Chapter 64—David a Fugitive

A menekülő Dávid

This chapter is based on 1 Samuel 18 to 22. {PP 649}

1 Sámuel 18-22. {PP 649}   

After the slaying of Goliath, Saul kept David with him, and would not permit him to return to his father's house. And it came to pass that “the soul of Jonathan was knit with the soul of David, and Jonathan loved him as his own soul.” Jonathan and David made a covenant to be united as brethren, and the king's son “stripped himself of the robe that was upon him, and gave it to David, and his garments, even to his sword, and to his bow, and to his girdle.” David was entrusted with important responsibilities, yet he preserved his modesty, and won the affection of the people as well as the royal household. {PP 649.1}

Góliát legyőzése után Saul nem engedte Dávidot hazatérni, hanem magánál tartotta. Az történt, hogy "[...] Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét" (1Sám 18:1). Jonathán és Dávid testvéri szövetségre léptek egymással, és a királyfi "[...] leveté felső ruháját, amely rajta volt, és Dávidnak adta, sőt hadi öltözetét is, saját kardját, kézívét és övét" (1Sám 18:4). Bár Dávidra nagy feladatokat bíztak, ő azért szerény és kedves maradt, s ezzel a viselkedésével meghódította az egész népet, és a királyi családot is. {PP 649.1}   

“David went out whithersoever Saul sent him, and behaved himself wisely: and Saul set him over the men of war.” David was prudent and faithful, and it was evident that the blessing of God was with him. Saul at times realized his own unfitness for the government of Israel, and he felt that the kingdom would be more secure if there could be connected with him one who received instruction from the Lord. Saul hoped also that his connection with David would be a safeguard to himself. Since David was favored and shielded by the Lord, his presence might be a protection to Saul when he went out with him to war. {PP 649.2}

És elméne Dávid mindenüvé, ahová Saul küldé, és magát eszesen viseli vala (1Sám 18:5). Mindenütt körültekintő, hűséges volt, és nyilvánvaló lett, hogy Isten van vele. Olykor Saul is belátta, hogy alkalmatlan az ország kormányzására, és biztonságosabb volna olyas valakivel szövetkeznie, aki tanításait az Úrtól veszi. Saul abban is reménykedett, hogy Dáviddal való összeköttetése védelmet nyújt neki. Mivel Dávid az Úr kegyeltje volt, és oltalmát élvezte, várható volt, hogy az ő jelenléte háború esetén Saulnak védelem lesz. {PP 649.2}   

It was the providence of God that had connected David with Saul. David's position at court would give him a knowledge of affairs, in preparation for his future greatness. It would enable him to gain the confidence of the nation. The vicissitudes and hardships which befell him, through the enmity of Saul, would lead him to feel his dependence upon God, and to put his whole trust in Him. And the friendship of Jonathan for David was also of God's providence, to preserve the life of the future ruler of Israel. In all these things God was working out His gracious purposes, both for David and for the people of Israel. {PP 649.3}

Dávidot Saullal az isteni gondviselés kötötte össze. A királyi udvarnál alkalma volt betekinteni a kormányzat ügyeibe, s így előkészülhetett a jövő nagy feladatára. Lehetősége volt megszerezni a nép bizalmát is. Saul ellenségeskedése következtében átélt bajok pedig arra voltak jók, hogy Istentől való függését soha el ne felejtse, hanem teljes szívvel bízzon benne. A Jonathánnal való barátságot is Isten Lelke lobbantotta lángra, hogy megóvja általa Izrael jövendő királyának életét. Ezekben a történésekben hajtotta végre az Úr kegyelmi szándékait, amelyeket Izrael népe és Dávid iránt táplált. {PP 649.3}   

Saul, however, did not long remain friendly to David. When Saul and David were returning from battle with the Philistines, “the women came out of all cities of Israel, singing and dancing, to meet King Saul, with tabrets, with joy, and with instruments of music.” One company sang, “Saul hath slain his thousands,” while another company took up the strain, and responded, “And David his ten thousands.” The demon of jealousy entered the heart of the king. He was angry because David was exalted above himself in the song of the women of Israel. In place of subduing these envious feelings, he displayed the weakness of his character, and exclaimed. “They have ascribed unto David ten thousands, and to me they have ascribed but thousands: and what can he have more but the kingdom?” {PP 650.1}

Saulnak Dáviddal való barátsága nem sokáig tartott. Amikor a filiszteusok megveréséből visszatértek, "[...] kimentek az asszonyok Saul király elé Izráelnek minden városaiból, hogy énekeljenek és körben táncoljanak, dobokkal, vigassággal, és tomborákkal. És énekelni kezdének az asszonyok, kik vigadozának és mondának: Megverte Saul az ő ezerét és Dávid is az ő tízezerét" (1Sám 18:6-7). Erre a féltékenység démona újból elfoglalta Saul szívét. Igen megharagudott, hogy az éneklő asszonyok Dávidot föléje emelték. És ahelyett, hogy igyekezett volna az irigységet elnyomni, jellemgyengeségét nem palástolva így kiáltott föl: "Dávidnak tízezeret tulajdonítanak és nékem tulajdonítják az ezeret, így hát már csak a királyság hiányzik néki" (1Sám 18:8). {PP 650.1}   

One great defect in the character of Saul was his love of approbation. This trait had had a controlling influence over his actions and thoughts; everything was marked by his desire for praise and self-exaltation. His standard of right and wrong was the low standard of popular applause. No man is safe who lives that he may please men, and does not seek first for the approbation of God. It was the ambition of Saul to be first in the estimation of men; and when this song of praise was sung, a settled conviction entered the mind of the king that David would obtain the hearts of the people and reign in his stead. {PP 650.2}

Saul jellemének nagy fogyatékossága az volt, hogy szerette a hízelgést. Ez a jellemvonás teljesen úrrá lett cselekedetein és gondolatain, s ezután minden cselekedetét a dicsvágy mozgatta, sőt az igazságot és az igazságtalanságot is a nép kegyének mértékével mérte. Aki pedig Isten helyett az embereknek akar tetszeni, az soha nincs biztonságban! Saul az emberek szemében mindig az első helyet akarta magának biztosítani, s most az asszonyok dicsérő éneke azt a biztos meggyőződést lopta szívébe, hogy Dávid megnyerte a nép kegyét, és uralkodni fog helyette. {PP 650.2}   

