Foremost among those who were called to lead the church from the darkness of popery into the light of a purer faith, stood Martin Luther. Zealous, ardent, and devoted, knowing no fear but the fear of God, and acknowledging no foundation for religious faith but the Holy Scriptures, Luther was the man for his time; through him God accomplished a great work for the reformation of the church and the enlightenment of the world. {GC 120.1}
Luther Márton a legkiemelkedőbb azok között, akik által Isten a katolicizmus sötétségéből a tisztultabb hit világosságára vezette az egyházat. A buzgó, lánglelkű, mélyen vallásos Lutherre, aki az istenfélelmen kívül nem ismert más félelmet, és aki a vallásos hit alapjaként csak a Szentírást ismerte el, korának nagy szüksége volt. Általa Isten csodálatos munkát végzett, hogy az egyházat megreformálja és a világot felvilágosítsa. {GC 120.1}
Like the first heralds of the gospel, Luther sprang from the ranks of poverty. His early years were spent in the humble home of a German peasant. By daily toil as a miner his father earned the means for his education. He intended him for a lawyer; but God purposed to make him a builder in the great temple that was rising so slowly through the centuries. Hardship, privation, and severe discipline were the school in which Infinite Wisdom prepared Luther for the important mission of his life. {GC 120.2}
Az evangélium első hírnökeihez hasonlóan Luther is szegény család sarja volt. Gyermekéveit egy német parasztember szerény otthonában töltötte. Apja a bányászélet naponkénti fárasztó munkájával kereste meg fia iskoláztatásának költségeit. Ügyvédnek szánta. Isten azonban azt akarta, hogy magasztos templomát építse, amely oly lassan növekedett a századok során. Luthert a végtelen bölcsesség sok viszontagságok, nélkülözések és a kemény fegyelmezés iskolájában készítette fel élete fontos küldetésére. {GC 120.2}
Luther's father was a man of strong and active mind and great force of character, honest, resolute, and straightforward. He was true to his convictions of duty, let the consequences be what they might. His sterling good sense led him to regard the monastic system with distrust. He was highly displeased when Luther, without his consent, entered a monastery; and it was two years before the father was reconciled to his son, and even then his opinions remained the same. {GC 120.3}
Luther apja világos látású, jellemes, céltudatos, becsületes, egyenes ember volt. Azt tette, amit a meggyőződése diktált, nem félve a következményektől. Rendkívül józan ítélőképessége bizalmatlanná tette a szerzetességgel szemben. Szerfölött bosszankodott, amikor Luther az ő beleegyezése nélkül belépett egy kolostorba, és csak két év elteltével békült meg fiával. Nézetei azonban akkor sem változtak meg. {GC 120.3}
Luther's parents bestowed great care upon the education and training of their children. They endeavored to instruct them in the knowledge of God and the practice of Christian virtues. The father's prayer often ascended in the hearing of his son that the child might remember the name of the Lord and one day aid in the advancement of His truth. Every advantage for moral or intellectual culture which their life of toil permitted them to enjoy was eagerly improved by these parents. Their efforts were earnest and persevering to prepare their children for a life of piety and usefulness. With their firmness and strength of character they sometimes exercised too great severity; but the Reformer himself, though conscious that in some respects they had erred, found in their discipline more to approve than to condemn. {GC 121.1}
Luther szülei nagy gondot fordítottak gyermekeik nevelésére és iskoláztatására. Igyekeztek megtanítani őket Isten ismeretére és a keresztény erények gyakorlására. Az apa gyakran imádkozott fia hallatára azért, hogy a gyermek ne felejtse el az Úr nevét, és egy napon álljon igazságának ügye mellé. Ezek a szülők megragadták az erkölcsi és szellemi művelődés minden lehetőségét, amit csak fárasztó munkával telt életük megengedett. Lelkiismeretesen és rendületlenül igyekeztek gyermekeiket istenfélő, hasznos életre felkészíteni. A határozott és szilárd jellemű szülők néha túl szigorúak voltak, de a reformátor, aki jóllehet tudta, hogy egyes dolgokban tévedtek, fegyelmezésüket inkább helyeselte, mint elítélte. {GC 121.1}
At school, where he was sent at an early age, Luther was treated with harshness and even violence. So great was the poverty of his parents that upon going from home to school in another town he was for a time obliged to obtain his food by singing from door to door, and he often suffered from hunger. The gloomy, superstitious ideas of religion then prevailing filled him with fear. He would lie down at night with a sorrowful heart, looking forward with trembling to the dark future and in constant terror at the thought of God as a stern, unrelenting judge, a cruel tyrant, rather than a kind heavenly Father. {GC 121.2}
Az iskolában, ahova kicsi korában járt, keményen, sőt kegyetlenül bántak Lutherrel. Szülei olyan szegények voltak, hogy amikor egy másik városban járt iskolába, egy ideig kénytelen volt élelmét házról házra járva énekléssel megkeresni. Sokszor éhezett. Az akkori nyomasztó, vallásos, babonás elképzelések félelemmel töltötték el. Esténként nehéz szívvel feküdt le. Félt a sötét jövőtől. Állandó rettegésben élt, mert Istent nem jóságos mennyei Atyának, hanem szigorú, könyörtelen bírónak, kegyetlen zsarnoknak vélte. {GC 121.2}
Yet under so many and so great discouragements Luther pressed resolutely forward toward the high standard of moral and intellectual excellence which attracted his soul. He thirsted for knowledge, and the earnest and practical character of his mind led him to desire the solid and useful rather than the showy and superficial. {GC 121.3}
Luther ilyen súlyos és csüggesztő körülmények között is céltudatosan igyekezett kimagasló erkölcsi és szellemi tökéletességre, amit értékesnek tartott. Sokat szeretett volna tudni. Komolysága és gyakorlatiassága inkább a maradandó és hasznos, mint a látványos és felszínes dolgok utáni vágyat táplálta benne. {GC 121.3}
When, at the age of eighteen, he entered the University of Erfurt, his situation was more favorable and his prospects were brighter than in his earlier years. His parents having by thrift and industry acquired a competence, they were able to render him all needed assistance. And the influence of judicious friends had somewhat lessened the gloomy effects of his former training. He applied himself to the study of the best authors, diligently treasuring their most weighty thoughts and making the wisdom of the wise his own. Even under the harsh discipline of his former instructors he had early given promise of distinction, and with favorable influences his mind rapidly developed. A retentive memory, a lively imagination, strong reasoning powers, and untiring application soon placed him in the foremost rank among his associates. Intellectual discipline ripened his understanding and aroused an activity of mind and a keenness of perception that were preparing him for the conflicts of his life. {GC 121.4}
Tizennyolc éves korában, amikor beiratkozott az erfurti egyetemre, helyzete kedvezőbb lett, és kilátásai biztatóbbá váltak, mint fiatalabb korában. Szülei takarékossággal és szorgalommal rendezett anyagi helyzetet teremtettek, és minden szükséges segítséget meg tudtak adni neki. Józan barátainak befolyására pedig némiképp csökkent korábbi iskoláinak nyomasztó hatása. Szorgalmasan tanulmányozta a legjobb szerzők írásait, igyekezve legfontosabb gondolataikat emlékezetében elraktározni, és a bölcsek bölcsességét magáévá tenni. Korábbi tanárainak szigorú fegyelmezése ellenére is megmutatkozott benne a jövő kiváló embere, és a későbbi kedvező hatások következtében szellemileg rohamosan fejlődött. Biztos emlékezőtehetsége, eleven képzelőereje, jó logikája és fáradhatatlan szorgalma csakhamar társai élére emelte. A fegyelmezett tanulással megszerzett szellemi érettsége, élénk gondolkozása és jó felfogóképessége felkészítette a küzdelmes életre. {GC 121.4}
The fear of the Lord dwelt in the heart of Luther, enabling him to maintain his steadfastness of purpose and leading him to deep humility before God. He had an abiding sense of his dependence upon divine aid, and he did not fail to begin each day with prayer, while his heart was continually breathing a petition for guidance and support. “To pray well,” he often said, “is the better half of study.”—D'Aubigne, b. 2, ch. 2. {GC 122.1}
Luther félte az Urat. Ebből fakadt kitartó céltudatossága és Isten előtti mélységes alázata. Állandóan tudatában volt annak, hogy Isten segítsége nélkül semmit sem tehet. A napot mindig imával kezdte, és szüntelenül eligazításért, segítségért fohászkodott. „Aki jól imádkozik – mondta sokszor –, az a tanulás nagy részét elvégezte.” {GC 122.1}
While one day examining the books in the library of the university, Luther discovered a Latin Bible. Such a book he had never before seen. He was ignorant even of its existence. He had heard portions of the Gospels and Epistles, which were read to the people at public worship, and he supposed that these were the entire Bible. Now, for the first time, he looked upon the whole of God's word. With mingled awe and wonder he turned the sacred pages; with quickened pulse and throbbing heart he read for himself the words of life, pausing now and then to exclaim: “O that God would give me such a book for myself!”—Ibid., b. 2, ch. 2. Angels of heaven were by his side, and rays of light from the throne of God revealed the treasures of truth to his understanding. He had ever feared to offend God, but now the deep conviction of his condition as a sinner took hold upon him as never before. {GC 122.2}
Egy napon az egyetem könyvtárában böngészgetve Luther felfedezett egy latin Bibliát. Soha azelőtt nem látta ezt a könyvet. Azt sem tudta, hogy létezik. Hallott ugyan részleteket az evangéliumokból és az apostoli levelekből a nyilvános istentiszteleten, de azt gondolta, hogy az az egész Biblia. Életében most látta először a teljes Szentírást. Áhítattal vegyes csodálkozással lapozgatta a szent iratot. Érverése meggyorsult, és szíve hevesebben dobogott, amikor saját szemével olvasta az élet igéit. Néha megállt és felkiáltott: „ó, bárcsak Isten adna nekem egy ilyen könyvet!” Mennyei angyalok álltak mellette, és az Isten trónjától áradó fénysugarak felfedték előtte az igazság kincseit. Mindig félt attól, hogy megsérti Istent, de soha nem érezte ennyire, hogy milyen bűnös. {GC 122.2}
An earnest desire to be free from sin and to find peace with God led him at last to enter a cloister and devote himself to a monastic life. Here he was required to perform the lowest drudgery and to beg from house to house. He was at an age when respect and appreciation are most eagerly craved, and these menial offices were deeply mortifying to his natural feelings; but he patiently endured this humiliation, believing that it was necessary because of his sins. {GC 123.1}
A bűntől való szabadulás és az Istennel való megbékélés utáni mélységes vágy végül arra késztette, hogy kolostorba vonuljon, és szerzetesi életet éljen. Itt a legmegalázóbb munkát kellett végeznie. Azt is megkövetelték tőle, hogy házról házra járva kolduljon. Abban a korban volt, amikor az ember megbecsülésre és elismerésre sóvárog. Ezek az alantas szolgálatok mélységesen sértették természetes érzéseit. De türelmesen elviselte ezt a megalázást, mert azt hitte, hogy erre bűnei miatt szükség van. {GC 123.1}
