Chapter 14—Later English Reformers

A kései angol reformátorok

While Luther was opening a closed Bible to the people of Germany, Tyndale was impelled by the Spirit of God to do the same for England. Wycliffe's Bible had been translated from the Latin text, which contained many errors. It had never been printed, and the cost of manuscript copies was so great that few but wealthy men or nobles could procure it; and, furthermore, being strictly proscribed by the church, it had had a comparatively narrow circulation. In 1516, a year before the appearance of Luther's theses, Erasmus had published his Greek and Latin version of the New Testament. Now for the first time the word of God was printed in the original tongue. In this work many errors of former versions were corrected, and the sense was more clearly rendered. It led many among the educated classes to a better knowledge of the truth, and gave a new impetus to the work of reform. But the common people were still, to a great extent, debarred from God's word. Tyndale was to complete the work of Wycliffe in giving the Bible to his countrymen. {GC 245.1}

Miközben Luther Németországban nyitotta ki a lezárt Bibliát az emberek előtt, Isten Lelkének késztetésére Tyndale ugyanezt tette Angliában. Wiclif Bibliája a latin szöveg átültetése volt, amelybe sok hiba csúszott. Nem is nyomtatták ki soha. A kézzel írt másolatok pedig olyan sokba kerültek, hogy csak kevesen – csakis gazdagok és nemesek – tudták megvenni. Mivel a Bibliát az egyház szigorúan tiltotta, eléggé szűk körben terjedt el. Egy évvel Luther tételeinek megjelenése előtt, 1516-ban Erasmus kiadta görög-latin nyelvű Újtestamentumát. Most jelent meg első ízben nyomtatásban Isten Igéje az eredeti nyelven. Erasmus e munkájában a korábbi változatok számos hibáját helyesbítette, és a Biblia mondanivalója érthetőbbé vált. Olvasása nyomán sok művelt ember világosabban látta az igazságot. Ez új lendületet adott a reform munkájának. A köznép azonban még mindig nagyon el volt zárva Isten Igéjétől. Tyndale azzal tette Wiclif munkáját teljessé, hogy a Bibliát honfitársai kezébe adta. {GC 245.1}   

A diligent student and an earnest seeker for truth, he had received the gospel from the Greek Testament of Erasmus. He fearlessly preached his convictions, urging that all doctrines be tested by the Scriptures. To the papist claim that the church had given the Bible, and the church alone could explain it, Tyndale responded: “Do you know who taught the eagles to find their prey? Well, that same God teaches His hungry children to find their Father in His word. Far from having given us the Scriptures, it is you who have hidden them from us; it is you who burn those who teach them, and if you could, you would burn the Scriptures themselves.”—D'Aubigne, History of the Reformation of the Sixteenth Century, b. 18, ch. 4. {GC 245.2}

Tyndale, az igazság szorgalmas és buzgó kutatója az evangéliumot Erasmus görög Újtestamentumából ismerte meg. Bátran hirdette meggyőződését, és nyomatékosan kijelentette, hogy minden tanítást a Szentírás mérlegére kell tenni. Tyndale így válaszolt a katolikusoknak arra az állítására, hogy a Bibliát az egyház adta, és csak az egyház magyarázhatja: „Tudjátok-e ki tanította a sast zsákmánya kereséséren Ugyanaz az Isten éhező gyermekeit is megtanítja arra, miként találják meg Igéjében mennyei Atyjukat. Ti nemcsak hogy nem adtátok kezünkbe a Bibliát, hanem még el is rejtettétek előlünk'. Sőt ti vagytok azok, akik megégetik Isten Igéjének tanítóit, és ha tudnátok, magát a Szentírást is megégetnétek.” Tyndale prédikálása nagy érdeklődést keltett. Sokan elfogadták az igazságot. De a papok résen voltak, és mihelyt Tyndale eltávozott munkaterületéről, fenyegetéseikkel és megtévesztéseikkel igyekeztek lerombolni munkáját. Ez nagyon sokszor sikerült is. „Mi a tennivaló?! – kiáltotta Tyndale. – Miközben az egyik helyen vetek, az ellenség feldúlja azt a területet, ahonnan épp hogy eltávoztam. Nem lehetek egyszerre mindenütt. Ó, ha a keresztények a saját nyelvükön olvashatnák a Szentírást, maguk is ellen tudnának állni ezeknek az álbölcselkedőknek! A Biblia nélkül lehetetlen a köznépet az igazságban megalapozni.” {GC 245.2}   

Tyndale's preaching excited great interest; many accepted the truth. But the priests were on the alert, and no sooner had he left the field than they by their threats and misrepresentations endeavored to destroy his work. Too often they succeeded. “What is to be done?” he exclaimed. “While I am sowing in one place, the enemy ravages the field I have just left. I cannot be everywhere. Oh! if Christians possessed the Holy Scriptures in their own tongue, they could of themselves withstand these sophists. Without the Bible it is impossible to establish the laity in the truth.”—Ibid., b. 18, ch. 4. {GC 246.1}

{GC 246.1}   

A new purpose now took possession of his mind. “It was in the language of Israel,” said he, “that the psalms were sung in the temple of Jehovah; and shall not the gospel speak the language of England among us? ... Ought the church to have less light at noonday than at the dawn? ... Christians must read the New Testament in their mother tongue.” The doctors and teachers of the church disagreed among themselves. Only by the Bible could men arrive at the truth. “One holdeth this doctor, another that.... Now each of these authors contradicts the other. How then can we distinguish him who says right from him who says wrong? ... How? ... Verily by God's word.”—Ibid., b. 18, ch. 4. {GC 246.2}

Tyndaleban új cél fogant meg. „Jahve templomában Izrael nyelvén énekelték a zsoltárokat – mondta –, s köztünk ne Anglia nyelvén szólaljon meg az evangélium?!... Délben kevesebb világossága legyen az egyháznak, mint hajnalban?!... A keresztényeknek az anyanyelvükön kell olvasniuk az Újtestamentumot.” Az egyház hittudósai és tanítói között véleménykülönbségek voltak. Az ember csak a Biblia nyomán juthat el az igazsághoz. „Az egyik tudós ezt vallja, a másik azt... Egyik szerző ellentmond a másiknak. Hogyan állapíthatjuk meg akkor, ki mond igazat, és ki nem?... Hogyan? Bizony, csak Isten Szava által.” {GC 246.2}   

It was not long after that a learned Catholic doctor, engaging in controversy with him, exclaimed: “We were better to be without God's laws than the pope's.” Tyndale replied: “I defy the pope and all his laws; and if God spare my life, ere many years I will cause a boy that driveth the plow to know more of the Scripture than you do.”—Anderson, Annals of the English Bible, page 19. {GC 246.3}

Nem sokkal ezután egy művelt katolikus hittudós, aki vitába elegyedett vele, így kiáltott: „Isten törvényei nélkül jobban meglennénk, mint a pápa törvényei nélkül!” Tyndale így válaszolt: „Elvetem a pápát és minden törvényét! S ha Isten megtartja életemet, nemsokára egy ekehajtó fiúnak is többet megtanítok a Szentírásból, mint amennyit ti tudtok.” {GC 246.3}   

The purpose which he had begun to cherish, of giving to the people the New Testament Scriptures in their own language, was now confirmed, and he immediately applied himself to the work. Driven from his home by persecution, he went to London, and there for a time pursued his labors undisturbed. But again the violence of the papists forced him to flee. All England seemed closed against him, and he resolved to seek shelter in Germany. Here he began the printing of the English New Testament. Twice the work was stopped; but when forbidden to print in one city, he went to another. At last he made his way to Worms, where, a few years before, Luther had defended the gospel before the Diet. In that ancient city were many friends of the Reformation, and Tyndale there prosecuted his work without further hindrance. Three thousand copies of the New Testament were soon finished, and another edition followed in the same year. {GC 246.4}