Saul opened his heart to the spirit of jealousy by which his soul was poisoned. Notwithstanding the lessons which he had received from the prophet Samuel, instructing him that God would accomplish whatsoever He chose, and that no one could hinder it, the king made it evident that he had no true knowledge of the plans or power of God. The monarch of Israel was opposing his will to the will of the Infinite One. Saul had not learned, while ruling the kingdom of Israel, that he should rule his own spirit. He allowed his impulses to control his judgment, until he was plunged into a fury of passion. He had paroxysms of rage, when he was ready to take the life of any who dared oppose his will. From this frenzy he would pass into a state of despondency and self-contempt, and remorse would take possession of his soul. {PP 650.3}

Saul pedig ajtót nyitott a féltékenység lelkületének és ezzel megmérgezte lelkét. És dacára a Sámueltől nyert tanításoknak, amelyekben világosan kimutatta a próféta, hogy Isten szándékát megakadályozni senkinek sincs módjában, Saul viselkedése azt igazolta, hogy nincs világos fogalma sem Isten tervéről, sem pedig hatalmáról. Izrael fejedelme saját akaratát állította szembe a Mindenhatóéval. Uralkodása alatt nem tanult meg uralkodni magán, hanem hagyta, hogy érzelmei a dühkitörésig fokozódjanak. Végül olyan dührohamot kapott, hogy gondolkozás nélkül megölte azt, aki akaratával ellenkezni mert. Roham után pedig mélységes csüggedés vett rajta erőt; megvetette önmagát és lelkiismeret-furdalás gyötörte. {PP 650.3}   

He loved to hear David play upon his harp, and the evil spirit seemed to be charmed away for the time; but one day when the youth was ministering before him, and bringing sweet music from his instrument, accompanying his voice as he sang the praises of God, Saul suddenly threw his spear at the musician, for the purpose of putting an end to his life. David was preserved by the interposition of God, and without injury fled from the rage of the maddened king. {PP 650.4}

Dávid hárfáját ilyenkor szívesen hallgatta és - úgy látszott - a gonosz lélek el is távozott belőle. Egyszer azonban amint Dávid előtte hárfázott, és énekben Istent magasztalta, Saul hirtelen elhajította dárdáját, hogy átdöfje vele az ifjú énekest. De Isten kegyelme megőrizte és sértetlenül menekült el az őrjöngő király elől. {PP 650.4}   

As Saul's hatred of David increased, he became more and more watchful to find an opportunity to take his life; but none of his plans against the anointed of the Lord were successful. Saul gave himself up to the control of the wicked spirit that ruled over him; while David trusted in Him who is mighty in counsel, and strong to deliver. “The fear of the Lord is the beginning of wisdom” (Proverbs 9:10), and David's prayer was continually directed to God, that he might walk before Him in a perfect way. {PP 651.1}

Ettől kezdve egyre növekedett a király gyűlölete és kereste az alkalmat, hogy megölje Dávidot; de Isten felkentje ellen kovácsolt terveinek egyike sem sikerült. Saul már egészen az őt uraló gonosz léleknek adta át magát, Dávid azonban abban bízott, aki hatalmas erejével megszabadította őt. "A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme" (Péld 9:10). Dávid állandóan azt kérte Istentől, hogy tökéletesen járhasson előtte. {PP 651.1}   

Desiring to be freed from the presence of his rival, the king “removed him from him, and made him his captain over a thousand.... But all Israel and Judah loved David.” The people were not slow to see that David was a competent person, and that the affairs entrusted to his hands were managed with wisdom and skill. The counsels of the young man were of a wise and discreet character, and proved to be safe to follow; while the judgment of Saul was at times unreliable, and his decisions were not wise. {PP 651.2}

Saul azonban mindenáron szabadulni akart vetélytársának jelenlététől, ezért "[...] Saul elbocsátá őt magától és ezredesévé tevé [...] De az egész Izráel és Júda szereté Dávidot" (1Sám 18:13.16). A nép hamar rájött, hogy Dávid megbízható egyéniség, és a rábízott feladatokat ügyesen és bölcsen intézi. Az ifjú ezredes tanácsai valóban bölcsek, meggondoltak és bátran követhetők; ezzel szemben Saul határozatai igen gyakran oktalanok és tervei megbízhatatlanok voltak. {PP 651.2}   

Though Saul was ever on the alert for an opportunity to destroy David, he stood in fear of him, since it was evident that the Lord was with him. David's blameless character aroused the wrath of the king; he deemed that the very life and presence of David cast a reproach upon him, since by contrast it presented his own character to disadvantage. It was envy that made Saul miserable and put the humble subject of his throne in jeopardy. What untold mischief has this evil trait of character worked in our world! The same enmity existed in the heart of Saul that stirred the heart of Cain against his brother Abel, because Abel's works were righteous, and God honored him, and his own works were evil, and the Lord could not bless him. Envy is the offspring of pride, and if it is entertained in the heart, it will lead to hatred, and eventually to revenge and murder. Satan displayed his own character in exciting the fury of Saul against him who had never done him harm. {PP 651.3}

Annak ellenére, hogy Saul mindig alkalmat keresett Dávid megölésére, mégis félt tőle, mert világos volt, hogy Isten van vele. Feddhetetlen magaviselete csak növelte a király haragját; mert úgy találta, hogy Dávid puszta jelenléte is vádolja őt. Összehasonlította kettőjük jellemét, ám a mérleg még saját bírálata szerint is Dávid javára dőlt el. Így lassan teljesen úrrá lett felette az irigység, amely saját életét nyomorulttá tette, Dávidét pedig állandóan veszélyeztette. Ugyanaz az ellenséges érzület hatalmasodott el rajta, amely Kain szívét öccse, Ábel ellen ingerelte, mert Ábel cselekedetei igazak voltak és őt Isten szeretetével tüntette ki, míg az ő cselekedetei gonoszok voltak, s Isten nem áldhatta meg őt. Az irigység a bűnbeesés gyermeke, ahol dédelgetik, csakhamar gyűlöletté növi ki magát, majd bosszút szomjazva másnak az életére tör. Sátán a saját benső világát mutatta ki, amikor Sault annak a megölésére ingerelte, aki őt sohasem bántotta. {PP 651.3}   

