The scripture which above all others had been both the foundation and the central pillar of the advent faith was the declaration: “Unto two thousand and three hundred days; then shall the sanctuary be cleansed.” Daniel 8:14. These had been familiar words to all believers in the Lord's soon coming. By the lips of thousands was this prophecy repeated as the watchword of their faith. All felt that upon the events therein foretold depended their brightest expectations and most cherished hopes. These prophetic days had been shown to terminate in the autumn of 1844. In common with the rest of the Christian world, Adventists then held that the earth, or some portion of it, was the sanctuary. They understood that the cleansing of the sanctuary was the purification of the earth by the fires of the last great day, and that this would take place at the second advent. Hence the conclusion that Christ would return to the earth in 1844. {GC 409.1}
Az az ige, amely az advent hit legfontosabb alapja és támasztó pillére, ezt a kinyilatkoztatást tartalmazza: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” (Dn. 8:14). Akik hittek az Úr közeli eljövetelében, ezeket a szavakat jól ismerték. Ezrek mondogatták ezt a próféciát hitük jelmondataként. Mindannyian érezték, hogy a benne megjövendölt eseményeken múlnak legszebb váradalmaik és legdrágább reményeik. Bebizonyosodott, hogy ezek a prófétikus napok 1844 őszén érnek véget. Akkor még az adventhivők is azt vallották, amit az egész keresztény világ: hogy a föld vagy bizonyos része a szenthely. A szenthely megtisztítása alatt azt értették, hogy az utolsó nagy napon a föld tűz által megtisztul, és ez a második adventkor következik be. Így jutottak el arra a következtetésre, hogy Krisztus 1844-ben visszatér a földre. {GC 409.1}
But the appointed time had passed, and the Lord had not appeared. The believers knew that God's word could not fail; their interpretation of the prophecy must be at fault; but where was the mistake? Many rashly cut the knot of difficulty by denying that the 2300 days ended in 1844. No reason could be given for this except that Christ had not come at the time they expected Him. They argued that if the prophetic days had ended in 1844, Christ would then have returned to cleanse the sanctuary by the purification of the earth by fire; and that since He had not come, the days could not have ended. {GC 409.2}
De a megállapított idő elmúlt, és az Úr nem jelent meg. A hivők tudták, hogy Isten nem tévedhet. A próféciamagyarázatban lehet a hiba. De hol tévedtek? Sokan elhamarkodottan azzal a kijelentéssel vágták el a gordiuszi csomót, hogy a 2300 nap nem ért véget 1844-ben. Ezt semmi mással nem tudták megindokolni, csak azzal, hogy az Úr nem jött el akkor, amikor várták. Úgy okoskodtak, hogy ha a prófétikus napok véget értek volna 1844-ben, akkor Krisztus visszajött volna, hogy a szenthelyet, illetve a földet tűzzel megtisztítsa, de mivel Krisztus nem jött el, a prófétikus napok nem érhettek véget. {GC 409.2}
To accept this conclusion was to renounce the former reckoning of the prophetic periods. The 2300 days had been found to begin when the commandment of Artaxerxes for the restoration and building of Jerusalem went into effect, in the autumn of 457 B.C. Taking this as the starting point, there was perfect harmony in the application of all the events foretold in the explanation of that period in Daniel 9:25-27. Sixty-nine weeks, the first 483 of the 2300 years, were to reach to the Messiah, the Anointed One; and Christ's baptism and anointing by the Holy Spirit, A.D. 27, exactly fulfilled the specification. In the midst of the seventieth week, Messiah was to be cut off. Three and a half years after His baptism, Christ was crucified, in the spring of A.D. 31. The seventy weeks, or 490 years, were to pertain especially to the Jews. At the expiration of this period the nation sealed its rejection of Christ by the persecution of His disciples, and the apostles turned to the Gentiles, A.D. 34. The first 490 years of the 2300 having then ended, 1810 years would remain. From A.D. 34, 1810 years extend to 1844. “Then,” said the angel, “shall the sanctuary be cleansed.” All the preceding specifications of the prophecy had been unquestionably fulfilled at the time appointed. {GC 410.1}
Ennek az állításnak az elfogadásához meg kellett tagadniuk a korábbi prófétikus időszámítást. Megállapításuk szerint a 2300 nap i. e. 457 őszén kezdődött, amikor a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére kiadott artaxerxesi rendelet hatályba lépett. Ezt a kiindulópontot véve alapul, pontosan és harmonikusan helyükre tudták tenni annak az időszaknak az eseményeit, amelyet Dániel próféta megjövendöl és megmagyaráz (Dn. 9:25–27). A 69 hét, azaz a 2300 év első 483 éve a Messiásig, a Felkentig tartott. Krisztus keresztsége és a Szentlélek általi felkenetése i. sz. 27-ben, tehát pontosan a próféciában meghatározott időben történt. A hetvenedik hét közepén a Messiás „kiirtatott”. Keresztsége után három és fél évvel – i. sz. 31 tavaszán – Krisztust keresztre feszítették. A hetven hetet, azaz a 490 évet elsősorban a zsidó nép kapta. Amikor ez az időszak lejárt, a nemzet Krisztus tanítványainak üldözésével megpecsételte azt a döntését, hogy Krisztust elutasítja. Az apostolok i. sz. 34-ben a pogányok felé fordultak. A 2300 év első 490 éve véget ért. Még 1810 év volt hátra. Az 1810 év i. sz. 34–1844-ig terjedt. „Azután – mondta az angyal – kiderül a szenthely igazsága.” A korábbi próféciák minden részlete kétségtelenül teljesedett a megjelölt időben. {GC 410.1}
With this reckoning, all was clear and harmonious, except that it was not seen that any event answering to the cleansing of the sanctuary had taken place in 1844. To deny that the days ended at that time was to involve the whole question in confusion, and to renounce positions which had been established by unmistakable fulfillments of prophecy. {GC 410.2}
E számításban minden világos és harmonikus volt, kivéve azt, hogy 1844-ben semmi olyan látható esemény nem történt, ami megfelelt volna a szenthely megtisztításának. Akik visszavonták azt az állítást, hogy a prófétikus napok 1844-ben véget értek – amivel az egész kérdést összekuszálták –, elfordultak attól az állásfoglalástól, amely a prófécia teljesedéseire épült. {GC 410.2}