Every moment that could be spared from his daily duties he employed in study, robbing himself of sleep and grudging even the time spent at his scanty meals. Above everything else he delighted in the study of God's word. He had found a Bible chained to the convent wall, and to this he often repaired. As his convictions of sin deepened, he sought by his own works to obtain pardon and peace. He led a most rigorous life, endeavoring by fasting, vigils, and scourgings to subdue the evils of his nature, from which the monastic life had brought no release. He shrank from no sacrifice by which he might attain to that purity of heart which would enable him to stand approved before God. “I was indeed a pious monk,” he afterward said, “and followed the rules of my order more strictly than I can express. If ever monk could obtain heaven by his monkish works, I should certainly have been entitled to it.... If it had continued much longer, I should have carried my mortifications even to death.”—Ibid., b. 2, ch. 3. As the result of this painful discipline he lost strength and suffered from fainting spasms, from the effects of which he never fully recovered. But with all his efforts his burdened soul found no relief. He was at last driven to the verge of despair. {GC 123.2}
Minden percet, amit napi feladatai megengedtek, tanulással töltött. Inkább nem aludt, és még a szűkös étel elfogyasztására is sajnálta az időt. Mindennél nagyobb örömet talált Isten Igéjének kutatásában. Rábukkant egy Bibliára, ami a kolostor falához volt láncolva, és ide sűrűn eljárt. Amikor még inkább meggyőződött a maga bűnös voltáról, arra törekedett, hogy saját cselekedetei által bűnbocsánatot szerezzen, és békét találjon. Szerfölött önmegtartóztató életet élt. Böjtöléssel, virrasztással és önsanyargatással igyekezett megzabolázni bűnös természetét, amelyen a szerzetesi élet semmit sem javított. Nem riadt vissza egyetlen olyan áldozattól sem, amely által szíve megtisztulását és Isten tetszésének elnyerését várhatta. „Igazán kegyes szerzetes voltam – mondta később. Szigorúbban követtem rendem szabályait, mint azt ki tudnám fejezni. Ha egy szerzetes egyáltalán elnyerheti a mennyet szerzetesi cselekedetei által, én minden bizonnyal jogot szereztem rá… Ha ez még sokáig tartott volna így, halálra sanyargattam volna magam.” E kínzó önfegyelmezés következtében legyengült, és ájulást okozó görcsöket kapott, amelyek kihatásaiból soha nem gyógyult meg. De minden igyekezete ellenére sem lett könnyebb lelkének terhe. Már a kétségbeesés határán volt. {GC 123.2}
When it appeared to Luther that all was lost, God raised up a friend and helper for him. The pious Staupitz opened the word of God to Luther's mind and bade him look away from himself, cease the contemplation of infinite punishment for the violation of God's law, and look to Jesus, his sin-pardoning Saviour. “Instead of torturing yourself on account of your sins, throw yourself into the Redeemer's arms. Trust in Him, in the righteousness of His life, in the atonement of His death.... Listen to the Son of God. He became man to give you the assurance of divine favor.” “Love Him who first loved you.”—Ibid., b. 2, ch. 4. Thus spoke this messenger of mercy. His words made a deep impression upon Luther's mind. After many a struggle with long-cherished errors, he was enabled to grasp the truth, and peace came to his troubled soul. {GC 123.3}
Amikor Luther úgy érezte, hogy minden elveszett, Isten egy barátot és segítőt adott mellé. A kegyes Staupitz megnyitotta előtte Isten Igéjét. Kérte, hogy ne önmagára nézzen, hanem bűnbocsátó Megváltójára, Jézusra; és ne foglalkozzon az Isten törvényének áthágásáért járó örök büntetéssel. „Ne gyötörd magad bűneid miatt, hanem vesd magad a Megváltó karjába! Bízzál benne, az Ő igaz életében, a halála általi engesztelésben!… Hallgasd Isten Fiát! Ő emberré lett, hogy biztosítson Isten pártfogásáról. Szeresd Őt, aki előbb szeretett téged!” Így beszélt a kegyelem hírnöke. Szavai mély nyomot hagytak Luther szívében. Sok-sok harc után, amelyet sokáig melengetett hibáival vívott, fel tudta fogni az igazságot, és nyugtalan lelkébe béke költözött. {GC 123.3}
Luther was ordained a priest and was called from the cloister to a professorship in the University of Wittenberg. Here he applied himself to the study of the Scriptures in the original tongues. He began to lecture upon the Bible; and the book of Psalm, the Gospels, and the Epistles were opened to the understanding of crowds of delighted listeners. Staupitz, his friend and superior, urged him to ascend the pulpit and preach the word of God. Luther hesitated, feeling himself unworthy to speak to the people in Christ's stead. It was only after a long struggle that he yielded to the solicitations of his friends. Already he was mighty in the Scriptures, and the grace of God rested upon him. His eloquence captivated his hearers, the clearness and power with which he presented the truth convinced their understanding, and his fervor touched their hearts. {GC 124.1}
Luthert pappá szentelték, és a kolostorból a wittenbergi egyetem meghívta professzorának. Wittenbergben eredeti nyelven szorgalmasan tanulmányozta, majd pedig tanította a Bibliát. A zsoltárokat, az evangéliumokat és az apostoli leveleket tömegek hallgatták nagy elragadtatással. Staupitz, Luther barátja és felettese, a szószéki szolgálatra, Isten szavának prédikálására buzdította. Luther vonakodott, érdemtelennek érezve magát arra, hogy Krisztus nevében szóljon az emberekhez. Csak hosszú küzdelem után engedett barátai kérlelésének. A Szentírásban már jártas volt, és Isten kegyelme nyugodott rajta. Ékesszólása lebilincselte hallgatóit; buzgalma érintette szívüket, az igazság világos és energikus feltárása pedig meggyőzte őket. {GC 124.1}
Luther was still a true son of the papal church and had no thought that he would ever be anything else. In the providence of God he was led to visit Rome. He pursued his journey on foot, lodging at the monasteries on the way. At a convent in Italy he was filled with wonder at the wealth, magnificence, and luxury that he witnessed. Endowed with a princely revenue, the monks dwelt in splendid apartments, attired themselves in the richest and most costly robes, and feasted at a sumptuous table. With painful misgivings Luther contrasted this scene with the self-denial and hardship of his own life. His mind was becoming perplexed. {GC 124.2}
Luther ekkor még a pápai egyház hű fia volt, és nem is gondolt arra, hogy ez valaha másként lesz. A Gondviselés utat készített neki egy római látogatásra. Gyalog ment, és útközben kolostorokban szállt meg. Az egyik olaszországi kolostor gazdagságán, pompáján és fényűzésén mélyen elcsodálkozott. A fejedelmi jövedelmet élvező szerzetesek pompás lakosztályokban laktak, a legdíszesebb és legdrágább ruhákba öltözködtek, roskadozó asztalokról lakomáztak. Luther fájó kétségek között állította szembe e képpel saját önmegtagadását és viszontagságait, és elbizonytalanodott. {GC 124.2}
At last he beheld in the distance the seven-hilled city. With deep emotion he prostrated himself upon the earth, exclaiming: “Holy Rome, I salute thee!”—Ibid., b. 2, ch. 6. He entered the city, visited the churches, listened to the marvelous tales repeated by priests and monks, and performed all the ceremonies required. Everywhere he looked upon scenes that filled him with astonishment and horror. He saw that iniquity existed among all classes of the clergy. He heard indecent jokes from prelates, and was filled with horror at their awful profanity, even during mass. As he mingled with the monks and citizens he met dissipation, debauchery. Turn where he would, in the place of sanctity he found profanation. “No one can imagine,” he wrote, “what sins and infamous actions are committed in Rome; they must be seen and heard to be believed. Thus they are in the habit of saying, ‘If there is a hell, Rome is built over it: it is an abyss whence issues every kind of sin.’”—Ibid., b. 2, ch. 6. {GC 124.3}
A távolban végre megpillantotta a hét halmon épült várost. Mélyen megindulva borult a földre, és így kiáltott: „ Szent Róma, köszöntelek!” És belépett a városba. Meglátogatta a templomokat, hallgatta a papok és szerzetesek csodálatos elbeszéléseit, és elvégzett minden megkövetelt szertartást. Mindenütt olyan látvány tárult elé, ami csodálkozással és iszonyattal töltötte el. A papság minden osztályában romlottságot látott. Főpapok ajkáról illetlen vicceket hallott, és elborzadt rettenetes szentségtörésükön, ami még a mise alkalmával sem maradt el. A szerzetesek és a polgárok közé vegyülve tékozlással és kicsapongással találkozott. Amikor a szent helyek felé fordult, szentségtörést látott. „Senki el sem képzelheti – írta –, micsoda bűnöket és becstelen cselekedeteket követnek el Rómában. Látni és hallani kell, hogy elhiggye az ember. Az a mondás járja: »Ha van pokol, Róma afölé épült.« Olyan örvény ez, ami mindenféle bűnt bocsát ki magából.” {GC 124.3}
By a recent decretal an indulgence had been promised by the pope to all who should ascend upon their knees “Pilate's staircase,” said to have been descended by our Saviour on leaving the Roman judgment hall and to have been miraculously conveyed from Jerusalem to Rome. Luther was one day devoutly climbing these steps, when suddenly a voice like thunder seemed to say to him: “The just shall live by faith.” Romans 1:17. He sprang to his feet and hastened from the place in shame and horror. That text never lost its power upon his soul. From that time he saw more clearly than ever before the fallacy of trusting to human works for salvation, and the necessity of constant faith in the merits of Christ. His eyes had been opened, and were never again to be closed, to the delusions of the papacy. When he turned his face from Rome he had turned away also in heart, and from that time the separation grew wider, until he severed all connection with the papal church. {GC 125.1}
A pápa egyik újabb rendelete bűnbocsánatot ígért mindazoknak, akik térdelve megmásszák „Pilátus lépcsőjé”-t, amelyen a legenda szerint Megváltónk leereszkedett, miután távozott a rómaiak tárgyalóterméből, és csodaképpen Jeruzsálemből Rómába került. Luther egy napon áhítatosan kapaszkodott fel ezen a lépcsőn, amikor hirtelen mennydörgésszerű hangon ezt hallotta: „Az igaz ember… hitből él” (Rm. 1:17). Luther talpra ugrott, és szégyenkezéssel vegyes rémülettel sietett el onnan. Ez az ige soha nem csökkenő súllyal élt ezután lelkében. Ettől kezdve tisztábban látta, mint valaha, milyen nagy tévedés az emberi cselekedetek üdvözítő erejében bízni, és milyen nagy szükség van a Krisztus érdemeibe vetett állhatatos hitre. Szeme kinyílt, és soha többé nem volt vak a pápa megtévesztéseivel szemben. Amikor arcát elfordította Rómától, szívében is elfordult tőle, és ettől kezdve egyre jobban mélyült a szakadék, mígnem Luther megszakított minden kapcsolatot a pápai egyházzal. {GC 125.1}
After his return from Rome, Luther received at the University of Wittenberg the degree of doctor of divinity. Now he was at liberty to devote himself, as never before, to the Scriptures that he loved. He had taken a solemn vow to study carefully and to preach with fidelity the word of God, not the sayings and doctrines of the popes, all the days of his life. He was no longer the mere monk or professor, but the authorized herald of the Bible. He had been called as a shepherd to feed the flock of God, that were hungering and thirsting for the truth. He firmly declared that Christians should receive no other doctrines than those which rest on the authority of the Sacred Scriptures. These words struck at the very foundation of papal supremacy. They contained the vital principle of the Reformation. {GC 125.2}
Amikor Luther Rómából visszatért, a wittenbergi egyetemen megkapta a hittudományok doktora címet. Most szabadabban szentelhette magát a szeretett Szentírás kutatásának, mint bármikor azelőtt. Ünnepélyesen megfogadta, hogy egész életében Isten Igéjét fogja figyelmesen tanulmányozni és becsületesen prédikálni, nem pedig a pápák mondásait és tanait. Most már nemcsak szerzetes és egyetemi tanár volt, hanem a Biblia hivatalos hirdetője is. Isten elhívta, hogy pásztorolja nyáját, amely éhezett és szomjazott az igazságra. Luther határozottan kimondta, hogy a keresztényeknek csak a Szentírás tekintélyével alátámasztott tanítást szabad elfogadniuk. Ezek a szavak a pápai fennhatóság alapját ingatták meg, és a reformáció létfontosságú elvét hangsúlyozták. {GC 125.2}
