Chapter 10—Progress of Reform in Germany

A reformáció előrehaladása Németországban

Luther's mysterious disappearance excited consternation throughout all Germany. Inquiries concerning him were heard everywhere. The wildest rumors were circulated, and many believed that he had been murdered. There was great lamentation, not only by his avowed friends, but by thousands who had not openly taken their stand with the Reformation. Many bound themselves by a solemn oath to avenge his death. {GC 185.1}

Luther titokzatos eltűnése egész Németországban megdöbbenést keltett. Mindenki kérdezősködött felőle. A legképtelenebb hírek keringtek róla, és sokan azt hitték, hogy meggyilkolták. Az emberek nagyon megsiratták; nemcsak közismert barátai, hanem ezerszámra olyanok is, akik nem foglaltak nyíltan állást a reformáció mellett. Sokan ünnepélyes esküvel fogadták, hogy megbosszulják halálát. {GC 185.1}   

The Romish leaders saw with terror to what a pitch had risen the feeling against them. Though at first exultant at the supposed death of Luther, they soon desired to hide from the wrath of the people. His enemies had not been so troubled by his most daring acts while among them as they were at his removal. Those who in their rage had sought to destroy the bold Reformer were filled with fear now that he had become a helpless captive. “The only remaining way of saving ourselves,” said one, “is to light torches, and hunt for Luther through the whole world, to restore him to the nation that is calling for him.”—D'Aubigne, b. 9, ch. 1. The edict of the emperor seemed to fall powerless. The papal legates were filled with indignation as they saw that it commanded far less attention than did the fate of Luther. {GC 185.2}

A Róma-barát vezetők rémülten látták, hogy mennyire ellenük fordult a közhangulat. Bár eleinte ujjongtak Luther vélt halálának, de csakhamar szerettek volna elrejtőzni az emberek haragja elől. Ellenségeit, míg Luther közöttük volt, még legmerészebb tettei sem nyugtalanították annyira, mint eltűnése. Azok, akik dühükben megpróbálták a bátor reformátort elpusztítani, most, hogy védtelen fogoly lett, tele voltak félelemmel. „Menekülésre már csak egy lehetőségünk van – mondta egyikük –,…fáklyákat gyújtva kutatni széles e világon, és visszaadni a nemzetnek, amely követeli.” Úgy tűnt, hogy a császári rendelet hatástalan maradt. A nunciusok felháborodva látták, hogy sokkal kevesebb figyelmet kelt, mint Luther sorsa. {GC 185.2}   

The tidings that he was safe, though a prisoner, calmed the fears of the people, while it still further aroused their enthusiasm in his favor. His writings were read with greater eagerness than ever before. Increasing numbers joined the cause of the heroic man who had, at such fearful odds, defended the word of God. The Reformation was constantly gaining in strength. The seed which Luther had sown sprang up everywhere. His absence accomplished a work which his presence would have failed to do. Other laborers felt a new responsibility, now that their great leader was removed. With new faith and earnestness they pressed forward to do all in their power, that the work so nobly begun might not be hindered. {GC 185.3}

Az a hír, hogy Luther, bár fogoly, de biztonságban van, megnyugtatta az embereket, és még jobban lelkesedtek érte, írásait még buzgóbban olvasták. Egyre többen álltak annak a hősnek az ügye mellé, aki ilyen félelmesen kevés eséllyel védte Isten szavát. A mag, amelyet Luther elvetett, mindenütt kikelt. Távolléte alatt megvalósult az, amit jelenlétében nem ért volna el. Munkatársainak, nagyszerű vezérük eltávolítása után megnőtt a felelősségérzete. Megújult hittel és buzgalommal siettek megtenni minden tőlük telhetőt, hogy az oly szépen megindult munka ne szenvedjen csorbát. {GC 185.3}   

But Satan was not idle. He now attempted what he has attempted in every other reformatory movement—to deceive and destroy the people by palming off upon them a counterfeit in place of the true work. As there were false Christs in the first century of the Christian church, so there arose false prophets in the sixteenth century. {GC 186.1}

Sátán azonban nem maradt tétlen. Most is megpróbálta azt, amit minden reformációs mozgalomban. Megkísérelte tönkretenni az embereket. Rá akarta szedni őket arra, hogy az igazi reformációt cseréljék fel hamisítvánnyal. Miként a keresztény egyház első századában támadtak hamis krisztusok, a XVI. században voltak hamis próféták. {GC 186.1}   

A few men, deeply affected by the excitement in the religious world, imagined themselves to have received special revelations from Heaven, and claimed to have been divinely commissioned to carry forward to its completion the Reformation which, they declared, had been but feebly begun by Luther. In truth, they were undoing the very work which he had accomplished. They rejected the great principle which was the very foundation of the Reformation—that the word of God is the all-sufficient rule of faith and practice; and for that unerring guide they substituted the changeable, uncertain standard of their own feelings and impressions. By this act of setting aside the great detector of error and falsehood the way was opened for Satan to control minds as best pleased himself. {GC 186.2}

Néhány ember, akikre a vallásos világ kavargása nagy hatással volt, különleges mennyei kinyilatkoztatások birtokosának képzelte magát, és azt állította, hogy Istentől megbízást kapott a Luther által – szerintük erőtlenül – elkezdett reformáció folytatására és befejezésére. Ezek az emberek lerombolták azt, amit Luther felépített. Pontosan azt a nagyszerű elvet tagadták meg, ami a reformáció alapja volt – hogy Isten szava a hit és gyakorlat tökéletes szabálya. Ezt a tévedhetetlen útmutatót változékony mércével – saját érzéseikkel és benyomásaikkal – cserélték fel. A tévedés és hazugság nagyszerű leleplezőjének elvetésével utat nyitottak Sátánnak arra, hogy tetszése szerint befolyásolja az emberek gondolkozását. {GC 186.2}   

