Chapter 11—Carmel

A Kármel

This chapter is based on 1 Kings 18:19-40. {PK 143}

1 Királyok 18:19-40. {PK 143}   

Standing before Ahab, Elijah demanded that all Israel be assembled to meet him and the prophets of Baal and Ashtoreth on Mount Carmel. “Send,” he commanded, “and gather to me all Israel unto Mount Carmel, and the prophets of Baal four hundred and fifty, and the prophets of the groves four hundred, which eat at Jezebel's table.” {PK 143.1}

Illés Akháb előtt állva kifejezte, hogy találkozni akar az egész Izráellel, a Baál és Asera prófétákkal a Kármel hegyén. „Most azért üzenj – parancsolta –, gyűjtsd ide hozzám az egész Izráelt a Kármel-hegyre, meg a Baal négyszázötven prófétáját az Asérá négyszáz prófétájával együtt, akik Jezábel asztaláról élnek.” {PK 143.1}   

The command was issued by one who seemed to stand in the very presence of Jehovah; and Ahab obeyed at once, as if the prophet were monarch, and the king a subject. Swift messengers were sent throughout the kingdom with the summons to meet Elijah and the prophets of Baal and Ashtoreth. In every town and village the people prepared to assemble at the appointed time. As they journeyed toward the place, the hearts of many were filled with strange forebodings. Something unusual was about to happen; else why this summons to gather at Carmel? What new calamity was about to fall upon the people and the land? {PK 143.2}

Illés úgy adta ki ezt a parancsot, mint aki Jahve közvetlen közelében áll. Akháb azonnal engedelmeskedett, mintha a próféta lett volna a király és Akháb az alattvaló. Gyors hírvivőket küldött szerte az országba. Általuk hívott mindenkit az Illéssel, valamint a Baál és Asera prófétákkal való találkozóra. Minden városban és faluban készek voltak az emberek a kitűzött időre összejönni. Útban a Kármel felé sok ember szíve különös balsejtelemmel telt meg. Valami szokatlan dolog volt készülőben, különben miért gyűjtenék őket a Kármelre? Micsoda újabb veszedelem készül ellenük és az ország ellen? {PK 143.2}   

Before the drought, Mount Carmel had been a place of beauty, its streams fed from never-failing springs, and its fertile slopes covered with fair flowers and flourishing groves. But now its beauty languished under a withering curse. The altars erected to the worship of Baal and Ashtoreth stood now in leafless groves. On the summit of one of the highest ridges, in sharp contrast with these was the broken-down altar of Jehovah. {PK 144.1}

A szárazság előtt Kármel hegye gyönyörű volt. Vizeit kiapadhatatlan források táplálták. Termékeny lejtőit gyönyörű virágok és viruló ligetek borították. Szépsége azonban elhervadt a sorvasztó átok nyomán. A Baál és Asera tiszteletére emelt oltárok most lombtalan ligetekben álltak. Ezekkel éles ellentétben, a legmagasabb hegycsúcsok egyikén állt Jahve megrongált oltára. {PK 144.1}   

Carmel overlooked a wide expanse of country; its heights were visible from many parts of the kingdom of Israel. At the foot of the mount there were vantage points from which could be seen much of what took place above. God had been signally dishonored by the idolatrous worship carried on under cover of its wooded slopes; and Elijah chose this elevation as the most conspicuous place for the display of God's power and for the vindication of the honor of His name. {PK 144.2}

A Kármelről óriási térségre nyílt kilátás. Magaslatait sok helyről láthatták Izráelben. A hegy lábánál helyenként jól lehetett látni azt, ami fent történik. Istent különösképpen meggyalázták, amikor a Kármel lejtőin, az erdő fáitól takarva a bálványokat imádták. Illés ezt a jól látható magaslatot választotta ki Isten hatalmának bemutatására és neve méltóságának megvédésére. {PK 144.2}   

Early on the morning of the day appointed, the hosts of apostate Israel, in eager expectancy, gather near the top of the mountain. Jezebel's prophets march up in imposing array. In regal pomp the king appears and takes his position at the head of the priests, and the idolaters shout his welcome. But there is apprehension in the hearts of the priests as they remember that at the word of the prophet the land of Israel for three years and a half has been destitute of dew and rain. Some fearful crisis is at hand, they feel sure. The gods in whom they have trusted have been unable to prove Elijah a false prophet. To their frantic cries, their prayers, their tears, their humiliation, their revolting ceremonies, their costly and ceaseless sacrifices, the objects of their worship have been strangely indifferent. {PK 144.3}