Luther saw the danger of exalting human theories above the word of God. He fearlessly attacked the speculative infidelity of the schoolmen and opposed the philosophy and theology which had so long held a controlling influence upon the people. He denounced such studies as not only worthless but pernicious, and sought to turn the minds of his hearers from the sophistries of philosophers and theologians to the eternal truths set forth by prophets and apostles. {GC 126.1}
Luther látta, hogy veszélyes dolog az emberi elméleteket Isten Igéje fölé emelni. Bátran támadta az okoskodó teológusok hitetlenségét, és ellenezte azt a filozófiát és teológiát, amely oly sokáig irányította és befolyásolta az embereket. Nem csupán értéktelennek bélyegezte ezeket a tanításokat, hanem ártalmasnak is tartotta őket, és igyekezett hallgatói figyelmét a filozófusok és teológusok álokoskodásairól a próféták és apostolok által ismertetett igazságra irányítani. {GC 126.1}
Precious was the message which he bore to the eager crowds that hung upon his words. Never before had such teachings fallen upon their ears. The glad tidings of a Saviour's love, the assurance of pardon and peace through His atoning blood, rejoiced their hearts and inspired within them an immortal hope. At Wittenberg a light was kindled whose rays should extend to the uttermost parts of the earth, and which was to increase in brightness to the close of time. {GC 126.2}
Drága volt az az üzenet, amelyet tolmácsolt a szavain csüggő lelkes tömegeknek. Soha nem hallottak ilyen tanítást. A Megváltó szeretetének örvendetes híre, a Jézus engesztelő vére által ígért bocsánat és béke megörvendeztette szívüket, és az örökkévalóság reménységét ébresztette bennük. Wittenbergben fény gyúlt. Sugarainak el kellett jutniuk a föld legtávolabbi részeibe is, hogy az idők végéig egyre fényesebben ragyogjanak. {GC 126.2}
But light and darkness cannot harmonize. Between truth and error there is an irrepressible conflict. To uphold and defend the one is to attack and overthrow the other. Our Saviour Himself declared: “I came not to send peace, but a sword.” Matthew 10:34. Said Luther, a few years after the opening of the Reformation: “God does not guide me, He pushes me forward. He carries me away. I am not master of myself. I desire to live in repose; but I am thrown into the midst of tumults and revolutions.”—D'Aubigne, b. 5, ch. 2. He was now about to be urged into the contest. {GC 126.3}
De a fény és a sötétség nem férhet meg egymással. Az igazság és tévelygés között kibékíthetetlen ellentét van. Az egyik fenntartása és megvédése a másik megtámadását és megdöntését jelenti. A Megváltó kijelentette „Nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert” (Mt. 10:34). Néhány évvel a reformáció kezdete után Luther ezt mondta: „Isten nem vezet, hanem előre taszít. Magával ragad. Nem vagyok a magam ura. Szeretnék nyugodtan élni, de belekényszerültem a kavargások és forrongások közepébe.” A küzdelem már a küszöbön volt. Nem térhetett ki előle. {GC 126.3}
The Roman Church had made merchandise of the grace of God. The tables of the money-changers (Matthew 21:12) were set up beside her altars, and the air resounded with the shouts of buyers and sellers. Under the plea of raising funds for the erection of St. Peter's Church at Rome, indulgences for sin were publicly offered for sale by the authority of the pope. By the price of crime a temple was to be built up for God's worship—the cornerstone laid with the wages of iniquity! But the very means adopted for Rome's aggrandizement provoked the deadliest blow to her power and greatness. It was this that aroused the most determined and successful of the enemies of popery, and led to the battle which shook the papal throne and jostled the triple crown upon the pontiff's head. {GC 127.1}
A római egyház áruba bocsátotta Isten kegyelmét. A pénzváltók asztalát (Mt. 21:12) az oltár mellett állította fel. A levegő visszhangzott a vevők és árusok kiabálásától. A pápa azzal az ürüggyel, hogy a római Szent Péter-templom építéséhez gyűjti a pénzt, nyilvánosan árultatta a bűnbocsánatot. Bűncselekmények árából akartak Isten tiszteletére templomot építeni, szegletkövének lerakását pedig gonoszsággal akarták kifizetni. De éppen az az eszköz, amelyet Róma a maga tekintélyének növelésére alkalmazott, hívta ki a halálos csapást hatalma és nagysága ellen. Ez rázta fel a katolicizmus legelszántabb és legsikeresebb ellenfeleit, és ez vezetett ahhoz a harchoz, amely megingatta a pápa trónját és fején a hármas koronát. {GC 127.1}
The official appointed to conduct the sale of indulgences in Germany—Tetzel by name—had been convicted of the basest offenses against society and against the law of God; but having escaped the punishment due for his crimes, he was employed to further the mercenary and unscrupulous projects of the pope. With great effrontery he repeated the most glaring falsehoods and related marvelous tales to deceive an ignorant, credulous, and superstitious people. Had they possessed the word of God they would not have been thus deceived. It was to keep them under the control of the papacy, in order to swell the power and wealth of her ambitious leaders, that the Bible had been withheld from them. (See John C. L. Gieseler, A Compendium of Ecclesiastical History, per. 4, sec. 1, par. 5.) {GC 127.2}
A bűnbocsánat árulásának németországi főmegbízottját – név szerint Tetzelt – előzőleg elítélték, mert a leggaládabbul megsértette Isten és a társadalom törvényét. De megmenekült a bűncselekményeiért kijáró büntetéstől, és a pápa felhasználta a maga nyereségvágyó és lelkiismeretlen céljaira. Tetzel arcátlanul mondogatta a legégbekiáltóbb hazugságokat, és csodálatos mesékkel vezette félre a tudatlan, hiszékeny és babonás népet. Ha ismerték volna Isten szavát, nem lehetett volna megtéveszteni őket. A pápaság azért rejtette el a Bibliát az emberek elől, hogy saját befolyása alatt tartsa őket, hogy becsvágyó vezetői hatalmát és vagyonát növelje. {GC 127.2}
As Tetzel entered a town, a messenger went before him, announcing: “The grace of God and of the holy father is at your gates.”—D'Aubigne, b. 3, ch. 1. And the people welcomed the blasphemous pretender as if he were God Himself come down from heaven to them. The infamous traffic was set up in the church, and Tetzel, ascending the pulpit, extolled the indulgences as the most precious gift of God. He declared that by virtue of his certificates of pardon all the sins which the purchaser should afterward desire to commit would be forgiven him, and that “not even repentance is necessary.”—Ibid., b. 3, ch. 1. More than this, he assured his hearers that the indulgences had power to save not only the living but the dead; that the very moment the money should clink against the bottom of his chest, the soul in whose behalf it had been paid would escape from purgatory and make its way to heaven. (See K. R. Hagenbach, History of the Reformation, vol. 1, p. 96.) {GC 127.3}
Amikor Tetzel belépett egy városba, futár ment előtte, és közhírré tette: „Isten és a szentatya kegyelme van kapuitoknál.” És az emberek úgy fogadták az istenkáromló csalót, mintha Isten jött volna le hozzájuk a mennyből. A becstelen üzérkedés a templomban folyt, és Tetzel a szószékre lépve Isten legdrágább ajándékaként dicsőítette a búcsút. Kijelentette, hogy akik bűnbocsátó cédulát vásárolnak, minden bűnükre, amelyet a jövőben elkövetnek, bocsánatot kapnak, és „még bűnbánatra sincs szükség.” Sőt arról is biztosította hallgatóit, hogy a bűnbocsátó cédulák nemcsak az élőket, hanem a halottakat is megmentik; hogy abban a pillanatban, amikor a pénz megcsörren pénzesládája fenekén, annak a lelke, akiért kifizették, megmenekül a purgatóriumtól, és elindul a menny felé. {GC 127.3}
When Simon Magus offered to purchase of the apostles the power to work miracles, Peter answered him: “Thy money perish with thee, because thou hast thought that the gift of God may be purchased with money.” Acts 8:20. But Tetzel's offer was grasped by eager thousands. Gold and silver flowed into his treasury. A salvation that could be bought with money was more easily obtained than that which requires repentance, faith, and diligent effort to resist and overcome sin. (See Appendix note for page 59.) {GC 128.1}
Péter így válaszolt Simon mágusnak, aki az apostoloktól meg akarta vásárolni a csodatevő erőt: „A te pénzed veled együtt vesszen el, mivel azt gondoltad, hogy az Istennek ajándéka pénzen megvehető” (Acs. 8:20). Tetzel ajánlatán azonban ezrek kaptak mohón. Kincstárába ömlött az arany és az ezüst. A pénzen megvásárolható üdvösség olcsóbb, mint az az üdvösség, amely bűnbánatot, hitet, a bűn legyőzéséhez pedig kitartó erőfeszítést igényel. {GC 128.1}
The doctrine of indulgences had been opposed by men of learning and piety in the Roman Church, and there were many who had no faith in pretensions so contrary to both reason and revelation. No prelate dared lift his voice against this iniquitous traffic; but the minds of men were becoming disturbed and uneasy, and many eagerly inquired if God would not work through some instrumentality for the purification of His church. {GC 128.2}
A búcsú tanútételét a katolikus egyház számos művelt és kegyes tagja ellenezte, és sokan nem hittek a józanésszel és a kinyilatkoztatással ellentétes tanításokban. Egyetlen főpap sem merte felemelni szavát e gonosz üzérkedés ellen, de a köznépet aggasztotta és nyugtalanította ez a dolog. Sokan türelmetlenül kérdezték, vajon Isten nem tesz semmit az egyház megtisztításáért? {GC 128.2}
Luther, though still a papist of the straitest sort, was filled with horror at the blasphemous assumptions of the indulgence mongers. Many of his own congregation had purchased certificates of pardon, and they soon began to come to their pastor, confessing their various sins, and expecting absolution, not because they were penitent and wished to reform, but on the ground of the indulgence. Luther refused them absolution, and warned them that unless they should repent and reform their lives, they must perish in their sins. In great perplexity they repaired to Tetzel with the complaint that their confessor had refused his certificates; and some boldly demanded that their money be returned to them. The friar was filled with rage. He uttered the most terrible curses, caused fires to be lighted in the public squares, and declared that he “had received an order from the pope to burn all heretics who presumed to oppose his most holy indulgences.”—D'Aubigne, b. 3, ch. 4. {GC 128.3}
Luther, aki még mindig katolikus volt, mégpedig a legszigorúbbak közül való, elborzadt a bűnbocsátás árusának istenkáromló vakmerősége láttán. Saját gyülekezetéből is sokan vásároltak bűnbocsátó cédulákat. Majd csakhamar felkeresték lelkészüket, és bűneiket megvallva feloldozást akartak kapni; nem mintha a bűnt megbánva meg akartak volna javulni, hanem a búcsú alapján. Luther megtagadta feloldozásukat, és figyelmeztette őket, hogy ha nem bánják meg bűneiket, és nem változnak meg, elvesznek. Ezek után kétségek között visszamentek Tetzelhez, – és elpanaszolták, hogy gyóntatójuk nem fogadta el céduláját. Néhányan még bátran vissza is követelték a pénzüket. A szerzetest elöntötte a harag, és a legiszonyúbb átkokat szórta. A köztereken tüzet gyújtatott, és azt mondta: „a pápától parancsot kapott, hogy eretnekként égessen el mindenkit, aki ellenezni merészeli legszentebb búcsúit”. {GC 128.3}
Luther now entered boldly upon his work as a champion of the truth. His voice was heard from the pulpit in earnest, solemn warning. He set before the people the offensive character of sin, and taught them that it is impossible for man, by his own works, to lessen its guilt or evade its punishment. Nothing but repentance toward God and faith in Christ can save the sinner. The grace of Christ cannot be purchased; it is a free gift. He counseled the people not to buy indulgences, but to look in faith to a crucified Redeemer. He related his own painful experience in vainly seeking by humiliation and penance to secure salvation, and assured his hearers that it was by looking away from himself and believing in Christ that he found peace and joy. {GC 129.1}