One of these prophets claimed to have been instructed by the angel Gabriel. A student who united with him forsook his studies, declaring that he had been endowed by God Himself with wisdom to expound His word. Others who were naturally inclined to fanaticism united with them. The proceedings of these enthusiasts created no little excitement. The preaching of Luther had aroused the people everywhere to feel the necessity of reform, and now some really honest persons were misled by the pretensions of the new prophets. {GC 186.3}

Az egyik ilyen próféta azt állította, hogy Gábriel angyal adott neki eligazítást. Egy diák, aki e prófétához csatlakozott, felhagyott tanulmányaival, mert állítása szerint Isten maga adott neki bölcsességet Igéje magyarázásához. Sok fanatizmusra hajló ember csatlakozott hozzájuk. E rajongók ténykedései nem kis izgalmat keltettek. Luther prédikációi nyomán az emberek felismerték a reform szükségességét. És most, az új próféták téves tanításai félrevezettek néhány igazán jóhiszemű embert. {GC 186.3}   

The leaders of the movement proceeded to Wittenberg and urged their claims upon Melanchthon and his colaborers. Said they: “We are sent by God to instruct the people. We have held familiar conversations with the Lord; we know what will happen; in a word, we are apostles and prophets, and appeal to Dr. Luther.”—Ibid., b. 9, ch. 7. {GC 187.1}

A mozgalom vezetői elmentek Wittenbergbe, és rá akarták kényszeríteni álláspontjukat Melanchtonra és munkatársaira. Ezt mondták: „Isten bízott meg minket az emberek oktatásával. Mi meghitten társalgunk az Úrral, mi tudjuk, mi fog történni. Egyszóval apostolok és próféták vagyunk. Kérdezzétek csak meg dr. Luthert.” {GC 187.1}   

The Reformers were astonished and perplexed. This was such an element as they had never before encountered, and they knew not what course to pursue. Said Melanchthon: “There are indeed extraordinary spirits in these men; but what spirits? ... On the one hand, let us beware of quenching the Spirit of God, and on the other, of being led astray by the spirit of Satan.”—Ibid., b. 9, ch. 7. {GC 187.2}

A reformátorok megdöbbentek. Nem értették a dolgot. Ilyennel még nem találkoztak, és nem tudták, mitévők legyenek. Melanchton így szólt: „Ezekben az emberekben valóban rendkívüli lélek van. De milyen lélek?… Egyrészt arra vigyázzunk, nehogy elfojtsuk Isten Lelkét, másrészt pedig arra, nehogy félrevezessen minket a Sátán lelke!” {GC 187.2}   

The fruit of the new teaching soon became apparent. The people were led to neglect the Bible or to cast it wholly aside. The schools were thrown into confusion. Students, spurning all restraint, abandoned their studies and withdrew from the university. The men who thought themselves competent to revive and control the work of the Reformation succeeded only in bringing it to the verge of ruin. The Romanists now regained their confidence and exclaimed exultingly: “One last struggle, and all will be ours.”—Ibid., b. 9, ch. 7. {GC 187.3}

Az új tan gyümölcse csakhamar megmutatkozott. Az emberek elhanyagolták a Bibliát, vagy teljesen félretették. Az iskolákban zűrzavar támadt. Diákok, ledöntve minden korlátot, abbahagyták tanulmányaikat, és otthagyták az egyetemet. Azok, akik alkalmasnak tartották magukat a reformáció felélesztésére és irányítására, a pusztulás határára vitték. A katolikusok ezt látva újra bizakodni kezdtek, és diadalittasan kiáltották: „Még egy utolsó erőfeszítés, és minden a mienk.” {GC 187.3}   

Luther at the Wartburg, hearing of what had occurred, said with deep concern: “I always expected that Satan would send us this plague.”—Ibid., b. 9, ch. 7. He perceived the true character of those pretended prophets and saw the danger that threatened the cause of truth. The opposition of the pope and the emperor had not caused him so great perplexity and distress as he now experienced. From the professed friends of the Reformation had risen its worst enemies. The very truths which had brought him so great joy and consolation were being employed to stir up strife and create confusion in the church. {GC 187.4}

Amikor Luther Wartburgban meghallotta, mi történt, mélyen megrendülve mondta: „Mindig tartottam attól, hogy Sátán ránk küldi ezt a csapást.” Felismerte az állítólagos próféták igazi lényét, és látta az igazság ügyét fenyegető veszélyt. A pápa és a császár ellenkezése nem nyugtalanította annyira, mint az, amit most látott. A reformáció állítólagos barátaiból támadtak a legnagyobb ellenségei. Éppen azokkal az igazságokkal keltettek viszályt és zűrzavart az egyházban, amelyek oly nagy örömet és vigaszt nyújtottak. {GC 187.4}   

In the work of reform, Luther had been urged forward by the Spirit of God, and had been carried beyond himself. He had not purposed to take such positions as he did, or to make so radical changes. He had been but the instrument in the hand of Infinite Power. Yet he often trembled for the result of his work. He had once said: “If I knew that my doctrine injured one man, one single man, however lowly and obscure,—which it cannot, for it is the gospel itself,—I would rather die ten times than not retract it.”—Ibid., b. 9, ch. 7. {GC 188.1}

Luther Isten Lelke késztetésére bontakoztatta ki a reformációt, és nagyobb reformot hajtott végre, mint ami kezdetben szándékában állt. Ő csak eszköz volt a Végtelen Hatalom kezében. Mégis sokszor megremegett, amikor munkája következményét látta. Egyszer ezt mondta: „Ha megtudnám, hogy tanaim egy embernek is ártottak, egyetlenegynek, bármilyen egyszerűnek és ismeretlennek – ami lehetetlen, hiszen ez maga az evangélium –, inkább meghalnék, mintsem kitartsak mellettük.” {GC 188.1}   

