Chapter 65—The Magnanimity of David

Dávid nagylelkűsége

This chapter is based on 1 Samuel 22:20- 23; 23-27. {PP 660}

1 Sámuel 22:20- 23; 23-27. {PP 660}   

After Saul's atrocious slaughter of the priests of the Lord, “one of the sons of Ahimelech the son of Ahitub, named Abiathar, escaped, and fled after David. And Abiathar showed David that Saul had slain the Lord's priests. And David said unto Abiathar, I knew it that day, when Doeg the Edomite was there, that he would surely tell Saul: I have occasioned the death of all the persons of thy father's house. Abide thou with me, fear not: for he that seeketh my life seeketh thy life: but with me thou shalt be in safeguard.” {PP 660.1}

Az Úr papjainak embertelen lemészárlása után, amit Saul rendelt el, "Akhitób fiának, Akhiméleknek egy fia azonban, akit Abjáthárnak hívtak, elmenekült, és Dávid után futott. És megmondá Abjáthár Dávidnak, hogy megölette Saul az Úrnak papjait. Dávid pedig monda Abjáthárnak: Tudtam én azt már aznap, mert ott volt az Edomita Doég, hogy bizonyosan megmondja Saulnak. Én adtam okot atyád egész házanépének halálára. Maradj nálam, ne félj; mert aki az én életemet halálra keresi, az keresi a te életedet is, azért te bátorságosan lehetsz mellettem" (1Sám 22:20-23). {PP 660.1}   

Still hunted by the king, David found no place of rest or security. At Keilah his brave band saved the town from capture by the Philistines, but they were not safe, even among the people whom they had delivered. From Keilah they repaired to the wilderness of Ziph. {PP 660.2}

Dávid, akit a király állandóan üldözött, sehol sem talált biztonságos helyet magának. Időközben bátor harcosai csoportjával Kehilla városát megvédte a filiszteusoktól. Nem érezte magát biztonságban azok között sem, akiket megszabadított. Ezért elment Kehillából és Zif pusztájában keresett magának menedéket. {PP 660.2}   

At this time, when there were so few bright spots in the path of David, he was rejoiced to receive an unexpected visit from Jonathan, who had learned the place of his refuge. Precious were the moments which these two friends passed in each other's society. They related their varied experiences, and Jonathan strengthened the heart of David, saying, “Fear not: for the hand of Saul my father shall not find thee; and thou shalt be king over Israel, and I shall be next unto thee; and that also Saul my father knoweth.” As they talked of the wonderful dealings of God with David, the hunted fugitive was greatly encouraged. “And they two made a covenant before the Lord: and David abode in the wood, and Jonathan went to his house.” {PP 660.3}

Ebben az időben, amikor Dávid ösvényére oly kevés fény hullott, megörvendeztette őt Jonathán váratlan látogatása, aki megtudta menedékhelyét. Drágák voltak azok a pillanatok, amelyeket ez a két barát egymás társaságában töltött. Elmondták tapasztalataikat. Jonathán ilyen szavakkal erősítette Dávid szívét: "Ne félj, mert Saulnak, az én atyámnak keze nem fog utolérni téged, és te király leszesz Izráel felett, és én második leszek te utánad, és Saul is, az én atyám, tudja, hogy így lesz" (1Sám 23:17). Ez a beszélgetés Isten csodálatos útjairól, felbátorította a sokat zaklatott menekülőt. "És szövetséget kötének ketten az Úr előtt. És Dávid az erdőben marada, Jonathán pedig hazament" (1Sám 23:18). {PP 660.3}   

After the visit of Jonathan, David encouraged his soul with songs of praise, accompanying his voice with his harp as he sang: “In the Lord put I my trust:

How say ye to my soul,

Flee as a bird to your mountain?

For, lo, the wicked bend their bow,

They make ready their arrow upon the string,

That they may privily shoot at the upright in heart.

If the foundations be destroyed,

What can the righteous do?

The Lord is in His holy temple,

The Lord's throne is in heaven:

His eyes behold, His eyelids try, the children of men.

The Lord trieth the righteous:

But the wicked and him that loveth violence His soul

hateth.” Psalm 11:1-5. {PP 660.4}

Jonathán látogatása után Dávid a következő dicsérettel erősítette meg lelkét. Hárfája kíséretével énekelte: "Az Úrban bízom; hogy mondhatjátok az én lelkemnek: fuss a ti hegyetekre, mint a madár?!
Mert ímé, a gonoszok megvonják az íjat, ráillesztették nyílókat az idegre, hogy a sötétségben az igazszívűekre lövöldözzenek.
Mikor a fundamentomok is elrontattak, mit cselekedett az igaz?
Az Úr az ő szent templomában, az Úr trónja az egekben; az ő szemei látják, szemöldökei megpróbálják az emberek fiait.
Az Úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét, gyűlöli az ő lelke" (Zsolt 11:1-5).
{PP 660.4}   

The Ziphites, into whose wild regions David went from Keilah, sent word to Saul in Gibeah that they knew where David was hiding, and that they would guide the king to his retreat. But David, warned of their intentions, changed his position, seeking refuge in the mountains between Maon and the Dead Sea. {PP 661.1}

A zifeusok pedig, akiknek vidékére menekült Dávid, Kehillából üzenetet küldtek Saulnak Gibeába, hogy tudják Dávid tartózkodási helyét, és elvezetik őt oda. Dávidot azonban figyelmeztették szándékukról és ezért megváltoztatta rejtekhelyét; Máon pusztája és a Holt-tenger között elterülő hegyek között keresett menedéket. {PP 661.1}   

Again word was sent to Saul, “Behold, David is in the wilderness of Engedi. Then Saul took three thousand chosen men out of all Israel, and went to seek David and his men upon the rocks of the wild goats.” David had only six hundred men in his company, while Saul advanced against him with an army of three thousand. In a secluded cave the son of Jesse and his men waited for the guidance of God as to what should be done. As Saul was pressing his way up the mountains, he turned aside, and entered, alone, the very cavern in which David and his band were hidden. When David's men saw this they urged their leader to kill Saul. The fact that the king was now in their power was interpreted by them as certain evidence that God Himself had delivered the enemy into their hand, that they might destroy him. David was tempted to take this view of the matter; but the voice of conscience spoke to him, saying, “Touch not the anointed of the Lord.” {PP 661.2}

Ismét üzenetet küldtek Saulnak: "Ímé Dávid az Engedi pusztájában van. Maga mellé vőn azért Saul az egész Izráel közül háromezer válogatott embert, és elment, hogy megkeresse Dávidot és az ő embereit a vadkecskék kőszikláin" (1Sám 24:2-3). Dávid társaságában akkor csak hatszáz ember volt, Saul pedig háromezer főből álló hadsereggel vonult ki ellene. Isai fia és emberei egy elhagyatott barlangban várakoztak Isten utasítására, hogy mit is tegyenek. Saul sietve törtetett fel a hegyre. Ott félre kellett mennie, ezért elhagyta seregét és egyedül ment be éppen abba a barlangba, amelyben Dávid és emberei rejtőzködtek. Amikor Dávid emberei ezt észrevették, arra ösztönözték vezérüket, hogy ölje meg Sault. Azt a tényt, hogy a király most hatalmukban van, azzal magyarázták, hogy maga Isten adta kezükbe ellenségüket. Dávid is kísértésbe esett, hogy így nézze a dolgot, de lelkiismerete megszólalt és ezt mondta: "Ne illessétek az Úr felkentjét!" {PP 661.2}   

