Among the mountains of Gilead, east of the Jordan, there dwelt in the days of Ahab a man of faith and prayer whose fearless ministry was destined to check the rapid spread of apostasy in Israel. Far removed from any city of renown, and occupying no high station in life, Elijah the Tishbite nevertheless entered upon his mission confident in God's purpose to prepare the way before him and to give him abundant success. The word of faith and power was upon his lips, and his whole life was devoted to the work of reform. His was the voice of one crying in the wilderness to rebuke sin and press back the tide of evil. And while he came to the people as a reprover of sin, his message offered the balm of Gilead to the sin-sick souls of all who desired to be healed. {PK 119.1}
Akháb korában Jordántól keletre, Gileád hegyei között élt egy hívő, imádkozó ember, akinek rettenthetetlen szolgálata által akarta Isten a hitehagyás gyors terjedését megállítani Izráelben. A tisbei Illés minden neves várostól távol élt, nem töltött be semmilyen magas állást, de azzal a biztos tudattal kezdte el a reá bízott munkát, hogy Isten elkészíti előtte az utat, és gazdag eredményt ad neki. Szavából hit és erő áradt. Egész életét a reformációs munkára szentelte. Beszéde kiáltó szó volt a pusztában, amellyel a bűnt akarta feddni és a gonoszság áradatát visszafordítani. A bűn ostorozójaként ment az emberekhez, de üzenete mégis Gileád balzsamát kínálta a gyógyulásra vágyó bűnbeteg lelkeknek. {PK 119.1}
As Elijah saw Israel going deeper and deeper into idolatry, his soul was distressed and his indignation aroused. God had done great things for His people. He had delivered them from bondage and given them “the lands of the heathen, ... that they might observe His statutes, and keep His laws.” Psalm 105:44, 45. But the beneficent designs of Jehovah were now well-nigh forgotten. Unbelief was fast separating the chosen nation from the Source of their strength. Viewing this apostasy from his mountain retreat, Elijah was overwhelmed with sorrow. In anguish of soul he besought God to arrest the once-favored people in their wicked course, to visit them with judgments, if need be, that they might be led to see in its true light their departure from Heaven. He longed to see them brought to repentance before they should go to such lengths in evil-doing as to provoke the Lord to destroy them utterly. {PK 119.2}
Illés szomorúan és felháborodva látta, hogy Izráel egyre mélyebbre süllyed a hitehagyásban. Isten a múltban nagy dolgokat cselekedett népéért. Megszabadította őket a szolgaságból, és „a pogányok országát adta nekik, ...hogy megtartsák rendelkezéseit és megfogadják tanításait...” (Zsolt 105:44–45). Jahve áldást hozó szándékáról azonban most majdnem elfeledkeztek. A hitetlenség acélfalként állt a választott nép és erejének Forrása közé. Hegyi magányából Illés megrendülve figyelte a hitehagyást. Gyötrődő lélekkel könyörgött Istenhez, hogy állítsa meg gonosz útján az egykor kedvelt népet. Ha szükséges, látogassa meg ítéletével, hogy a maga valóságában ismerjék fel a mennytől való elpártolásukat. Illés megtérésüket szerette volna még mielőtt a gonoszságban oly messzire jutnak, hogy az Urat teljes elpusztításukra ingerlik. {PK 119.2}
Elijah's prayer was answered. Oft-repeated appeals, remonstrances, and warnings had failed to bring Israel to repentance. The time had come when God must speak to them by means of judgments. Inasmuch as the worshipers of Baal claimed that the treasures of heaven, the dew and the rain, came not from Jehovah, but from the ruling forces of nature, and that it was through the creative energy of the sun that the earth was enriched and made to bring forth abundantly, the curse of God was to rest heavily upon the polluted land. The apostate tribes of Israel were to be shown the folly of trusting to the power of Baal for temporal blessings. Until they should turn to God with repentance, and acknowledge Him as the source of all blessing, there should fall upon the land neither dew nor rain. {PK 120.1}