Megerősödött benne az az elhatározás, hogy az Újtestamentumot a nép nyelvén adja a nép kezébe. Azonnal munkához is látott. Mivel elűzték otthonából, Londonba ment, ahol egy ideig zavartalanul dolgozott. A katolikusok kegyetlensége azonban ismét menekülésre kényszerítene. Úgy tűnt, hogy egész Anglia bezárult előtte. Ezért Németországban keresett menedéket. Itt elkezdte az angol Újtestamentum kinyomtatását. Kétszer kellett abbahagynia ezt a munkát. De amikor az egyik városban megtiltották a kiadást, elment egy másikba. Végül Wormsba indult, ahol néhány évvel korábban Luther megvédte az evangéliumot az országgyűlés előtt. Ebben az ősi városban a reformációnak sok barátja volt, és Tyndale itt minden további akadály nélkül dolgozott. Nemsokára elkészült az Újtestamentum háromezer példánya, amelyet még abban az évben egy másik kiadás követett. {GC 246.4}   

With great earnestness and perseverance he continued his labors. Notwithstanding the English authorities had guarded their ports with the strictest vigilance, the word of God was in various ways secretly conveyed to London and thence circulated throughout the country. The papists attempted to suppress the truth, but in vain. The bishop of Durham at one time bought of a bookseller who was a friend of Tyndale his whole stock of Bibles, for the purpose of destroying them, supposing that this would greatly hinder the work. But, on the contrary, the money thus furnished, purchased material for a new and better edition, which, but for this, could not have been published. When Tyndale was afterward made a prisoner, his liberty was offered him on condition that he would reveal the names of those who had helped him meet the expense of printing his Bibles. He replied that the bishop of Durham had done more than any other person; for by paying a large price for the books left on hand, he had enabled him to go on with good courage. {GC 247.1}

Nagy buzgósággal és kitartással folytatta munkáját. Jóllehet az angol hatóságok a legnagyobb óvatossággal őrizték kikötőiket, Isten Igéje különböző titkos csatornákon mégis eljutott Londonba, és onnan elterjedt az egész országban. A katolikusok hiába próbálták elfojtani az igazságot. Egyszer Durham püspöke megvásárolta egy könyvárustól, Tyndale egyik barátjától az egész bibliakészletét, azzal a szándékkal, hogy megsemmisíti. Arra gondolt, hogy ezzel nagyban hátráltatja a munkát. De ennek éppen az ellenkezője történt. Tyndale a Bibliákért kapott pénzen anyagot vásárolt egy új és jobb kiadáshoz, amelyre különben nem lett volna lehetősége. Amikor Tyndale később börtönbe került, szabadságáért cserében meg kellett mondania, kik járultak hozzá a Biblia kiadási költségeinek fedezéséhez. Azt válaszolta, hogy Durham püspöke mindenkinél többet tett; mert azzal, hogy jó áron megvette a megmaradt könyveket, elősegítette munkája eredményes folytatását. {GC 247.1}   

Tyndale was betrayed into the hands of his enemies, and at one time suffered imprisonment for many months. He finally witnessed for his faith by a martyr's death; but the weapons which he prepared have enabled other soldiers to do battle through all the centuries even to our time. {GC 247.2}

Tyndale árulás következtében ellenségei kezébe került. Egyszer hosszú hónapokig szenvedett a börtönben. Végül mártírhalállal tett bizonyságot hitéről. De a fegyverekkel, amelyeket ő készített, más katonák hosszú századokon át tudtak küzdeni egészen napjainkig. {GC 247.2}   

Latimer maintained from the pulpit that the Bible ought to be read in the language of the people. The Author of Holy Scripture, said he, “is God Himself;” and this Scripture partakes of the might and eternity of its Author. “There is no king, emperor, magistrate, and ruler ... but are bound to obey ... His holy word.” “Let us not take any bywalks, but let God's word direct us: let us not walk after ... our forefathers, nor seek not what they did, but what they should have done.”—Hugh Latimer, “First Sermon Preached Before King Edward VI.” {GC 248.1}

Latimer a szószékről hirdette, hogy a Bibliát a nép nyelvén kell prédikálni. A Szentírás szerzője – mondta – „Isten maga”; és ez az Írás osztozik szerzője hatalmában és örökkévalóságában: „Nincs olyan király, császár, magisztrátus és hatalmasság... aki ne volna köteles engedelmeskedni... a szent Igének.” „Ne térjünk mellékutakra, hanem hagyjuk, hogy az Ige vezessen bennünket! Ne menjünk... elődeink után, és ne azt kutassuk, mit cselekedtek, hanem azt, hogy mit kellett volna cselekedniük!” {GC 248.1}   

Barnes and Frith, the faithful friends of Tyndale, arose to defend the truth. The Ridleys and Cranmer followed. These leaders in the English Reformation were men of learning, and most of them had been highly esteemed for zeal or piety in the Romish communion. Their opposition to the papacy was the result of their knowledge of the errors of the “holy see.” Their acquaintance with the mysteries of Babylon gave greater power to their testimonies against her. {GC 248.2}

Tyndale hűséges barátai, Barnes és Frith vállalták az igazság védelmét. Ridleyék és Cranmer a nyomukba léptek. Az angol reformáció e vezetői művelt emberek voltak, akiknek többségét buzgóságáért és kegyes életéért a katolikus egyház nagyra értékelte. E reformátorok ismerték a „Szentszék” tévedéseit, és ez a pápasággal szembeni állásfoglalásra késztette őket. Ismerték Babilon titkait, és ez növelte az ellene való bizonyságtevésük súlyát. {GC 248.2}   

“Now I would ask a strange question,” said Latimer. “Who is the most diligent bishop and prelate in all England? ... I see you listening and hearkening that I should name him.... I will tell you: it is the devil.... He is never out of his diocese; call for him when you will, he is ever at home; ... he is ever at his plow.... Ye shall never find him idle, I warrant you.... Where the devil is resident, ... there away with books, and up with candles; away with Bibles, and up with beads; away with the light of the gospel, and up with the light of candles, yea, at noondays; ... down with Christ's cross, up with purgatory pickpurse; ... away with clothing the naked, the poor, and impotent, up with decking of images and gay garnishing of stocks and stones; up with man's traditions and his laws, down with God's traditions and His most holy word.... O that our prelates would be as diligent to sow the corn of good doctrine, as Satan is to sow cockle and darnel!”—Ibid., “Sermon of the Plough.” {GC 248.3}

„Most felteszek egy furcsa kérdést – szólt Latimer. – Ki a legszorgalmasabb püspök és főpap Angliában?... Látom figyeltek, és várjátok, hogy megnevezzem... Megmondom nektek: az ördög!... Ő soha nem hagyja el egyházmegyéjét. Hívjátok csak, amikor akarjátok, mindig otthon van,... mindig ekéje mellett van... Garantálom, hogy soha nem fogjátok lustálkodáson érni... Ahol az ördög lakik,... ott el a könyvekkel, és elő a gyertyákkal; el a Bibliákkal, és elő a rózsafüzérekkel; el az evangélium világosságával, és elő a gyertyák fényével, bizony még délben is;... le Krisztus keresztjével, elő a purgatórium zsarolásával,... el a mezítelenek, szegények és tehetetlenek felruházásával, elő a faragott képek díszítésével, a rönkök és kövek ékesítésével; elő az emberi hagyományokkal és törvényekkel, el Isten hagyományaival és szent Szavával!... Bárcsak prelátusaink olyan szorgalmasan vetnék a jó tanítások magvát, miként Sátán veti a konkolyt és a gazt!” {GC 248.3}   

The grand principle maintained by these Reformers—the same that had been held by the Waldenses, by Wycliffe, by John Huss, by Luther, Zwingli, and those who united with them—was the infallible authority of the Holy Scriptures as a rule of faith and practice. They denied the right of popes, councils, Fathers, and kings, to control the conscience in matters of religion. The Bible was their authority, and by its teaching they tested all doctrines and all claims. Faith in God and His word sustained these holy men as they yielded up their lives at the stake. “Be of good comfort,” exclaimed Latimer to his fellow martyr as the flames were about to silence their voices, “we shall this day light such a candle, by God's grace, in England, as I trust shall never be put out.”—Works of Hugh Latimer 1:8. {GC 249.1}