David's men were still unwilling to leave Saul in peace, and they reminded their commander of the words of God, “Behold, I will deliver thine enemy into thine hand, that thou mayest do to him as it shall seem good unto thee. Then David arose, and cut off the skirt of Saul's robe privily.” But his conscience smote him afterward, because he had even marred the garment of the king. {PP 661.3}

Dávid emberei még mindig nem akarták Sault életben hagyni. Parancsnokukat Isten szavaira emlékeztették: "Ímé ez az a nap, amelyről azt mondotta az Úr néked: Ímé kezedbe adom ellenségedet, hogy úgy cselekedjél vele, amint néked tetszik. Felkele azért Dávid, és elmetszé orozva Saul ruhájának szárnyát" (1Sám 24:5). Lelkiismerete később bántotta ezért a cselekedetéért. {PP 661.3}   

Saul rose up the went out of the cave to continue his search, when a voice fell upon his startled ears, saying, “My lord the king.” He turned to see who was addressing him, and lo! it was the son of Jesse, the man whom he had so long desired to have in his power that he might kill him. David bowed himself to the king, acknowledging him as his master. Then he addressed Saul in these words: “Wherefore hearest thou men's words, saying, Behold, David seeketh thy hurt? Behold, this day thine eyes have seen how that the Lord hath delivered thee today into mine hand in the cave: and some bade me kill thee; but mine eye spared thee; and I said, I will not put forth mine hand against my lord; for he is the Lord's anointed. Moreover, my father, see, yea, see the skirt of thy robe in my hand: for in that I cut off the skirt of thy robe, and killed thee not, know thou and see that there is neither evil nor transgression in mine hand, and I have not sinned against thee; yet thou huntest my soul to take it.” {PP 662.1}

Saul pedig elvégezve dolgát felkelt és kiment a barlangból, hogy folytassa Dávid keresését. Ekkor hangot hallott, amely megszólította: "Uram király!" (1Sám 24:9). Megfordult, hogy meglássa ki szólította meg, és ímé Isai fia volt az, akit oly régen keresett, hogy megölje. Dávid meghajolt Saul előtt és ezzel elismerte őt urának. Azután ezeket mondta: "Miért hallgatsz az olyan ember szavaira, aki azt mondja: Ímé Dávid romlásodra tör?! Ímé a mai napon látták a te szemeid, hogy az Úr téged kezembe adott ma a barlangban, és azt mondották hogy öljelek meg téged, de én kedvezék néked, és azt mondám: Nem emelem fel kezemet az én uram ellen, mert az Úrnak felkentje ő. Azért atyám! nézd, ugyan nézd felső ruhádnak szárnyát kezemben, mert mikor levágtam felső ruhádnak szárnyát, nem öltelek meg téged! Azért tudd meg és lássad, hogy nincsen az én kezemben hamisság és semmi gonoszság és nem vétkeztem ellened, de te mégis életem után leselkedel, hogy elveszessed azt" (1Sám 24:10-12). {PP 662.1}   

When Saul heard the words of David he was humbled, and could not but admit their truthfulness. His feelings were deeply moved as he realized how completely he had been in the power of the man whose life he sought. David stood before him in conscious innocence. With a softened spirit, Saul exclaimed, “Is this thy voice, my son David? And Saul lifted up his voice, and wept.” Then he declared to David: “Thou art more righteous than I: for thou hast rewarded me good, whereas I have rewarded thee evil.... For if a man find his enemy, will he let him go well away? wherefore the Lord reward thee good for that thou hast done unto me this day. And now, behold, I know well that thou shalt surely be king, and that the kingdom of Israel shall be established in thine hand.” And David made a covenant with Saul that when this should take place he would favorably regard the house of Saul, and not cut off his name. {PP 662.2}

Amikor Saul meghallgatta Dávid szavait, igen megszégyenült, mert azok igaz voltát el kellett ismernie. Mélyen meghatódott, miután felfogta, hogy bár teljesen annak az embernek a hatalmában volt, akinek az életére tört, mégsem esett semmi bántódása. Dávid ártatlansága tudatában állt előtte. Megengesztelődött lélekkel Saul így szólt: "A te szavad-é ez, fiam, Dávid? És felkiálta Saul, és síra" (1Sám 24:17). Ezt mondta Dávidnak: "Te igazságosabb vagy én nálamnál, mert te jót cselekedtél velem, én pedig rosszal fizettem néked. És te megmondottad nékem a mai napon, minémű jót cselekedtél velem, hogy az Úr kezedbe adott engem, és te még sem öltél meg engem. Mert ha valaki megtalálja ellenségét, elbocsátja-é őt békében az úton? Annak okáért fizessen az Úr néked jóval azért, amit velem ma cselekedtél. Most pedig, mivel tudom, hogy te király leszesz, és Izráelnek királysága a te kezedben állandó lesz" (1Sám 24:17-21) Dávid ezután szövetséget kötött Saullal, hogy amikor ez bekövetkezik, akkor jóindulatúan tekint majd Saul házára és nem törli el a nevét. {PP 662.2}   

Knowing what he did of Saul's past course, David could put no confidence in the assurances of the king, nor hope that his penitent condition would long continue. So when Saul returned to his home David remained in the strongholds of the mountains. {PP 662.3}

Dávid jól tudta, hogy miként cselekedett Saul az elmúlt időszakban, ezért egyáltalán nem bízott ígéreteiben. Így amikor Saul visszatért otthonába, Dávid továbbra is a hegyek erődítményeiben maradt. {PP 662.3}   

The enmity that is cherished toward the servants of God by those who have yielded to the power of Satan changes at times to a feeling of reconciliation and favor, but the change does not always prove to be lasting. After evil-minded men have engaged in doing and saying wicked things against the Lord's servants, the conviction that they have been in the wrong sometimes takes deep hold upon their minds. The Spirit of the Lord strives with them, and they humble their hearts before God, and before those whose influence they have sought to destroy, and they may change their course toward them. But as they again open the door to the suggestions of the evil one, the old doubts are revived, the old enmity is awakened, and they return to engage in the same work which they repented of, and for a time abandoned. Again they speak evil, accusing and condemning in the bitterest manner the very ones to whom they made most humble confession. Satan can use such souls with far greater power after such a course has been pursued than he could before, because they have sinned against greater light. {PP 662.4}

Azok ellenséges indulata Isten szolgái iránt, akik átadták magukat Sátán hatalmának, időnként megváltozik; megbékélnek és jóindulatot éreznek. Ez a változás nem tartós. Azok a bűnös gondolkodású emberek, akik arra adták magukat, hogy gonosz dolgokat tegyenek és szóljanak az Úr szolgái ellen, néha rájönnek arra, hogy tévedtek. Ez a felismerésük mély benyomást gyakorol értelmükre. Isten Lelke küzd velük és ők megalázzák szívüket Isten előtt és azok előtt is, akiknek a befolyását igyekeztek megsemmisíteni és esetleg még a magatartásuk is megváltozik velük szemben. De miután ismét megnyitják az ajtót a gonosz előtt, a régi kételkedések újra felélednek, a régi ellenszenves indulatok is feltámadnak szívükben és visszatérnek annak a munkának a folytatásához, amelyért bűnbánatot tartottak, és amelynek a végzését egy időre abbahagyták. Ismét gonoszul beszélnek és a legelkeseredettebb módon vádolják és ítélik el azokat, akik előtt alázatosan megvallották bűneiket. Sátán az ilyen lelkeket ezután sokkal nagyobb erővel tartja hatalmában, mint előbb, mert a nagyobb világosság ellen vétkeznek. {PP 662.4}   

