The victory at Beth-horon was speedily followed by the conquest of southern Canaan. “Joshua smote all the country of the hills, and of the south, and of the vale.... And all these kings and their land did Joshua take at one time, because the Lord God of Israel fought for Israel. And Joshua returned, and all Israel with him, unto the camp at Gilgal.” {PP 510.1}
A béthoroni győzelmet gyorsan követte Kánaán déli részének megszállása. "Megveré azért Józsué az egész földet; a hegységet és a déli vidéket, a síkságot, [...] És mindezeket a királyokat és azoknak földjét egy útban hódítá meg Józsué, mivelhogy az Úr, Izráelnek Istene hadakozott vala Izráelért. Azután visszatére Józsué és vele az egész Izráel a táborba, Gilgálba" (Józs 10:40-43). {PP 510.1}
The tribes of northern Palestine, terrified at the success which had attended the armies of Israel, now entered into a league against them. At the head of this confederacy was Jabin, king of Hazor, a territory to the west of Lake Merom. “And they went out, they and all their hosts with them.” This army was much larger than any that the Israelites had before encountered in Canaan—“much people, even as the sand that is upon the seashore in multitude, with horses and chariots very many. And when all these kings were met together, they came and pitched together at the waters of Merom, to fight against Israel.” Again a message of encouragement was given to Joshua: “Be not afraid because of them: for tomorrow about this time will I deliver them up all slain before Israel.” {PP 510.2}
Észak-Palesztina törzsei megrémülvén az Izrael seregét kísérő sikerektől, szövetkeztek ellene. E szövetség feje a Mérom tótól nyugatra eső területnek, Hásornak királya, Jábin volt. "És kijövének ők és velök az ő egész táboruk" (Józs 11:4). E hadsereg sokkal nagyobb volt mindazoknál, amelyekkel Izrael Kánaánban eddig találkozott. "[...] sok nép, olyan sok, mint a fövény, amely a tenger partján van, és igen sok ló és szekér. És összegyűlének mindezek a királyok, [...] és megindulának, és táborba szállának együttesen" (Józs 11:4-5). Ismét bátorító üzenetet kapott Józsué: "Ne félj tőlök, mert holnap ilyenkorra mindnyájokat átdöfötten vetem az Izráel elé" (Józs 11:6). {PP 510.2}
Near Lake Merom he fell upon the camp of the allies and utterly routed their forces. “The Lord delivered them into the hand of Israel, who smote them, and chased them ... until they left them none remaining.” The chariots and horses that had been the pride and boast of the Canaanites were not to be appropriated by Israel. At the command of God the chariots were burned, and the horses lamed, and thus rendered unfit for use in battle. The Israelites were not to put their trust in chariots or horses, but “in the name of the Lord their God.” {PP 510.3}
Józsué a Mérom tó közelében a szövetségesek táborára tört és teljesen felmorzsolta azok erejét. "És adá őket az Úr Izráelnek kezébe, és verék [...] és űzék őket [...] hogy senki sem maradt közülök életben" (Józs 11:8). A harci kocsikat és a lovakat, melyekkel a kanaániták büszkélkedtek és kérkedtek, nem volt szabad az izraelitáknak eltulajdonítani. Isten parancsára a szekereket elégették, a lovakat megbénították és így tették harcképtelenné az ellenséget. Izraelnek nem volt szabad szekerekben és lovakban bíznia, hanem csak Urának, Istenének nevében. {PP 510.3}
But though the power of the Canaanites had been broken, they had not been fully dispossessed. On the west the Philistines still held a fertile plain along the seacoast, while north of them was the territory of the Sidonians. Lebanon also was in the possession of the latter people; and to the south, toward Egypt, the land was still occupied by the enemies of Israel. {PP 511.1}
Bár a kanaániták erejét megtörték, de birtokuktól nem fosztották meg őket. Nyugaton a filiszteusok még mindig megtartottak a tengerpart mentén egy termékeny síkságot, míg a tőlük északra fekvő terület a sidóniaiké volt. A Libánon is ez utóbbi nép birtoka volt; Egyiptom felé délen az országot még mindig az ellenség lakta. {PP 511.1}
Joshua was not, however, to continue the war. There was another work for the great leader to perform before he should relinquish the command of Israel. The whole land, both the parts already conquered and that which was yet unsubdued, was to be apportioned among the tribes. And it was the duty of each tribe to fully subdue its own inheritance. If the people should prove faithful to God, He would drive out their enemies from before them; and He promised to give them still greater possessions if they would but be true to His covenant. {PP 511.2}
Ennek ellenére Józsuénak nem kellett folytatnia a harcot. A nagy vezetőnek más munkát kellett véghez vinnie, mielőtt az Izrael feletti parancsnokságot átadná. Az egész országot, a már elfoglalt és a még meg nem hódított részeket fel kellett osztania. Minden törzsnek pedig kötelessége volt, hogy a maga örökségét megszerezze. ha a nép hűséges marad Istenhez, ő kiűzi előlük ellenségeiket, és megígérte, hogy nagyobb területet is ad nekik, ha szövetségéhez hívek maradnak. {PP 511.2}
To Joshua, with Eleazar the high priest, and the heads of the tribes, the distribution of the land was committed, the location of each tribe being determined by lot. Moses himself had fixed the bounds of the country as it was to be divided among the tribes when they should come in possession of Canaan, and had appointed a prince from each tribe to attend to the distribution. The tribe of Levi, being devoted to the sanctuary service, was not counted in this allotment; but forty-eight cities in different parts of the country were assigned the Levites as their inheritance. {PP 511.3}
Az ország felosztása Józsuéra, Eleázár főpapra és a törzsek fejedelmeire lett bízva. Minden törzs helyét sorsvetés által döntötték el. Az ország határait Mózes maga határozta meg úgy, ahogy azt a törzsek között fel kell osztani mikor Kánaán birtokába kerülnek; és minden törzsből egy fejedelmet jelölt ki, akinek részt kell vennie a szétosztásban. Mivel Lévi törzse a szentély szolgálatára volt szentelve, nem lett beleszámítva e felosztásba; de az ország különböző részein lévő negyvennyolc várost nekik jelölték ki örökségül. {PP 511.3}
