Chapter 30—The Tabernacle and Its Services

A szentély és szolgálata

This chapter is based on Exodus 25 to 40; Leviticus 4 and 16. {PP 343}

2 Mózes 25-40, 3 Mózes 4 és 16 {PP 343}   

The command was communicated to Moses while in the mount with God, “Let them make Me a sanctuary; that I may dwell among them;” and full directions were given for the construction of the tabernacle. By their apostasy the Israelites forfeited the blessing of the divine Presence, and for the time rendered impossible the erection of a sanctuary for God among them. But after they were again taken into favor with Heaven, the great leader proceeded to execute the divine command. {PP 343.1}

Amikor Mózes a hegyen tartózkodott Istennel, a következő parancsot kapta: "készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam" (2Móz 25:8). A szent hajlék, a sátor építésére vonatkozólag az Úr pontos utasításokat adott Mózesnek. Az izraeliták hitehagyásukkal eljátszották az isteni jelenlét áldásait. Egy időre lehetetlenné vált számukra, hogy szent hajlékot emeljenek Istennek maguk között. Amikor az Úr ismét kegyelmébe fogadta őket, nagy vezérük hozzáfogott az isteni parancs végrehajtásához. {PP 343.1}   

Chosen men were especially endowed by God with skill and wisdom for the construction of the sacred building. God Himself gave to Moses the plan of that structure, with particular directions as to its size and form, the materials to be employed, and every article of furniture which it was to contain. The holy places made with hands were to be “figures of the true,” “patterns of things in the heavens” (Hebrews 9:24, 23)—a miniature representation of the heavenly temple where Christ, our great High Priest, after offering His life as a sacrifice, was to minister in the sinner's behalf. God presented before Moses in the mount a view of the heavenly sanctuary, and commanded him to make all things according to the pattern shown him. All these directions were carefully recorded by Moses, who communicated them to the leaders of the people. {PP 343.2}

A szent hajlék elkészítéséhez kiválasztott embereket Isten különös ügyességgel és bölcsességgel ajándékozta meg. Az építmény tervét maga Isten adta meg Mózesnek. Különleges utasításokkal is ellátta az épület méretét és alakját illetően. Azt is megmondta, hogy milyen anyagokat kell használni felépítéséhez. Közölte, hogy az épületnek milyen felszerelést, berendezést kell tartalmaznia. A kézzel készített szent hely "[...] az igazinak csak másolata [...] mennyei dolgoknak ábrázolata" kellett legyen (Zsid 9:24.23). A mennyei templomnak - ahol Krisztus, nagy főpapunk, miután feláldozta életét a bűnösökért, közbenjár - kicsinyített másolata. Isten a hegyen megmutatta Mózesnek a mennyei szentélyt és megparancsolta neki, hogy mindent a bemutatott minta szerint csináljon meg. Mindezeket az isteni utasításokat Mózes gondosan feljegyezte és közölte a nép vezetőivel. {PP 343.2}   

For the building of the sanctuary great and expensive preparations were necessary; a large amount of the most precious and costly material was required; yet the Lord accepted only freewill offerings. “Of every man that giveth it willingly with his heart ye shall take My offering” was the divine command repeated by Moses to the congregation. Devotion to God and a spirit of sacrifice were the first requisites in preparing a dwelling place for the Most High. {PP 343.3}

A szentély felépítéséhez nagy és költséges előkészületeket kellett tenni. A legértékesebb és legdrágább anyagok nagy mennyiségét kellett összegyűjteni. Az Úr azonban csak önkéntes adományokat fogadott el. "Szólj az Izráel fiainak" - mondta Mózesnek - "hogy szedjenek nékem ajándékokat; minden embertől, akit a szíve hajt arra, szedjetek nékem ajándékokat" (2Móz 25:2). Ez isteni parancsot Mózes elmondott a gyülekezetnek. Az Isten iránti odaadás és az áldozatkészség lelkülete volt az első a magasságos Isten lakhelyének a készítésénél. {PP 343.3}   

All the people responded with one accord. “They came, every one whose heart stirred him up, and every one whom his spirit made willing, and they brought the Lord's offering to the work of the tabernacle of the congregation, and for all His service, and for the holy garments. And they came, both men and women, as many as were willinghearted, and brought bracelets, and earrings, and rings, and tablets, all jewels of gold: and every man that offered, offered an offering of gold unto the Lord.” {PP 344.1}

Az egész nép egyhangúlag válaszolt Mózes felhívására: "És eljőve mindenki, akit a szíve indíta, és akit lelke hajt vala, és hozának áldozatot az Úrnak, a gyülekezet hajlékának készítéséhez, és annak minden szolgálatához, és a szent ruhákhoz valókat. És jövének férfiak és asszonyok együtt, mind, akit szíve indított, hozának kapcsokat, függőket, gyűrűket, karperecet, mindenféle arany eszközöket; a férfiak is, mind akik aranyból hoztak: áldozatot az Úrnak. {PP 344.1}   

“And every man with whom was found blue, and purple, and scarlet, and fine linen, and goats’ hair, and rams’ skins dyed red, and sealskins, brought them. Everyone that did offer an offering of silver and brass brought the Lord's offering: and every man, with whom was found acacia wood for any work of the service, brought it. {PP 344.2}

És minden ember, kinek amije vala, hozott kék, bíborpiros, és karmazsinszínű, és lenfonalat, kecskeszőrt, veresre festett kosbőröket és borzbőröket. Minden, aki ezüstöt vagy rezet vihetett, felhozá azt áldozatul az Úrnak, és akiknél sittim-fa találtaték a szolgálat különböző szükségeire, felhozák azt. {PP 344.2}   

“And all the women that were wisehearted did spin with their hands, and brought that which they had spun, the blue, and the purple, the scarlet, and the fine linen. And all the women whose heart stirred them up in wisdom spun the goats’ hair. {PP 344.3}

Az asszonyok közül pedig mind, akik ahhoz értettek, saját kezeikkel fonának, és felvivék azt a mit fontak, a kék, és a bíborpiros, és a karmazsinszínű, és lenfonalat. Azok az asszonyok pedig, akik ahhoz értettek, fonának kecskeszőrt. {PP 344.3}   

“And the rulers brought the onyx stones, and the stones to be set, for the ephod, and for the breastplate; and the spice, and the oil; for the light, and for the anointing oil, and for the sweet incense.” Exodus 35:23-28, R.V. {PP 344.4}

A főemberek pedig hozának ónix köveket, foglalni való köveket, az efódhoz és a hósenhez. Illatozó szert is és olajat, a mécsbe és a kenethez, és fűszereket a füstöléshez" (2Móz 35:21-28) {PP 344.4}   

While the building of the sanctuary was in progress the people, old and young—men, women, and children—continued to bring their offerings, until those in charge of the work found that they had enough, and even more than could be used. And Moses caused to be proclaimed throughout the camp, “Let neither man nor woman make any more work for the offering of the sanctuary. So the people were restrained from bringing.” The murmurings of the Israelites and the visitations of God's judgments because of their sins are recorded as a warning to after-generations. And their devotion, their zeal and liberality, are an example worthy of imitation. All who love the worship of God and prize the blessing of His sacred presence will manifest the same spirit of sacrifice in preparing a house where He may meet with them. They will desire to bring to the Lord an offering of the very best that they possess. A house built for God should not be left in debt, for He is thereby dishonored. An amount sufficient to accomplish the work should be freely given, that the workmen may be able to say, as did the builders of the tabernacle, “Bring no more offerings.” {PP 344.5}

