One of the noblest testimonies ever uttered for the Reformation was the Protest offered by the Christian princes of Germany at the Diet of Spires in 1529. The courage, faith, and firmness of those men of God gained for succeeding ages liberty of thought and of conscience. Their Protest gave to the reformed church the name of Protestant; its principles are “the very essence of Protestantism.”—D'Aubigne, b. 13, ch. 6. {GC 197.1}
A német keresztény fejedelmek tiltakozása az 1529-es speieri országgyűlésen az egyik legszebb bizonyságtevés volt a reformáció mellett. Ezeknek az embereknek – Isten embereinek – a bátorsága, hite és állhatatossága kivívta a gondolkozási és lelkiismereti szabadságot a következő századok számára. Protestálásuk adta meg a megreformált egyház protestáns nevét; elveik pedig „a protestantizmus tulajdonképpeni lényegét”. {GC 197.1}
A dark and threatening day had come for the Reformation. Notwithstanding the Edict of Worms, declaring Luther to be an outlaw and forbidding the teaching or belief of his doctrines, religious toleration had thus far prevailed in the empire. God's providence had held in check the forces that opposed the truth. Charles V was bent on crushing the Reformation, but often as he raised his hand to strike he had been forced to turn aside the blow. Again and again the immediate destruction of all who dared to oppose themselves to Rome appeared inevitable; but at the critical moment the armies of the Turk appeared on the eastern frontier, or the king of France, or even the pope himself, jealous of the increasing greatness of the emperor, made war upon him; and thus, amid the strife and tumult of nations, the Reformation had been left to strengthen and extend. {GC 197.2}
Sötét és vészjósló napok köszöntöttek a reformációra. Annak ellenére, hogy a Wormsi Ediktum Luthert törvényen kívül helyezte, tanainak hirdetését, illetve elfogadását megtiltotta, a birodalomban mindeddig a vallási türelem érvényesült. A gondviselő Isten féken tartotta az igazsággal szemben álló erőket. V. Károlynak eltökélt szándéka volt a reformáció szétzúzása, de sokszor, amikor ütésre emelte a kezét, kénytelen volt máshova sújtani. Újra meg újra elkerülhetetlennek látszott, hogy mindazok nyomban elpusztulnak, akik Rómával szembehelyezkedni mernek. De a kritikus pillanatban a keleti határon megjelent a török hadsereg vagy a francia király vagy a császár növekvő hatalmára féltékeny pápa, és háborút indítottak ellene. Így aztán a nemzetek viszálya és kavargása közepette a reformáció tovább erősödhetett és terjedhetett. {GC 197.2}
At last, however, the papal sovereigns had stifled their feuds, that they might make common cause against the Reformers. The Diet of Spires in 1526 had given each state full liberty in matters of religion until the meeting of a general council; but no sooner had the dangers passed which secured this concession, than the emperor summoned a second Diet to convene at Spires in 1529 for the purpose of crushing heresy. The princes were to be induced, by peaceable means if possible, to side against the Reformation; but if these failed, Charles was prepared to resort to the sword. {GC 197.3}
Végül is a pápai uralkodók elfojtották gyűlölködésüket, hogy összefogjanak a reformátorok ellen. Az 1526-os speieri országgyűlés vallási ügyekben minden államnak szabad kezet adott az általános zsinat idejéig. De mihelyt elmúltak az engedményt kiváltó veszélyek, a császár 1529-ben ismét összehívta az országgyűlést Speierben, hogy összezúzza az eretnekséget. Rá akarta venni a fejedelmeket arra, lehetőleg békés eszközökkel, foglaljanak állást a reformáció ellen. Ha pedig az nem sikerül, Károly felkészült rá, hogy erőszakhoz folyamodik. {GC 197.3}
The papists were exultant. They appeared at Spires in great numbers, and openly manifested their hostility toward the Reformers and all who favored them. Said Melanchthon: “We are the execration and the sweepings of the world; but Christ will look down on His poor people, and will preserve them.”—Ibid., b. 13, ch. 5. The evangelical princes in attendance at the Diet were forbidden even to have the gospel preached in their dwellings. But the people of Spires thirsted for the word of God, and, notwithstanding the prohibition, thousands flocked to the services held in the chapel of the elector of Saxony. {GC 198.1}
A pápa hívei ujjongtak. Nagy számban jelentek meg Speierben, és nyíltan kifejezésre juttatták a reformátorokkal és pártfogóikkal szembeni gyűlöletüket. Melanchton ezt mondta: „A világ szemében utálat és söpredék vagyunk, de Krisztus letekint szegény népére, és megőrzi.” – Az országgyűlésen részt vevő lutheránus fejedelmek rezidenciáján is tilos volt az evangéliumot prédikálni. De Speier népe szomjazta Isten Igéjét, és a tilalom ellenére ezrek özönlöttek a szász választófejedelem kápolnájában tartott istentiszteletekre. {GC 198.1}
This hastened the crisis. An imperial message announced to the Diet that as the resolution granting liberty of conscience had given rise to great disorders, the emperor required that it be annulled. This arbitrary act excited the indignation and alarm of the evangelical Christians. Said one: “Christ has again fallen into the hands of Caiaphas and Pilate.” The Romanists became more violent. A bigoted papist declared: “The Turks are better than the Lutherans; for the Turks observe fast days, and the Lutherans violate them. If we must choose between the Holy Scriptures of God and the old errors of the church, we should reject the former.” Said Melanchthon: “Every day, in full assembly, Faber casts some new stone at us gospelers.”—Ibid., b. 13, ch. 5. {GC 198.2}
Ez siettette a válságot. A császár kihirdette az országgyűlésnek, hogy mivel a lelkiismereti szabadságot engedélyező határozat súlyos zavargásokat keltett, elrendeli érvénytelenítését. Ez az önkényes cselekedet felháborította és megrémítette a lutheránus keresztényeket. Egyikük ezt mondta: „Krisztus újra Kajafás és Pilátus kezébe került.” A katolikusok még jobban felbőszültek. Az egyik vakbuzgó katolikus kijelentette: „A törökök jobbak, mint a lutheránusok, mivel a törökök tartanak böjtnapokat, a lutheránusok pedig megszentségtelenítik őket. Ha választanunk kellene Isten szent Igéje és az egyház régi hibái között, az előbbit utasítanánk el!” Melanchton így szólt: „Faber a telt házú gyűlésen naponta újabb követ vet reánk, az evangélium híveire.” {GC 198.2}
Religious toleration had been legally established, and the evangelical states were resolved to oppose the infringement of their rights. Luther, being still under the ban imposed by the Edict of Worms, was not permitted to be present at Spires; but his place was supplied by his colaborers and the princes whom God had raised up to defend His cause in this emergency. The noble Frederick of Saxony, Luther's former protector, had been removed by death; but Duke John, his brother and successor, had joyfully welcomed the Reformation, and while a friend of peace, he displayed great energy and courage in all matters relating to the interests of the faith. {GC 198.3}