Before the distribution of the land had been entered upon, Caleb, accompanied by the heads of his tribe, came forward with a special claim. Except Joshua, Caleb was now the oldest man in Israel. Caleb and Joshua were the only ones among the spies who had brought a good report of the Land of Promise, encouraging the people to go up and possess it in the name of the Lord. Caleb now reminded Joshua of the promise then made, as the reward of his faithfulness: “The land whereon thy feet have trodden shall be thine inheritance, and thy children's forever, because thou hast wholly followed the Lord.” He therefore presented a request that Hebron be given him for a possession. Here had been for many years the home of Abraham, Isaac, and Jacob; and here, in the cave of Machpelah, they were buried. Hebron was the seat of the dreaded Anakim, whose formidable appearance had so terrified the spies, and through them destroyed the courage of all Israel. This, above all others, was the place which Caleb, trusting in the strength of God, chose for his inheritance. {PP 511.4}
Mielőtt megkezdték volna az ország felosztását, törzsének fejedelmei kíséretében Káleb sajátos igénnyel lépett elő. Józsuét kivéve Káleb volt Izraelben a legidősebb ember. A kémek között Káleb és Józsué volt az, aki jó jelentést hozott az ígéret földjéről, bátorítván a népet, hogy menjen fel és foglalja el azt az Úr nevében. Káleb most emlékeztette Józsuét az akkor nyert ígéretre, amelyet hősége jutalmául kapott: "[...] a föld, amelyet megtapodott a te lábad, tiéd lesz örökségül, és a te fiaidé mindörökké, mivelhogy tökéletesen követted az Urat" (Józs 14:9). És kérte, hogy Hebront adják néki birtokul. Ez volt hosszú éveken át Ábrahám, Izsák és Jákób otthona és itt, Makpeláh barlangjában voltak eltemetve. Hebron volt a félelmetes anákok székhelye, akiknek hatalmas külsejétől megrémültek a kémek, és általuk egész Izrael bátorsága megrendült. És Káleb, bízva Istenének erejében és hatalmában, éppen ezt a helyet választotta magának örökségül. {PP 511.4}
“Behold, the Lord hath kept me alive,” he said, “these forty and five years, even since the Lord spake this word unto Moses: ... and now, lo, I am this day fourscore and five years old. As yet I am as strong this day as I was in the day that Moses sent me: as my strength was then, even so is my strength now, for war, both to go out, and to come in. Now therefore give me this mountain, whereof the Lord spake in that day: for thou heardest in that day how the Anakim were there, and that the cities were great and fenced: if so be the Lord will be with me, then I shall be able to drive them out, as the Lord said.” This request was supported by the chief men of Judah. Caleb himself being the one appointed from this tribe to apportion the land, he had chosen to unite these men with him in presenting his claim, that there might be no appearance of having employed his authority for selfish advantage. {PP 512.1}
"Most pedig" - mondta - "ímé megtartott engem az Úr életben, amint szólott vala; most negyvenöt esztendeje, amióta szólott vala az Úr e dologról Mózesnek [...] és most ímé, nyolcvanöt esztendős vagyok! Még ma is olyan erős vagyok, amilyen azon a napon voltam, amikor elküldött engem Mózes; amilyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harcoláshoz és járásra-kelésre. Most azért add nékem ezt a hegyet, amelyről szólt vala az Úr azon a napon; mert magad is hallottad azon a napon, hogy Anákok vannak ott, és nagy, erősített városok; hátha velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, amint megmondotta" (Józs 14:10-12). Ezt a kérelmet Júda főemberei támogatták. Káleb - egyike volt azoknak, akiket törzse az ország felosztására kijelölt - kiválasztotta ezeket a férfiakat, hogy velük együtt terjessze elő kérését, nehogy az legyen a látszat, hogy tekintélyét önző célokra használja fel. {PP 512.1}
His claim was immediately granted. To none could the conquest of this giant stronghold be more safely entrusted. “Joshua blessed him, and gave unto Caleb the son of Jephunneh Hebron for an inheritance,” “because that he wholly followed the Lord God of Israel.” Caleb's faith now was just what it was when his testimony had contradicted the evil report of the spies. He had believed God's promise that He would put His people in possession of Canaan, and in this he had followed the Lord fully. He had endured with his people the long wandering in the wilderness, thus sharing the disappointments and burdens of the guilty; yet he made no complaint of this, but exalted the mercy of God that had preserved him in the wilderness when his brethren were cut off. Amid all the hardships, perils, and plagues of the desert wanderings, and during the years of warfare since entering Canaan, the Lord had preserved him; and now at upwards of fourscore his vigor was unabated. He did not ask for himself a land already conquered, but the place which above all others the spies had thought it impossible to subdue. By the help of God he would wrest his stronghold from the very giants whose power had staggered the faith of Israel. It was no desire for honor or aggrandizement that prompted Caleb's request. The brave old warrior was desirous of giving to the people an example that would honor God, and encourage the tribes fully to subdue the land which their fathers had deemed unconquerable. {PP 512.2}
