Chapter 38—The Journey Around Edom

Vándorlás Edom körül

This chapter is based on Numbers 20:14-29; 21:1-9. {PP 422}

4 Mózes 20:14-29; 21:1-9. {PP 422}   

The encampment of Israel at Kadesh was but a short distance from the borders of Edom, and both Moses and the people greatly desired to follow the route through this country to the Promised Land; accordingly they sent a message, as God had directed them, to the Edomite king— {PP 422.1}

Izrael táborhelye Kádesnél már csak kis távolságra volt Edom határától. Mózes éppen úgy, mint a nép, nagyon szeretett volna ezen az országon átvezető úton eljutni az ígéret földjére. Isten rendelkezésének megfelelően üzenetet küldtek az edomiták királyához. {PP 422.1}   

“Thus saith thy brother Israel, Thou knowest all the travail that hath befallen us: how our fathers went down into Egypt, and we have dwelt in Egypt a long time; and the Egyptians vexed us, and our fathers: and when we cried unto the Lord, He heard our voice, and sent an Angel, and hath brought us forth out of Egypt: and, behold, we are in Kadesh, a city in the uttermost of thy border. Let us pass, I pray thee, through thy country: we will not pass through the fields, or through the vineyards, neither will we drink of the water of the wells: we will go by the king's highway, we will not turn to the right hand nor to the left, until we have passed thy borders.” {PP 422.2}

[...] Ezt mondja a te atyádfia az Izráel: Te tudod mindazt a nyomorúságot, amely mi rajtunk esett: Hogy a mi atyáink alámentek Egyiptomba, és sok ideig laktunk Egyiptomban, és hogy nyomorgatának minket az egyiptombeliek, és a mi atyáinkat. És kiáltottunk az Úrhoz, és meghallgatta a mi szónkat, és angyalt külde és kihozott minket Egyiptomból; és ímé Kádesben vagyunk a te határodnak végvárosában. Hadd mehessünk át a te földeden! Nem megyünk át sem mezőn, sem szőlőn, és kútvizet sem iszunk; az országúton megyünk, és nem térünk sem jobbra, sem balra, míg általmegyünk a te határodon (4Móz 20:14-17). {PP 422.2}   

To this courteous request a threatening refusal was returned: “Thou shalt not pass by me, lest I come out against thee with the sword.” {PP 422.3}

Erre az udvarias kérésre fenyegető és elutasító választ adott Edom: "[...] Nem mehetsz át az én földemen, hogy fegyverrel ne menjek ellened!" (4Móz 20:18). {PP 422.3}   

Surprised at this repulse, the leaders of Israel sent a second appeal to the king, with the promise, “We will go by the highway: and if I and my cattle drink of thy water, then I will pay for it: I will only, without doing anything else, go through on my feet.” {PP 422.4}

Izrael vezetői meglepődtek ezen az elutasító válaszon. Egy második kérést küldtek a királyhoz és kérésüket ezzel az ígérettel toldották meg: "[...] A járt úton megyünk fel, és ha a te vizedet isszuk, én és az én barmaim, megadom annak az árát. Nincs egyéb szándékom csak hogy gyalog mehessek át" (4Móz 20:19). {PP 422.4}   

“Thou shalt not go through,” was the answer. Armed bands of Edomites were already posted at the difficult passes, so that any peaceful advance in that direction was impossible, and the Hebrews were forbidden to resort to force. They must make the long journey around the land of Edom. {PP 422.5}

"[...] Nem mégy át" - hangzott a válasz. Az edomiták fegyveres seregei máris megszállták a nehezen járható hágókat. Így lehetetlenné vált bármiféle békés előrenyomulás ebben az irányban. Az erőszakhoz folyamodást Mózes megtiltotta a hébereknek. Így az Edom körüli hosszú vándorlást kellett választaniuk. {PP 422.5}   

Had the people, when brought into trial, trusted in God, the Captain of the Lord's host would have led them through Edom, and the fear of them would have rested upon the inhabitants of the land, so that, instead of manifesting hostility, they would have shown them favor. But the Israelites did not act promptly upon God's word, and while they were complaining and murmuring, the golden opportunity passed. When they were at last ready to present their request to the king, it was refused. Ever since they left Egypt, Satan had been steadily at work to throw hindrances and temptations in their way, that they might not inherit Canaan. And by their own unbelief they had repeatedly opened the door for him to resist the purpose of God. {PP 422.6}

Ha a nép Istenbe vetette volna bizodalmát megpróbáltatásaik közepette, akkor most a Seregek Ura átvezette volna őket Edomon és olyan félelem telepedett volna az ország lakosaira, hogy ellenséges magatartás helyett jóindulatot tanúsítottak volna Izrael iránt. Az izraeliták azonban nem cselekedtek mindjárt úgy, ahogy Isten mondta nekik. Miközben lázongtak és zúgolódtak Mózes, Áron és Isten ellen, a kedvező alkalmat elszalasztották. Mikor végre hajlandók lettek arra, hogy kérésüket benyújtsák az edomiták királyához, akkor az már megtagadta annak teljesítését. Egyiptom elhagyása óta, Sátán állhatatosan akadályokat és kísértéseket állított útjukba, hogy ne örökölhessék Kánaánt. ők pedig hitetlenségükkel ismételten kitárták az ajtót előtte, s ellenállást szított Isten tervével szemben. {PP 422.6}   

It is important to believe God's word and act upon it promptly, while His angels are waiting to work for us. Evil angels are ready to contest every step of advance. And when God's providence bids His children go forward, when He is ready to do great things for them, Satan tempts them to displease the Lord by hesitation and delay; he seeks to kindle a spirit of strife or to arouse murmuring or unbelief, and thus deprive them of the blessings that God desired to bestow. God's servants should be minutemen, ever ready to move as fast as His providence opens the way. And delay on their part gives time for Satan to work to defeat them. {PP 423.1}

Nagyon fontos, hogy higgyünk Isten szavának, és azonnal engedelmeskedjünk parancsának, addig, amíg Isten angyalai várakoznak, hogy segíthessenek nekünk. A gonosz angyalok is készek viaskodni minden lépésért. Amikor Isten gondviselése azt parancsolja gyermekeinek, hogy menjenek előre; amikor Isten kész arra, hogy nagy dolgokat vigyen véghez övéiért, akkor Sátán arra igyekszik rávenni őket, hogy habozásukkal és késlekedésükkel bosszantsák az Urat. Sátán igyekszik lángra gyújtani a viszály, a civódás lelkületét, felkelteni a zúgolódást, a hitetlenséget és így megfosztja Isten gyermekeit azoktól az áldásoktól, amelyekkel Isten meg akarja ajándékozni őket. Isten szolgáinak a percek embereinek kell lenniük, akik - amilyen gyorsan csak lehet - mindig készen állnak az indulásra és az előrehaladásra, amint az isteni gondviselés megnyitja előttük az utat. Bármiféle késlekedés részükről időt ad Sátánnak vereségük előkészítésére. {PP 423.1}   

