With their loins girt, with sandaled feet, and staff in hand, the people of Israel had stood, hushed, awed, yet expectant, awaiting the royal mandate that should bid them go forth. Before the morning broke, they were on their way. During the plagues, as the manifestation of God's power had kindled faith in the hearts of the bondmen and had struck terror to their oppressors, the Israelites had gradually assembled themselves in Goshen; and notwithstanding the suddenness of their flight, some provision had already been made for the necessary organization and control of the moving multitudes, they being divided into companies, under appointed leaders. {PP 281.1}
Izrael népe derekaikat felövezve, lábaikat felsaruzva és botjukkal a kezükben elcsendesedve, félelemmel, de mégis reménykedve állott és várta a királyi parancsot, amely megadja nekik az engedélyt az indulásra. Még mielőtt felkelt volna a nap, már úton voltak. A csapások folyamán Isten hatalmának a kinyilatkoztatása lángra gyújtotta a hitet a rabszolgák szívében és ugyanakkor rémülettel verte meg elnyomóikat. Az izraeliták fokozatosan összegyülekeztek Gósenben. Menekülésük hirtelensége ellenére azért némileg gondoskodtak már a szükséges szervezésről és a vonuló sokaság ellenőrzéséről. A népet csoportokba osztották és kijelölt vezetők irányítása alá rendelték. {PP 281.1}
And they went out, “about six hundred thousand on foot that were men, beside children. And a mixed multitude went up also with them.” In this multitude were not only those who were actuated by faith in the God of Israel, but also a far greater number who desired only to escape from the plagues, or who followed in the wake of the moving multitudes merely from excitement and curiosity. This class were ever a hindrance and a snare to Israel. {PP 281.2}
Kivonultak Izrael fiai "[...] mintegy hatszázezeren gyalog, csupán férfiak a gyermekeken kívül. Sok elegy nép is méne fel velök" (2Móz 12:37-38). Ebben a sokaságban nemcsak olyanok voltak, akik hittel elfogadták Izráel Istenét, de nagy számban voltak egyiptomiak is, akik csak el akartak menekülni a csapások elől, vagy pusztán kíváncsiságból csatlakoztak a menetelőkhöz. {PP 281.2}
The people took also with them “flocks, and herds, even very much cattle.” These were the property of the Israelites, who had never sold their possessions to the king, as had the Egyptians. Jacob and his sons had brought their flocks and herds with them to Egypt, where they had greatly increased. Before leaving Egypt, the people, by the direction of Moses, claimed a recompense for their unpaid labor; and the Egyptians were too eager to be freed from their presence to refuse them. The bondmen went forth laden with the spoil of their oppressors. {PP 281.3}
Az emberekkel "juh is, szarvasmarha is, felette sok barom" is ment. Ezek az izraeliták tulajdonai voltak, akik sohasem adták el vagyonukat a királynak, mint ahogy az egyiptomiak tették. Jákób és fiai elhozták magukkal a nyájaikat és a csordáikat Egyiptomba, ahol ezek nagyon megszaporodtak. Egyiptom elhagyása előtt a nép Mózes utasítására megkövetelte, hogy az ingyen végzett munkájukért kárpótolják őket. Az egyiptomiak annyira vágytak megszabadulni jelenlétüktől, hogy nem utasították vissza követelésüket. A rabszolgák az elnyomóiktól elvett zsákmánnyal megrakodva vonultak ki. {PP 281.3}
That day completed the history revealed to Abraham in prophetic vision centuries before: “Thy seed shall be a stranger in a land that is not theirs, and shall serve them; and they shall afflict them four hundred years; and also that nation, whom they shall serve, will I judge: and afterward shall they come out with great substance.” Genesis 15:13, 14. [See Appendix, note 3.] The four hundred years had been fulfilled. “And it came to pass the selfsame day, that the Lord did bring the children of Israel out of the land of Egypt by their armies.” In their departure from Egypt the Israelites bore with them a precious legacy, in the bones of Joseph, which had so long awaited the fulfillment of God's promise, and which, during the dark years of bondage, had been a reminder of Israel's deliverance. {PP 281.4}
Azon a napon beteljesedett az a történet, amelyet Isten évszázadokkal előbb prófétikus látomásban jelentett ki Ábrahámnak: "Tudván tudjad, hogy a te magod jövevény lesz a földön, mely nem övé, és szolgálatra szorítják, és nyomorgatják őket négyszáz esztendeig. De azt a népet, melyet szolgálnak, szintén megítélem én, és annakutána kijőnek nagy gazdagsággal" (1Móz 15:13-14). A négyszáz év beteljesedett és "ugyanazon napon hozá ki az Úr az Izráel fiait Egyiptomnak földéről, az ő seregeik szerint" (2Móz 12:51). Egyiptomból való eltávozásuk alkalmával Izrael fiai értékes örökségüket, József csontjait is magukkal vitték, amelyek olyan régóta várakoztak Isten ígéretének beteljesedésére, és amelyek rabszolgaságuk sötét évei alatt mindig a szabadulásra emlékeztették őket. {PP 281.4}