Mialatt a szentély építése tartott, az emberek - öregek és fiatalok, férfiak és nők, még a gyermekek is - folyamatosan hozták adományaikat, amíg azok, akiket megbíztak a munka vezetésével azt nem mondták, hogy most már elég, mert már több gyűlt össze annál, mint amit fel tudnak használni. Mózesnek ki kellett hirdetnie az egész tábor területén: "Se férfi, se asszony ezután ne készítsen ajándékot a szent munkára. És megszűnék a nép hordani" (2Móz 36:5). Az izraeliták zúgolódásait, Isten ítéleteinek a látogatásait, amelyeket bűneik miatt kellett elszenvedniük, figyelmeztetésként a későbbi nemzedékek számára mind feljegyezték. Isten iránti odaadásukkal, buzgalmukkal és nagylelkűségükkel követendő példát adtak mindnyájunk számára. Mindazok, akik szeretnek Istennek szolgálni, és értékelik Isten jelenlétének áldásait, ugyanilyen lelkületet tanúsítanak, ugyanilyen áldozatkészséget mutatnak oly imaháznak a felépítése során, ahol Isten találkozhat velük. Ezek az emberek olyan adományt kívánnak vinni az Úrnak, amely a legjobb mindazok közül, amikkel rendelkeznek. Az Isten számára épített házon nem lehet adósság, mert ezzel az építkezők Istent becstelenítenék meg. Azt az összeget, amely elegendő a munka elvégzéséhez és befejezéséhez, önként kell odaadni, hogy az építő munkások azt mondhassák el, amit a sátor építői mondtak: "Többet hord a nép ajándékba, mint amennyi kell a munka elkészítésére" (2Móz 36:4). {PP 344.5}   

The tabernacle was so constructed that it could be taken apart and borne with the Israelites in all their journeyings. It was therefore small, being not more than fifty-five feet in length, and eighteen in breadth and height. Yet it was a magnificent structure. The wood employed for the building and its furniture was that of the acacia tree, which was less subject to decay than any other to be obtained at Sinai. The walls consisted of upright boards, set in silver sockets, and held firm by pillars and connecting bars; and all were overlaid with gold, giving to the building the appearance of solid gold. The roof was formed of four sets of curtains, the innermost of “fine twined linen, and blue, and purple, and scarlet: with cherubim of cunning work;” the other three respectively were of goats’ hair, rams’ skins dyed red, and sealskins, so arranged as to afford complete protection. {PP 347.1}

A szent helyet úgy alkották meg, hogy az izraeliták részekre szedhették szét és mindenhová magukkal vihették vándorlásuk közben. Ezért kisméretű volt, hosszúsága nem volt több tizenhat méter hetvenhat centiméternél, a szélessége és magassága pedig öt méter negyvenkilenc centiméternél. Mindazáltal nagyszerű építmény volt. Az épület és annak berendezése akácfa felhasználásával készült, amelynek anyaga tartósabb volt a Sinainál lévő bármely más fánál. A falak függőleges deszkalapokból álltak, amelyeket ezüst tokokba helyeztek be, és oszlopok, keresztgerendák tartottak szilárdan. Mindezt arannyal vonták be, és így az épületnek olyan látszatot adtak, mintha tömör aranyból készült volna. A tetőt négy réteg szőnyegből képezték ki. A legbelsőbb rétegét finom sodrott lenből "[...] kék, és bíborpiros és karmazsinszínűből, kérubokkal, mestermunkával készíték" el. (2Móz 36:7). A másik három réteg pedig kecskeszőrből, vörösre festett kosbőrből és borzbőrből készült. Az egészet úgy rendezték el, hogy teljes védelmet nyújtott az egész épületnek. {PP 347.1}   

The building was divided into two apartments by a rich and beautiful curtain, or veil, suspended from gold-plated pillars; and a similar veil closed the entrance of the first apartment. These, like the inner covering, which formed the ceiling, were of the most gorgeous colors, blue, purple, and scarlet, beautifully arranged, while inwrought with threads of gold and silver were cherubim to represent the angelic host who are connected with the work of the heavenly sanctuary and who are ministering spirits to the people of God on earth. {PP 347.2}

Az épület belsejét két helyiségre osztotta egy értékes és szép kárpit, amelyet arany lemezekkel borított oszlopokra függesztettek fel. Az első helyiség bejáratát hasonló kárpit zárta el. Ezeket éppen úgy, mint a belső takarót, amely a mennyezetet alkotta, a legpompásabb színű - kék, bíborpiros és karmazsin színű - függönyökből állították össze nagyon szépen. Ezekbe a függönyökbe arany és ezüst szálakból kérubokat szőttek bele, hogy jelképezzék az angyali seregeket, akik kapcsolatban vannak a mennyei szentély munkájával, és akik szolgáló lelkek a földön élő Isten népe között. {PP 347.2}   

The sacred tent was enclosed in an open space called the court, which was surrounded by hangings, or screens, of fine linen, suspended from pillars of brass. The entrance to this enclosure was at the eastern end. It was closed by curtains of costly material and beautiful workmanship, though inferior to those of the sanctuary. The hangings of the court being only about half as high as the walls of the tabernacle, the building could be plainly seen by the people without. In the court, and nearest the entrance, stood the brazen altar of burnt offering. Upon this altar were consumed all the sacrifices made by fire unto the Lord, and its horns were sprinkled with the atoning blood. Between the altar and the door of the tabernacle was the laver, which was also of brass, made from the mirrors that had been the freewill offering of the women of Israel. At the laver the priests were to wash their hands and their feet whenever they went into the sacred apartments, or approached the altar to offer a burnt offering unto the Lord. {PP 347.3}

A szent sátort udvarnak nevezett szabad tér vette körül. Ezt finom lenvászonból készített függönyök vagy védőfalak kerítették be. Ezeket a függönyöket rézoszlopokra függesztették fel. A kerítés bejárata a keleti oldalon volt, amelyet pompás anyagból szép kivitelezéssel készített szőnyegek zártak el. Mivel az udvart körülvevő függönyök csak körülbelül fele olyan magasak voltak mint a sátor falai, ezért az emberek kívülről mindig jól láthatták a szent sátort. Az udvarban a bejárat közelében állt a rézből készült égőáldozati oltár. Ezen az oltáron égették el az Úrnak bemutatott áldozatokat. Ennek az oltárnak a szarvait az engesztelő vérrel hintették be. Az oltár és a sátor ajtaja között volt a medence. Ez is rézből készült, mégpedig azokból a réztükrökből, amelyeket Izrael asszonyai önként ajánlottak fel. Ebben a medencében kellett a papoknak megmosniuk a kezüket és lábukat, amikor bementek a szent helyiségekbe vagy megközelítették az oltárt, hogy égőáldozatot mutassanak be az Úrnak. {PP 347.3}   

In the first apartment, or holy place, were the table of showbread, the candlestick, or lampstand, and the altar of incense. The table of showbread stood on the north. With its ornamental crown, it was overlaid with pure gold. On this table the priests were each Sabbath to place twelve cakes, arranged in two piles, and sprinkled with frankincense. The loaves that were removed, being accounted holy, were to be eaten by the priests. On the south was the seven-branched candlestick, with its seven lamps. Its branches were ornamented with exquisitely wrought flowers, resembling lilies, and the whole was made from one solid piece of gold. There being no windows in the tabernacle, the lamps were never all extinguished at one time, but shed their light by day and by night. Just before the veil separating the holy place from the most holy and the immediate presence of God, stood the golden altar of incense. Upon this altar the priest was to burn incense every morning and evening; its horns were touched with the blood of the sin offering, and it was sprinkled with blood upon the great Day of Atonement. The fire upon this altar was kindled by God Himself and was sacredly cherished. Day and night the holy incense diffused its fragrance throughout the sacred apartments, and without, far around the tabernacle. {PP 348.1}

Az első helyiségben, vagyis a szent helyen volt a szent kenyerek asztala, a gyertyatartó és a tömjénezés oltára. A szent kenyerek asztala az északi oldalon állott. Ezt az asztalt díszes koronájával együtt tiszta arannyal vonták be. A papoknak erre az asztalra minden szombaton tizenkét kenyeret kellet helyezni két sorban elrendezve és tömjénnel meghintve. Azokat a kenyereket, amelyeket elvettek az asztalról - mivel szent kenyereknek számítottak - a papoknak kellett megenniük. Délen helyezték el a hétágú gyertyatartót a hét lámpájával együtt. Karjait választékosan kidolgozott virágmintákkal díszítették. Ezek a virágminták a liliomokhoz hasonlítottak. Az egész gyertyatartó egy darab tömör aranyból készült. Mivel a sátornak nem voltak ablakai, a lámpákat sohasem oltották ki egyszerre ugyanazon időben. Éjjel és nappal állandóan árasztották világosságukat. A kárpit előtt, - amely elválasztotta a szent helyet, a szentélyt a szentek-szentjétől, a legszentebb helyiségtől, az Isten közvetlen jelenlétének helyétől - állott a tömjénezés aranyból készített oltára. Ezen az oltáron a papnak minden reggel és este tömjént kellett elégetnie. Ennek az oltárnak a szarvait a bűnért való áldozat vérével kenték meg, az engesztelés nagy napján pedig az egész oltárt meghintették vérrel. Ezen az oltáron a tüzet maga Isten gyújtotta meg, és ezt a tüzet gondosan ápolták. Éjjel és nappal a szent tömjén töltötte be illatával a szent helyiségeket és a sátor körüli külső térséget is. {PP 348.1}   