In the directions first given to Moses concerning their passage through Edom, after declaring that the Edomites should be afraid of Israel, the Lord had forbidden His people to make use of this advantage against them. Because the power of God was engaged for Israel, and the fears of the Edomites would make them an easy prey, the Hebrews were not therefore to prey upon them. The command given them was, “Take ye good heed unto yourselves therefore: meddle not with them; for I will not give you of their land, no, not so much as a foot breadth; because I have given Mount Seir unto Esau for a possession.” Deuteronomy 2:4, 5. The Edomites were descendants of Abraham and Isaac, and for the sake of these His servants, God had shown favor to the children of Esau. He had given them Mount Seir for a possession, and they were not to be disturbed unless by their sins they should place themselves beyond the reach of His mercy. The Hebrews were to dispossess and utterly destroy the inhabitants of Canaan, who had filled up the measure of their iniquity but the Edomites were still probationers, and as such were to be mercifully dealt with. God delights in mercy, and He manifests His compassion before He inflicts His judgments. He teaches Israel to spare the people of Edom, before requiring them to destroy the inhabitants of Canaan. {PP 423.2}

Azokban a rendelkezésekben, amelyeket Isten először adott Mózesnek az Edomon való átmenetellel kapcsolatban, az Úr megtiltotta népének, hogy az edomiták tőlük való félelmét előnyükre kihasználják. Mivel Isten hatalma közbelépett népéért, és az edomitákat a félelem Izrael könnyű zsákmányává tette volna, ezért a hébereknek meg volt tiltva a fosztogatás. Isten ezt a parancsot adta nekik: "[...] jóllehet félnek tőletek, mindazáltal igen vigyázzatok! Ne ingereljétek őket, mert nem adok az ő földjükből néktek egy talpalatnyit sem; mert Ézsaúnak adtam a Szeir hegyét örökségül" (5Móz 2:4-5). Az edomiták Ábrahám és Izsák leszármazottai voltak és az ő kedvükért Isten kegyelmességet tanúsított Ézsaú gyermekei iránt. Tulajdonul nekik adta a Szeir hegységet. Nem volt szabad őket mindaddig tulajdonukban zavarni, míg bűneikkel át nem lépték Isten irgalmának határát. A hébereknek ki kellett fosztaniuk és el kellett pusztítaniuk Kánaán lakóit, akiknek gonoszsága már felülmúlt minden mértéket; de az edomiták még kegyelemidő alatt voltak és mint ilyenekkel irgalmasan kellett bánni. Isten gyönyörködik az irgalmasságban és ítéletének meghozatala előtt irgalmát nyilvánvalóvá teszi minden népen és nemzetségen. Mielőtt felszólította volna Izraelt az Úr Kánaán lakóinak megsemmisítésére, arra figyelmeztette őket, hogy Edom népét kíméljék meg. {PP 423.2}   

The ancestors of Edom and Israel were brothers, and brotherly kindness and courtesy should exist between them. The Israelites were forbidden, either then or at any future time, to revenge the affront given them in the refusal of passage through the land. They must not expect to possess any part of the land of Edom. While the Israelites were the chosen and favored people of God, they must heed the restrictions which He placed upon them. God had promised them a goodly inheritance; but they were not to feel that they alone had any rights in the earth, and seek to crowd out all others. They were directed, in all their intercourse with the Edomites, to beware of doing them injustice. They were to trade with them, buying such supplies as were needed, and promptly paying for all they received. As an encouragement to Israel to trust in God and obey His word they were reminded, “The Lord thy God hath blessed thee; ... thou hast lacked nothing.” Deuteronomy 2:7. They were not dependent upon the Edomites, for they had a God rich in resources. They must not by force or fraud seek to obtain anything pertaining to them; but in all their intercourse they should exemplify the principle of the divine law, “Thou shalt love thy neighbor as thyself.” {PP 424.1}

Edom és Izrael ősei testvérek voltak. Ezért testvéri szeretetnek és udvariasságnak kellett volna lenni közöttük is. Az izraelitáknak Isten megparancsolta, hogy Edomon sem akkor, sem a jövőben ne álljanak bosszút azért a sérelemért, hogy nem engedte átvonulni őket országán. Arra sem volt szabad számítaniuk, hogy valamikor majd elfoglalják az ország egy részét és birtokolni fogják azt. Mint Isten választott és kiváltságos népének ügyelniük kellett azokra a korlátokra, amelyekkel Isten körül vette őket. Isten jókora örökséget ígért nekik, de nem volt szabad azt érezniük, hogy egyedül az övék minden jog a földön, hogy egyedül ők az egész föld urai és minden más népet kiszoríthatnak. Isten megparancsolta nekik, hogy az edomitákkal való minden kapcsolatukban őrizkedjenek az igazságtalanságtól. Kereskedniük kellett velük, tőlük kellett megvásárolniuk mindazt, amire utánpótlásuk kiegészítése céljából szükségük volt és azonnal pénzzel kellett fizetniük mindazért, amit kaptak. Bátorításként Izrael számára, hogy bízzanak Istenben és engedelmeskedjenek szavának, Isten a következőkre emlékeztette őket; "Mert az Úr, a te Istened megáldott téged [...] nem szűkölködtél semmiben" (5Móz 2:7). Nem függtek az edomitáktól, mert olyan Istenük volt, akinek gazdag erőforrásai voltak. Ezért nem volt szabad nekik semmit elvenniük az edomitáktól sem erőszakkal, sem csalással, hogy azt megszerezzék maguknak. Minden kapcsolatukban szemléltetniük kellett az isteni törvény alapelvét: "Szeresd felebarátodat, mint magadat!" (3Móz 19:18). {PP 424.1}   

Had they in this manner passed through Edom, as God had purposed, the passage would have proved a blessing, not only to themselves, but to the inhabitants of the land; for it would have given them an opportunity to become acquainted with God's people and His worship and to witness how the God of Jacob prospered those who loved and feared Him . But all this the unbelief of Israel had prevented. God had given the people water in answer to their clamors, but He permitted their unbelief to work out its punishment. Again they must traverse the desert and quench their thirst from the miraculous spring, which, had they but trusted in Him , they would no longer have needed. {PP 424.2}

Ha úgy vonultak volna át Edomon, amint Isten eltervezte, akkor ez az átvonulás áldás lett volna nemcsak a maguk, hanem az ország lakói számára is, mert megismerhették volna Isten népét, Isten imádását, tiszteletét és tanúi lehettek volna annak, hogy Jákób Istene hogyan áldotta meg azokat, akik szerették és félték őt. Mindezt azonban megakadályozta Izrael hitetlensége. Isten vizet adott a népnek válaszul zúgolódásukra, de ugyanakkor megengedte nekik, hogy hitetlenségükkel maguk munkálják büntetésüket. Ismét át kellett kelniük a kietlen pusztaságon és a csodálatosan keletkezett forrásból kellett oltaniuk szomjúságukat, amire nem lett volna soha többé szükségük, ha bíztak volna Istenben. {PP 424.2}   