But God had led His people in the great advent movement; His power and glory had attended the work, and He would not permit it to end in darkness and disappointment, to be reproached as a false and fanatical excitement. He would not leave His word involved in doubt and uncertainty. Though many abandoned their former reckoning of the prophetic periods and denied the correctness of the movement based thereon, others were unwilling to renounce points of faith and experience that were sustained by the Scriptures and by the witness of the Spirit of God. They believed that they had adopted sound principles of interpretation in their study of the prophecies, and that it was their duty to hold fast the truths already gained, and to continue the same course of Biblical research. With earnest prayer they reviewed their position and studied the Scriptures to discover their mistake. As they could see no error in their reckoning of the prophetic periods, they were led to examine more closely the subject of the sanctuary. {GC 410.3}
A nagy adventmozgalomban mégis Isten vezette népét. Hatalma és dicsősége kísérte a munkát, és Isten nem engedte, hogy hamis és fanatikus izgalomnak bélyegzett gyászos csalódással érjen véget. Nem hagyta, hogy Igéjét kétely és bizonytalanság burkolja. Sokan visszavonták a korábbi prófétikus időszámításukat, és megtagadták az erre alapozott mozgalmat. Mások azonban nem voltak hajlandók azokat a hittételeket és tapasztalatokat megtagadni, amelyeket a Szentírás igazolt, és a Szentlélek tanúsított. Hitték, hogy a próféciák kutatásában és magyarázásában józan elveket követtek; hogy kötelességük szilárdan ragaszkodni a már megismert igazságokhoz, és az addig alkalmazott elvek alapján tovább kell kutatniuk a Bibliát. Buzgó imával vizsgálták felül állásfoglalásukat, és a Szentírásban kerestek választ arra a kérdésre, hogy vajon hol tévedtek. Mivel a prófétikus idők kiszámításában nem találtak hibát, gondosabban kezdték vizsgálni a szentély tanát. {GC 410.3}
In their investigation they learned that there is no Scripture evidence sustaining the popular view that the earth is the sanctuary; but they found in the Bible a full explanation of the subject of the sanctuary, its nature, location, and services; the testimony of the sacred writers being so clear and ample as to place the matter beyond all question. The apostle Paul, in the Epistle to the Hebrews, says: “Then verily the first covenant had also ordinances of divine service, and a worldly sanctuary. For there was a tabernacle made; the first, wherein was the candlestick, and the table, and the shewbread; which is called the sanctuary. And after the second veil, the tabernacle which is called the holiest of all; which had the golden censer, and the ark of the covenant overlaid round about with gold, wherein was the golden pot that had manna, and Aaron's rod that budded, and the tables of the covenant; and over it the cherubims of glory shadowing the mercy seat.” Hebrews 9:1-5. {GC 411.1}
Kutatásuk során egyetlen szentírási bizonyítékot sem találtak annak a közhiedelemnek az alátámasztására, hogy a föld a szenthely; viszont megtalálták a Bibliában a szentély tanának, jellegének, helyének és szolgálatainak részletes magyarázatát. A szent írók bizonyságtevése olyan világos és sokrétű, hogy nem fér hozzá kétség. Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben ezt mondja: „Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye. Mert sátor építtetett, az első, amelyben vala a gyertyatartó, meg az asztal és a kenyerek felrakása; ezt nevezték szenthelynek. A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentének. Melyben vala az arany füstölő oltár és a szövetség ládája beborítva minden felől arannyal, ebben a mannás aranykorsó és Áron kihajtott vesszeje, meg a szövetség táblái. Fölötte pedig a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet” (Zsid. 9:1–5). {GC 411.1}
The sanctuary to which Paul here refers was the tabernacle built by Moses at the command of God as the earthly dwelling place of the Most High. “Let them make Me a sanctuary; that I may dwell among them” (Exodus 25:8), was the direction given to Moses while in the mount with God. The Israelites were journeying through the wilderness, and the tabernacle was so constructed that it could be removed from place to place; yet it was a structure of great magnificence. Its walls consisted of upright boards heavily plated with gold and set in sockets of silver, while the roof was formed of a series of curtains, or coverings, the outer of skins, the innermost of fine linen beautifully wrought with figures of cherubim. Besides the outer court, which contained the altar of burnt offering, the tabernacle itself consisted of two apartments called the holy and the most holy place, separated by a rich and beautiful curtain, or veil; a similar veil closed the entrance to the first apartment. {GC 411.2}
A szenthely, amelyre Pál itt utal, az a sátortemplom volt, amelyet Mózes Isten parancsára a Magasságos földi lakóhelyéül épített. „Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (II. Móz. 25:8) – hangzott a parancs, amikor Mózes Istennel volt a hegyen. Izrael a pusztában vándorolt, ezért a sátortemplomot úgy kellett elkészítenie, hogy alkalmas legyen a szállításra. Mindamellett rendkívül impozáns építmény volt. Falai vastag aranylemezekkel borított és ezüst foglalatba helyezett függőleges deszkalapokból álltak, a tetejét pedig egy sorozat függönyből, illetve takaróból alakították ki, amelyek közül a külső bőrből volt, a legbelső pedig kérubalakokkal gyönyörűen hímzett fehér gyolcsból. A templomnak pitvara is volt. Itt állt az égőáldozati oltár. Maga a sátortemplom a szentélynek és a szentek szentjének nevezett két helyiségből állt, amelyeket gazdagon díszített függöny, illetve lepel választott el egymástól. Hasonló lepel zárta le az első helyiség bejáratát is. {GC 411.2}
In the holy place was the candlestick, on the south, with its seven lamps giving light to the sanctuary both by day and by night; on the north stood the table of shewbread; and before the veil separating the holy from the most holy was the golden altar of incense, from which the cloud of fragrance, with the prayers of Israel, was daily ascending before God. {GC 412.1}
A szentélyben, a déli oldalon volt a gyertyatartó, amelynek hét lámpája éjjel és nappal világított. Az északi oldalon állt a szent kenyerek asztala. A szentélyt és a szentek szentjét elválasztó függöny előtt volt az arany füstölő oltár, amelyről az illatfelhő Izrael imájával együtt naponként felszállt Isten elé. {GC 412.1}