Isten meghallgatta Illés imáját. A sokszor elmondott kérlelések, tiltakozások, dorgálások nem vezették megtérésre Izráelt. Eljött az idő, amikor Isten az ítélet eszközeivel kellett, hogy hozzájuk szóljon. A baál-imádók azt állították, hogy az ég kincsei – a harmat és eső – nem Jahvétól származnak, hanem a természetben uralkodó erőktől; és hogy a föld a nap teremtő energiája által hozza gazdag gyümölcsét. Ezért Isten átka súlyosan nehezedett a megrontott országra. Izráel hitehagyó törzseinek látniuk kellett, milyen hiábavaló dolog földi áldásokat várni a Baáltól. Ameddig bűneiket megbánva nem térnek Istenhez, és nem ismerik el, hogy minden áldás tőle jön, nem hull földjükre sem harmat, sem eső. {PK 120.1}
To Elijah was entrusted the mission of delivering to Ahab Heaven's message of judgment. He did not seek to be the Lord's messenger; the word of the Lord came to him. And jealous for the honor of God's cause, he did not hesitate to obey the divine summons, though to obey seemed to invite swift destruction at the hand of the wicked king. The prophet set out at once and traveled night and day until he reached Samaria. At the palace he solicited no admission, nor waited to be formally announced. Clad in the coarse garments usually worn by the prophets of that time, he passed the guards, apparently unnoticed, and stood for a moment before the astonished king. {PK 120.2}
Illés kapta azt a feladatot, hogy adja át a menny ítéletét meghirdető üzenetet Akhábnak. Nem igyekezett az Úr követe lenni; az Úr kereste meg. Mivel féltette az Úr ügyének becsületét, nem tétovázott. Számított arra is, hogy a gonosz király csakhamar életére tör. Mégis engedelmeskedett a mennyei felhívásnak. Azonnal útnak indult. Éjjel-nappal ment, amíg Samáriába jutott. Nem kért bebocsátást a palotába. Arra sem várt, hogy szabályszerűen bejelentsék. A próféták szokásos durva öltözékében, észrevétlenül haladt el az őrök mellett, és egy kis ideig csak állt a megdöbbent király előtt. {PK 120.2}
Elijah made no apology for his abrupt appearance. A Greater than the ruler of Israel had commissioned him to speak; and, lifting his hand toward heaven, he solemnly affirmed by the living God that the judgments of the Most High were about to fall upon Israel. “As the Lord God of Israel liveth, before whom I stand,” he declared, “there shall not be dew nor rain these years, but according to my word.” {PK 121.1}
Illés nem mentegette váratlan megjelenését. Izráel uralkodójánál nagyobb valaki bízta meg, hogy szóljon. Kezét a menny felé emelve, ünnepélyesen hivatkozott az élő Istenre, és határozottan kijelentette, hogy a magasságos Isten büntetése nemsokára utoléri Izráelt. „Az élő Úrra, Izráel Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem harmat, sem eső, hanem csak az én szavamra.” {PK 121.1}
It was only by the exercise of strong faith in the unfailing power of God's word that Elijah delivered his message. Had he not possessed implicit confidence in the One whom he served, he would never have appeared before Ahab. On his way to Samaria, Elijah had passed by ever-flowing streams, hills covered with verdure, and stately forests that seemed beyond the reach of drought. Everything on which the eye rested was clothed with beauty. The prophet might have wondered how the streams that had never ceased their flow could become dry, or how those hills and valleys could be burned with drought. But he gave no place to unbelief. He fully believed that God would humble apostate Israel, and that through judgments they would be brought to repentance. The fiat of Heaven had gone forth; God's word could not fail; and at the peril of his life Elijah fearlessly fulfilled his commission. Like a thunderbolt from a clear sky, the message of impending judgment fell upon the ears of the wicked king; but before Ahab could recover from his astonishment, or frame a reply, Elijah disappeared as abruptly as he had come, without waiting to witness the effect of his message. And the Lord went before him, making plain the way. “Turn thee eastward,” the prophet was bidden, “and hide thyself by the brook Cherith, that is before Jordan. And it shall be, that thou shalt drink of the brook; and I have commanded the ravens to feed thee.” {PK 121.2}