And now Wittenberg itself, the very center of the Reformation, was fast falling under the power of fanaticism and lawlessness. This terrible condition had not resulted from the teachings of Luther; but throughout Germany his enemies were charging it upon him. In bitterness of soul he sometimes asked: “Can such, then, be the end of this great work of the Reformation?”—Ibid., b. 9, ch. 7. Again, as he wrestled with God in prayer, peace flowed into his heart. “The work is not mine, but Thine own,” he said; “Thou wilt not suffer it to be corrupted by superstition or fanaticism.” But the thought of remaining longer from the conflict in such a crisis, became insupportable. He determined to return to Wittenberg. {GC 188.2}

És most Wittenberget, a reformáció tulajdonképpeni központját a fanatizmus és törvényellenesség ejtette hatalmába. Ez a rettenetes állapot nem Luther tanításainak következménye volt, de ellenségei egész Németországban őt terhelték meg vele. Elkeseredésében olykor ezt kérdezte: „Hát lehet ilyen vége a reformáció nagyszerű munkájának?”. Amikor Istennel imában tusakodott, ismét béke költözött a szívébe. „Ez a munka nem az enyém, hanem a tiéd – mondta –; Te nem fogod eltűrni, hogy a babona vagy a fanatizmus megrontsa.” De az a gondolat, hogy ebben a válságos helyzetben továbbra is távol kell maradnia a küzdelemtől, elviselhetetlenné vált már számára. Elhatározta, hogy visszatér Wittenbergbe. {GC 188.2}   

Without delay he set out on his perilous journey. He was under the ban of the empire. Enemies were at liberty to take his life; friends were forbidden to aid or shelter him. The imperial government was adopting the most stringent measures against his adherents. But he saw that the work of the gospel was imperiled, and in the name of the Lord he went out fearlessly to battle for the truth. {GC 188.3}

Tüstént el is indult – a birodalom átkával a vállán – veszélyes útjára. Az ellenség jogot kapott arra, hogy megölje. Barátainak megtiltották, hogy befogadják, vagy segítsenek rajta. A császári kormány a legszigorúbb intézkedéseket alkalmazta a reformátor hívei ellen. De Luther látta, hogy az evangélium munkája veszélyben van, és az Úr nevében bátran elindult, hogy harcoljon az igazságért. {GC 188.3}   

In a letter to the elector, after stating his purpose to leave the Wartburg, Luther said: “Be it known to your highness that I am going to Wittenberg under a protection far higher than that of princes and electors. I think not of soliciting your highness's support, and far from desiring your protection, I would rather protect you myself. If I knew that your highness could or would protect me, I would not go to Wittenberg at all. There is no sword that can further this cause. God alone must do everything, without the help or concurrence of man. He who has the greatest faith is he who is most able to protect.”—Ibid., b. 9, ch. 8. {GC 188.4}

Egyik levelében, amely a választófejedelemnek szólt, Luther, miután közölte, hogy el akarja hagyni Wartburgot, ezt írta: „Tudatom felségeddel, hogy Wittenbergbe készülök, olyan védelem alatt, amely sokkal nagyobb, mint a fejedelmeké és a választófejedelemé. Nem szándékozom felséged támogatásáért folyamodni, és egyáltalán nem kívánom védelmét, inkább én védeném meg felségedet. Ha megtudnám, hogy felséged tudna vagy akarna védelmezni engem, inkább egyáltalán nem mennék Wittenbergbe. Nincs olyan kard, amely előmozdíthatná ezt az ügyet. Istennek egyedül kell megtennie mindent emberi segítség vagy közreműködés nélkül. Ő, aki a leghívebb, Ő tud a legjobban megvédeni.” {GC 188.4}   

In a second letter, written on the way to Wittenberg, Luther added: “I am ready to incur the displeasure of your highness and the anger of the whole world. Are not the Wittenbergers my sheep? Has not God entrusted them to me? And ought I not, if necessary, to expose myself to death for their sakes? Besides, I fear to see a terrible outbreak in Germany, by which God will punish our nation.”—Ibid., b. 9, ch. 7. {GC 189.1}

Második levelében, amelyet wittenbergi útján írt, Luther hozzátette: „Kész vagyok elszenvedni felséged nemtetszését és az egész világ haragját. Vajon a wittenbergiek nem az én juhaim-e? Isten nem reám bízta őket? És nem kell-e, ha szükséges, még az életemet is kockáztatnom értük? Meg aztán attól félek, hogy Németországban borzalmas zendülés fog kitörni, amely által Isten megbünteti nemzetünket.” {GC 189.1}   

With great caution and humility, yet with decision and firmness, he entered upon his work. “By the word,” said he, “must we overthrow and destroy what has been set up by violence. I will not make use of force against the superstitious and unbelieving.... No one must be constrained. Liberty is the very essence of faith.”—Ibid., b. 9, ch. 8. {GC 189.2}

Nagy elővigyázattal, mély alázattal, de határozottan és energikusan fogott munkához. „Az Igével kell legyőznünk és lerontanunk mindazt, amit az erőszak állított fel – mondta. Nem fogok erőszakot alkalmazni a babonások és hitetlenek ellen… Senkit sem szabad kényszeríteni. A hit lényege éppen a szabadság.” {GC 189.2}   

It was soon noised through Wittenberg that Luther had returned and that he was to preach. The people flocked from all directions, and the church was filled to overflowing. Ascending the pulpit, he with great wisdom and gentleness instructed, exhorted, and reproved. Touching the course of some who had resorted to violent measures in abolishing the mass, he said: {GC 189.3}

Csakhamar egész Wittenbergben elterjedt a hír, hogy Luther visszatért, és prédikálni fog. Az emberek özönlöttek mindenfelől, és a templom zsúfolásig megtelt. Luther a szószékre lépve nagyon bölcsen és szelíden tanított, buzdított és dorgált. Utalva egyesek eljárására, akik erőszakos intézkedésekkel akarták megszüntetni a misét, ezt mondta: {GC 189.3}   