In the most holy place stood the ark, a chest of precious wood overlaid with gold, the depository of the two tables of stone upon which God had inscribed the law of Ten Commandments. Above the ark, and forming the cover to the sacred chest, was the mercy seat, a magnificent piece of workmanship, surmounted by two cherubim, one at each end, and all wrought of solid gold. In this apartment the divine presence was manifested in the cloud of glory between the cherubim. {GC 412.2}
A szentek szentjében állt az arany borítású, értékes fából készült frigyláda, amely az Isten által írt törvényt: a Tízparancsolatot megörökítő két kőtáblát rejtette magában. A szent láda csodálatos mestermívű fedele volt a kegyelem királyi széke. A fedél felett tömör aranyból készült két kérub emelkedett, egy-egy a láda két szélén. Isten jelenléte ebben a helyiségben mutatkozott meg, a két kérub közötti dicsőségfelhőben. {GC 412.2}
After the settlement of the Hebrews in Canaan, the tabernacle was replaced by the temple of Solomon, which, though a permanent structure and upon a larger scale, observed the same proportions, and was similarly furnished. In this form the sanctuary existed—except while it lay in ruins in Daniel's time—until its destruction by the Romans, in A.D. 70. {GC 412.3}
Miután a héberek letelepedtek Kánaánban, a sátortemplomot felváltotta Salamon temploma, amely bár állandó és nagyobb építmény volt, de megőrizte az előző templom arányait, és hasonlóképp volt berendezve. A templom ebben a formájában maradt fenn – eltekintve attól, hogy Dániel korában romokban hevert – i. sz. 70-ig. Ekkor a rómaiak elpusztították. {GC 412.3}
Turning again to the book of Hebrews, the seekers for truth found that the existence of a second, or new-covenant sanctuary, was implied in the words of Paul already quoted: “Then verily the first covenant had also ordinances of divine service, and a worldly sanctuary.” And the use of the word “also” intimates that Paul has before made mention of this sanctuary. Turning back to the beginning of the previous chapter, they read: “Now of the things which we have spoken this is the sum: We have such an High Priest, who is set on the right hand of the throne of the Majesty in the heavens; a Minister of the sanctuary, and of the true tabernacle, which the Lord pitched, and not man.” Hebrews 8:1, 2. {GC 413.1}
Visszalapozva a Zsidókhoz írt levélhez, az igazság keresője egy második, illetve újszövetségi szenthelyre talál utalást a már idézett páli kijelentésben: „Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye.” Az „is” szó sejteti, hogy Pál korábban már tett említést erről a szenthelyről. Az előző fejezet elején ez olvasható: „Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle, mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített” (Zsid 8:1–2). {GC 413.1}
Here is revealed the sanctuary of the new covenant. The sanctuary of the first covenant was pitched by man, built by Moses; this is pitched by the Lord, not by man. In that sanctuary the earthly priests performed their service; in this, Christ, our great High Priest, ministers at God's right hand. One sanctuary was on earth, the other is in heaven. {GC 413.2}
Itt utalást találunk az újszövetség szenthelyére. Az első szövetség szenthelyét ember építette: Mózes. Ezt azonban az Úr építette, nem ember. Abban a templomban a földi papok végezték szolgálatukat; ebben pedig Krisztus, a mi nagy Főpapunk szolgál Isten jobbján. Az első templom a földön volt, a második pedig a mennyben van. {GC 413.2}
Further, the tabernacle built by Moses was made after a pattern. The Lord directed him: “According to all that I show thee, after the pattern of the tabernacle, and the pattern of all the instruments thereof, even so shall ye make it.” And again the charge was given, “Look that thou make them after their pattern, which was showed thee in the mount.” Exodus 25:9, 40. And Paul says that the first tabernacle “was a figure for the time then present, in which were offered both gifts and sacrifices;” that its holy places were “patterns of things in the heavens;” that the priests who offered gifts according to the law served “unto the example and shadow of heavenly things,” and that “Christ is not entered into the holy places made with hands, which are the figures of the true; but into heaven itself, now to appear in the presence of God for us.” Hebrews 9:9, 23; 8:5; 9:24. {GC 413.3}
A Mózes által épített templom minta után készült. Az Úr ezt parancsolta neki: „Mindenestől úgy csináljátok, amint én megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját.” Majd ez a parancs hangzott el: „Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked” (2Móz 25:9.40). Pál pedig azt mondja: az első sátor „példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak... ajándékokkal és áldozatokkal”; szent helyei „a mennyei dolgoknak ábrázolatai” voltak; a papok, akik a törvény szerint áldoztak ajándékokkal, „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgáltak; és „nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9:9.23; 8:5; 9:24). {GC 413.3}
The sanctuary in heaven, in which Jesus ministers in our behalf, is the great original, of which the sanctuary built by Moses was a copy. God placed His Spirit upon the builders of the earthly sanctuary. The artistic skill displayed in its construction was a manifestation of divine wisdom. The walls had the appearance of massive gold, reflecting in every direction the light of the seven lamps of the golden candlestick. The table of shewbread and the altar of incense glittered like burnished gold. The gorgeous curtain which formed the ceiling, inwrought with figures of angels in blue and purple and scarlet, added to the beauty of the scene. And beyond the second veil was the holy Shekinah, the visible manifestation of God's glory, before which none but the high priest could enter and live. {GC 414.1}
A mennyei templom, amelyben Jézus értünk szolgál, az a csodálatos eredeti, amelynek a Mózes által épített templom csak másolata volt. Isten a földi templom építőit megáldotta Lelkével. Az a művészi képesség, amelyről az építkezés során bizonyságot tettek, mennyei bölcsesség megnyilatkozása volt. A falak úgy néztek ki, mintha tömör aranyból készültek volna. Minden irányba visszaverték az arany gyertyatartó hét lámpájának fényét. A szent kenyerek asztala és a füstölő oltár fényes aranyként csillogott. A mennyezet díszes kárpitja, amelybe kék, bíborszínű és skarlátvörös angyalokat hímeztek, növelte a látvány szépségét. A második függönyön túl volt a szent sekina – Isten dicsőségének látható megmutatkozása –, amely elé csak a főpap léphetett be úgy, hogy életben is maradt. {GC 414.1}