Luther az igazság bajnokaként most bátran munkához látott. A szószékről komolyan és ünnepélyesen figyelmeztette hallgatóit. Feltárta előttük a bűn visszataszító voltát, és azt, hogy az ember képtelen saját cselekedeteivel kisebbíteni vétkességét, vagy elkerülni a megérdemelt büntetést. A bűnös ember csak akkor juthat üdvösséghez, ha Isten előtt megbánja bűneit, és hisz Krisztusban. Krisztus kegyelmét nem lehet megvásárolni. Krisztus kegyelme ingyen van, ajándék. Azt tanácsolta az embereknek, hogy ne bűnbocsátó cédulákat vásároljanak, hanem tekintsenek hittel a keresztre feszített Megváltóra. Elmondta hallgatóinak saját fájó élményét, hogy megalázkodással és vezekléssel hiába igyekezett üdvösséget szerezni; hogy akkor lelt békére és örömre, amikor önmagáról levéve tekintetét, hitét Krisztusba vetette. {GC 129.1}
As Tetzel continued his traffic and his impious pretensions, Luther determined upon a more effectual protest against these crying abuses. An occasion soon offered. The castle church of Wittenberg possessed many relics, which on certain holy days were exhibited to the people, and full remission of sins was granted to all who then visited the church and made confession. Accordingly on these days the people in great numbers resorted thither. One of the most important of these occasions, the festival of All Saints, was approaching. On the preceding day, Luther, joining the crowds that were already making their way to the church, posted on its door a paper containing ninety-five propositions against the doctrine of indulgences. He declared his willingness to defend these theses next day at the university, against all who should see fit to attack them. {GC 129.2}
Amikor Tetzel folytatta a kufárkodást és hamis állításait, Luther elhatározta, hogy hatékonyabban fog tiltakozni az égbekiáltó visszaélések ellen. Nemsokára alkalom kínálkozott erre. A wittenbergi vártemplomnak számos ereklyéje volt, amelyeket bizonyos ünnepeken közszemlére tettek ki, és teljes bűnbocsánatot ígértek azoknak, akik ekkor elmennek a templomba és meggyónnak. Ezért ezeken a napokon nagyon sokan keresték fel a templomot. Közeledett a mindenszentek ünnepe, az egyik legfontosabb ilyen alkalom. Egy nappal előbb Luther a templom felé igyekvő tömeghez csatlakozott, és a templom kapujára egy papírlapot tűzött, amelyen a búcsú tana elleni kilencvenöt tétele állt. Luther kijelentette, hogy hajlandó e tételeket másnap az egyetemen megvédeni mindazokkal szemben, akik ezzel nem értenek egyet. {GC 129.2}
His propositions attracted universal attention. They were read and reread, and repeated in every direction. Great excitement was created in the university and in the whole city. By these theses it was shown that the power to grant the pardon of sin, and to remit its penalty, had never been committed to the pope or to any other man. The whole scheme was a farce,—an artifice to extort money by playing upon the superstitions of the people,—a device of Satan to destroy the souls of all who should trust to its lying pretensions. It was also clearly shown that the gospel of Christ is the most valuable treasure of the church, and that the grace of God, therein revealed, is freely bestowed upon all who seek it by repentance and faith. {GC 130.1}
Luther tételei nagy érdeklődést keltettek. Az emberek újra meg újra elolvasták, és mindenütt mondogatták. Felbolydult az egyetem és az egész város. Ezek a tételek feltárták, hogy soha senki – sem a pápa, sem más – nem kapott hatalmat a bűnbocsánat adására, sem a büntetés elengedésére. Az egész rendszer értelmetlenség, Sátán fortélya, ügyes fogás, amelynek az a célja, hogy pénzt csikarjanak ki az emberektől babonaságuk kihasználásával, és amely tönkreteszi mindazok lelkét, akik elhiszik e hazugságokat. Luther azt is világosan kimutatta, hogy az egyház legértékesebb kincse Krisztus evangéliuma, és hogy a benne kinyilatkoztatott isteni kegyelemben ingyen részesül mindenki, aki bűnbánattal és hittel igényli. {GC 130.1}
Luther's theses challenged discussion; but no one dared accept the challenge. The questions which he proposed had in a few days spread through all Germany, and in a few weeks they had sounded throughout Christendom. Many devoted Romanists, who had seen and lamented the terrible iniquity prevailing in the church, but had not known how to arrest its progress, read the propositions with great joy, recognizing in them the voice of God. They felt that the Lord had graciously set His hand to arrest the rapidly swelling tide of corruption that was issuing from the see of Rome. Princes and magistrates secretly rejoiced that a check was to be put upon the arrogant power which denied the right of appeal from its decisions. {GC 130.2}
Luther tételei vitára hívtak. De senki sem merte elfogadni a kihívást. Az általa felvetett kérdések néhány nap leforgása alatt elterjedtek egész Németországban, és néhány hét múlva az egész keresztény világ visszhangzott tőlük. Sok buzgó római katolikus, aki látta és fájlalta az egyház iszonyú romlottságát, de nem tudta, miként állítsa meg ezt a folyamatot, nagy örömmel olvasta a tételeket. Sokan Isten hangját ismerték fel bennük. Úgy érezték, hogy a könyörületes Isten kinyújtotta kezét, hogy megállítsa a római Szentszéktől kiinduló romlottság rohamosan duzzadó áradatát. A fejedelmek és a magisztrátusok titokban örültek, hogy megtörik a befolyása annak a fennhéjázó hatalomnak, amely megtagadja a döntései elleni fellebbezés jogát. {GC 130.2}
But the sin-loving and superstitious multitudes were terrified as the sophistries that had soothed their fears were swept away. Crafty ecclesiastics, interrupted in their work of sanctioning crime, and seeing their gains endangered, were enraged, and rallied to uphold their pretensions. The Reformer had bitter accusers to meet. Some charged him with acting hastily and from impulse. Others accused him of presumption, declaring that he was not directed of God, but was acting from pride and forwardness. “Who does not know,” he responded, “that a man rarely puts forth any new idea without having some appearance of pride, and without being accused of exciting quarrels? ... Why were Christ and all the martyrs put to death? Because they seemed to be proud contemners of the wisdom of the time, and because they advanced novelties without having first humbly taken counsel of the oracles of the ancient opinions.” {GC 130.3}
A bűnszerető, babonás tömegek azonban megrémültek, amikor a félelmüket csillapító álokoskodások halomra dőltek. A bűnt szentesítő munkájukban megzavart körmönfont egyházi személyek, akik látták, hogy nyereségük veszélyben van, felbőszültek, és összefogtak, hogy megvédjék hamis állításaikat. A reformátornak elszánt vádolókkal kellett szembeszállnia. Egyesek elhamarkodottsággal és meggondolatlansággal vádolták. Mások azt mondták róla, hogy öntelt, akit nem Isten irányít, hanem kérkedésből és túlbuzgóságból cselekszik. „Ki ne tudná – válaszolta –, hogy ritkán állhat elő valaki új tannal a kérkedés látszata nélkül, vagy anélkül, hogy vitára való izgatással ne vádolnák?… Miért ölték meg Krisztust és az összes vértanút? Mert azt hitték róluk, hogy öntelten lenézik a kor bölcsességét, és mert új dolgokkal jöttek elő, anélkül hogy alázatosan megkérdezték volna az ősi nézetek bölcseit.” {GC 130.3}
Though Luther had been moved by the Spirit of God to begin his work, he was not to carry it forward without severe conflicts. The reproaches of his enemies, their misrepresentation of his purposes, and their unjust and malicious reflections upon his character and motives, came in upon him like an overwhelming flood; and they were not without effect. He had felt confident that the leaders of the people, both in the church and in the schools, would gladly unite with him in efforts for reform. Words of encouragement from those in high position had inspired him with joy and hope. Already in anticipation he had seen a brighter day dawning for the church. But encouragement had changed to reproach and condemnation. Many dignitaries, of both church and state, were convicted of the truthfulness of his theses; but they soon saw that the acceptance of these truths would involve great changes. To enlighten and reform the people would be virtually to undermine the authority of Rome, to stop thousands of streams now flowing into her treasury, and thus greatly to curtail the extravagance and luxury of the papal leaders. Furthermore, to teach the people to think and act as responsible beings, looking to Christ alone for salvation, would overthrow the pontiff's throne and eventually destroy their own authority. For this reason they refused the knowledge tendered them of God and arrayed themselves against Christ and the truth by their opposition to the man whom He had sent to enlighten them. {GC 131.2}
Luthert Isten Lelke indította el a munkába. Ez a munka kemény küzdelmekkel teljes volt. Luther ellenségeinek gyalázkodása, szándékainak elferdítése, jellemének és indítékainak igaztalan és rosszindulatú bírálgatása elsöprő áradatként zúdult rá, és nem maradt hatástalan. Korábban meg volt győződve arról, hogy a nép vezetői mind az egyházban, mind az iskolában örömmel fognak csatlakozni reformációs munkájához. A magas tisztségű személyek bátorító szavai örömmel és reménységgel töltötték el. Már előre látta az egyház verőfényesebb napjának pirkadását. De a bátorítás rosszallássá és kárhoztatássá változott. Sok egyházi és állami méltóság meg volt ugyan győződve Luther tételeinek igaz voltáról, de csakhamar felismerték, hogy ezeknek az igazságoknak az elfogadása nagy változásokkal járna. A nép felvilágosítása és megreformálása voltaképp aláásná Róma tekintélyét. Ezernyi patak apadna el, amely most a pápai kincstárba folyik, és ez nagyban korlátozná a pápai vezetők tékozlását és fényűzését. Ha a nép megtanul önálló lényként gondolkozni és cselekedni, és egyedül Krisztustól várja üdvösségét, a pápa trónja megdől, és végül a papok is elvesztik hatalmukat. Ezért elutasították azt a világosságot, amelyet Isten kínált nekik, és a felvilágosításukra küldött embert elutasítva, szembefordultak Krisztussal és az igazsággal. {GC 131.2}
Luther trembled as he looked upon himself—one man opposed to the mightiest powers of earth. He sometimes doubted whether he had indeed been led of God to set himself against the authority of the church. “Who was I,” he writes, “to oppose the majesty of the pope, before whom ... the kings of the earth and the whole world trembled? ... No one can know what my heart suffered during these first two years, and into what despondency, I may say into what despair, I was sunk.”—Ibid., b. 3, ch. 6. But he was not left to become utterly disheartened. When human support failed, he looked to God alone and learned that he could lean in perfect safety upon that all-powerful arm. {GC 132.1}
Luther reszketett, amikor önmagára nézett – egyetlen emberként állt szembe a föld legnagyobb hatalmasságaival. Néha kétségbe vonta, hogy valóban Isten indította az egyház tekintélye elleni lázadásra. „Ki voltam én – írja –, hogy szembeszálljak a pápa tekintélyével, aki előtt… a föld királyai és az egész világ reszket?… Senki nem tudhatja, mennyit szenvedtem lélekben az első két évben, és milyen csüggedésbe, azt is mondhatnám, hogy kétségbeesésbe süllyedtem.” De Isten nem engedte, hogy szolgája teljesen elcsüggedjen. Amikor nem volt emberi támasza, csak Istenre tekintett, és megtanulta, hogy a Mindenható karjára teljes biztonsággal támaszkodhat. {GC 132.1}
To a friend of the Reformation Luther wrote: “We cannot attain to the understanding of Scripture either by study or by the intellect. Your first duty is to begin by prayer. Entreat the Lord to grant you, of His great mercy, the true understanding of His word. There is no other interpreter of the word of God than the Author of this word, as He Himself has said, ‘They shall be all taught of God.’ Hope for nothing from your own labors, from your own understanding: trust solely in God, and in the influence of His Spirit. Believe this on the word of a man who has had experience.”—Ibid., b. 3, ch. 7. Here is a lesson of vital importance to those who feel that God has called them to present to others the solemn truths for this time. These truths will stir the enmity of Satan and of men who love the fables that he has devised. In the conflict with the powers of evil there is need of something more than strength of intellect and human wisdom. {GC 132.2}