“The mass is a bad thing; God is opposed to it; it ought to be abolished; and I would that throughout the whole world it were replaced by the supper of the gospel. But let no one be torn from it by force. We must leave the matter in God's hands. His word must act, and not we. And why so? you will ask. Because I do not hold men's hearts in my hand, as the potter holds the clay. We have a right to speak: we have not the right to act. Let us preach; the rest belongs unto God. Were I to employ force, what should I gain? Grimace, formality, apings, human ordinances, and hypocrisy.... But there would be no sincerity of heart, nor faith, nor charity. Where these three are wanting, all is wanting, and I would not give a pear stalk for such a result.... God does more by His word alone than you and I and all the world by our united strength. God lays hold upon the heart; and when the heart is taken, all is won.... {GC 189.4}

„A mise rossz dolog. Isten ellenzi, ezért meg kell szüntetni. Én helyére az egész világon az evangéliumi úrvacsorát tenném. De senkit sem szabad erőszakkal elszakítani tőle. Ezt a dolgot az Úr kezébe kell letennünk. Az Ő szava cselekedjen, és ne mi. Hogy miért? – kérdezed. Mert nincs a kezemben az emberek szíve, mint a fazekaséban az anyag. Jogunk van szólni, de nincs jogunk cselekedni. Prédikáljunk! A többi Isten dolga. Ha erőszakot alkalmazok, mit érek el vele? Fintort, formalitást, majmolást, emberi rendeleteket és álszenteskedést… és nem a szívbeli őszinteséget, hitet, vagy könyörületet. Márpedig ahol ez a három hiányzik, ott minden hiányzik. Egy lyukas garast sem adnék az ilyen eredményért… Isten egyedül Igéjével többet tesz, mint te, én, és az egész világ velünk együtt. Isten a szívet ragadja meg, és ha a szívet megnyerted, mindent megnyertél… {GC 189.4}   

“I will preach, discuss, and write; but I will constrain none, for faith is a voluntary act. See what I have done. I stood up against the pope, indulgences, and papists, but without violence or tumult. I put forward God's word; I preached and wrote—this was all I did. And yet while I was asleep, ... the word that I had preached overthrew popery, so that neither prince nor emperor has done it so much harm. And yet I did nothing; the word alone did all. If I had wished to appeal to force, the whole of Germany would perhaps have been deluged with blood. But what would have been the result? Ruin and desolation both to body and soul. I therefore kept quiet, and left the word to run through the world alone.”—Ibid., b. 9, ch. 8. {GC 190.1}

Prédikálni, vitázni és írni fogok, de senkit sem erőltetek, mivel a hit önkéntes. Lásd, mit tettem! Felkeltem a pápa, a búcsú és a pápisták ellen, de erőszak és izgatás nélkül. Terjesztettem Isten szavát, prédikáltam és írtam – ez volt minden, amit tettem. És mégis, amíg én aludtam,… az Ige, amit prédikáltam, legyőzte a papságot, annyira, hogy sem fejedelem, sem császár nem okozott neki oly sok kárt. De én semmit sem tettem. Egyedül az Ige végzett el mindent. Ha erőszakhoz akartam volna folyamodni, talán egész Németországot elöntötte volna a vér. De mi lett volna az eredmény? Mind testi, mind lelki romlás és pusztulás. Ezért én nyugton maradtam, és hagytam, hogy egyedül az Ige fussa be a világot.” {GC 190.1}   

Day after day, for a whole week, Luther continued to preach to eager crowds. The word of God broke the spell of fanatical excitement. The power of the gospel brought back the misguided people into the way of truth. {GC 190.2}

Luther nap mint nap lelkes tömegnek prédikált egy egész héten át. Isten szava megtörte a fanatizmus izgató varázsát. Az evangélium hatalma visszavezette a megtévesztett embereket az igazság útjára. {GC 190.2}   

Luther had no desire to encounter the fanatics whose course had been productive of so great evil. He knew them to be men of unsound judgment and undisciplined passions, who, while claiming to be specially illuminated from heaven, would not endure the slightest contradiction or even the kindest reproof or counsel. Arrogating to themselves supreme authority, they required everyone, without a question, to acknowledge their claims. But, as they demanded an interview with him, he consented to meet them; and so successfully did he expose their pretensions that the impostors at once departed from Wittenberg. {GC 190.3}

Luther nem kívánt találkozni a fanatikusokkal, akik nagy bajt okoztak. Logikátlan és fegyelmezetlen embereknek ismerte őket, akik miközben azt állítják, hogy különleges mennyei világosságot kaptak, a legkisebb ellentmondást, de még a legbarátibb dorgálást vagy tanácsot sem tudják elviselni. Magukat tartva a legfőbb tekintélynek, mindenkitől megkövetelik, hogy kérdés nélkül fogadják el állításaikat. De mivel ragaszkodtak ahhoz, hogy velük találkozzék, nem zárkózott el ettől. Luther nagyszerűen leleplezte hazugságaikat, és e csalók azonnal elhagyták Wittenberget. {GC 190.3}   

The fanaticism was checked for a time; but several years later it broke out with greater violence and more terrible results. Said Luther, concerning the leaders in this movement: “To them the Holy Scriptures were but a dead letter, and they all began to cry, ‘The Spirit! the Spirit!’ But most assuredly I will not follow where their spirit leads them. May God of His mercy preserve me from a church in which there are none but saints. I desire to dwell with the humble, the feeble, the sick, who know and feel their sins, and who groan and cry continually to God from the bottom of their hearts to obtain His consolation and support.”—Ibid., b. 10, ch. 10. {GC 190.4}