E reformátorok ugyanazt a nagyszerű elvet vallották, mint amit a valdensek, Wiclif, Husz János, Luther, Zwingli és a hozzájuk csatlakozók. Hitték, hogy a Szentírás tévedhetetlen tekintély, a hit és a cselekedet szabálya! Tagadták, hogy a pápáknak, a zsinatoknak, az egyházatyáknak és a királyoknak joguk lenne a lelkiismeretet vallási dolgokban irányítani. Csak a Biblia tekintélyét fogadták el. Számukra a Biblia tanítása volt minden tan és minden állítás próbaköve. Az Istenbe és Igéjébe vetett hit adott erőt e szent embereknek, amikor feláldozták életüket a máglyán. „Ne csüggedj! – kiáltott Latimer mártírtársának, amikor a lángok már-már elnémították őket. – Isten kegyelméből ma olyan fényt gyújtunk Angliában, amelyet soha nem fognak kioltani! ” {GC 249.1}   

In Scotland the seeds of truth scattered by Columba and his colaborers had never been wholly destroyed. For hundreds of years after the churches of England submitted to Rome, those of Scotland maintained their freedom. In the twelfth century, however, popery became established here, and in no country did it exercise a more absolute sway. Nowhere was the darkness deeper. Still there came rays of light to pierce the gloom and give promise of the coming day. The Lollards, coming from England with the Bible and the teachings of Wycliffe, did much to preserve the knowledge of the gospel, and every century had its witnesses and martyrs. {GC 249.2}

Az igazság magvait, amelyeket Columba és munkatársai hintettek el, Skóciában soha nem irtották ki teljesen. Századokkal az után is, hogy Anglia gyülekezetei megadták magukat Rómának, a skótok megőrizték szabadságukat. A XII. században azonban a katolicizmus gyökeret vert Skóciában, és egyetlen országban sem gyakorolta korlátlanabbul uralmát, mint itt. Sehol sem volt mélyebb a sötétség. De a fénysugarak, még így is, áttörték a homályt, és ígéretet hordozva mutattak a jövő felé. A lollardok, akik a Biblia és Wiclif tanításait hozták Angliából, sokat dolgoztak azért, hogy az evangélium ismerete fennmaradjon. Minden századnak megvoltak a maga bizonyságtevői és mártírjai. {GC 249.2}   

With the opening of the Great Reformation came the writings of Luther, and then Tyndale's English New Testament. Unnoticed by the hierarchy, these messengers silently traversed the mountains and valleys, kindling into new life the torch of truth so nearly extinguished in Scotland, and undoing the work which Rome for four centuries of oppression had done. {GC 249.3}

A nagy reformáció indulásával Luther írásai eljutottak Skóciába, majd Tyndale angol Újtestamentuma is megérkezett. Ezek a hírnökök, amelyeket a papság nem vett észre, csendben átkeltek a hegyeken és völgyeken. Felélesztették az igazság fáklyájának tüzét, amely már-már kialudt Skóciában. Lerontották azt a munkát, amelyet Róma négy évszázadon át tartó elnyomással végzett. {GC 249.3}   

Then the blood of martyrs gave fresh impetus to the movement. The papist leaders, suddenly awakening to the danger that threatened their cause, brought to the stake some of the noblest and most honored of the sons of Scotland. They did but erect a pulpit, from which the words of these dying witnesses were heard throughout the land, thrilling the souls of the people with an undying purpose to cast off the shackles of Rome. {GC 249.4}

Később a mártírok vére új lendületet adott a mozgalomnak. A katolicizmus vezetői hirtelen ráébredtek az ügyüket fenyegető veszélyre, és máglyára vitték Skócia néhány legnemesebb és legmegbecsültebb fiát. Ezzel azonban felállítottak egy szószéket, amelyről e haldokló tanúbizonyságok szavait a nép az egész országban meghallotta, és elhatározták, hogy mindenképpen lerázzák Róma béklyóit. {GC 249.4}   

Hamilton and Wishart, princely in character as in birth, with a long line of humbler disciples, yielded up their lives at the stake. But from the burning pile of Wishart there came one whom the flames were not to silence, one who under God was to strike the death knell of popery in Scotland. {GC 250.1}

Hamilton és Wishart, akik jellemben éppoly nemesek voltak, mint származásban, az egyszerűbb tanítványok hosszú sorával együtt feláldozták életüket a máglyán. De Wishart égő máglyájától elindult valaki, akit a lángok nem némítottak el, és aki Isten segítségével megkondította a katolicizmus lélekharangját Skóciában. {GC 250.1}   

John Knox had turned away from the traditions and mysticisms of the church, to feed upon the truths of God's word; and the teaching of Wishart had confirmed his determination to forsake the communion of Rome and join himself to the persecuted Reformers. {GC 250.2}

Knox János elfordult az egyház hagyományaitól és miszticizmusától, hogy Isten Igéjének igazságaiból táplálkozzék. Wishart tanítása megerősítette abban az elhatározásában, hogy elhagyja a római egyházat, és az üldözött reformátorok mellé állt. {GC 250.2}   

Urged by his companions to take the office of preacher, he shrank with trembling from its responsibility, and it was only after days of seclusion and painful conflict with himself that he consented. But having once accepted the position, he pressed forward with inflexible determination and undaunted courage as long as life continued. This truehearted Reformer feared not the face of man. The fires of martyrdom, blazing around him, served only to quicken his zeal to greater intensity. With the tyrant's ax held menacingly over his head, he stood his ground, striking sturdy blows on the right hand and on the left to demolish idolatry. {GC 250.3}

Társai rá akarták bírni arra, hogy legyen prédikátor. De ő remegve riadt vissza az ezzel járó felelősségtől, és csak a magányban töltött napok és önmagával vívott kemény harc után mondott igent. És miután vállalta ezt a hivatást, rendíthetetlen elhatározással, rettenthetetlen bátorsággal ment előre, amíg csak élt. Ez az őszinte reformátor nem félt az emberektől. A körülötte fellángoló máglyatüzek még buzgóbbá tették. Feje fölött fenyegetően függött a zsarnok bárdja, de ő szilárdan állt a helyén, és jobbra-balra lesújtó hatalmas csapásaival pusztította a bálványimádást. {GC 250.3}   

When brought face to face with the queen of Scotland, in whose presence the zeal of many a leader of the Protestants had abated, John Knox bore unswerving witness for the truth. He was not to be won by caresses; he quailed not before threats. The queen charged him with heresy. He had taught the people to receive a religion prohibited by the state, she declared, and had thus transgressed God's command enjoining subjects to obey their princes. Knox answered firmly: {GC 250.4}

Amikor szemtől szembe került Skócia királynőjével, aki előtt sok protestáns vezető buzgósága alábbhagyott, Knox János határozottan bizonyságot tett az igazságról. Őt nem lehetett megnyerni kedveskedéssel. Ő nem hunyászkodott meg fenyegetésekre. A királynő eretnekséggel vádolta. Knox az állam által betiltott vallás elfogadására buzdítja az embereket – mondta a királynő –, és ezzel áthágja azt az isteni parancsot, hogy az alattvalók engedelmeskedjenek fejedelmüknek. Knox határozottan válaszolt: {GC 250.4}   

“As right religion took neither original strength nor authority from worldly princes, but from the eternal God alone, so are not subjects bound to frame their religion according to the appetites of their princes. For oft it is that princes are the most ignorant of all others in God's true religion.... If all the seed of Abraham had been of the religion of Pharaoh, whose subjects they long were, I pray you, madam, what religion would there have been in the world? Or if all men in the days of the apostles had been of the religion of the Roman emperors, what religion would there have been upon the face of the earth? ... And so, madam, ye may perceive that subjects are not bound to the religion of their princes, albeit they are commanded to give them obedience.” {GC 250.5}

„Mivel az igaz vallás sem kezdeti erejét, sem tekintélyét nem a világi fejedelmektől kapta, hanem egyedül az örökkévaló Istentől, ezért az alattvalók sincsenek arra kötelezve, hogy fejedelmeik ízlése szerint alakítsák hitüket. Mert gyakran előfordul, hogy éppen a fejedelmek ismerik a legkevésbé Isten igaz vallását... Ha Ábrahám minden magva a fáraó vallását vette volna fel, akinek hosszú ideig alattvalói voltak, könyörgöm, felség, milyen vallás lenne ma a világon? Vagy ha az apostolok idejében mindenki a római császárok vallását tette volna magáévá, milyen vallás terjedt volna el a föld színén?... És így, felség, megértheti, hogy az alattvalók nincsenek fejedelmeik vallásához kötve, noha engedelmességgel tartoznak nekik.” {GC 250.5}   