The king kept a strict watch upon David, hoping to find some occasion of indiscretion or rashness that might serve as an excuse to bring him into disgrace. He felt that he could not be satisfied until he could take the young man's life and still be justified before the nation for his evil act. He laid a snare for the feet of David, urging him to conduct the war against the Philistines with still greater vigor, and promising, as a reward of his valor, an alliance with the eldest daughter of the royal house. To this proposal David's modest answer was, “Who am I? and what is my life, or my father's family in Israel, that I should be son-in-law to the king?” The monarch manifested his insincerity by wedding the princess to another. {PP 651.4}

A király éles szemekkel figyelte Dávidot. Remélte, hogy valamilyen meggondolatlanságot, vagy egyebet csak talál majd benne, s ez ok lesz megszégyenítésére. Úgy érezte, nem nyugodhat, amíg Dávidot el nem pusztítja. Ám ezt úgy szerette volna megtenni, hogy a nép előtt igazolva legyen. Tőrt vetett neki azzal, hogy a filiszteusok további megveretését tanácsolta, s győzelme esetén, jutalmául idősebbik leányát ígérte feleségül. De Dávid most is szerény volt, és így felelt a megtisztelő ajánlatra: "Kicsoda vagyok én, és micsoda az én életem, és atyámnak családja Izráelben, hogy a királynak veje legyek?" (1Sám 18:18). A király azonban kinyilvánította hamisságát, mivel leányát másnak adta feleségül. {PP 651.4}   

An attachment for David on the part of Michal, Saul's youngest daughter, afforded the king another opportunity to plot against his rival. Michal's hand was offered the young man on condition that evidence should be given of the defeat and slaughter of a specified number of their national foes. “Saul thought to make David fall by the hand of the Philistines,” but God shielded His servant. David returned a victor from the battle, to become the king's son-in-law. “Michal Saul's daughter loved him,” and the monarch, enraged, saw that his plots had resulted in the elevation of him whom he sought to destroy. He was still more assured that this was the man whom the Lord had said was better than he, and who should reign on the throne of Israel in his place. Throwing off all disguise, he issued a command to Jonathan and to the officers of the court to take the life of the one he hated. {PP 652.1}

Mikál azonban - Saul kisebbik leánya - szerette Dávidot, és ez ismét alkalmat adott a királynak a vetélytárs elleni ármánykodásra. Most azzal a feltétellel kínálta fel Mikál kezét, ha Dávid bizonyos számú filiszteust megöl, "[...] mert Saul a Filiszteusok keze által akará Dávidot elpusztítani" (1Sám 18:25). Ámde Isten megmentette szolgáját és győzelemmel tért vissza az ütközetből, hogy a király veje legyen. "[...] és Mikál, a Saul leánya szereti őt" (1Sám 18:28), s így a dühöngő királynak újból látnia kellett, hogy amivel el akarta veszíteni, azzal éppen felmagasztalta Dávidot. Most még biztosabb volt abban, hogy Dávid az a férfiú, akiről az Úr azt mondta, hogy jobb nálánál, és hogy ő fog uralkodni Izrael nemzetségén. És most már nem is takarta szándékát, hanem nyílt parancsot adott Jonathánnak és testőrsége tagjainak, hogy vegyék életét annak, akit gyűlöl. {PP 652.1}   

Jonathan revealed the king's intention to David and bade him conceal himself while he would plead with his father to spare the life of the deliverer of Israel. He presented before the king what David had done to preserve the honor and even the life of the nation, and what terrible guilt would rest upon the murderer of the one whom God had used to scatter their enemies. The conscience of the king was touched, and his heart was softened. “And Saul sware, As the Lord liveth, he shall not be slain.” David was brought to Saul, and he ministered in his presence, as he had done in the past. {PP 652.2}

De Jonathán értesítette barátját atyja szándékáról, és utasította, hogy rejtőzzék el, míg ő atyjánál könyörög Izrael megszabadítójának életéért. Ígéretéhez híven fel is idézte atyja előtt mindazt, amit Dávid a nemzetért tett. Hogy megmentse atyja becsületét, figyelmeztette azokra a beláthatatlan következményekre, amelyek Dávid megöletését követnék. Felhívta figyelmét, hogy Dávid az Isten kegyeltje, s így igen kockázatos volna bántalmazni őt. Szavai meghatották, meglágyították a király szívét annyira, hogy esküvel biztosította Dávid életét. Dávid tehát újból a királyi udvarba került és szolgált Saulnak úgy, mint azelőtt. {PP 652.2}   

Again war was declared between the Israelites and the Philistines, and David led the army against their enemies. A great victory was gained by the Hebrews, and the people of the realm praised his wisdom and heroism. This served to stir up the former bitterness of Saul against him. While the young man was playing before the king, filling the palace with sweet harmony. Saul's passion overcame him, and he hurled a javelin at David, thinking to pin the musician to the wall; but the angel of the Lord turned aside the deadly weapon. David escaped and fled to his own house. Saul sent spies that they might take him as he should come out in the morning, and put an end to his life. {PP 652.3}

Közben ismét háború ütött ki a filiszteusok és Izrael között, és Dávid vezette ellenük a seregeket. A héberek ez alkalommal is nagy győzelmet arattak és a nép magasztalta Dávid hősiességét és bölcsességét. Ez újból felkeltette Saul korábbi dühét. Egyszer, amint Dávid előtte hárfázott, kellemes melódiával töltötte be a palotát, a Saulban tomboló szenvedély kitört: elhajította dárdáját, hogy a falhoz szegezze vele a zenészt, de Isten angyala elfordította a halált hozó fegyvert. Dávid erre újból elmenekült, és hazament házába. Saul azonban kémeket küldött utána azzal a megbízással, hogyha házát reggel elhagyja, öljék meg. {PP 652.3}   