Illést Isten csalhatatlan szavába vetett erős hite indította arra, hogy ezt az üzenetet átadja. Ha nem bízott volna teljesen abban, akinek szolgált, soha nem jelent volna meg Akháb előtt. Samáriába vezető útján Illés bővizű folyók, zöldellő dombok és pompás erdők mellett haladt el. Úgy tűnt, hogy odáig nem jut el az aszály. Minden, amin a szeme megpihent, szépségbe öltözött. A próféta talán azon tűnődött, hogyan száradhatnak ki a szüntelen áramló folyók, hogyan égetheti ki az aszály ezeket a dombokat és völgyeket. De nem adott helyet a hitetlenségnek. Tökéletesen elhitte, hogy Isten megalázza a hitehagyó Izráelt, és a büntetés megtérésre indítja. A menny kiadta a parancsot. Isten beszéde nem vallhat kudarcot. Illés életét kockáztatva bátran teljesítette megbízatását. A küszöbön álló ítélet meghirdetése úgy érintette a gonosz királyt, mint a derült égből a villámcsapás. De még mielőtt Akháb magához tért volna megdöbbenéséből és válaszolhatott volna, Illés eltűnt olyan hirtelen, ahogyan jött. Nem várta meg az üzenet hatását. Az Úr előtte ment és egyengette útját. „Eredj el innen, menj kelet felé – parancsolta a prófétának –, és rejtőzz el a Kerit-patak mellett, a Jordántól keletre. A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad.” {PK 121.2}
The king made diligent inquiry, but the prophet was not to be found. Queen Jezebel, angered over the message that had locked up the treasures of heaven, lost no time in conferring with the priests of Baal, who united with her in cursing the prophet and in defying the wrath of Jehovah. But notwithstanding their desire to find him who had uttered the word of woe, they were destined to meet with disappointment. Nor could they conceal from others a knowledge of the judgment pronounced in consequence of the prevailing apostasy. Tidings of Elijah's denunciation of the sins of Israel, and of his prophecy of swift-coming punishment, quickly spread throughout the land. The fears of some were aroused, but in general the heavenly message was received with scorn and ridicule. {PK 123.1}
A király szorgalmasan tudakozódott a próféta után, de nem találta meg. Jézabel királyné haragra gerjedt az üzenet miatt, amely bezárta a menny kincseit. Időt nem veszítve tanácskozott Baál papjaival, akik vele együtt átkozták a prófétát és dacoltak Jahve haragjával. Szerették volna megtalálni a csapás meghirdetőjét, de csalódniuk kellett. A hitehagyás miatt kimondott ítéletet mások előtt titkolni sem tudták. Az a hír, hogy Illés leleplezte Izráel bűneit és megjövendölte hamar bekövetkezett büntetésüket, gyorsan elterjedt az egész országban. Egyesek félni kezdtek, de általában gúnnyal fogadták a menny üzenetét és kinevették. {PK 123.1}
The prophet's words went into immediate effect. Those who were at first inclined to scoff at the thought of calamity, soon had occasion for serious reflection; for after a few months the earth, unrefreshed by dew or rain, became dry, and vegetation withered. As time passed, streams that had never been known to fail began to decrease, and brooks began to dry up. Yet the people were urged by their leaders to have confidence in the power of Baal and to set aside as idle words the prophecy of Elijah. The priests still insisted that it was through the power of Baal that the showers of rain fell. Fear not the God of Elijah, nor tremble at His word, they urged, it is Baal that brings forth the harvest in its season and provides for man and beast. {PK 123.2}
A próféta szavai azonnal teljesedtek. Akiknek először kedvük volt az elemi csapás gondolatán gúnyolódni, azoknak nemsokára okuk volt komolyan elgondolkozni. Néhány hónap múlva kiszáradt a föld, amelyet sem harmat, sem eső nem öntözött. A növények elhervadtak. Amint múlt az idő, az emberemlékezet óta szüntelenül hömpölygő folyók apadtak, a patakok pedig kiszáradtak. A népet vezetőik mégis arra buzdították, hogy bízzanak Baál hatalmában. Ne törődjenek Illés üres jóslatával! A papok még mindig azt bizonygatták, hogy az eső Baál hatalmának köszönhető. Ne féljetek Illés Istenétől! Ne reszkessetek szavától! – biztatták őket. Baál meghozza az aratást a maga idejében, és gondoskodik emberről, állatról. {PK 123.2}
God's message to Ahab gave Jezebel and her priests and all the followers of Baal and Ashtoreth opportunity to test the power of their gods, and, if possible, to prove the word of Elijah false. Against the assurances of hundreds of idolatrous priests, the prophecy of Elijah stood alone. If, notwithstanding the prophet's declaration, Baal could still give dew and rain, causing the streams to continue to flow and vegetation to flourish, then let the king of Israel worship him and the people say that he is god. {PK 124.1}