Said Mary: “Ye interpret the Scriptures in one manner, and they [the Roman Catholic teachers] interpret in another; whom shall I believe, and who shall be judge?” {GC 251.1}

Mária így szólt: „Ön így magyarázza az Írásokat, Róma tanítói pedig másképpen. Kinek higgyek tehát, és ki legyen a bíró?” {GC 251.1}   

“Ye shall believe God, that plainly speaketh in His word,” answered the Reformer; “and farther than the word teaches you, ye neither shall believe the one nor the other. The word of God is plain in itself; and if there appear any obscurity in one place, the Holy Ghost, which is never contrary to Himself, explains the same more clearly in other places, so that there can remain no doubt but unto such as obstinately remain ignorant.”—David Laing, The Collected Works of John Knox, vol. 2, pp. 281, 284. {GC 251.2}

„Istennek higgyen, aki világosan beszél Igéje által! – válaszolta a reformátor. – És azt a tanítást, ami nem az Igére épül, se az egyiktől, se a másiktól ne fogadja el! Isten Szava világos önmagában is, s ha valamelyik része sötétnek tűnik, a Szentlélek, aki soha nem szól önmagával ellentétesen, ugyanazt a dolgot világosan megmagyarázza egy másik igével úgy, hogy semmi kétség nem fér hozzá. Csak azok kételkednek, akik csökönyösen megmaradnak tudatlanságukban.” {GC 251.2}   

Such were the truths that the fearless Reformer, at the peril of his life, spoke in the ear of royalty. With the same undaunted courage he kept to his purpose, praying and fighting the battles of the Lord, until Scotland was free from popery. {GC 251.3}

Ezek voltak azok az igazságok, amelyeket a bátor reformátor élete kockáztatásával hirdetett a királynő füle hallatára. Rettenthetetlen bátorsággal tartott ki elhatározása mellett, imádkozva és az Úr harcát harcolva, míg Skócia fel nem szabadult a katolicizmus alól. {GC 251.3}   

In England the establishment of Protestantism as the national religion diminished, but did not wholly stop, persecution. While many of the doctrines of Rome had been renounced, not a few of its forms were retained. The supremacy of the pope was rejected, but in his place the monarch was enthroned as the head of the church. In the service of the church there was still a wide departure from the purity and simplicity of the gospel. The great principle of religious liberty was not yet understood. Though the horrible cruelties which Rome employed against heresy were resorted to but rarely by Protestant rulers, yet the right of every man to worship God according to the dictates of his own conscience was not acknowledged. All were required to accept the doctrines and observe the forms of worship prescribed by the established church. Dissenters suffered persecution, to a greater or less extent, for hundreds of years. {GC 251.4}

Angliában, amikor a protestantizmus nemzeti vallás lett, csökkent az üldözés, de nem szűnt meg egészen. Míg Róma számos tantételét megtagadták, nem kevés volt azoknak a formaságoknak a száma, amelyeket megtartottak. A pápa felsőbbségét elvetették, de helyette a királyt tették az egyház fejévé. Az egyházi liturgia még mindig messze volt az evangéliumi tisztaságtól és egyszerűségtől. A vallásszabadság nagyszerű elvét még mindig nem ismerték el. Bár a protestáns uralkodók csak ritkán folyamodtak azokhoz a szörnyű kegyetlenségekhez, amelyeket Róma alkalmazott az eretnekség ellen, de nem ismerték el, hogy minden embernek joga van saját lelkiismeretének parancsa szerint imádni Istent. Mindenkitől megkövetelték, hogy fogadja el, illetve gyakorolja az államegyház által előírt tanokat és istentiszteleti formákat. Az új tanok hirdetői századokon át szenvedtek a kisebb-nagyobb üldözés miatt. {GC 251.4}   

In the seventeenth century thousands of pastors were expelled from their positions. The people were forbidden, on pain of heavy fines, imprisonment, and banishment, to attend any religious meetings except such as were sanctioned by the church. Those faithful souls who could not refrain from gathering to worship God were compelled to meet in dark alleys, in obscure garrets, and at some seasons in the woods at midnight. In the sheltering depths of the forest, a temple of God's own building, those scattered and persecuted children of the Lord assembled to pour out their souls in prayer and praise. But despite all their precautions, many suffered for their faith. The jails were crowded. Families were broken up. Many were banished to foreign lands. Yet God was with His people, and persecution could not prevail to silence their testimony. Many were driven across the ocean to America and here laid the foundations of civil and religious liberty which have been the bulwark and glory of this country. {GC 252.1}

A XVII. században lelkészek ezrei vesztették el állásukat. Csak az egyház által jóváhagyott vallásos összejövetelen vehetett részt a nép. E tilalom megszegéséért súlyos bírság, börtön és számkivetés járt. Azok a hűséges lelkek, akik nem tudtak lemondani a közös istentiszteletekről, kénytelenek voltak sötét sikátorokban, homályos padlásszobákban és olykor az éj közepén az erdőben összejönni. Az erdő oltalmazó sűrűjében, az Isten által készített templomban gyűltek össze az Úr szétszórt és üldözött gyermekei, hogy Istent dicsőítve imában öntsék ki lelküket. De minden óvatosságuk ellenére is sokan szenvedtek hitükért. A börtönök zsúfolásig megteltek. Családok széthullottak. Sokan külföldre menekültek. Isten azonban népe mellett állt, és az üldözés nem tudta elnémítani bizonyságtevésüket. Sokan kénytelenek voltak az óceánon át Amerikába hajózni, ahol megvetették a polgári és vallási szabadság alapját. Ez ennek az országnak később a védőbástyája és dicsősége lett. {GC 252.1}   

Again, as in apostolic days, persecution turned out to the furtherance of the gospel. In a loathsome dungeon crowded with profligates and felons, John Bunyan breathed the very atmosphere of heaven; and there he wrote his wonderful allegory of the pilgrim's journey from the land of destruction to the celestial city. For over two hundred years that voice from Bedford jail has spoken with thrilling power to the hearts of men. Bunyan's Pilgrim's Progress and Grace Abounding to the Chief of Sinners have guided many feet into the path of life. {GC 252.2}

Ekkor is, miként az apostoli időkben, az üldözés előmozdította az evangélium terjedését. Abban az undorító börtönben, amely erkölcstelen és gonosztevő emberekkel volt tele, Bunyan János a menny légkörét érezte. Ott írta meg arról a zarándokról szóló csodálatos allegóriáját, aki a pusztulás földjéről a mennyei városba utazott. Ez a történet, amely a bedfordi börtönben íródott több mint kétszáz éve ragadja meg az emberi szíveket. Bunyan „Pilgrim's Progress” és „Grace Abounding to the Chief of Sinners” (A zarándok útja és a Gazdag kegyelem a legbűnösebbeknek) című művei sok embert vezettek az élet útjára. {GC 252.2}   

Baxter, Flavel, Alleine, and other men of talent, education, and deep Christian experience stood up in valiant defense of the faith which was once delivered to the saints. The work accomplished by these men, proscribed and outlawed by the rulers of this world, can never perish. Flavel's Fountain of Life and Method of Grace have taught thousands how to commit the keeping of their souls to Christ. Baxter's Reformed Pastor has proved a blessing to many who desire a revival of the work of God, and his Saints’ Everlasting Rest has done its work in leading souls to the “rest” that remaineth for the people of God. {GC 252.3}