A reformáció egyik hívének Luther ezt írta: „A Szentírást sem tanulással, sem értelemmel nem érthetjük meg. Először is imával kell kezdened! Könyörögj az Úrhoz, kegyelme által engedje meg, hogy az Írásokat megértsd! Isten szavának nincs más tolmácsolója, mint maga a Szerző, ahogy mondja is: »Mindnyájan Istentől tanítottak lesznek«. Saját munkádtól vagy értelmedtől ne remélj semmit! Egyedül Istenben és Lelkének befolyásában bízzál! Hidd el ezt egy olyan embernek, aki mindezeket tapasztalatból mondja!” Ebben létfontosságú tanulság rejlik azok számára, akik érzik, hogy Isten hívta el őket a koruknak szóló ünnepélyes igazságok hirdetésére. Ezek az igazságok felszítják Sátán és a koholmányait kedvelő emberek ellenségeskedését. A gonoszság hatalmaival vívott küzdelemben értelmi képességeknél és emberi bölcsességnél többre van szükség. {GC 132.2}
When enemies appealed to custom and tradition, or to the assertions and authority of the pope, Luther met them with the Bible and the Bible only. Here were arguments which they could not answer; therefore the slaves of formalism and superstition clamored for his blood, as the Jews had clamored for the blood of Christ. “He is a heretic,“ cried the Roman zealots. “It is high treason against the church to allow so horrible a heretic to live one hour longer. Let the scaffold be instantly erected for him!”—Ibid., b. 3, ch. 9. But Luther did not fall a prey to their fury. God had a work for him to do, and angels of heaven were sent to protect him. Many, however, who had received from Luther the precious light were made the objects of Satan's wrath and for the truth's sake fearlessly suffered torture and death. {GC 132.3}
Amikor az ellenség szokásokra és hagyományokra, vagy a pápa kijelentéseire és tekintélyére hivatkozott, Luther a Bibliával és egyedül a Bibliával felelt. A támadók a Biblia érveire nem tudtak válaszolni. Ezért a formaságok és a babona rabjai Luther vérére áhítoztak, miként a zsidók Krisztus vérére. „Eretnek – kiáltották Róma fanatikusai. – Az egyház elleni árulás lenne, ha engednénk ezt a szörnyű eretneket akár csak egy óráig is tovább élni. Azonnal fel kell állítani számára a vérpadot!” De Luther nem lett dühük prédája. Isten feladattal bízta meg, és a menny angyalait küldte védelmére. Sokan azonban, akik elfogadták Luthertől a drága világosságot, ki voltak téve Sátán haragjának, és az igazságért bátran elviselték a kínzást és a halált. {GC 132.3}
Luther's teachings attracted the attention of thoughtful minds throughout all Germany. From his sermons and writings issued beams of light which awakened and illuminated thousands. A living faith was taking the place of the dead formalism in which the church had so long been held. The people were daily losing confidence in the superstitions of Romanism. The barriers of prejudice were giving way. The word of God, by which Luther tested every doctrine and every claim, was like a two-edged sword, cutting its way to the hearts of the people. Everywhere there was awakening a desire for spiritual progress. Everywhere was such a hungering and thirsting after righteousness as had not been known for ages. The eyes of the people, so long directed to human rites and earthly mediators, were now turning in penitence and faith to Christ and Him crucified. {GC 133.1}
Luther tanításai egész Németországban magukra vonták a gondolkodó emberek figyelmét. Prédikációiból és írásaiból olyan fény áradt, amely emberek ezreit ébresztette és világosította fel. Az egyházat oly sokáig fogva tartó halott formalizmus helyét élő hit foglalta el. Az emberek egyre kevésbé bíztak a katolicizmus babonáiban. Az előítélet emelte korlátok megrendültek. Isten Igéje, amelynek mérlegén Luther minden tanítást és minden követelményt megvizsgált, kétélű kardhoz volt hasonlatos, amely utat vág magának az emberi szívekhez. Az emberek vágytak a lelki felemelkedésre. Mindenütt olyan éhség és szomjúság támadt az igaz élet után, amire századok óta nem volt példa. Az emberek figyelme, amely oly régóta emberi rítusokra és földi közbenjárókra irányult, most bűnbánattal és hittel a megfeszített Krisztus felé fordult. {GC 133.1}
This widespread interest aroused still further the fears of the papal authorities. Luther received a summons to appear at Rome to answer to the charge of heresy. The command filled his friends with terror. They knew full well the danger that threatened him in that corrupt city, already drunk with the blood of the martyrs of Jesus. They protested against his going to Rome and requested that he receive his examination in Germany. {GC 133.2}
Ez a hatalmas érdeklődés még jobban elmélyítette a pápai hatalmasságok aggodalmát. Luthert Rómába idézték, hogy cáfolja meg az eretnekség vádját. Ez a parancs megrémítette Luther barátait. Nagyon jól tudták, milyen veszély fenyegeti barátjukat a Jézus mártírjainak vérétől már megrészegült romlott városban. Tiltakoztak Luther Rómába menetele ellen, és kérték, hogy ügyét Németországban vizsgálják ki. {GC 133.2}
This arrangement was finally effected, and the pope's legate was appointed to hear the case. In the instructions communicated by the pontiff to this official, it was stated that Luther had already been declared a heretic. The legate was therefore charged “to prosecute and constrain without any delay.” If he should remain steadfast, and the legate should fail to gain possession of his person, he was empowered “to proscribe him in every part of Germany; to banish, curse, and excommunicate all those who are attached to him.”—Ibid., b. 4, ch. 2. And, further, the pope directed his legate, in order entirely to root out the pestilent heresy, to excommunicate all, of whatever dignity in church or state, except the emperor, who should neglect to seize Luther and his adherents, and deliver them up to the vengeance of Rome. {GC 133.3}
Végül így is történt. Az ügyet a pápai nunciusnak kellett kivizsgálnia. Az eligazításban, amelyet ez a tisztségviselő a pápától kapott, az állt, hogy Luther eretneksége megállapított tény. A nuncius tehát „haladék nélkül állítsa törvény elé, és vesse börtönbe”. Ha pedig Luther hajlíthatatlan, és a pápai követ nem tudja rátenni a kezét, joga van „törvényen kívül helyezni egész Németországban, a vele tartókat pedig száműzni, megátkozni és kiközösíteni”. A pápa utasította a nunciust, hogy a veszedelmes eretnekség teljes felszámolása érdekében közösítsen ki mindenkit, bármilyen rangú egyházi és állami méltóságot is, kivéve a császárt, ha futni engedné Luthert és híveit, és nem szolgáltatná ki őket Róma bosszújának. {GC 133.3}
Here is displayed the true spirit of popery. Not a trace of Christian principle, or even of common justice, is to be seen in the whole document. Luther was at a great distance from Rome; he had had no opportunity to explain or defend his position; yet before his case had been investigated, he was summarily pronounced a heretic, and in the same day, exhorted, accused, judged, and condemned; and all this by the self-styled holy father, the only supreme, infallible authority in church or state! {GC 134.1}
Így mutatkozott meg a pápaság valódi szelleme. A keresztény elveknek nyoma sincs az okmányban, de még a puszta méltányosságnak sem. Luther messze volt Rómától. Nem volt alkalma megmagyarázni vagy megvédeni álláspontját. De mielőtt még ügyét kivizsgálták volna, kurtán eretneknek nyilvánították; egy és ugyanazon a napon megintették, megvádolták és elítélték. És mindez annak parancsára, aki magát Szentatyának, az egyház és állam egyetlen abszolút, csalatkozhatatlan tekintélyének nevezte. {GC 134.1}
At this time, when Luther so much needed the sympathy and counsel of a true friend, God's providence sent Melanchthon to Wittenberg. Young in years, modest and diffident in his manners, Melanchthon's sound judgment, extensive knowledge, and winning eloquence, combined with the purity and uprightness of his character, won universal admiration and esteem. The brilliancy of his talents was not more marked than his gentleness of disposition. He soon became an earnest disciple of the gospel, and Luther's most trusted friend and valued supporter; his gentleness, caution, and exactness serving as a complement to Luther's courage and energy. Their union in the work added strength to the Reformation and was a source of great encouragement to Luther. {GC 134.2}
Ez idő tájt, amikor Luthernek oly nagy szüksége volt egy igazi barát megértésére és tanácsára, a gondviselő Isten Melanchtont küldte Wittenbergbe. A fiatal, szerény, kissé félénk Melanchton józan ítélőképessége, nagy tudása és megnyerő modora, erényessége és egyenes jelleme általános csodálatot és megbecsülést keltett. Szelíd természetéről éppúgy ismert volt, mint ragyogó képességeiről. Hamarosan az evangélium buzgó követője, Luther legmegbízhatóbb barátja és értékes segítőtársa lett. Szelídsége, megfontoltsága és pontossága kiegészítette Luther bátorságát és határozottságát. Összefogásuk a reformációnak tekintélyt szerzett, Luthernek pedig nagy erőforrást jelentett. {GC 134.2}
Augsburg had been fixed upon as the place of trial, and the Reformer set out on foot to perform the journey thither. Serious fears were entertained in his behalf. Threats had been made openly that he would be seized and murdered on the way, and his friends begged him not to venture. They even entreated him to leave Wittenberg for a time and find safety with those who would gladly protect him. But he would not leave the position where God had placed him. He must continue faithfully to maintain the truth, notwithstanding the storms that were beating upon him. His language was: “I am like Jeremiah, a man of strife and contention; but the more their threats increase, the more my joy is multiplied.... They have already destroyed my honor and my reputation. One single thing remains; it is my wretched body: let them take it; they will thus shorten my life by a few hours. But as for my soul, they cannot take that. He who desires to proclaim the word of Christ to the world, must expect death at every moment.”—Ibid., b. 4, ch. 4. {GC 134.3}
A tárgyalás helye Augsburg volt, ahova a reformátor gyalog ment. Hívei mélységesen aggódtak érte. Ellenségei nyíltan megfenyegették, hogy az úton elfogják és megölik. Barátai könyörögtek, hogy ne tegye ki magát ilyen veszélynek. Még azt is mondták, hogy egy időre menjen el Wittenbergből, és keressen menedéket azoknál, akik szívesen megvédik. De ő nem akarta elhagyni azt a helyet, ahova Isten állította. Kötelességének tartotta, hogy híven képviselje az igazságot a vihar ellenére, amely lesújtott rá. Ezt mondta: „Olyan vagyok, mint Jeremiás, a harc és küzdelem embere. De minél jobban fenyegetnek, annál jobban örülök… Becsületem és jó hírnevem már oda van. Csak egy dolog maradt meg: nyomorult testem. Vegyék el azt is! Életemet csak néhány órával rövidítik meg. De a lelkemet nem tudják elvenni. Aki arra vágyik, hogy Krisztus szavát hirdesse a világnak, annak minden pillanatban számítania kell a halálra.” {GC 134.3}
The tidings of Luther's arrival at Augsburg gave great satisfaction to the papal legate. The troublesome heretic who was exciting the attention of the whole world seemed now in the power of Rome, and the legate determined that he should not escape. The Reformer had failed to provide himself with a safe-conduct. His friends urged him not to appear before the legate without one, and they themselves undertook to procure it from the emperor. The legate intended to force Luther, if possible, to retract, or, failing in this, to cause him to be conveyed to Rome, to share the fate of Huss and Jerome. Therefore through his agents he endeavored to induce Luther to appear without a safe-conduct, trusting himself to his mercy. This the Reformer firmly declined to do. Not until he had received the document pledging him the emperor's protection, did he appear in the presence of the papal ambassador. {GC 135.1}
