felé, és hite újra próbára lett téve. Nem esett az eső, a völgyekben kiszáradtak a patakok, és a fű elszáradt a síkságokon. A nyáj nem talált legelőt, és az egész tábort éhínség fenyegette. Megkérdőjelezte-e ekkor a pátriárka a Gondviselés vezetését? Nem gondolt-e vágyakozva vissza a bőven termő káldeai síkságokra? Mindenki feszülten figyelte, mit tesz Ábrahám, amikor egyik baj a másikat érte. Amíg bizalmát megingathatatlannak látták, úgy érezték, van remény: biztosak voltak abban, hogy Ábrahám Isten barátja, és még mindig vezeti őt. {PP 128.2}
Abraham could not explain the leadings of Providence; he had not realized his expectations; but he held fast the promise, “I will bless thee, and make thy name great; and thou shalt be a blessing.” With earnest prayer he considered how to preserve the life of his people and his flocks, but he would not allow circumstances to shake his faith in God's word. To escape the famine he went down into Egypt. He did not forsake Canaan, or in his extremity turn back to the Chaldean land from which he came, where there was no scarcity of bread; but he sought a temporary refuge as near as possible to the Land of Promise, intending shortly to return where God had placed him. {PP 129.1}
Ábrahám nem tudta mivel magyarázni a Gondviselés vezetését. Nem valósultak meg reményei, de rendületlenül bízott az ígéretben: "megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz." Buzgón imádkozva fontolgatta, hogyan tudná megóvni népét és nyáját, de nem hagyta, hogy a körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Lement Egyiptomba, hogy megmeneküljön az éhínségtől. Nem hagyta el Kánaánt, nem fordult vissza a nyomor miatt Káldeába, ahonnan jött, ahol nem volt hiány kenyérben, hanem átmeneti menedéket keresett az ígéret földjéhez lehető legközelebb, azzal a szándékkal, hogy visszatér oda, ahova Isten helyezte. {PP 129.1}
The Lord in His providence had brought this trial upon Abraham to teach him lessons of submission, patience, and faith—lessons that were to be placed on record for the benefit of all who should afterward be called to endure affliction. God leads His children by a way that they know not, but He does not forget or cast off those who put their trust in Him. He permitted affliction to come upon Job, but He did not forsake him. He allowed the beloved John to be exiled to lonely Patmos, but the Son of God met him there, and his vision was filled with scenes of immortal glory. God permits trials to assail His people, that by their constancy and obedience they themselves may be spiritually enriched, and that their example may be a source of strength to others. “I know the thoughts that I think toward you, saith the Lord, thoughts of peace, and not of evil.” Jeremiah 29:11. The very trials that task our faith most severely and make it seem that God has forsaken us, are to lead us closer to Christ, that we may lay all our burdens at His feet and experience the peace which He will give us in exchange. {PP 129.2}
A gondviselő Isten azért hozta ezt a próbát Ábrahámra, hogy alázatosságra, türelemre és hitre tanítsa - oly leckékre, amelyeket feljegyeztek mindazok áldására, akiknek majd ezután kell szenvedést elviselniük. Isten olyan úton vezeti gyermekeit, amelyet nem ismernek, de ő nem felejti és nem taszítja el azokat, akik bizalmukat belé helyezik. Engedte, hogy szenvedés sújtsa Jóbot. Hagyta, hogy Jánost, a szeretett tanítványt az elhagyatott Páthmosra száműzzék, de Isten Fia találkozott ott vele, és látomásaiban János látta a hervadhatatlan dicsőséget. Isten megenged próbákat népe életében, hogy hűségük és engedelmességük által ők maguk is gazdagodjanak lelkileg, és hogy példájukból mások is erőt merítsenek. "Mert én tudom az én gondolatimat, amelyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata" (Jer 29:11). Azok a próbák, amelyek a legjobban próbára teszik hitünket, és azt a látszatot keltik, hogy Isten elhagyott bennünket, visznek közelebb Krisztushoz, hogy minden terhünket az ő lábához tegyük le, és megismerjük azt a békét, amelyet ő ad cserébe. {PP 129.2}