“And Samuel died; and all the Israelites were gathered together, and lamented him, and buried him in his house at Ramah.” The death of Samuel was regarded as an irreparable loss by the nation of Israel. A great and good prophet and an eminent judge had fallen in death, and the grief of the people was deep and heartfelt. From his youth up Samuel had walked before Israel in the integrity of his heart; although Saul had been the acknowledged king, Samuel had wielded a more powerful influence than he, because his record was one of faithfulness, obedience, and devotion. We read that he judged Israel all the days of his life. {PP 663.1}

"Meghala pedig Sámuel, és egybegyűle az egész Izráel, és siratták őt, és eltemették az ő házában Rámában" (1Sám 25:1). Sámuel halálát pótolhatatlan veszteségnek tekintette Izráel egész nemzetsége. Nagy és jó próféta, kiváló bíró halt meg és a nép fájdalma és gyásza mély és őszinte volt. Sámuel ifjúságától kezdve becsületes szívvel járt Izrael előtt. Bár Saul volt az elismert király, Sámuel hatalmasabb befolyást gyakorolt a nép életére, mint Saul, mert egész életét a hűség, az engedelmesség és az odaadás jellemezte. Azt olvassuk róla, hogy ítélte Izráelt életének minden idejében. {PP 663.1}   

As the people contrasted the course of Saul with that of Samuel, they saw what a mistake they had made in desiring a king that they might not be different from the nations around them. Many looked with alarm at the condition of society, fast becoming leavened with irreligion and godlessness. The example of their ruler was exerting a widespread influence, and well might Israel mourn that Samuel, the prophet of the Lord, was dead. {PP 663.2}

Amikor Saul magaviseletét és eljárását szembeállították Sámuel életével, meglátták, hogy milyen nagy hibát követtek el, amikor királyt kívántak maguknak, csak azért, mert nem akartak különbözni a körülöttük élő népektől. Sokan aggodalommal nézték a társadalom helyzetét, amely egyre vallástalanabbá és istentelenebbé formálódott át. Uralkodójuk példája széleskörű befolyást gyakorolt a népre és így nem csoda, hogy Izrael jogosan gyászolta Sámuelnek, az Úr prófétájának halálát. {PP 663.2}   

The nation had lost the founder and president of its sacred schools, but that was not all. It had lost him to whom the people had been accustomed to go with their great troubles—lost one who had constantly interceded with God in behalf of the best interests of its people. The intercession of Samuel had given a feeling of security; for “the effectual fervent prayer of a righteous man availeth much.” James 5:16. The people felt now that God was forsaking them. The king seemed little less than a madman. Justice was perverted, and order was turned to confusion. {PP 663.3}

Sámuel halálával a nép elveszítette szent iskoláinak megalapítóját, de ez még nem minden. Sámuelben azt is elveszítették, akihez elmehettek mindenféle bajaikkal, és aki Istennél állandóan közbenjárt népe legjobb érdekeinek képviselőjeként. Sámuel közbenjárása biztonságot adott a népnek "[...] mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése" (Jak 5:16). Most a nép úgy érezte, hogy Isten elhagyta őket. Királyuk közel volt az őrülethez. Az igazságot meghamisították és a rendet zűrzavarrá változtatták. {PP 663.3}   

It was when the nation was racked with internal strife, when the calm, God-fearing counsel of Samuel seemed to be most needed, that God gave His aged servant rest. Bitter were the reflections of the people as they looked upon his quiet resting place, and remembered their folly in rejecting him as their ruler; for he had had so close a connection with Heaven that he seemed to bind all Israel to the throne of Jehovah. It was Samuel who had taught them to love and obey God; but now that he was dead, the people felt that they were left to the mercies of a king who was joined to Satan, and who would divorce the people from God and heaven. {PP 664.1}

Sámuel halála éppen akkor következett be, amikor a népet belső küzdelmek gyötörték, amikor a legnagyobb szükség lett volna Sámuel nyugodt, istenfélő tanácsaira. Az emberek arca nagy keserűséget tükrözött, amikor Sámuel csendes nyugvóhelyére tekintettek és megemlékeztek arról, hogy milyen nagy balgaságot követtek el, amikor elvetették őt, mint a nép vezetőjét. Mert Sámuel olyan szoros kapcsolatban volt a mennyel, hogy úgy látszott, az egész Izraelt oda köti Jahve trónjához. Sámuel volt az, aki megtanította őket, hogy szeressék Istent és engedelmeskedjenek Istennek. Most azonban Sámuel meghalt, s a nép úgy érezte, ki van szolgáltatva egy olyan király kegyének, aki Sátánnal egyesült, és aki elválasztja a népet Istentől és a mennytől. {PP 664.1}   

David could not be present at the burial of Samuel, but he mourned for him as deeply and tenderly as a faithful son could mourn for a devoted father. He knew that Samuel's death had broken another bond of restraint from the actions of Saul, and he felt less secure than when the prophet lived. While the attention of Saul was engaged in mourning for the death of Samuel, David took the opportunity to seek a place of greater security; so he fled to the wilderness of Paran. It was here that he composed the one hundred and twentieth and twenty-first psalms. In these desolate wilds, realizing that the prophet was dead, and the king was his enemy, he sang: {PP 664.2}

Dávid nem lehetett jelen Sámuel temetésén, de gyásza mély és oly gyengéd volt, ahogy a hűséges fiú gyászolja szeretett atyja halálát. Dávid tudta, hogy Sámuel halálával ledőlt az a korlát, amely némileg védte őt Saul cselekedeteitől. Ezért még bizonytalanabbnak érezte magát, mint akkor, amikor a próféta élt. Amíg Saul figyelmét lekötötte a Sámuel haláláért tartott gyász, Dávid kihasználta az alkalmat biztonságosabb hely keresésére. Így elmenekült Párán pusztájába. Itt a pusztában alkotta meg a százhuszadik és százhuszonegyedik zsoltárt. Ebben az elhagyott vadonban elgondolkozva azon, hogy a próféta halott és a király pedig az ellensége, így énekelt: {PP 664.2}   

“My help cometh from the Lord,

Which made heaven and earth.

He will not suffer thy foot to be moved:

He that keepeth thee will not slumber.

Behold, He that keepeth Israel

Shall neither slumber nor sleep....

The Lord shall preserve thee from all evil:

He shall preserve thy soul.