A vallási türelem korábban már törvényerőre emelkedett, és a lutheránus államok most úgy döntöttek, hogy tiltakoznak jogaik megsértése ellen. Luthernek, akit a Wormsi Ediktum még mindig egyházi átok alatt tartott, tilos volt Speierben megjelennie, de munkatársai és a fejedelmek, akiket Isten indított fel, hogy ügyét ebben a válságban védjék, helyére álltak. A nemes lelkű szász Frigyes, Luther korábbi pártfogója meghalt. De testvére és utóda, János herceg is örömmel fogadta a reformációt, és bár békepárti volt, nagyon határozottan és bátran kiállt minden olyan dologban, ami a vallás érdekeit érintette. {GC 198.3}
The priests demanded that the states which had accepted the Reformation submit implicitly to Romish jurisdiction. The Reformers, on the other hand, claimed the liberty which had previously been granted. They could not consent that Rome should again bring under her control those states that had with so great joy received the word of God. {GC 199.1}
A papok követelték, hogy a reformációt elfogadó államok fenntartás nélkül engedelmeskedjenek a római törvénykezésnek. A reformátorok viszont a korábban élvezett szabadságot igényelték, és nem egyezhettek bele abba, hogy Róma ismét fennhatósága alá vonja azokat az államokat, amelyek oly nagy örömmel fogadták Isten szavát. {GC 199.1}
As a compromise it was finally proposed that where the Reformation had not become established, the Edict of Worms should be rigorously enforced; and that “in those where the people had deviated from it, and where they could not conform to it without danger of revolt, they should at least effect no new reform, they should touch upon no controverted point, they should not oppose the celebration of the mass, they should permit no Roman Catholic to embrace Lutheranism.”—Ibid., b. 13, ch. 5. This measure passed the Diet, to the great satisfaction of the popish priests and prelates. {GC 199.2}
Végül is elhangzott az a középutas javaslat, hogy ott, ahol a reformáció nem vert gyökeret, a Wormsi Ediktumot szigorúan érvényesíteni kell; és hogy „ott, ahol a nép eltért attól, és ahol a zendülés veszélye nélkül nem tudnak alkalmazkodni hozzá, ott ne foganatosítsák a legkisebb új reformot sem, ne érintsenek semmilyen vitás pontot, ne ellenezzék a mise celebrálását, és egyetlen római katolikusnak se engedjék meg a lutheránizmus követését”. Ezt az intézkedést az országgyűlés elfogadta, a katolikus papok és főpapok nagy megelégedésére. {GC 199.2}
If this edict were enforced, “the Reformation could neither be extended ... where as yet it was unknown, nor be established on solid foundations ... where it already existed.”—Ibid., b. 13, ch. 5. Liberty of speech would be prohibited. No conversions would be allowed. And to these restrictions and prohibitions the friends of the Reformation were required at once to submit. The hopes of the world seemed about to be extinguished. “The re-establishment of the Romish hierarchy ... would infallibly bring back the ancient abuses;” and an occasion would readily be found for “completing the destruction of a work already so violently shaken” by fanaticism and dissension.—Ibid., b. 13, ch. 5. {GC 199.3}
E rendelet érvényre juttatása megakadályozta volna „a reformáció kiterjesztését azokra a területekre, ahol még ismeretlen volt, gátolta volna megszilárdítását, ahová már eljutott”. Tehát nincs szólásszabadság, és tilos áttérni. E megszorítások és tilalmak haladéktalan elfogadására voltak a reformáció hívei kötelezve. Úgy tűnt, hogy a világ reménysége kialvóban van. „A római hierarchia visszaállítása… szükségszerűen visszahozná a régi visszaéléseket” és hamar alkalom kínálkozna annak a munkának az elpusztítására, amelyet már hevesen megrázott „a fanatizmus és a széthúzás”. {GC 199.3}
As the evangelical party met for consultation, one looked to another in blank dismay. From one to another passed the inquiry: “What is to be done?” Mighty issues for the world were at stake. “Shall the chiefs of the Reformation submit, and accept the edict? How easily might the Reformers at this crisis, which was truly a tremendous one, have argued themselves into a wrong course! How many plausible pretexts and fair reasons might they have found for submission! The Lutheran princes were guaranteed the free exercise of their religion. The same boon was extended to all those of their subjects who, prior to the passing of the measure, had embraced the reformed views. Ought not this to content them? How many perils would submission avoid! On what unknown hazards and conflicts would opposition launch them! Who knows what opportunities the future may bring? Let us embrace peace; let us seize the olive branch Rome holds out, and close the wounds of Germany. With arguments like these might the Reformers have justified their adoption of a course which would have assuredly issued in no long time in the overthrow of their cause. {GC 199.4}
A tanácskozásra összegyűlt lutheránus-pártiak megdöbbenve néztek egymásra. „Mit tegyünk?” – kérdezgették egymástól. Az egész világot érintő súlyos kérdések forogtak kockán. „Behódoljanak-e a reformáció vezérei, és elfogadják-e a rendeletet?” Ebben a válságos helyzetben, amely csakugyan súlyos volt, milyen könnyű lett volna érvelni a téves út mellett! Mennyi jól hangzó ürügyet és „elfogadható” indokot találhattak volna a behódolásra! Hiszen a lutheránus fejedelmek garanciát kaptak vallásuk szabad gyakorlására. Ez a kedvezmény kiterjedt azokra az alattvalókra is, akik az intézkedés foganatosítása előtt magukévá tették a reformált nézeteket. Vajon ennyi nem elég? Mennyi veszélyt elkerülhetnének, ha most behódolnak! És mennyi ismeretlen bajt és viszályt zúdíthatnak magukra az ellenállással! Ki tudja, milyen lehetőségeket tartogat a jövő? Fogadjuk el a békét, ragadjuk meg a Róma által felkínált olajágat, és kötözzük be Németország sebeit! Ilyen érvekkel igazolhatták volna annak az intézkedésnek az elfogadását, amely minden bizonnyal csakhamar ügyük bukásával végződött volna. {GC 199.4}
“Happily they looked at the principle on which this arrangement was based, and they acted in faith. What was that principle? It was the right of Rome to coerce conscience and forbid free inquiry. But were not themselves and their Protestant subjects to enjoy religious freedom? Yes, as a favor specially stipulated for in the arrangement, but not as a right. As to all outside that arrangement, the great principle of authority was to rule; conscience was out of court; Rome was infallible judge, and must be obeyed. The acceptance of the proposed arrangement would have been a virtual admission that religious liberty ought to be confined to reformed Saxony; and as to all the rest of Christendom, free inquiry and the profession of the reformed faith were crimes, and must be visited with the dungeon and the stake. Could they consent to localize religious liberty? to have it proclaimed that the Reformation had made its last convert? had subjugated its last acre? and that wherever Rome bore sway at this hour, there her dominion was to be perpetuated? Could the Reformers have pleaded that they were innocent of the blood of those hundreds and thousands who, in pursuance of this arrangement, would have to yield up their lives in popish lands? This would have been to betray, at that supreme hour, the cause of the gospel and the liberties of Christendom.”—Wylie, b. 9, ch. 15. Rather would they “sacrifice everything, even their states, their crowns, and their lives.”—D'Aubigne, b. 13, ch. 5. {GC 200.1}