Beyond the inner veil was the holy of holies, where centered the symbolic service of atonement and intercession, and which formed the connecting link between heaven and earth. In this apartment was the ark, a chest of acacia wood, overlaid within and without with gold, and having a crown of gold about the top. It was made as a depository for the tables of stone, upon which God Himself had inscribed the Ten Commandments. Hence it was called the ark of God's testament, or the ark of the covenant, since the Ten Commandments were the basis of the covenant made between God and Israel. {PP 348.2}

A belső kárpit mögött volt a szentek szentje. Ez volt a középpontja az engesztelés és a közbenjárás jelképes szolgálatának. Ez képezte az összekapcsoló láncszemet a menny és a föld között. Ebben a helyiségben volt a szövetség ládája, a frigyláda, akácfából készített láda, amelyet kívül és belül arannyal vontak be, a fedele is színaranyból készült és az egészet arannyal szegélyezték. Ebbe helyezték el a kőtáblákat, amelyekre maga Isten véste be a Tízparancsolatot. Ezért nevezték Isten szövetsége ládájának is, vagy frigyládának, mert a Tízparancsolat volt az alapja annak a szövetségnek, amelyet Isten az Izraellel kötött. {PP 348.2}   

The cover of the sacred chest was called the mercy seat. This was wrought of one solid piece of gold, and was surmounted by golden cherubim, one standing on each end. One wing of each angel was stretched forth on high, while the other was folded over the body (see Ezekiel 1:11) in token of reverence and humility. The position of the cherubim, with their faces turned toward each other, and looking reverently downward toward the ark, represented the reverence with which the heavenly host regard the law of God and their interest in the plan of redemption. {PP 348.3}

A szent láda fedelét a kegyelem trónjának nevezték. Ezt egy darab tömör aranyból dolgozták ki. A láda fedele felett emelkedtek ki az arany kérubok, egymás felé nézve. A fedél mindkét végén egy-egy kérub állt. Mindegyik angyal az egyik szárnyát a magasba kiterjesztve tartotta és így ezekkel a szárnyakkal a ládát fedték be; a másik szárnyukkal a testüket takarták be (Lásd Ez 1:11) tiszteletük és alázatosságuk jeleként. A kérubok helyzete, egymás felé fordított arcukkal és a ládára tisztelettel lefelé irányított tekintetükkel mutatja azt a tiszteletet, amelyben a mennyei sereg tartotta Isten törvényét, és érdeklődésüket a megváltás terve iránt. {PP 348.3}   

Above the mercy seat was the Shekinah, the manifestation of the divine Presence; and from between the cherubim, God made known His will. Divine messages were sometimes communicated to the high priest by a voice from the cloud. Sometimes a light fell upon the angel at the right, to signify approval or acceptance, or a shadow or cloud rested upon the one at the left to reveal disapproval or rejection. {PP 349.1}

A kegyelem trónja felett volt a "Sechina", vagyis az Isten jelenlétének szimbóluma. Az Úr a két kérub közül hirdette ki akaratát. Isten néha üzeneteit a felhőből hallható hangon közölte a főpappal. Néha fény esett a jobb szélen lévő angyalra, hogy Isten így jelezze jóváhagyását; máskor árnyék vagy felhő nyugodott meg a bal szélen levő angyalon és Isten ezzel nyilvánította ki nemtetszését vagy elvetését valamivel kapcsolatban. {PP 349.1}   

The law of God, enshrined within the ark, was the great rule of righteousness and judgment. That law pronounced death upon the transgressor; but above the law was the mercy seat, upon which the presence of God was revealed, and from which, by virtue of the atonement, pardon was granted to the repentant sinner. Thus in the work of Christ for our redemption, symbolized by the sanctuary service, “mercy and truth are met together; righteousness and peace have kissed each other.” Psalm 85:10. {PP 349.2}

A frigyládában kegyelettel őrzött törvény az isteni igazság és ítélet zsinórmértéke volt. Ez a törvény halált mondott a bűnösre, a törvény áthágójára. A törvény felett azonban ott volt a kegyelem trónja, amelyen láthatóvá vált Isten jelenléte, és amelyből - a megengesztelődés által - Isten bocsánatot adott a bűneit megbánt bűnösnek. Krisztus munkáját, amelyet megváltásunkért végzett el, így jelképezte a szentély szolgálata: "Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást" (Zsolt 85:11). {PP 349.2}   

No language can describe the glory of the scene presented within the sanctuary—the gold-plated walls reflecting the light from the golden candlestick, the brilliant hues of the richly embroidered curtains with their shining angels, the table, and the altar of incense, glittering with gold; beyond the second veil the sacred ark, with its mystic cherubim, and above it the holy Shekinah, the visible manifestation of Jehovah's presence; all but a dim reflection of the glories of the temple of God in heaven, the great center of the work for man's redemption. {PP 349.3}

Szavakkal nem lehet leírni a szentély belsejének dicsőségét: az arany lemezekkel borított falak visszatükrözték az arany gyertyatartóból kisugárzó fényt; a fénylő angyalokkal gazdagon hímzett szőnyegek ragyogó színei; az aranytól fénylő asztal, és a tömjénező oltár; a második kárpit mögött elhelyezett szent láda titokzatos kérubjaival és a felette lebegő szent "Sechina"-val, azaz Jahve jelenlétének látható szimbólumával, mindez csak homályos visszatükröződése Isten templomának, amely a mennyben van és az ember megváltásáért végzett mű nagy központja. {PP 349.3}   

A period of about half a year was occupied in the building of the tabernacle. When it was completed, Moses examined all the work of the builders, comparing it with the pattern shown him in the mount and the directions he had received from God. “As the Lord had commanded, even so had they done it: and Moses blessed them.” With eager interest the multitudes of Israel crowded around to look upon the sacred structure. While they were contemplating the scene with reverent satisfaction, the pillar of cloud floated over the sanctuary and, descending, enveloped it. “And the glory of the Lord filled the tabernacle.” There was a revealing of the divine majesty, and for a time even Moses could not enter. With deep emotion the people beheld the token that the work of their hands was accepted. There were no loud demonstrations of rejoicing. A solemn awe rested upon all. But the gladness of their hearts welled up in tears of joy, and they murmured low, earnest words of gratitude that God had condescended to abide with them. {PP 349.4}

Körülbelül fél évig voltak elfoglalva a sátor felépítésével. Amikor az építkezést befejezték, Mózes ellenőrizte az építők minden munkáját és a szent sátort összehasonlította azzal a mintával, amit a hegyen mutattak meg neki és azokkal az utasításokkal, amelyeket Istentől kapott. "És megtekinte Mózes minden munkát, és ímé elkészíték azt, úgy készíték el, a mint az Úr parancsolta vala, és megáldá őket Mózes" (2Móz 39:43). Izrael sokasága buzgó érdeklődéssel gyűlt össze, hogy megtekintse a szent épületet. Mialatt tiszteletteljes megelégedéssel elmélkedtek azon, amit láttak, a felhőoszlop a szentély fölé vonult és leereszkedve beburkolta azt. "És a felhő befedezé a gyülekezet sátorát, és az Úrnak dicsősége betölté a hajlékot" (2Móz 40:34). Így nyilatkozott meg Isten fensége, és egy ideig Mózes sem léphetett be a szent helybe. A nép elérzékenyülve nézte a kezük munkáját elfogadó jelet. Ünnepélyes félelem és tisztelet nyugodott meg mindenkin. Szívük boldogsága az öröm könnyeiben fejeződött ki és a hála szavait halkan mondták el azért a tényért, hogy Isten leereszkedett hozzájuk, hogy közöttük lakozzék. {PP 349.4}   