Istennek Akhábhoz küldött üzenete alkalmat adott Jézabelnek és papjainak, valamint Baál és Asera minden követőjének arra, hogy próbára tegyék isteneik hatalmát. Bizonyítsák be – ha tudják –, hogy nem igaz, amit Illés mond! A bálványimádó papok százainak állításával szemben Illés próféciája egyedül állt. Ha a próféta kinyilatkoztatása ellenére Baál mégis tud harmatot és esőt adni, ha a folyókból továbbra is vizet hoz elő, s a növények virulnak, akkor imádja őt Izráel királya, és a nép is mondja: isten ő! {PK 124.1}
Determined to keep the people in deception, the priests of Baal continue to offer sacrifices to their gods and to call upon them night and day to refresh the earth. With costly offerings the priests attempt to appease the anger of their gods; with a zeal and a perseverance worthy of a better cause they linger round their pagan altars and pray earnestly for rain. Night after night, throughout the doomed land, their cries and entreaties arise. But no clouds appear in the heavens by day to hide the burning rays of the sun. No dew or rain refreshes the thirsty earth. The word of Jehovah stands unchanged by anything the priests of Baal can do. {PK 124.2}
Baál papjai elhatározták, hogy tévedésben tartják a népet. Továbbra is áldozatokat mutattak be isteneiknek. Éjjel-nappal kérték őket, üdítsék fel a földet. A papok megpróbálták drága áldozatokkal lecsillapítani isteneik haragját. Jó ügyhöz méltó kitartással és buzgósággal járkáltak pogány oltáraik körül, és buzgón imádkoztak esőért. A megítélt országban éjszakáról éjszakára széltében-hosszában hangzott kiáltásuk és könyörgésük. De nem jelentek meg a felhők a nappali égen, hogy eltakarják a nap égető sugarait. Sem harmat, sem eső nem üdítette fel a szomjas földet. Jahve szava változatlanul megáll! Tehetnek Baál papjai mindent, amit csak tudnak! {PK 124.2}
A year passes, and yet there is no rain. The earth is parched as if with fire. The scorching heat of the sun destroys what little vegetation has survived. Streams dry up, and lowing herds and bleating flocks wander hither and thither in distress. Once-flourishing fields have become like burning desert sands, a desolate waste. The groves dedicated to idol worship are leafless; the forest trees, gaunt skeletons of nature, afford no shade. The air is dry and suffocating; dust storms blind the eyes and nearly stop the breath. Once-prosperous cities and villages have become places of mourning. Hunger and thirst are telling upon man and beast with fearful mortality. Famine, with all its horror, comes closer and still closer. {PK 124.3}
Elmúlt egy év, és nem esett eső. A föld tikkadt volt, mintha tűz perzselte volna. A nap égető forrósága elpusztította azt a kevés növényt is, ami még megmaradt. A folyók kiapadtak. Bőgő csordák és bégető nyájak meggyötörten kószáltak ide-oda. Az egykor virágzó mezők, mint az izzó sivatagi homok, sivár pusztasággá lettek. A bálványimádásra szentelt ligetekben nem volt levél; az erdő csontvázakhoz hasonló fái nem adtak árnyékot. A levegő száraz és fojtó volt. Porfelhők vakították az ember szemét, és szinte elállították a lélegzetét. Az egykor virágzó városok és falvak a kesergés helyévé lettek. Az éhség és szomjúság iszonyú halállal sújtotta az embert és az állatot. Az éhség – minden borzalmával – egyre jobban közeledett. {PK 124.3}
Yet notwithstanding these evidences of God's power, Israel repented not, nor learned the lesson that God would have them learn. They did not see that He who created nature controls her laws, and can make of them instruments of blessing or of destruction. Proudhearted, enamored of their false worship, they were unwilling to humble themselves under the mighty hand of God, and they began to cast about for some other cause to which to attribute their sufferings. {PK 125.1}
Isten hatalmának e bizonyítékai ellenére sem tért meg Izráel. Nem tanulta meg azt a leckét, amelyre Isten meg akarta tanítani. Nem értették meg, hogy Ő, aki a természetet teremtette, törvényeit is kezében tartja. Áldás vagy pusztulás eszközévé teheti őket. Büszkeségükben és hamis imádatuktól megtébolyultan nem akartak Isten erős keze alatt megalázkodni. Kezdtek valami más okot keresni, amelyre szenvedésüket ráfoghatnák. {PK 125.1}