Baxter, Flavel, Alleine és más tehetséges, művelt és mélységesen hivő emberek hősiesen védték azt a hitet, „amely egyszer a szenteknek adatott” (Júd. 3). Ezek az emberek, akiket a világ urai száműztek és törvényen kívül helyeztek, olyan munkát végeztek, ami soha nem mehet tönkre. Flavel „Fountain of Life and Method of Grace” (Az élet forrása és a kegyelem módszere) című műve ezreket tanított meg arra, hogy miként bízzák üdvösségüket Krisztusra. Baxter „Reformed Pastor” (Reformált pásztor) című munkája áldásnak bizonyult sok olyan ember számára, aki Isten ügyének megújulására vágyott. A „Saints' Everlasting Rest” (A szentek örök nyugalma) című műve emberi szíveknek adta meg azt a „nyugalmat”, amelyet Isten a maga népe számára tart fenn. {GC 252.3}   

A hundred years later, in a day of great spiritual darkness, Whitefield and the Wesleys appeared as light bearers for God. Under the rule of the established church the people of England had lapsed into a state of religious declension hardly to be distinguished from heathenism. Natural religion was the favorite study of the clergy, and included most of their theology. The higher classes sneered at piety, and prided themselves on being above what they called its fanaticism. The lower classes were grossly ignorant and abandoned to vice, while the church had no courage or faith any longer to support the downfallen cause of truth. {GC 253.1}

Száz évvel később, a mélységes lelki sötétség idején Whitefield és a két Wesley jelent meg Isten világosságának hordozójaként. Az államegyház uralma alatt Anglia lakóinak vallási élete olyan mélypontra jutott, hogy alig lehetett megkülönböztetni a pogányságtól. A természetvallás a papság kedvenc kutatási témája volt, és ez egész teológiájukra kihatott. A magasabb osztályok megmosolyogták a kegyességet, és azzal büszkélkedtek, hogy felette állnak annak, mert szerintük az fanatizmus. Az alsóbb osztályok mérhetetlenül tudatlanok voltak, és gátlástalanul bűnöztek. Az egyháznak pedig többé már nem volt bátorsága, sem hite arra, hogy perbe szálljon a meggyalázott igazságért. {GC 253.1}   

The great doctrine of justification by faith, so clearly taught by Luther, had been almost wholly lost sight of; and the Romish principle of trusting to good works for salvation, had taken its place. Whitefield and the Wesleys, who were members of the established church, were sincere seekers for the favor of God, and this they had been taught was to be secured by a virtuous life and an observance of the ordinances of religion. {GC 253.2}

A hit általi megigazulás nagy jelentőségű tana, amelyet Luther oly világosan tanított, majdnem feledésbe ment, és a katolikusoknak az a dogmája foglalta el a helyét, amely szerint a jó cselekedetek üdvösségszerző voltában kell bízni. Whitefield és a két Wesley, akik az államegyház tagjai voltak, őszintén vágytak arra, hogy Isten tetszését elnyerjék. Azt tanulták, hogy ezt erényes élettel és a vallási előírások betartásával érhetik csak el. {GC 253.2}   

When Charles Wesley at one time fell ill, and anticipated that death was approaching, he was asked upon what he rested his hope of eternal life. His answer was: “I have used my best endeavors to serve God.” As the friend who had put the question seemed not to be fully satisfied with his answer, Wesley thought: “What! are not my endeavors a sufficient ground of hope? Would he rob me of my endeavors? I have nothing else to trust to.”—John Whitehead, Life of the Rev. Charles Wesley, page 102. Such was the dense darkness that had settled down on the church, hiding the atonement, robbing Christ of His glory, and turning the minds of men from their only hope of salvation—the blood of the crucified Redeemer. {GC 253.3}

Wesley Károly egyszer súlyos beteg lett, és úgy érezte, meg fog halni. Ekkor valaki megkérdezte tőle, hogy mire alapozza az örök életbe vetett reményét. Wesley így válaszolt: „Legjobb igyekezetemmel szolgáltam Istent.” Úgy tűnt, hogy barátja, aki ezt a kérdést feltette, nincs egészen megelégedve a válasszal. Wesley ezt gondolta: „Hát erőfeszítésem nem elegendő alap a reményre? Megfosztana igyekezetemtől? Semmi másban nem bízhatok!” Ilyen sűrű sötétség borult arra az egyházra, amely elrejtette az engesztelést, megfosztotta Krisztust a dicsőségtől, és elfordította az emberek figyelmét üdvösségük egyedüli reményétől – a keresztre feszített Megváltó vérétől. {GC 253.3}   

Wesley and his associates were led to see that true religion is seated in the heart, and that God's law extends to the thoughts as well as to the words and actions. Convinced of the necessity of holiness of heart, as well as correctness of outward deportment, they set out in earnest upon a new life. By the most diligent and prayerful efforts they endeavored to subdue the evils of the natural heart. They lived a life of self-denial, charity, and humiliation, observing with great rigor and exactness every measure which they thought could be helpful to them in obtaining what they most desired—that holiness which could secure the favor of God. But they did not obtain the object which they sought. In vain were their endeavors to free themselves from the condemnation of sin or to break its power. It was the same struggle which Luther had experienced in his cell at Erfurt. It was the same question which had tortured his soul—“How should man be just before God?” Job 9:2. {GC 254.1}

Wesley és társai felismerték, hogy az igaz vallás székhelye a szívben van. Látták, hogy Isten törvénye kiterjed a gondolatokra éppúgy, mint a szavakra és tettekre. Meggyőződtek arról, hogy a szív szentségére éppúgy szükség van, mint a helyes magatartásra, és buzgón új életet kezdtek. Nagy kitartással és imádkozó élettel igyekezték szívük bűneit legyőzni. Önmegtagadó, könyörületes, alázatos életet éltek, nagyon szigorúan és pontosan betartva minden olyan szabályt, ami véleményük szerint hozzásegítette őket az Isten tetszését kiérdemlő, hőn óhajtott szentséghez. De nem érték el azt a célt, amire törekedtek. Hiába próbáltak megszabadulni a bűn kárhoztatásától, és hiába igyekeztek megtörni a bűn hatalmát. Épp olyan küzdelem volt ez, mint amilyet Luther vívott erfurti cellájában. Ugyanazt kérdezték ők is, mint amit Luther: „Hogyan is lehet igaz a halandó ember Istennél?” (Jób 9:2). {GC 254.1}   

The fires of divine truth, well-nigh extinguished upon the altars of Protestantism, were to be rekindled from the ancient torch handed down the ages by the Bohemian Christians. After the Reformation, Protestantism in Bohemia had been trampled out by the hordes of Rome. All who refused to renounce the truth were forced to flee. Some of these, finding refuge in Saxony, there maintained the ancient faith. It was from the descendants of these Christians that light came to Wesley and his associates. {GC 254.2}

Isten igazságának tüze, amely már majdnem kialudt a protestantizmus oltárain, újra fellobbant az ősi fáklyától, amelyet századokon át a cseh keresztények örökítettek tovább. A reformáció után a protestantizmust Csehországban Róma hordái eltaposták. Mindazok, akik síkra szálltak az igazság mellett, menekülni kényszerültek. Némelyek közülük Szászországban találtak menedéket, és ott megőrizték az ősi hitet. E keresztények leszármazottaitól jutott el a világosság Wesleyhez és társaihoz. {GC 254.2}   

John and Charles Wesley, after being ordained to the ministry, were sent on a mission to America. On board the ship was a company of Moravians. Violent storms were encountered on the passage, and John Wesley, brought face to face with death, felt that he had not the assurance of peace with God. The Germans, on the contrary, manifested a calmness and trust to which he was a stranger. {GC 254.3}

Wesley Jánost és Károlyt lelkésszé szentelésük után az egyház egy megbízatással Amerikába küldte. A hajó fedélzetén egy morva társaság is volt. Útközben nagy vihar tört ki. A halállal szembe kerülve Wesley János érezte, hogy szívéből hiányzik az Istennel való megbékélés bizonyossága. A németek viszont nyugodtak és bizakodók voltak. Wesleynek mindez idegen volt. {GC 254.3}   