By divine direction the tribe of Levi was set apart for the service of the sanctuary. In the earliest times every man was the priest of his own household. In the days of Abraham the priesthood was regarded as the birthright of the eldest son. Now, instead of the first-born of all Israel, the Lord accepted the tribe of Levi for the work of the sanctuary. By this signal honor He manifested His approval of their fidelity, both in adhering to His service and in executing His judgments when Israel apostatized in the worship of the golden calf. The priesthood, however, was restricted to the family of Aaron. Aaron and his sons alone were permitted to minister before the Lord; the rest of the tribe were entrusted with the charge of the tabernacle and its furniture, and they were to attend upon the priests in their ministration, but they were not to sacrifice, to burn incense, or to see the holy things till they were covered. {PP 350.1}

Isten utasítására Lévi törzsét választották ki a szent hely szolgálatára. Az ősi időkben miden családfő egyben papja is volt családjának és házanépének. Ábrahám idejében a papságot a születési jog szerint az elsőszülött fiú kapta meg. Most minden izraelita családfő elsőszülött fia helyett az Úr Lévi törzsét választotta a szentélyben való szolgálatok elvégzésére. Ezzel a jelentős megbecsüléssel nyilvánította ki az Úr hűségük elismerését. Hűségük nemcsak Isten szolgálatához való ragaszkodásukban mutatkozott meg, hanem Isten ítéleteinek végrehajtásában is, amikor Izrael hitehagyásában az aranyborjút imádta. A papság tisztsége azonban csak Áron családjára korlátozódott. Isten egyedül Áronnak és fiainak engedte meg, hogy az Úr előtt szolgáljanak. A törzs maradékát Isten csak azzal a feladattal bízta meg, hogy viseljék gondját a szent sátornak és berendezésének, valamint segítsenek a papoknak szolgálatukban, de ők maguk nem mutathattak be áldozatot, nem égethettek tömjént és nem nézhettek a szent tárgyakra addig, amíg azok befedetlenek voltak. {PP 350.1}   

In accordance with their office, a special dress was appointed for the priests. “Thou shalt make holy garments for Aaron thy brother, for glory and for beauty,” was the divine direction to Moses. The robe of the common priest was of white linen, and woven in one piece. It extended nearly to the feet and was confined about the waist by a white linen girdle embroidered in blue, purple, and red. A linen turban, or miter, completed his outer costume. Moses at the burning bush was directed to put off his sandals, for the ground whereon he stood was holy. So the priests were not to enter the sanctuary with shoes upon their feet. Particles of dust cleaving to them would desecrate the holy place. They were to leave their shoes in the court before entering the sanctuary, and also to wash both their hands and their feet before ministering in the tabernacle or at the altar of burnt offering. Thus was constantly taught the lesson that all defilement must be put away from those who would approach into the presence of God. {PP 350.2}

Hivataluknak megfelelően a papok számára különleges ruhát készítettek. "És csinálj szent ruhákat Áronnak a te atyádfiának, dicsőségére és ékességére" (2Móz 28:2). Isten ezt az utasítást adta Mózesnek. A mindennapi szolgálatot végző pap ruhája egy darabban szőtt, fehér vászonból készült. A majdnem a pap bokájáig leérő öltözéket a derekánál egy kék, bíborpiros és vörössel hímzett fehér vászonöv tartotta össze. Felső ruházatát egy vászonból készített turbán vagy "mitra" egészítette ki. Mózest az égő csipkebokornál Isten arra utasította, hogy vesse le saruját, mert az a föld, amelyen állt, szent volt. Így a papok sem léphettek be saruval a szentélybe, nehogy az esetleg rátapadt por megszentségtelenítse azt. Mielőtt a szentélybe beléptek volna, sarujukat az udvarban kellett hagyniuk. Kezüket és lábukat is meg kellett mosniuk és csak akkor végezhették szolgálatukat a sátorban, vagy az égő áldozatok oltáránál. Így állandóan azt tanulták, hogy minden tisztátalanságot el kell távolítaniuk azoknak, aki meg akarják közelíteni azt a helyet, ahol Isten van. {PP 350.2}   

The garments of the high priest were of costly material and beautiful workmanship, befitting his exalted station. In addition to the linen dress of the common priest, he wore a robe of blue, also woven in one piece. Around the skirt it was ornamented with golden bells, and pomegranates of blue, purple, and scarlet. Outside of this was the ephod, a shorter garment of gold, blue, purple, scarlet, and white. It was confined by a girdle of the same colors, beautifully wrought. The ephod was sleeveless, and on its gold-embroidered shoulder pieces were set two onyx stones, bearing the names of the twelve tribes of Israel. {PP 350.3}

A főpap ruhája fenséges tisztségéhez illően drága anyagból mesterien készült öltözet volt. A papok vászon ruhája mellett a főpap még egy egy darabban szőtt kék színű köntöst is viselt. Ennek a köntösnek alját arany csengettyűk és kék, bíborpiros és skarlátvörös gránátalmák díszítették. A köntösön kívül volt az efód, egy rövidebb arany, kék, bíbor, skarlát és fehér színekből álló öltözék. Ezt az efódot ugyanilyen színű gyönyörűen kidolgozott öv szorította össze. Az efód ujjatlan volt, és az arannyal kihímzett vállpántjain ónixkő ékeskedett, amelyekbe Izrael tizenkét törzsének a nevét vésték be. {PP 350.3}   

Over the ephod was the breastplate, the most sacred of the priestly vestments. This was of the same material as the ephod. It was in the form of a square, measuring a span, and was suspended from the shoulders by a cord of blue from golden rings. The border was formed of a variety of precious stones, the same that form the twelve foundations of the City of God. Within the border were twelve stones set in gold, arranged in rows of four, and, like those in the shoulder pieces, engraved with the names of the tribes. The Lord's direction was, “Aaron shall bear the names of the children of Israel in the breastplate of judgment upon his heart, when he goeth in unto the holy place, for a memorial before the Lord continually.” Exodus 28:29. So Christ, the great High Priest, pleading His blood before the Father in the sinner's behalf, bears upon His heart the name of every repentant, believing soul. Says the psalmist, “I am poor and needy; yet the Lord thinketh upon me.” Psalm 40:17. {PP 351.1}

Az efód felett volt a mellvért, a papi díszruha legszentebb darabja. Ezt ugyanabból az anyagból készítették, mint az efódot. Alakja négyszögletű, nagysága arasznyi volt. Aranykarikákba fűzött kék zsinóron függött le a pap válláról. A szélét különböző értékes kövekből formálták. Ezek a kövek ugyanazok a kövek voltak, amelyek Isten városának tizenkét alapját alkotják. A mellvérten tizenkét követ foglaltak aranyba. Ezeket négy sorban rendezték el, és miként a vállpántokban levő kövekbe, ezekbe a kövekbe is belevésték a tizenkét törzs nevét. Az Úr parancsolta: "És viselje Áron az Izrael fiainak neveit az ítélet hósenén, az ő szíve felett, amikor bemegy a szenthelyre, emlékeztetőül az Úr előtt szüntelen" (2Móz 28:29). Így Jézus Krisztus, a nagy főpap mentségül hozza fel vérét az Atya előtt a bűnösökért, mert a szívén viseli minden bűneit megbánt ember nevét. A zsoltáríró ezt mondja erről: "Rólam is, noha én szegény és nyomorult vagyok, az én Uram visel gondot" (Zsolt 40:18). {PP 351.1}   

At the right and left of the breastplate were two large stones of great brilliancy. These were known as the Urim and Thummim. By them the will of God was made known through the high priest. When questions were brought for decision before the Lord, a halo of light encircling the precious stone at the right was a token of the divine consent or approval, while a cloud shadowing the stone at the left was an evidence of denial or disapprobation. {PP 351.2}