Accordingly the hosts of Israel again turned toward the south, and made their way over sterile wastes, that seemed even more dreary after a glimpse of the green spots among the hills and valleys of Edom. From the mountain range overlooking this gloomy desert, rises Mount Hor, whose summit was to be the place of Aaron's death and burial. When the Israelites came to this mountain, the divine command was addressed to Moses— {PP 424.3}

Ezt követően Izrael népe ismét déli irányba fordult. Útjuk kietlen pusztán vezetett át, amelyet az Edom hegyein és völgyeiben levő zöld növényzet látványa után még sivárabbnak találtak. Erre a komor pusztára letekintő hegyláncból emelkedik ki Hór hegye, amely Áron halálának és temetésének helye lett. Mikor az izraeliták eljutottak ehhez a hegyhez, Isten ezt a parancsot intézte Mózeshez: {PP 424.3}   

“Take Aaron and Eleazar his son, and bring them up unto Mount Hor: and strip Aaron of his garments, and put them upon Eleazar his son: and Aaron shall be gathered unto his people, and shall die there.” {PP 425.1}

"Vedd Áront és Eleázárt, az ő fiát, és vezesd fel őket a Hór hegyére. És vetkeztesd le Áront az ő ruháiból, és öltöztesd fel azokba Eleázárt, az ő fiát; mert Áron az ő népéhez takaríttatik, és meghal ott" (4Móz 20:25-26). {PP 425.1}   

Together these two aged men and the younger one toiled up the mountain height. The heads of Moses and Aaron were white with the snows of sixscore winters. Their long and eventful lives had been marked with the deepest trials and the greatest honors that had ever fallen to the lot of man. They were men of great natural ability, and all their powers had been developed, exalted, and dignified by communion with the Infinite One. Their life had been spent in unselfish labor for God and their fellow men; their countenances gave evidence of great intellectual power, firmness and nobility of purpose, and strong affections. {PP 425.2}

Ez a két idős férfi és a fiatalabb együtt kapaszkodott fel a hegy tetejére. Mózes és Áron feje olyan fehér volt, mintha hajukat százhúsz esztendő telének hava festette volna fehérre. Hosszú és eseményekben gazdag életüket a legmélyebb megpróbáltatások és legnagyobb megtiszteltetések jellemezték, amelyekben valaha is része lehetett egy embernek. Rendkívüli, természetes képességekkel felruházott emberek voltak. Minden hatalmukat, erejüket a végtelen Istennel való közösségük fejlesztette ki, magasztalta fel és tette tisztelettel parancsolóvá. Életüket Istenért és embertársaikért végzett önzetlen munkálkodásban, szolgálatban töltötték el. Arcvonásaik nagy szellemi erőről, határozottságról, nemes lelkületről és mély érzelmekről tett bizonyságot. {PP 425.2}   

Many years Moses and Aaron had stood side by side in their cares and labors. Together they had breasted unnumbered dangers, and had shared together the signal blessing of God; but the time was at hand when they must be separated. They moved on very slowly, for every moment in each other's society was precious. The ascent was steep and toilsome; and as they often paused to rest, they communed together of the past and the future. Before them, as far as the eye could reach, was spread out the scene of their desert wanderings. In the plain below were encamped the vast hosts of Israel, for whom these chosen men had spent the best portion of their lives; for whose welfare they had felt so deep an interest, and made so great sacrifices. Somewhere beyond the mountains of Edom was the path leading to the Promised Land—that land whose blessings Moses and Aaron were not to enjoy. No rebellious feelings found a place in their hearts, no expression of murmuring escaped their lips; yet a solemn sadness rested upon their countenances as they remembered what had debarred them from the inheritance of their fathers. {PP 425.3}

Mózes és Áron sok-sok éven át egymás mellett álltak a gondokban és a szolgálatban. Számtalan veszedelemmel szálltak szembe és küzdöttek meg együtt. Megosztották egymással Isten emlékezetes áldásait. Most azonban ütött számukra az egymástól való elválás órája. Nagyon lassan lépkedtek felfelé a hegy lejtőjén. Minden perc, amit még egymás társaságában tölthettek, értékes volt számukra. A hegyoldal meredek volt és a megmászása fáradságos. Mikor néha-néha megálltak megpihenni, ilyenkor tanácskoztak egymással, elbeszélgettek a múltról és a jövőről. Előttük - ameddig a szem elláthatott - terült el pusztai vándorlásuk színtere. Alant a síkon táboroztak Izrael óriási seregei, akikért ezek a választott férfiak életük legjavát leélték; akik jólétéért mély és nagy felelősséget éreztek, és akikért igen nagy áldozatot hoztak. Valahol Edom hegyei mögött húzódott az az ösvény, amely az ígéret földjéhez vezetett, ahhoz a földhöz, amelynek áldásait Mózes és Áron nem élvezhették. Szívükben nem talált magának helyet ezért a tényért semmiféle Isten ellen lázadó érzés; semmiféle zúgolódó kifejezés nem hagyta el ajkukat; orcájukon azonban ünnepélyes szomorúság jelent meg, mikor megemlékeztek arról a bűnükről, amely kizárta őket atyáik örökségéből. {PP 425.3}   

Aaron's work for Israel was done. Forty years before, at the age of eighty-three, God had called him to unite with Moses in his great and important mission. He had co-operated with his brother in leading the children of Israel from Egypt. He had held up the great leader's hands when the Hebrew hosts gave battle to Amalek. He had been permitted to ascend Mount Sinai, to approach into the presence of God, and to behold the divine glory. The Lord had conferred upon the family of Aaron the office of the priesthood, and had honored him with the sacred consecration of high priest. He had sustained him in the holy office by the terrible manifestations of divine judgment in the destruction of Korah and his company. It was through Aaron's intercession that the plague was stayed. When his two sons were slain for disregarding God's express command, he did not rebel or even murmur. Yet the record of his noble life had been marred. Aaron committed a grievous sin when he yielded to the clamors of the people and made the golden calf at Sinai; and again, when he united with Miriam in envy and murmuring against Moses. And he, with Moses, offended the Lord at Kadesh by disobeying the command to speak to the rock that it might give forth its water. {PP 425.4}