The Lord shall preserve thy going out and thy

coming in

From this time forth, and even forevermore.” {PP 664.3}

Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és a földet.
Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ.
Ímé, nem szunnyad és nem alszik az Izráelnek őrizője!
Az Úr a te őriződ, az Úr a te árnyékod a te jobbkezed felől.
Nappal a nap meg nem szúr téged, sem éjjel a hold.
Az Úr megőriz téged minden gonosztól, megőrzi a te lelkedet.
Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké!" (Zsolt 121:2-8).
{PP 664.3}   

Psalm 121:2-8. {PP 664}

(Zsolt 51:3-16) {PP 664}   

While David and his men were in the wilderness of Paran, they protected from the depredations of marauders the flocks and herds of a wealthy man named Nabal, who had vast possessions in that region. Nabal was a descendant of Caleb, but his character was churlish and niggardly. {PP 664.4}

Mialatt Dávid és emberei Párán pusztájában voltak, megvédelmezték egy Nábál nevű gazdag ember nyáját és gulyáját a rablóktól. Nábál nagy birtokkal rendelkezett azon a vidéken. Káleb leszármazottja, de természeténél fogva kegyetlen és önző ember volt. {PP 664.4}   

It was the time of sheepshearing, a season of hospitality. David and his men were in sore need of provisions; and in accordance with the custom of the times, the son of Jesse sent ten young men to Nabal, bidding them greet him in their master's name; and he added: “Thus shall ye say to him that liveth in prosperity, Peace be both to thee, and peace be to thine house, and peace be unto all that thou hast. And now I have heard that thou hast shearers: now thy shepherds which were with us, we hurt them not, neither was there aught missing unto them, all the while they were in Carmel. [Not Mount Carmel, but a place in the territory of Judah, near the hill town of Maon.] Ask thy young men, and they will show thee. Wherefore let the young men find favor in thine eyes; for we come in a good day: give, I pray thee, whatsoever cometh to thine hand unto thy servants, and to thy son David.” {PP 664.5}

Éppen a juhnyírás és a vendéglátás időszaka volt. Dávid és emberei élelem tekintetében nagy szükségben voltak. Annak a kornak szokása szerint Isai fia tíz ifjút küldött Nábálhoz. Megparancsolta nekik, hogy uruk nevében köszöntsék Nábált és ezt mondják: "Légy békességben az életben, legyen békességben a te házadnépe és legyen békességben mindened, amid van! Most hallottam, hogy juhaidat nyíratod. A te pásztoraid pedig velünk valának, nem bántottuk őket, és semmijök sem hibázott az alatt az egész idő alatt, míg Kármelben valának (nem a Kármel hegy, hanem Júda területén egy helység közel Maon hegyi településhez). Kérdezd meg szolgáidat, ők meg fogják mondani néked. Legyenek azért ez ifjak kedvesek előtted, mert alkalmas időben jöttünk. Adj kérlek abból, ami kezed közt van, szolgáidnak, és a te fiadnak, Dávidnak" (1Sám 25:6-8). {PP 664.5}   

David and his men had been like a wall of protection to the shepherds and flocks of Nabal; and now this rich man was asked to furnish from his abundance some relief to the necessities of those who had done him such valuable service. David and his men might have helped themselves from the flocks and herds, but they did not. They behaved themselves in an honest way. Their kindness, however, was lost upon Nabal. The answer he returned to David was indicative of his character: “Who is David? and who is the son of Jesse? There be many servants nowadays that break away every man from his master. Shall I then take my bread, any my water, and my flesh that I have killed for my shearers, and give it unto men, whom I know not whence they be?” {PP 665.1}

Dávid és emberei védőfalként álltak Nábál pásztorai és juhnyája számára. Most ezt a gazdag embert arra kérték, hogy feleslegéből lássa el azok szükségletét, akik értékes szolgálatot tettek neki. Dávid és emberei önhatalmúlag is vehettek volna maguknak a nyájból és a gulyából, de nem tették, s becsületes viselkedésük nem volt hatással Nábálra. Az a válasz, amelyet Dávidnak adott, világosan megmutatta jellemét: "Kicsoda Dávid és kicsoda Isainak fia? Mai napság sok olyan szolga van, akik elszöknek uraiktól. Vegyem azért kenyeremet és vizemet és az én levágott marhámat, amelyet nyíróimnak levágattam, hogy olyan embereknek adjam, akikről azt sem tudom, hova valók?" (1Sám 25:10-11). {PP 665.1}   

When the young men returned empty-handed and related the affair to David, he was filled with indignation. He commanded his men to equip themselves for an encounter; for he had determined to punish the man who had denied him what was his right, and had added insult to injury. This impulsive movement was more in harmony with the character of Saul than with that of David, but the son of Jesse had yet to learn of patience in the school of affliction. {PP 665.2}

Amikor az ifjak üres kézzel tértek vissza és elmondták a dolgot Dávidnak, ő felháborodott. Megparancsolta embereinek, hogy fegyverkezzenek fel a küzdelemre. Mert Dávid elhatározta, hogy megbünteti azt az embert, aki megtagadta tőle azt a segítséget, amelyet jogosan kért, és aki az igazságtalanságot sértéssel tetézte. Ez a lobbanékony elhatározás nagyon hasonlított Saul jelleméhez s nem Dávid természetét tükrözte. Isai fiának még tanulnia kellett a türelmet a szenvedések iskolájában. {PP 665.2}   

One of Nabal's servants hastened to Abigail, the wife of Nabal, after he had dismissed David's young men, and told her what had happened. “Behold,” he said, “David sent messengers out of the wilderness to salute our master; and he railed on them. But the men were very good unto us, and we were not hurt, neither missed we anything, as long as we were conversant with them, when we were in the fields. They were a wall unto us both by night and day, all the while we were with them keeping the sheep. Now therefore know and consider what thou wilt do; for evil is determined against our master, and against all his household.” {PP 665.3}

Nábál szolgáinak egyike Abigailhoz, Nábál feleségéhez sietett miután a férje elbocsátotta Dávid embereit - és elmondta a történteket. "Ímé Dávid követeket küldött a pusztából, hogy köszöntsék a mi urunkat, de ő elűzé őket. Azok az emberek pedig igen jók voltak mi hozzánk; és nem volt bántódásunk, és semmink nem hibázott az alatt az egész idő alatt, míg velök jártunk, mikor a mezőn voltunk. Olyanok voltak reánk nézve, mint a kőfal, mind éjjel, mind nappal, az alatt az egész idő alatt, míg velök valánk, mikor a juhokat őriztük. Most azért értsd meg és lássad, hogy mit kelljen cselekedned, mert jelen van a veszedelem a mi urunk és az ő egész háza ellen, ő pedig olyan kegyetlen ember, hogy senki sem szólhat néki"(1Sám 25:14-17). {PP 665.3}   

Without consulting her husband or telling him of her intention, Abigail made up an ample supply of provisions, which, laded upon asses, she sent forward in the charge of servants, and herself started out to meet the band of David. She met them in a covert of a hill. “And when Abigail saw David, she hasted, and lighted off the ass, and fell before David on her face, and bowed herself to the ground, and fell at his feet, and said, Upon me, my lord, upon me let this iniquity be: and let thine handmaid, I pray thee, speak in thine audience.” Abigail addressed David with as much reverence as though speaking to a crowned monarch. Nabal had scornfully exclaimed, “Who is David?” but Abigail called him, “my lord.” With kind words she sought to soothe his irritated feelings, and she pleaded with him in behalf of her husband. With nothing of ostentation or pride, but full of the wisdom and love of God, Abigail revealed the strength of her devotion to her household; and she made it plain to David that the unkind course of her husband was in no wise premeditated against him as a personal affront, but was simply the outburst of an unhappy and selfish nature. {PP 666.1}