Instead of pursuing the direct route to Canaan, which lay through the country of the Philistines, the Lord directed their course southward, toward the shores of the Red Sea. “For God said, Lest peradventure the people repent when they see war, and they return to Egypt.” Had they attempted to pass through Philistia, their progress would have been opposed; for the Philistines, regarding them as slaves escaping from their masters, would not have hesitated to make war upon them. The Israelites were poorly prepared for an encounter with that powerful and warlike people. They had little knowledge of God and little faith in Him, and they would have become terrified and disheartened. They were unarmed and unaccustomed to war, their spirits were depressed by long bondage, and they were encumbered with women and children, flocks and herds. In leading them by the way of the Red Sea, the Lord revealed Himself as a God of compassion as well as of judgment. {PP 282.1}
A Kánaánba vezető közvetlen út követése helyett - amely a filiszteusok országán vitt át -, az Úr dél felé irányította őket, a Vörös-tenger partja irányába. "[...] mert monda az Isten: Netalán mást gondol a nép, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba" (2Móz 13:17). Ha megkísérlik, hogy Filiszteán átmenjenek, akkor ellenállásba ütköznek. Mert a filiszteusok uruktól menekülő rabszolgáknak tekintették volna őket, és nem haboztak volna a megtámadással. Az izraeliták nem voltak felkészülve, hogy megütközzenek a filiszteusok hatalmas, harcos népével. Az izraelitáknak nagyon kevés ismeretük volt Istenről, és benne való hitük is nagyon gyenge volt, és így minden bizonnyal elvesztették volna bátorságukat. Nem voltak felfegyverkezve és nem szoktak hozzá a háborúskodáshoz. A hosszú évtizedekig tartó rabszolgaság bátortalanná tette őket és kiölte belőlük a harcias szellemet, ezen kívül az is megnehezítette helyzetüket, hogy feleségeik, gyermekeik, nyájaik és csordáik is velük voltak. Isten azzal, hogy a Vörös-tenger felé vezető úton vitte őket, tulajdonképpen nemcsak az ítélet, hanem a könyörület uraként is kijelentette magát. {PP 282.1}
“And they took their journey from Succoth, and encamped in Etham, in the edge of the wilderness. And the Lord went before them by day in a pillar of cloud, to lead them the way; and by night in a pillar of fire, to give them light; to go by day and night. He took not away the pillar of the cloud by day, nor the pillar of fire by night, from before the people.” Says the psalmist, “He spread a cloud for a covering; and fire to give light in the night.” Psalm 105:39. See also 1 Corinthians 10:1, 2. The standard of their invisible Leader was ever with them. By day the cloud directed their journeyings or spread as a canopy above the host. It served as a protection from the burning heat, and by its coolness and moisture afforded grateful refreshment in the parched, thirsty desert. By night it became a pillar of fire, illuminating their encampment and constantly assuring them of the divine presence. {PP 282.2}
"És elindulának Szukhótból és táborba szállának Ethámban, a puszta szélén. Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől" (2Móz 13:20-23). A zsoltáríró mondja: "Felhőt terjeszte ki, hogy befedezze őket, és tüzet, hogy világítson éjjel" (Zsolt 105:39; lásd: 1Kor 10:1-2). Láthatatlan vezetőjük zászlója mindig velük volt. Nappal a felhő irányította menetelésüket, mutatta útjuk irányát és napvédő sátorként terjedt szét fölöttük. Egyfelől védelmül szolgált a nap égető sugarai ellen, másfelől árnyékának hűvössége, páratartalma felüdülést nyújtott a szikkadt, víztelen pusztában. Éjjel tűzoszloppá vált, hogy megvilágítsa táborozásuk helyét, és biztosítsa őket Isten jelenlétéről. {PP 282.2}
In one of the most beautiful and comforting passages of Isaiah's prophecy, reference is made to the pillar of cloud and of fire to represent God's care for His people in the great final struggle with the powers of evil: “The Lord will create upon every dwelling place of Mount Zion, and upon her assemblies, a cloud and smoke by day, and the shining of a flaming fire by night: for above all the glory shall be a covering. And there shall be a tabernacle for a shadow in the daytime from the heat, and for a place of refuge, and for a covert from storm and from rain.” Isaiah 4:5, 6, margin. {PP 283.1}
Ésaiás próféciájának versei közül az egyik legszebb és legvigasztalóbb szakasz utal a felhőoszlopra és a tűzoszlopra, mint olyanra, amely Istennek népéről való gondoskodását ábrázolja a gonosz hatalmasságokkal való végső nagy küzdelem idején: "Akkor teremteni fog az Úr Sion hegyének minden helye fölé és gyülekezetei fölé nappal felhőt és ködöt, s lángoló tűznek fényességét éjjel; mert ez egész dicsőségen oltalma lészen; És sátor lészen árnyékul nappal a hűség ellen, s oltalom és rejtek szélvész és eső elől" (Ésa 4:4-5). {PP 283.1}