„Szerencsére megvizsgálták ennek az egyezségnek az indítékát, és hitben cselekedtek. Mi volt ez az indíték? Az, hogy Rómának joga van a lelkiismeret elfojtására és a szabad vizsgálódás megtiltására. Vajon ők maguk és protestáns alattvalóik nem élvezhetnek vallásszabadságot? De igen. De csak mint az egyezményben kikötött egyik különleges kedvezményt, nem pedig jog szerint. Az egyezményen kívül pedig a tekintély nagy hatalmú elve volt az úr. A lelkiismeret nem volt perdöntő. Róma csalhatatlan bíró, akinek engedelmeskedni kell. A felkínált egyezmény elfogadása tulajdonképpen annak az elismerése lett volna, hogy a vallásszabadság csak a protestáns szászokra korlátozódik. A többi keresztény pedig bűnt követ el a szabad vizsgálódással és a protestáns hit meg_vallásával, amelyért börtön és máglya jár. Beleegyezhetnek-e vajon_ a vallásszabadság lokalizálásába? Annak meghirdetésébe, hogy a reformáció több hívet már nem szerezhet magának? Hogy egy talpalatnyi földet sem hódíthat már meg? És ahol ebben az órában Róma az úr, ott uralma állandó lesz? Ártatlannak mondhatnák-e a reformátorok magukat annak a sok száz és ezer embernek a vérétől, akik az egyezmény értelmében áldozzák fel életüket a pápaság országaiban? E sorsdöntő órában ez az evangélium ügyének és a kereszténység szabadságának az elárulása lett volna.” Inkább „feláldoznak mindent, még országukat, koronájukat és életüket is”. {GC 200.1}
“Let us reject this decree,” said the princes. “In matters of conscience the majority has no power.” The deputies declared: “It is to the decree of 1526 that we are indebted for the peace that the empire enjoys: its abolition would fill Germany with troubles and divisions. The Diet is incompetent to do more than preserve religious liberty until the council meets.”—Ibid., b. 13, ch. 5. To protect liberty of conscience is the duty of the state, and this is the limit of its authority in matters of religion. Every secular government that attempts to regulate or enforce religious observances by civil authority is sacrificing the very principle for which the evangelical Christian so nobly struggled. {GC 201.1}
„Utasítsuk el ezt a rendeletet! – mondták a fejedelmek. Lelkiismeret dolgában nincs súlya a többségnek.” A küldöttek kijelentették: „Az 1526-os rendeletnek vagyunk adósai a birodalom békéjéért; annak eltörlése bajt és viszályt hozna Németországra. Az országgyűlés csak arra illetékes, hogy megőrizze a vallásszabadságot addig, amíg a tanács újra összejön.” A lelkiismereti szabadság megvédése az állam feladata; vallási ügyekben csak eddig terjed a hatalma. Minden világi hatalom, amely polgári hatóság által kísérli meg szabályozni vagy kikényszeríteni a vallási előírásokat, megsérti azt az elvet, amelyért a lutheránus keresztények olyan nemesen küzdöttek. {GC 201.1}
The papists determined to put down what they termed “daring obstinacy.” They began by endeavoring to cause divisions among the supporters of the Reformation and to intimidate all who had not openly declared in its favor. The representatives of the free cities were at last summoned before the Diet and required to declare whether they would accede to the terms of the proposition. They pleaded for delay, but in vain. When brought to the test, nearly one half their number sided with the Reformers. Those who thus refused to sacrifice liberty of conscience and the right of individual judgment well knew that their position marked them for future criticism, condemnation, and persecution. Said one of the delegates: “We must either deny the word of God, or—be burnt.”—Ibid., b. 13, ch. 5. {GC 201.2}
Római hívei elhatározták, hogy véget vetnek annak, amit „vakmerő makacsság”-nak neveztek. Először megpróbáltak megoszlást támasztani a reformáció hívei között, és megfélemlíteni azokat, akik nem foglaltak nyíltan állást mellettük. Végül a szabad városok képviselőit az országgyűlés elé idézték, hogy nyilatkozzanak: elfogadják-e a javaslat feltételeit. A képviselők hiába kértek halasztást. Amikor színt kellett vallaniuk, majdnem a fele a reformátorok mellé állt. Azok, akik nem voltak hajlandók eladni a lelkiismereti szabadságot és az egyén döntési jogát, jól tudták, hogy állásfoglalásuk miatt bírálni, kárhoztatni és üldözni fogják őket. Az egyik delegátus ezt mondta: „Vagy megtagadjuk Isten Igéjét, vagy elégetnek minket”. {GC 201.2}
King Ferdinand, the emperor's representative at the Diet, saw that the decree would cause serious divisions unless the princes could be induced to accept and sustain it. He therefore tried the art of persuasion, well knowing that to employ force with such men would only render them the more determined. He “begged the princes to accept the decree, assuring them that the emperor would be exceedingly pleased with them.” But these faithful men acknowledged an authority above that of earthly rulers, and they answered calmly: “We will obey the emperor in everything that may contribute to maintain peace and the honor of God.”—Ibid., b. 13, ch. 5. {GC 201.3}
Ferdinánd király, aki az országgyűlésen a császárt képviselte, látta, hogy a rendelet súlyos megosztottsághoz vezet, hacsak a fejedelmeket nem sikerül rávennie arra, hogy elfogadják a rendeletet. Ezért rábeszéléssel próbálkozott, mert jól tudta, hogy az erőszak még eltökéltebbé teszi ezeket az embereket. Ferdinánd „könyörgött a fejedelmeknek, hogy fogadják el a rendeletet, és biztosította őket arról, hogy a császár nagyon meg lesz velük elégedve”. De ezek az állhatatos emberek, akik a földi uralkodók felett álló tekintélyt ismerték el, nyugodtan válaszoltak: „Mindenben engedelmeskedünk a császárnak, ami a béke ügyét és Isten dicsőségét szolgálja.” {GC 201.3}
In the presence of the Diet the king at last announced to the elector and his friends that the edict “was about to be drawn up in the form of an imperial decree,” and that “their only remaining course was to submit to the majority.” Having thus spoken, he withdrew from the assembly, giving the Reformers no opportunity for deliberation or reply. “To no purpose they sent a deputation entreating the king to return.” To their remonstrances he answered only: “It is a settled affair; submission is all that remains.”—Ibid., b. 13, ch. 5. {GC 202.1}
Végül a király az országgyűlés előtt kijelentette a választófejedelemnek és barátainak, hogy az ediktum „császári rendelet formájában” fog megjelenni, és csak „egy lehetőségük van: engedelmeskedni a felsőbbségnek!” E szavak után otthagyta a gyűlést, nem adva alkalmat a reformátoroknak sem megfontolásra, sem válaszra. „Hasztalan küldtek küldöttséget a királyhoz, hogy visszatérésre bírják.” Tiltakozásukra csak ezt válaszolta: „Ez elintézett ügy. Ennek csak engedelmeskedni lehet.” {GC 202.1}