A fanatizmus egy időre elhallgatott. Évek múlva azonban annál hevesebben tört elő, és következményei még súlyosabbak voltak. E mozgalom vezetőiről Luther ezt mondta: „Számukra a Szentírás csak holt betű volt, és mindnyájan ezt kezdték kiabálni: A Lélek! A Lélek! De az egyszer biztos, nem követem őket oda, ahová őket ez a lélek vezeti. Isten az Ő kegyelméből őrizzen meg minden olyan egyháztól, ahol csak szentek vannak! Én az alázatosokhoz, az erőtlenekhez, a betegekhez akarok tartozni, akik tudják és érzik, hogy bűnösök, és akik szívük mélyéből szüntelen sóhajtoznak és kiáltanak Istenhez vigaszért és segítségért.” {GC 190.4}   

Thomas Munzer, the most active of the fanatics, was a man of considerable ability, which, rightly directed, would have enabled him to do good; but he had not learned the first principles of true religion. “He was possessed with a desire of reforming the world, and forgot, as all enthusiasts do, that the reformation should begin with himself.”—Ibid., b. 9, ch. 8. He was ambitious to obtain position and influence, and was unwilling to be second, even to Luther. He declared that the Reformers, in substituting the authority of Scripture for that of the pope, were only establishing a different form of popery. He himself, he claimed, had been divinely commissioned to introduce the true reform. “He who possesses this spirit,” said Munzer, “possesses the true faith, although he should never see the Scriptures in his life.”—Ibid., b. 10, ch. 10. {GC 191.1}

Thomas Münzer, a legaktívabb fanatikus tehetséges ember volt, aki képességeit a jó ügy szolgálatába állítva, hasznos dolgokat vihetett volna végbe. De nem tanulta meg az igaz vallás legfőbb elveit. „Meg akarta reformálni a világot, és elfelejtette, mint minden rajongó, hogy a reformációt saját magánál kell elkezdenie.” Nagyratörő volt. Rangra, hatalomra vágyott, és nem akart második lenni, még Luther után sem. Kijelentette, hogy amikor a reformátorok a pápa tekintélyét a Szentírással cserélték fel, csupán létrehozták a pápaság egy másik formáját. Azt állította, hogy a menny őt bízta meg az igazi reformáció megindításával. „Akiben ez a lélek lakik, azé az igaz vallás – mondta Münzer –, még ha soha életében nem is látta a Szentírást.” {GC 191.1}   

The fanatical teachers gave themselves up to be governed by impressions, regarding every thought and impulse as the voice of God; consequently they went to great extremes. Some even burned their Bibles, exclaiming: “The letter killeth, but the Spirit giveth life.” Munzer's teaching appealed to men's desire for the marvelous, while it gratified their pride by virtually placing human ideas and opinions above the word of God. His doctrines were received by thousands. He soon denounced all order in public worship, and declared that to obey princes was to attempt to serve both God and Belial. {GC 191.2}

A fanatikus tanítók az érzelmeikre hallgattak. Minden gondolatukat és indítékukat Isten hangjának tartották. Következésképpen nagy túlzásokba estek. Egyesek még Bibliájukat is elégették, miközben ezt kiabálták: „A betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” Münzer tanítása felcsigázta az emberekben a rendkívüli dolgok utáni vágyat, de az emberi elképzeléseket és nézeteket Isten szava fölé helyezve, hiúságukat is legyezgette. Tanait ezrek fogadták el. Münzer csakhamar minden istentiszteleti rendet megbélyegzett, és kijelentette, hogy a fejedelmeknek engedelmeskedni annyit jelent, mint megpróbálni Istennek is és Béliálnak is szolgálni. {GC 191.2}   

The minds of the people, already beginning to throw off the yoke of the papacy, were also becoming impatient under the restraints of civil authority. Munzer's revolutionary teachings, claiming divine sanction, led them to break away from all control and give the rein to their prejudices and passions. The most terrible scenes of sedition and strife followed, and the fields of Germany were drenched with blood. {GC 191.3}

Az emberek, akik már kezdték levetni magukról a pápaság igáját, egyre türelmetlenebbül viselték a polgári hatóságok megszorításait is. Münzer forradalmi tanításai, amelyeket a mennyei jóváhagyás igényével adott elő, minden kötöttség lerázására indították a népet, és arra, hogy a gyeplőt előítéleteiknek és indulataiknak adják át. E tanítást a lázadás és a harc végtelenül csúnya jelenetei követték, és Németország földje vérben ázott. {GC 191.3}   

The agony of soul which Luther had so long before experienced at Erfurt now pressed upon him with redoubled power as he saw the results of fanaticism charged upon the Reformation. The papist princes declared—and many were ready to credit the statement—that the rebellion was the legitimate fruit of Luther's doctrines. Although this charge was without the slightest foundation, it could not but cause the Reformer great distress. That the cause of truth should be thus disgraced by being ranked with the basest fanaticism, seemed more than he could endure. On the other hand, the leaders in the revolt hated Luther because he had not only opposed their doctrines and denied their claims to divine inspiration, but had pronounced them rebels against the civil authority. In retaliation they denounced him as a base pretender. He seemed to have brought upon himself the enmity of both princes and people. {GC 192.1}

Az a lelki fájdalom, amit Luther régen Erfurtban érzett, most kétszeresen reá nehezedett, amikor látta a fanatizmusnak a reformáció számlájára írt következményeit. A katolikus fejedelmek kijelentették – és sokan el is hitték –, hogy a lázadás Luther tanainak törvényszerű következménye. A vád, amelynek a legcsekélyebb alapja sem volt, nagyon elszomorította a reformátort. Hogy az igazság ügyét a legsekélyesebb fanatizmussal egy szintre hozva így meggyalázzák, több volt, mint amit el tudott viselni. A zendülés vezetői gyűlölték Luthert, mert nemcsak ellenezte tanításaikat, hanem elutasította, hogy Isten ihletésére cselekednek. A polgári hatóság elleni lázadóknak nevezte őket. Ők pedig bosszúból hitvány képmutatónak bélyegezték Luthert. Úgy tűnt, hogy Luther a fejedelmek és a nép gyűlöletét egyaránt kihívta maga ellen. {GC 192.1}   