Luther Augsburgba érkezésének hírét a pápai nuncius nagy örömmel fogadta. Úgy látszott, hogy a sok gondot okozó eretnek, aki felkeltette az egész világ figyelmét, most Róma hatalmában van; és a nuncius nem akarta, hogy kicsússzon a kezükből. A reformátor nem szerzett menlevelet magának. Barátai nyomatékosan figyelmeztették, hogy menlevél nélkül ne jelenjék meg a római követ előtt. Ők maguk vállalták, hogy megszerzik a császártól. A nuncius visszalépésre szerette volna kényszeríteni Luthert, ha pedig ez nem sikerül, Rómába vitetni, hogy osztozzon Husz és Jeromos sorsában. Ezért megbízottai útján igyekezett rábírni arra, hogy menlevél nélkül jelenjék meg előtte, bízza rá magát az ő irgalmára. Ezt a reformátor udvariasan, de határozottan visszautasította. Csak akkor jelent meg a pápai nuncius előtt, amikor megkapta a hivatalos írást, amelyben a császár szavát adta, hogy megvédi. {GC 135.1}
As a matter of policy, the Romanists had decided to attempt to win Luther by an appearance of gentleness. The legate, in his interviews with him, professed great friendliness; but he demanded that Luther submit implicitly to the authority of the church, and yield every point without argument or question. He had not rightly estimated the character of the man with whom he had to deal. Luther, in reply, expressed his regard for the church, his desire for the truth, his readiness to answer all objections to what he had taught, and to submit his doctrines to the decision of certain leading universities. But at the same time he protested against the cardinal's course in requiring him to retract without having proved him in error. {GC 135.2}
A pápa hívei elhatározták, hogy taktikából megkísérlik Luthert a kedvességgel megnyerni. A nuncius a kihallgatásokon nagyon nyájasnak mutatkozott, de követelte, hogy Luther fenntartás nélkül hódoljon meg az egyház tekintélye előtt, és adja fel minden tételét érvelés és kérdezés nélkül. A követ nem mérte fel, milyen emberrel van dolga. Luther válaszában kifejezte, hogy tiszteli az egyházat; hogy vágyik az igazságra; hogy kész válaszolni a tanításaival szembeni ellenvetésekre, és tanait egyes élen járó egyetemek döntésének alávetni. De tiltakozott az ellen, amit a bíboros követelt tőle: hogy lépjen vissza anélkül, hogy tévedését bebizonyították volna. {GC 135.2}
The only response was: “Retract, retract!” The Reformer showed that his position was sustained by the Scriptures and firmly declared that he could not renounce the truth. The legate, unable to reply to Luther's arguments, overwhelmed him with a storm of reproaches, gibes, and flattery, interspersed with quotations from tradition and the sayings of the Fathers, granting the Reformer no opportunity to speak. Seeing that the conference, thus continued, would be utterly futile, Luther finally obtained a reluctant permission to present his answer in writing. {GC 136.1}
Erre egyetlen választ kapott: „Lépj vissza, lépj vissza!” A reformátor tanúsította, hogy állásfoglalását a Szentírás támasztja alá, és határozottan kijelentette, hogy nem tudja megtagadni az igazságot. A nuncius, mivel képtelen volt Luther érveire válaszolni, a hagyományból és az atyák mondásaiból vett idézetekkel vegyített szemrehányásokat, csúfolódásokat és gúnyos dicsérgetéseket zúdított rá, alkalmat sem adva Luthernek a szólásra. Luther, aki látta, hogy semmi értelme nincs egy ilyen tárgyalásnak, végül, ha nehezen is, de engedélyt kapott arra, hogy válaszát írásban megadhassa. {GC 136.1}
“In so doing,” said he, writing to a friend, “the oppressed find double gain; first, what is written may be submitted to the judgment of others; and second, one has a better chance of working on the fears, if not on the conscience, of an arrogant and babbling despot, who would otherwise overpower by his imperious language.”—Martyn, The Life and Times of Luther, pages 271, 272. {GC 136.2}
„Ha így teszek – írta egyik barátjának –, akkor az elnyomottak kétszeresen nyernek. Először is, annak elbírálására, ami le van írva, másoknak is lehetőségük nyílhat; másodszor, így az embereknek nagyobb az esélyük arra, hogy ha nem is tudnak hatást gyakorolni az öntelt, fecsegő zsarnok lelkiismeretére, de félelmet ébreszthetnek benne, aki máskülönben parancsoló beszédével lehengerelné őket.” {GC 136.2}
At the next interview, Luther presented a clear, concise, and forcible exposition of his views, fully supported by many quotations from Scripture. This paper, after reading aloud, he handed to the cardinal, who, however, cast it contemptuously aside, declaring it to be a mass of idle words and irrelevant quotations. Luther, fully aroused, now met the haughty prelate on his own ground—the traditions and teachings of the church—and utterly overthrew his assumptions. {GC 136.3}
A következő tárgyaláskor Luther, miután felolvasta világos, tömör és meggyőző, számos szentírási idézettel tökéletesen alátámasztott magyarázatát, átadta azt a bíborosnak. De ő megvetően félredobva, üres szavak és a tárgyhoz nem illő idézetek tömkelegének nevezte. Luther most a bíboros saját területén, az egyház hagyományainak és tanításainak talaján érvelt, és teljes mértékben megdöntötte e főpap következtetéseit. {GC 136.3}
When the prelate saw that Luther's reasoning was unanswerable, he lost all self-control, and in a rage cried out: “Retract! or I will send you to Rome, there to appear before the judges commissioned to take cognizance of your cause. I will excommunicate you and all your partisans, and all who shall at any time countenance you, and will cast them out of the church.” And he finally declared, in a haughty and angry tone: “Retract, or return no more.”—D'Aubigne, London ed., b. 4, ch. 8. {GC 136.4}
Amikor a főpap látta, hogy Luther érveit nem lehet megdönteni, önuralmát elveszítve dühösen kiáltott: „Lépj vissza, vagy Rómába küldelek, az ügyedben döntésre illetékes bírák elé! Ki foglak közösíteni a híveiddel, és mindazokkal együtt, akik egyszer is melléd állnak; kiűzöm őket az egyházból!” Végül dölyfösen és mérgesen kijelentette: „Lépj vissza, vagy soha többé ne lássalak!” {GC 136.4}
The Reformer promptly withdrew with his friends, thus declaring plainly that no retraction was to be expected from him. This was not what the cardinal had purposed. He had flattered himself that by violence he could awe Luther to submission. Now, left alone with his supporters, he looked from one to another in utter chagrin at the unexpected failure of his schemes. {GC 137.1}
A reformátor azonnal visszavonult barátaival. Ezzel világosan kifejezte, hogy visszalépésről szó sem lehet. A bíboros nem ezt akarta. Azzal áltatta magát, hogy megfélemlítéssel engedelmességre tudja kényszeríteni Luthert. Most, hogy párthíveivel együtt maradt, egyikről a másikra nézett, mérhetetlenül bosszankodva tervének váratlan kudarcán. {GC 137.1}
Luther's efforts on this occasion were not without good results. The large assembly present had opportunity to compare the two men, and to judge for themselves of the spirit manifested by them, as well as of the strength and truthfulness of their positions. How marked the contrast! The Reformer, simple, humble, firm, stood up in the strength of God, having truth on his side; the pope's representative, self-important, overbearing, haughty, and unreasonable, was without a single argument from the Scriptures, yet vehemently crying: “Retract, or be sent to Rome for punishment.” {GC 137.2}
Luther erőfeszítései ezúttal nem voltak eredménytelenek. A jelenlevő sokaságnak alkalma volt összehasonlítani a két embert, és megítélni lelkületüket, valamint állításaik súlyát és megbízhatóságát. Milyen szembetűnő volt a különbség! Az egyszerű, alázatos, határozott reformátor Isten erejével állt ki. Az igazság az ő oldalán volt. A pápa fontoskodó, pöffeszkedő, gőgös és méltánytalan képviselője egyetlen érvet sem hozott a Szentírásból, csak indulatosan kiabált: „Lépj vissza, vagy a büntetésért Rómába küldelek!” {GC 137.2}
Notwithstanding Luther had secured a safe-conduct, the Romanists were plotting to seize and imprison him. His friends urged that as it was useless for him to prolong his stay, he should return to Wittenberg without delay, and that the utmost caution should be observed in order to conceal his intentions. He accordingly left Augsburg before day-break, on horseback, accompanied only by a guide furnished him by the magistrate. With many forebodings he secretly made his way through the dark and silent streets of the city. Enemies, vigilant and cruel, were plotting his destruction. Would he escape the snares prepared for him? Those were moments of anxiety and earnest prayer. He reached a small gate in the wall of the city. It was opened for him, and with his guide he passed through without hindrance. Once safely outside, the fugitives hastened their flight, and before the legate learned of Luther's departure, he was beyond the reach of his persecutors. Satan and his emissaries were defeated. The man whom they had thought in their power was gone, escaped as a bird from the snare of the fowler. {GC 137.3}
A pápa hívei Luther elfogását és bebörtönzését tervezték, annak ellenére, hogy Luthernek volt menlevele. Barátai kérlelték, hogy mivel értelmetlen volna tovább maradni, haladéktalanul térjen vissza Wittenbergbe, tervét a legnagyobb óvatossággal leplezze. Ezért Luther még pirkadat előtt lóháton, egyetlen kísérővel, akit a magisztrátus adott mellé, elhagyta Augsburgot. Titokban, sűrű balsejtelmek között haladt át a város sötét, csendes utcáin. Az éber és kegyetlen ellenség el akarta pusztítani. Megmenekül-e vajon a neki készített csapdától? A szorongás és buzgó ima pillanatai voltak ezek. Eljutott egy kis kapuig, amelyet a város falába vágtak. A kapu kinyílt előtte, és kísérőjével együtt akadálytalanul lépett át rajta. S amikor már biztonságban kijutottak a városból, sietve menekültek. Mire a nuncius tudomást szerzett Luther távozásáról, üldözői már nem érhették utol. Sátán és követei kudarcot vallottak. Az az ember, akiről azt hitték, hatalmukban van, megmenekült, mint a madár a madarász tőréből. {GC 137.3}
At the news of Luther's escape the legate was overwhelmed with surprise and anger. He had expected to receive great honor for his wisdom and firmness in dealing with this disturber of the church; but his hope was disappointed. He gave expression to his wrath in a letter to Frederick, the elector of Saxony, bitterly denouncing Luther and demanding that Frederick send the Reformer to Rome or banish him from Saxony. {GC 138.1}
Luther szökésének hírére a nuncius nem tudott hova lenni a megdöbbenéstől és a méregtől. Azt remélte, hogy az egyház e rendbontójával való bölcs és kemény eljárásáért nagy tisztességben lesz része. Reménye azonban meghiúsult. Haragját Frigyesnek, a szász választófejedelemnek írt levelében fejezte ki, elkeseredetten szidva Luthert. Követelte Frigyestől, hogy küldje a reformátort Rómába, vagy űzze ki Szászországból. {GC 138.1}
In defense, Luther urged that the legate or the pope show him his errors from the Scriptures, and pledged himself in the most solemn manner to renounce his doctrines if they could be shown to contradict the word of God. And he expressed his gratitude to God that he had been counted worthy to suffer in so holy a cause. {GC 138.2}
The elector had, as yet, little knowledge of the reformed doctrines, but he was deeply impressed by the candor, force, and clearness of Luther's words; and until the Reformer should be proved to be in error, Frederick resolved to stand as his protector. In reply to the legate's demand he wrote: “Since Dr. Martin has appeared before you at Augsburg, you should be satisfied. We did not expect that you would endeavor to make him retract without having convinced him of his errors. None of the learned men in our principality have informed me that Martin's doctrine is impious, anti-christian, or heretical.’ The prince refused, moreover, to send Luther to Rome, or to expel him from his states.”—D'Aubigne, b. 4, ch. 10. {GC 138.3}