Áron befejezte Izraelért végzett munkáját. Negyven esztendővel előbb, nyolcvanhárom éves korában hívta el őt Isten, hogy Mózessel együtt vegyen részt nagy és fontos missziójában. Testvérével szorosan együtt munkálkodott Izrael gyermekeinek Egyiptomból való kivezetésében. ő tartotta felemelve Mózes karját, amikor a héber seregek az amálekiták ellen harcoltak. Isten megengedte neki, hogy Mózessel együtt ő is felmehessen a Sinai hegyre és ott lehessen Isten jelenlétének közelségében, hogy megláthassa az isteni dicsőséget. Az Úr Áron családjára ruházta a papság tisztségét, és őt magát a főpappá szentelés szent szertartásával a főpapi tisztséggel tüntette ki. Isten megtartotta Áront ebben a tisztségében az isteni ítélet szörnyű kinyilatkoztatása által is, amikor Kórét és társait elpusztította. Áron közbenjárása útján szűnt meg a táborban a csapás. Amikor két fia elégett, mert nem vették figyelembe Isten kifejezett parancsát, Áron nem lázadt fel Isten ellen, még csak nem is zúgolódott. Nemes életéről szóló feljegyzés szerint mégis tett valami olyat, ami foltot ejtett életén. Áron nagy és súlyos bűnt követett el. A Sinai hegynél engedett a nép lármás követelőzésének és aranyborjút öntött számukra. Azután akkor is vétkezett Isten ellen, amikor Miriámmal együtt ő is irigykedett Mózesre és zúgolódott is ellene. Kádesben pedig Mózessel együtt bántotta meg az Urat azzal, hogy nem engedelmeskedett parancsának, és nem szólt a kősziklának, hogy adjon vizet. {PP 425.4}   

God intended that these great leaders of His people should be representatives of Christ. Aaron bore the names of Israel upon his breast. He communicated to the people the will of God. He entered the most holy place on the Day of Atonement, “not without blood,” as a mediator for all Israel. He came forth from that work to bless the congregation, as Christ will come forth to bless His waiting people when His work of atonement in their behalf shall be ended. It was the exalted character of that sacred office as representative of our great High Priest that made Aaron's sin at Kadesh of so great magnitude. {PP 426.1}

Istennek az volt a szándéka, hogy népe nagy vezetői Krisztus képviselői legyenek. Áron Izrael nevét hordozta a mellén. Isten akaratát ő közölte a néppel. Az engesztelés napján ő lépett be a szentek-szentjébe, "nem vér nélkül", az egész Izraelért közbenjáróként. Szolgálata elvégzése után előjött, hogy megáldja a gyülekezetet, amiképpen Krisztus is azért jön majd el, hogy megáldja várakozó népét, miután véget ér majd az érettük végzett engesztelő munkája. Éppen ennek a szent tisztségnek magasztos jellege, hogy Áron a mi nagy Főpapunk képviselője volt, tette bűnét még súlyosabbá Kádesben. {PP 426.1}   

With deep sorrow Moses removed from Aaron the holy vestments, and placed them upon Eleazar, who thus became his successor by divine appointment. For his sin at Kadesh, Aaron was denied the privilege of officiating as God's high priest in Canaan—of offering the first sacrifice in the goodly land, and thus consecrating the inheritance of Israel. Moses was to continue to bear his burden in leading the people to the very borders of Canaan. He was to come within sight of the Promised Land, but was not to enter it. Had these servants of God, when they stood before the rock at Kadesh, borne unmurmuringly the test there brought upon them, how different would have been their future! A wrong act can never be undone. It may be that the work of a lifetime will not recover what has been lost in a single moment of temptation or even thoughtlessness. {PP 426.2}

Mózes mély szomorúsággal vette le Áronról a szent öltözetet és adta rá azokat Eleázárra, aki isteni kiválasztás alapján utóda lett apjának. Kádesben elkövetett bűnéért Isten megtagadta Árontól azt a kiváltságot, hogy Kánaánban is ő szolgáljon Isten főpapjaként, ő mutassa be az első áldozatot az ígéret földjén és így ő szentelje fel Izrael örökségét. Mózesnek egyedül kellett tovább hordoznia népe vezetésének terhét egészen Kánaán határáig. Messziről megláthatta Kánaánt, de határát nem léphette át. Mennyire más lett volna Isten ezen szolgáinak jövője, ha Kádesben a kőszikla előtt morgolódás nélkül kiállták volna azt a próbát, amelynek Isten alávetette őket! Egyetlen bűnös cselekedetet sem lehet többé meg nem történtté tenni. Megeshet, hogy egy egész élet munkája sem hozhatja helyre azt, ami elveszett a kísértés vagy a meggondolatlanság egyetlen rövid pillanatában. {PP 426.2}   

The absence from the camp of the two great leaders, and the fact that they had been accompanied by Eleazar, who, it was well known, was to be Aaron's successor in holy office, awakened a feeling of apprehension, and their return was anxiously awaited. As the people looked about them, upon their vast congregation, they saw that nearly all the adults who left Egypt had perished in the wilderness. All felt a foreboding of evil as they remembered the sentence pronounced against Moses and Aaron. Some were aware of the object of that mysterious journey to the summit of Mount Hor, and their solicitude for their leaders was heightened by bitter memories and self-accusings. {PP 426.3}

A két nagy vezető távolléte a táborból és az a tény, hogy Eleázár is csatlakozott hozzájuk, akiről mindenki jól tudta, hogy ő lesz apja utódja a szent tisztségben, rossz előérzetet keltett az emberek szívében és aggódva várakoztak visszatérésükre. Mikor körülnéztek gyülekezetükben, megállapították, hogy azok a felnőttek, akik egykor Egyiptomot elhagyták, majdnem valamennyien elpusztultak a pusztai vándorlás során. Ekkor rossz sejtés lett úrrá rajtuk, mert visszaemlékeztek a Mózes és Áron felett kimondott ítéletre. Néhányan ismerték a Hór-hegy csúcsára vezető titokzatos út célját. A vezetőikért való féltő szeretetüket és aggályukat csak még jobban fokozták keserű emlékeik és az önvád. {PP 426.3}   

The forms of Moses and Eleazar were at last discerned, slowly descending the mountainside, but Aaron was not with them. Upon Eleazar were the sacerdotal garments, showing that he had succeeded his father in the sacred office. As the people with heavy hearts gathered about their leader, Moses told them that Aaron had died in his arms upon Mount Hor, and that they there buried him. The congregation broke forth in mourning and lamentation, for they all loved Aaron, though they had so often caused him sorrow. “They mourned for Aaron thirty days, even all the house of Israel.” {PP 427.1}

Végül meglátták Mózes és Eleázár alakját, ahogy lassan ereszkedtek alá a hegy oldalán, de Áron nem volt velük. Áron fián, Eleázáron voltak a papi öltözethez tartozó ruhadarabok. Ezek mutatták, hogy ő követte apját a szent tisztség betöltésében. Mikor a nép nehéz szívvel összegyülekezett körülöttük, Mózes megmondta nekik, hogy Áron meghalt a karjaiban. Hór-hegyén, ahol ők ketten el is temették. A gyülekezet mély gyászba kezdett, mert Áront mindnyájan nagyon szerették, bár sokszor okoztak néki szomorúságot. "És látá az egész gyülekezet, hogy meghalt vala Áron, és siratá Áront harminc napig Izráelnek egész háza" (4Móz 20:29). {PP 427.1}   