Across a dreary, desertlike expanse they journeyed. Already they began to wonder whither their course would lead; they were becoming weary with the toilsome way, and in some hearts began to arise a fear of pursuit by the Egyptians. But the cloud went forward, and they followed. And now the Lord directed Moses to turn aside into a rocky defile, and encamp beside the sea. It was revealed to him that Pharaoh would pursue them, but that God would be honored in their deliverance. {PP 283.2}
Izrael népe sivár, sivatagszerű nagy területen vonult át. Csodálkoztak, vajon hová is vezet útjuk. Elfáradtak a sok vesződséggel együttjáró fárasztó meneteléstől. Néhányan féltek, hogy esetleg az egyiptomiak majd üldözőbe veszik őket. A felhő azonban továbbra is elől ment, ők pedig követték. Az Úr most arra utasította Mózest, hogy térjen le a sziklás hegyszorosba és táborozzon le a tenger mellett. Isten kijelentette Mózesnek, hogy a fáraó üldözőbe vette őket. De Isten nevét megdicsőíti majd megszabadításuk. {PP 283.2}
In Egypt the report was spread that the children of Israel, instead of tarrying to worship in the desert, were pressing on toward the Red Sea. Pharaoh's counselors declared to the king that their bondmen had fled, never to return. The people deplored their folly in attributing the death of the first-born to the power of God. Their great men, recovering from their fears, accounted for the plagues as the result of natural causes. “Why have we done this, that we have let Israel go from serving us?” was the bitter cry. {PP 283.3}
Egyiptomban eközben elterjedt az a hír, hogy Izrael gyermekei a pusztában való időzés és Isten imádása helyett továbbmennek előre a Vörös-tenger irányában. A fáraó tanácsosai jelentették a királynak, hogy rabszolgáik megszöktek és sohasem fognak visszatérni. Az egyiptomiak sajnálkoztak, hogy balgaságukban az elsőszülöttek halálát Isten hatalmának tulajdonították. A nagy emberek, félelmük elmúltával, a csapásokat természeti okokkal magyarázták. "[...] Mit cselekedtünk, hogy elbocsátottuk Izraelt a mi szolgálatunkból?" (2Móz 14:5) - kérdezgették egymástól. {PP 283.3}
Pharaoh collected his forces, “six hundred chosen chariots, and all the chariots of Egypt,” horsemen, captains, and foot soldiers. The king himself, attended by the great men of his realm, headed the attacking army. To secure the favor of the gods, and thus ensure the success of their undertaking, the priests also accompanied them. The king was resolved to intimidate the Israelites by a grand display of his power. The Egyptians feared lest their forced submission to the God of Israel should subject them to the derision of other nations; but if they should now go forth with a great show of power and bring back the fugitives, they would redeem their glory, as well as recover the services of their bondmen. {PP 283.4}
A fáraó összegyűjtötte haderőit: "És vőn hatszáz válogatott szekeret és Egyiptom minden egyéb szekerét és hárman-hárman valának mindeniken" (2Móz 14:7). Maga mellé vette: a lovasokat, a vezetőket és a gyalogosokat. Maga a király, akit birodalmának nagyjai kísértek, vezette támadó hadseregét fővezérként. Azért pedig, hogy isteneik kegyét és vállalkozásuk sikerét biztosítsák, a papok is csatlakoztak hozzájuk. A király elhatározta, hogy nagyszerű haderejének megmutatásával megfélemlíti az izraelitákat. Az egyiptomiak attól féltek, hogy egy újabb - esetleg kikényszerített meghódolás Izrael Istene előtt, más nemzetek gúnyolódásának tárgyává tenné őket. Ha azonban most hatalmuk megmutatásával mennek előre és visszahozzák a szökevényeket, akkor visszaszereznék dicsőségüket és rabszolgáik szolgálatát. {PP 283.4}
The Hebrews were encamped beside the sea, whose waters presented a seemingly impassable barrier before them, while on the south a rugged mountain obstructed their further progress. Suddenly they beheld in the distance the flashing armor and moving chariots betokening the advance guard of a great army. As the force drew nearer, the hosts of Egypt were seen in full pursuit. Terror filled the hearts of Israel. Some cried unto the Lord, but far the greater part hastened to Moses with their complaints: “Because there were no graves in Egypt, hast thou taken us away to die in the wilderness? wherefore hast thou dealt thus with us, to carry us forth out of Egypt? Is not this the word that we did tell thee in Egypt, saying, Let us alone, that we may serve the Egyptians? For it had been better for us to serve the Egyptians, than that we should die in the wilderness.” {PP 283.5}
A héberek a tenger mellett táboroztak, amelynek vize látszólag áthidalhatatlan akadályt jelentett számukra. Déli irányban durva, göröngyös hegység akadályozta a továbbmenetelt. Ekkor hirtelen a távolban megpillantották az egyiptomi katonák csillogó fegyvereit, és feltűntek a feléjük robogó harci szekerek is, a nagy hadsereg előőrsei. Mikor közelebb értek, rádöbbentek, hogy az egyiptomi sereg üldözőbe vette őket. Izrael szívét rémület töltötte be. Néhányan az Úrhoz kiáltottak segítségért, a nép nagyobb része azonban Mózeshez sietett panaszával: "[...] Hát nincsenek-é Egyiptomban sírok, hogy ide a pusztába hoztál minket meghalni? Mit cselekedtél velünk, hogy kihoztál minket Egyiptomból? Nem ez volt-é a szó, amit szóltunk vala hozzád Egyiptomban, mondván: Hagyj békét nékünk, hadd szolgáljunk az Egyiptombelieknek, mert jobb volt volna szolgálnunk az Egyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg" (2Móz 14:11-12). {PP 283.5}