Jezebel utterly refused to recognize the drought as a judgment from Jehovah. Unyielding in her determination to defy the God of heaven, she, with nearly the whole of Israel, united in denouncing Elijah as the cause of all their misery. Had he not borne testimony against their forms of worship? If only he could be put out of the way, she argued, the anger of their gods would be appeased, and their troubles would end. {PK 126.1}
Jézabel nem volt hajlandó elismerni, hogy az aszály Jahve büntetése. Makacsul kitartott elhatározásában, hogy szembeszáll a menny Istenével. Szinte egész Izráellel együtt azzal vádolta Illést, hogy ő az oka minden gyötrelmüknek. Nem tett-e vajon bizonyságot istentiszteleti formáik ellen? Ha eltehetnék az útjukból – okoskodott Jézabel –, isteneik haragját lecsillapíthatnák, és gyötrelmeik véget érnének. {PK 126.1}
Urged on by the queen, Ahab instituted a most diligent search for the hiding place of the prophet. To the surrounding nations, far and near, he sent messengers to seek for the man whom he hated, yet feared; and in his anxiety to make the search as thorough as possible, he required of these kingdoms and nations an oath that they knew nothing of the whereabouts of the prophet. But the search was in vain. The prophet was safe from the malice of the king whose sins had brought upon the land the denunciation of an offended God. {PK 126.2}
A királyné unszolására Akháb mindent megtett a próféta rejtekhelyének felderítésére. Követeket küldött a környező népekhez – közelre és távolra –, hogy keressék meg azt az embert, akit gyűlölt, de akitől félt is. Aggodalmában a legalaposabb nyomozást végeztette. A környező országoknak meg kellett esküdniük, hogy nem tudnak semmit a próféta hollétéről. A kutatás azonban nem járt eredménnyel. A próféta biztonságban volt a király haragjától, akinek bűnei a megsértett Isten ítéletét hozták az országra. {PK 126.2}
Failing in her efforts against Elijah, Jezebel determined to avenge herself by slaying all the prophets of Jehovah in Israel. Not one should be left alive. The infuriated woman carried out her purpose in the massacre of many of God's servants. Not all, however, perished. Obadiah, the governor of Ahab's house, yet faithful to God, “took an hundred prophets,” and at the risk of his own life, “hid them by fifty in a cave, and fed them with bread and water.” 1 Kings 18:4. {PK 126.3}
Jézabel tehát kudarcot vallott Illés elleni próbálkozásában. Ezért úgy állt bosszút, hogy halálos ítéletet mondott Jahve minden prófétájára, aki Izráelben volt. Egy sem maradhat életben! A felbőszült asszony Isten sok szolgájának lemészárlásával valósította meg szándékát. De nem halt meg mindegyik. Abdiás, Akháb házának gondviselője – aki hű volt Istenhez –, „magához vett száz prófétát”, és saját élete kockáztatásával „elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket kenyérrel és vízzel” (1Kir 18:4). {PK 126.3}
The second year of famine passed, and still the pitiless heavens gave no sign of rain. Drought and famine continued their devastation throughout the kingdom. Fathers and mothers, powerless to relieve the sufferings of their children, were forced to see them die. Yet still apostate Israel refused to humble their hearts before God and continued to murmur against the man by whose word these terrible judgments had been brought upon them. They seemed unable to discern in their suffering and distress a call to repentance, a divine interposition to save them from taking the fatal step beyond the boundary of Heaven's forgiveness. {PK 127.1}
Az éhínség második éve is elmúlt. A könyörtelen ég azonban az eső semmi jelét nem mutatta. Az aszály és éhínség országszerte tovább pusztított. Apák és anyák nem tudtak gyermekeik szenvedésén enyhíteni. Szemük előtt haltak meg. A hitehagyó Izráel még mindig nem volt hajlandó megalázkodni Isten előtt. Tovább zúgolódott Illés ellen, akinek szava hozta ezt a rettenetes büntetést. Úgy tűnt, képtelenek meglátni szenvedésükben és gyötrelmükben a megtérésre hívást, Isten közbelépését, hogy megóvja őket a végzetes lépéstől, amellyel túllépnék Isten bocsánatának határát. {PK 127.1}
The apostasy of Israel was an evil more dreadful than all the multiplied horrors of famine. God was seeking to free the people from their delusion and lead them to understand their accountability to the One to whom they owed their life and all things. He was trying to help them to recover their lost faith, and He must needs bring upon them great affliction. {PK 127.2}