Concerning the burial of Israel's high priest, the Scriptures give only the simple record, “There Aaron died, and there he was buried.” Deuteronomy 10:6. In what striking contrast to the customs of the present day was this burial, conducted according to the express command of God. In modern times the funeral services of a man of high position are often made the occasion of ostentatious and extravagant display. When Aaron died, one of the most illustrious men that ever lived, there were only two of his nearest friends to witness his death and to attend his burial. And that lonely grave upon Mount Hor was forever hidden from the sight of Israel. God is not honored in the great display so often made over the dead, and the extravagant expense incurred in returning their bodies to the dust. {PP 427.2}

Izrael főpapjának temetéséről a Szentírás csak néhány szóval tesz említést: "Ott halt meg Áron, és ugyanott el is temetteték" (5Móz 10:6). Milyen kiáltó ellentétben áll ez a temetés a mai idők temetési szokásaival! Áron temetését Isten kifejezett parancsa szerint vezették le. A modern időkben egy magas állást betöltő ember temetési szertartása gyakran ezt az alkalmat hivalkodó és szertelen, sőt tékozló bemutatóvá teszi. Mikor Áron meghalt, - aki egyike volt azoknak a kiváló és híres embereknek, akik valaha is a föld színén éltek - csak két legközelebbi rokona volt tanúja halálának, és az eltemetéséről is csak ők ketten gondoskodtak. Áron magányos sírja a Hór-hegyén örökre rejtve maradt Izrael népének szeme elől. Istent nem tisztelik meg azokkal a látványos temetésekkel, amelyeket oly gyakran rendeznek ma a halottnak, nagy költségbe verve magukat a gyászolók, amikor hozzátartozójuk testét visszaadják a föld porának. {PP 427.2}   

The whole congregation sorrowed for Aaron, yet they could not feel the loss so keenly as did Moses. The death of Aaron forcibly reminded Moses that his own end was near; but short as the time of his stay on earth must be, he deeply felt the loss of his constant companion—the one who had shared his joys and sorrows, his hopes and fears, for so many long years. Moses must now continue the work alone; but he knew that God was his friend, and upon Him he leaned more heavily. {PP 427.3}

Jóllehet Áron halálát az egész gyülekezet gyászolta, de senkinek sem volt oly fájdalmas a veszteség, mint Mózesnek. Áron halála erőteljesen arra emlékeztette, hogy saját életének vége is közel van. De bármilyen rövid időt kell is neki még itt töltenie ezen a földön, mégis mélyen átérezte azt a veszteséget, amelyet állandó társának eltávozása, halála jelentett számára. Áronban olyan valakit veszített el, aki hosszú éveken át megosztotta vele örömeit, szomorúságait, reménységeit és félelmeit. Mózesnek most egyedül kell folytatnia munkáját. Tudta azonban azt, hogy barátja és szövetségese Isten, aki semmilyen bajban, megpróbáltatásban nem hagyja magára, segítség nélkül. {PP 427.3}   

Soon after leaving Mount Hor the Israelites suffered defeat in an engagement with Arad, one of the Canaanite kings. But as they earnestly sought help from God, divine aid was granted them, and their enemies were routed. This victory, instead of inspiring gratitude and leading the people to feel their dependence upon God, made them boastful and self-confident. Soon they fell into the old habit of murmuring. They were now dissatisfied because the armies of Israel had not been permitted to advance upon Canaan immediately after their rebellion at the report of the spies nearly forty years before. They pronounced their long sojourn in the wilderness an unnecessary delay, reasoning that they might have conquered their enemies as easily heretofore as now. {PP 427.4}

Hamarosan a Hór-hegyi távozás után Izrael vereséget szenvedett Aradtól. Arad a kanaániták egyik királya volt. Mivel azonban nagyon komolyan kérték Istentől a segítséget, ezt meg is kapták, és teljes vereséget mértek ellenségeikre. Győzelmük azonban ahelyett, hogy hálával töltötte volna be szívüket és az Istentől való függőségük felismerésére vezette volna őket, inkább dicsekedőkké és elbizakodottakká tette a hébereket. Csakhamar beleestek régi rossz szokásukba és zúgolódni kezdtek. Most azért voltak elégedetlenek, mert nem vonulhattak be Kánaánba már negyven évvel ezelőtt, közvetlenül a kémek beszámolójakor kitört lázadásuk után. Véleményük szerint a hosszú pusztai vándorlás szükségtelen késlekedés volt. Azt állították, hogy már akkor is éppen olyan könnyen legyőzhették volna ellenségeiket, mint ahogyan azt most tették. {PP 427.4}   

As they continued their journey toward the south, their route lay through a hot, sandy valley, destitute of shade or vegetation. The way seemed long and difficult, and they suffered from weariness and thirst. Again they failed to endure the test of their faith and patience. By continually dwelling on the dark side of their experiences, they separated themselves farther and farther from God. They lost sight of the fact that but for their murmuring when the water ceased at Kadesh, they would have been spared the journey around Edom. God had purposed better things for them. Their hearts should have been filled with gratitude to Him that He had punished their sin so lightly. But instead of this, they flattered themselves that if God and Moses had not interfered, they might now have been in possession of the Promised Land. After bringing trouble upon themselves, making their lot altogether harder than God designed, they charged all their misfortunes upon Him. Thus they cherished bitter thoughts concerning His dealings with them, and finally they became discontented with everything. Egypt looked brighter and more desirable than liberty and the land to which God was leading them. {PP 428.1}

Amint vándorlásukat déli irányban tovább folytatták, útjuk forró, homokos völgyön vezetett át, amely híján volt minden árnyéknak és növényzetnek. Ezt az utat hosszúnak és nehezen megjárhatónak találták; sokat szenvedtek a fáradságtól és a szomjúságtól. Ismét nem tudták elviselni hitük és türelmük próbáját. Azzal, hogy tapasztalataiknak szüntelenül csak a sötét oldalát idézték emlékezetükbe, egyre távolabbra és távolabbra kerültek Istentől. Szem elől veszítették azt a tényt, hogy ha Kádesben nem zúgolódtak volna, amikor a vizük elfogyott, akkor megkímélhették volna magukat az Edom körüli vándorlástól. Isten ennél jobb tervet készített számukra. Szívüknek hálával kellett volna inkább megtelnie Isten iránt, hogy bűnükért ilyen enyhén büntette őket. Ehelyett beképzelték maguknak, hogy ha Isten és Mózes nem léptek volna közbe, akkor most már régen birtokában lehetnének az ígéret földjének. Miután maguk hozták magukra a bajt, sorsukat sokkal keményebbé tették, mint amilyenné Isten szándékozott azt tenni. Minden szerencsétlenségüket, ami bűneik miatt érte őket, Isten számlájára írták. Szívükben keserű érzéseket tápláltak Isten velük való bánásmódjával kapcsolatban és végül mindennel elégedetlenekké váltak. Egyiptomot ragyogóbb és kívánatosabb helynek látták, mint a szabadságot és azt a földet, amely felé maga Isten vezette őket. {PP 428.1}   