Abigail pedig anélkül, hogy tanácskozott volna férjével, élelmiszert készített össze, és megparancsolta, hogy azokat szamarakra rakják és szolgákkal előre küldte. Ő maga is elindult, hogy találkozzék Dáviddal és embereivel. Egy domb menedékében találkozott velük. "Mikor pedig meglátta Abigail Dávidot, sietve leszállott a szamárról, és arccal leborula Dávid előtt, és meghajtá magát a földig. És az ő lábaihoz borula, és monda: Óh uram! én magam vagyok a bűnös, mindazáltal hadd beszéljen a te szolgálóleányod te előtted, és hallgasd meg szolgálóleányodnak szavait" (1Sám 25:23-24). Abigail éppen olyan tisztelettel szólította meg Dávidot, mintha megkoronázott királlyal beszélne. Nábál gúnyosan kérdezte: "Kicsoda Dávid?", - Abigail pedig "uram"-nak szólította. A felzaklatott érzéseket Abigail kedves szavakkal igyekezett enyhíteni, sőt férje érdekében is szót emelt. Minden kérkedés és büszkeség nélkül, de bölcsességgel és Isten iránti szeretettel telve, Abigail nyilvánvalóvá tette családja iránt való odaadását. Világossá tette Dávid előtt, hogy férje szívtelen magaviselete Dáviddal szemben nem valami bölcs és előre kigondolt személyes sértés akart lenni, hanem egyszerűen Nábál szerencsétlen és önző természetének megnyilvánulása volt csak. {PP 666.1}   

“Now therefore, my lord, as the Lord liveth, and as thy soul liveth, seeing the Lord hath withholden thee from coming to shed blood, and from avenging thyself with thine own hand, now let thine enemies, and they that seek evil to my lord, be as Nabal.” Abigail did not take to herself the credit of this reasoning to turn David from his hasty purpose, but gave to God the honor and the praise. She then offered her rich provision as a peace offering to the men of David, and still pleaded as if she herself were the one who had so excited the resentment of the chief. {PP 666.2}

"Most pedig, óh uram! él az Úr és él a te lelked, hogy az Úr akadályozott meg téged, hogy gyilkosságba ne essél, és ne saját kezeddel szerezz magadnak elégtételt. Most azért olyanok legyenek ellenségeid, mint Nábál, és valakik az én uramnak megrontására törekesznek" (1Sám 25:26). Abigail nem az ő, hanem az Úr szándékának vallotta azt, amellyel Dávidot el akarta téríteni tervétől és Istennek adott érte dicséretet. Aztán átadta gazdag élelmiszer-készletét Dávid embereinek, mint a megbékélés áldozatát, és még mindig úgy könyörgött, mintha ő gerjesztette volna fel Dávid haragját. {PP 666.2}   

“I pray thee,” she said, “forgive the trespass of thine handmaid: for the Lord will certainly make my lord a sure house; because my lord fighteth the battles of the Lord, and evil hath not been found in thee all thy days.” Abigail presented by implication the course that David ought to pursue. He should fight the battles of the Lord. He was not to seek revenge for personal wrongs, even though persecuted as a traitor. She continued: “Though man be risen up to pursue thee, and to seek thy soul, yet the soul of my lord shall be bound in the bundle of life with the Lord thy God.... And it shall come to pass, when the Lord shall have done to my lord according to all the good that He hath spoken concerning thee, and shall have appointed thee prince over Israel; that this shall be no grief unto thee, nor offense of heart unto my lord, either that thou hast shed blood causeless, or that my lord hath avenged himself: and when the Lord shall have dealt well with my lord, then remember thine handmaid.” 1 Samuel 25:29-31, R. V. {PP 666.3}

"Bocsásd meg azért a te szolgálóleányodnak vétkét; mert az én uramnak bizonyára maradandó házat épít az Úr, mert az Úrnak harcait harcolja az én uram, és gonoszság nem találtatik te benned a te életedben" (1Sám 25:28). Abigail burkoltan rámutatott, hogy mit kell Dávidnak tennie. Az Úr harcait kell vezetnie. Nem kell arra törekednie, hogy bosszút álljon személyes sérelmeiért még akkor sem, amikor árulóként üldözik. Abigail azután így folytatta: "És ha valaki feltámadna ellened, hogy téged üldözzön és életed ellen törjön: az én uramnak lelke az élőknek csomójába leend bekötve az Úrnál a te Istenednél; ellenségeidnek lelkét pedig a parittyának öbléből fogja elhajítani. És mikor az Úr megadja a jót az én uramnak mind aszerint, amint megmondotta felőled, és téged fejedelmül rendel Izráel fölé: Akkor, óh uram, nem leend ez néked bántásodra és szívednek fájdalmára, hogy ok nélkül vért ontottál, és hogy az én uram saját maga szerzett magának elégtételt. Mikor azért jót tesz az Úr az én urammal: emlékezzél meg szolgálóleányodról" (1Sám 25:29-31)., {PP 666.3}   

These words could have come only from the lips of one who had partaken of the wisdom from above. The piety of Abigail, like the fragrance of a flower, breathed out all unconsciously in face and word and action. The Spirit of the Son of God was abiding in her soul. Her speech, seasoned with grace, and full of kindness and peace, shed a heavenly influence. Better impulses came to David, and he trembled as he thought what might have been the consequences of his rash purpose. “Blessed are the peacemakers: for they shall be called the children of God.” Matthew 5:9. Would that there were many more like this woman of Israel, who would soothe the irritated feelings, prevent rash impulses, and quell great evils by words of calm and well-directed wisdom. {PP 667.1}

E szavak csak olyan valakinek az ajkáról hangozhattak el, aki részesült a felülről származó bölcsességből. Abigail kegyessége virágillatként öntudatlanul megmutatkozott arca kifejezésében, szavaiban és mozdulataiban. Isten Fiának lelkülete lakozott benne. Szavai, amelyek teljesek voltak kegyelemmel, jósággal és békességgel, mennyei befolyást árasztottak. Jobb belátásra bírta Dávidot és reszketett, mikor arra gondolt, mi lehetett volna a következménye meggondolatlan szándékának. "Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak" (Mt 5:9). Bizony sokkal több ehhez hasonló izraeli asszonynak kellene lenni, akik lecsillapítanák a felkorbácsolt érzelmeket, megakadályoznák az elhamarkodott indítékokat és higgadt szavakkal, jól irányított bölcsességgel meggátolnák a gonoszságokat. {PP 667.1}   

A consecrated Christian life is ever shedding light and comfort and peace. It is characterized by purity, tact, simplicity, and usefulness. It is controlled by that unselfish love that sanctifies the influence. It is full of Christ, and leaves a track of light wherever its possessor may go. Abigail was a wise reprover and counselor. David's passion died away under the power of her influence and reasoning. He was convinced that he had taken an unwise course and had lost control of his own spirit. {PP 667.2}

A megszentelt keresztény élet mindig világosságot, vigasztalást és békességet áraszt. Az ilyen életet tisztaság, tapintatosság, egyszerűség és hasznosság jellemzi. Ezt az életet az az önzetlen szeretet vezérli, amely a befolyást megszenteli. Az ilyen élet telve van Krisztus lelkületével és a keresztény ember bárhova megy is, mindenütt ott hagyja maga után világossága fénylő lábnyomait. Abigail bölcs tanító és tanácsadó volt. Dávid szenvedélyének lángja kialudt befolyásának és érvelésének hatására. Meggyőződött, hogy nem cselekedett bölcsen és elvesztette uralmát saját lelke fölött. {PP 667.2}   

With a humble heart he received the rebuke, in harmony with his own words, “Let the righteous smite me; it shall be a kindness: and let him reprove me; it shall be an excellent oil.” Psalm 141:5. He gave thanks and blessings because she advised him righteously. There are many who, when they are reproved, think it praiseworthy if they receive the rebuke without becoming impatient; but how few take reproof with gratitude of heart and bless those who seek to save them from pursuing an evil course. {PP 667.3}