The Romanists exulted, expecting to witness the speedy downfall of the Reformation; and they blamed Luther, even for the errors which he had been most earnestly endeavoring to correct. The fanatical party, by falsely claiming to have been treated with great injustice, succeeded in gaining the sympathies of a large class of the people, and, as is often the case with those who take the wrong side, they came to be regarded as martyrs. Thus the ones who were exerting every energy in opposition to the Reformation were pitied and lauded as the victims of cruelty and oppression. This was the work of Satan, prompted by the same spirit of rebellion which was first manifested in heaven. {GC 192.2}

A pápa hívei ujjongtak, remélve, hogy hamarosan tanúi lesznek a reformátor bukásának. Azokért a tévedésekért is Luthert hibáztatták, amelyeknek a helyreigazításáért mindent megtett. A fanatikusok azzal az állítással, hogy nagy igazságtalanság történt velük, sok ember rokonszenvét megnyerték, és miként a tévedés képviselőjével sokszor megesik, őket is mártíroknak tartották. A reformáció legelkeseredettebb támadóit tehát a kegyetlenség és elnyomás áldozataiként sajnálták és dicsőítették az emberek. Ez Sátán munkája volt, amely mögött ugyanaz a lázadó szellem húzódott, mint ami először a mennyben nyilvánult meg. {GC 192.2}   

Satan is constantly seeking to deceive men and lead them to call sin righteousness, and righteousness sin. How successful has been his work! How often censure and reproach are cast upon God's faithful servants because they will stand fearlessly in defense of the truth! Men who are but agents of Satan are praised and flattered, and even looked upon as martyrs, while those who should be respected and sustained for their fidelity to God, are left to stand alone, under suspicion and distrust. {GC 192.3}

Sátán folyvást azon dolgozik, hogy az embert megtévessze, és arra késztesse, hogy a bűnt erénynek, az erényt pedig bűnnek nevezze. És milyen „eredményes” munkát végez! Hányszor szidják és becsmérlik Isten hűséges szolgáit csak azért, mert bátran kiállnak az igazságért! Sátán eszközeit pedig dicsőítik és tömjénezik, sőt mártíroknak tartják, míg azok, akik Isten iránti hűségükért tiszteletet és bátorítást érdemelnének, magukra maradva hordják a gyanúsítgatás és bizalmatlanság terhét. {GC 192.3}   

Counterfeit holiness, spurious sanctification, is still doing its work of deception. Under various forms it exhibits the same spirit as in the days of Luther, diverting minds from the Scriptures and leading men to follow their own feelings and impressions rather than to yield obedience to the law of God. This is one of Satan's most successful devices to cast reproach upon purity and truth. {GC 193.1}

A szentség hamisítványa, a hamis megszentelődés ma is megtéveszti az embereket. Más formákban, de a Luther korában megmutatkozó szellemben eltérít embereket a Szentírástól, hogy saját érzéseiket és benyomásaikat kövessék Isten törvénye helyett. Ez Sátán egyik legsikeresebb cselfogása, az igazság és a tisztaság meggyalázása. {GC 193.1}   

Fearlessly did Luther defend the gospel from the attacks which came from every quarter. The word of God proved itself a weapon mighty in every conflict. With that word he warred against the usurped authority of the pope, and the rationalistic philosophy of the schoolmen, while he stood firm as a rock against the fanaticism that sought to ally itself with the Reformation. {GC 193.2}

Luther bátran védte az evangéliumot a mindenfelől érkező támadástól. Isten Igéje minden küzdelemben hatékony fegyvernek bizonyult. Ezzel az Igével harcolt Luther a pápa bitorolt hatalma és a teológusok racionalista filozófiája ellen, és sziklaszilárdan megállt a reformációnak szövetséget kínáló fanatizmussal szemben. {GC 193.2}   

Each of these opposing elements was in its own way setting aside the Holy Scriptures and exalting human wisdom as the source of religious truth and knowledge. Rationalism idolizes reason and makes this the criterion for religion. Romanism, claiming for her sovereign pontiff an inspiration descended in unbroken line from the apostles, and unchangeable through all time, gives ample opportunity for every species of extravagance and corruption to be concealed under the sanctity of the apostolic commission. The inspiration claimed by Munzer and his associates proceeded from no higher source than the vagaries of the imagination, and its influence was subversive of all authority, human or divine. True Christianity receives the word of God as the great treasure house of inspired truth and the test of all inspiration. {GC 193.3}

Ezek az ellenfelek a maguk módján mind félretették a Szentírást, és a vallási igazság és ismeret forrásaként az emberi bölcsességet dicsőítették. A racionalizmus isteníti az észt, és a vallás döntő tényezőjévé teszi. A katolicizmusnak, amely szerint a pápa az apostoli ihletettség egyenes ágú, soha nem változó örököse, bőven van lehetősége arra, hogy mindenféle túlkapást és romlottságot az apostoli megbízás sérthetetlenségének leple alá rejtsen. Münzer és társai „ihletettségének” a forrása sem magasabb rendű, mint a csapongó képzelet. Befolyása aláásott minden tekintélyt – emberit és istenit egyaránt. Az igazi kereszténység Isten szavát az ihletett igazság nagy kincsesházaként és minden kinyilatkoztatás próbaköveként fogadja el. {GC 193.3}   

Upon his return from the Wartburg, Luther completed his translation of the New Testament, and the gospel was soon after given to the people of Germany in their own language. This translation was received with great joy by all who loved the truth; but it was scornfully rejected by those who chose human traditions and the commandments of men. {GC 193.4}