The matchless splendor of the earthly tabernacle reflected to human vision the glories of that heavenly temple where Christ our forerunner ministers for us before the throne of God. The abiding place of the King of kings, where thousand thousands minister unto Him, and ten thousand times ten thousand stand before Him (Daniel 7:10); that temple, filled with the glory of the eternal throne, where seraphim, its shining guardians, veil their faces in adoration, could find, in the most magnificent structure ever reared by human hands, but a faint reflection of its vastness and glory. Yet important truths concerning the heavenly sanctuary and the great work there carried forward for man's redemption were taught by the earthly sanctuary and its services. {GC 414.2}
A földi templom páratlan pompája a mennyei templom dicsőségére emlékeztette az embert, ahol Krisztus, a mi Útnyitónk szolgál értünk Isten trónja előtt. A királyok Királyának lakóhelye, ahol ezerszer ezeren szolgálnak neki, és tízezerszer tízezeren állnak előtte (Dán 7:10); az örökkévaló trón dicsőségével betöltött templom, ahol a szeráfok, a trón fénylő őrzői tisztelettel takarják el arcukat, csak halványan tudta visszatükröztetni nagyságát és dicsőségét abban a pompás építményben, amelyet valaha emberi kéz készített. A földi szenthely és a szolgálati rendszer fontos igazságokat tanított a mennyei templomról és az ember megváltásáért a templomban folyó szolgálatról. {GC 414.2}
The holy places of the sanctuary in heaven are represented by the two apartments in the sanctuary on earth. As in vision the apostle John was granted a view of the temple of God in heaven, he beheld there “seven lamps of fire burning before the throne.” Revelation 4:5. He saw an angel “having a golden censer; and there was given unto him much incense, that he should offer it with the prayers of all saints upon the golden altar which was before the throne.” Revelation 8:3. Here the prophet was permitted to behold the first apartment of the sanctuary in heaven; and he saw there the “seven lamps of fire” and “the golden altar,” represented by the golden candlestick and the altar of incense in the sanctuary on earth. Again, “the temple of God was opened” (Revelation 11:19), and he looked within the inner veil, upon the holy of holies. Here he beheld “the ark of His testament,” represented by the sacred chest constructed by Moses to contain the law of God. {GC 414.3}
A mennyei templom szent helyeit a földi templom két helyisége szemlélteti. Amikor János apostol látomásban bepillanthatott Isten mennyei templomába, látta, hogy „hét tűzlámpás ég vala a ,királyi szék előtt” (Jel 4:5). Látott egy angyalt, aki arany tömjénezőt tartott, „és adaték annak sok tömjén, hogy tegye mindenszenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala” (Jel 8:3). A próféta bepillanthatott a mennyei templom első helyiségébe, és látta a hét égő „tűzlámpás”-t és „az arany oltárt”-t, amelyeket a földi templom arany gyertyatartója és füstölő oltára jelképezett. És „megnyilatkozék az Isten temploma” (Jel 11:19), és János bepillantott a belső függönyön túl levő szentek szentjébe. Itt látta „az Ő szövetségének ládáját”, amelyet a Mózes által készített és az Isten törvényét magában foglaló szent láda szimbolizált. {GC 414.3}
Thus those who were studying the subject found indisputable proof of the existence of a sanctuary in heaven. Moses made the earthly sanctuary after a pattern which was shown him. Paul teaches that that pattern was the true sanctuary which is in heaven. And John testifies that he saw it in heaven. {GC 415.1}
Akik tehát ezt a témakört tanulmányozták, kétségtelen bizonyságát látták annak, hogy a mennyben van egy templom. Mózes a neki megmutatott minta szerint készítette el a földi templomot. Pál azt tanítja, hogy ez a minta az igazi templom, amely a mennyben van. És János látta ezt a mennyei templomot. {GC 415.1}
In the temple in heaven, the dwelling place of God, His throne is established in righteousness and judgment. In the most holy place is His law, the great rule of right by which all mankind are tested. The ark that enshrines the tables of the law is covered with the mercy seat, before which Christ pleads His blood in the sinner's behalf. Thus is represented the union of justice and mercy in the plan of human redemption. This union infinite wisdom alone could devise and infinite power accomplish; it is a union that fills all heaven with wonder and adoration. The cherubim of the earthly sanctuary, looking reverently down upon the mercy seat, represent the interest with which the heavenly host contemplate the work of redemption. This is the mystery of mercy into which angels desire to look—that God can be just while He justifies the repenting sinner and renews His intercourse with the fallen race; that Christ could stoop to raise unnumbered multitudes from the abyss of ruin and clothe them with the spotless garments of His own righteousness to unite with angels who have never fallen and to dwell forever in the presence of God. {GC 415.2}
Isten trónját, amely a mennyei templomban, Isten lakóhelyén van, az igazság és az ítélet teszi erőssé. Az igazság törvénye, az erkölcs nagyszerű mércéje, amellyel megmér minden embert, a szentek szentjében van. A frigyládát, amely magába zárja a törvénytáblákat, a kegyelem királyi széke takarja. Előtte mutatja be vérét Krisztus a bűnösért. Igazság és irgalom így fonódik össze az emberért létrehozott megváltási tervben. Ennek a két isteni tulajdonságnak az egybefonódását csak a végtelen bölcsesség tudta kigondolni, és a végtelen hatalom tudta megvalósítani. Ez az összefonódás az egész mennyet ámulatba ejti, és imádatra készteti. A földi templom kérubjai tisztelettel fordultak a kegyelem királyi széke felé, így jelképezve a mennyei sereg érdeklődését a megváltás munkája iránt. Ez annak az irgalomnak a titka, amelybe angyalok vágyakoznak betekinteni: hogy Isten akkor is igaz, ha megigazítja a megtérő bűnöst, és megújítja kapcsolatát az elbukott emberiséggel; hogy Krisztus lehajolt, és megszámlálhatatlanul sok embert emelt ki a pusztulás örvényéből. Felöltöztette őket a maga igaz voltának folttalan ruhájába, hogy a megváltottak örökre Isten közelében és a soha el nem bukott angyalok társaságában lehessenek. {GC 415.2}