A mellvértnek a jobb és a bal szélén egy-egy nagy és csillogó kő volt. Ezek Urim és Thumim-ként voltak ismertek. Isten ezeken keresztül ismertette meg akaratát a főpappal. Amikor ügyeikben az Úr elé járultak döntés végett, és a világosság dicsfénye jobbról világította meg az értékes követ, az az isteni beleegyezés jele volt, míg Isten tiltakozásának és rosszallásának bizonyítéka volt, ha balról árnyékolta be a követ. {PP 351.2}   

The miter of the high priest consisted of the white linen turban, having attached to it by a lace of blue, a gold plate bearing the inscription, “Holiness to Jehovah.” Everything connected with the apparel and deportment of the priests was to be such as to impress the beholder with a sense of the holiness of God, the sacredness of His worship, and the purity required of those who came into His presence. {PP 351.3}

A főpap süvege fehér vászonból készített turbán volt. Ehhez kék csipkével egy arany lemezt csatoltak, amely ezt a feliratot hordozta: "Szentség az Úrnak". Mindennek, ami kapcsolatban volt a főpap öltözetével és magatartásával, olyannak kellett lennie, hogy felkeltse Isten imádatának, szentségének érzetét, sőt azt is, hogy milyen tisztaságot követel azoktól, akik színe elé járulnak. {PP 351.3}   

Not only the sanctuary itself, but the ministration of the priests, was to “serve unto the example and shadow of heavenly things.” Hebrews 8:5. Thus it was of great importance; and the Lord, through Moses, gave the most definite and explicit instruction concerning every point of this typical service. The ministration of the sanctuary consisted of two divisions, a daily and a yearly service. The daily service was performed at the altar of burnt offering in the court of the tabernacle and in the holy place; while the yearly service was in the most holy. {PP 351.4}

Nemcsak magának a szentélynek, hanem a papok szolgálatának is azt kellett igazolnia, hogy ők "[...] a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának szolgálnak" (Zsid 8:5). Ez nagy jelentőségű volt. Mózes útján az Úr a leghatározottabb utasításokat adta ennek a jelképes szolgálatnak minden részletével kapcsolatban. A szentély istentisztelete két részből, egy naponkénti és az évenkénti szolgálatból állt. A mindennapi szolgálatot, az égő áldozatok oltáránál a sátor udvarában és a szentélyben, míg az évenkénti szolgálatot a szentek szentjében végezték. {PP 351.4}   

No mortal eye but that of the high priest was to look upon the inner apartment of the sanctuary. Only once a year could the priest enter there, and that after the most careful and solemn preparation. With trembling he went in before God, and the people in reverent silence awaited his return, their hearts uplifted in earnest prayer for the divine blessing. Before the mercy seat the high priest made the atonement for Israel; and in the cloud of glory, God met with him. His stay here beyond the accustomed time filled them with fear, lest because of their sins or his own he had been slain by the glory of the Lord. {PP 352.1}

A szentek szentjét a főpap kivételével egyetlen halandó ember sem láthatta. A főpap is csak évente egyszer léphetett be a szentek szentjébe, mégpedig a leggondosabb és legünnepélyesebb előkészületek után. Remegve ment be az Isten elé. A nép pedig tiszteletteljes csendben várta visszatérését. Istenhez felemelt szívükkel komoly imában könyörögtek Isten áldásáért. A főpap a kegyelem trónja előtt végezte el az engesztelést Izraelért. Itt a dicsőség felhőjében Isten találkozott vele. A főpap itt tartózkodása a megszokott időn túl félelemmel töltötte el az izraelitákat. Attól féltek ugyanis, hogy az ő bűneik vagy a saját bűnei miatt az Úr dicsősége megölte a főpapot. {PP 352.1}   

The daily service consisted of the morning and evening burnt offering, the offering of sweet incense on the golden altar, and the special offerings for individual sins. And there were also offerings for Sabbaths, new moons, and special feasts. {PP 352.2}

A naponkénti szolgálat a reggeli és az estéli égőáldozat és az aranyoltáron az édes tömjénáldozat, valamint az egyéni bűnökért való különleges áldozatok bemutatásából állt. Ezeken kívül áldozatokat mutattak be még szombaton, az újhold napján és egyéb különleges ünnepek alkalmából. {PP 352.2}   

Every morning and evening a lamb of a year old was burned upon the altar, with its appropriate meat offering, thus symbolizing the daily consecration of the nation to Jehovah, and their constant dependence upon the atoning blood of Christ. God expressly directed that every offering presented for the service of the sanctuary should be “without blemish.” Exodus 12:5. The priests were to examine all animals brought as a sacrifice, and were to reject every one in which a defect was discovered. Only an offering “without blemish” could be a symbol of His perfect purity who was to offer Himself as “a lamb without blemish and without spot.” 1 Peter 1:19. The apostle Paul points to these sacrifices as an illustration of what the followers of Christ are to become. He says, “I beseech you therefore, brethren, by the mercies of God, that ye present your bodies a living sacrifice, holy, acceptable unto God, which is your reasonable service.” Romans 12:1. We are to give ourselves to the service of God, and we should seek to make the offering as nearly perfect as possible. God will not be pleased with anything less than the best we can offer. Those who love Him with all the heart, will desire to give Him the best service of the life, and they will be constantly seeking to bring every power of their being into harmony with the laws that will promote their ability to do His will. {PP 352.3}

Minden reggel és este egy esztendős bárányt égettek el az oltáron, és vele a kötelező ételáldozatot, amely jelképezte a nemzet naponkénti odaszentelődését Jahvénak, és jelképezte a Krisztus engesztelő vérétől való állandó függőségüket. Isten kifejezetten megparancsolta, hogy minden áldozat, amelyet neki szentelnek a szentély szolgálatára, hiba nélkül való legyen, vagyis "ép"-nek kellett lennie (2Móz 12:5). A papoknak tüzetesen meg kellett vizsgálniuk minden állatot, amelyet áldozatként hoztak el a szent helyre és mindazokat az állatokat vissza kellett utasítaniuk, amelyben valami hibát fedeztek fel. Csak a "hiba nélküli" áldozat lehetett jelképe Krisztus tökéletes tisztaságának, akinek fel kellett áldoznia magát "hibátlan és szeplőtlen bárány"-ként (1Pt 1:19). Pál apostol úgy mutat rá ez áldozatokra, mint amelyek azt szemléltetik, hogy Krisztus követőinek mivé kell válniuk. Azt mondja: "Kérlek azért titeket atyámfiai az Istennek irgalmasságára, hogy szánjátok oda a ti testeiteket élő, szent és Istennek kedves áldozatul, mint a ti okos tiszteleteteket" (Róm 12:1). Isten szolgálatára kell szentelnünk magunkat, és igyekeznünk kell áldozatunkat mind tökéletesebbé tennünk. Isten csak azzal elégszik meg, ha a legjobbat adjuk abból, amink van. Azok, akik teljes szívükből szeretik Istent, legjobb szolgálatukat adják neki, és állandóan arra törekedjenek, hogy minden erejüket összhangba hozzák azokkal az isteni törvényekkel, amelyek Isten akaratának a teljesítésére fejlesztik ki képességeiket. {PP 352.3}   

In the offering of incense the priest was brought more directly into the presence of God than in any other act of the daily ministration. As the inner veil of the sanctuary did not extend to the top of the building, the glory of God, which was manifested above the mercy seat, was partially visible from the first apartment. When the priest offered incense before the Lord, he looked toward the ark; and as the cloud of incense arose, the divine glory descended upon the mercy seat and filled the most holy place, and often so filled both apartments that the priest was obliged to retire to the door of the tabernacle. As in that typical service the priest looked by faith to the mercy seat which he could not see, so the people of God are now to direct their prayers to Christ, their great High Priest, who, unseen by human vision, is pleading in their behalf in the sanctuary above. {PP 353.1}