The imperial party were convinced that the Christian princes would adhere to the Holy Scriptures as superior to human doctrines and requirements; and they knew that wherever this principle was accepted, the papacy would eventually be overthrown. But, like thousands since their time, looking only “at the things which are seen,” they flattered themselves that the cause of the emperor and the pope was strong, and that of the Reformers weak. Had the Reformers depended upon human aid alone, they would have been as powerless as the papists supposed. But though weak in numbers, and at variance with Rome, they had their strength. They appealed “from the report of the Diet to the word of God, and from the emperor Charles to Jesus Christ, the King of kings and Lord of lords.”—Ibid., b. 13, ch. 6. {GC 202.2}
A császári párt meg volt győződve arról, hogy a keresztény fejedelmek ragaszkodni fognak a Szentíráshoz, amelyet az emberi tanítások és kívánalmak elé helyeznek. A császárpártiak tudták, hogy ahol ezt az elvet elfogadják, a pápaság végül megbukik. De miként emberek ezrei, akik a „láthatókra” néztek, ők is azzal áltatták magukat, hogy a császár és a pápa ügye erős, a reformátoroké pedig gyenge. Ha a reformátorok csupán emberi segítségben bíztak volna, erőtlenek lettek volna, miként a katolikusok gondolták. És bár kevesen voltak, és meghasonlottak Rómával, mégis erősek voltak. „Az országgyűlés jegyzőkönyve helyett Isten Igéjére apelláltak, Károly császár helyett pedig Jézus Krisztushoz, a királyok Királyához, és uraknak Urához fordultak.” {GC 202.2}
As Ferdinand had refused to regard their conscientious convictions, the princes decided not to heed his absence, but to bring their Protest before the national council without delay. A solemn declaration was therefore drawn up and presented to the Diet: {GC 202.3}
Mivel Ferdinánd nem volt hajlandó tekintettel lenni lelkiismereti meggyőződésükre, a fejedelmek elhatározták, hogy távollétével nem törődve tiltakozásukat késedelem nélkül a nemzeti tanács elé tárják. Ezért ezt az ünnepélyes nyilatkozatot fogalmazták meg, és nyújtották be az országgyűlésnek: {GC 202.3}
“We protest by these presents, before God, our only Creator, Preserver, Redeemer, and Saviour, and who will one day be our Judge, as well as before all men and all creatures, that we, for us and for our people, neither consent nor adhere in any manner whatsoever to the proposed decree, in anything that is contrary to God, to His holy word, to our right conscience, to the salvation of our souls.” {GC 202.4}
„E nyilatkozat útján Isten, a mi egyetlen Teremtőnk, Megtartónk, Megváltónk és Üdvözítőnk előtt, aki egy napon Bíránk lesz, valamint minden ember és minden teremtmény előtt kijelentjük, hogy semmit nem hagyunk jóvá és nem fogadunk el – sem mi, sem népünk – semmilyen vonatkozásban, ami a javasolt rendelkezésben Istennel, szent Szavával, igaz lelkiismeretünkkel és lelkünk üdvével ellentétes.” {GC 202.4}
“What! we ratify this edict! We assert that when Almighty God calls a man to His knowledge, this man nevertheless cannot receive the knowledge of God!” “There is no sure doctrine but such as is conformable to the word of God.... The Lord forbids the teaching of any other doctrine.... The Holy Scriptures ought to be explained by other and clearer texts; ... this Holy Book is, in all things necessary for the Christian, easy of understanding, and calculated to scatter the darkness. We are resolved, with the grace of God, to maintain the pure and exclusive preaching of His only word, such as it is contained in the biblical books of the Old and New Testaments, without adding anything thereto that may be contrary to it. This word is the only truth; it is the sure rule of all doctrine and of all life, and can never fail or deceive us. He who builds on this foundation shall stand against all the powers of hell, while all the human vanities that are set up against it shall fall before the face of God.” {GC 203.1}
„Micsoda?! Hagyjuk jóvá ezt a rendeletet?! Azt állítsuk, hogy a Mindenható Isten meg akarja ugyan ismertetni magát az emberrel, de az ember képtelen eljutni Isten ismeretére?!” „Nincs más biztos tan, csak amely Isten szavával összhangban van… Az Úr tiltja minden egyéb hitelv tanítását… A Szentírás igéit más, világosabb igékkel kell megmagyarázni… Ez szent könyv, amelyre a kereszténynek minden dologban szüksége van, könnyen érthető, és alkalmas a sötétség eloszlatására. Isten kegyelméből elhatároztuk, hogy kitartunk Isten egyetlen Igéjének tiszta és kizárólagos prédikálása mellett, ahogyan azt a Biblia ó- és újtestamentomi könyvei tartalmazzák. Nem teszünk hozzá semmit, ami ellentétben áll vele. Ez az Ige az egyedüli igazság, minden tan és az egész élet biztos szabálya. Sohasem csal vagy téveszt meg bennünket. Aki erre az alapra épít, az a pokol minden hatalmával szemben is megáll, míg minden emberi hiábavalóság, amely ellene támad, Isten színe előtt kudarcot vall.” {GC 203.1}
“For this reason we reject the yoke that is imposed on us.” “At the same time we are in expectation that his imperial majesty will behave toward us like a Christian prince who loves God above all things; and we declare ourselves ready to pay unto him, as well as unto you, gracious lords, all the affection and obedience that are our just and legitimate duty.”—Ibid., b. 13, ch. 6. {GC 203.2}
„Ezért visszautasítjuk a ránk kényszerített igát.” „Ugyanakkor a császár őfelségétől elvárjuk, hogy keresztény uralkodóként viselkedjék velünk, mint aki mindennél jobban szereti Istent; és mi kijelentjük, hogy készek vagyunk mindazzal a szeretettel és engedelmességgel adózni mind neki, mind nektek, kegyelmes urak, ami igaz és törvényes kötelességünk.” {GC 203.2}
A deep impression was made upon the Diet. The majority were filled with amazement and alarm at the boldness of the protesters. The future appeared to them stormy and uncertain. Dissension, strife, and bloodshed seemed inevitable. But the Reformers, assured of the justice of their cause, and relying upon the arm of Omnipotence, were “full of courage and firmness.” {GC 203.3}
A tiltakozás nagy hatással volt az országgyűlésre. A többséget nagyon meglepte és megrémítette a tiltakozók bátorsága. A jövőt viharosnak és bizonytalannak látták. Elkerülhetetlennek tűnt a viszály, a harc és a vérontás. De a reformátorok, akik biztosak voltak ügyük igazságában, bíztak a Mindenható erejében. „Nagyon bátrak és határozottak voltak.” {GC 203.3}