As the Israelites indulged the spirit of discontent, they were disposed to find fault even with their blessings. “And the people spake against God, and against Moses, Wherefore have ye brought us up out of Egypt to die in the wilderness? for there is no bread, neither is there any water; and our soul loatheth this light bread.” {PP 428.2}

Mivel az izraeliták átadták magukat az elégedetlenség lelkületének, hajlamosak lettek arra, hogy még a kapott áldásokban is hibát keressenek. "És szóla a nép Isten ellen és Mózes ellen: Miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy meghaljunk e pusztában? Mert nincsen kenyér, víz sincsen, és e hitvány eledelt utálja a mi lelkünk" (4Móz 21:5). {PP 428.2}   

Moses faithfully set before the people their great sin. It was God's power alone that had preserved them in “that great and terrible wilderness, wherein were fiery serpents, and scorpions, and drought, where there was no water.” Deuteronomy 8:15. Every day of their travels they had been kept by a miracle of divine mercy. In all the way of God's leading they had found water to refresh the thirsty, bread from heaven to satisfy their hunger, and peace and safety under the shadowy cloud by day and the pillar of fire by night. Angels had ministered to them as they climbed the rocky heights or threaded the rugged paths of the wilderness. Notwithstanding the hardships they had endured, there was not a feeble one in all their ranks. Their feet had not swollen in their long journeys, neither had their clothes grown old. God had subdued before them the fierce beasts of prey and the venomous reptiles of the forest and the desert. If with all these tokens of His love the people still continued to complain, the Lord would withdraw His protection until they should be led to appreciate His merciful care, and return to Him with repentance and humiliation. {PP 428.3}

Mózes őszintén a nép elé tárta nagy bűnüket. Egyedül Isten hatalma volt az, amely megőrizte őket "[...] a tüzes kígyóknak, skorpióknak, és szomjúságnak nagy és rettenetes pusztáján, amelyben víz nem vala; aki vizet ad néked a kemény kősziklából" (5Móz 8:15). Vándorlásuk minden napján az isteni irgalom csodája tartotta meg őket. Minden úton, amelyen Isten vezette őket, találtak vizet szomjúságuk oltására, kenyeret a mennyből éhségük csillapítására, békességet és biztonságot az árnyékot nyújtó felhő alatt nappal, és tűznek oszlopát éjjel. Angyalok szolgálták őket a sziklás magaslatok megmászása közben, vagy amikor a puszta göröngyös ösvényeit taposták. A nehézségek ellenére, amelyeket elhordoztak, beteg vagy gyenge nem akadt soraikban. A lábuk nem dagadt meg a hosszú vándorlás közben és a ruhájuk sem vált avulttá. Isten megfékezte előttük a zsákmányra éhes ádáz vadállatokat, az erdők és a puszta mérges csúszómászóit. Ha Isten szeretetének mindezen jelei ellenére a nép tovább folytatja panaszkodásait, akkor az Úr visszavonja tőlük védelmét mindaddig, amíg el nem jutnak irgalmas gondoskodásának értékelésére, megbecsülésére, és bűnbánattal, megalázkodással vissza nem térnek hozzá. {PP 428.3}   

Because they had been shielded by divine power they had not realized the countless dangers by which they were continually surrounded. In their ingratitude and unbelief they had anticipated death, and now the Lord permitted death to come upon them. The poisonous serpents that infested the wilderness were called fiery serpents, on account of the terrible effects produced by their sting, it causing violent inflammation and speedy death. As the protecting hand of God was removed from Israel, great numbers of the people were attacked by these venomous creatures. {PP 429.1}

Mivel az isteni hatalom pajzsként védelmezte Izraelt, ezért számtalan veszedelmet, amely folyamatosan körülvette őket, nem is fogtak fel és nem is ismertek meg. Hálátlanságukban és hitetlenségükben előre jelezték, sőt siettették halálukat és most az Úr megengedte, hogy a halál rájuk törjön. A mérges kígyókat, amelyek elárasztották a pusztát, tüzes kígyóknak nevezték marásuk szörnyű következményei miatt. A marás magas lázat, heves gyulladást és gyors halált okozott. Most, amikor Isten elvette védelmező kezét Izraelről, ezek a veszedelmes, mérges állatok sok embert megtámadtak és megmartak. {PP 429.1}   

Now there was terror and confusion throughout the encampment. In almost every tent were the dying or the dead. None were secure. Often the silence of night was broken by piercing cries that told of fresh victims. All were busy in ministering to the sufferers, or with agonizing care endeavoring to protect those who were not yet stricken. No murmuring now escaped their lips. When compared with the present suffering, their former difficulties and trials seemed unworthy of a thought. {PP 429.2}

Rettegés és zavar kerítette hatalmába az egész tábort. Majdnem minden sátorban volt már halott vagy haldokló. Senki sem volt biztonságban. Gyakran átható kiáltások törték meg az éjszaka csendjét, amelyek újabb áldozatokról adtak hírt. Mindenki a szenvedők ápolásával volt elfoglalva vagy kétségbeesett igyekezettel próbálták megoltalmazni azokat, akiket még nem martak meg a kígyók. Most semmiféle morgolódás nem hagyta el ajkukat. Mikor összehasonlították jelenlegi szenvedésüket előző nehézségeikkel és megpróbáltatásaikkal, úgy találták, hogy az előzőek még említésre sem méltók az utóbbiak, az újabbak mellett. {PP 429.2}   

The people now humbled themselves before God. They came to Moses with their confessions and entreaties. “We have sinned,” they said, “for we have spoken against the Lord, and against thee.” Only a little before, they had accused him of being their worst enemy, the cause of all their distress and afflictions. But even when the words were upon their lips, they knew that the charge was false; and as soon as real trouble came they fled to him as the only one who could intercede with God for them. “Pray unto the Lord,” was their cry, “that He take away the serpents from us.” {PP 429.3}

A nép most megalázkodott Isten előtt. Mózeshez mentek vallomásaikkal és esedezéseikkel: "[...] Vétkeztünk" - mondták - "mert szólottunk az Úr ellen és te ellened" (4Móz 21:7). Röviddel ezelőtt azzal vádolták Mózest, hogy ő a legnagyobb ellenségük és ő az oka minden nyomorúságuknak és szenvedésüknek. De amikor a szavak már az ajkukon voltak, tudták, hogy vádjuk hamis. A valódi baj bekövetkeztekor azonnal odamenekültek hozzá, mint ahhoz az egyetlen egyhez, aki közben tudott járni értük Istennél. "[...] imádkozzál az Úrhoz" - könyörögve kérték -, "hogy vigye el rólunk a kígyókat" (4Móz 21:7). {PP 429.3}   