A tömjénáldozat bemutatásakor a pap közelebb került Isten jelenlétéhez, mint a naponkénti szolgálat bármelyik más cselekményével. Mivel a szentély belső kárpitja nem ért fel az épület mennyezetéig, ezért Isten dicsősége, amely megmutatkozott a kegyelem trónja fölött, részben látható volt a sátor első helyiségéből. Amikor a pap tömjénnel áldozott az Úr előtt, akkor a szövetség ládája felé tekintett; és amint a tömjén füstje felemelkedett, az isteni dicsőség leereszkedett a kegyelem trónjára és betöltötte a szent helyet és gyakran mindkét helyiséget annyira, hogy kénytelen volt visszavonulni a sátor ajtajához. Amint e jelképes szolgálatban a pap hittel tekintett a kegyelem trónjára, amelyet nem láthatott, úgy Isten népének is most imáikat Krisztushoz kell küldeniük, nagy főpapjukhoz, aki - noha az emberi szem nem láthatja őt - érettük könyörög a mennyei szentélyben. {PP 353.1}   

The incense, ascending with the prayers of Israel, represents the merits and intercession of Christ, His perfect righteousness, which through faith is imputed to His people, and which can alone make the worship of sinful beings acceptable to God. Before the veil of the most holy place was an altar of perpetual intercession, before the holy, an altar of continual atonement. By blood and by incense God was to be approached—symbols pointing to the great Mediator, through whom sinners may approach Jehovah, and through whom alone mercy and salvation can be granted to the repentant, believing soul. {PP 353.2}

A tömjén, amelynek füstje és illata Izrael imáival együtt száll fel a mennybe, Krisztus érdemeit és közbenjárását ábrázolja. Krisztus tökéletes igazságossága, amelyet Isten hit által az ő népének tulajdonít, teszi egyedül elfogadhatóvá Isten számára a bűnös emberi lények szolgálatát. A szentek szentje kárpitja előtt az állandó engesztelő áldozat oltára, a szentély előtt pedig a folyton égő áldozat oltára állott. Istent vérrel és tömjénezéssel kellett megközelíteni. Ezek a jelképek a nagy Közbenjáróra mutattak, aki által a bűnösök megközelíthetik Jahvét, és aki által egyedül kaphatnak kegyelmet és üdvösséget a bűnbánatot tartó hívő lelkek. {PP 353.2}   

As the priests morning and evening entered the holy place at the time of incense, the daily sacrifice was ready to be offered upon the altar in the court without. This was a time of intense interest to the worshipers who assembled at the tabernacle. Before entering into the presence of God through the ministration of the priest, they were to engage in earnest searching of heart and confession of sin. They united in silent prayer, with their faces toward the holy place. Thus their petitions ascended with the cloud of incense, while faith laid hold upon the merits of the promised Saviour prefigured by the atoning sacrifice. The hours appointed for the morning and the evening sacrifice were regarded as sacred, and they came to be observed as the set time for worship throughout the Jewish nation. And when in later times the Jews were scattered as captives in distant lands, they still at the appointed hour turned their faces toward Jerusalem and offered up their petitions to the God of Israel. In this custom Christians have an example for morning and evening prayer. While God condemns a mere round of ceremonies, without the spirit of worship, He looks with great pleasure upon those who love Him, bowing morning and evening to seek pardon for sins committed and to present their requests for needed blessings. {PP 353.3}

Amikor a papok reggel és este beléptek a szent helyre a tömjénezés idején, a naponkénti áldozatot már elkészítették a feláldozásra az udvarban levő oltáron. Ez volt a áhítat ideje az istentiszteleten résztvevők számára, akik összegyülekeztek a szent sátornál. Mielőtt Isten jelenléte elé kerültek volna a pap szolgálata útján, szívüket meg kellett vizsgálniuk és bűneiket be kellett vallaniuk. Csendes imában egyesültek arcukkal a szent hely irányába fordulva. Így kéréseik a tömjénfüst felhőjével együtt szálltak fel, mialatt hitükkel erősen belekapaszkodtak a megígért Üdvözítő érdemeibe, akit az engesztelő áldozat jelképezett. A reggeli és az estéli áldozatokra kijelölt órákat szentnek tekintették és az áhítat óráiként tartották meg mindenütt a zsidó nép körében. Amikor a későbbi időkben a zsidók szétszóródtak és fogolyként éltek távoli országokban, e kijelölt órákban ott is mindig arccal Jeruzsálem felé fordulva imádkoztak Izrael Istenéhez. Ebben a szokásban a keresztények is megszívlelendő példát láthatnak a reggeli és estéli imára. Amíg Isten megítéli a lélek nélküli áhítatokat, addig örömmel tekint azokra, akik iránta való szeretetből hajtják meg magukat előtte minden reggel és este, hogy nála bűnbocsánatot keressenek elkövetett bűneikért és áldásáért könyörögjenek. {PP 353.3}   

The showbread was kept ever before the Lord as a perpetual offering. Thus it was a part of the daily sacrifice. It was called showbread, or “bread of the presence,” because it was ever before the face of the Lord. It was an acknowledgment of man's dependence upon God for both temporal and spiritual food, and that it is received only through the mediation of Christ. God had fed Israel in the wilderness with bread from heaven, and they were still dependent upon His bounty, both for temporal food and spiritual blessings. Both the manna and the showbread pointed to Christ, the living Bread, who is ever in the presence of God for us. He Himself said, “I am the living Bread which came down from heaven.” John 6:48-51. Frankincense was placed upon the loaves. When the bread was removed every Sabbath, to be replaced by fresh loaves, the frankincense was burned upon the altar as a memorial before God. {PP 354.1}

A szent kenyeret mindig áldozatként tartották az Úr előtt. Így a naponkénti áldozatnak volt a része. A szentély asztalára kitett kenyeret szent kenyérnek vagy "a jelenlét kenyerének" nevezték, mivel mindig az Úr arca előtt volt. Az ember Istentől való függőségének az elismerése volt úgy testi, mint lelki táplálék tekintetében, amelyet csak Krisztus közbenjárására kaphat meg az ember. A manna is és a szent kenyér is Krisztusra mutatott, az "élő kenyérre", aki mindig Isten jelenlétében van érettünk. Maga Krisztus mondta: "Én vagyok az életnek kenyere [...] amely a mennyből szállott alá" (Jn 6:48-50). A kenyerekre tömjént tettek. Amikor a szent kenyeret minden szombaton elvitték az asztalról, hogy frisset tegyenek fel, a rajta lévő tömjént elégették az oltáron Isten előtt emlékeztetőül. {PP 354.1}   

The most important part of the daily ministration was the service performed in behalf of individuals. The repentant sinner brought his offering to the door of the tabernacle, and, placing his hand upon the victim's head, confessed his sins, thus in figure transferring them from himself to the innocent sacrifice. By his own hand the animal was then slain, and the blood was carried by the priest into the holy place and sprinkled before the veil, behind which was the ark containing the law that the sinner had transgressed. By this ceremony the sin was, through the blood, transferred in figure to the sanctuary. In some cases the blood was not taken into the holy place; [See Appendix, note 6.] but the flesh was then to be eaten by the priest, as Moses directed the sons of Aaron, saying, “God hath given it you to bear the iniquity of the congregation.” Leviticus 10:17. Both ceremonies alike symbolized the transfer of the sin from the penitent to the sanctuary. {PP 354.2}

A naponkénti papi szolgálat legfontosabb része a személyekért végzett szolgálat volt. A bűnbánó bűnös áldozatát a sátor ajtajához vitte és kezét az áldozati állat fejére helyezve megvallotta bűneit, így jelképesen áthelyezte azokat önmagáról az ártatlan áldozati állatra. Azután saját kezével leölte az állatot. Az állat vérét a pap bevitte a szent helyre és a kárpit előtt elhintette. A kárpit mögött volt a frigyláda, amely a bűnös által megszegett törvényt tartalmazta. Ezzel a szertartással a bűnt a vér útján jelképesen átvitték a szentélyre. Néhány esetben a vért nem vitték be a szent helyre. (Lásd: Függelék 6. megjegyzését). A húst azután megették a papok, amiként Mózes utasította Áron fiait, amikor ezt mondta: "[...] néktek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének hordozásáért" (3Móz 10:17). Mindkét szertartás egyaránt a bűnös bűnének a szentélybe való átvitelét jelképezte. {PP 354.2}   