A kitűzött napon, kora reggel a hitehagyó Izráel kíváncsi várakozással gyülekezett a hegycsúcs közelében. Jézabel prófétái méltóságteljes díszben vonultak fel. A király uralkodói pompában jelent meg, és elfoglalta helyét a papok élén. A bálványimádók kiáltva köszöntötték. A papok szívében azonban nyugtalanság támadt, amikor arra gondoltak, hogy a próféta szava nyomán Izráel földjére három és fél éve sem harmat, sem eső nem hullt. Félelmes válság közeledtét érezték. Az istenek, akikben bíztak, képtelenek voltak bizonyítani, hogy Illés hamis próféta. Őrjöngő kiabálásukra, imáikra, könnyeikre, megalázkodásukra, undorító szertartásaikra, drága és szakadatlan áldozataikra imádatuk tárgyai furcsán közömbösek maradtak. {PK 144.3}   

Facing King Ahab and the false prophets, and surrounded by the assembled hosts of Israel, Elijah stands, the only one who has appeared to vindicate the honor of Jehovah. He whom the whole kingdom has charged with its weight of woe is now before them, apparently defenseless in the presence of the monarch of Israel, the prophets of Baal, the men of war, and the surrounding thousands. But Elijah is not alone. Above and around him are the protecting hosts of heaven, angels that excel in strength. {PK 147.1}

Úgy állt ott Illés Akhábbal és a hamis prófétákkal szemben, körülvéve az összesereglett Izráellel, mint aki egyedül védelmezi Jahve méltóságát. Akit az egész ország vádolt a csapásért, most ott állt előttük, látszólag védtelenül az Izráel királya, a Baál prófétái, a katonák és az őt körülfogó ezrek jelenlétében. De Illés nem volt egyedül. Fölötte és körülötte a menny oltalmazó seregei álltak – hatalmas erejű angyalok. {PK 147.1}   

Unashamed, unterrified, the prophet stands before the multitude, fully aware of his commission to execute the divine command. His countenance is lighted with an awful solemnity. In anxious expectancy the people wait for him to speak. Looking first upon the broken-down altar of Jehovah, and then upon the multitude, Elijah cries out in clear, trumpetlike tones, “How long halt ye between two opinions? if the Lord be God, follow Him: but if Baal, then follow him.” {PK 147.2}

A próféta bátran állt a sokaság előtt. Nem félt és nem szégyenkezett. Teljesen tudatában volt annak, hogy végre kell hajtania a menny ítéletét. Arcán ünnepélyes fény ragyogott. A nép nyugtalanul várta megszólalását. Illés először Jahve lerontott oltárára nézett, majd a sokaságra, és úgy kiáltott, mintha trombita szólalt volna meg: „Meddig sántikáltok kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt; ha pedig Baal, akkor őt kövessétek!” {PK 147.2}   

The people answer him not a word. Not one in that vast assembly dare reveal loyalty to Jehovah. Like a dark cloud, deception and blindness had overspread Israel. Not all at once had this fatal apostasy closed about them, but gradually, as from time to time they had failed to heed the words of warning and reproof that the Lord sent them. Each departure from rightdoing, each refusal to repent, had deepened their guilt and driven them farther from Heaven. And now, in this crisis, they persisted in refusing to take their stand for God. {PK 147.3}

A nép nem szólt egy szót sem. Abban a népes gyülekezetben nem volt senki, aki Jahvéhoz való hűségéről tanúságot mert volna tenni. A megtévesztés és elvakultság sötét felhőként terült el Izráelen. Nem egyszerre zárta őket körül a végzetes hitehagyás, hanem fokozatosan, amint időről időre elutasították az Úrtól küldött intő és feddő szavakat. Minden alkalommal, amikor helytelenül cselekedtek, amikor nem voltak hajlandók megbánni a bűnt, egyre mélyebbre süllyedtek a gonoszságban, és egyre távolabb sodródtak a mennytől. És most, ebben a válságos pillanatban, makacsul álltak. Nem foglaltak állást Isten mellett. {PK 147.3}   