Alázatos szívvel fogadta el a feddést, összhangban saját szavaival "Ha igaz fedd engem: jól van az; ha dorgál engem: mintha fejem kenné" (Zsolt 141:5). Dávid hálát adott és áldást mondott, mert Abigail helyes tanácsot adott neki. Sokan vannak olyanok, akik megfeddésük türelmes elhordozását dicséretre méltónak tartják. Kevesen vannak, akik szívük hálájával fogadják el a dorgálást és áldják azokat, akik igyekeznek megmenteni őket a gonosz cselekedetektől. {PP 667.3}   

When Abigail returned home she found Nabal and his guests in the enjoyment of a great feast, which they had converted into a scene of drunken revelry. Not until the next morning did she relate to her husband what had occurred in her interview with David. Nabal was a coward at heart; and when he realized how near his folly had brought him to a sudden death, he seemed smitten with paralysis. Fearful that David would still pursue his purpose of revenge, he was filled with horror, and sank down in a condition of helpless insensibility. After ten days he died. The life that God had given him had been only a curse to the world. In the midst of his rejoicing and making merry, God had said to him, as He said to the rich man of the parable, “This night thy soul shall be required of thee.” Luke 12:20. {PP 667.4}

Amikor Abigail hazatért, Nábált és vendégeit nagy lakoma közben találta, amely részeg tivornyává változott. Abigail csak másnap reggel mesélte el férjének, hogy mi is történt Dáviddal való találkozásakor, gyáva ember lévén, és amikor felfogta, hogy ostobaságával majdnem saját halálát okozta, teljesen megbénult. Attól való félelmében, hogy Dávid esetleg mégis megvalósítja bosszúálló szándékát, rettegéssel telt meg szíve és az érzéketlenség állapotába került. Tíz nap múlva meghalt. Istentől kapott élete csak átok volt a világ számára. Örvendezése közepette, és amikor jó kedve kerekedett, Isten néki is azt mondta, mint a példázatbeli gazdagnak: "[...] ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled" (Lk 12:20). {PP 667.4}   

David afterward married Abigail. He was already the husband of one wife, but the custom of the nations of his time had perverted his judgment and influenced his actions. Even great and good men have erred in following the practices of the world. The bitter result of marrying many wives was sorely felt throughout all the life of David. {PP 668.1}

Dávid később feleségül vette Abigailt. Volt ugyan már felesége, de abban az időben a népek szokásai az ő ítélőképességét is megrontották és cselekedeteit befolyásolták. Még a nagy és jó emberek között is voltak olyanok, akik megtévedtek, és a világ szokásait követték. A többnejűség keserű következményeit Dávid egész élete folyamán súlyos teherként hordozta. {PP 668.1}   

After the death of Samuel, David was left in peace for a few months. Again he repaired to the solitude of the Ziphites; but these enemies, hoping to secure the favor of the king, informed him of David's hiding place. This intelligence aroused the demon of passion that had been slumbering in Saul's breast. Once more he summoned his men of arms and led them out in pursuit of David. But friendly spies brought tidings to the son of Jesse that Saul was again pursuing him; and with a few of his men, David started out to learn the location of his enemy. It was night when, cautiously advancing, they came upon the encampment, and saw before them the tents of the king and his attendants. They were unobserved, for the camp was quiet in slumber. David called upon his friends to go with him into the very midst of the foe. In answer to his question, “Who will go down with me to Saul to the camp?” Abishai promptly responded, “I will go down with thee.” {PP 668.2}

Sámuel halála után Dávidnak néhány hónapig nyugalma volt. Újból visszatért a zifeusok pusztájának magányába. A zifeusok, mivel azt remélték, hogy elnyerhetik a király jóindulatát, értesítették Sault Dávid rejtekhelyéről. Ez a hír felébresztette Saulban a szunnyadó szenvedély gonosz démonát. Ismét összehívta fegyvereseit és Dávid üldözésére vezette őket. Saul szándékáról a barátok értesítették Isai fiát. Dávid néhány emberével elindult, hogy megnézze ellensége táborhelyét. Éjszaka volt, s óvatosan előremenve eljutottak Saul helyéhez. Előttük volt a király és kísérőinek sátora. Senki sem vette őket észre, mert a táborban mindenki aludt. Dávid barátaihoz fordult és megkérdezte tőlük, hogy ki akar közülük elmenni vele az ellenség közé. Válaszul kérdésére: "Ki jön le velem Saul táborába? És mondá Abisai: Lemegyek én veled" (1Sám 26:6). {PP 668.2}   

Hidden by the deep shadows of the hills, David and his attendant entered the encampment of the enemy. As they sought to ascertain the exact number of their foes, they came upon Saul sleeping, his spear stuck in the ground, and a cruse of water at his head. Beside him lay Abner, his chief commander, and all around them were the soldiers, locked in slumber. Abishai raised his spear, and said to David, “God hath delivered thine enemy into thine hand this day: now therefore let me smite him, I pray thee, with the spear even to the earth at once, and I will not smite him the second time.” He waited for the word of permission; but there fell upon his ear the whispered words: “Destroy him not: for who can stretch forth his hand against the Lord's anointed, and be guiltless? ... As the Lord liveth, the Lord shall smite him; or his day shall come to die; or he shall descend into battle, and perish. The Lord forbid that I should stretch forth mine hand against the Lord's anointed: but, I pray thee, take thou now the spear that is at his bolster, and the cruse of water, and let us go. So David took the spear and the cruse of water from Saul's bolster; and they gat them away, and no man saw it, nor knew it, neither awaked: for they were all asleep; because a deep sleep from the Lord was fallen upon them.” How easily the Lord can weaken the strongest, remove prudence from the wisest, and baffle the skill of the most watchful! {PP 668.3}

A dombok árnyékában rejtőzködve Dávid és kísérője belopakodtak az ellenség táborába. Igyekeztek megállapítani ellenségeik pontos számát. Sátortól sátorig lopakodtak. Eljutottak Saul sátrához, melyben a király békésen aludt. Dárdája a fölbe volt szúrva, a fejénél pedig egy vizeskorsó állt. Mellette feküdt Abner, a fővezére és körülöttük a katonák aludtak. Abisai felemelte dárdáját és ezt mondta Dávidnak: "Kezedbe adta a mai napon Isten a te ellenségedet; most azért, hadd szegezzem a földhöz őt a dárdával egy ütéssel, és másodszor nem ütöm át" (1Sám 26:8). Várt az engedély szavára, de csak ezek a suttogva elmondott szavak jutottak el füléhez: "Ne veszesd el őt! Mert vajon ki emelhetné fel kezét az Úrnak felkentje ellen büntetlenül?! [...] Él az Úr, hogy az Úr megveri őt! Vagy eljön az ő napja és meghal, vagy pedig harcba megy és ott vész el! Távoztassa el azért az Úr tőlem azt, hogy kezemet az Úrnak felkentje ellen emeljem, hanem csak vedd a dárdát, mely feje mellett van, és a vizes korsót, és menjünk el. Akkor elvevé Dávid a dárdát és a vizes korsót Saul feje mellől, és elmenének. És senki sem volt, aki látta volna, sem aki észrevette volna, sem aki felserkent volna, hanem mindnyájan aluvának, mert az Úr mély álmot bocsátott reájok" (1Sám 26:9-12). Az Úr ily könnyen teszi gyengévé a legerősebbet és veszi el bölcsességét a legbölcsebbnek, és zavarja össze a legkörültekintőbb ügyességet is! {PP 668.3}   