“I had long before,” he says, “observed the great seriousness of their behavior. Of their humility they had given a continual proof, by performing those servile offices for the other passengers which none of the English would undertake; for which they desired and would receive no pay, saying it was good for their proud hearts, and their loving Saviour had done more for them. And every day had given them occasion of showing a meekness which no injury could move. If they were pushed, struck, or thrown about, they rose again and went away; but no complaint was found in their mouth. There was now an opportunity of trying whether they were delivered from the spirit of fear, as well as from that of pride, anger, and revenge. In the midst of the psalm wherewith their service began, the sea broke over, split the mainsail in pieces, covered the ship, and poured in between the decks as if the great deep had already swallowed us up. A terrible screaming began among the English. The Germans calmly sang on. I asked one of them afterwards, ‘Were you not afraid?’ He answered, ‘I thank God, no.’ I asked, ‘But were not your women and children afraid?’ He replied mildly, ‘No; our women and children are not afraid to die.’”—Whitehead, Life of the Rev. John Wesley, page 10. {GC 255.1}

„Már régen észrevettem mélységes buzgóságukat. Alázatosságuk állandó bizonyságát adták azzal, hogy elvégezték a többi utas helyett azokat a szolgai munkákat, amelyekre egyetlen angol sem vállalkozna. Nem vártak és nem fogadtak el fizetséget, mondván, hogy az a szolgálat jót tett büszke szívüknek, és szeretett Megváltójuk többet cselekedett értük. Nap mint nap olyan szelídséget tanúsítottak, amelyen semmilyen bántás nem változtatott. Ha meglökték, megütötték vagy földre taszították őket, felkeltek és tovább mentek, de panasz nem hagyta el ajkukat. Mindennap próbára tették magukat, hogy megszabadultak-e a félelemtől, büszkeségtől, haragtól és bosszúállástól. Zsoltáréneklés közben, amellyel munkájukat kezdték, a hullám felcsapott a hajóra, darabokra szaggatta a fővitorlát, elborította a hajót, beömlött a fedélzetek közé. Mintha a hatalmas mélység máris elnyelte volna a hajót. Az angolok irtózatos sikoltozásba kezdtek. A németek nyugodtan tovább énekeltek. Egyiküket később megkérdeztem: Nem féltetek? Így válaszolt: Istennek hála, nem! Asszonyaitok és gyermekeitek sem féltek? – kérdeztem. Szelíden válaszolt: Asszonyaink és gyermekeink nem félnek a haláltól.” {GC 255.1}   

Upon arriving in Savannah, Wesley for a short time abode with the Moravians, and was deeply impressed with their Christian deportment. Of one of their religious services, in striking contrast to the lifeless formalism of the Church of England, he wrote: “The great simplicity as well as solemnity of the whole almost made me forget the seventeen hundred years between, and imagine myself in one of those assemblies where form and state were not; but Paul, the tentmaker, or Peter, the fisherman, presided; yet with the demonstration of the Spirit and of power.”—Ibid., pages 11, 12. {GC 255.2}

Savannahba érkezve, Wesley egy rövid ideig a morva testvéreknél maradt. Keresztény magatartásuk mélyen hatott rá. Egyik istentiszteletükről, amely az anglikán egyház formalizmusának éles ellentéte volt, Wesley ezt írta: „Annak a mélységes egyszerűségnek és komolyságnak láttán szinte elfelejtettem az eltelt tizenhét évszázadot, és egy olyan gyülekezetbe képzeltem magam, amelyben nem volt sem formaság, sem pompa, hanem Pál, a sátorkészítő és Péter, a halász elnökölt, és a Lélek ereje megmutatkozott.” {GC 255.2}   

On his return to England, Wesley, under the instruction of a Moravian preacher, arrived at a clearer understanding of Bible faith. He was convinced that he must renounce all dependence upon his own works for salvation and must trust wholly to “the Lamb of God, which taketh away the sin of the world.” At a meeting of the Moravian society in London a statement was read from Luther, describing the change which the Spirit of God works in the heart of the believer. As Wesley listened, faith was kindled in his soul. “I felt my heart strangely warmed,” he says. “I felt I did trust in Christ, Christ alone, for salvation: and an assurance was given me, that He had taken away my sins, even mine, and saved me from the law of sin and death.”—Ibid., page 52. {GC 255.3}

Amikor Wesley visszatért Angliába, egy morva prédikátor tanítása nyomán jobban megértette a Biblia vallását. Meggyőződött arról, hogy saját cselekedetei alapján egyáltalán nem számíthat az üdvösségre. Teljesen rá kell magát bíznia Isten Bárányára, „aki elveszi a világ bűneit.” Londonban egy morva társaság összejövetelén felolvasták Luther egyik kijelentését, amely azt ecsetelte, hogy Isten Lelke milyen változást hoz létre a hivő szívében. Ezt hallva, Wesley szívében hit ébredt: „Különös melegséget éreztem a szívemben – mondta. – Éreztem, hogy Krisztustól várom az üdvösséget, egyedül Tőle. Biztos lettem abban, hogy elvette bűneimet, még az enyémet is, és megváltott engem a bűn és a halál törvényétől.” {GC 255.3}   

Through long years of wearisome and comfortless striving—years of rigorous self-denial, of reproach and humiliation—Wesley had steadfastly adhered to his one purpose of seeking God. Now he had found Him; and he found that the grace which he had toiled to win by prayers and fasts, by almsdeeds and self-abnegation, was a gift, “without money and without price.” {GC 256.1}

Ezt megelőzően Wesley hosszú éveken át keményen és vigasztalanul küszködött. A szigorú önmegtagadás, a szégyen és megalázottság évei voltak ezek. De Wesley rendületlenül hű maradt egyetlen szándékához: kereste Istent. És most megtalálta. Ráébredt arra, hogy a kegyelem, amelynek elnyeréséért imával és böjttel, jótettekkel és lemondással küzdött, ajándék, „pénz nélkül és ingyen”. {GC 256.1}   

Once established in the faith of Christ, his whole soul burned with the desire to spread everywhere a knowledge of the glorious gospel of God's free grace. “I look upon all the world as my parish,” he said; “in whatever part of it I am, I judge it meet, right, and my bounden duty, to declare unto all that are willing to hear, the glad tidings of salvation.”—Ibid., page 74. {GC 256.2}

Amikor Krisztusba vetett hite megerősödött, egész lelkében égett a vágy, hogy mindenütt hirdesse Isten ingyen kegyelmének dicsőséges evangéliumát. „Az egész világot parókiámnak tartom – mondta –; bárhol vagyok is, illőnek, helyesnek és kötelességemnek érzem, hogy mindenkinek, aki kész meghallgatni, hirdessem a megváltás örömhírét.” {GC 256.2}   

He continued his strict and self-denying life, not now as the ground, but the result of faith; not the root, but the fruit of holiness. The grace of God in Christ is the foundation of the Christian's hope, and that grace will be manifested in obedience. Wesley's life was devoted to the preaching of the great truths which he had received—justification through faith in the atoning blood of Christ, and the renewing power of the Holy Spirit upon the heart, bringing forth fruit in a life conformed to the example of Christ. {GC 256.3}

Wesley továbbra is lelkiismeretes és önmegtagadó életet élt, de most már nem hite alapjaként, hanem eredményeként; nem a szentség gyökereként, hanem gyümölcseként. Isten Krisztusban nyújtott kegyelme a keresztény reménységének alapja, és ez a kegyelem engedelmességben ölt testet. Wesley azoknak a nagy jelentőségű igazságoknak a prédikálására szentelte életét, amelyeket megismert – a megigazulást, amely a Krisztus engesztelő vérébe vetett hit által érhető el; a Szentlélek erejét, amely megújítja a szívet, és olyan életre buzdít, amilyet Krisztus élt. {GC 256.3}   

Whitefield and the Wesleys had been prepared for their work by long and sharp personal convictions of their own lost condition; and that they might be able to endure hardness as good soldiers of Christ, they had been subjected to the fiery ordeal of scorn, derision, and persecution, both in the university and as they were entering the ministry. They and a few others who sympathized with them were contemptuously called Methodists by their ungodly fellow students—a name which is at the present time regarded as honorable by one of the largest denominations in England and America. {GC 256.4}

Whitefieldet és a Wesley fivéreket elveszett voltuk gondolata – amely sokáig mardosta lelküket – készítette fel szolgálatukra. Hogy Krisztus jó katonáiként el tudják viselni a nehézségeket, súlyos próbáknak: megvetésnek, gúnynak és üldözésnek voltak kitéve, mind az egyetemen, mind a szolgálatba lépéskor. Hitetlen iskolatársaik metodistáknak csúfolták őket és azokat is, akik szimpatizáltak velük. Ma ezt a nevet Anglia és Amerika egyik legnagyobb felekezete megtisztelőnek tartja. {GC 256.4}   