Moses was greatly troubled that his people should manifest so little faith in God, notwithstanding they had repeatedly witnessed the manifestation of His power in their behalf. How could they charge upon him the dangers and difficulties of their situation, when he had followed the express command of God? True, there was no possibility of deliverance unless God Himself should interpose for their release; but having been brought into this position in obedience to the divine direction, Moses felt no fear of the consequences. His calm and assuring reply to the people was, “Fear ye not, stand still, and see the salvation of the Lord, which He will show to you today: for the Egyptians whom ye have seen today, ye shall see them again no more forever. The Lord shall fight for you, and ye shall hold your peace.” {PP 284.1}
Mózest igen bántotta, hogy népének ilyen kevés hite van Istenben; pedig tapasztalták Isten érettük való hatalmának megnyilvánulásait. Hogyan vádolhatják őt veszedelmes és nehéz helyzetükért, amikor ő mindig Isten kifejezett parancsa szerint járt el? Igaz, hogy semmi lehetőségük nem volt a szabadulásra, hacsak Isten közbe nem lép szabadon bocsátásuk érdekében. Miután azonban Isten utasításának engedelmeskedve kerültek ebbe a helyzetbe, azért Mózes nem félt a következményektől. Nyugodtan és bíztatóan szólt: "[...] Ne féljetek, megálljatok! és nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek; mert amely Egyiptombelieket ma láttok, azokat soha többé nem látjátok. Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek" (2Móz 14:13-14). {PP 284.1}
It was not an easy thing to hold the hosts of Israel in waiting before the Lord. Lacking discipline and self-control, they became violent and unreasonable. They expected speedily to fall into the hands of their oppressors, and their wailings and lamentations were loud and deep. The wonderful pillar of cloud had been followed as the signal of God to go forward; but now they questioned among themselves if it might not foreshadow some great calamity; for had it not led them on the wrong side of the mountain, into an impassable way? Thus the angel of God appeared to their deluded minds as the harbinger of disaster. {PP 284.2}
Nem volt könnyű Izrael seregeit az Úr szabadítására várakoztatni. A fegyelem és az önuralom hiányában hamar erőszakosak lettek. Valószínűnek tartották, hogy hamarosan ellenségeik, elnyomóik kezébe esnek. Ezért hangosan jajgattak, siránkoztak. A csodálatos felhőoszlopot Isten jelenlétének jeleként követték mindeddig; most azt kérdezgették maguk között: vajon ez a felhőoszlop nem vetíti-e előre valami nagy szerencsétlenség árnyékát? Vajon nem vezette-e be őket a hegy oldalán ebbe az átjárhatatlan útba, amelyből nincs menekvés? Így Isten angyala a szerencsétlenség előhírnökeként jelent meg félrevezetett elméjükben. {PP 284.2}
But now, as the Egyptian host approached them, expecting to make them an easy prey, the cloudy column rose majestically into the heavens, passed over the Israelites, and descended between them and the armies of Egypt. A wall of darkness interposed between the pursued and their pursuers. The Egyptians could no longer discern the camp of the Hebrews, and were forced to halt. But as the darkness of night deepened, the wall of cloud became a great light to the Hebrews, flooding the entire encampment with the radiance of day. {PP 284.3}
Most azonban, amikor az egyiptomi hadsereg már megközelítette őket abban a reményben, hogy Izrael népét könnyen zsákmányul ejtik, a felhőoszlop fenségesen az égbe emelkedett, átment az izraeliták feje fölött és leereszkedett az izraeliták és az egyiptomi sereg közé. Sötét fal támadt az üldözők és üldözöttek között. Az egyiptomiak nem láthatták többé az izraeliták táborát és így kénytelenek voltak megállni. Azonban az éjszaka legsötétebb szakában, a felhőfalból világosság áradt a héberekre és fénnyel árasztotta el az egész tábort. {PP 284.3}
Then hope returned to the hearts of Israel. And Moses lifted up his voice unto the Lord. “And the Lord said unto Moses, Wherefore criest thou unto Me? speak unto the children of Israel, that they go forward. But lift thou up thy rod, and stretch out thine hand over the sea, and divide it: and the children of Israel shall go on dry ground through the midst of the sea.” {PP 287.1}
Ekkor visszatért a reménység Izrael szívébe. Mózes pedig felemelte szavát az Úrhoz. "És monda az Úr Mózesnek: Mit kiáltasz hozzám? Szólj Izráel fiainak, hogy induljanak el. Te pedig emeld fel a te pálcádat és nyújtsd ki kezedet a tengerre és válaszd azt kétfelé, hogy Izráel fiai szárazon menjenek át a tenger közepén" (2Móz 14:15-16). {PP 287.1}