Such was the work that went on day by day throughout the year. The sins of Israel being thus transferred to the sanctuary, the holy places were defiled, and a special work became necessary for the removal of the sins. God commanded that an atonement be made for each of the sacred apartments, as for the altar, to “cleanse it, and hallow it from the uncleanness of the children of Israel.” Leviticus 16:19. {PP 355.1}

Ez volt a szertartások rendje napról napra egész éven át. Izrael bűneit így átvitték a szentélybe, ezzel az tisztátalanná lett és rendkívüli cselekmény vált szükségessé, hogy a bűnöket eltávolíthassák a szent helyből. Isten azt parancsolta, hogy a sátor mindkét helyiségéért végezzenek engesztelést. Ami pedig az oltárt illeti: "Hintsen arra a vérből az ő ujjával hétszer: így tegye tisztává, és így szentelje meg azt Izrael fiainak tisztátalanságaitól" (3Móz 16:19). {PP 355.1}   

Once a year, on the great Day of Atonement, the priest entered the most holy place for the cleansing of the sanctuary. The work there performed completed the yearly round of ministration. {PP 355.2}

Évenként egyszer az engesztelés nagy napján, a főpap bement a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a szentélyt. Az a szertartás, amelyet ott elvégzett, fejezte be az egész évi szolgálatot. {PP 355.2}   

On the Day of Atonement two kids of the goats were brought to the door of the tabernacle, and lots were cast upon them, “one lot for the Lord, and the other lot for the scapegoat.” The goat upon which the first lot fell was to be slain as a sin offering for the people. And the priest was to bring his blood within the veil, and sprinkle it upon the mercy seat. “And he shall make an atonement for the holy place, because of the uncleanness of the children of Israel, and because of their transgression in all their sins; and so shall he do for the tabernacle of the congregation, that remaineth among them in the midst of their uncleanness.” {PP 355.3}

Az engesztelés napján két kecskebakot vittek a szent sátor ajtajához és sorsot vetettek azokra: "Egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért" (3Móz 16:8). Azt a kecskebakot, amelyre az első sors esett, le kellett vágni bűnáldozatként a népért. A főpapnak be kellett vinni a vért a kárpiton belül lévő helyiségbe és rá kellett hintenie a kegyelem trónjára. "Így szerezzen engesztelést a szent helynek Izrael fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt; mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttök van, az ő tisztátalanságaik közepette" (3Móz 16:16). {PP 355.3}   

“And Aaron shall lay both his hands upon the head of the live goat, and confess over him all the iniquities of the children of Israel, and all their transgressions in all their sins, putting them upon the head of the goat, and shall send him away by the hand of a fit man into the wilderness: and the goat shall bear upon him all their iniquities into a land not inhabited.” Not until the goat had been thus sent away did the people regard themselves as freed from the burden of their sins. Every man was to afflict his soul while the work of atonement was going forward. All business was laid aside, and the whole congregation of Israel spent the day in solemn humiliation before God, with prayer, fasting, and deep searching of heart. {PP 355.4}

"És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit; és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztában" (3Móz 16:21-22). Amíg a bakot nem küldték el, a nép nem tekinthette magát a bűnei terhétől szabadnak. Minden embernek meg kellett sanyargatnia magát, míg az engesztelés szertartása folyt. Minden munkájukat félre kellett tenniük. Izrael egész gyülekezete az engesztelés napját ünnepélyes megalázkodásban töltötte el Isten előtt, imádsággal, böjtöléssel és szíve vizsgálatával. {PP 355.4}   

Important truths concerning the atonement were taught the people by this yearly service. In the sin offerings presented during the year, a substitute had been accepted in the sinner's stead; but the blood of the victim had not made full atonement for the sin. It had only provided a means by which the sin was transferred to the sanctuary. By the offering of blood, the sinner acknowledged the authority of the law, confessed the guilt of his transgression, and expressed his faith in Him who was to take away the sin of the world; but he was not entirely released from the condemnation of the law. On the Day of Atonement the high priest, having taken an offering for the congregation, went into the most holy place with the blood and sprinkled it upon the mercy seat, above the tables of the law. Thus the claims of the law, which demanded the life of the sinner, were satisfied. Then in his character of mediator the priest took the sins upon himself, and, leaving the sanctuary, he bore with him the burden of Israel's guilt. At the door of the tabernacle he laid his hands upon the head of the scapegoat and confessed over him “all the iniquities of the children of Israel, and all their transgressions in all their sins, putting them upon the head of the goat.” And as the goat bearing these sins was sent away, they were, with him, regarded as forever separated from the people. Such was the service performed “unto the example and shadow of heavenly things.” Hebrews 8:5. {PP 355.5}

Az engeszteléssel kapcsolatban fontos igazságokat tanult meg a nép ezen évenkénti szolgálat által. A bűnáldozatokban, amelyeket az év folyamán bemutattak, a bűnös helyett helyettest fogadtak el; az áldozati állat vére azonban nem nyújtott teljes engesztelést a bűnért. Csak eszköz volt, amellyel a bűnt átvitték a szentélybe. A vér feláldozásával a bűnös elismerte a törvény tekintélyét, megvallotta törvényszegését és kifejezte hitét abban, aki majd elveszi a világ bűneit; de ezzel még nem szabadult meg teljesen a törvény kárhoztatásától. Az engesztelés napján a főpap - miután átvette a gyülekezetért való áldozatot - bement a szentek szentjébe a vérrel, és ráhintette azt a törvény táblái felett lévő kegyelem trónjára. Így a törvény követelése, amely a bűnös életét követelte, elégtételt kapott. Azután a főpap közbenjárói jellegének megfelelően magára vette a bűnöket és miután elhagyta a szentélyt, magával vitte Izrael bűnének terhét. A szent sátor ajtajánál kezeit a kecskebak fejére tette és megvallotta "felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit" és rárakta azokat a bak fejére (3Móz 16:21). Amikor a kecskebakot, amely ezeket a bűnöket hordozta, elküldték, úgy tekintették, hogy magával vitte minden bűnüket és a nép megszabadult azoktól. Így végezték a szolgálatot a "[...] mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának" mintájára (Zsid 8:5). {PP 355.5}   

As has been stated, the earthly sanctuary was built by Moses according to the pattern shown him in the mount. It was “a figure for the time then present, in which were offered both gifts and sacrifices;” its two holy places were “patterns of things in the heavens;” Christ, our great High Priest, is “a minister of the sanctuary, and of the true tabernacle, which the Lord pitched, and not man.” Hebrews 9:9, 23; 8:2. As in vision the apostle John was granted a view of the temple of God in heaven, he beheld there “seven lamps of fire burning before the throne.” He saw an angel “having a golden censer; and there was given unto him much incense, that he should offer it with the prayers of all saints upon the golden altar which was before the throne.” Revelation 4:5; 8:3. Here the prophet was permitted to behold the first apartment of the sanctuary in heaven; and he saw there the “seven lamps of fire” and the “golden altar” represented by the golden candlestick and the altar of incense in the sanctuary on earth. Again, “the temple of God was opened” (Revelation 11:19), and he looked within the inner veil, upon the holy of holies. Here he beheld “the ark of His testament” (Revelation 11:19), represented by the sacred chest constructed by Moses to contain the law of God. {PP 356.1}

Amint mondtuk, a földi szentélyt Mózes a hegyen mutatott minta alapján készítette. Az "[...] példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak [...] ajándékokkal és áldozatokkal"; két szent helye volt "[...] a mennyei dolgoknak ábrázolatá"-nak; Krisztus, a mi nagy főpapunk "[...] a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített" (Zsid 9:9.23; 8:2). Amikor látomásban János apostolnak Isten megmutatta a mennyei templomot, akkor az apostol látta, hogy: "A királyi székből pedig villámlások és mennydörgések és szózatok jőnek vala ki" (Jel 4:5). Látott egy angyalt is, "[...] arany tömjénezőt tartva; és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala" (Jel 8:3). Isten megengedte a prófétának, hogy betekintsen a mennyben lévő szentély első helyiségébe. A próféta ott látta "a hét tűzlámpást" és az "arany oltárt" (Jel 4:5; 8:3), amelyet a földi szentélyben az arany gyertyatartó és a tömjénező oltár képviselt. Ezután "megnyilatkozék az Isten temploma a mennyben", és János apostol betekintett a belső kárpit mögött lévő szentek szentjébe. Itt meglátta Isten "szövetségének ládáját" (Jel 11:19), amelyet a földi szentek szentjében a szent láda képviselt, és amelyet Mózes készíttetett Isten törvényének őrzésére. {PP 356.1}   