The Lord abhors indifference and disloyalty in a time of crisis in His work. The whole universe is watching with inexpressible interest the closing scenes of the great controversy between good and evil. The people of God are nearing the borders of the eternal world; what can be of more importance to them than that they be loyal to the God of heaven? All through the ages, God has had moral heroes, and He has them now—those who, like Joseph and Elijah and Daniel, are not ashamed to acknowledge themselves His peculiar people. His special blessing accompanies the labors of men of action, men who will not be swerved from the straight line of duty, but who with divine energy will inquire, “Who is on the Lord's side?” (Exodus 32:26), men who will not stop merely with the inquiry, but who will demand that those who choose to identify themselves with the people of God shall step forward and reveal unmistakably their allegiance to the King of kings and Lord of lords. Such men make their wills and plans subordinate to the law of God. For love of Him they count not their lives dear unto themselves. Their work is to catch the light from the Word and let it shine forth to the world in clear, steady rays. Fidelity to God is their motto. {PK 148.1}

Az Úr utálja, ha valaki közömbös és hűtlen akkor, amikor ügye válságba jut. Az egész világegyetem leírhatatlan érdeklődéssel figyeli a jó és a rossz közötti nagy küzdelem záró jeleneteit. Isten népe közeledik az örökkévalóság határához. Mi lehetne fontosabb számára, mint az, hogy hű legyen a menny Istenéhez?! Minden korszakban voltak Istennek erkölcsi hősei. Most is vannak, akik – mint József, Illés és Dániel – nem szégyellik magukat Isten választott népéhez tartozónak vallani. Isten különös áldása kíséri a tettek embereinek fáradozását, azokét, akik nem hagyják magukat letéríteni a kötelesség útjáról, hanem mennyei erővel szólnak: „Jöjjön hozzám, aki az Úré!” (2Móz 32:26) És nem állnak meg a puszta kérdezésnél, hanem követelik, hogy mindazok, akik egyek akarnak lenni Isten népével, lépjenek elő és félreérhetetlenül tegyenek tanúságot a királyok Királya és uraknak Ura iránti hűségükről. Ezek az emberek akaratukat és terveiket Isten törvénye alá rendelik. Saját életük sem drága nekik, mert szeretik Istent. Feladatuk az, hogy felfogják az Ige fényét, és ragyogtassák a világnak tiszta, szakadatlan sugarakban. Hűség Istenhez – ez a jelszavuk. {PK 148.1}   

While Israel on Carmel doubt and hesitate, the voice of Elijah again breaks the silence: “I, even I only, remain a prophet of the Lord; but Baal's prophets are four hundred and fifty men. Let them therefore give us two bullocks; and let them choose one bullock for themselves, and cut it in pieces, and lay it on wood, and put no fire under: and I will dress the other bullock, and lay it on wood, and put no fire under: and call ye on the name of your gods, and I will call on the name of the Lord: and the God that answereth by fire, let him be God.” {PK 148.2}

Míg Izráel a Kármelen kétségeskedett és tétovázott, Illés hangja ismét megtörte a csendet: „Egyedül én maradtam meg az Úr prófétájának, a Baal prófétái pedig négyszázötvenen vannak. Adjanak nekünk két bikát; ők válasszák ki maguknak az egyik bikát, vagdalják darabokra, és rakják a fahasábokra, de tüzet ne gyújtsanak. Én is elkészítem a másik bikát, rárakom a fahasábokra, de tüzet én sem gyújtok. Ezután hívjátok segítségül a ti istenetek nevét, és én is segítségül hívom az Úr nevét. Amelyik isten tűzzel felel, az az Isten.” {PK 148.2}   

The proposal of Elijah is so reasonable that the people cannot well evade it, so they find courage to answer, “It is well spoken.” The prophets of Baal dare not lift their voices in dissent; and, addressing them, Elijah directs, “Choose you one bullock for yourselves, and dress it first; for ye are many; and call on the name of your gods, but put no fire under.” {PK 149.1}

Illés ajánlata olyan elfogadható volt, hogy a nép nem tudott kitérni előle, ezért bátran állapította meg: „Jó lesz így!” Baál prófétái sem mertek szót emelni ellene. Illés így utasította őket: „Válasszátok ki az egyik bikát, és készítsétek el először ti, mert ti vagytok többen. És hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet ne gyújtsatok!” {PK 149.1}   