The psalmist, describing the passage of the sea by Israel, sang, “Thy way was in the sea, and Thy paths in the great waters, and Thy footsteps were not known. Thou leddest Thy people like a flock, by the hand of Moses and Aaron.” Psalm 77:19, 20, R.V. As Moses stretched out his rod the waters parted, and Israel went into the midst of the sea, upon dry ground, while the waters stood like a wall upon each side. The light from God's pillar of fire shone upon the foam-capped billows, and lighted the road that was cut like a mighty furrow through the waters of the sea, and was lost in the obscurity of the farther shore. {PP 287.2}
A zsoltáríró, amikor megemlékezik Izraelnek a tengeren való átkeléséről, így énekel: "Utad a tengeren volt és ösvényed a nagy vizeken; és nyomaid nem látszottak meg. Vezetted mint nyájat, a te népedet, Mózesnek és Áronnak kezével" (Zsolt 77:20-21). Amikor Mózes kinyújtotta botját, a víz kettévált, és Izrael bement a tenger kettévált vize közé. Száraz mederben mentek, mivel a vizek falként álltak mindkét oldalon. Isten tűzoszlopából világosság vetődött a tajtékosan feltornyosuló hullámokra és megvilágította az utat, amelyet hatalmas barázdaként vágott a tenger vizén át, és amely a távolabbi túlsó part homályában veszett el. {PP 287.2}
“The Egyptians pursued, and went in after them to the midst of the sea, even all Pharaoh's horses, his chariots, and his horsemen. And it came to pass, that in the morning watch the Lord looked unto the host of the Egyptians through the pillar of fire and of the cloud, and troubled the host of the Egyptians.” The mysterious cloud changed to a pillar of fire before their astonished eyes. The thunders pealed and the lightnings flashed. “The clouds poured out water; the skies sent out a sound: Thine arrows also went abroad. The voice of Thy thunder was in the whirlwind; the lightning lightened the world: the earth trembled and shook.” Psalm 77:17, 18, R.V. {PP 287.3}
"Az Egyiptombeliek pedig utánok nyomulának és bemenének a Fáraó minden lovai, szekerei és lovasai a tenger közepébe. És lőn hajnalkor, rátekinte az Úr az Egyiptombeliek táborára a tűz- és felhőoszlopból és megzavará az Egyiptombeliek táborát" (2Móz 14:23-24). A titokzatos felhő tűzoszloppá változott a megdöbbent egyiptomiak szeme láttára. Visszhangzottak a mennydörgések és cikáztak a villámok. "A felhők vizet ömlesztének; megzendülének a fellegek, és a te nyilaid széjjel futkostanak. Mennydörgésed zúgott a forgószélben; villámlásaid megvilágosították a mindenséget; megrázkódott és megindult a föld" (Zsolt 77:18-19). {PP 287.3}
The Egyptians were seized with confusion and dismay. Amid the wrath of the elements, in which they heard the voice of an angry God, they endeavored to retrace their steps and flee to the shore they had quitted. But Moses stretched out his rod, and the piled-up waters, hissing, roaring, and eager for their prey, rushed together and swallowed the Egyptian army in their black depths. {PP 287.4}
Az egyiptomiakat zavar és rémület szállta meg. Az elemek haragos tombolása közben, amelyben a haragvó Isten hangját hallották meg, igyekeztek kimenekülni az elhagyott partra. Mózes azonban ismét kinyújtotta a botját és a feltornyosult vizek zúgva, tajtékozva és prédára sóvárogva csapódtak össze az egyiptomi hadsereg fölött és elnyelték őket a tenger fekete mélységei. {PP 287.4}
As morning broke it revealed to the multitudes of Israel all that remained of their mighty foes—the mail-clad bodies cast upon the shore. From the most terrible peril, one night had brought complete deliverance. That vast, helpless throng—bondmen unused to battle, women, children, and cattle, with the sea before them, and the mighty armies of Egypt pressing behind—had seen their path opened through the waters and their enemies overwhelmed in the moment of expected triumph. Jehovah alone had brought them deliverance, and to Him their hearts were turned in gratitude and faith. Their emotion found utterance in songs of praise. The Spirit of God rested upon Moses, and he led the people in a triumphant anthem of thanksgiving, the earliest and one of the most sublime that are known to man. {PP 287.5}
A hajnal világosságában Isten megmutatta Izrael sokaságának mindazt, ami megmaradt hatalmas ellenségük hadaiból - a páncélba öltözött holttesteket a partra vetette a víz. A legrettenetesebb veszélyből egyetlen éjszaka tökéletes szabadulást hozott Izrael számára. A harchoz nem szokott rabszolgák hatalmas, de tehetetlen tömege, - az asszonyok és a gyermekek, a szarvasmarhák, előttük a tenger és mögöttük Egyiptom előrenyomuló hatalmas hadserege - meglátta a vízen átvezető megnyílt ösvényt, és a remélt diadal pillanatában legyőzött ellenségüket. Egyedül Jahve hozta el számukra a szabadulást, és ezért szívük most hálával és hittel fordult felé. Érzelmüket csak Istent dicsérő énekben tudták kifejezni. Isten Lelke Mózesen nyugodott meg, és ő a hálaadás diadalmas himnuszára tanította meg népét, amelyet a legkorábbi idő legfenségesebb himnuszaként ismer az emberiség. {PP 287.5}
“I will sing unto Jehovah, for He hath triumphed gloriously;
The horse and his rider hath He thrown into the sea.