“The principles contained in this celebrated Protest ... constitute the very essence of Protestantism. Now this Protest opposes two abuses of man in matters of faith: the first is the intrusion of the civil magistrate, and the second the arbitrary authority of the church. Instead of these abuses, Protestantism sets the power of conscience above the magistrate, and the authority of the word of God above the visible church. In the first place, it rejects the civil power in divine things, and says with the prophets and apostles, ‘We must obey God rather than man.’ In presence of the crown of Charles the Fifth, it uplifts the crown of Jesus Christ. But it goes farther: it lays down the principle that all human teaching should be subordinate to the oracles of God.”—Ibid., b. 13, ch. 6. The protesters had moreover affirmed their right to utter freely their convictions of truth. They would not only believe and obey, but teach what the word of God presents, and they denied the right of priest or magistrate to interfere. The Protest of Spires was a solemn witness against religious intolerance, and an assertion of the right of all men to worship God according to the dictates of their own consciences. {GC 203.4}
„E híres tiltakozásban foglalt elvek… a protestantizmus lényegét alkotják. Ez a tiltakozás a vallást érintő két emberi visszaélés ellen emel szót: az első a polgári magisztrátus beavatkozása, a második pedig az egyház önkényes hatalma. E visszaélések helyett a protestantizmus a magisztrátus fölé a lelkiismeret hatalmát, a látható egyház fölé pedig Isten szavának tekintélyét helyezte. Először is visszautasítja, hogy a polgári hatalmak beleavatkozzanak az Isten dolgaiba; majd a prófétákkal és az apostolokkal együtt mondja: »Istennek kell inkább engedni, hogynem embereknek.« A tiltakozók V. Károly koronája előtt magasra emelték Jézus Krisztus koronáját. Sőt továbbmentek: lefektették azt az elvet, hogy minden emberi tanítást Isten kinyilatkoztatásai alá kell rendelni.” A protestálók továbbá kijelentették, hogy joguk van szabadon bizonyságot tenni meggyőződésükről. Nemcsak hinni és engedelmeskedni akarnak, hanem tanítani is azt, amit Isten Igéje mond. Tagadták, hogy a papoknak és a magisztrátusoknak joguk van ezt megakadályozni. A speieri protestálás ünnepélyes bizonyságtevés volt a vallási türelmetlenség ellen, és hangsúlyozása annak, hogy minden embernek joga van Istent úgy imádni, ahogy a lelkiismerete diktálja. {GC 203.4}
The declaration had been made. It was written in the memory of thousands and registered in the books of heaven, where no effort of man could erase it. All evangelical Germany adopted the Protest as the expression of its faith. Everywhere men beheld in this declaration the promise of a new and better era. Said one of the princes to the Protestants of Spires: “May the Almighty, who has given you grace to confess energetically, freely, and fearlessly, preserve you in that Christian firmness until the day of eternity.”—Ibid., b. 13, ch. 6. {GC 204.1}
A nyilatkozat elhangzott, és emberek ezrei jól emlékezetükbe vésték. A mennyei könyvekbe is bekerült, ahonnan senki emberi erőfeszítéssel ki nem törölheti. Az egész lutheránus Németország hitvallásként fogadta el a protestálást. Az emberek mindenütt új és jobb korszak ígéretét látták a nyilatkozatban. Az egyik fejedelem ezt mondta a speieri protestánsoknak: „A Mindenható, akinek segítségével szilárdan, szabadon és bátran meg tudjátok Őt vallani, őrizze meg bennetek ezt a keresztény állhatatosságot az örökkévalóság napjáig”. {GC 204.1}
Had the Reformation, after attaining a degree of success, consented to temporize to secure favor with the world, it would have been untrue to God and to itself, and would thus have ensured its own destruction. The experience of these noble Reformers contains a lesson for all succeeding ages. Satan's manner of working against God and His word has not changed; he is still as much opposed to the Scriptures being made the guide of life as in the sixteenth century. In our time there is a wide departure from their doctrines and precepts, and there is need of a return to the great Protestant principle—the Bible, and the Bible only, as the rule of faith and duty. Satan is still working through every means which he can control to destroy religious liberty. The antichristian power which the protesters of Spires rejected is now with renewed vigor seeking to re-establish its lost supremacy. The same unswerving adherence to the word of God manifested at that crisis of the Reformation is the only hope of reform today. {GC 204.2}
Ha a reformáció, e kezdeti sikerekkel megelégedve, megalkuvással próbált volna a világ kegyeibe férkőzni, ez hűtlenség lett volna Istennel és önmagával szemben. E hűtlenséggel saját sírját ásta volna meg. E nemes lelkű reformátorok élete tanulságokkal szolgál minden korszakban. Sátán munkamódszere, amellyel Isten és Igéje ellen dolgozik, nem változott. Ma is éppoly ellensége a Szentírásnak, az élet útmutatójának, mint amilyen a XVI. században volt. A Szentírás tanításaitól és elveitől ma is sokan messze elkanyarodnak. Vissza kell térni a nagy protestáns alapelvhez: a Biblia, és csakis a Biblia a hit és a kötelesség szabálya. Sátán ma is minden hatalmában álló eszközzel igyekszik a lelkiismereti szabadságot megsemmisíteni. A speieri protestálók által elutasított antikrisztusi hatalom ma újult erővel törekszik arra, hogy elvesztett felsőbbségét visszaszerezze. Az a rendíthetetlen hűség, amely a reformáció e válságos helyzetében Isten Igéje iránt mutatkozott, ma is a reform egyedüli lehetősége. {GC 204.2}
There appeared tokens of danger to the Protestants; there were tokens, also, that the divine hand was stretched out to protect the faithful. It was about this time that “Melanchthon hastily conducted through the streets of Spires toward the Rhine his friend Simon Grynaeus, pressing him to cross the river. The latter was astonished at such precipitation. ‘An old man of grave and solemn air, but who is unknown to me,’ said Melanchthon, ‘appeared before me and said, In a minute officers of justice will be sent by Ferdinand to arrest Grynaeus.’” {GC 205.1}
A jelek azt mutatták, hogy a protestánsokat veszély fenyegeti. Más jelekből viszont azt lehetett látni, hogy Isten kinyújtotta kezét, hogy híveit megvédje. Ez idő tájt történt, hogy „Melanchton sietve vezette barátját, Simon Grynaeust Speier utcáin a Rajna felé, és unszolta, hogy keljen át a folyón. Grynaeust megdöbbentette ez a sietség. Egy komoly és ünnepélyes fellépésű idős ember, akit nem ismerek – szólt Melanchton –, jelent meg előttem, és azt mondta, hogy Ferdinánd perceken belül rendőröket fog küldeni, hogy Grynaeust letartóztassa.” {GC 205.1}
During the day, Grynaeus had been scandalized at a sermon by Faber, a leading papal doctor; and at the close, remonstrated with him for defending “certain detestable errors.” “Faber dissembled his anger, but immediately after repaired to the king, from whom he had obtained an order against the importunate professor of Heidelberg. Melanchthon doubted not that God had saved his friend by sending one of His holy angels to forewarn him. {GC 205.2}