Outwardly bold and defiant, but with terror in their guilty hearts, the false priests prepare their altar, laying on the wood and the victim; and then they begin their incantations. Their shrill cries echo and re-echo through the forests and the surrounding heights, as they call on the name of their god, saying, “O Baal, hear us.” The priests gather about their altar, and with leaping and writhing and screaming, with tearing of hair and cutting of flesh, they beseech their god to help them. {PK 149.2}

A hamis papok látszólag merészen és kihívóan, de bűnös szívükben rémülettel csinálták meg oltárukat. Ráhelyezték a fát és az áldozatot. Aztán elkezdték varázsigéiket. Fülhasogató kiabálásuktól visszhangzott az erdő, és zengtek a környező hegycsúcsok, amint istenüket nevén szólítva kiáltották: „Ó Baal! Felelj nekünk!” A papok oltáruk köré gyűltek, és ugrálva, vonaglással, sikoltva, hajukat tépve és testüket vagdalva könyörögtek istenükhöz, hogy segítsenek rajtuk. {PK 149.2}   

The morning passes, noon comes, and yet there is no evidence that Baal hears the cries of his deluded followers. There is no voice, no reply to their frantic prayers. The sacrifice remains unconsumed. {PK 149.3}

Elmúlt a délelőtt. Jött a dél, és még mindig semmi jele annak, hogy Baál hallja-e becsapott követőinek kiabálását. Őrjöngő imájukra nem jött sem hang, sem válasz. Az áldozat megemésztetlenül maradt. {PK 149.3}   

As they continue their frenzied devotions, the crafty priests are continually trying to devise some means by which they may kindle a fire upon the altar and lead the people to believe that the fire has come direct from Baal. But Elijah watches every movement; and the priests, hoping against hope for some opportunity to deceive, continue to carry on their senseless ceremonies. {PK 149.4}

Amint tovább folytatták vad szertartásaikat, a ravasz papok egyre csak megpróbáltak valamit kigondolni, amivel tüzet gerjeszthetnének az oltáron, és el tudnák hitetni a néppel, hogy a tűz közvetlen Baáltól jött. Illés azonban figyelt minden mozdulatot. A papok pedig a kilátástalan helyzet ellenére is remélték, hogy alkalom adódik a csalásra – és folytatták tovább értelmetlen szertartásaikat. {PK 149.4}   

“It came to pass at noon, that Elijah mocked them, and said, Cry aloud: for he is a god; either he is talking, or he is pursuing, or he is in a journey, or peradventure he sleepeth, and must be awaked. And they cried aloud, and cut themselves after their manner with knives and lancets, till the blood gushed out upon them. And it came to pass, when midday was past, and they prophesied until the time of the offering of the evening sacrifice, that there was neither voice, nor any to answer, nor any that regarded.” {PK 149.5}

„Amikor dél lett, Illés gúnyolni kezdte őket, és ezt mondta: Kiáltsatok hangosabban, hiszen isten ő! Talán elmélkedik, vagy félrement, vagy úton van, vagy talán alszik, és majd fölébred. Erre elkezdtek hangosan kiáltozni, és szokásuk szerint összevagdosták magukat kardjukkal és dárdájukkal, míg el nem borította őket a vér. Dél elmúltával révületbe estek, egészen az áldozat idejéig, de nem jött hang; nem felelt és nem figyelt rájuk senki.” {PK 149.5}   

Gladly would Satan have come to the help of those whom he had deceived, and who were devoted to his service. Gladly would he have sent the lightning to kindle their sacrifice. But Jehovah has set Satan's bounds, restrained his power, and not all the enemy's devices can convey one spark to Baal's altar. {PK 150.1}

Sátán szívesen segített volna azoknak, akiket rászedett, és akik neki szolgáltak. Szívesen szórt volna villámokat, hogy meggyújtsa az áldozatot. Jahve azonban határt szabott neki; féken tartotta hatalmát – és az ellenség fortélya nem tudott egyetlen szikrát sem juttatni Baál oltárára. {PK 150.1}   

At last, their voices hoarse with shouting, their garments stained with blood from self-inflicted wounds, the priests become desperate. With unabated frenzy they now mingle with their pleading terrible cursings of their sun-god, and Elijah continues to watch intently; for he knows that if by any device the priests should succeed in kindling their altar fire, he would instantly be torn in pieces. {PK 150.2}