The work of Christ as man's intercessor is presented in that beautiful prophecy of Zechariah concerning Him “whose name is the Branch.” Says the prophet: “He shall build the temple of the Lord; and He shall bear the glory, and shall sit and rule upon His [the Father's] throne; and He shall be a priest upon His throne: and the counsel of peace shall be between Them both.” Zechariah 6:12, 13. {GC 415.3}
Az a munka, amit az emberért közbenjáró Krisztus végez – akinek „neve Csemete” –, elénk tárul Zakariás örökszép próféciájában. Így szól a próféta: „Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az Ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az Ő (az Atya) székében, és pap is lesz az Ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között” (Zak. 6:12–13). {GC 415.3}
“He shall build the temple of the Lord.” By His sacrifice and mediation Christ is both the foundation and the builder of the church of God. The apostle Paul points to Him as “the chief Cornerstone; in whom all the building fitly framed together groweth into an holy temple in the Lord: in whom ye also,” he says, “are builded together for an habitation of God through the Spirit.” Ephesians 2:20-22. {GC 416.1}
„Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát.” Áldozata és közbenjárása által Krisztus Isten templomának mind alapja, mind építője. Pál apostol „Szegletkő”-nek nevezi, „akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; akiben ti is – mondja – együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által” (Ef. 2:20–22). {GC 416.1}
“He shall bear the glory.” To Christ belongs the glory of redemption for the fallen race. Through the eternal ages, the song of the ransomed ones will be: “Unto Him that loved us, and washed us from our sins in His own blood, ... to Him be glory and dominion for ever and ever.” Revelation 1:5, 6. {GC 416.2}
„Nagy lesz az Ő dicsősége.” Az elbukott ember megváltásáért Krisztusé a dicsőség. Az örökké tartó korszakokon át ez lesz a megváltottak éneke: „Annak, aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által... annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké” (Jel. 1:5–6). {GC 416.2}
He “shall sit and rule upon His throne; and He shall be a priest upon His throne.” Not now “upon the throne of His glory;” the kingdom of glory has not yet been ushered in. Not until His work as a mediator shall be ended will God “give unto Him the throne of His father David,” a kingdom of which “there shall be no end.” Luke 1:32, 33. As a priest, Christ is now set down with the Father in His throne. Revelation 3:21. Upon the throne with the eternal, self-existent One is He who “hath borne our griefs, and carried our sorrows,” who “was in all points tempted like as we are, yet without sin,” that He might be “able to succor them that are tempted.” “If any man sin, we have an advocate with the Father.” Isaiah 53:4; Hebrews 4:15; 2:18; 1 John 2:1. His intercession is that of a pierced and broken body, of a spotless life. The wounded hands, the pierced side, the marred feet, plead for fallen man, whose redemption was purchased at such infinite cost. {GC 416.3}
„Ülni és uralkodni fog az Ő székében, és pap is lesz az Ő székében.” Jézus most még nem ül „az Ő dicsőségének királyi székében”; a dicsőség országa még nem kezdődött el. Csak közbenjárói munkája végeztével adja neki Isten „a Dávidnak, az Ő atyjának királyi székét”, azt az országot, amelynek „vége nem lészen” (Lk. 1:32–33). Krisztus most mint pap ül Atyja trónján (Jel. 3:21). Az örökkévaló, önmagában létező Istennel ül a királyi széken az, aki „betegségeinket... viselte, és fájdalmainkat hordozá”, aki hozzánk hasonlóan „mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt,” hogy segíthessen „azokon, akik megkísértetnek”. „Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál” (Ésa. 53:4; Zsid. 4:15; 2:18; I. Jn. 2:1). A Megváltó átszegezett, összezúzott testével és folttalan életével jár közben a bűnösért. Megsebzett kezét kinyújtva, átszegzett oldalára, összeroncsolt lábára mutatva könyörög az elbukott emberért, akinek a megváltása végtelen sokba került. {GC 416.3}
“And the counsel of peace shall be between Them both.” The love of the Father, no less than of the Son, is the fountain of salvation for the lost race. Said Jesus to His disciples before He went away: “I say not unto you, that I will pray the Father for you: for the Father Himself loveth you.” John 16:26, 27. God was “in Christ, reconciling the world unto Himself.” 2 Corinthians 5:19. And in the ministration in the sanctuary above, “the counsel of peace shall be between Them both.” “God so loved the world, that He gave His only-begotten Son, that whosoever believeth in Him should not perish, but have everlasting life.” John 3:16. {GC 416.4}
„És békesség tanácsa lesz kettőjük között.” Az Atya szeretete, éppúgy, mint a Fiúé, az elveszett emberiség megváltásának forrása. Jézus így szólt tanítványaihoz távozása előtt: „Nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát tiérettetek; mert maga az Atya szeret titeket” (Jn. 16:26–27). Isten „Krisztusban megbékéltette magával a világot” (II. Kor. 5:19). És a mennyei templomszolgálat során „békesség tanácsa lesz kettőjük között”. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn. 3:16). {GC 416.4}
The question, What is the sanctuary? is clearly answered in the Scriptures. The term “sanctuary,” as used in the Bible, refers, first, to the tabernacle built by Moses, as a pattern of heavenly things; and, secondly, to the “true tabernacle” in heaven, to which the earthly sanctuary pointed. At the death of Christ the typical service ended. The “true tabernacle” in heaven is the sanctuary of the new covenant. And as the prophecy of Daniel 8:14 is fulfilled in this dispensation, the sanctuary to which it refers must be the sanctuary of the new covenant. At the termination of the 2300 days, in 1844, there had been no sanctuary on earth for many centuries. Thus the prophecy, “Unto two thousand and three hundred days; then shall the sanctuary be cleansed,” unquestionably points to the sanctuary in heaven. {GC 417.1}
Arra a kérdésre, hogy: mi a szenthely, a Szentírásban világos választ találunk. A „szenthely” szó a Biblia szóhasználatában egyrészt a Mózes által épített templomra, a mennyei dolgok tükörképére vonatkozik, másrészt pedig az „igazi sátor”-ra, a mennyeire, amelyre a földi templom hívta fel a figyelmet. Krisztus halálakor a jelképes szolgálat véget ért. Az „igazi sátor” a mennyei, az újszövetség temploma. És mivel Dániel próféciája (Dn. 8:14) a keresztény korszakban teljesült, a próféciában említett szenthely minden bizonnyal az újszövetség temploma. A 2300 nap végén – 1844-ben –már hosszú századok óta nem volt szenthely a földön. Tehát ez a prófécia: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” – kétségtelenül a mennyei templomra vonatkozik. {GC 417.1}