E nap folyamán Faber, a római egyház teológusa megrágalmazta prédikációjában Grynaeust. Grynaeus viszont felpanaszolta, hogy Faber „gyűlöletes tévedések”-et védelmez. „Faber leplezte haragját, de azután mindjárt a királyhoz fordult, akitől elfogatási parancsot szerzett az okvetetlenkedő heidelbergi professzor ellen. Melanchton előtt nem volt kétséges, hogy barátját Isten mentette meg, aki szent angyalát küldte el ezzel a figyelmeztetéssel. {GC 205.2}
“Motionless on the banks of the Rhine, he waited until the waters of that stream had rescued Grynaeus from his persecutors. ‘At last,’ cried Melanchthon, as he saw him on the opposite side, ‘at last he is torn from the cruel jaws of those who thirst for innocent blood.’ When he returned to his house, Melanchthon was informed that officers in search of Grynaeus had ransacked it from top to bottom.”—Ibid., b. 13, ch. 6. {GC 205.3}
Melanchton mozdulatlanul várt, míg a folyó vize megmentette Grynaeust üldözőitől. »Végre – kiáltott Melanchton, amikor a barátját a túloldalon látta –, végre megszabadult az ártatlan a vérre szomjazók kegyetlen szorításából.« Hazaérve Melanchton megtudta, hogy a rendőrök a padlástól a pincéig tűvé tették Grynaeusért a házat.” {GC 205.3}
The Reformation was to be brought into greater prominence before the mighty ones of the earth. The evangelical princes had been denied a hearing by King Ferdinand; but they were to be granted an opportunity to present their cause in the presence of the emperor and the assembled dignitaries of church and state. To quiet the dissensions which disturbed the empire, Charles V, in the year following the Protest of Spires, convoked a diet at Augsburg, over which he announced his intention to preside in person. Thither the Protestant leaders were summoned. {GC 205.4}
A reformációt nagyobb erővel kellett hangsúlyozni a föld nagyjai előtt. Ferdinánd király nem volt hajlandó a lutheránus fejedelmeket meghallgatni, de a fejedelmek alkalmat kaptak arra, hogy ügyüket a császár, valamint az összehívott egyházi és állami méltóságok elé terjesszék. A birodalmat felkavaró viszály lecsendesítésére a speieri protestálást követő évben a császár, V. Károly országgyűlést hívott össze Augsburgban, amelynek elnökévé önmagát jelölte. Erre az országgyűlésre beidézték a protestáns vezetőket is. {GC 205.4}
Great dangers threatened the Reformation; but its advocates still trusted their cause with God, and pledged themselves to be firm to the gospel. The elector of Saxony was urged by his councilors not to appear at the Diet. The emperor, they said, required the attendance of the princes in order to draw them into a snare. “Is it not risking everything to go and shut oneself up within the walls of a city with a powerful enemy?” But others nobly declared, “Let the princes only comport themselves with courage, and God's cause is saved.” “God is faithful; He will not abandon us,” said Luther.—Ibid., b. 14, ch. 2. The elector set out, with his retinue, for Augsburg. All were acquainted with the dangers that menaced him, and many went forward with gloomy countenance and troubled heart. But Luther, who accompanied them as far as Coburg, revived their sinking faith by singing the hymn, written on that journey, “A strong tower is our God.” Many an anxious foreboding was banished, many a heavy heart lightened, at the sound of the inspiring strains. {GC 206.1}
Nagy veszélyek fenyegették a reformációt, de hívei most is Istenre bízták ügyüket, és megfogadták, hogy kitartanak az evangélium mellett. A szász választófejedelmet tanácsadói le akarták beszélni arról, hogy megjelenjék az országgyűlésen. A császár – mondták – azért igényli a fejedelmek részvételét, hogy tőrbe csalja őket. „Nem kockáztat-e mindent az, aki hatalmas ellenség társaságában záratja magát egy város falai közé?” Mások pedig ezt a tiszteletreméltó kijelentést tették: „Csak viseljék magukat a fejedelmek bátran, és Isten ügye mentve van!” „Isten hű, nem hagy el bennünket” – hangoztatta Luther. A választófejedelem elindult kíséretével Augsburgba. Mindnyájan tudták, milyen veszélyek leselkednek rájuk, és sokan szomorú arccal és nyugtalan szívvel mentek. De Luther, aki elkísérte őket egészen Coburig, „Erős vár a mi Istenünk” című énekével – amelyet az úton írt – új életre keltette lankadó hitüket. A lelkesítő ének hangjaira számos nyugtalanító sejtelem eloszlott, és sok nehéz szív megkönnyebbült. {GC 206.1}
The reformed princes had determined upon having a statement of their views in systematic form, with the evidence from the Scriptures, to present before the Diet; and the task of its preparation was committed to Luther, Melanchthon, and their associates. This Confession was accepted by the Protestants as an exposition of their faith, and they assembled to affix their names to the important document. It was a solemn and trying time. The Reformers were solicitous that their cause should not be confounded with political questions; they felt that the Reformation should exercise no other influence than that which proceeds from the word of God. As the Christian princes advanced to sign the Confession, Melanchthon interposed, saying: “It is for the theologians and ministers to propose these things; let us reserve for other matters the authority of the mighty ones of the earth.” “God forbid,” replied John of Saxony, “that you should exclude me. I am resolved to do what is right, without troubling myself about my crown. I desire to confess the Lord. My electoral hat and my ermine are not so precious to me as the cross of Jesus Christ.” Having thus spoken, he wrote down his name. Said another of the princes as he took the pen: “If the honor of my Lord Jesus Christ requires it, I am ready ... to leave my goods and life behind.” “I would rather renounce my subjects and my states, rather quit the country of my fathers staff in hand,” he continued, “than receive any other doctrine than that which is contained in this Confession.”—Ibid., b. 14, ch. 6. Such was the faith and daring of those men of God. {GC 206.2}
A reformált fejedelmek úgy határoztak, hogy benyújtanak az országgyűlésnek egy nyilatkozatot, amely rendszerbe fogva és a Szentírással igazolva tartalmazza nézeteiket. Elkészítését Lutherre, Melanchtonra és társaikra bízták. A protestánsok e hitvallást meggyőződésük kifejezéseként fogadták el, és összegyűltek, hogy e fontos okmányt aláírják. Ünnepélyes és nehéz pillanatok voltak ezek. A reformátorok nagyon óvakodtak attól, hogy ügyükbe politikai kérdéseket keverjenek. Úgy érezték, hogy a reformációnak nem szabad semmi más befolyást árasztania, csak azt, ami Isten szavából árad. Amikor a keresztény fejedelmek felkészültek, hogy aláírják a Hitvallást, Melanchton e szavakkal tiltakozott: „A teológusoknak és lelkészeknek kell ezeket a dolgokat javasolniuk. Tartogassuk másra a föld nagyjainak tekintélyét!” „Isten ments – válaszolt a szászországi János –, hogy engem kizárjatok! Eltökéltem, hogy megteszem, ami helyes, a koronám miatti aggódás nélkül. Választói fövegem és a hermelinem nem olyan drága nekem, mint Jézus keresztje.” E szavak után aláírta nevét. Egy másik herceg ezt mondta, miközben kezébe vette a tollat: „Ha az én Uram, Jézus Krisztus dicsősége megkívánja, kész vagyok… javaimat és életemet feláldozni. Inkább lemondanék alattvalóimról és országaimról, inkább elhagyom atyáim országát bottal a kezemben, mintsem valami más tanítást fogadjak el, mint amit ez a hitvallás tartalmaz.” Ilyen volt azoknak az embereknek – Isten embereinek – a hite és bátorsága. {GC 206.2}