Kérését azonnal teljesítették. Senkire sem lehetett volna ez óriási erődítmény bevételét rábízni. "És megáldá őt Józsué, és odaadá Hebront Kálebnek, a Jefunné fiának örökségül [...] amiért hogy tökéletesen követte vala az Urat, Izráelnek Istenét" (Józs 14:13-14). Káleb hite ugyanaz volt most is, mint amikor ellentmondott a kémek rossz jelentésének. Hitte Isten ígéretét, hogy az ő népét Kánaán birtokába helyezi és ebben teljesen az Urat követte. Elviselte népével a hosszú pusztai vándorlást, így osztozott a bűnösök csalódásában és terheiben, ám nem panaszkodott, hanem dicsőítette Isten irgalmát, amely megőrizte őt a pusztában, míg atyjafiai ott lelték sírjukat. A pusztai vándorlás veszedelmei, bajai és csapásai alatt, csakúgy, mint a kánaáni háborús esztendőkben is megtartotta őt az Úr, s most is, hogy elmúlt nyolcvan éves, ereje még mindig nem fogyatkozott meg. Nem kért meghódított területet örökségül, hanem ragaszkodott ahhoz a területhez, amelyet a kémek bevehetetlennek állítottak. Isten segítségével azt az erődítményt akarta kiragadni az óriások kezéből, melynek ereje Izrael hitét megingatta. Nem hatalom vagy dicsőségvágy sugallta Káleb kérését. Az öreg harcos a népnek kívánt példát adni, amely dicsőíti Istent és bátorítja a törzseket az atyáik által bevehetetlennek tartott ország elfoglalására. {PP 512.2}
Caleb obtained the inheritance upon which his heart had been set for forty years, and, trusting in God to be with him, he “drove thence the three sons of Anak.” Having thus secured a possession for himself and his house, his zeal did not abate; he did not settle down to enjoy his inheritance, but pushed on to further conquests for the benefit of the nation and the glory of God. {PP 513.1}
Káleb elnyerte örökségét, mely után szíve negyven éven át sóvárgott, és Istenben bízva "[...] kiűzé onnan [...] Anáknak három fiát" (Józs 15:14). Így biztosította örökségét a maga és házanépe számára. Igyekezete nem csökkent, nem telepedett le, hogy örüljön örökségének, hanem tovább űzte az ellenséget nemzetének javára és Istenének dicsőségére. {PP 513.1}
The cowards and rebels had perished in the wilderness, but the righteous spies ate of the grapes of Eschol. To each was given according to his faith. The unbelieving had seen their fears fulfilled. Notwithstanding God's promise, they had declared that it was impossible to inherit Canaan, and they did not possess it. But those who trusted in God, looking not so much to the difficulties to be encountered as to the strength of their Almighty Helper, entered the goodly land. It was through faith that the ancient worthies “subdued kingdoms, ... escaped the edge of the sword, out of weakness were made strong, waxed valiant in fight, turned to flight the armies of the aliens.” Hebrews 11:33, 34. “This is the victory that overcometh the world, even our faith.” 1 John 5:4. {PP 513.2}
A gyávák és a lázongók meghaltak a pusztában, de az igaz kémek ehettek Eskól gyümölcséből. Mindenkinek hite szerint adatott. A hitetlen meglátta félelmének beteljesedését. Isten ígérete ellenére állították lehetetlen Kánaánt bevenni és nem is birtokolhatták azt. De akik bíztak Istenben és inkább tekintettek az ő hatalmára, mint az őket körülvevő veszedelmekre, beléphettek a jó országba. "Hit által országokat győztek le, [...] megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait" (Zsid 11:33-34). "[...] az a győzedelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk" (1Jn 5:4). {PP 513.2}
Another claim concerning the division of the land revealed a spirit widely different from that of Caleb. It was presented by the children of Joseph, the tribe of Ephraim with the half tribe of Manasseh. In consideration of their superior numbers, these tribes demanded a double portion of territory. The lot designated for them was the richest in the land, including the fertile plain of Sharon; but many of the principal towns in the valley were still in possession of the Canaanites, and the tribes shrank from the toil and danger of conquering their possessions, and desired an additional portion in territory already subdued. The tribe of Ephraim was one of the largest in Israel, as well as the one to which Joshua himself belonged, and its members naturally regarded themselves as entitled to special consideration. “Why hast thou given me but one lot and one portion to inherit,” they said, “seeing I am a great people?” But no departure from strict justice could be won from the inflexible leader. {PP 513.3}
Az ország felosztását illetően egy másik igény Káleb kérelmével teljesen ellentétes lelkületet mutatott. Ezt József fiai, Efraim törzse és Manassé féltörzse terjesztették elő. Nagyobb lélekszámukra való tekintettel e törzsek kétrésznyi területet kaptak. A sorshúzás számukra az országban a leggazdagabb részt jelölte ki, magába foglalva Sáron termékeny síkságát, de a völgyben levő fontos városok közül sok még a kanaániták birtokában volt, s a törzsek megrettentek a honfoglalás fáradalmaitól és veszélyeitől. Efraim, Izrael egyik legnépesebb törzse volt. Józsué is e törzshöz tartozott és tagjai ennek alapján előjogokat tulajdonítottak maguknak. "[...] Miért adtál nékem egy sors szerint való örökséget és egy osztályrészt, holott én sok nép vagyok?" (Józs 17:14) - mondották Józsuénak. De a vezetőnél nem tudták elérni, hogy a szigorú igazságtól eltérjen. {PP 513.3}
The power of the God of Israel had been pledged to His people, and had the Ephraimites possessed the courage and faith of Caleb, no enemy could have stood before them. Their evident desire to shun hardship and danger was firmly met by Joshua. “Thou art a great people, and hast great power,” he said; “thou shalt drive out the Canaanites, though they have iron chariots, and though they be strong.” Thus their own arguments were turned against them. Being a great people, as they claimed, they were fully able to make their own way, as did their brethren. With the help of God they need not fear the chariots of iron. {PP 514.2}
Izrael Istenének hatalma népe záloga volt, és ha az efraimiták Káleb hitével és bátorságával rendelkeztek volna, egyetlen ellenség sem állt volna meg előttük. Kinyilvánított óhajuknak, hogy elkerüljék a fáradságot és a veszélyeket, Józsué határozottan ellenállt. "[...] Sok nép vagy te és nagy erőd van néked [...] kiűzöd a kananeust, noha vasszekere van néki, s noha erős az" (Józs 17:17-18). Saját érvelésüket fordította ellenük. Nagy nép lévén, amint állították, képesek - mint testvéreik - saját útjukat járni. Isten segítségével nem kell félniük a vasszekerektől. {PP 514.2}