But the most important question remains to be answered: What is the cleansing of the sanctuary? That there was such a service in connection with the earthly sanctuary is stated in the Old Testament Scriptures. But can there be anything in heaven to be cleansed? In Hebrews 9 the cleansing of both the earthly and the heavenly sanctuary is plainly taught. “Almost all things are by the law purged with blood; and without shedding of blood is no remission. It was therefore necessary that the patterns of things in the heavens should be purified with these [the blood of animals]; but the heavenly things themselves with better sacrifices than these” (Hebrews 9:22, 23), even the precious blood of Christ. {GC 417.2}
A legfontosabb kérdés azonban még megválaszolásra vár: Mit jelent a szenthely megtisztítása? Az Ótestamentum szerint a földi templomban volt ilyen szolgálat. De vajon a mennyben lehet-e olyasmi, amit meg kell tisztítani? A Zsidókhoz írt levél 9. fejezete nyomán világossá válik, hogy mind a földi, mind a mennyei „megtisztíttatik”. „Csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel (állatok vérével) tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal” (Zsid. 9:22–23), Krisztus drága vérével. {GC 417.2}
The cleansing, both in the typical and in the real service, must be accomplished with blood: in the former, with the blood of animals; in the latter, with the blood of Christ. Paul states, as the reason why this cleansing must be performed with blood, that without shedding of blood is no remission. Remission, or putting away of sin, is the work to be accomplished. But how could there be sin connected with the sanctuary, either in heaven or upon the earth? This may be learned by reference to the symbolic service; for the priests who officiated on earth, served “unto the example and shadow of heavenly things.” Hebrews 8:5. {GC 417.3}
A megtisztítás mind a jelképes, mind pedig a valóságos szolgálatban vérrel történt, illetve történik: az előbbiben állatok vérével, az utóbbiban Krisztus vérével. Pál elmondja, hogy miért kell a megtisztításnak vérrel történnie. Azért, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. A megbocsátás, illetve a bűnök eltávolítása az elvégzendő feladat. De mi köze lehet a bűnnek a templomhoz – a mennyeihez, illetve a földihez? Megtudhatjuk a jelképes szolgálatból, mert a földön ténykedő papok „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgáltak (Zsid. 8:5). {GC 417.3}
The ministration of the earthly sanctuary consisted of two divisions; the priests ministered daily in the holy place, while once a year the high priest performed a special work of atonement in the most holy, for the cleansing of the sanctuary. Day by day the repentant sinner brought his offering to the door of the tabernacle and, placing his hand upon the victim's head, confessed his sins, thus in figure transferring them from himself to the innocent sacrifice. The animal was then slain. “Without shedding of blood,” says the apostle, there is no remission of sin. “The life of the flesh is in the blood.” Leviticus 17:11. The broken law of God demanded the life of the transgressor. The blood, representing the forfeited life of the sinner, whose guilt the victim bore, was carried by the priest into the holy place and sprinkled before the veil, behind which was the ark containing the law that the sinner had transgressed. By this ceremony the sin was, through the blood, transferred in figure to the sanctuary. In some cases the blood was not taken into the holy place; but the flesh was then to be eaten by the priest, as Moses directed the sons of Aaron, saying: “God hath given it you to bear the iniquity of the congregation.” Leviticus 10:17. Both ceremonies alike symbolized the transfer of the sin from the penitent to the sanctuary. {GC 418.1}
A földi templomszolgálat két részből állt: a papok naponta szolgáltak a szenthelyen, a főpap pedig egyszer egy évben a szentek szentjében végezte az engesztelés különleges munkáját: megtisztította a templomot. A bűnbánó bűnösök nap mint nap hozták áldozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat fejére téve megvallották bűneiket. A bűnös így jelképesen önmagáról az ártatlan áldozatra helyezte bűneit, majd az állatot megölte. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” – mondja az apostol. „A testnek élete a vérben van” (III. Móz. 17:11). Isten megsértett törvénye a törvényszegő életét követelte. A vér az elveszett bűnöst képviselte, bűnét pedig az áldozat hordozta. Az áldozat vérét a pap bevitte a szentélybe, és a függöny elé hintette. A függöny mögött volt a frigyláda, és benne a bűnös által megsértett törvény. E szertartással a bűn a vér útján jelképesen átkerült a templomra. A vért nem mindig vitték be a szentélybe. Egyes esetekben a pap a húst megette, ahogy Mózes megparancsolta Áron fiainak: „Néktek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének hordozásáért” (III. Móz. 10:17). Mindkét szertartás egyaránt azt szimbolizálta, hogy a bűn átkerült a bűnbánóról a templomra. {GC 418.1}
Such was the work that went on, day by day, throughout the year. The sins of Israel were thus transferred to the sanctuary, and a special work became necessary for their removal. God commanded that an atonement be made for each of the sacred apartments. “He shall make an atonement for the holy place, because of the uncleanness of the children of Israel, and because of their transgressions in all their sins: and so shall he do for the tabernacle of the congregation, that remaineth among them in the midst of their uncleanness.” An atonement was also to be made for the altar, to “cleanse it, and hallow it from the uncleanness of the children of Israel.” Leviticus 16:16, 19. {GC 418.2}
Ez a munka egész évben nap mint nap folyt. Izrael bűnei így kerültek át a templomra, és eltávolításuk különleges szolgálatot igényelt. Isten megparancsolta, hogy a pap mindkét szent helyiségért végezzen engesztelést: „a szenthelynek Izrael fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttük van, az ő tisztátalanságaik közepette.” Az oltárért is engesztelést kellett végezni: „tegye tisztává, és... szentelje meg az Izrael fiainak tisztátalanságaitól” (III. Móz. 16:16, 19). {GC 418.2}