Wartburgból való visszatérése után Luther befejezte az Újszövetség fordítását, és a német nép nemsokára anyanyelvén olvashatta az evangéliumot. E fordítást mindenki, aki szerette az igazságot, nagy örömmel fogadta. Azok pedig, akik az emberi hagyományokat és parancsolatokat választották, gúnyolódva elvetették. {GC 193.4}   

The priests were alarmed at the thought that the common people would now be able to discuss with them the precepts of God's word, and that their own ignorance would thus be exposed. The weapons of their carnal reasoning were powerless against the sword of the Spirit. Rome summoned all her authority to prevent the circulation of the Scriptures; but decrees, anathemas, and tortures were alike in vain. The more she condemned and prohibited the Bible, the greater was the anxiety of the people to know what it really taught. All who could read were eager to study the word of God for themselves. They carried it about with them, and read and reread, and could not be satisfied until they had committed large portions to memory. Seeing the favor with which the New Testament was received, Luther immediately began the translation of the Old, and published it in parts as fast as completed. {GC 194.1}

A papokat nyugtalanította az a gondolat, hogy a köznép most már meg tudja vitatni velük Isten szavának tanításait, így tudatlanságuk lelepleződik. Világias okoskodásuk fegyverei hatástalanok voltak a Lélek kardjával szemben. Róma minden tekintélyével igyekezett meggátolni a Szentírás terjesztését, de a rendeletekkel, egyházi átkokkal és kínzásokkal nem érte el a célját. Minél inkább kárhoztatta és tiltotta a Bibliát, az emberek annál jobban szerették volna tudni, hogy mit is tanít. Minden olvasni tudó ember sóvárgott arra, hogy maga kutathassa Isten Igéjét. Magukkal hordozták és olvasták, aztán újra olvasták, és addig nem nyugodtak, amíg hosszú részeket kívülről meg nem tanultak. Az Újtestamentum értékelése láttán Luther azonnal elkezdte az Ótestamentum fordítását, és mihelyt egy-egy rész elkészült, azonnal kiadta. {GC 194.1}   

Luther's writings were welcomed alike in city and in hamlet. “What Luther and his friends composed, others circulated. Monks, convinced of the unlawfulness of monastic obligations, desirous of exchanging a long life of slothfulness for one of active exertion, but too ignorant to proclaim the word of God, traveled through the provinces, visiting hamlets and cottages, where they sold the books of Luther and his friends. Germany soon swarmed with these bold colporteurs.”—Ibid., b. 9, ch. 11. {GC 194.2}

Luther írásait éppoly örömmel fogadták a nagyvárosban, mint a kis faluban. „Amit Luther és barátai megfogalmaztak, mások terjesztették. Szerzetesek, akik meggyőződtek a kolostori kötelezettségek törvénytelenségéről, és a hosszú, rest élet helyett erejüket megfeszítve dolgozni akartak, de akik túlságosan tudatlanok voltak ahhoz, hogy Isten szavát hirdessék, beutazták a tartományokat, felkeresték a falucskákat és a kunyhókat, hogy Luthernek és barátainak a könyveit árusítsák. Németországot csakhamar elárasztották ezek a bátor könyvterjesztők.” {GC 194.2}   

These writings were studied with deep interest by rich and poor, the learned and the ignorant. At night the teachers of the village schools read them aloud to little groups gathered at the fireside. With every effort some souls would be convicted of the truth and, receiving the word with gladness, would in their turn tell the good news to others. {GC 194.3}

Ezeket az írásokat nagy érdeklődéssel tanulmányozta gazdag és szegény, tanult és tanulatlan. A falusi iskolák tanítói esténként felolvastak belőlük a kandalló köré gyűlt kis csoportoknak. Minden egyes alkalommal egy-egy ember meggyőződött az igazságról, és örömmel fogadva az igét, tolmácsolta a jó hírt másoknak is. {GC 194.3}   

The words of Inspiration were verified: “The entrance of Thy words giveth light; it giveth understanding unto the simple.” Psalm 119:130. The study of the Scriptures was working a mighty change in the minds and hearts of the people. The papal rule had placed upon its subjects an iron yoke which held them in ignorance and degradation. A superstitious observance of forms had been scrupulously maintained; but in all their service the heart and intellect had had little part. The preaching of Luther, setting forth the plain truths of God's word, and then the word itself, placed in the hands of the common people, had aroused their dormant powers, not only purifying and ennobling the spiritual nature, but imparting new strength and vigor to the intellect. {GC 195.1}

Valósággá váltak ezek az ihletett szavak: „A Te beszéded megnyilatkozása világosságot ad, és oktatja az együgyűeket” (Zsolt. 119:130). A Szentírás tanulmányozása hatalmas változást hozott létre az emberek gondolkozásában és érzéseiben. A papi uralom vasigát helyezett alattvalóira, amely tudatlanságban és megalázottságban tartotta őket. A formaságokat és a babonás szertartásokat aprólékosan betartották. De istentiszteleteikhez az értelemnek és a szívnek nem sok köze volt. Luther feltárta Isten szavának egyszerű igazságait. A köznép kezébe adott Ige pedig felébresztette szunnyadó képességeiket. Nem csupán lelküket tisztította és nemesítette meg, hanem új erőt és elevenséget adott értelmüknek is. {GC 195.1}   

Persons of all ranks were to be seen with the Bible in their hands, defending the doctrines of the Reformation. The papists who had left the study of the Scriptures to the priests and monks now called upon them to come forward and refute the new teachings. But, ignorant alike of the Scriptures and of the power of God, priests and friars were totally defeated by those whom they had denounced as unlearned and heretical. “Unhappily,” said a Catholic writer, “Luther had persuaded his followers to put no faith in any other oracle than the Holy Scriptures.”—D'Aubigne, b. 9, ch. 11. Crowds would gather to hear the truth advocated by men of little education, and even discussed by them with learned and eloquent theologians. The shameful ignorance of these great men was made apparent as their arguments were met by the simple teachings of God's word. Laborers, soldiers, women, and even children, were better acquainted with the Bible teachings than were the priests and learned doctors. {GC 195.2}