As members of the Church of England they were strongly attached to her forms of worship, but the Lord had presented before them in His word a higher standard. The Holy Spirit urged them to preach Christ and Him crucified. The power of the Highest attended their labors. Thousands were convicted and truly converted. It was necessary that these sheep be protected from ravening wolves. Wesley had no thought of forming a new denomination, but he organized them under what was called the Methodist Connection. {GC 257.1}

Az anglikán egyház tagjai voltak, és nagyon kötődtek ennek az egyháznak istentiszteleti formáihoz. Az Úr azonban Igéje által magasabb normát mutatott nekik. A Szentlélek arra indította őket, hogy a megfeszített Krisztust prédikálják. Munkájukat a Magasságos Isten ereje kísérte. Ezrek győződtek meg az igazságról, és őszintén megtértek. Ezeket a juhokat meg kellett védeni a ragadozó farkasoktól. Wesley jóllehet nem akart új vallást alapítani, de „metodista közösség” néven gyülekezetté szervezte őket. {GC 257.1}   

Mysterious and trying was the opposition which these preachers encountered from the established church; yet God, in His wisdom, had overruled events to cause the reform to begin within the church itself. Had it come wholly from without, it would not have penetrated where it was so much needed. But as the revival preachers were churchmen, and labored within the pale of the church wherever they could find opportunity, the truth had an entrance where the doors would otherwise have remained closed. Some of the clergy were roused from their moral stupor and became zealous preachers in their own parishes. Churches that had been petrified by formalism were quickened into life. {GC 257.2}

Érthetetlen és fájdalmas volt az a támadás, amit ezek a prédikátorok az államegyháztól elszenvedtek. A bölcs Isten azonban úgy irányította az eseményeket, hogy a reform az egyházon belül kezdődjék el. Ha teljesen kívülről indult volna, nem jutott volna el oda, ahol oly nagy szükség volt rá. Mivel azonban a reformáló prédikátorok az egyház tagjai voltak, és az egyházon belül mindenütt dolgoztak, ahol csak alkalom kínálkozott rá, az igazság utat talált ott, ahol máskülönben az ajtók zárva maradtak volna. A papok közül néhányan felébredtek erkölcsi tespedtségükből, és saját parókiájukban buzgó prédikátorok lettek. A formalizmustól megkövesedett gyülekezetek életre keltek. {GC 257.2}   

In Wesley's time, as in all ages of the church's history, men of different gifts performed their appointed work. They did not harmonize upon every point of doctrine, but all were moved by the Spirit of God, and united in the absorbing aim to win souls to Christ. The differences between Whitefield and the Wesleys threatened at one time to create alienation; but as they learned meekness in the school of Christ, mutual forbearance and charity reconciled them. They had no time to dispute, while error and iniquity were teeming everywhere, and sinners were going down to ruin. {GC 257.3}

Wesley korában, miként az egyház történelmének minden korszakában, a különböző adományokkal megáldott emberek végezték a maguk feladatát. Nem voltak mindenben közös nevezőn, de mindnyájukat Isten Lelke ösztönözte, és közös volt mindennél fontosabb céljuk: lelkeket nyerni Krisztusnak. Egy időben félő volt, hogy Whitefield és a Wesley fivérek a köztük levő nézetkülönbségek miatt elhidegülnek egymástól. De amikor Krisztus iskolájában megtanulták a szelídséget, a kölcsönös megbocsátás és jóindulat megbéküléshez vezette őket. Miközben mindenütt oly sokan tévelyegtek, vétkeztek, és bűnösök rohantak a pusztulásba, nem volt idejük a vitára. {GC 257.3}   

The servants of God trod a rugged path. Men of influence and learning employed their powers against them. After a time many of the clergy manifested determined hostility, and the doors of the churches were closed against a pure faith and those who proclaimed it. The course of the clergy in denouncing them from the pulpit aroused the elements of darkness, ignorance, and iniquity. Again and again did John Wesley escape death by a miracle of God's mercy. When the rage of the mob was excited against him, and there seemed no way of escape, an angel in human form came to his side, the mob fell back, and the servant of Christ passed in safety from the place of danger. {GC 258.1}

Isten szolgái rögös úton jártak. Befolyásos és művelt emberek felhasználták hatalmukat ellenük. Egy idő után sok pap ádáz harcot indított Isten szolgái ellen és a gyülekezetek ajtaját bezárták a tiszta igazság és hirdetői előtt. A papság a szószékről bélyegezte meg őket, táplálva a sötétség, a tudatlanság és a gonoszság lelkületét. Az irgalmas Isten Wesley Jánost újra meg újra csoda útján mentette meg a haláltól. Amikor a csőcselék dühe feltámadt ellene, és nem látszott semmi út a menekvésre, egy emberi formát öltött angyal lépett mellé. A csőcselék meghátrált, és Krisztus szolgája épségben került ki a veszélyből. {GC 258.1}   

Of his deliverance from the enraged mob on one of these occasions, Wesley said: “Many endeavored to throw me down while we were going down hill on a slippery path to the town; as well judging that if I was once on the ground, I should hardly rise any more. But I made no stumble at all, nor the least slip, till I was entirely out of their hands.... Although many strove to lay hold on my collar or clothes, to pull me down, they could not fasten at all: only one got fast hold of the flap of my waistcoat, which was soon left in his hand; the other flap, in the pocket of which was a bank note, was torn but half off.... A lusty man just behind, struck at me several times, with a large oaken stick; with which if he had struck me once on the back part of my head, it would have saved him all further trouble. But every time, the blow was turned aside, I know not how; for I could not move to the right hand or left.... Another came rushing through the press, and raising his arm to strike, on a sudden let it drop, and only stroked my head, saying, ‘What soft hair he has!’ ... The very first men whose hearts were turned were the heroes of the town, the captains of the rabble on all occasions, one of them having been a prize fighter at the bear gardens.... {GC 258.2}

Wesley ezt mondta egyik alkalommal, amikor megszabadult a felbőszült csőcseléktől: „Sokan megpróbáltak letaszítani, amikor a csúszós hegyi ösvényen a város felé igyekeztünk. Jól tudták, hogy ha egyszer már a földön vagyok, aligha állok fel újból. De egyáltalán nem botlottam meg, még csak meg sem csúsztam, míg teljesen ki nem kerültem a kezük közül... Bár sokan szerettek volna a galléromat vagy ruhámat megragadva lerántani, de meg sem tudtak fogni. Csak egyetlen ember tudta a mellényem végét megragadni, amely csakhamar a kezében maradt; a másik végének, amelynek a zsebében egy bankjegy volt, csak a fele szakadt le... Egy erős, izmos férfi, aki teljesen mögém került, többször felém csapott egy nagy tölgyfa bottal, amellyel ha csak egyszer is a tarkómra sújt, minden további bajomtól megóv. De minden alkalommal mellé talált. Nem tudom hogyan, mert sem jobbra, sem balra nem tudtam kitérni... Egy másik rohanva közelített a tömegen keresztül, s amikor ütésre emelte a karját, hirtelen leejtette, s miközben csak megsimogatta a fejem, így szólt: »Milyen puha a haja«... Az elsők, kiknek az érzései megváltoztak, minden alkalommal a város hősei voltak, a csőcselék vezérei, akik közül az egyik díjnyertes birkózó volt a zsibvásáron... {GC 258.2}   

“By how gentle degrees does God prepare us for His will! Two years ago, a piece of brick grazed my shoulders. It was a year after that the stone struck me between the eyes. Last month I received one blow, and this evening two, one before we came into the town, and one after we were gone out; but both were as nothing: for though one man struck me on the breast with all his might, and the other on the mouth with such force that the blood gushed out immediately, I felt no more pain from either of the blows than if they had touched me with a straw.”—John Wesley, Works, vol. 3, pp. 297, 298. {GC 259.1}