Végül a papok – amikor már rekedtre kiabálták magukat, és ruhájukat beszennyezte öncsonkításuk vére – kétségbeestek. Őrjöngésük nem csökkent, s könyörgésük közben iszonyú szavakkal átkozták napistenüket. Illés továbbra is feszülten figyelt, mert tudta, hogyha a papoknak sikerül valamilyen fortéllyal tüzet gyújtani oltárukon, tüstént darabokra tépik őt. {PK 150.2}   

Evening draws on. The prophets of Baal are weary, faint, confused. One suggests one thing, and another something else, until finally they cease their efforts. Their shrieks and curses no longer resound over Carmel. In despair they retire from the contest. {PK 150.3}

Közeledett az este. Baál prófétái fáradtak, lankadtak, zavartak. Az egyik ezt, a másik pedig mást javasolt, amíg végül már nem is kísérleteztek. Sikongásuk és átkozódásuk már nem visszhangzik a Kármelen. Kétségbeesve lépnek vissza a küzdelemből. {PK 150.3}   

All day long the people have witnessed the demonstrations of the baffled priests. They have beheld their wild leaping round the altar, as if they would grasp the burning rays of the sun to serve their purpose. They have looked with horror on the frightful, self-inflicted mutilations of the priests, and have had opportunity to reflect on the follies of idol worship. Many in the throng are weary of the exhibitions of demonism, and they now await with deepest interest the movements of Elijah. {PK 150.4}

A nép egész nap szemtanúja volt a megtévesztett papok mutatványainak. Látták az oltár körüli vad ugrálásukat, mintha a nap izzó sugarait akarták volna megragadni, hogy céljukat szolgálja. Rémülettel nézték azokat a borzalmas sebeket, amelyeket a papok önmagukon vágtak. Alkalmuk volt elgondolkodni a bálványimádás oktalanságán. A tömegben már sokan kimerültek az ördögi mutatványoktól és most nagy érdeklődéssel várták Illés mozdulatait. {PK 150.4}   

It is the hour of the evening sacrifice, and Elijah bids the people, “Come near unto me.” As they tremblingly draw near, he turns to the broken-down altar where once men worshiped the God of heaven, and repairs it. To him this heap of ruins is more precious than all the magnificent altars of heathendom. {PK 151.1}

Elérkezett az esti áldozat ideje. Illés hívja a népet: „Jöjjetek ide hozzám!” Amíg remegve közel húzódnak, Illés a megrongált oltárhoz lép, ahol az emberek azelőtt a menny Istenét imádták, és kijavítja. Ez a romhalmaz drágább neki, mint a pogányok pompás oltára. {PK 151.1}   

In the reconstruction of this ancient altar, Elijah revealed his respect for the covenant that the Lord made with Israel when they crossed the Jordan into the Promised Land. Choosing “twelve stones, according to the number of the tribes of the sons of Jacob, ... he built an altar in the name of the Lord.” {PK 151.2}

Az ősi oltár újjáépítésével Illés tanúsította, hogy tiszteli azt a szövetséget, amelyet az Úr kötött Izráellel, amikor a Jordánon átkelve az ígéret földjére léptek. „Fogott Illés tizenkét követ a Jákób fiaitól származó törzsek száma szerint.” „A kövekből oltárt épített az Úr nevében...” {PK 151.2}   

The disappointed priests of Baal, exhausted by their vain efforts, wait to see what Elijah will do. They hate the prophet for proposing a test that has exposed the weakness and inefficiency of their gods; yet they fear his power. The people, fearful also, and almost breathless with expectancy, watch while Elijah continues his preparations. The calm demeanor of the prophet stands out in sharp contrast with the fanatical, senseless frenzy of the followers of Baal. {PK 151.3}

A csalódott Baál-papok hiábavaló erőlködésüktől elcsigázva figyelték, hogy mit csinál Illés. Gyűlölték a prófétát, mert olyan próbát indítványozott, amely leleplezte isteneik gyengeségét és tehetetlenségét. De féltek is hatalmától. A nép is félt, és lélegzetvisszafojtva figyelte, amint Illés az előkészületeket végzi. A próféta nyugodt magatartása éles ellentétben állt Baál követőinek bőszült, értelmetlen őrjöngésével. {PK 151.3}   