A választófejedelem még nem nagyon ismerte a reformált tantételeket, de mélységesen hatott rá Luther elfogulatlan, energikus és világos beszéde. Frigyes elhatározta, hogy védeni fogja a reformátort addig, amíg csak be nem bizonyosodik, hogy téved. „Elégedettnek kell lennetek, mivel Márton doktor megjelent előttetek Augsburgban. Nem gondoltuk, hogy tanai visszavonására akarjátok kényszeríteni, anélkül hogy meggyőznétek tévedéséről. Tartományunk egyetlen tanult emberétől sem hallottam, hogy Márton tanai istentelenek, keresztényellenesek vagy eretnekek lennének. A fejedelem visszautasította azt a követelést, hogy Luthert Rómába küldje, vagy országából kiűzze.” {GC 138.3}
The elector saw that there was a general breaking down of the moral restraints of society. A great work of reform was needed. The complicated and expensive arrangements to restrain and punish crime would be unnecessary if men but acknowledged and obeyed the requirements of God and the dictates of an enlightened conscience. He saw that Luther was laboring to secure this object, and he secretly rejoiced that a better influence was making itself felt in the church. {GC 138.4}
A választófejedelem látta, hogy a társadalom erkölcsi korlátai alapjukig megrendültek, és alapos reformra van szükség. Nem kellene a bűnöket bonyolult és költséges intézkedésekkel fékezni és büntetni, ha az emberek felismernék és követnék Isten kívánalmait és a megtisztult lelkiismeret parancsszavát. Frigyes látta, hogy Luther e cél elérésén fáradozik, és titokban örült, hogy kedvezőbb hatások érezhetők az egyházban. {GC 138.4}
He saw also that as a professor in the university Luther was eminently successful. Only a year had passed since the Reformer posted his theses on the castle church, yet there was already a great falling off in the number of pilgrims that visited the church at the festival of All Saints. Rome had been deprived of worshipers and offerings, but their place was filled by another class, who now came to Wittenberg, not pilgrims to adore her relics, but students to fill her halls of learning. The writings of Luther had kindled everywhere a new interest in the Holy Scriptures, and not only from all parts of Germany, but from other lands, students flocked to the university. Young men, coming in sight of Wittenberg for the first time, “raised their hands to heaven, and praised God for having caused the light of truth to shine forth from this city, as from Zion in times of old, and whence it spread even to the most distant countries.”—Ibid., b. 4, ch. 10. {GC 139.1}
Frigyes felismerte, hogy Luther az egyetem rendkívül eredményes professzora. Csak egy év telt el azóta, hogy a reformátor kitűzte tételeit a vártemplomra, és máris sokkal kevesebben zarándokoltak el mindenszentek ünnepén a templomba. Róma híveket és adományokat vesztett. De e hívek helyét másfajta emberek foglalták el, akik nem az ereklyék imádása miatt zarándokoltak Wittenbergbe, hanem tanulni vágyó hallgatókként töltötték meg a tantermeket. Luther írásai mindenütt új érdeklődést ébresztettek a Szentírás iránt, és nemcsak Németországból, hanem más országokból is özönlöttek a diákok az egyetemre. Fiatal emberek, amikor első ízben pillantották meg Wittenberget, „kezüket az ég felé emelték, és dicsőítették Istent, mert az igazság fényét ragyogtatta fel ebből a városból, mint a régi időkben Sionból, ahonnan a legtávolabbi országokba is eljutott a fény”. {GC 139.1}
Luther was as yet but partially converted from the errors of Romanism. But as he compared the Holy Oracles with the papal decrees and constitutions, he was filled with wonder. “I am reading,” he wrote, “the decrees of the pontiffs, and ... I do not know whether the pope is antichrist himself, or his apostle, so greatly is Christ misrepresented and crucified in them.”—Ibid., b. 5, ch. 1. Yet at this time Luther was still a supporter of the Roman Church, and had no thought that he would ever separate from her communion. {GC 139.2}
Luther azonban még csak részben tért meg a katolicizmus tévedéseiből. Elcsodálkozott, amikor összehasonlította a szent kinyilatkoztatásokat a pápai rendeletekkel és határozatokkal. „Olvasom a főpapok határozatait – írja –, és… nem tudom, hogy vajon a pápa maga az Antikrisztus, vagy pedig csak az apostola, mert Krisztus eltorzítva és megfeszítve jelenik meg benne.” Luther ekkor még a katolikus egyház híve volt, és nem is gondolt arra, hogy egyszer majd kiválik kötelékéből. {GC 139.2}
The Reformer's writings and his doctrine were extending to every nation in Christendom. The work spread to Switzerland and Holland. Copies of his writings found their way to France and Spain. In England his teachings were received as the word of life. To Belgium and Italy also the truth had extended. Thousands were awakening from their deathlike stupor to the joy and hope of a life of faith. {GC 139.3}
A reformátor írásai és tanításai a keresztény világ valamennyi nemzetéhez eljutottak. Iratai elterjedtek Svájcban, Hollandiában, Franciaországban és Spanyolországban is. Tanításait Angliában az élet igéjeként fogadták. Az igazság eljutott Belgiumba és Olaszországba is. Ezrek ébredtek fel halálos kábultságukból, és megismerték a hitből való élet örömét és reménységét. {GC 139.3}
Rome became more and more exasperated by the attacks of Luther, and it was declared by some of his fanatical opponents, even by doctors in Catholic universities, that he who should kill the rebellious monk would be without sin. One day a stranger, with a pistol hidden under his cloak, approached the Reformer and inquired why he went thus alone. “I am in God's hands,” answered Luther. “He is my strength and my shield. What can man do unto me?”—Ibid., b. 6, ch. 2. Upon hearing these words, the stranger turned pale and fled away as from the presence of the angels of heaven. {GC 140.1}
Rómát egyre jobban felbőszítették Luther támadásai. A reformátor egyes fanatikus ellenfelei, még katolikus egyetemek doktorai is kijelentették, hogy nem bűn megölni a lázadó szerzetest. Egy napon egy idegen, köpenye alatt pisztolyt rejtegetve a reformátor mellé lépett, és megkérdezte, hogy miért jár egyedül. „Isten kezében vagyok – felelte Luther. Ő az erősségem és pajzsom. Mit árthat ember nekem?” E szavak hallatára az idegen elsápadt és elfutott, mintha a menny angyalai elől menekülne. {GC 140.1}
Rome was bent upon the destruction of Luther; but God was his defense. His doctrines were heard everywhere—“in cottages and convents, ... in the castles of the nobles, in the universities, and in the palaces of kings;” and noble men were rising on every hand to sustain his efforts.—Ibid., b. 6, ch. 2. {GC 140.2}
It was about this time that Luther, reading the works of Huss, found that the great truth of justification by faith, which he himself was seeking to uphold and teach, had been held by the Bohemian Reformer. “We have all,” said Luther, “Paul, Augustine, and myself, been Hussites without knowing it!” “God will surely visit it upon the world,” he continued, “that the truth was preached to it a century ago, and burned!”—Wylie, b. 6, ch. 1 {GC 140.3}
Ez idő tájt történt, hogy Luther, Husz műveinek olvasása közben felfedezte, hogy a hit általi megigazulás nagyszerű igazságát, amelyet ő is vallott és tanított, már a cseh reformátor is képviselte. „Mindnyájan – mondta Luther –, Pál, Ágoston és magam is, tudtunkon kívül husziták voltunk!” „Isten biztosan meg fogja büntetni a világot – folytatta –, amiért ezt az igazságot egy évszázaddal ezelőtt hallotta és elégette!” {GC 140.3}
In an appeal to the emperor and nobility of Germany in behalf of the reformation of Christianity, Luther wrote concerning the pope: “It is a horrible thing to behold the man who styles himself Christ's vicegerent, displaying a magnificence that no emperor can equal. Is this being like the poor Jesus, or the humble Peter? He is, say they, the lord of the world! But Christ, whose vicar he boasts of being, has said, ‘My kingdom is not of this world.’ Can the dominions of a vicar extend beyond those of his superior?”—D'Aubigne, b. 6, ch. 3. {GC 140.4}
Egyik kérelmében, amelyet a kereszténység reformációja érdekében Németország császárához és nemességéhez intézett, Luther ezt írta a pápáról: „Borzalmas dolog látni, hogy az az ember, aki magát Krisztus helytartójának nevezi, olyan hatalommal hivalkodik, amellyel egy császár sem vetekedhet. Ilyen volt-e a szegény Jézus vagy az egyszerű Péter? A pápa a világ ura – mondják. Krisztus – akinek a helytartójaként kérkedik a pápa – ezt mondta: »Az én országom nem e világból való«. Túlszárnyalhatja-e a helyettes birodalma a feljebbvalójáét?” {GC 140.4}
He wrote thus of the universities: “I am much afraid that the universities will prove to be the great gates of hell, unless they diligently labor in explaining the Holy Scriptures, and engraving them in the hearts of youth. I advise no one to place his child where the Scriptures do not reign paramount. Every institution in which men are not unceasingly occupied with the word of God must become corrupt.”—Ibid., b. 6, ch. 3. {GC 140.5}
Az egyetemekről ezt írta: „Attól tartok, hogy az egyetemek a pokol széles kapuinak fognak bizonyulni, hacsak nem fáradoznak szorgalmasan azért, hogy a Szentírást magyarázzák, és nem vésik be tanításait a fiatalok szívébe. Senkinek sem tanácsolom, hogy gyermekét olyan helyre vigye, ahol nem a Szentírás a legfőbb úr. Minden olyan intézmény, ahol az emberek nem foglalkoznak szüntelen Isten Igéjével, minden bizonnyal romlott lesz.” {GC 140.5}
This appeal was rapidly circulated throughout Germany and exerted a powerful influence upon the people. The whole nation was stirred, and multitudes were roused to rally around the standard of reform. Luther's opponents, burning with a desire for revenge, urged the pope to take decisive measures against him. It was decreed that his doctrines should be immediately condemned. Sixty days were granted the Reformer and his adherents, after which, if they did not recant, they were all to be excommunicated. {GC 141.1}
Ez a felhívás szélsebesen bejárta az egész Németországot, és nagy hatással volt a népre. Az egész nemzet felbolydult, és tömegek sereglettek a reformáció zászlaja alá. Luther ellenfelei bosszúvágytól égve unszolták a pápát, hogy lépjen fel határozottan ellene. Megszületett egy rendelet, amely kimondta, hogy Luther tanításait haladék nélkül el kell vetni; ha pedig a reformátor és hívei hatvan napon belül nem adják fel álláspontjukat, az egyház mindnyájukat kiátkozza. {GC 141.1}
That was a terrible crisis for the Reformation. For centuries Rome's sentence of excommunication had struck terror to powerful monarchs; it had filled mighty empires with woe and desolation. Those upon whom its condemnation fell were universally regarded with dread and horror; they were cut off from intercourse with their fellows and treated as outlaws, to be hunted to extermination. Luther was not blind to the tempest about to burst upon him; but he stood firm, trusting in Christ to be his support and shield. With a martyr's faith and courage he wrote: “What is about to happen I know not, nor do I care to know.... Let the blow light where it may, I am without fear. Not so much as a leaf falls, without the will of our Father. How much rather will He care for us! It is a light thing to die for the Word, since the Word which was made flesh hath Himself died. If we die with Him, we shall live with Him; and passing through that which He has passed through before us, we shall be where He is and dwell with Him forever.”—Ibid., 3d London ed., Walther, 1840, b. 6, ch. 9. {GC 141.2}