Michal informed David of the purpose of her father. She urged him to flee for his life, and let him down from the window, thus enabling him to make his escape. He fled to Samuel at Ramah, and the prophet, fearless of the king's displeasure, welcomed the fugitive. The home of Samuel was a peaceful place in contrast with the royal palace. It was here, amid the hills, that the honored servant of the Lord continued his work. A company of seers was with him, and they studied closely the will of God and listened reverently to the words of instruction that fell from the lips of Samuel. Precious were the lessons that David learned from the teacher of Israel. David believed that the troops of Saul would not be ordered to invade this sacred place, but no place seemed to be sacred to the darkened mind of the desperate king. David's connection with Samuel aroused the jealousy of the king, lest he who was revered as a prophet of God throughout all Israel should lend his influence to the advancement of Saul's rival. When the king learned where David was, he sent officers to bring him to Gibeah, where he intended to carry out his murderous design. {PP 653.1}

Most meg Mikál tudatta férjével atyja szándékát, egyben unszolta, szökjön el és mentse életét. Le is eresztette őt az ablakon éjjel; és Dávid Sámuelhez menekült Rámába, aki mit sem törődve Saul haragjával, szívesen fogadta a menekülőt. Sámuel háza a királyi palotához viszonyítva a békesség hajléka volt. Mert a próféta elvonultan, a dombok között élve folytatta munkáját. Állandóan a próféták serege vette őt körül, akik tisztelettel hallgatták ajkáról a szót, amely Isten akaratára oktatta őket. Dávid is igen értékes tanítást nyert Izrael tanítójától. Azt hitte, ott biztonságban van, mert Saul nem fog parancsot adni, hogy az üldöző csapat a szent városba is behatoljon. De tévedett. Az elszánt király elborult elméje előtt semmi sem volt szent. Úgy gondolta, ha most Sámuel és Dávid egyesülnek, vetélytársa feltétlenül diadalmaskodni fog, mert Sámuel Isten prófétája volt Izraelben. Elküldte hát szolgáit Rámába, és utasította őket, hozzák Dávidot Gibeába, hogy ott megölhesse. {PP 653.1}   

The messengers went on their way, intent upon taking David's life; but One greater than Saul controlled them. They were met by unseen angels, as was Balaam when he was on his way to curse Israel. They began to utter prophetic sayings of what would occur in the future, and proclaimed the glory and majesty of Jehovah. Thus God overruled the wrath of man and manifested His power to restrain evil, while He walled in His servant by a guard of angels. {PP 653.2}

A szolgák el is indultak, hogy eleget tegyenek uruk parancsának, ámde szembekerültek azzal, aki nagyobb Saulnál. Isten láthatatlan angyalaival találkoztak, mint annak idején Bálám, aki elindult Izrael megátkozására. Saul emberei ahelyett, hogy Dávidot keresték volna, prófétai beszédben jelentették ki a jövőt és dicsőítették Istent. Így győzte le az Úr az emberi gonoszságot, és így védelmezte meg angyalok által szolgáját. {PP 653.2}   

The tidings reached Saul as he eagerly waited to have David in his power; but instead of feeling the rebuke of God, he was still more exasperated, and sent other messengers. These also were overpowered by the Spirit of God, and united with the first in prophesying. The third embassage was sent by the king; but when they came into the company of the prophets, the divine influence fell upon them also, and they prophesied. Saul then decided that he himself would go, for his fierce enmity had become uncontrollable. He was determined to wait for no further chance to kill David; as soon as he should come within reach of him, he intended with his own hand to slay him, whatever might be the consequences. {PP 653.3}

Az eset híre eljutott Saulhoz is, aki türelmetlenül várta már, hogy hatalmában tudja Dávidot; ám ahelyett, hogy az isteni feddésre magába szállt volna, még jobban felháborodott, és más követeket küldött Dávidért. De Isten Lelke ezekre is hatott, ezek is prófétálni kezdtek, úgy mint a többiek. Harmadszor is elküldött, de emberei ismét prófétáltak, mint az előbbiek. Saul most már úgy határozott, maga megy Dávidért, akit most már szívének minden vadságával gyűlölt. Elhatározta, hogy nem vár másik alkalomra, hanem ahogy szembekerül vele, saját kezűleg öli meg őt, bármi is történjék azután. {PP 653.3}   

But an angel of God met him on the way and controlled him. The Spirit of God held him in Its power, and he went forward uttering prayers to God, interspersed with predictions and sacred melodies. He prophesied of the coming Messiah as the world's Redeemer. When he came to the prophet's home in Ramah, he laid aside the outer garments that betokened his rank, and all day and all night he lay before Samuel and his pupils, under the influence of the divine Spirit. The people were drawn together to witness this strange scene, and the experience of the king was reported far and wide. Thus again, near the close of his reign, it became a proverb in Israel that Saul also was among the prophets. {PP 654.1}

De Isten angyala neki is elébe jött és vezette őt is. Isten Lelke reászállott, és imádkozva, énekelve és prófétálva folytatta útját. Prófétált a Messiás eljöveteléről, amikor pedig közel ért Sámuel házához Rámában, felső ruháit, rangjának árulóit levetette, és egész nap és egész éjjel Sámuel hallgatói között ült a Szentlélek befolyása alatt. A királynak ez az esete mindenütt ismert lett az emberek között, s így uralkodása vége felé még egyszer felelevenedett Izraelben a vele kapcsolatos közmondás: "Avagy Saul is a próféták közt van?" (1Sám 19:24). {PP 654.1}   