The altar completed, the prophet makes a trench about it, and, having put the wood in order and prepared the bullock, he lays the victim on the altar and commands the people to flood the sacrifice and the altar with water. “Fill four barrels,” he directed, “and pour it on the burnt sacrifice, and on the wood. And he said, Do it the second time. And they did it the second time. And he said, Do it the third time. And they did it the third time. And the water ran round about the altar; and he filled the trench also with water.” {PK 151.4}

Az oltár elkészült. A próféta árkot húzott körülötte. Miután rendbe rakta a fát és elkészítette a tulkot, rátette az áldozatot az oltárra, és megparancsolta a népnek, hogy árasszák el vízzel az áldozatot és az oltárt. „Töltsetek meg négy vödröt vízzel – parancsolta –, és öntsétek az áldozatra meg a fahasábokra! Azután ezt mondta: Ismételjétek meg! És megismételték. Újra mondta: Harmadszor is tegyétek meg! És harmadszor is megtették. A víz már folyt az oltár körül, és az árok is megtelt vízzel.” {PK 151.4}   

Reminding the people of the long-continued apostasy that has awakened the wrath of Jehovah, Elijah calls upon them to humble their hearts and turn to the God of their fathers, that the curse upon the land of Israel may be removed. Then, bowing reverently before the unseen God, he raises his hands toward heaven and offers a simple prayer. Baal's priests have screamed and foamed and leaped, from early morning until late in the afternoon; but as Elijah prays, no senseless shrieks resound over Carmel's height. He prays as if he knows Jehovah is there, a witness to the scene, a listener to his appeal. The prophets of Baal have prayed wildly, incoherently. Elijah prays simply and fervently, asking God to show His superiority over Baal, that Israel may be led to turn to Him. {PK 152.1}

Illés emlékeztette a népet a hosszú ideje tartó hitehagyásra, amely felkeltette Jahve haragját. Felszólította őket, hogy alázzák meg szívüket, és térjenek atyáik Istenéhez, hogy az átok eltávozzék Izráel földjéről. Majd a láthatatlan Isten előtt tisztelettel meghajolva, ég felé emelt kézzel egyszerű imát mondott. A Baál-papok kora reggeltől késő délutánig sikoltoztak, tajtékoztak és ugráltak. Amikor Illés imádkozott, nem visszhangzott értelmetlen sikoltozás a Kármel magaslatán. Úgy imádkozott, mint aki tudja, hogy Jahve ott van, látja, ami történik, és hallja könyörgését. Baál prófétái vadul, összefüggéstelenül imádkoztak; Illés egyszerűen és buzgón. Kérte Istent, mutassa meg Baál feletti hatalmát, hogy Izráel hozzá térjen! {PK 152.1}   

“Lord God of Abraham, Isaac, and of Israel,” the prophet pleads, “let it be known this day that Thou art God in Israel, and that I am Thy servant, and that I have done all these things at Thy word. Hear me, O Lord, hear me, that this people may know that Thou art the Lord God, and that Thou hast turned their heart back again.” {PK 152.2}

„Uram, Ábrahámnak, Izsáknak és Izráelnek Istene! – esdekelt –. Hadd tudják meg a mai napon, hogy te vagy az Isten Izráelben, én pedig a te szolgád vagyok, és mindezt a te parancsodra tettem! Felelj nekem, Uram ...hadd tudja meg ez a nép, hogy te, az Úr, vagy az Isten, és te fordítsd vissza szívüket!” {PK 152.2}   

A silence, oppressive in its solemnity, rests upon all. The priests of Baal tremble with terror. Conscious of their guilt, they look for swift retribution. {PK 152.3}

Ünnepélyes, nyomasztó csend nyugodott meg mindenen. Baál papjai remegtek a rémülettől. Bűnösségük tudatában gyors megtorlásra számítottak. {PK 152.3}   

No sooner is the prayer of Elijah ended than flames of fire, like brilliant flashes of lightning, descend from heaven upon the upreared altar, consuming the sacrifice, licking up the water in the trench, and consuming even the stones of the altar. The brilliancy of the blaze illumines the mountain and dazzles the eyes of the multitude. In the valleys below, where many are watching in anxious suspense the movements of those above, the descent of fire is clearly seen, and all are amazed at the sight. It resembles the pillar of fire which at the Red Sea separated the children of Israel from the Egyptian host. {PK 152.4}