God has always tried His people in the furnace of affliction. It is in the heat of the furnace that the dross is separated from the true gold of the Christian character. Jesus watches the test; He knows what is needed to purify the precious metal, that it may reflect the radiance of His love. It is by close, testing trials that God disciplines His servants. He sees that some have powers which may be used in the advancement of His work, and He puts these persons upon trial; in His providence He brings them into positions that test their character and reveal defects and weaknesses that have been hidden from their own knowledge. He gives them opportunity to correct these defects and to fit themselves for His service. He shows them their own weakness, and teaches them to lean upon Him; for He is their only help and safeguard. Thus His object is attained. They are educated, trained, and disciplined, prepared to fulfill the grand purpose for which their powers were given them. When God calls them to action, they are ready, and heavenly angels can unite with them in the work to be accomplished on the earth. {PP 129.3}
Isten mindig a szenvedések kohójában próbálta meg népét. A kohó tüzében válik le a salak a keresztény jellem valódi aranyáról. Jézus figyeli a próbát. ő tudja, mi kell ahhoz, hogy az értékes fém megtisztuljon, és visszatükrözze szeretetének fényét. Isten kemény, vizsgáztató próbákkal neveli szolgáit. Egyesekben olyan képességeket lát, amelyeket fel tudna használni műve előbbrevitelére. És a gondviselő Isten ezeket az embereket megpróbálja. Olyan helyzeteket teremt számukra, amelyek próbára teszik jellemüket, és megmutatják még önmaguk előtt is rejtett hibáikat és gyengeségeiket. Isten alkalmat ad nekik e hibáik kijavítására, és alkalmassá teszi őket szolgálatára. Megmutatja nekik gyengeségeiket, és megtanítja őket arra, hogy őrá támaszkodjanak, mert ő az egyedüli segítségük és oltalmuk. Isten így éri el célját. Neveli, tanítja, fegyelmezi őket, hogy alkalmasak legyenek annak a nagyszerű célnak a betöltésére, amiért képességeiket kapták. Amikor Isten cselekvésre szólítja őket, a mennyei angyalok egyesülhetnek velük a földön elvégzendő munkában, mert készen lesznek rá. {PP 129.3}
During his stay in Egypt, Abraham gave evidence that he was not free from human weakness and imperfection. In concealing the fact that Sarah was his wife, he betrayed a distrust of the divine care, a lack of that lofty faith and courage so often and nobly exemplified in his life. Sarah was fair to look upon, and he doubted not that the dusky Egyptians would covet the beautiful stranger, and that in order to secure her, they would not scruple to slay her husband. He reasoned that he was not guilty of falsehood in representing Sarah as his sister, for she was the daughter of his father, though not of his mother. But this concealment of the real relation between them was deception. No deviation from strict integrity can meet God's approval. Through Abraham's lack of faith, Sarah was placed in great peril. The king of Egypt, being informed of her beauty, caused her to be taken to his palace, intending to make her his wife. But the Lord, in His great mercy, protected Sarah by sending judgments upon the royal household. By this means the monarch learned the truth in the matter, and, indignant at the deception practiced upon him, he reproved Abraham and restored to him his wife, saying, “What is this that thou hast done unto me? ... Why saidst thou, She is my sister? So I might have taken her to me to wife. Now therefore behold thy wife, take her, and go thy way.” {PP 130.1}
Ábrahámról egyiptomi tartózkodásakor kiderült, hogy nem mentes az emberi gyengeségtől és tökéletlenségtől. Eltitkolta, hogy Sára a felesége. Ezzel azt tanúsította, hogy nem bízik Isten gondviselésében, és nincs olyan erős hite és bátorsága, amiről eddig életével már sokszor bizonyságot tett. Sára szép volt, és Ábrahám tudta, hogy a sötét bőrű egyiptomiak meg fogják kívánni a gyönyörű idegent, és hogy megszerezzék, nem haboznak megölni férjét. Nem tartotta hazugságnak, ha azt mondja, a húga, mert Sára ugyan nem Ábrahám anyjának volt a leánya, de atyjának igen. Valódi viszonyuk eltitkolásával azonban becsapta az egyiptomiakat. Isten a becsületesség szigorú szabályától való legkisebb eltérést sem hagyhatja jóvá. Ábrahám hitetlensége miatt Sára nagy veszélybe került. Egyiptom királya, aki hallott Sára szépségéről, palotájába vitette az asszonyt, hogy feleségül vegye. De a végtelenül irgalmas Isten Sára megoltalmazásáért megbüntette a királyi családot. A fáraó becsapottsága miatti haragjában megrótta Ábrahámot, és visszaadta feleségét, mondván: "[...] Miért mívelted ezt velem? [...] Miért mondottad: húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már imhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el" (1Móz 12:18-19). {PP 130.1}