Once a year, on the great Day of Atonement, the priest entered the most holy place for the cleansing of the sanctuary. The work there performed completed the yearly round of ministration. On the Day of Atonement two kids of the goats were brought to the door of the tabernacle, and lots were cast upon them, “one lot for the Lord, and the other lot for the scapegoat.” Verse 8. The goat upon which fell the lot for the Lord was to be slain as a sin offering for the people. And the priest was to bring his blood within the veil and sprinkle it upon the mercy seat and before the mercy seat. The blood was also to be sprinkled upon the altar of incense that was before the veil. {GC 419.1}
A pap egyszer egy évben – a nagy engesztelési napon – belépett a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Ezzel a munkával lezárult az évi szolgálat körforgása. Az engesztelési napon két fiatal kecskebakot vittek a templom ajtajához, és sorsot vetettek rájuk: „egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért” (III. Móz. 16:8). Azt a kecskét, amelyre az Úrért való sors esett, megölték bűnáldozatként a népért. Vérét a pap bevitte a függöny mögé, majd a fedélre és a fedél elé hintette. Hintett belőle a füstölő oltárra is, amely a függöny előtt állt. {GC 419.1}
“And Aaron shall lay both his hands upon the head of the live goat, and confess over him all the iniquities of the children of Israel, and all their transgressions in all their sins, putting them upon the head of the goat, and shall send him away by the hand of a fit man into the wilderness: and the goat shall bear upon him all their iniquities unto a land not inhabited.” Verses 21, 22. The scapegoat came no more into the camp of Israel, and the man who led him away was required to wash himself and his clothing with water before returning to the camp. {GC 419.2}
„És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arra való emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre” (III. Móz. 16:21–22). Azázel bakja többé nem jött be Izrael táborába; az embernek pedig, aki elvezette, önmagát és öltözetét meg kellett mosnia, és csak aztán térhetett vissza a táborba. {GC 419.2}
The whole ceremony was designed to impress the Israelites with the holiness of God and His abhorrence of sin; and, further, to show them that they could not come in contact with sin without becoming polluted. Every man was required to afflict his soul while this work of atonement was going forward. All business was to be laid aside, and the whole congregation of Israel were to spend the day in solemn humiliation before God, with prayer, fasting, and deep searching of heart. {GC 419.3}
Az egész szertartásnak az volt a célja, hogy tudatosítsa Izraelben Isten szentségét és a bűnnel szembeni gyűlöletét, és azt is, hogy a bűnnel való érintkezés óhatatlanul beszennyez. Az engesztelési munka során mindenkinek meg kellett sanyargatnia magát. Minden munkát félre kellett tenni, és ezt a napot Izrael egész gyülekezetének Isten előtt komolyan megalázkodva, imával, böjttel és mélységes önvizsgálattal kellett töltenie. {GC 419.3}
Important truths concerning the atonement are taught by the typical service. A substitute was accepted in the sinner's stead; but the sin was not canceled by the blood of the victim. A means was thus provided by which it was transferred to the sanctuary. By the offering of blood the sinner acknowledged the authority of the law, confessed his guilt in transgression, and expressed his desire for pardon through faith in a Redeemer to come; but he was not yet entirely released from the condemnation of the law. On the Day of Atonement the high priest, having taken an offering from the congregation, went into the most holy place with the blood of this offering, and sprinkled it upon the mercy seat, directly over the law, to make satisfaction for its claims. Then, in his character of mediator, he took the sins upon himself and bore them from the sanctuary. Placing his hands upon the head of the scapegoat, he confessed over him all these sins, thus in figure transferring them from himself to the goat. The goat then bore them away, and they were regarded as forever separated from the people. {GC 420.1}
A jelképes szolgálat az engesztelés fontos igazságaira tanított. Isten helyettest fogadott el a bűnös helyett, de az áldozat vére nem törölte el a bűnt. A bűn így átkerült a templomra. A bűnös a véráldozattal elismerte a törvény tekintélyét, megvallotta, hogy a törvény áthágásával vétkezett, és kifejezte, hogy hisz az eljövendő Megváltóban és bocsánatra vágyik, de még teljesen nem szabadult meg a törvény kárhoztatásától. Az engesztelési napon a főpap átvette a gyülekezet által bemutatott áldozatot, és az áldozat vérével bement a szentek szentjébe; majd a vért a frigyláda fedelére hintette, közvetlenül a törvény fölé, hogy a törvény kívánalmainak eleget tegyen. Közbenjáróként a bűnöket magára vette, és kivitte a templomból. Kezét Azázel bakjának fejére téve, megvallotta ezeket a bűnöket, és jelképesen önmagáról a bakra helyezte. Ezután a bak elvitte a bűnöket, és ezzel a nép örökre megszabadult tőlük. {GC 420.1}
Such was the service performed “unto the example and shadow of heavenly things.” And what was done in type in the ministration of the earthly sanctuary is done in reality in the ministration of the heavenly sanctuary. After His ascension our Saviour began His work as our high priest. Says Paul: “Christ is not entered into the holy places made with hands, which are the figures of the true; but into heaven itself, now to appear in the presence of God for us.” Hebrews 9:24. {GC 420.2}
Ez volt „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgálata. Ami jelképesen a földi templomszolgálatban történt, az történik a valóságban a mennyei templomszolgálatban is. Megváltónk, miután a mennybe ment, főpapként kezdte el munkáját. Ezt mondja Pál: „Nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid. 9:24). {GC 420.2}
The ministration of the priest throughout the year in the first apartment of the sanctuary, “within the veil” which formed the door and separated the holy place from the outer court, represents the work of ministration upon which Christ entered at His ascension. It was the work of the priest in the daily ministration to present before God the blood of the sin offering, also the incense which ascended with the prayers of Israel. So did Christ plead His blood before the Father in behalf of sinners, and present before Him also, with the precious fragrance of His own righteousness, the prayers of penitent believers. Such was the work of ministration in the first apartment of the sanctuary in heaven. {GC 420.3}