Again the persecutor was defeated in his purpose. He assured David that he was at peace with him, but David had little confidence in the king's repentance. He took this opportunity to escape, lest the mood of the king should change, as formerly. His heart was wounded within him, and he longed to see his friend Jonathan once more. Conscious of his innocence, he sought the king's son and made a most touching appeal. “What have I done?” he asked, “what is mine iniquity? and what is my sin before thy father, that he seeketh my life?” Jonathan believed that his father had changed his purpose and no longer intended to take the life of David. And Jonathan said unto him, “God forbid; thou shalt not die: behold, my father will do nothing either great or small, but that he will show it me: and why should my father hide this thing from me? It is not so.” After the remarkable exhibition of the power of God, Jonathan could not believe that his father would still harm David, since this would be manifest rebellion against God. But David was not convinced. With intense earnestness he declared to Jonathan, “As the Lord liveth, and as thy soul liveth, there is but a step between me and death.” {PP 654.2}

Saul szándéka ismét megsemmisült. Most újból biztosította Dávidot, hogy kiengesztelődött vele szemben, de az nem igen bízott a király bűnbánatának valódiságában. Ezért ezt az alkalmat menekülésre használta fel, nehogy Saul, meggondolva a dolgot, újból életére törhessen. Szíve igen megtelt keserűséggel, és menekülése előtt csupán barátját, Jonathánt kívánta látni még. Ártatlanságának tudatában kereste fel a király fiát, és így panaszkodott néki: "Mit cselekedtem? Mi vétkem van és mi bűnöm atyád előtt, hogy életemre tör?" (1Sám 20:1). Jonathán pedig nem tudta, hogy atyja megszegte esküjét, így szólt Dávidhoz: "Távol legyen! Te nem fogsz meghalni. Ímé az én atyám nem cselekszik sem nagy, sem kicsiny dolgot, hogy nékem meg ne mondaná. Miért titkolná el azért atyám előlem ezt a dolgot? Nem úgy van!" (1Sám 20:2). Miután Isten csodálatos ereje megnyugodott Saulon, Jonathán nem tudta elhinni, hogy barátjára tör, hiszen ez szerinte lázadás Isten ellen. De Dávid nem ezen a nézeten volt. Meggyőződéssel mondta Jonathánnak: "[...] Bizonyára él az Úr és él a te lelked, hogy alig egy lépés van köztem és a halál között" (1Sám 20:3). {PP 654.2}   

At the time of the new moon a sacred festival was celebrated in Israel. This festival recurred upon the day following the interview between David and Jonathan. At this feast it was expected that both the young men would appear at the king's table; but David feared to be present, and it was arranged that he should visit his brothers in Bethlehem. On his return he was to hide himself in a field not far from the banqueting hall, for three days absenting himself from the presence of the king; and Jonathan would note the effect upon Saul. If inquiry should be made as to the whereabouts of the son of Jesse, Jonathan was to say that he had gone home to attend the sacrifice offered by his father's household. If no angry demonstrations were made by the king, but he should answer, “It is well,” then it would be safe for David to return to the court. But if he should become enraged at his absence, it would decide the matter of David's flight. {PP 654.3}

Izraelben az volt a szokás, hogy újhold idején áldoztak Istennek és ünnepi lakomát ültek. Ez az ünnep éppen Dávid és Jonathán találkozása után következett. Ezen a napon mindkét ifjúnak jelen kellett lennie a király asztalánál, de Dávid félt ott megjelenni. Megegyeztek hát abban, hogy Dávid meglátogatja Betlehemben lakó rokonait, ahonnan visszajövet három napig rejtőzik a mezőn. Jonathán pedig figyeli, milyen hatást vált ki atyjából barátja távolléte. Ha Saul kérdezősködik felőle, azt mondja majd: hazament Betlehembe, hogy atyjának áldozásán jelen lehessen. Ha azután a király nem gerjed haragra, hanem azt mondja: Jól van, visszatér az udvarba, de ha haragra lobban, ez jele lesz annak, hogy Dávidnak menekülnie kell. {PP 654.3}   

On the first day of the feast the king made no inquiry concerning the absence of David; but when his place was vacant the second day, he questioned, “Wherefore cometh not the son of Jesse to meat, neither yesterday nor today? And Jonathan answered Saul, David earnestly asked leave of me to go to Bethlehem: and he said, Let me go, I pray thee; for our family hath a sacrifice in the city; and my brother, he hath commanded me to be there: and now, if I have found favor in thine eyes, let me get away, I pray thee, and see my brethren. Therefore he cometh not unto the king's table.” When Saul heard these words, his anger was ungovernable. He declared that as long as David lived, Jonathan could not come to the throne of Israel, and he demanded that David should be sent for immediately, that he might be put to death. Jonathan again made intercession for his friend, pleading, “Wherefore shall he be slain? what hath he done?” This appeal to the king only made him more satanic in his fury, and the spear which he had intended for David he now hurled at his own son. {PP 655.1}

Az ünnep első napján nem is érdeklődött a király Dávid felől; de amikor helyét másnap is üresen látta, megkérdezte Jonathántól: "Isainak fia miért nem jött el az ebédre sem tegnap, sem ma?" (1Sám 20:27). Jonathán pedig felele Saulnak: "Elkéredzék tőlem Dávid Bethlehembe; És monda: Ugyan bocsáss el engem, mert nemzetségünknek áldozata van most a városban, és ezt parancsolta nékem bátyám; azért, ha kedvelsz engem, kérlek, hadd menjek el, hogy megnézzem testvéreimet. Ezért nem jött el a király asztalához" (1Sám 20:29). Saul amikor ezt a beszédet meghallotta, éktelen haragra gerjedt. Kijelentette, hogy amíg Dávid él, Jonathán nem kerülhet a trónra; s ismét utána küldött, hogy megöljék őt. Jonathán újból pártjára kelt barátjának, és azt mondta: "Miért kell meghalnia, mit vétett?" (1Sám 20:32). A királyt ez a kérdés annyira felbőszítette, hogy a Dávidnak szánt dárdát most fia után hajította. {PP 655.1}   