The Lord is my strength and my song,
And He is become my salvation:
This is my God, and I will praise Him;
My father's God, and I will exalt Him.
The Lord is a man of war:
Jehovah is His name. Pharaoh's chariots and his host hath He cast into the sea:
And his chosen captains are sunk in the Red Sea.
The deeps cover them:
They went down into the depths like a stone.
Thy right hand, O Lord, is glorious in power,
Thy right hand, O Lord, dasheth in pieces the enemy....
Who is like unto Thee, O Lord, among the gods?
Who is like Thee, glorious in holiness,
Fearful in praises, doing wonders? ...
Thou in Thy mercy hast led the people which Thou has redeemed:
Thou hast guided them in Thy strength to Thy holy habitation.
The peoples have heard, they tremble....
Terror and dread falleth upon them;
By the greatness of Thine arm they are as still as a stone;
Till Thy people pass over, O Lord,
Till the people pass over which Thou hast purchased.
Thou shalt bring them in, and plant them in the mountain of
Thine inheritance,
The place, O Lord, which Thou hast made for Thee to dwell in.”
{PP 288.1}
"Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.
Erősségem az Úr és énekem, szabadítómmá lőn nekem; ez az én Istenem, őt dicsérem, atyámnak Istene, őt magasztalom.
Vitéz harcos az Úr; az ő neve Jehova.
A Faraónak szekereit és seregét tengerbe vetette, s válogatott harcosai belefúltak a Veres tengerbe.
Elborították őket a hullámok, kő módjára merültek a mélységbe.
Jobbod, Uram, erő által dicsőül, jobbod, Uram, ellenséget összetör.[...] Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram?
Kicsoda olyan, mint te, szentséggel dicső, félelemmel dicsérendő és csudatévő? [...] Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, hatalmaddal viszed be te szent lakóhelyedre.
Meghallják ezt a népek és megrendülnek; [...] Félelem és aggodalom lepi meg őket; karod hatalmától elnémulnak mint a kő, míg átvonul néped, Uram!
Míg átvonul a nép, a te szerzeményed.
Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén, melyet Uram, lakhelyül magadnak készítél, szentségedbe Uram, melyet kezed építe.