Heretofore Gilgal had been the headquarters of the nation and the seat of the tabernacle. But now the tabernacle was to be removed to the place chosen for its permanent location. This was Shiloh, a little town in the lot of Ephraim. It was near the center of the land, and was easy of access to all the tribes. Here a portion of country had been thoroughly subdued, so that the worshipers would not be molested. “And the whole congregation of the children of Israel assembled together at Shiloh, and set up the tabernacle of the congregation there.” The tribes that were still encamped when the tabernacle was removed from Gilgal followed it, and pitched near Shiloh. Here these tribes remained until they dispersed to their possessions. {PP 514.3}
Eddig Gilgál volt a nemzet főhadiszállása és a szentély helye. Most azonban a sátort a kiválasztott, állandó helyére kellett szállítani. Siló kis város volt Efraim örökségében. Az ország központjához közel feküdt és minden törzs által könnyen elérhető volt. Az ország egy részét már teljesen meghódították, úgyhogy az imádkozókat nem lehetett megzavarni. "Izráel fiainak egész gyülekezete pedig összegyülekezék Silóban és oda helyhezteték a gyülekezetnek sátorát" (Józs 18:1). A törzsek, amelyek még mindig táborban voltak, amikor a sátort elvitték Gilgálból, követték azt és Siló mellett ütötték fel sátrukat. Ezek a törzsek itt maradtak, amíg szét nem oszlottak saját birtokukra. {PP 514.3}
The ark remained at Shiloh for three hundred years, until, because of the sins of Eli's house, it fell into the hands of the Philistines, and Shiloh was ruined. The ark was never returned to the tabernacle here, the sanctuary service was finally transferred to the temple at Jerusalem, and Shiloh fell into insignificance. There are only ruins to mark the spot where it once stood. Long afterward its fate was made use of as a warning to Jerusalem. “Go ye now unto My place which was in Shiloh,” the Lord declared by the prophet Jeremiah, “where I set My name at the first, and see what I did to it for the wickedness of My people Israel.... Therefore will I do unto this house, which is called by My name, wherein ye trust, and unto the place which I gave to you and to your fathers, as I have done to Shiloh.” Jeremiah 7:12-14. {PP 514.4}
A frigyláda háromszáz évig maradt Silóban. Éli házának bűne miatt a filiszteusok kezébe került és Silót feldúlták. A láda többé nem került vissza ide a sátorba. A szent szolgálatot végül a jeruzsálemi templomba helyezték át és Siló elvesztette jelentőségét. Csak romok mutatják egykori helyét. Sok évszázad múlva sorsát felhasználták Jeruzsálem intésére. "[...] menjetek csak el az én helyemre, amely Silóban van" - mondta az Úr Jeremiás próféta által - "és lássátok meg, hogy mit cselekedtem azzal az én népemmel, Izráelnek gonoszságáért! Azért úgy cselekszem e házzal, amely az én nevemről neveztetik, amelyben ti bizakodtok, és e hellyel, amelyet néktek és a ti atyáitoknak adtam, amint Silóval cselekedtem" (Jer 712.14). {PP 514.4}
“When they had made an end of dividing the land,” and all the tribes had been allotted their inheritance. Joshua presented his claim. To him, as to Caleb, a special promise of inheritance had been given; yet he asked for no extensive province, but only a single city. “They gave him the city which he asked, ... and he built the city, and dwelt therein.” The name given to the city was Timnath-serah, “the portion that remains”—a standing testimony to the noble character and unselfish spirit of the conqueror, who, instead of being the first to appropriate the spoils of conquest, deferred his claim until the humblest of his people had been served. {PP 515.1}
"Mikor pedig elvégezték [...] a földnek örökbevételét" (Józs 19:49) és minden törzs elnyerte a maga részét, Józsué is előadta igényét. Mint Káleb, ő is megkülönböztetett ígéretet nyert örökségét illetően. Mégsem kért magának tágas tartományt, hanem csak egyetlen várost. És az Úr rendeletére neki adták "[...] azt a várost, amelyet kért vala [...] és megépíté azt a várost, és abban lakozék (Józs 19:50). Józsué városának neve "Timnath-Szeráh" (a megmaradt rész) maradandó bizonysága volt a hódító nemes jellemének és önzetlen lelkületének. Ahelyett, hogy első lett volna a hódított zsákmány tulajdonba vételében, igényével mindaddig várt, míg népe legkisebbjét is kiszolgálták. {PP 515.1}
Six of the cities assigned to the Levites—three on each side the Jordan—were appointed as cities of refuge, to which the manslayer might flee for safety. The appointment of these cities had been commanded by Moses, “that the slayer may flee thither, which killeth any person at unawares. And they shall be unto you cities for refuge,” he said, “that the manslayer die not, until he stand before the congregation in judgment.” Numbers 35:11, 12. This merciful provision was rendered necessary by the ancient custom of private vengeance, by which the punishment of the murderer devolved on the nearest relative or the next heir of the deceased. In cases where guilt was clearly evident it was not necessary to wait for a trial by the magistrates. The avenger might pursue the criminal anywhere and put him to death wherever he should be found. The Lord did not see fit to abolish this custom at that time, but He made provision to ensure the safety of those who should take life unintentionally. {PP 515.2}