The prince was grieved and indignant, and leaving the royal presence, he was no more a guest at the feast. His soul was bowed down with sorrow as he repaired at the appointed time to the spot where David was to learn the king's intentions toward him. Each fell upon the other's neck, and they wept bitterly. The dark passion of the king cast its shadow upon the life of the young men, and their grief was too intense for expression. Jonathan's last words fell upon the ear of David as they separated to pursue their different paths, “Go in peace, forasmuch as we have sworn both of us in the name of the Lord, saying, The Lord be between me and thee, and between my seed and thy seed forever.” {PP 655.2}

Jonathán pedig igen megszomorodott, és ő sem volt tovább atyja vendége. Mélyen megszomorodva és leverve érkezett a helyre, ahol egyezségük szerint értesítette Dávidot atyja szándékáról. Odaérve egymás nyakába borulva keservesen sírtak. Saul sötét szenvedélye a fiatal emberek életére vetette árnyékát és fájdalmuk túl nagy volt ahhoz, hogy azt kifejezzék. Amikor elváltak, így szólt Jonathán Dávidhoz: "Eredj el békességgel! Mivelhogy megesküdtünk mind a ketten az Úrnak nevére, mondván: Az Úr legyen köztem és közted, az én magom között és a te magod között örökre" (1Sám 20:42). {PP 655.2}   

The king's son returned to Gibeah, and David hastened to reach Nob, a city but a few miles distant, and also belonging to the tribe of Benjamin. The tabernacle had been taken to this place from Shiloh, and here Ahimelech the high priest ministered. David knew not whither to flee for refuge, except to the servant of God. The priest looked upon him with astonishment, as he came in haste and apparently alone, with a countenance marked by anxiety and sorrow. He inquired what had brought him there. The young man was in constant fear of discovery, and in his extremity he resorted to deception. David told the priest that he had been sent by the king on a secret errand, one which required the utmost expedition. Here he manifested a want of faith in God, and his sin resulted in causing the death of the high priest. Had the facts been plainly stated, Ahimelech would have known what course to pursue to preserve his life. God requires that truthfulness shall mark His people, even in the greatest peril. David asked the priest for five loaves of bread. There was nothing but hallowed bread in the possession of the man of God, but David succeeded in removing his scruples, and obtained the bread to satisfy his hunger. {PP 655.3}

Jonathán visszatért Gibeába, Dávid pedig Nóbba menekült, egy kis benjaminita városkába. A szentély közben ide került Silóból, és Akhimélek főpap szolgált benne. Dávid nem tudta, hova meneküljön Saul elől. Legbiztosabb menedéknek találta Isten szolgájának hajlékát. A főpap csodálkozva kérdezte tőle, mi járatban van, mivel látta, hogy sietett és egyedül jött. Félvén a felfedezéstől, Dávid hibát követett el, ami később a főpap életébe került. Azt mondta, hogy a király parancsára sürgős, titkos küldetésben jár. Pedig, ha elmondta volna az igazságot, a főpap tudta volna, mit kell tennie élete megmentéséért. Isten is azt kívánja, hogy övéi ragaszkodjanak az igazsághoz még a legnagyobb veszélyben is. Dávid öt kenyeret kért a főpaptól, ámde a szent kenyereken kívül nem volt más kenyér a házban, s így Dávid unszolására azokat adta oda éhsége csillapítására. {PP 655.3}   

A new danger now presented itself. Doeg, the chief of Saul's herdsmen, who had professed the faith of the Hebrews, was now paying his vows in the place of worship. At sight of this man David determined to make haste to secure another place of refuge, and to obtain some weapon with which to defend himself if defense should become necessary. He asked Ahimelech for a sword, and was told that he had none except the sword of Goliath, which had been kept as a relic in the tabernacle. David replied, “There is none like that; give it me.” His courage revived as he grasped the sword that he had once used in destroying the champion of the Philistines. {PP 656.1}

Dávid azonban itt sem lehetett biztonságban, mert ahogy ott időzött, meglátta Doégot, Saul pásztorainak számadóját, aki Izrael vallását elfogadva áldozatot mutatott be a szentélyben. Dávid igyekezett, hogy saját védelmére fegyvert szerezzen s azután biztonságosabb rejtekhelyet keressen. Akhimélek azonban kérésére azt felelte, hogy csak a filiszteus Góliát kardja van ott, amelyet emlékül helyeztek el a szentélyben. "Nincs ahhoz hasonló, add ide azt nékem" (1Sám 21:9). És ahogy kezében érezte a kardot, amellyel a filiszteusok hősét levágta, új bátorság és remény töltötte el. {PP 656.1}   

David fled to Achish, the king of Gath; for he felt that there was more safety in the midst of the enemies of his people than in the dominions of Saul. But it was reported to Achish that David was the man who had slain the Philistine champion years before; and now he who had sought refuge with the foes of Israel found himself in great peril. But, feigning madness, he deceived his enemies and thus made his escape. {PP 656.2}

Dávid ezután Ákhishoz, Gáth királyához menekült, mert úgy vélte, népe ellenségének földén inkább biztonságban lesz, mint Saul országában. Ámde Ákhisnak közben jelentették, hogy ez az az ember, aki annak idején a filiszteusok bajnokát megölte, s így itt is újabb veszedelem leselkedett reá. Innen úgy menekült meg, hogy őrültnek tetette magát. {PP 656.2}   

The first error of David was his distrust of God at Nob, and his second mistake was his deception before Achish. David had displayed noble traits of character, and his moral worth had won him favor with the people; but as trial came upon him, his faith was shaken, and human weakness appeared. He saw in every man a spy and a betrayer. In a great emergency David had looked up to God with a steady eye of faith, and had vanquished the Philistine giant. He believed in God, he went in His name. But as he had been hunted and persecuted, perplexity and distress had nearly hidden his heavenly Father from his sight. {PP 656.3}

Dávid első hibáját Nóbban követte el, amikor hitetlenségében nem bízott Istenben; most Ákhis félrevezetésével másodszor is vétkezett. Pedig egyeneslelkű volt, és éppen ezzel nyerte meg a nép tetszését. A megkísértés idején azonban kitűnt, hogy ő is csak gyenge ember. Bujdosása közben mindenkiben kémet és árulót látott. Pedig akkor is nagy veszélyben volt, mikor Isten nevében legyőzte Góliátot. Akkor hitt Istenben, és az ő nevében sietett a harcra. De most, hogy érdemtelenül üldözték, annyira megzavarodott, hogy majdnem szem elől tévesztette mennyei Atyját. {PP 656.3}   