When David was at a safe distance from the camp he stood on the top of a hill and cried with a loud voice to the people and to Abner, saying, “Art not thou a valiant man? and who is like to thee in Israel? wherefore then hast thou not kept thy lord the king? for there came one of the people in to destroy the king thy lord. This thing is not good that thou hast done. As the Lord liveth, ye are worthy to die, because ye have not kept your master the Lord's anointed. And now see where the king's spear is, and the cruse of water that was at his bolster. And Saul knew David's voice, and said, Is this thy voice, my son David? And David said, It is my voice, my lord, O king. And he said, Wherefore doth my lord thus pursue after his servant? for what have I done? or what evil is in mine hand? Now therefore, I pray thee, let my lord the king hear the words of his servant.” Again the acknowledgment fell from the lips of the king, “I have sinned: return, my son David; for I will no more do thee harm, because my soul was precious in thine eyes this day: behold, I have played the fool, and have erred exceedingly. And David answered and said, Behold the king's spear! and let one of the young men come over and fetch it.” Although Saul had made the promise, “I will no more do thee harm,” David did not place himself in his power. {PP 671.1}

Amikor Dávid biztos távolságra jutott a tábortól, a dombnak a tetejére érve, nagy hangon így kiáltott Abnernek és a népnek: "[...] És miért nem vigyáztál a te uradra, a királyra? Mert a nép közül oda ment egy ember, hogy elveszesse a te uradat, a királyt. Nem jó dolog ez, amit cselekedtél! Él az Úr, hogy halál fiai vagytok ti, amiért nem vigyáztatok a ti uratokra, az Úrnak felkentjére! Most azért nézd meg, hol van a király dárdája és a vizes korsó, amely fejénél volt? És megismeré Saul a Dávid hangját, és monda: A te hangod-é ez fiam, Dávid? Dávid pedig monda: Az én hangom, uram király! és monda: Miért üldözi szolgáját az én uram? Ugyan mit cselekedtem, és micsoda gonoszság van én bennem? Most azért hallgassa meg az én uram, a király, az ő szolgájának szavát!" (1Sám 26:15-19). Ekkor újból bűnbánóan hangzott a király ajkáról: "Vétkeztem! térj vissza fiam, Dávid, mert többé nem cselekszem veled gonoszul, mivel az én életem kedves volt előtted a mai napon. Ímé, esztelenül cselekedtem és igen nagyon vétettem. És felele Dávid, és monda: Ímhol a király dárdája, jöjjön ide a szolgák közül egy, és vigye el azt" (1Sám 26:21-22). Bár Saul megígérte, hogy "többé nem cselekszem veled gonoszul", Dávid mégsem szolgáltatta ki magát a király hatalmának. {PP 671.1}   

The second instance of David's respect for his sovereign's life made a still deeper impression upon the mind of Saul and brought from him a more humble acknowledgment of his fault. He was astonished and subdued at the manifestation of such kindness. In parting from David, Saul exclaimed, “Blessed be thou, my son David: thou shalt both do great things, and also shalt still prevail.” But the son of Jesse had no hope that the king would long continue in this frame of mind. {PP 671.2}

Az a tény, hogy Dávid most már másodszor kímélte meg királya életét, mély benyomást tett Saul elméjére és vétkének alázatosabb beismerésére késztette. Megdöbbent és megszelídült Dávid kedvességének ilyen megnyilvánulásán. Saul, amikor eltávozott Dávidtól, így kiáltott fel: "Áldott légy te, fiam Dávid, hatalmasan is fogsz cselekedni, és győzni is fogsz!' (1Sám 26:25). De Jesse fia nem hitte, hogy ez a változás a királynál maradandó lesz. {PP 671.2}   

David despaired of a reconciliation with Saul. It seemed inevitable that he should at last fall a victim to the malice of the king, and he determined again to seek refuge in the land of the Philistines. With the six hundred men under his command, he passed over to Achish, the king of Gath. {PP 672.1}

Dávid nem sok reményt főzött Saullal való megbékéléséhez. Szinte elkerülhetetlennek látta, hogy végül is áldozatává válik a király rosszindulatának és ezért elhatározta, hogy ismét a filiszteusok földén keres magának menedéket. A parancsnoksága alatt álló hatszáz emberrel elment Akhishoz, Gáth királyához. {PP 672.1}   

David's conclusion that Saul would certainly accomplish his murderous purpose was formed without the counsel of God. Even while Saul was plotting and seeking to accomplish his destruction, the Lord was working to secure David the kingdom. God works out His plans, though to human eyes they are veiled in mystery. Men cannot understand the ways of God; and, looking at appearances, they interpret the trials and tests and provings that God permits to come upon them as things that are against them, and that will only work their ruin. Thus David looked on appearances, and not at the promises of God. He doubted that he would ever come to the throne. Long trials had wearied his faith and exhausted his patience. {PP 672.2}

Dávid Isten tanácsának megkérdezése nélkül jutott arra a következtetésre, hogy Saul biztosan végre hajtja rajta gyilkos szándékát. Mialatt Saul elpusztítását tervezte, az Úr azon munkálkodott, hogy Dávidnak biztosítsa a királyságot. Isten megvalósítja terveit, bár az emberi szem előtt azokat homály és titokzatosság fedi. Az emberek nem értik meg Isten útját, csak a láthatókra tekintenek. Ezért úgy értelmezik a próbát, mint amit Isten ellenükre enged meg, s azok pusztulásukat okozzák. Így Dávid is csak a láthatókra nézett és nem Isten ígéreteire. Kételkedett abban, hogy valaha is a trónra kerül. A hosszú megpróbáltatások, gyengítették hitét és kimerítették türelmét. {PP 672.2}   

The Lord did not send David for protection to the Philistines, the most bitter foes of Israel. This very nation would be among his worst enemies to the last, and yet he had fled to them for help in his time of need. Having lost all confidence in Saul and in those who served him, he threw himself upon the mercies of the enemies of his people. David was a brave general, and had proved himself a wise and successful warrior; but he was working directly against his own interests when he went to the Philistines. God had appointed him to set up his standard in the land of Judah, and it was want of faith that led him to forsake his post of duty without a command from the Lord. {PP 672.3}

Dávidot az Úr nem küldte a filiszteusokhoz, Izrael legelkeseredettebb ellenségéhez oltalomért. Éppen ez a nemzetség lesz később a legnagyobb ellensége és mégis a nehéz időben hozzájuk menekül. Mivel minden bizalmát elvesztette Saulban és azokban, akik Sault szolgálták, népe ellenségeinek könyörületére bízta magát. Dávid bátor hadvezér volt, és bölcs, eredményes harcosnak bizonyult, de most saját érdekei ellen dolgozott. Az Úr arra jelölte ki őt, hogy Júdában bontsa ki zászlaját, de hitének hiányossága vette őt rá arra, hogy elhagyja kötelessége őrhelyét az Úrtól kapott parancs nélkül. {PP 672.3}   

God was dishonored by David's unbelief. The Philistines had feared David more than they had feared Saul and his armies; and by placing himself under the protection of the Philistines, David discovered to them the weakness of his own people. Thus he encouraged these relentless foes to oppress Israel. David had been anointed to stand in defense of the people of God; and the Lord would not have His servants give encouragement to the wicked by disclosing the weakness of His people or by an appearance of indifference to their welfare. Furthermore, the impression was received by his brethren that he had gone to the heathen to serve their gods. By this act he gave occasion for misconstruing his motives, and many were led to hold prejudice against him. The very thing that Satan desired to have him do he was led to do; for, in seeking refuge among the Philistines, David caused great exultation to the enemies of God and His people. David did not renounce his worship of God nor cease his devotion to His cause; but he sacrificed his trust in Him to his personal safety, and thus tarnished the upright and faithful character that God requires His servants to possess. {PP 672.4}