Az Úr uralkodik mind örökkön örökké" (2Móz 15:1-18)
{PP 288.1}
Like the voice of the great deep, rose from the vast hosts of Israel that sublime ascription. It was taken up by the women of Israel, Miriam, the sister of Moses, leading the way, as they went forth with timbrel and dance. Far over desert and sea rang the joyous refrain, and the mountains re-echoed the words of their praise—“Sing ye to Jehovah, for He hath triumphed gloriously.” {PP 288.2}
Mint a nagy mélységek hangja, úgy tört fel Izrael hatalmas seregének ajkáról ez a fenséges ének. Izrael asszonyai vették ajkukra, akiknek énekét Miriam, Mózes nővére vezette. Éneküket kézi dobbal tánccal kísérték előrehaladásuk közben. A puszta és a tenger fölött zengett, zúgott az ének vidám refrénje; és a hegyek visszhangozták dicséretük szavait: "Éneklek az Úrnak, mert fenséges ő" (2Móz 15:1). {PP 288.2}
This song and the great deliverance which it commemorates, made an impression never to be effaced from the memory of the Hebrew people. From age to age it was echoed by the prophets and singers of Israel, testifying that Jehovah is the strength and deliverance of those who trust in Him. That song does not belong to the Jewish people alone. It points forward to the destruction of all the foes of righteousness and the final victory of the Israel of God. The prophet of Patmos beholds the white-robed multitude that have “gotten the victory,” standing on the “sea of glass mingled with fire,” having “the harps of God. And they sing the song of Moses the servant of God, and the song of the Lamb.” Revelation 15:2, 3. {PP 289.1}
Ez az ének és az a nagy szabadulás, amelyre ez emlékeztette őket, olyan mély benyomást tett a népre, amelyet soha senki és semmi sem törölhetett ki emlékezetükből. Izrael prófétái és énekesei korszakról korszakra visszhangozták ennek az éneknek a szavait, amelyek bizonyságot tesznek arról, hogy egyedül Jahve az ereje és szabadítója a benne bízóknak. Ez az ének nemcsak a zsidó nép tulajdona. Előre mutat az igazság ellenségeinek pusztulására és Isten Izraelének a végső győzelmére. Pathmos prófétája látta a fehér ruhába öltözött sokaságot, amely kivívta a "győzelmet" és az üvegtenger partján, kezükben Isten hárfáival énekelték "Mózesnek az Isten szolgájának énekét, és a Báránynak énekét" (Jel 15:2-3). {PP 289.1}
“Not unto us, O Lord, not unto us, but unto Thy name give glory, for Thy mercy, and for Thy truth's sake.” Psalm 115:1. Such was the spirit that pervaded Israel's song of deliverance, and it is the spirit that should dwell in the hearts of all who love and fear God. In freeing out souls from the bondage of sin, God has wrought for us a deliverance greater than that of the Hebrews at the Red Sea. Like the Hebrew host, we should praise the Lord with heart and soul and voice for His “wonderful works to the children of men.” Those who dwell upon God's great mercies, and are not unmindful of His lesser gifts, will put on the girdle of gladness and make melody in their hearts to the Lord. The daily blessings that we receive from the hand of God, and above all else the death of Jesus to bring happiness and heaven within our reach, should be a theme for constant gratitude. What compassion, what matchless love, has God shown to us, lost sinners, in connecting us with Himself, to be to Him a peculiar treasure! What a sacrifice has been made by our Redeemer, that we may be called children of God! We should praise God for the blessed hope held out before us in the great plan of redemption, we should praise Him for the heavenly inheritance and for His rich promises; praise Him that Jesus lives to intercede for us. {PP 289.2}
"Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, a te kegyelmedért és hívségedért" (Zsolt 115:1). Ez volt az a lelkület, amely áthatotta Izraelnek a szabadulásról szóló énekét és ez az a lelkület, amely ott lakozik mindazok szívében, akik szeretik és félik Istent. Amikor Isten kiszabadítja lelkünket a bűn bilincséből, akkor a Vörös-tengernél történt szabadításnál sokkal nagyobban részesít. Ekkor a héberekhez hasonlóan nekünk is dicsérnünk kell az Urat szívünkkel és lelkünkkel, nagy csodáiért, amelyeket "az emberek fiai iránt" tesz (Zsolt 107:8). Azok, akik tudják, hogy csak Isten nagy kegyelméből élnek és ebben a kegyelemben lakoznak, nem feledkezve meg Isten egyetlen ajándékáról sem, boldogan övezik fel derekaikat és szívükben mindig dicséretet zengenek az Úrnak. A naponkénti áldások, amelyeket Isten kezéből kapunk, és mindenekfelett Jézus áldozata, amely elhozta nekünk a boldogságot és elérhetővé tette számunkra a mennyet, állandó hálára kell késztessen bennünket. Végtelen nagy könyörületet és páratlan szeretetet mutatott meg Isten irántunk, elveszett bűnösök iránt azzal, hogy összekapcsolt bennünket önmagával és különleges tulajdonává és drága kincsévé tett bennünket. Megváltónk igen nagy áldozatot hozott érettünk azért, hogy minket, bűnösöket Isten gyermekeinek mondhasson. Dicsérnünk kell Istent azért az áldott reménységért, amelyet a megváltás nagy tervének ismerete ébresztett szívünkben. Dicsérnünk kell Istent mennyei örökségünkért és nekünk is szóló gazdag ígéreteiért. Mindenekfelett pedig azért kell dicsérnünk Istent, mert Jézus azért jött el, azért halt meg, azért támadt fel, azért lakozik most is közöttünk Igéjében Szentlelkével, azért ment fel a mennyekbe, hogy közbenjárjon érettünk Istennél. {PP 289.2}