Moses was divinely commanded to make a serpent of brass resembling the living ones, and to elevate it among the people. To this, all who had been bitten were to look, and they would find relief. He did so, and the joyful news was sounded throughout the encampment that all who had been bitten might look upon the brazen serpent and live. Many had already died, and when Moses raised the serpent upon the pole, some would not believe that merely gazing upon that metallic image would heal them; these perished in their unbelief. Yet there were many who had faith in the provision which God had made. Fathers, mothers, brothers, and sisters were anxiously engaged in helping their suffering, dying friends to fix their languid eyes upon the serpent. If these, though faint and dying, could only once look, they were perfectly restored. {PP 430.1}

Mózes azt az isteni utasítást kapta, hogy csináljon sárgarézből az élő kígyókhoz hasonló érckígyót és emelje azt magasba a nép között. Mózes úgy tett, ahogy Isten megparancsolta neki. A jó hír szárnyra kelt és arról beszéltek az egész táborban, hogy mindazok, akiket a kígyók megmarnak, feltekinthetnek az érckígyóra és életben maradnak. Közben már sokan meghaltak, és amikor Mózes az érckígyót feltette egy magasba emelkedő rúdra, néhányan nem hitték el, hogy az ércből készített képmásra való puszta feltekintés meggyógyíthatja őket. Ezek az emberek elvesztek hitetlenségükben. Sokan voltak azonban, akik hittek abban a gondoskodásban, amit Isten nyújtott nekik. Apák, anyák, fitestvérek és nővérek buzgón igyekeztek a kígyók által megmart szeretteik szenvedésén úgy segíteni, hogy a félig ájultak, már haldokló bágyadt szemét az rézkígyóra irányították. Ha sikerült ezt elérniük, akkor a megmartak tökéletesen meggyógyultak. {PP 430.1}   

The people well knew that there was no power in the serpent of brass to cause such a change in those who looked upon it. The healing virtue was from God alone. In His wisdom He chose this way of displaying His power. By this simple means the people were made to realize that this affliction had been brought upon them by their sins. They were also assured that while obeying God they had no reason to fear, for He would preserve them. {PP 430.2}

A nép jól tudta, hogy az érckígyóban nem volt semmiféle hatalom és gyógyító erő és nem az érckígyó okozott ily csodálatos gyógyulást azoknál, akik feltekintettek rá. A gyógyító erő egyedül Istentől származott. Bölcsességében Isten ezt a módszert választotta hatalmának bemutatására. Ezzel az egyszerű eszközzel értette meg a néppel, hogy ezt a csapást saját bűneik hozták rájuk. Isten azonban arról is biztosította őket, hogy amíg engedelmeskednek néki, addig nincs semmi okuk a félelemre, mert ő megőrzi őket. {PP 430.2}   

The lifting up of the brazen serpent was to teach Israel an important lesson. They could not save themselves from the fatal effect of the poison in their wounds. God alone was able to heal them. Yet they were required to show their faith in the provision which He had made. They must look in order to live. It was their faith that was acceptable with God, and by looking upon the serpent their faith was shown. They knew that there was no virtue in the serpent itself, but it was a symbol of Christ; and the necessity of faith in His merits was thus presented to their minds. Heretofore many had brought their offerings to God, and had felt that in so doing they made ample atonement for their sins. They did not rely upon the Redeemer to come, of whom these offerings were only a type. The Lord would now teach them that their sacrifices, in themselves, had no more power or virtue than the serpent of brass, but were, like that, to lead their minds to Christ, the great sin offering. {PP 430.3}

Az érckígyó felemeléséből fontos leckét kellett megtanulni Izraelnek. Nem tudták ugyanis magukat megmenteni a sebeikbe került méreg végzetes hatásától. Egyedül Isten volt képes arra, hogy meggyógyítsa őket. Isten azonban megkövetelte tőlük, hogy higgyenek abban a gondoskodásban, amelyet elkészített számukra és ezt a hitüket mutassák is meg. Fel kellett nézniük az érckígyóra, hogy éljenek. Ez a hit volt elfogadható Isten számára. Azzal, hogy felnéztek az érckígyóra, megmutatták hitüket. Tudták, hogy magában az érckígyóban nem volt semmi gyógyító erő, de azt is tudták, hogy ez az érckígyó Krisztus jelképe volt. A Krisztus érdemeiben való hit szükséges voltát Isten így véste be elméjükbe. Eddig sokan mutatták be áldozataikat Istennek azt gondolván, hogy ezzel a tettükkel bőséges jóvátételt adtak Istennek bűneikért. Nem bízták rá magukat az eljövendő Megváltóra, akire ezek az áldozatok jelképekként utaltak. Az Úr meg akarta tanítani őket, hogy áldozataik önmagukban nem rendelkeztek több hatalommal, mint az érckígyó. Céljuk ugyanaz volt, mint a rézkígyónak, hogy gondolataikat az Isten által előre rendelt nagy bűnáldozatra, Krisztusra irányítsák. {PP 430.3}   

“As Moses lifted up the serpent in the wilderness,” even so was the Son of man “lifted up: that whosoever believeth in Him should not perish, but have eternal life.” John 3:14, 15. All who have ever lived upon the earth have felt the deadly sting of “that old serpent, called the devil, and Satan.” Revelation 12:9. The fatal effects of sin can be removed only by the provision that God has made. The Israelites saved their lives by looking upon the uplifted serpent. That look implied faith. They lived because they believed God's word, and trusted in the means provided for their recovery. So the sinner may look to Christ, and live. He receives pardon through faith in the atoning sacrifice. Unlike the inert and lifeless symbol, Christ has power and virtue in Himself to heal the repenting sinner. {PP 431.1}

"És amiképpen felemelte Mózes a kígyót a pusztában, akképpen kell az ember Fiának felemeltetnie. Hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:14-15). Mindazok, akik valaha is éltek a föld színén, megérezték halálos fullánkját ama régi kígyónak, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak (Jel 12:9). A bűn végzetes hatását csak az Isten által létesített óvintézkedés távolíthatja el. Az izraeliták azzal mentették meg életüket, hogy felnéztek a felemelt érckígyóra. A feltekintés hitüket jelentette. Azért éltek, mert elhitték Isten szavát, és bíztak abban az eszközben, amelyet Isten a gyógyulásukra rendelt. Így tekinthet fel a bűnös Krisztusra, és élhet. Bocsánatot kap Istentől Krisztus Jézus engesztelő áldozatába vetett hite által; azonban az élettelen jelképpel ellentétben Krisztusnak elegendő hatalma és ereje van önmagában ahhoz, hogy meggyógyítsa a bűnbánó bűnöst. {PP 431.1}   

While the sinner cannot save himself, he still has something to do to secure salvation. “Him that cometh to Me,” says Christ, “I will in no wise cast out.” John 6:37. But we must come to Him ; and when we repent of our sins, we must believe that He accepts and pardons us. Faith is the gift of God, but the power to exercise it is ours. Faith is the hand by which the soul takes hold upon the divine offers of grace and mercy. {PP 431.2}