Yet this experience was serving to teach David wisdom; for it led him to realize his weakness and the necessity of constant dependence upon God. Oh, how precious is the sweet influence of the Spirit of God as it comes to depressed or despairing souls, encouraging the fainthearted, strengthening the feeble, and imparting courage and help to the tried servants of the Lord! Oh, what a God is ours, who deals gently with the erring and manifests His patience and tenderness in adversity, and when we are overwhelmed with some great sorrow! {PP 657.1}

Ezek a tapasztalatok bölcsebbé tették őt; mert meggyőzték gyengeségéről és az Istenhez való ragaszkodás szükséges voltáról. Ó! milyen becses, milyen drága Isten Szentlelkének közelsége, amikor kétségbeesett lelkeket keres fel, gyengéket erősít és csüggedteket emel fel! Ó! milyen könyörülő Isten a mi Atyánk, aki nem veti el a tévelygőt, nem hagyja magára a csüggedőt, hanem szeretettel és gyengédséggel közeledik hozzá. {PP 657.1}   

Every failure on the part of the children of God is due to their lack of faith. When shadows encompass the soul, when we want light and guidance, we must look up; there is light beyond the darkness. David ought not to have distrusted God for one moment. He had cause for trusting in Him: he was the Lord's anointed, and in the midst of danger he had been protected by the angels of God; he had been armed with courage to do wonderful things; and if he had but removed his mind from the distressing situation in which he was placed, and had thought of God's power and majesty, he would have been at peace even in the midst of the shadows of death; he could with confidence have repeated the promise of the Lord, “The mountains shall depart, and the hills be removed; but My kindness shall not depart from thee, neither shall the covenant of My peace be removed.” Isaiah 54:10. {PP 657.2}

Ha Isten gyermeke vétkezik, az csak a kishitűség következménye lehet. Ezért, ha sötét fellegek vesznek bennünket körül; ha isteni vezetésre és világosságra van szükségünk, nézzünk fel! A sötétségen túl világosság van! Dávidnak sem kellett volna egy pillanatig sem kételkednie Istenben. Sőt, meg volt rá minden oka, hogy higgyen Benne, hiszen felkentje volt, s a veszélyben az ő angyalai őrködtek felette; bátorsággal és csodálatos képességgel volt felruházva, és hogyha felül tudott volna emelkedni az adott helyzeten, és a bajok mögött Isten hatalmát látta volna, békessége lett volna a halál árnyékában. Nagy biztonsággal ismételgethette volna Isten eme ígéretét: "Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendül, így szól könyörülő Urad" (Ésa 54:10). {PP 657.2}   

Among the mountains of Judah, David sought refuge from the pursuit of Saul. He made good his escape to the cave of Adullam, a place that, with a small force, could be held against a large army. “And when his brethren and all his father's house heard it, they went down thither to him.” The family of David could not feel secure, knowing that at any time the unreasonable suspicions of Saul might be directed against them on account of their relation to David. They had now learned—what was coming to be generally known in Israel—that God had chosen David as the future ruler of His people; and they believed that they would be safer with him, even though he was a fugitive in a lonely cave, than they could be while exposed to the insane madness of a jealous king. {PP 657.3}

Ezután Júda hegyeiben keresett menedéket Saul üldözései elől. Sikerült elérnie Adullám barlangját, amelyet egy kicsiny csapattal egész hadsereg ellen is lehetett védelmezni. "És mikor meghallották testvérei és atyjának egész háza népe, oda menének hozzá" (1Sám 22:1). Mert féltek, hogy Saul esztelen haragjában, mint Dávid hozzátartozóit, őket is kiirthatja. Most megtanulták, ami általánosan tudott volt Izraelben, hogy az Úr Dávidot szemelte ki Izrael vezetőjévé; és hitték, hogy biztonságosabban vannak vele, - noha ő is, menekültként barlangban volt - mint amikor ki voltak téve a féltékeny király esztelen dühének. {PP 657.3}   

In the cave of Adullam the family were united in sympathy and affection. The son of Jesse could make melody with voice and harp as he sang, “Behold, how good and how pleasant it is for brethren to dwell together in unity!” Psalm 133:1. He had tasted the bitterness of distrust on the part of his own brothers; and the harmony that had taken the place of discord brought joy to the exile's heart. It was here that David composed the fifty-seventh psalm. {PP 658.1}

Ott, Adullám barlangjában békében és szeretetben volt együtt az egész család. Dávid hárfázott, s ők vele énekelték: "Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak" (Zsolt 133:1). A múltban testvérei megvetésének keserűségét érezte, de most örömmel töltötte el a békés egyetértés. Itt szerezte Dávid a ötvenhetedik zsoltárt is. {PP 658.1}   

It was not long before David's company was joined by others who desired to escape the exactions of the king. There were many who had lost confidence in the ruler of Israel, for they could see that he was no longer guided by the Spirit of the Lord. “And everyone that was in distress, and everyone that was in debt, and everyone that was discontented,” resorted to David, “and he became a captain over them: and there were with him about four hundred men.” Here David had a little kingdom of his own, and in it order and discipline prevailed. But even in his retreat in the mountains he was far from feeling secure, for he received continual evidence that the king had not relinquished his murderous purpose. {PP 658.2}

Nemsokára olyanok csatlakoztak hozzájuk, akik féltek a király haragjától. Sokan bizalmukat vesztették Saulban, mert látták, hogy nem vezeti őt Isten Lelke. "És hozzá gyűlének mindazok, akik nyomorúságban valának, és mindazok, akiknek hitelezőik voltak, és minden elkeseredett ember, ő pedig vezérük lett azoknak; és mintegy négyszázan valának ővele" (1Sám 22:2). Kis birodalom volt ez, amelyben azonban rend és fegyelem uralkodott. De Dávid nem érezte magát biztonságban ezen a menedékhelyen sem, mert minduntalan hírek jöttek, hogy a király halálra keresi őt. {PP 658.2}   