A pap szolgálata, amit a templom első helyiségében, a szenthelyet a külső udvartól ajtóként elválasztó „kárpiton belül” egész évben végzett, jelképezi azt a szolgálatot, amelyet Krisztus a mennybemenetelekor megkezdett. A mindennapi szolgálatban a papnak az volt a feladata, hogy bemutassa Istennek a bűnáldozat vérét, és tömjént füstölögtessen, amely Izrael imájával együtt szállt fel. Így viszi Krisztus is a saját vérét az Atya elé a bűnösökért, és bemutatja – saját igaz voltának jóillatával együtt – a bűnbánó hivők imáit is. Ez a szolgálat folyt a mennyei templom első helyiségében. {GC 420.3}
Thither the faith of Christ's disciples followed Him as He ascended from their sight. Here their hopes centered, “which hope we have,” said Paul, “as an anchor of the soul, both sure and steadfast, and which entereth into that within the veil; whither the forerunner is for us entered, even Jesus, made an high priest forever.” “Neither by the blood of goats and calves, but by His own blood He entered in once into the holy place, having obtained eternal redemption for us.” Hebrews 6:19, 20; 9:12. {GC 421.1}
Ide kísérte el Krisztust tanítványainak hite, amikor a mennybe emelkedve eltűnt a szemük elől. Ide összpontosultak reményeik. Erről a reménységről mondta Pál, hogy „lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya”, amely „beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap”. „Nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (Zsid. 6:19–20; 9:12). {GC 421.1}
For eighteen centuries this work of ministration continued in the first apartment of the sanctuary. The blood of Christ, pleaded in behalf of penitent believers, secured their pardon and acceptance with the Father, yet their sins still remained upon the books of record. As in the typical service there was a work of atonement at the close of the year, so before Christ's work for the redemption of men is completed there is a work of atonement for the removal of sin from the sanctuary. This is the service which began when the 2300 days ended. At that time, as foretold by Daniel the prophet, our High Priest entered the most holy, to perform the last division of His solemn work—to cleanse the sanctuary. {GC 421.2}
Ez a szolgálat tizennyolc évszázadon át folyt a templom első helyiségében. Krisztus a bűnbánó hivők érdekében vérére hivatkozott. Kieszközölte számukra az Atya bocsánatát és pártfogását, de bűneik még bent maradtak a mennyei könyvekben. A jelképes szolgálat év végi engesztelési munkájához hasonlóan Krisztus is, megváltási munkájának befejezése előtt, engesztelési szolgálatot végez a mennyben, hogy a bűnöket eltávolítsa. Ez a szolgálat kezdődött el a 2300 nap végén. Ekkor, miként Dániel próféta megjövendölte, Főpapunk belépett a szentek szentjébe, hogy ennek az ünnepélyes munkának az utolsó szakaszát – a templom megtisztítását – elvégezze. {GC 421.2}
As anciently the sins of the people were by faith placed upon the sin offering and through its blood transferred, in figure, to the earthly sanctuary, so in the new covenant the sins of the repentant are by faith placed upon Christ and transferred, in fact, to the heavenly sanctuary. And as the typical cleansing of the earthly was accomplished by the removal of the sins by which it had been polluted, so the actual cleansing of the heavenly is to be accomplished by the removal, or blotting out, of the sins which are there recorded. But before this can be accomplished, there must be an examination of the books of record to determine who, through repentance of sin and faith in Christ, are entitled to the benefits of His atonement. The cleansing of the sanctuary therefore involves a work of investigation—a work of judgment. This work must be performed prior to the coming of Christ to redeem His people; for when He comes, His reward is with Him to give to every man according to his works. Revelation 22:12. {GC 421.3}
Ahogy hajdan a nép hitben ráhelyezte bűneit a bűnért való áldozatra, és az áldozat vére által jelképesen áthárította őket a földi szentélyre, az újszövetség idején a bűnbánók éppígy helyezik hitben Krisztusra bűneiket, és valóságosan áthárítják őket a mennyei szentélyre. S miként a földi szentély a bűnök eltávolításával jelképesen megtisztult a bűnök szennyétől, a mennyei szentély az ott nyilvántartott bűnök eltávolításával, azaz eltörlésével ténylegesen megtisztul. A mennyei templom megtisztítása előtt azonban a feljegyzések könyvét megvizsgálva meg kell állapítani, hogy ki részesülhet – bűnbánata és Krisztusba vetett hite nyomán – az engesztelés áldásaiban. A szentély megtisztítása tehát egyben vizsgálat is – azaz ítélkezés. Ennek a munkának le kell zárulnia, mielőtt Krisztus eljön, hogy népét megváltsa, mert amikor eljön, a jutalmat is hozza, hogy mindenkinek cselekedetei szerint fizessen (Jel. 22:12). {GC 421.3}
It was seen, also, that while the sin offering pointed to Christ as a sacrifice, and the high priest represented Christ as a mediator, the scapegoat typified Satan, the author of sin, upon whom the sins of the truly penitent will finally be placed. When the high priest, by virtue of the blood of the sin offering, removed the sins from the sanctuary, he placed them upon the scapegoat. When Christ, by virtue of His own blood, removes the sins of His people from the heavenly sanctuary at the close of His ministration, He will place them upon Satan, who, in the execution of the judgment, must bear the final penalty. The scapegoat was sent away into a land not inhabited, never to come again into the congregation of Israel. So will Satan be forever banished from the presence of God and His people, and he will be blotted from existence in the final destruction of sin and sinners. {GC 422.2}
Az is kiderült, hogy míg a bűnáldozat Krisztus áldozatára mutatott, és a főpap a közbenjáró Krisztust ábrázolta, Azázel bakja Sátánnak, a bűn szerzőjének jelképe volt, akire végül Krisztus ráhelyezi az őszinte bűnbánók bűneit. A főpap a bűnöket a bűnért való áldozat vérével távolította el a templomból, és ráhelyezte Azázel bakjára. Amikor Krisztus – szolgálatának befejeztével – saját vére által eltávolítja a mennyei templomból népének bűneit, e bűnöket ráhelyezi Sátánra, aki az ítélet végrehajtásakor megkapja végső büntetését. Azázel bakját lakatlan helyre küldték, és soha többé nem térhetett vissza Izrael közösségébe. Így fogja Isten Sátánt is a maga népe közeléből örökre elűzni. A bűn és a bűnösök végleges megsemmisítésekor Sátán megszűnik létezni. {GC 422.2}