Minden rendű és rangú embert lehetett látni Bibliával a kézben, amint védték a reformáció tanításait. A pápa hívei, akik a Szentírás kutatását a papokra és szerzetesekre hagyták, most felszólították őket, hogy lépjenek elő, és cáfolják meg az új tanításokat. De a papok és szerzetesek, akik híveikhez hasonlóan nem ismerték a Szentírást és Isten hatalmát, teljes kudarcot vallottak azokkal szemben, akiket tanulatlannak és eretneknek bélyegeztek. „Sajnos – mondta egy katolikus író – Luther rábírta követőit, hogy a Szentíráson kívül semmi más kinyilatkoztatásban ne higgyenek.” Tömegek gyűltek össze, hogy hallgassák azt az igazságot, amit egyszerű emberek hirdettek, sőt megvitattak művelt és ékes beszédű teológusokkal. E nagy emberek szégyenletes tudatlansága lelepleződött, amikor az egyszerű emberek Isten Igéjének világos tanításaival cáfolták meg érveiket. Munkások, katonák, nők, sőt még gyermekek is jobban ismerték a Biblia tanításait, mint a papok és tudós doktorok. {GC 195.2}   

The contrast between the disciples of the gospel and the upholders of popish superstition was no less manifest in the ranks of scholars than among the common people. “Opposed to the old champions of the hierarchy, who had neglected the study of languages and the cultivation of literature, ... were generous-minded youth, devoted to study, investigating Scripture, and familiarizing themselves with the masterpieces of antiquity. Possessing an active mind, an elevated soul, and intrepid heart, these young men soon acquired such knowledge that for a long period none could compete with them.... Accordingly, when these youthful defenders of the Reformation met the Romish doctors in any assembly, they attacked them with such ease and confidence that these ignorant men hesitated, became embarrassed, and fell into a contempt merited in the eyes of all.”—Ibid., b. 9, ch. 11. {GC 195.3}

Az evangélium követői és a római babonák vallói közötti kirívó különbség nem kevésbé volt nyilvánvaló a tudósok soraiban, mint a köznép között. „Ellentétben a hierarchia régi védelmezőivel, akik elhanyagolták a nyelvek tanulását és az irodalom művelését,… voltak nemes lelkű fiatalok, akik tanulásra szentelve életüket, kutatták a Szentírást, és megismerkedtek az ókor mesterműveivel. Ezek az éles elméjű, tiszta lelkületű, bátor szívű ifjak hamarosan annyi ismeretet szereztek, hogy jó ideig senki sem volt képes felvenni velük a versenyt… Így azután, amikor a reformációnak ezek az ifjú védelmezői valamilyen gyűlésen találkoztak a római doktorokkal, oly könnyedén és higgadtan vitáztak velük, hogy ezek a tudatlan emberek elbizonytalanodtak, zavarba jöttek, és szégyenben maradtak, amit mindenki szerint meg is érdemeltek.” {GC 195.3}   

As the Romish clergy saw their congregations diminishing, they invoked the aid of the magistrates, and by every means in their power endeavored to bring back their hearers. But the people had found in the new teachings that which supplied the wants of their souls, and they turned away from those who had so long fed them with the worthless husks of superstitious rites and human traditions. {GC 196.1}

Amikor a katolikus papság látta, hogy hívei elfogynak, a magisztrátusokhoz fordult segítségért, és minden hatalmában álló eszközzel igyekezett visszaszerezni hallgatóit. De az emberek lelki szükségleteit kielégítették az új tanítások, és elfordultak azoktól, akik oly régóta táplálták őket a babonás rítusok és emberi hagyományok semmit érő polyvájával. {GC 196.1}   

When persecution was kindled against the teachers of the truth, they gave heed to the words of Christ: “When they persecute you in this city, flee ye into another.” Matthew 10:23. The light penetrated everywhere. The fugitives would find somewhere a hospitable door opened to them, and there abiding, they would preach Christ, sometimes in the church, or, if denied that privilege, in private houses or in the open air. Wherever they could obtain a hearing was a consecrated temple. The truth, proclaimed with such energy and assurance, spread with irresistible power. {GC 196.2}

Az igazság tanítói, amikor az üldözés fellángolt ellenük, megfogadták Krisztus szavait: „Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba” (Mt. 10:23). A világosság eljutott mindenhova. A menekülők találtak egy hívogató kitárt ajtót, és azon a helyen maradva, Krisztust prédikálták – néha a templomban, vagy ha az bezárult előttük, magánházakban vagy a szabad ég alatt. Templommá szentelődött az a hely, ahol meghallgatták őket. A lendülettel és bizonyossággal prédikált igazság feltartóztathatatlanul terjedt. {GC 196.2}   

In vain both ecclesiastical and civil authorities were invoked to crush the heresy. In vain they resorted to imprisonment, torture, fire, and sword. Thousands of believers sealed their faith with their blood, and yet the work went on. Persecution served only to extend the truth, and the fanaticism which Satan endeavored to unite with it resulted in making more clear the contrast between the work of Satan and the work of God. {GC 196.3}

Hiába kérte a papság az egyházi és a polgári hatóságok segítségét az eretnekség szétmorzsolásához. Hiába folyamodtak bebörtönzéshez, kínzáshoz, tűzhöz és kardhoz. A hívők ezrei pecsételték meg vérükkel hitüket, és a munka ment tovább. Az üldözés is az igazság terjedését szolgálta. A fanatizmus pedig, amelyet Sátán az üldözéssel igyekezett párosítani, még nyilvánvalóbbá tette az Isten munkája és a Sátán munkája közti különbséget. {GC 196.3}