Abraham had been greatly favored by the king; even now Pharaoh would permit no harm to be done him or his company, but ordered a guard to conduct them in safety out of his dominions. At this time laws were made prohibiting the Egyptians from intercourse with foreign shepherds in any such familiarity as eating or drinking with them. Pharaoh's dismissal of Abraham was kind and generous; but he bade him leave Egypt, for he dared not permit him to remain. He had ignorantly been about to do him a serious injury, but God had interposed, and saved the monarch from committing so great a sin. Pharaoh saw in this stranger a man whom the God of heaven honored, and he feared to have in his kingdom one who was so evidently under divine favor. Should Abraham remain in Egypt, his increasing wealth and honor would be likely to excite the envy or covetousness of the Egyptians, and some injury might be done him, for which the monarch would be held responsible, and which might again bring judgments upon the royal house. {PP 130.2}
A fáraó nagyon kedvelte Ábrahámot. Még most sem engedte, hogy ártsanak neki vagy társainak, hanem őrséget rendelt, hogy biztonságosan kivezessék őket az országból. Ebben az időben törvény tiltotta az egyiptomiaknak, hogy idegen pásztorokkal érintkezzenek. Például tilos volt velük enniük vagy inniuk. Kedves és nagylelkű dolog volt a fáraótól az, ahogy Ábrahámot elbocsátotta; de felkérte Egyiptom elhagyására. Nem merte ugyanis megengedni, hogy ott maradjon. A fáraó tudtán kívül majdnem súlyosan megsértette, de Isten közbelépett, és megóvta a királyt a bűn elkövetésétől. A fáraó ebben az idegenben a menny Istene által nagyra becsült embert látott, és félt olyan valakit országában tartani, aki nyilvánvalóan a menny pártfogoltja. Ha Ábrahám Egyiptomban maradna, növekvő gazdagsága valószínűleg felkeltené az egyiptomiak irigységét és kapzsiságát. Talán meg is károsítanák őt, és ezért is a király volna a felelős, ami ismét a királyi ház megbüntetésével járhatna. {PP 130.2}
The warning that had been given to Pharaoh proved a protection to Abraham in his after-intercourse with heathen peoples; for the matter could not be kept secret, and it was seen that the God whom Abraham worshiped would protect His servant, and that any injury done him would be avenged. It is a dangerous thing to wrong one of the children of the King of heaven. The psalmist refers to this chapter in Abraham's experience when he says, in speaking of the chosen people, that God “reproved kings for their sakes; saying, Touch not Mine anointed, and do My prophets no harm.” Psalm 105:14, 15. {PP 131.1}
A fáraó megintése védelemnek bizonyult Ábrahám számára a pogány népekkel való későbbi kapcsolatában, mert ezt a dolgot nem lehetett titokban tartani. Látható volt, hogy az az Isten, akit Ábrahám imádott, megvédi szolgáját, és bosszút áll azon, aki őt megsérti. Veszélyes dolog ártani a menny Királya gyermekének. A zsoltáríró utal Ábrahám életének erre a fejezetére, amikor a választott népről szólva azt mondja, hogy Isten "[...] királyokat is megfenyített miattok, mondván: Meg ne illessétek az én felkentjeimet, és az én prófétáimnak ne ártsatok!" (Zsolt 105:14-15). {PP 131.1}
There is an interesting similarity between Abraham's experience in Egypt and that of his posterity, centuries later. Both went down into Egypt on account of a famine, and both sojourned there. Through the manifestation of divine judgments in their behalf, the fear of them fell upon the Egyptians; and, enriched by the gifts of the heathen, they went out with great substance. {PP 131.2}
Érdekes az a hasonlóság, ami Ábrahám élménye és utódainak századokkal későbbi élménye között van. Utódai is éhínség miatt mentek Egyiptomba, és ott is tartózkodtak. Az egyiptomiak, amikor Isten megítélte őket népe miatt, félni kezdtek tőlük, ők pedig a pogányok ajándékaitól meggazdagodva, nagy vagyonnal mentek el onnan. {PP 131.2}