A lévitáknak kijelölt városok közül hatot, hármat-hármat a Jordán két partján, menedékvárosnak nyilvánítottak, ahol az embergyilkos védelmet kereshetett. E városok kijelölését Mózes rendelte el, hogy oda szaladjon a gyilkos, aki véletlenül ölt meg valakit. "És legyenek azok a ti városaitok menedékül [...] és ne haljon meg a gyilkos, míg ítéletre nem áll a gyülekezet elé" (4Móz 35:12). Ezt a kegyes intézkedést a személyes vérbosszú gyakorlása tette szükségessé, mely szerint a gyilkoson a meggyilkolt legközelebbi rokona vagy örököse bosszút állhat. Nyilvánvalóan szándékos bűnesetnél nem volt szükség bírói kihallgatásra. A vérbosszuló bárhova követhette a gyilkost és megölhette ott, ahol éppen megtalálta. Az Úr nem látta jónak, hogy e szokást abban az időben eltörölje, de gondoskodott azok biztonságáról, akik akaratlanul oltották ki valakinek az életét. {PP 515.2}
The cities of refuge were so distributed as to be within a half day's journey of every part of the land. The roads leading to them were always to be kept in good repair; all along the way signposts were to be erected bearing the word “Refuge” in plain, bold characters, that the fleeing one might not be delayed for a moment. Any person—Hebrew, stranger, or sojourner—might avail himself of this provision. But while the guiltless were not to be rashly slain, neither were the guilty to escape punishment. The case of the fugitive was to be fairly tried by the proper authorities, and only when found innocent of intentional murder was he to be protected in the city of refuge. The guilty were given up to the avenger. And those who were entitled to protection could receive it only on condition of remaining within the appointed refuge. Should one wander away beyond the prescribed limits, and be found by the avenger of blood, his life would pay the penalty of his disregard of the Lord's provision. At the death of the high priest, however, all who had sought shelter in the cities of refuge were at liberty to return to their possessions. {PP 515.3}
A menedékvárosok úgy voltak elosztva, hogy félnapi utazással az ország minden részéből elérhették. Az odavezető utakat állandóan karban kellett tartani, hogy a menekülő egy pillanatra se legyen akadályoztatva. Végig az úton jelzőtáblákat kellett felállítani, amelyekre világos és szembetűnő betűkkel írták fel e szót: "Menedék". E rendelkezést bárki, zsidó, idegen és jövevény igénybe vehette. De amíg az ártatlanokat nem volt szabad elhamarkodottan megölni, ugyanakkor a bűnös sem kerülhette el a büntetést. A menekülő ügyét az illetékes hatóságoknak gondosan ki kellett vizsgálni és csak ha ártatlannak bizonyult a szándékos gyilkosságban, lehetett őt a menedékvárosban megvédeni. A bűnöst ki kellett szolgáltatni a vérbosszulónak. Akik jogosultak voltak a védelemre, csak azzal a feltétellel nyerhették el azt, ha a kijelölt menedék határain belül maradtak. Ha valaki elbarangolt a kijelölt határon túlra és a vérbosszuló rátalált, életével kellett fizetnie azért, hogy az Úr gondviselését figyelmen kívül hagyta. A főpap halála után azonban mindenki, aki védelmet keresett a menedékvárosokban, szabadon visszatérhetett birtokára. {PP 515.3}
In a trial for murder the accused was not to be condemned on the testimony of one witness, even though circumstantial evidence might be strong against him. The Lord's direction was, “Whoso killeth any person, the murderer shall be put to death by the mouth of witnesses: but one witness shall not testify against any person to cause him to die.” Numbers 35:30. It was Christ who gave to Moses these directions for Israel; and when personally with His disciples on earth, as He taught them how to treat the erring, the Great Teacher repeated the lesson that one man's testimony is not to acquit or condemn. One man's views and opinions are not to settle disputed questions. In all these matters two or more are to be associated, and together they are to bear the responsibility, “that in the mouth of two or three witnesses every word may be established.” Matthew 18:16. {PP 516.1}
A gyilkossági tárgyaláson a vádlottat nem lehetett egyetlen tanú vallomása alapján elítélni, még akkor sem, ha a körülmények erősen ellene szóltak. Az Úr utasítása így szólt: "Ha valaki megöl valakit, tanuk szavára gyilkolják meg a gyilkost; de egy tanú nem lehet elég tanú senki ellen, hogy meghaljon" (4Móz 35:30). Krisztus volt az, aki ezeket a rendelkezéseket Izrael számára Mózesnek adta, amikor pedig a földön járt, tanítványait tanította, hogyan bánjanak a tévelygővel. A Nagy Tanító megismételte a tanítást, hogy egy ember tanúskodására nem lehet felmenteni vagy elítélni valakit. Egy ember meglátása vagy véleménye nem dönthet el vitatott kérdéseket. Ezekben a dolgokban kettőnek vagy még többnek kell társulnia és együtt kell viseljék a felelősséget, hogy "[...] két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó" (Mt 18:16). {PP 516.1}
If the one tried for murder were proved guilty, no atonement or ransom could rescue him. “Whoso sheddeth man's blood, by man shall his blood be shed.” Genesis 9:6. “Ye shall take no satisfaction for the life of a murderer, which is guilty of death: but he shall be surely put to death.” “Thou shalt take him from Mine altar, that he may die,” was the command of God; “the land cannot be cleansed of the blood that is shed therein, but by the blood of him that shed it.” Numbers 35:31, 33; Exodus 21:14. The safety and purity of the nation demanded that the sin of murder be severely punished. Human life, which God alone could give, must be sacredly guarded. {PP 516.2}
Ha pedig valakit bűnösnek találtak, nem menekülhetett meg sem engesztelés, sem váltságdíj ellenében. "Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki" (1Móz 9:6). "Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon" (4Móz 35:31). "[...] oltáromtól is elvidd azt a halálra" szólt az Úr parancsa (2Móz 21:14). "[...] a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt" (4Móz 35:33). A nemzet biztonsága és tisztasága megkívánta, hogy a gyilkosság bűnét szigorúan megbüntessék. Az emberi életet, amelyet egyedül Isten adhat, szentül meg kell őrizni. {PP 516.2}