The appointed time came to appear before the emperor. Charles V, seated upon his throne, surrounded by the electors and the princes, gave audience to the Protestant Reformers. The confession of their faith was read. In that august assembly the truths of the gospel were clearly set forth, and the errors of the papal church were pointed out. Well has that day been pronounced “the greatest day of the Reformation, and one of the most glorious in the history of Christianity and of mankind.”—Ibid., b. 14, ch. 7. {GC 207.1}
Ütött az óra, és meg kellett jelenniük a császár előtt. V. Károly trónján ülve és a fejedelmek társaságában fogadta a protestáns reformátorokat, akik felolvasták hitvallásukat. Azon a reprezentatív gyűlésen az evangélium igazságai világosan feltárultak, a pápai egyház tévelygései pedig lelepleződtek. Joggal mondják, hogy ez a nap „a reformáció legnagyobb, a kereszténység és az emberiség történelmének pedig egyik legdicsőségesebb napja”. {GC 207.1}
But a few years had passed since the monk of Wittenberg stood alone at Worms before the national council. Now in his stead were the noblest and most powerful princes of the empire. Luther had been forbidden to appear at Augsburg, but he had been present by his words and prayers. “I am overjoyed,” he wrote, “that I have lived until this hour, in which Christ has been publicly exalted by such illustrious confessors, and in so glorious an assembly.”—Ibid., b. 14, ch. 7. Thus was fulfilled what the Scripture says: “I will speak of Thy testimonies ... before kings.” Psalm 119:46. {GC 207.2}
Ekkor még csak néhány év telt el azóta, hogy a wittenbergi barát egyedül állt a wormsi nemzeti tanács előtt. Most ott voltak helyette a birodalom legnemesebb és leghatalmasabb fejedelmei. Luthernek tilos volt Augsburgban megjelennie, de jelen volt szavai és imái által. „Végtelenül boldog vagyok – írta –, hogy megértem ezt az órát, amelyben Krisztust ilyen jeles hitvallók magasztalták fel nyilvánosan, és ilyen dicső gyűlés előtt.” Így teljesedtek a Szentírás szavai: „A királyok előtt szólok a Te bizonyságaidról” (Zsolt. 119:46). {GC 207.2}
In the days of Paul the gospel for which he was imprisoned was thus brought before the princes and nobles of the imperial city. So on this occasion, that which the emperor had forbidden to be preached from the pulpit was proclaimed from the palace; what many had regarded as unfit even for servants to listen to was heard with wonder by the masters and lords of the empire. Kings and great men were the auditory, crowned princes were the preachers, and the sermon was the royal truth of God. “Since the apostolic age,” says a writer, “there has never been a greater work or a more magnificent confession.”—D'Aubigne, b. 14, ch. 7. {GC 208.1}
Pál korában az evangélium, amelyért az apostolt bebörtönözték, éppen így került a császárváros fejedelmei és nemesei elé. Most is ez történt: amit a császár nem engedett a szószékről prédikálni, azt a palotából hirdették. Amiről sokan azt tartották, hogy még a szolgáknak sem való meghallgatni, azt a birodalom urai és főnemesei csodálattal hallgatták. Királyok és más méltóságok voltak a hallgatók, koronás fejedelmek a prédikátorok, a prédikáció pedig Isten fennkölt igazsága volt. „Az apostoli kor óta – jelenti ki egy író – nem végeztek ennél nagyszerűbb munkát, és nem tettek fennköltebb hitvallást.” {GC 208.1}
“All that the Lutherans have said is true; we cannot deny it,” declared a papist bishop. “Can you refute by sound reasons the Confession made by the elector and his allies?” asked another of Dr. Eck. “With the writings of the apostles and prophets—no!” was the reply; “but with those of the Fathers and of the councils—yes!” “I understand,” responded the questioner. “The Lutherans, according to you, are in Scripture, and we are outside.”—Ibid., b. 14, ch. 8. {GC 208.2}
„Mindaz, amit a lutheránusok mondanak, igaz. Nem tudjuk letagadni” – jelentette ki egy katolikus püspök. „Meg tudja ön helytálló érvekkel cáfolni a választófejedelem és társai hitvallását?” – kérdezte egy másik dr. Ecktől. „Az apostolok és próféták írásaival nem – hangzott a válasz –, de az atyákéval és a zsinatokéval igen!” „Értem – válaszolt a kérdező. Tehát ön szerint a lutheránusok a Szentíráson belül vannak, mi pedig kívül.” {GC 208.2}
Some of the princes of Germany were won to the reformed faith. The emperor himself declared that the Protestant articles were but the truth. The Confession was translated into many languages and circulated through all Europe, and it has been accepted by millions in succeeding generations as the expression of their faith. {GC 208.3}
Néhány német fejedelmet meghódított a reformált hit. Maga a császár is kijelentette, hogy a protestáns cikkelyek csak az igazságot tartalmazzák. A Hitvallást számos nyelvre lefordították, egész Európában elterjesztették, és a későbbi generációk során milliók fogadták el saját hitvallásukként. {GC 208.3}
God's faithful servants were not toiling alone. While principalities and powers and wicked spirits in high places were leagued against them, the Lord did not forsake His people. Could their eyes have been opened, they would have seen as marked evidence of divine presence and aid as was granted to a prophet of old. When Elisha's servant pointed his master to the hostile army surrounding them and cutting off all opportunity for escape, the prophet prayed: “Lord, I pray Thee, open his eyes, that he may see.” 2 Kings 6:17. And, lo, the mountain was filled with chariots and horses of fire, the army of heaven stationed to protect the man of God. Thus did angels guard the workers in the cause of the Reformation. {GC 208.4}
Isten hűséges szolgái nem egymaguk dolgoztak. Miközben a levegőbeli fejedelemségek, hatalmasságok és gonosz lelkek összefogtak ellenük, az Úr nem hagyta el népét. Ha szemük megnyílt volna, éppúgy látták volna, hogy mennyei lények segítik őket, miként a régi próféta. Amikor Elizeus szolgája az őket körülvevő és a menekülés minden lehetőségét elvágó ellenséges seregre mutatott, a próféta így imádkozott: „Óh Uram! nyisd meg kérlek az ő szemeit, hadd lásson” (II. Kir 6:17). És íme, a hegy tele volt tüzes szekerekkel és lovakkal! A menny serege ott állomásozott, hogy megvédje Isten emberét. Így vigyáztak Isten angyalai a reformáció ügyét szolgáló munkásokra is. {GC 208.4}
One of the principles most firmly maintained by Luther was that there should be no resort to secular power in support of the Reformation, and no appeal to arms for its defense. He rejoiced that the gospel was confessed by princes of the empire; but when they proposed to unite in a defensive league, he declared that “the doctrine of the gospel should be defended by God alone.... The less man meddled in the work, the more striking would be God's intervention in its behalf. All the politic precautions suggested were, in his view, attributable to unworthy fear and sinful mistrust.”—D'Aubigne, London ed., b. 10, ch. 14. {GC 209.1}