Hitetlenségével Dávid Istent sértette meg. A filiszteusok jobban féltek Dávidtól, mint Saultól és egész hadseregétől. Azzal, hogy a filiszteusoknál keresett menedéket, Dávid feltárta előttük saját népe gyengeségét. Így felbátorította a könyörtelen ellenséget arra, hogy elnyomja Izraelt. Dávidot Isten népének védelmére kenték fel. Az Úr nem akarta, hogy szolgái bátorítást, támogatást adjanak az ellenségnek népe gyengeségének feltárásával, vagy népe jóléte iránt tanúsított közömbösség látszatával. Ráadásul a filiszteusokhoz való menekülésével azt a benyomást keltette testvérei körében, hogy azért ment a pogányokhoz, mert azok isteneit akarja szolgálni. Dávid ezzel a tettével alkalmat adott indítékai félremagyarázására, és sokan cselekedete miatt előítélettel viseltettek vele szemben. Dávid éppen azt tette, amit Sátán kívánt vele megértetni, mert azzal, hogy a filiszteusoknál keresett magának menedéket, nagy örömet okozott Isten ellenségeinek és Isten tulajdon népe körében is. Dávid nem tagadta meg Istent és nem mondott le Isten tiszteletéről, sőt továbbra is odaadással munkálkodott Isten ügyéért; de személyes biztonsága érdekében feláldozta Istenben való bizodalmát. Ezzel elhomályosította becsületes és hűséges jellemét, amelyet Isten megkövetel szolgáitól. {PP 672.4}   

David was cordially received by the king of the Philistines. The warmth of this reception was partly due to the fact that the king admired him and partly to the fact that it was flattering to his vanity to have a Hebrew seek his protection. David felt secure from betrayal in the dominions of Achish. He brought his family, his household, and his possessions, as did also his men; and to all appearance he had come to settle permanently in the land of Philistia. All this was gratifying to Achish, who promised to protect the fugitive Israelites. {PP 673.1}

A filiszteusok királya szívélyesen fogadta Dávidot. Ez a meleg fogadtatás részben a személye iránti csodálatnak szólt, részben pedig a király hiúságának hízelgett az, hogy egy héber nála keres menedéket. Dávid biztonságban érezte magát az árulkodóktól Ákhis birodalmában. Magával hozta családját, házanépét és minden vagyonát. Ugyanezt tették emberei is. Úgy látszott, hogy Dávid végleg a filiszteusok földjén akar letelepedni. Mindez hízelgő volt Ákhisra nézve, aki megígérte, hogy megvédi a hozzá menekült izraelitákat. {PP 673.1}   

At David's request for a residence in the country, removed from the royal city, the king graciously granted Ziklag as a possession. David realized that it would be dangerous for himself and his men to be under the influence of idolaters. In a town wholly separated for their use they might worship God with more freedom than they could if they remained in Gath, where the heathen rites could not but prove a source of evil and annoyance. {PP 673.2}

Amikor Dávid lakóhelyet kért Ákhistól, hogy letelepedjen távol a királyi várostól, akkor a király nagylelkűen neki ajándékozta Siklágot. Dávid felfogta, hogy veszélyes lenne önmaga és emberei számára a bálványimádók befolyása alatt lenni. A városban, teljesen elkülönülve a bálványimádók szokásaitól, szabadabban imádhatták Istent, mintha Gáthban maradnak, ahol a pogány szertartások a bűn forrásának bizonyulnának. {PP 673.2}   

While dwelling in this isolated town David made war upon the Geshurites, the Gezrites, and the Amalekites, and he left none alive to bring tidings to Gath. When he returned from battle he gave Achish to understand that he had been warring against those of his own nation, the men of Judah. By this dissembling he was the means of strengthening the hand of the Philistines; for the king said, “He hath made his people Israel utterly to abhor him; therefore he shall be my servant forever.” David knew that it was the will of God that those heathen tribes should be destroyed, and he knew that he was appointed to do this work; but he was not walking in the counsel of God when he practiced deception. {PP 673.3}

Miközben Dávid egy elkülönített városban lakott, háborút viselt a gessureusokkal, a girzeusokkal és az amálekitákkal, és senkit sem hagyott közülük életben, hogy hírt vigyenek Gáthba a történtekről. Amikor visszatért a csatából, azt mondta Ákhisnak, hogy saját népével, a júdabeliekkel került összeütközésbe, és ezek ellen harcolt. A valóság eltitkolása miatt a filiszteusok erősítésének eszköze lett, mert Ákhis azt mondta: "Bizonyosan gyűlöletessé tette magát az ő népe, Izráel előtt, azért örökké az én szolgám leend" (1Sám 27:12). Dávid tudta, hogy azoknak a pogány törzseknek a teljes megsemmisítése Isten akarata volt. Tudta, hogy Isten őt jelölte ki ennek a munkának a véghezvitelére. Nem Isten tanácsa szerint járt el, amikor csalt. {PP 673.3}   

“And it came to pass in those days, that the Philistines gathered their armies together for warfare, to fight with Israel. And Achish said unto David, Know thou assuredly, that thou shalt go out with me to battle, thou and thy men.” David had no intention of lifting his hand against his people; but he was not certain as to what course he would pursue, until circumstances should indicate his duty. He answered the king evasively, and said, “Surely thou shalt know what thy servant can do.” Achish understood these words as a promise of assistance in the approaching war, and pledged his word to bestow upon David great honor, and give him a high position at the Philistine court. {PP 674.1}

"És történt abban az időben, hogy a Filiszteusok összegyűjték seregeiket a hadra, hogy harcoljanak Izráel ellen. És monda Ákhis Dávidnak: Tudd meg, hogy velem kell jőnöd a táborba, mind néked, mind embereidnek" (1Sám 28:1). Dávidnak nem volt szándékában saját népére kezet emelni, de tanácstalan volt, hogy mit tegyen, míg a körülmények meg nem mutatják a kötelességét. Ezért kitérőleg így válaszolt a királynak: "Meglátod bizonnyal, hogy mit fog cselekedni a te szolgád" (1Sám 28:2). Ákhis ezeket a szavakat ígéretnek fogta fel, hogy Dávid segítséget nyújt majd a háborúban, ezért megígérte néki, hogy a harc után nagy méltóságra emeli őt az udvarnál. {PP 674.1}   

But although David's faith had staggered somewhat at the promises of God, he still remembered that Samuel had anointed him king of Israel. He recalled the victories that God had given him over his enemies in the past. He reviewed the great mercy of God in preserving him from the hand of Saul, and determined not to betray a sacred trust. Even though the king of Israel had sought his life, he would not join his forces with the enemies of his people. {PP 674.2}

Dávid hite azonban - ha meg is ingott valamennyire Isten ígéretében - még emlékezetében tartotta, hogy Sámuel őt kente fel Izrael királyául. Eszébe jutottak azok a győzelmek, amelyeket Isten adott neki ellenségei felett a múltban. Visszaemlékezett Isten nagy kegyelmére, amellyel megőrizte őt Saul kezétől, és elhatározta, hogy nem árulja el szent megbízatását. Habár Izrael királya az életére tört, seregét nem akarta egyesíteni ellenségének seregével. {PP 674.2}