Jóllehet a bűnös nem képes megmenteni önmagát, mégis hozzájárulását kell adnia ahhoz, hogy Isten üdvözíthesse "[...] azt, aki hozzám jő" - mondja Krisztus -, "semmiképpen ki nem vetem" (Jn 6:37). Igen, de nekünk oda kell mennünk hozzá, és ha megbánjuk bűneinket, akkor el kell hinnünk, hogy elfogad bennünket, és megbocsát nekünk. A hit Isten ajándéka, de a mi dolgunk, hogy gyakoroljuk ezt az ajándékot. A hit az a kéz, amellyel a lélek megragadhatja azt a kegyelmet és irgalmat, amit Isten felajánl nekünk. {PP 431.2}   

Nothing but the righteousness of Christ can entitle us to one of the blessings of the covenant of grace. There are many who have long desired and tried to obtain these blessings, but have not received them, because they have cherished the idea that they could do something to make themselves worthy of them. They have not looked away from self, believing that Jesus is an all-sufficient Saviour. We must not think that our own merits will save us; Christ is our only hope of salvation. “For there is none other name under heaven given among men, whereby we must be saved.” Acts 4:12. {PP 431.3}

Semmi más, csak Krisztus igazságossága jogosíthat fel bennünket a kegyelmi szövetség áldásainak elfogadására. Sokan vannak, akik hosszú ideig vágyakoztak ezekre az áldásokra, és törekedte rá, de nem érték el, mert azt képzelték, nékik is tenni kell valamit azért, hogy méltókká váljanak elnyerésére. Nem vették le a szemüket önmagukról, és nem hitték, hogy Jézus tökéletes Megváltó. Nem szabad azt gondolnunk, hogy saját érdemeink mentenek majd meg bennünket. Üdvösségünk egyedüli reménye Krisztus. "És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk" (ApCsel 4:12). {PP 431.3}   

When we trust God fully, when we rely upon the merits of Jesus as a sin-pardoning Saviour, we shall receive all the help that we can desire. Let none look to self, as though they had power to save themselves. Jesus died for us because we were helpless to do this. In Him is our hope, our justification, our righteousness. When we see our sinfulness we should not despond and fear that we have no Saviour, or that He has no thoughts of mercy toward us. At this very time He is inviting us to come to Him in our helplessness and be saved. {PP 431.4}

Ha teljesen hiszünk Istenben; ha csak Jézus érdemeire támaszkodunk, mint bűnt megbocsátó Üdvözítőre, akkor mindazt a segítséget megkapjuk, amit csak kérünk. Senki se tekintsen úgy magára, mintha hatalma volna önmaga megváltására. Jézus azért halt meg érettünk, mert mi magunk képtelenek voltunk ezt megtenni. Krisztusban van a mi reménységünk, megigazulásunk és igazságosságunk. Ha meglátjuk, felismerjük és beismerjük bűnös voltunkat, akkor nem kell többé kétségbeesnünk és félnünk attól, hogy nincs Megváltónk, vagy attól, hogy Krisztus nem kegyelmes irántunk. Éppen ebben az időben és tehetetlenségünkben hív bennünket, hogy menjünk hozzá és ő megment minket. {PP 431.4}   

Many of the Israelites saw no help in the remedy which Heaven had appointed. The dead and dying were all around them, and they knew that, without divine aid, their own fate was certain; but they continued to lament their wounds, their pains, their sure death, until their strength was gone, and their eyes were glazed, when they might have had instant healing. If we are conscious of our needs, we should not devote all our powers to mourning over them. While we realize our helpless condition without Christ, we are not to yield to discouragement, but rely upon the merits of a crucified and risen Saviour. Look and live. Jesus has pledged His word; He will save all who come unto Him. Though millions who need to be healed will reject His offered mercy, not one who trusts in His merits will be left to perish. {PP 432.1}

Az izraeliták közül sokan semmiféle segítséget sem láttak abban az orvosságban, amelyet a menny kínált számukra. Mindenfelől halottak és haldoklók vették körül őket, és tudták azt, hogy isteni segítség nélkül elkerülhetetlen a végzetük. Mégis tovább folytatták jajveszékelésüket fájdalmaik és biztos haláluk tudatában, amíg erejük el nem fogyott és szemük meg nem üvegesedett, miközben egy pillantással azonnal meggyógyulhattak volna. Ha tudatában vagyunk szükségleteinknek, akkor ne a panaszkodásra fordítsuk minden erőnket. Miközben rájövünk, hogy Krisztus nélkül milyen tehetetlen állapotban vagyunk, ne engedjük át magunkat az elkedvetlenedésnek, a csüggedésnek, hanem támaszkodjunk a megfeszített és feltámadott Üdvözítőnk érdemeire. Nézz reá és élsz! Szavát adta, hogy ő mindazokat megmenti, akik hozzá mennek. Bár milliók vetik el felajánlott irgalmát, akiknek gyógyulásra lenne szükségük, de azok közül, akik bizodalmukat az ő érdemeibe vetik, egyetlen egyet sem hagy elveszni. {PP 432.1}   

Many are unwilling to accept of Christ until the whole mystery of the plan of salvation shall be made plain to them. They refuse the look of faith, although they see that thousands have looked, and have felt the efficacy of looking, to the cross of Christ. Many wander in the mazes of philosophy, in search of reasons and evidence which they will never find, while they reject the evidence which God has been pleased to give. They refuse to walk in the light of the Sun of Righteousness, until the reason of its shining shall be explained. All who persist in this course will fail to come to a knowledge of the truth. God will never remove every occasion for doubt. He gives sufficient evidence on which to base faith, and if this is not accepted, the mind is left in darkness. If those who were bitten by the serpents had stopped to doubt and question before they would consent to look, they would have perished. It is our duty, first, to look; and the look of faith will give us life. {PP 432.2}

Sokan nem hajlandók elfogadni Krisztust, míg az üdvösség tervének egész titkát nem teszik egyszerűvé és világossá előttük. Nem hajlandók arra, hogy a hit szemével nézzenek fel Krisztus keresztjére, bár látják, hogy azok az ezrek, akik ezt tették, azonnal megérezték az onnan sugárzó erő teljességét. Sokan a filozófia útvesztőjében barangolva azokat az észokokat és bizonyítékokat keresik, amelyeket sohasem fognak megtalálni, miközben elvetik azokat a bizonyságokat, amelyeket Isten az ő jóságában megadott. Visszautasítják Istennek azt a kérését, hogy járjanak az Igazság Napjának világosságában, míg e nap fényének okát meg nem magyarázzák nekik. Mindazok, akik kitartanak ezen az úton, soha nem jutnak el az igazság ismeretére. Isten elegendő bizonyítékot ad nekünk, amelyre mint alapra építhetjük hitünket. Aki ezt a bizonyítékot nem fogadja el, lelkileg sötétségben marad. A mi kötelességünk az, hogy először tekintsünk fel arra a Krisztusra, akit a felemelt érckígyó jelképez. Tekintsünk fel a hit szemével, mert ez ad életet nekünk. {PP 432.2}