The cities of refuge appointed for God's ancient people were a symbol of the refuge provided in Christ. The same merciful Saviour who appointed those temporal cities of refuge has by the shedding of His own blood provided for the transgressors of God's law a sure retreat, into which they may flee for safety from the second death. No power can take out of His hands the souls that go to Him for pardon. “There is therefore now no condemnation to them which are in Christ Jesus.” “Who is he that condemneth? It is Christ that died, yea rather, that is risen again, who is even at the right hand of God, who also maketh intercession for us;” that “we might have a strong consolation, who have fled for refuge to lay hold upon the hope set before us.” Romans 8:1, 34; Hebrews 6:18. {PP 516.3}
Isten régi népe számára kijelölt menedékvárosok a Krisztusban lévő menedék jelképei. Ugyanaz az irgalmas Megváltó, aki az ideiglenes menedékvárosokat elrendelte, saját vére kiontásával biztos menedéket szerzett az Isten törvényét megszegő számára, amelyben oltalmat kereshet a második halál elől. Semmi hatalom nem ragadhatja ki kezéből azt, aki hozzá járul bocsánatért. "Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak" (Róm 8:1). "[...] erős vigasztalásunk legyen [...], mint akik oda menekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet" (Zsid 6:18). "Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk" (Róm 8:34). {PP 516.3}
He who fled to the city of refuge could make no delay. Family and employment were left behind. There was no time to say farewell to loved ones. His life was at stake, and every other interest must be sacrificed to the one purpose—to reach the place of safety. Weariness was forgotten, difficulties were unheeded. The fugitive dared not for one moment slacken his pace until he was within the wall of the city. {PP 517.1}
Aki a menedékvárosba menekült, nem késlekedhetett, a családját, foglalkozását el kellett hagynia. Nem volt ideje búcsút venni szeretteitől. Élete forgott kockán, és hogy elérje a biztonság helyét, minden egyéb érdeket ez egyetlen célért kellett feláldoznia. A fáradságot elfelejtette, a nehézségekkel nem törődött. A menekülő egy pillanatra sem merte lépteit lassítani, amíg a város kapuin belül nem volt. {PP 517.1}
The sinner is exposed to eternal death, until he finds a hiding place in Christ; and as loitering and carelessness might rob the fugitive of his only chance for life, so delays and indifference may prove the ruin of the soul. Satan, the great adversary, is on the track of every transgressor of God's holy law, and he who is not sensible of his danger, and does not earnestly seek shelter in the eternal refuge, will fall a prey to the destroyer. {PP 517.2}
A bűnös ember ki van téve az örök halálnak, míg rejtekhelyet nem talál Krisztusban. Amint a késlekedés és gondatlanság elrabolhatta a menekülőtől az élet egyetlen lehetőségét, úgy a halogatás és a közömbösség a lélek vesztére lehet. Sátán, a nagy ellenség, Isten szent törvénye áthágóinak nyomában van, és az, aki a veszélyre érzéketlen és nem keres komolyan védelmet az Örök Menedékben, a vesztő prédájává lesz. {PP 517.2}
The prisoner who at any time went outside the city of refuge was abandoned to the avenger of blood. Thus the people were taught to adhere to the methods which infinite wisdom appointed for their security. Even so, it is not enough that the sinner believe in Christ for the pardon of sin; he must, by faith and obedience, abide in Him. “For if we sin willfully after that we have received the knowledge of the truth, there remaineth no more sacrifice for sins, but a certain fearful looking for of judgment and fiery indignation, which shall devour the adversaries.” Hebrews 10:26, 27. {PP 517.3}
Az a fogoly, aki a menedékvárost elhagyta, a vérbosszuló kezébe esett. Így tanulta meg a nép, hogy ahhoz a módszerhez tartsa magát, amit a Végtelen Bölcsesség jelölt ki biztonsága érdekében. Éppen úgy nem elég, ha a bűnös hiszi bűnének bocsánatát Krisztusban; neki hit és engedelmesség által őbenne kell maradnia "Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után, akkor többé nincs bűnökért való áldozat. Hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket" (Zsid 10:26-27). {PP 517.3}
Two of the tribes of Israel, Gad and Reuben, with half the tribe of Manasseh, had received their inheritance before crossing the Jordan. To a pastoral people, the wide upland plains and rich forests of Gilead and Bashan, offering extensive grazing land for their flocks and herds, had attractions which were not to be found in Canaan itself, and the two and a half tribes, desiring to settle here, had pledged themselves to furnish their proportion of armed men to accompany their brethren across the Jordan and to share their battles till they also should enter upon their inheritance. The obligation had been faithfully discharged. When the ten tribes entered Canaan forty thousand of “the children of Reuben, and the children of Gad, and half the tribe of Manasseh ... prepared for war passed over before the Lord unto battle, to the plains of Jericho.” Joshua 4:12, 13. For years they had fought bravely by the side of their brethren. Now the time had come for them to get unto the land of their possession. As they had united with their brethren in the conflicts, so they had shared the spoils; and they returned “with much riches ... and with very much cattle, with silver, and with gold, and with brass, and with iron, and with very much raiment,” all of which they were to share with those who had remained with the families and flocks. {PP 517.4}
Izrael két törzse, Gád és Rúben, Manassé féltörzsével megkapta örökségét mielőtt a Jordánon átkeltek. Gileád és Básán kiterjedt fennsíkja és gazdag erdői tágas legelőt nyújtottak a pásztornép nyájainak és csordáinak, s ez oly vonzó volt, amilyet Kánaánban sem lehetett találni. Mivel a két és fél törzs ott kívánt letelepedni, kötelezték magukat, hogy a fegyveres emberek rájuk eső részét kiállítják, akik átkísérik atyjukfiait a Jordánon és harcaikban részt vesznek, míg ők is el nem foglalják örökségüket. Kötelezettségüknek híven eleget tettek. Mert amikor a tíz törzs átkelt a Jordánon, "Általmentek vala a Rúben fiai, a Gád fiai és Manassé félnemzetsége is felfegyverkezve [...] az Úr előtt a harcra, Jérikhónak sík mezejére" (Józs 4:12-13). Négy évig küzdöttek hősiesen testvéreik oldalán. Most eljött az ideje, amikor tulajdon földjükre mehettek. Amiképpen egyesültek testvéreikkel a harcban, úgy osztoztak a zsákmányban; és ők visszatértek "[...] nagy gazdagsággal [...] igen sok barommal, ezüsttel, arannyal, rézzel, vassal és igen sok ruhával" (Józs 22:18). A zsákmányt meg kellett osztaniuk azokkal, akik visszamaradtak a családdal és a nyájjal. {PP 517.4}