Moses made the earthly sanctuary, “according to the fashion that he had seen.” Paul declares that “the tabernacle, and all the vessels of the ministry,” when completed, were “the patterns of things in the heavens.” Acts 7:44; Hebrews 9:21, 23. And John says that he saw the sanctuary in heaven. That sanctuary, in which Jesus ministers in our behalf, is the great original, of which the sanctuary built by Moses was a copy. {PP 357.1}

Mózes földi szentélyt épített a megmutatott minta szerint. Pál apostol kijelenti, hogy a sátor és a templomi szolgálathoz szükséges edények mind a mennyei dolgok ábrázolásai voltak (ApCsel 7:44; Zsid 9:21.23). János apostol azt mondja, hogy ő látta a mennyben lévő szentélyt. Ez a mennyei szentély, amelyben Jézus szolgál érettünk, tulajdonképpen a nagy eredeti szentély. Az a szentély, amelyet Mózes épített, csak a másolata volt ennek a mennyei szentélynek. {PP 357.1}   

The heavenly temple, the abiding place of the King of kings, where “thousand thousands ministered unto Him, and ten thousand times ten thousand stood before Him” (Daniel 7:10), that temple filled with the glory of the eternal throne, where seraphim, its shining guardians, veil their faces in adoration—no earthly structure could represent its vastness and its glory. Yet important truths concerning the heavenly sanctuary and the great work there carried forward for man's redemption were to be taught by the earthly sanctuary and its services. {PP 357.2}

Semmiféle földi építmény nem ábrázolhatja nagyságában és dicsőségében a mennyei templomot, a királyok Királyának lakóhelyét, ahol "[...] ezerszer ezeren szolgálának néki és tízezerszer tízezeren állanak előtte" (Dán 7:10), amelyet az örökkévaló trón dicsősége tölt be úgy, hogy még fénylő őrizői, a szeráfimok is elfedik arcukat imádás közben. A földi szentély fontos igazságokra tanít a mennyei szentélyben az ember megváltásáért folyó szolgálattal kapcsolatban. {PP 357.2}   

After His ascension, our Saviour was to begin His work as our High Priest. Says Paul, “Christ is not entered into the holy places made with hands, which are the figures of the true; but into heaven itself, now to appear in the presence of God for us.” Hebrews 9:24. As Christ's ministration was to consist of two great divisions, each occupying a period of time and having a distinctive place in the heavenly sanctuary, so the typical ministration consisted of two divisions, the daily and the yearly service, and to each a department of the tabernacle was devoted. {PP 357.3}

Mennybemenetele után Üdvözítőnknek főpapként kellett elkezdenie munkáját. Pál ezt mondja: "Mert nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk" (Zsid 9:24). Amint Krisztus szolgálata két nagy részből állt, amelyek közül mindegyiknek meg van a rendelt ideje, és megkülönböztető helye a mennyei szentélyben, úgy a jelképes szolgálat is két részből állt, a naponkénti és az évenkénti szolgálatból, amelyeket a szentély két helyiségében végeztek. {PP 357.3}   

As Christ at His ascension appeared in the presence of God to plead His blood in behalf of penitent believers, so the priest in the daily ministration sprinkled the blood of the sacrifice in the holy place in the sinner's behalf. {PP 357.4}

Amint Krisztus mennybemenetele után megjelent Isten színe előtt, hogy a bűnbánó hívőkért felvitt vérére hivatkozzék, úgy a pap is naponkénti szolgálatában az áldozat vérét elhintette a szent helyen a bűnösökért, hogy bűnbocsánatot nyerjenek. {PP 357.4}   

The blood of Christ, while it was to release the repentant sinner from the condemnation of the law, was not to cancel the sin; it would stand on record in the sanctuary until the final atonement; so in the type the blood of the sin offering removed the sin from the penitent, but it rested in the sanctuary until the Day of Atonement. {PP 357.5}

Krisztus vére megszabadította a bűnbánó bűnöst a törvény kárhoztatásától, de a bűnt nem törölte el. A bűn feljegyezve áll a szentélyben a végső engesztelésig. Így jelképesen az áldozat vére eltávolította a bűnt a bűnbánóról, de a bűn ott maradt a szentélyben az engesztelés napjáig. {PP 357.5}   

In the great day of final award, the dead are to be “judged out of those things which were written in the books, according to their works.” Revelation 20:12. Then by virtue of the atoning blood of Christ, the sins of all the truly penitent will be blotted from the books of heaven. Thus the sanctuary will be freed, or cleansed, from the record of sin. In the type, this great work of atonement, or blotting out of sins, was represented by the services of the Day of Atonement—the cleansing of the earthly sanctuary, which was accomplished by the removal, by virtue of the blood of the sin offering, of the sins by which it had been polluted. {PP 357.6}

Az utolsó ítélet nagy napján a halottak "[...] megítéltetnek [...] azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint" (Jel 20:12). Azután Krisztus engesztelő vére minden bűnbánó bűneit kitörli a mennyei könyvekből. Így a szentély szabaddá és megtisztítottá lesz a bűn feljegyzésétől. A földi szolgálatban az engesztelés nagy művét vagy a bűnök eltörlését ábrázolták az engesztelés napjának szolgálatai - a földi szentély megtisztítása, amelyből a bűnáldozat vérével kellett eltávolítani azokat a bűnöket, amelyek megfertőzték. {PP 357.6}   

As in the final atonement the sins of the truly penitent are to be blotted from the records of heaven, no more to be remembered or come into mind, so in the type they were borne away into the wilderness, forever separated from the congregation. {PP 358.1}

Amint a végső engesztelés alkalmával az igazak bűneit kitörlik a mennyei könyvekből és soha többé nem emlékeznek meg azokról, és senkinek sem jut az az eszébe, úgy itt jelképesen kivitték azokat a pusztába és örökre elkülönítették a gyülekezettől. {PP 358.1}   

Since Satan is the originator of sin, the direct instigator of all the sins that caused the death of the Son of God, justice demands that Satan shall suffer the final punishment. Christ's work for the redemption of men and the purification of the universe from sin will be closed by the removal of sin from the heavenly sanctuary and the placing of these sins upon Satan, who will bear the final penalty. So in the typical service, the yearly round of ministration closed with the purification of the sanctuary, and the confessing of the sins on the head of the scapegoat. {PP 358.2}

Mivel Sátán a bűn szerzője és közvetlen felbujtó minden bűnre, amelyek Isten Fiának halálát okozták, az igazság úgy kívánja, hogy Sátán szenvedje el a végső büntetést. Krisztus műve, szolgálata az emberek megváltásáért és a világegyetem bűntől való megtisztítása, a bűnnek a mennyei szentélyből való eltávolításával záródik majd le. Ezek a bűnök Sátánra helyeződnek rá, aki elhordozza a végső büntetést. A jelképes szolgálatban a templomi szolgálat évenkénti sorozata a szentély megtisztításával és a kecskebak fején a bűnök megvallásával záródott le. {PP 358.2}   

Thus in the ministration of the tabernacle, and of the temple that afterward took its place, the people were taught each day the great truths relative to Christ's death and ministration, and once each year their minds were carried forward to the closing events of the great controversy between Christ and Satan, the final purification of the universe from sin and sinners. {PP 358.3}

Így a szent sátor szolgálatában és később a templom szolgálatában, Izrael népét minden egyes nap Krisztus halálára és szolgálatára vonatkozó nagy igazságra tanította. Évente egyszer pedig gondolataikat a záró jelenetre: Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemre, a világegyetemnek a bűntől és a bűnösöktől való végső megtisztítására irányította. {PP 358.3}