He found a refuge for his parents with the king of Moab, and then, at a warning of danger from a prophet of the Lord, he fled from his hiding place to the forest of Hareth. The experience through which David was passing was not unnecessary or fruitless. God was giving him a course of discipline to fit him to become a wise general as well as a just and merciful king. With his band of fugitives he was gaining a preparation to take up the work that Saul, because of his murderous passion and blind indiscretion, was becoming wholly unfitted to do. Men cannot depart from the counsel of God and still retain that calmness and wisdom which will enable them to act with justice and discretion. There is no insanity so dreadful, so hopeless, as that of following human wisdom, unguided by the wisdom of God. {PP 658.3}

Ezért szüleit biztonságba helyezte Moáb királyánál, maga pedig, - miután figyelmeztetést kapott egy próféta által - elmenekült Héreth erdejébe. Dávidnak ezek a keserű tapasztalatai nem voltak hiábavalók és gyümölcstelenek. Leckét adott általuk Isten, hogy miként lehet majd bölcs kormányzó, igazságos és kegyes király. A menekültekkel való szövetségben készíttetett elő, hogy felvehesse majd azt a munkát, amelynek végzésére Saul gyilkos szenvedélye miatt most képtelennek bizonyult. Mert ha egy ember Isten tanácsától elfordul, elvétetik tőle az a nyugalom és bölcsesség is, amely igazságos és meggondolt cselekedetekre képesítette őt. Nincs annál nagyobb ostobaság, mintha az ember elvetve az isteni bölcsességet, az emberek bölcsességét követi. {PP 658.3}   

Saul had been preparing to ensnare and capture David in the cave of Adullam, and when it was discovered that David had left this place of refuge, the king was greatly enraged. The flight of David was a mystery to Saul. He could account for it only by the belief that there had been traitors in his camp, who had informed the son of Jesse of his proximity and design. {PP 658.4}

Saul felkészült arra, hogy Dávidot elfogja Adullám barlangjában, és amikor tudtára adták, hogy másutt rejtőzött el, igen megharagudott. Dávid megmenekülése titok volt Saul számára. Isai fiának menekülését csak úgy tudta megmagyarázni, hogy saját táborából valaki értesítette őt jöveteléről. {PP 658.4}   

He affirmed to his counselors that a conspiracy had been formed against him, and with the offer of rich gifts and positions of honor he bribed them to reveal who among his people had befriended David. Doeg the Edomite turned informer. Moved by ambition and avarice, and by hatred of the priest, who had reproved his sins, Doeg reported David's visit to Ahimelech, representing the matter in such a light as to kindle Saul's anger against the man of God. The words of that mischievous tongue, set on fire of hell, stirred up the worst passions in Saul's heart. Maddened with rage, he declared that the whole family of the priest should perish. And the terrible decree was executed. Not only Ahimelech, but the members of his father's house—“four-score and five persons that did wear a linen ephod”—were slain at the king's command, by the murderous hand of Doeg. {PP 659.1}

Tanácsosai előtt azt hangoztatta, hogy valahol biztosan összeesküvést szőttek ellene. Egyben pedig magas méltóságot és jutalmat ígért azoknak, akik elárulják, hogy ki van barátságban Isai fiával. Szóltak neki az edomita Doég felől. Őt egyfelől a kitüntetések vonzották, másfelől pedig bosszút akart állni a főpapon, aki bűnéért megdorgálta. Ezért elbeszélte Saulnak, hogy Dávidot Nóbban látta, és a főpap ezt és ezt cselekedte vele. Ezért aztán felgerjedt a király haragja Akhimélek ellen. Doég pokoli tüzet gerjesztő gonosz nyelve annyira felingerelte a királyt, hogy dühtől tajtékozva elhatározta Akhiméleknek és családjának halálát. A rettenetes ítéletet végrehajtották; nemcsak Akhiméleken, hanem házának minden tagján is, "[...] nyolcvanöt embert ölt meg, akik gyolcs efódot viselének" (1Sám 22:18) Doég a király parancsára. {PP 659.1}   

“And Nob, the city of the priests, smote he with the edge of the sword, both men and women, children and sucklings, and oxen, and asses, and sheep.” This is what Saul could do under the control of Satan. When God had said that the iniquity of the Amalekites was full, and had commanded him to destroy them utterly, he thought himself too compassionate to execute the divine sentence, and he spared that which was devoted to destruction; but now, without a command from God, under the guidance of Satan, he could slay the priests of the Lord and bring ruin upon the inhabitants of Nob. Such is the perversity of the human heart that has refused the guidance of God. {PP 659.2}

"És Nóbot is, a papok városát fegyvernek élével vágatá le, mind a férfit, mind az asszonyt, mind a gyermeket, mind a csecsemőt; az ökröt és szamarat, és bárányt, fegyvernek élével" (1Sám 22:19). Ezt Saul Sátán vezetésével tette. Amikor Isten parancsolta néki, hogy az amálekitákat, akiknek bűne teljesen betelt, irtsa ki, túl érzékenynek állította magát és megkímélte azt, ami pusztulásra volt szánva; de most Sátán vezetése alatt nyugodtan kiirtotta a papokat és megölette Nób lakóit. Ilyen balgatag és gonosz az emberi szív, amely elveti Isten vezetését. {PP 659.2}   

This deed filled all Israel with horror. It was the king whom they had chosen that had committed this outrage, and he had only done after the manner of the kings of other nations that feared not God. The ark was with them, but the priests of whom they had inquired were slain with the sword. What would come next? {PP 659.3}

Ez a cselekedete megrémítette egész Izraelt. Az a király cselekedte ezt a nagy gonoszságot, akit ők választottak, aki csupán úgy cselekedett, ahogy a többi nemzetek királyai, akik nem félik Istent. A szövetség ládája ott volt birtokukban, de a tanácsadó papjaikat leöldösték. Mi következhetett még? {PP 659.3}