Izráel hitehagyása félelmesebb veszedelem volt, mint az éhínség minden borzalma. Isten meg akarta szabadítani a népet tévhitétől. Szerette volna megértetni velük, hogy az a valaki, akinek életüket és mindent köszönhetnek, számadásra fogja szólítani őket. Megpróbálta elvesztett hitüket újra feléleszteni. Ezért szükségszerű volt a nagy megpróbáltatás. {PK 127.2}
“Have I any pleasure at all that the wicked should die? saith the Lord God: and not that he should return from his ways, and live?” “Cast away from you all your transgressions, whereby ye have transgressed; and make you a new heart and a new spirit: for why will ye die, O house of Israel? For I have no pleasure in the death of him that dieth, saith the Lord God: wherefore turn yourselves, and live ye.” “Turn ye, turn ye from your evil ways; for why will ye die, O house of Israel?” Ezekiel 18:23, 31, 32; 33:11. {PK 127.3}
„Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról és éljen. ...Hagyjatok fel vétkeitekkel, amelyeket elkövettetek, és újuljatok meg szívetekben és lelketekben! Miért halnátok meg, Izráel háza? Hiszen nem kívánom a halandó halálát – így szól az én Uram, az Úr –, térjetek hát meg és éljetek!” „Térjetek meg, térjetek meg gonosz útaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?” (Ez 18:23, 31–32; 33:11). {PK 127.3}
God had sent messengers to Israel, with appeals to return to their allegiance. Had they heeded these appeals, had they turned from Baal to the living God, Elijah's message of judgment would never have been given. But the warnings that might have been a savor of life unto life had proved to them a savor of death unto death. Their pride had been wounded, their anger had been aroused against the messengers, and now they regarded with intense hatred the prophet Elijah. If only he should fall into their hands, gladly they would deliver him to Jezebel—as if by silencing his voice they could stay the fulfillment of his words! In the face of calamity they continued to stand firm in their idolatry. Thus they were adding to the guilt that had brought the judgments of Heaven upon the land. {PK 127.4}
Isten követeket küldött Izráelhez. Általuk kérte őket, hogy térjenek vissza hozzá. Ha felfigyeltek volna a hívásra, ha Baált otthagyva az élő Istenhez tértek volna, soha nem hangzott volna el Illés ítéletet hirdető üzenete. De az intések, amelyek az élet illatát jelenthették volna, a halál illatát hozták. Önérzetükben sértették meg őket, és megharagudtak a követekre. Most pedig mélységesen gyűlölték Illés prófétát. Ha kezükbe került volna, örömmel adták volna át Jézabelnek – mintha elhallgattatásával szavai teljesedését meggátolhatnák! A súlyos csapás ellenére is szilárdan megmaradtak bálványimádásukban. Így növelték a gonoszságot, amely a menny büntetését hozta az országra. {PK 127.4}
For stricken Israel there was but one remedy—a turning away from the sins that had brought upon them the chastening hand of the Almighty, and a turning to the Lord with full purpose of heart. To them had been given the assurance, “If I shut up heaven that there be no rain, or if I command the locusts to devour the land, or if I send pestilence among My people; if My people, which are called by My name, shall humble themselves, and pray, and seek My face, and turn from their wicked ways; then will I hear from heaven, and will forgive their sin, and will heal their land.” 2 Chronicles 7:13, 14. It was to bring to pass this blessed result that God continued to withhold from them the dew and the rain until a decided reformation should take place. {PK 128.1}
A lesújtott Izráel gyógyulásához csak egyetlen út vezetett. Meggyógyul, ha teljes szívéből az Úrhoz tér és elfordul bűneitől, amelyek a Mindenható büntetését hozták reá. Neki szólt az ígéret: „Ha majd bezárom az eget, és nem lesz eső, vagy parancsolok a sáskának, hogy leegyék a földet, vagyha dögvészt bocsátok népemre, de megalázza magát népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz utaikról, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat” (2Krón 7:13–14). Elő kellett idézni ezt az áldott célt, és Isten továbbra is visszatartotta tőlük a harmatot és az esőt, amíg határozott reformáció nem történik. {PK 128.1}