Alighogy Illés befejezte imáját, az égből lángok – mint fényes villámok – szálltak alá a kijavított oltárra. Elhamvasztották az áldozatot, és felnyalták a vizet az árokból. Még az oltár köveit is megemésztették. A lobogó tűz megvilágította a hegyet és elvakította a tömeget. Lent a völgyekben, ahol sokan kétségek között figyelték a fent levők mozdulatait, a tűz alászállása tisztán látható volt. Mindnyájan elcsodálkoztak a látványon. Emlékeztette őket a tűzoszlopra, amely a Vörös-tengernél elválasztotta Izráel fiait az egyiptomi seregtől. {PK 152.4}   

The people on the mount prostrate themselves in awe before the unseen God. They dare not continue to look upon the Heaven-sent fire. They fear that they themselves will be consumed; and, convicted of their duty to acknowledge the God of Elijah as the God of their fathers, to whom they owe allegiance, they cry out together as with one voice, “The Lord, He is the God; the Lord, He is the God.” With startling distinctness the cry resounds over the mountain and echoes in the plain below. At last Israel is aroused, undeceived, penitent. At last the people see how greatly they have dishonored God. The character of Baal worship, in contrast with the reasonable service required by the true God, stands fully revealed. The people recognize God's justice and mercy in withholding the dew and the rain until they have been brought to confess His name. They are ready now to admit that the God of Elijah is above every idol. {PK 153.1}

A hegyen az emberek megilletődve arcra borultak a láthatatlan Isten előtt. Nem merték tovább nézni a mennyből küldött tüzet. Féltek, hogy őket is megemészti. Már tudták mi a kötelességük. Meg kell vallaniuk, hogy Illés Istene atyáik Istene, akinek engedelmességgel tartoznak. Ezért egy emberként kiáltották: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!” Megdöbbentően tiszta volt a kiáltás, amint végigzengett a hegyen és visszhangzott lent a síkságon. Izráel végre felébredt. Kijózanodott. Bűnbánatot tartott. A nép végre belátta, milyen szégyent hozott Istenre. A Baál-imádat jellege – éles ellentétben az igaz Isten által kívánt értelmes szolgálattal – teljesen lelepleződött. A nép meglátta Isten igazságos és irgalmas voltát abban, hogy visszatartotta a harmatot és esőt addig, amíg nevét meg nem vallják. Most készek voltak elismerni, hogy Illés Istene minden bálvány felett áll. {PK 153.1}   

The priests of Baal witness with consternation the wonderful revelation of Jehovah's power. Yet even in their discomfiture and in the presence of divine glory, they refuse to repent of their evil-doing. They would still remain the prophets of Baal. Thus they showed themselves ripe for destruction. That repentant Israel may be protected from the allurements of those who have taught them to worship Baal, Elijah is directed by the Lord to destroy these false teachers. The anger of the people has already been aroused against the leaders in transgression; and when Elijah gives the command, “Take the prophets of Baal; let not one of them escape,” they are ready to obey. They seize the priests, and take them to the brook Kishon, and there, before the close of the day that marked the beginning of decided reform, the ministers of Baal are slain. Not one is permitted to live. {PK 153.2}

Baál papjai rémülten látták Jahve hatalmának csodálatos megmutatkozását. De kudarcuk és a menny dicsőségének megjelenése ellenére sem voltak hajlandók gonoszságukat megbánni. Továbbra is Baál prófétái akartak maradni. Ezzel megmutatták, hogy megértek a pusztulásra. Azért, hogy a bűnbánó Izráel védett legyen azoknak a varázsától, akik Baál imádására tanították őket, az Úr utasította Illést, hogy pusztítsa el e hamis tanítókat. A nép haragja már feltámadt azok ellen, akik bűnbe vitték; és amikor Illés kiadta a parancsot: „Ragadjátok meg a Baal prófétáit, senki se menekülhessen el közülük!” – készek voltak engedelmeskedni. Megragadták a papokat és lehurcolták őket a Kison patakjához. Mielőtt véget ért a nap, amely az igazi reformáció kezdetét jelezte, Baál szolgái holtan hevertek. Egy sem maradhatott életben. {PK 153.2}