Luther sziklaszilárdan vallotta, hogy nem szabad világi hatalom igény bevételével elősegíteni, sem fegyverrel megvédeni a reformációt. Boldog volt, hogy a birodalom fejedelmei megvallották az evangéliumot. De amikor azt javasolták, hogy alkossanak védelmi szövetséget, kijelentette: „az evangélium tanítását egyedül Istennek kell megvédenie… Minél kevésbé ártják bele az emberek magukat ebbe a munkába, annál feltűnőbb lesz Isten közbelépése. Nézete szerint minden körültekintő óvintézkedés hitvány félelemnek és bűnös bizalmatlanságnak tulajdonítható.” {GC 209.1}
When powerful foes were uniting to overthrow the reformed faith, and thousands of swords seemed about to be unsheathed against it, Luther wrote: “Satan is putting forth his fury; ungodly pontiffs are conspiring; and we are threatened with war. Exhort the people to contend valiantly before the throne of the Lord, by faith and prayer, so that our enemies, vanquished by the Spirit of God, may be constrained to peace. Our chief want, our chief labor, is prayer; let the people know that they are now exposed to the edge of the sword and to the rage of Satan, and let them pray.”—D'Aubigne, b. 10, ch. 14. {GC 209.2}
Amikor hatalmas ellenség fogott össze, hogy a reformált hitet megdöntse, és úgy tűnt, hogy ezrek fognak kardot rántani ellene, Luther ezt írta: „Sátán kimutatja dühét. Istentelen főpapok ármánykodnak, és háború fenyeget bennünket. Buzdítsátok a népet, hogy küzdjön vitézül Isten trónja előtt imában és hitben, hogy ellenségeink Isten Lelke által legyőzve nyugodni kényszerüljenek! Legfőbb szükségletünk és legfőbb dolgunk az imádkozás! Tudja meg a nép, hogy ki van téve a kard élének és Sátán haragjának! Ezért imádkozzon!” {GC 209.2}
Again, at a later date, referring to the league contemplated by the reformed princes, Luther declared that the only weapon employed in this warfare should be “the sword of the Spirit.” He wrote to the elector of Saxony: “We cannot on our conscience approve the proposed alliance. We would rather die ten times than see our gospel cause one drop of blood to be shed. Our part is to be like lambs of the slaughter. The cross of Christ must be borne. Let your highness be without fear. We shall do more by our prayers than all our enemies by their boastings. Only let not your hands be stained with the blood of your brethren. If the emperor requires us to be given up to his tribunals, we are ready to appear. You cannot defend our faith: each one should believe at his own risk and peril.”—Ibid., b. 14, ch. 1. {GC 209.3}
Később a reformált fejedelmek által tervezett szövetségre utalva Luther kijelentette, hogy csak egy fegyvert szabad ebben a harcban használni: „a Lélek kardját”. A szász választófejedelemnek így írt: „Lelkiismeretünk szerint nem egyezhetünk bele a javasolt szövetségbe. Inkább tízszer is meghalunk, mintsem azt lássuk, hogy evangéliumunk egyetlen csepp vér kiontását is okozza. A mi feladatunk az, hogy olyanok legyünk, mint a mészárszékre vitt juh. Hordoznunk kell Krisztus keresztjét. Ne féljen felséged, imáinkkal többet teszünk, mint összes ellenségünk a kérkedésével! Csak ne engedje, hogy keze testvérei vérével szennyeződjék be! Ha a császár azt kívánja, hogy bíráinak kiszolgáltassuk magunkat, készségesen megjelenünk előttük. Ön nem tudja hitünket megvédeni. Mindenkinek a saját maga kockázatára és veszélyére kell hinnie.” {GC 209.3}
From the secret place of prayer came the power that shook the world in the Great Reformation. There, with holy calmness, the servants of the Lord set their feet upon the rock of His promises. During the struggle at Augsburg, Luther “did not pass a day without devoting three hours at least to prayer, and they were hours selected from those the most favorable to study.” In the privacy of his chamber he was heard to pour out his soul before God in words “full of adoration, fear, and hope, as when one speaks to a friend.” “I know that Thou art our Father and our God,” he said, “and that Thou wilt scatter the persecutors of Thy children; for Thou art Thyself endangered with us. All this matter is Thine, and it is only by Thy constraint that we have put our hands to it. Defend us, then, O Father!”—Ibid., b. 14, ch. 6. {GC 210.1}
A titkos imából fakadt az az erő, amely a nagy reformáció által megrázta a világot. Az Úr szolgái az imádkozás helyén szent nyugalommal vetették meg lábukat Isten ígéreteinek szikláján. Az augsburgi küzdelem idején „nem múlt el egy nap sem anélkül, hogy Luther ne szentelt volna legalább három órát imára. Mégpedig az elmélyülésre legalkalmasabb órákat választotta ki.” Hallani lehetett, hogy cellájának magányában kiönti lelkét Isten előtt, „mint amikor az ember a barátjával beszél. Szavai tele voltak hálaadással, aggódással és reménységgel.” „Tudom, hogy Atyánk és Istenünk vagy – mondta –, és hogy szétszórod gyermekeid üldözőit, hiszen Te is veszélyben vagy velünk. Ez a Te ügyed, és csak a Te késztetésedre vettük mi is a kezünkbe. Védj meg hát bennünket, ó Atyánk!” {GC 210.1}
To Melanchthon, who was crushed under the burden of anxiety and fear, he wrote: “Grace and peace in Christ—in Christ, I say, and not in the world. Amen. I hate with exceeding hatred those extreme cares which consume you. If the cause is unjust, abandon it; if the cause is just, why should we belie the promises of Him who commands us to sleep without fear? ... Christ will not be wanting to the work of justice and truth. He lives, He reigns; what fear, then, can we have?”—Ibid., b. 14, ch. 6. {GC 210.2}
Az aggodalomtól és félelemtől roskadozó Melanchtonnak ezt írta: „Kegyelem és békesség Krisztusban, mondom Krisztusban, és nem a világban. Ámen. Gyűlölöm, szerfelett gyűlölöm a téged emésztő határtalan gondokat. Ha az ügy igaztalan, hagyj fel vele; ha pedig igaz, miért hazudtolnánk meg annak ígéretét, aki azt parancsolja, hogy félelem nélkül hajtsuk fejünket álomra?! …Krisztus nem fog hiányozni a jogos és igaz ügy mellől. Ő él, Ő uralkodik; akkor mitől féljünk?” {GC 210.2}
God did listen to the cries of His servants. He gave to princes and ministers grace and courage to maintain the truth against the rulers of the darkness of this world. Saith the Lord: “Behold, I lay in Zion a chief cornerstone, elect, precious: and he that believeth on Him shall not be confounded.” 1 Peter 2:6. The Protestant Reformers had built on Christ, and the gates of hell could not prevail against them. {GC 210.3}
Isten hallotta szolgái kiáltását. Fejedelmeknek és lelkészeknek erőt és bátorságot adott, hogy őrizzék az igazságot az élet sötétségének világbírói ellen. Így szól az Úr: „Ímé, szegletkövet teszek Sionban, amely kiválasztott, becses; és aki hisz abban, meg nem szégyenül” (II. Pt 2:6). A protestáns reformátorok Krisztusra építettek, és a pokol kapui sem tudtak diadalt aratni rajtuk. {GC 210.3}