They were now to dwell at a distance from the sanctuary of the Lord, and it was with an anxious heart that Joshua witnessed their departure, knowing how strong would be the temptations, in their isolated and wandering life, to fall into the customs of the heathen tribes that dwelt upon their borders. {PP 518.1}
While the minds of Joshua and other leaders were still oppressed with anxious forebodings, strange tidings reached them. Beside the Jordan, near the place of Israel's miraculous passage of the river, the two and a half tribes had erected a great altar, similar to the altar of burnt offering at Shiloh. The law of God prohibited, on pain of death, the establishment of another worship than that at the sanctuary. If such was the object of this altar, it would, if permitted to remain, lead the people away from the true faith. {PP 518.2}
Míg Józsué és más vezetők lelkét még mindig nyomasztotta a nyugtalanító sejtés, különös hírek érkeztek hozzájuk. A két és fél nemzetség a Jordán partján, Izraelnek a folyón való csodálatos átkelési helyéhez közel, a silói égőáldozati oltár mintájára nagy oltárt emelt. Isten törvénye halálbüntetés mellett megtiltotta a szentélyben folyó istentiszteleten kívül másféle istentisztelet bevezetését. Ha ez volt az oltárnak a célja, és megengedik, hogy az megmaradjon, az a népet az igaz hittől eltávolítaná. {PP 518.2}
The representatives of the people assembled at Shiloh, and in the heat of their excitement and indignation proposed to make war at once upon the offenders. Through the influence of the more cautious, however, it was decided to send first a delegation to obtain from the two and a half tribes an explanation of their conduct. Ten princes, one from each tribe, were chosen. At their head was Phinehas, who had distinguished himself by his zeal in the matter of Peor. {PP 518.3}
A nép képviselői összegyűltek Silóban. Felháborodásuk és méltatlankodásuk hevében azonnal háborút javasoltak a törvényszegők ellen. A higgadtabbak tanácsára azonban úgy döntöttek, előbb követeket küldenek, hogy magától a két és fél törzstől magyarázatot kapjanak tettükre. Tíz fejedelmet (törzsenként egyet) választottak ki. Vezetőjük Fineás volt, aki buzgalmával a peóri ügyben kitüntette magát. {PP 518.3}
The two and a half tribes had been at fault in entering, without explanation, upon an act open to such grave suspicions. The ambassadors, taking it for granted that their brethren were guilty, met them with sharp rebuke. They accused them of rebelling against the Lord, and bade them remember how judgments had been visited upon Israel for joining themselves to Baalpeor. In behalf of all Israel, Phinehas stated to the children of Gad and Reuben that if they were unwilling to abide in that land without an altar for sacrifice, they would be welcome to a share in the possessions and privileges of their brethren on the other side. {PP 518.4}
A két és fél törzs tévedett, amikor magyarázat nélkül ilyen jelentőségű dolgot cselekedett. Mivel a küldöttek már elintézettnek látták, hogy testvéreik tévedtek, kemény szemrehányással illeték őket. Az Úr elleni lázadással vádolták őket és megparancsolták nekik, emlékezzenek arra, milyen ítélet látogatta meg Izraelt, amikor Bál-Peórhoz adták magukat. Fíneás az egész Izrael érdekében kijelentette Gád és Rúben gyermekeinek; ha nem hajlandók azon a földön áldozati oltár nélkül lakni, szívesen fogadják őket és osztják meg testvéreik birtokát és előjogait a túloldalon. {PP 518.4}
In reply the accused explained that their altar was not intended for sacrifice, but simply as a witness that, although separated by the river, they were of the same faith as their brethren in Canaan. They had feared that in future years their children might be excluded from the tabernacle, as having no part in Israel. Then this altar, erected after the pattern of the altar of the Lord at Shiloh, would be a witness that its builders were also worshipers of the living God. {PP 519.1}
A vádlottak válaszukban megmagyarázták, oltárukat nem áldozásra szánták, hanem bizonyságául annak, hogy bár a folyó elválasztja őket egymástól, hitük mégis ugyanaz, mint testvéreiké Kánaánban. Attól tartottak, hogy gyermekeiket az elkövetkező években elzárhatnák a sátortól, mintha nem volna részük Izraelben. Akkor bizonyság lesz majd ez az oltár, amelyet a silói mintájára építettek, hogy az építők az élő Isten imádói. {PP 519.1}
The children of Gad and Reuben now placed upon their altar an inscription pointing out the purpose for which it was erected; and they said, “It shall be a witness between us that Jehovah is God.” Thus they endeavored to prevent future misapprehension and to remove what might be a cause of temptation. {PP 519.3}
Gád ás Rúben fiai most feliratot helyeztek oltárukra, amely rámutatott arra a célra, amiért azt emelték és azt mondták: "[...] Bizonyság ez közöttünk, hogy az Úr az Isten!" (Józs 22:34). Így igyekeztek elejét venni a jövőbeni félreértéseknek és megakadályozni azt, ami kísértést okozhatna. {PP 519.3}
How often serious difficulties arise from a simple misunderstanding, even among those who are actuated by the worthiest motives; and without the exercise of courtesy and forbearance, what serious and even fatal results may follow. The ten tribes remembered how, in Achan's case, God had rebuked the lack of vigilance to discover the sins existing among them. Now they resolved to act promptly and earnestly; but in seeking to shun their first error, they had gone to the opposite extreme. Instead of making courteous inquiry to learn the facts in the case, they had met their brethren with censure and condemnation. Had the men of Gad and Reuben retorted in the same spirit, war would have been the result. While it is important on the one hand that laxness in dealing with sin be avoided, it is equally important on the other to shun harsh judgment and groundless suspicion. {PP 519.4}