A reformáció súlyos válságba jutott. Századokon át Róma hatalmas uralkodókat rémisztgetett egyházi átokkal; erős birodalmakat gyászba és nyomorba döntött. Akikre ez az ítélet lesújtott, azokra világszerte rémülettel és borzadással tekintettek. Nem érintkezhettek társaikkal, és törvényen kívül helyezték őket. Szabad volt őket üldözni és kiirtani. Luther jól látta a közelgő vihart, de nem ingadozott. Bízott abban, hogy Krisztus pártfogolja és megoltalmazza. A mártír hittel és bátran írta: „Hogy mi fog történni, nem tudom, és nem is igyekszem megtudni… Sújtson a csapás bárhova, nem félek. Egyetlen levél sem hull le a fáról Atyánk akarata nélkül. Mennyivel inkább van gondja ránk! Az Igéért meghalni könnyű, mivel maga a testté lett Ige is meghalt. Ha vele halunk meg, élni is fogunk vele; s ha azt az utat járjuk, amelyen Ő már áthaladt, akkor ott leszünk, ahol Ő van, és mindörökre vele maradunk.” {GC 141.2}
When the papal bull reached Luther, he said: “I despise and attack it, as impious, false.... It is Christ Himself who is condemned therein.... I rejoice in having to bear such ills for the best of causes. Already I feel greater liberty in my heart; for at last I know that the pope is antichrist, and that his throne is that of Satan himself.”—D'Aubigne, b. 6, ch. 9. {GC 141.3}
Luther így szólt, amikor a pápai bulla eljutott hozzá: „A bullát megvetem, és támadom, mint szentségtelent és hamisat… Krisztus az, akit elítélnek benne… Örülök, hogy a legjobb ügyért ér engem ilyen baj. De már felszabadultabb vagyok, mert végre tudom, hogy a pápa az Antikrisztus, és trónja a Sátán trónja.” {GC 141.3}
Yet the mandate of Rome was not without effect. Prison, torture, and sword were weapons potent to enforce obedience. The weak and superstitious trembled before the decree of the pope; and while there was general sympathy for Luther, many felt that life was too dear to be risked in the cause of reform. Everything seemed to indicate that the Reformer's work was about to close. {GC 142.1}
Róma parancsának azonban megvolt a következménye. A börtön, a kínzás és a kard hatásos fegyver volt az engedelmesség kikényszerítésére. A gyengéket és babonásokat megremegtette a pápai rendelet, és ha általános is volt a Luther iránti rokonszenv, sokan drágábbnak tartották az életet annál, mintsem hogy kockáztassák a reformáció ügyéért. Minden azt mutatta, hogy a reformátor munkája nemsokára lezárul. {GC 142.1}
But Luther was fearless still. Rome had hurled her anathemas against him, and the world looked on, nothing doubting that he would perish or be forced to yield. But with terrible power he flung back upon herself the sentence of condemnation and publicly declared his determination to abandon her forever. In the presence of a crowd of students, doctors, and citizens of all ranks Luther burned the pope's bull, with the canon laws, the decretals, and certain writings sustaining the papal power. “My enemies have been able, by burning my books,” he said, “to injure the cause of truth in the minds of the common people, and destroy their souls; for this reason I consumed their books in return. A serious struggle has just begun. Hitherto I have been only playing with the pope. I began this work in God's name; it will be ended without me, and by His might.”—Ibid., b. 6, ch. 10. {GC 142.2}
Luther azonban most sem félt. Róma átkait szórta rá, a világ pedig figyelte, és meg volt győződve arról, hogy Luther vagy elpusztul, vagy meghódolásra kényszerül. De Luther félelmetes súllyal fordította vissza Rómára a kárhoztatást, és nyilvánosan kimondta, miként döntött: végleg elhagyja az egyházat. Diákok, doktorok, minden rendű és rangú polgárok sokasága jelenlétében Luther elégette a pápai bullát, az egyházi törvényekkel, a pápai rendelkezésekkel és a pápa hatalmát alátámasztó írásokkal együtt. „Könyveim elégetésével ellenségeim az igazság ügyének ártottak egyszerű emberek szívében, és lelküket megrontották. Viszonzásul én is elégettem az ő könyveiket. Komoly küzdelem kezdődött most. Eddig csak játszottam a pápával. Isten nevében kezdtem ezt a munkát, de Isten hatalma által, nélkülem fog befejeződni.” {GC 142.2}
To the reproaches of his enemies who taunted him with the weakness of his cause, Luther answered: “Who knows if God has not chosen and called me, and if they ought not to fear that, by despising me, they despise God Himself? Moses was alone at the departure from Egypt; Elijah was alone in the reign of King Ahab; Isaiah alone in Jerusalem; Ezekiel alone in Babylon.... God never selected as a prophet either the high priest or any other great personage; but ordinarily He chose low and despised men, once even the shepherd Amos. In every age, the saints have had to reprove the great, kings, princes, priests, and wise men, at the peril of their lives.... I do not say that I am a prophet; but I say that they ought to fear precisely because I am alone and that they are many. I am sure of this, that the word of God is with me, and that it is not with them.”—Ibid., b. 6, ch. 10. {GC 142.3}
Luther így válaszolt ellenségei gyalázkodásaira, akik ügyét gúnyosan gyengének minősítették: „Ki tudja, hogy nem Isten hívott-e el, és választott ki, s így nem kellene-e félniük, hogy éppen Istent vetik meg, amikor engem megvetnek? Mózes egyedül volt, amikor Egyiptomból menekült; Illés is egyedül volt Akháb király uralkodása idején. Ésaiás Jeruzsálemben, Ezékiel Babilonban volt egyedül… Isten sohasem választott prófétának főpapot, sem más fontos személyiséget, hanem sok esetben kis embereket és lenézetteket, egyszer még pásztort – Ámóst – is. A szenteknek minden korban életük kockáztatásával kellett megfeddniük a hatalmasokat, a királyokat, a hercegeket, a papokat és a bölcseket… Nem azt mondom, hogy próféta vagyok, de azt igen, hogy éppen azért kell félniük, mert én egyedül vagyok, ők pedig sokan. Biztos vagyok abban, hogy Isten Igéje velem van, és nem velük.” {GC 142.3}
Yet it was not without a terrible struggle with himself that Luther decided upon a final separation from the church. It was about this time that he wrote: “I feel more and more every day how difficult it is to lay aside the scruples which one has imbibed in childhood. Oh, how much pain it has caused me, though I had the Scriptures on my side, to justify it to myself that I should dare to make a stand alone against the pope, and hold him forth as antichrist! What have the tribulations of my heart not been! How many times have I not asked myself with bitterness that question which was so frequent on the lips of the papists: ‘Art thou alone wise? Can everyone else be mistaken? How will it be, if, after all, it is thyself who art wrong, and who art involving in thy error so many souls, who will then be eternally damned?’ ‘Twas so I fought with myself and with Satan, till Christ, by His own infallible word, fortified my heart against these doubts.”—Martyn, pages 372, 373. {GC 143.1}
Luther emberfeletti küzdelmet vívott önmagával, amíg elhatározta, hogy végleg elszakad az egyháztól. Ez idő tájt írta: „Napról napra jobban érzem, milyen nehéz megszabadulni azoktól az aggályoktól, amelyeket az ember gyermekkorában magába szívott. Ó mennyi szenvedésembe került – jóllehet a Szentírás mellettem szólt –, míg önmagam előtt igazoltam, hogy a pápával szemben mernem kell egymagam kiállni, és őt Antikrisztusnak nevezni! Mennyit gyötrődtem! Hányszor tettem fel magamnak azokat a metsző kérdéseket, amelyeket oly sokszor hallottam a pápisták ajkáról: »Csak te vagy bölcs? Lehetséges, hogy mindenki más téved? És ha mégis te vagy az, aki téved és aki oly sok lelket tévedésbe, majd pedig az örök kárhozatba sodor?« Harcoltam magammal is és Sátán ellen is. De Krisztus csalhatatlan szava erőssé tette szívemet e kétségekkel szemben.” {GC 143.1}
The pope had threatened Luther with excommunication if he did not recant, and the threat was now fulfilled. A new bull appeared, declaring the Reformer's final separation from the Roman Church, denouncing him as accursed of Heaven, and including in the same condemnation all who should receive his doctrines. The great contest had been fully entered upon. {GC 143.2}
A pápa már korábban azzal fenyegette Luthert, hogy egyházi átokkal sújtja, ha nem tagadja meg tanait. Fenyegetését most beváltotta. Egy újabb bulla jelent meg, amely kimondta, hogy Luther végleg különvált a római egyháztól, és a menny átkozottjának bélyegezte őt és mindazokat, akik tanait elfogadják. A nagy küzdelem most kezdődött el igazán. {GC 143.2}
Opposition is the lot of all whom God employs to present truths specially applicable to their time. There was a present truth in the days of Luther,—a truth at that time of special importance; there is a present truth for the church today. He who does all things according to the counsel of His will has been pleased to place men under various circumstances and to enjoin upon them duties peculiar to the times in which they live and the conditions under which they are placed. If they would prize the light given them, broader views of truth would be opened before them. But truth is no more desired by the majority today than it was by the papists who opposed Luther. There is the same disposition to accept the theories and traditions of men instead of the word of God as in former ages. Those who present the truth for this time should not expect to be received with greater favor than were earlier reformers. The great controversy between truth and error, between Christ and Satan, is to increase in intensity to the close of this world's history. {GC 143.3}
Mindazok, akiket Isten a koruknak különösképpen szóló igazságok hirdetésével bíz meg, támadások célpontjává lesznek. Luther korában is volt jelenvaló igazság, amely ebben az időben különösen fontos volt. Az egyháznak ma is megvan a jelenvaló igazsága. Istennek, aki mindent szándéka szerint cselekszik, tetszett, hogy embereket különböző körülmények közé helyezzen, és koruk sajátosságainak megfelelő feladatokkal bízzon meg. Az igazság nagyobb távlatai tárulkoznak fel előttük, ha értékelik a kapott világosságot. A többségben azonban ma sincs nagyobb vágy az igazság után, mint annak idején a Lutherral ellenkező katolikusokban. Az emberi elméleteknek és hagyományoknak Isten Igéjével szemben ma is épp oly keletje van, mint a korábbi századokban. Ne számítson a jelenvaló igazság hirdetője arra, hogy kedvezőbb fogadtatásban részesül, mint a korábbi reformátorok! A nagy küzdelem, amely Krisztus és Sátán – az igazság és tévelygés – között folyik, a világtörténelem végéig egyre hevesebb lesz. {GC 143.3}
Said Jesus to His disciples: “If ye were of the world, the world would love his own: but because ye are not of the world, but I have chosen you out of the world, therefore the world hateth you. Remember the word that I said unto you, The servant is not greater than his Lord. If they have persecuted Me, they will also persecute you; if they have kept My saying, they will keep yours also.” John 15:19, 20. And on the other hand our Lord declared plainly: “Woe unto you, when all men shall speak well of you! for so did their fathers to the false prophets.” Luke 6:26. The spirit of the world is no more in harmony with the spirit of Christ today than in earlier times, and those who preach the word of God in its purity will be received with no greater favor now than then. The forms of opposition to the truth may change, the enmity may be less open because it is more subtle; but the same antagonism still exists and will be manifested to the end of time. {GC 144.1}
Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, ami az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek meg ama beszédekről, amelyeket én mondtam néktek. Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd; ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd” (Jn. 15:19–20). Az Úr azonban ezt is világosan kijelentette: „Jaj néktek, mikor minden ember jót mond felőletek; mert éppen így cselekedtek a hamis prófétákkal az ő atyáik” (Lk. 6:26). A világ lelkülete ma sem egyezik meg jobban Krisztus lelkületével, mint régebben, és azokat, akik Isten Igéjét tisztán prédikálják, ma sem fogadják szívesebben, mint annak idején. Az igazság megtámadásának formái változhatnak. Lehet, hogy a gyűlölet kevésbé nyílt, mert ravaszabb, de ugyanazok az ellentétek ma is megvannak, és meg fognak mutatkozni az idők végéig. {GC 144.1}