“Whoso offereth praise,” says the Creator, “glorifieth Me.” Psalm 50:23. All the inhabitants of heaven unite in praising God. Let us learn the song of the angels now, that we may sing it when we join their shining ranks. Let us say with the psalmist, “While I live will I praise the Lord: I will sing praises unto my God while I have any being.” “Let the people praise Thee, O God; let all the people praise Thee.” Psalm 146:2; 67:5. {PP 289.3}
"Aki hálával áldozik" - mondja a Teremtő, - "az dicsőít engem" (Zsolt 50:23). A menny összes lakói egyesülnek Isten dicséretében. Tanuljuk meg az angyalok énekét már most, hogy majd mi is énekelhessük, amikor ott leszünk a mennyei fényes szentek soraiban. Mondjuk együtt a zsoltáríróval: "Dicsérem az Urat, amíg élek; éneklek az én Istenemnek, amíg vagyok" (Zsolt 146:2). "Dicsérnek téged a népek, óh Isten, dicsérnek téged a népek mindnyájan" (Zsolt 67:6). {PP 289.3}
God in His providence brought the Hebrews into the mountain fastnesses before the sea, that He might manifest His power in their deliverance and signally humble the pride of their oppressors. He might have saved them in any other way, but He chose this method in order to test their faith and strengthen their trust in Him. The people were weary and terrified, yet if they had held back when Moses bade them advance, God would never have opened the path for them. It was “by faith” that “they passed through the Red Sea as by dry land.” Hebrews 11:29. In marching down to the very water, they showed that they believed the word of God as spoken by Moses. They did all that was in their power to do, and then the Mighty One of Israel divided the sea to make a path for their feet. {PP 290.1}
Isten gondviselése vezette el a hébereket a tenger előtti hegyekbe, hogy kinyilváníthassa hatalmát megszabadításukban és rendkívüli módon megalázhassa ellenségük büszkeségét, gőgjét. Más úton-módon is megvédhette volna őket, de Isten ezt a módszert választotta azért, hogy próbának vesse alá hitüket és megerősítse benne való bizodalmukat. Az emberek fáradtak és megrettentek voltak. Ha vonakodnak a tovább meneteltől, amikor Mózes ezt parancsolta meg nekik, akkor Isten sohasem nyitotta volna meg számukra a szabadulásuk felé vezető utat. "Hit által keltek át a Vörös-tengeren, mint valami szárazföldön" (Zsid 11:29). Amikor lementek a tenger vizéhez, világosan megmutatták, hogy elhitték Isten üzenetét, úgy, ahogy azt Mózes átadta nekik. Mindazt megtették, amit meg tudtak tenni saját erejükből és azután Izrael mindenható Istene kettéválasztotta a tengert, hogy ösvényt készítsen nékik. {PP 290.1}
The great lesson here taught is for all time. Often the Christian life is beset by dangers, and duty seems hard to perform. The imagination pictures impending ruin before and bondage or death behind. Yet the voice of God speaks clearly, “Go forward.” We should obey this command, even though our eyes cannot penetrate the darkness, and we feel the cold waves about our feet. The obstacles that hinder our progress will never disappear before a halting, doubting spirit. Those who defer obedience till every shadow of uncertainty disappears and there remains no risk of failure or defeat, will never obey at all. Unbelief whispers, “Let us wait till the obstructions are removed, and we can see our way clearly;” but faith courageously urges an advance, hoping all things, believing all things. {PP 290.2}
Az itt tanított lecke minden időre szól. Gyakran keresztény életünk tele van veszedelmekkel és olyan kötelességekkel, amelyeket felettébb nehéz vagy szinte lehetetlen teljesítenünk. Képzeletünk sokszor küszöbön álló romlásokat, sőt halált láttatnak meg velünk. Isten hangja azonban tisztán csendül a fülünkbe: "Indulj előre!" Engedelmeskednünk kell ennek a parancsnak még akkor is, mikor nem látunk át a lelki vagy testi szemeink előtt leereszkedett sötétségen és a hideg hullámokat már érezzük lábunk körül. Azok az akadályok, amelyek meg akarják gátolni előrehaladásunkat, sohasem tűnnek el előlünk, ha a lelkünk ingadozik, vagy kételkedik. Ha nem tudunk engedelmeskedni addig, amíg a bizonytalanság minden árnyéka el nem tűnik előlünk és a vereség veszélye el nem hárul, akkor nem fogunk engedelmeskedni sohasem. A hitetlenség ezt suttogja fülünkbe: "Várjunk addig, amíg az akadályok el nem tűnnek és világosan látjuk azt az utat, amelyen járnunk kell!" A hit előre ösztönöz, mert mindent hisz, mindent remél. {PP 290.2}
The cloud that was a wall of darkness to the Egyptians was to the Hebrews a great flood of light, illuminating the whole camp, and shedding brightness upon the path before them. So the dealings of Providence bring to the unbelieving, darkness and despair, while to the trusting soul they are full of light and peace. The path where God leads the way may lie through the desert or the sea, but it is a safe path. {PP 290.3}
Az a felhő, amely a sötétség fala volt az egyiptomiak számára, fényár volt a hébereknek, megvilágítva az egész tábort és ragyogó fényt vetve az előttük lévő útra. Így az isteni gondviselés is, amíg sötétséget és kétségbeesést hoz a hitetlenek számára, addig az Istenben bízók lelkét világossággal és békességgel tölti el. Az az út, amelyen Isten vezet bennünket, akkor is a biztonság ösvénye, ha pusztaságon vagy tengeren visz keresztül. {PP 290.3}