Mily gyakran támadnak komoly nehézségek egyszerű félreértésből még azok között is, kiket a legnemesebb indítékok vezetnek; előzékenység és türelem gyakorlása nélkül komoly és végzetes következmények adódhatnak. A tíz törzs visszaemlékezett, hogy Ákán esetében Isten hogyan dorgálta meg az éberség hiányát a köztük levő bűn felfedésére. Most elhatározták a gyors és komoly cselekvést, de, hogy korábbi tévedésüket elkerüljék, most az ellenkező végletbe estek. Ahelyett, hogy előzékenyen érdeklődtek volna az indítékról, dorgálták és elítélték testvéreiket. Ha Gád és Rúben férfiai ugyanabban a szellemben válaszolnak, háború lett volna az eredmény! Míg egyrészt fontos a bűn kezelésében a szigorú és határozott fellépés, másrészt éppoly szükséges elkerülni az alaptalan vádaskodást és az elhamarkodott ítéletet. {PP 519.4}
While very sensitive to the least blame in regard to their own course, many are too severe in dealing with those whom they suppose to be in error. No one was ever reclaimed from a wrong position by censure and reproach; but many are thus driven further from the right path and led to harden their hearts against conviction. A spirit of kindness, a courteous, forbearing deportment may save the erring and hide a multitude of sins. {PP 519.5}
Míg sokan nagyon érzékenyek a feddésre saját szokásaikat illetően, ugyanakkor túl szigorúan bánnak azokkal, akikről feltételezik, hogy vétkesek. Bírálattal és feddéssel még senkit sem térítettek el hibás felfogásától, de sokan vannak, akiket a meggyőzés helyett messze vittek a helyes úttól, és hozzájárultak szívük megkeményítéséhez. Barátságos lelkület és előzékeny, türelmes magatartás megmentheti a tévelygőt és elfedezheti a bűnök sokaságát. {PP 519.5}
The wisdom displayed by the Reubenites and their companions is worthy of imitation. While honestly seeking to promote the cause of true religion, they were misjudged and severely censured; yet they manifested no resentment. They listened with courtesy and patience to the charges of their brethren before attempting to make their defense, and then fully explained their motives and showed their innocence. Thus the difficulty which had threatened such serious consequences was amicably settled. {PP 520.1}
A rubeniták és társaik által megnyilvánult bölcsesség méltó a követésre. Míg ők őszintén keresték az igaz vallás ügyének előmozdítását, addig rosszul ítélték meg és keményen feddték őket, de ők mégsem nehezteltek. Udvariasan és türelemmel hallgatták végig testvéreik vádjait, mielőtt megkísérelték védelmezni magukat, azután előadták indítékaikat és bebizonyították ártatlanságukat. Így barátságosan intéződött el a nehéz ügy, amely oly súlyos következményekkel fenyegetett. {PP 520.1}
Even under false accusation those who are in the right can afford to be calm and considerate. God is acquainted with all that is misunderstood and misinterpreted by men, and we can safely leave our case in His hands. He will as surely vindicate the cause of those who put their trust in Him as He searched out the guilt of Achan. Those who are actuated by the spirit of Christ will possess that charity which suffers long and is kind. {PP 520.2}
Akinek igaza van, az nyugodt és megfontolt maradhat akkor is, amikor hamis vádakkal illetik. Isten mindent ismer, amit az ember félreért és tévesen magyaráz. Ügyünket nyugodtan kezébe tehetjük. Akik belé vetik bizalmukat, azok ügyét éppoly biztosan igazolja, mint ahogy felderítette Ákán bűnét. Azok, akiket Krisztus Lelke vezérel, azzal a szeretettel rendelkeznek, amely hosszútűrő és kegyes. {PP 520.2}
It is the will of God that union and brotherly love should exist among His people. The prayer of Christ just before His crucifixion was that His disciples might be one as He is one with the Father, that the world might believe that God had sent Him. This most touching and wonderful prayer reaches down the ages, even to our day; for His words were, “Neither pray I for these alone, but for them also which shall believe on Me through their word.” John 17:20. While we are not to sacrifice one principle of truth, it should be our constant aim to reach this state of unity. This is the evidence of our discipleship. Said Jesus, “By this shall all men know that ye are My disciples, if ye have love one to another.” John 13:35. The apostle Peter exhorts the church, “Be ye all of one mind, having compassion one of another; love as brethren, be pitiful, be courteous: not rendering evil for evil, or railing for railing: but contrariwise blessing; knowing that ye are thereunto called, that ye should inherit a blessing.” 1 Peter 3:8, 9. {PP 520.3}
Az az Isten akarata, hogy népe között egység és testvéri szeretet legyen. Megfeszítése előtt Krisztus azért könyörgött, hogy tanítványai egyek legyenek, amint ő is egy az Atyával, és elhiggye világ: Isten küldte őt. Ez a rendkívül megindító és csodálatos imádság minden időkre érvényes, egészen napjainkig, mert szavai így hangzottak: "De nemcsak őérettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd énbennem" (Jn 17:20). Míg az igazság egyetlen alapelveit sem áldozzuk fel, állandóan törekedjünk arra, hogy elérjük az egység eme szintjét. Ez tanítványságunk bizonyítéka. Jézus mondta: "Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok" (Jn 13:35). Péter apostol inti a gyülekezetet: "Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek. Nem fizetvén gonosszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért: sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva hogy arra hivattatok el, hogy áldást örököljetek" (1Pt 3:8-9). {PP 520.3}