Milyen apró fokonként készít fel Isten bennünket akaratának teljesítésére! Két évvel ezelőtt egy tégladarab horzsolta fel a vállamat. Egy év múlva pedig egy kő ütött meg a két szemem között. A múlt hónapban egy ütést kaptam, ma este pedig kettőt; az egyiket, mielőtt a városba jöttünk, a másikat, miután elhagytuk a várost. De egyik sem számított. Jóllehet, egy ember teljes erejéből mellbe vágott, a másik pedig szájon, olyan erővel, hogy azonnal kiserkent a vérem, de egyiktől sem éreztem nagyobb fájdalmat, mintha csak egy szalmaszállal érintettek volna.” {GC 259.1}   

The Methodists of those early days—people as well as preachers—endured ridicule and persecution, alike from church members and from the openly irreligious who were inflamed by their misrepresentations. They were arraigned before courts of justice—such only in name, for justice was rare in the courts of that time. Often they suffered violence from their persecutors. Mobs went from house to house, destroying furniture and goods, plundering whatever they chose, and brutally abusing men, women, and children. In some instances, public notices were posted, calling upon those who desired to assist in breaking the windows and robbing the houses of the Methodists, to assemble at a given time and place. These open violations of both human and divine law were allowed to pass without a reprimand. A systematic persecution was carried on against a people whose only fault was that of seeking to turn the feet of sinners from the path of destruction to the path of holiness. {GC 259.2}

Azokban az első időkben a metodistákat – a népet éppúgy, mint a prédikátorokat – az egyház tagjai gúnyolták és üldözték. De üldözték őket a köztudottan hitetlenek is, akiket haragra lobbantott a metodistákról festett hamis kép. Az igazságszolgáltatás elé állították őket, amelynek csak a neve volt ez, mert annak a kornak a törvényszékei csak ritkán szolgáltattak igazságot. Üldözőik sokszor bántalmazták őket. A csőcselék házról házra járva megrongálta bútoraikat és egyéb tárgyaikat. Meglopta őket, és durván bántalmazta a férfiakat, nőket és gyermekeket. Egyszer-másszor ilyen hirdetményekkel szólították fel az embereket: „Akik vállalkoznak a metodisták ablakainak betörésére és házuk kifosztására, gyűljenek össze a megadott időben és helyen!” – Az emberi és isteni törvénynek ez a nyílt megsértése büntetlen maradt. Rendszeresen üldözték azokat, akiknek csak az volt a vétkük, hogy a bűnösöket a pusztulás útjáról a szentség útjára akarták vezetni. {GC 259.2}   

Said John Wesley, referring to the charges against himself and his associates: “Some allege that the doctrines of these men are false, erroneous, and enthusiastic; that they are new and unheard-of till of late; that they are Quakerism, fanaticism, popery. This whole pretense has been already cut up by the roots, it having been shown at large that every branch of this doctrine is the plain doctrine of Scripture interpreted by our own church. Therefore it cannot be either false or erroneous, provided the Scripture be true.” “Others allege, ‘Their doctrine is too strict; they make the way to heaven too narrow.’ And this is in truth the original objection, (as it was almost the only one for some time,) and is secretly at the bottom of a thousand more, which appear in various forms. But do they make the way to heaven any narrower than our Lord and His apostles made it? Is their doctrine stricter than that of the Bible? Consider only a few plain texts: ‘Thou shalt love the Lord thy God with all thy heart, and with all thy mind, and with all thy soul, and with all thy strength.’ ‘For every idle word which men shall speak, they shall give an account in the day of judgment.’ ‘Whether ye eat, or drink, or whatever ye do, do all to the glory of God.’ {GC 259.3}

Wesley János ezt mondta az ellene és társai ellen emelt vádakról: „Egyesek azt állítják, hogy ezeknek az embereknek a tanai hamisak, tévesek és vakbuzgók; hogy újak és mostanáig ismeretlenek voltak; hogy kvékerek, fanatikusok, pápisták. De ezt a fondorlatos állítást már a gyökerénél elvágtuk, részletesen kimutatva, hogy ennek a tannak minden ága a Szentírás világos tanítása, miként azt egyházunk magyarázza. Ezért nem lehet sem valótlan, sem téves, feltéve, hogy a Szentírás igaz.” „Mások viszont azt állítják: »tanaik túl szigorúak; túl szűkre szabják a mennybe vezető utat«. És valójában ez az eredeti kifogás (minthogy egy ideig szinte csak ez volt az egyetlen), és titokban ez az, ami ezer más, különböző formában megjelenő kifogás mögött húzódik. De vajon jobban leszűkítjük a mennybe vezető utat, mint Urunk és az apostolok? Szigorúbbak-e tanításaink, mint a Bibliáé? Vizsgálj csak meg néhány világos igehelyet: »Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és minden erődből és teljes elmédből!« »Minden hivalkodó beszédért, amit beszélnek az emberek, számot adnak majd az ítélet napján.« »Akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.« {GC 259.3}   

“If their doctrine is stricter than this, they are to blame; but you know in your conscience it is not. And who can be one jot less strict without corrupting the word of God? Can any steward of the mysteries of God be found faithful if he change any part of that sacred depositum? No. He can abate nothing, he can soften nothing; he is constrained to declare to all men, ‘I may not bring down the Scripture to your taste. You must come up to it, or perish forever.’ This is the real ground of that other popular cry concerning ‘the uncharitableness of these men.’ Uncharitable, are they? In what respect? Do they not feed the hungry and clothe the naked? ‘No; that is not the thing: they are not wanting in this: but they are so uncharitable in judging! they think none can be saved but those of their own way.’”—Ibid., vol. 3, pp. 152, 153. {GC 260.1}

Ha tanításaink szigorúbbak, mint ez, akkor lehet minket hibáztatni, de a lelketek mélyén tudjátok, hogy ez nem így van. És ki lehet egyetlen jótával is kevésbé szigorú Isten Igéjének megrontása nélkül? Isten titkainak bármelyik sáfára hűségesnek nyilvánítható-e, ha szent megbízatásának bármely pontját megváltoztatja? Nem! Nem kisebbíthet semmit, nem tompíthat semmit, köteles minden embernek kijelenteni: »Nem süllyeszthetem a Szentírást a ti ízlésetekhez. Nektek kell hozzá felemelkednetek, vagy örökre elvesztek!« Ez az elv annak a másik népszerű sirámnak az alapja, hogy ezek az emberek szeretetlenek. Szeretetlenek? Mennyiben? Talán nem táplálják az éhezőket, vagy nem ruházzák fel a mezíteleneket? Nem, ez nem így van; ebben nincs hiány, hanem nagyon szeretetlenül ítélnek! Azt gondolják, senki sem üdvözülhet, csak azok, akik az ő útjukon járnak.” {GC 260.1}   

The spiritual declension which had been manifest in England just before the time of Wesley was in great degree the result of antinomian teaching. Many affirmed that Christ had abolished the moral law and that Christians are therefore under no obligation to observe it; that a believer is freed from the “bondage of good works.” Others, though admitting the perpetuity of the law, declared that it was unnecessary for ministers to exhort the people to obedience of its precepts, since those whom God had elected to salvation would, “by the irresistible impulse of divine grace, be led to the practice of piety and virtue,” while those who were doomed to eternal reprobation “did not have power to obey the divine law.” {GC 260.2}

Az a lelki hanyatlás, amely közvetlen Wesley kora előtt Angliában mutatkozott, nagymértékben az ellentmondásos tanítás következménye volt. Sokan azt állították, hogy Krisztus eltörölte az erkölcsi törvényt, ezért a keresztényeknek nem kötelező betartani; hogy a hivő megszabadult „a jó cselekedetek szolgaságából”. Mások, akik jóllehet elismerik a törvény örökérvényűségét, kijelentették, hogy szükségtelen a lelkészeknek a népet arra buzdítani, hogy engedelmeskedjék a törvénynek, mivel akiket Isten üdvösségre kiválasztott, azok „az isteni kegyelem ellenállhatatlan sugallatára gyakorolni fogják a kegyességet és az erényt”, míg azok, akiket örök kárhozatra ítélt, „nem tudnak Isten törvényének engedelmeskedni”. {GC 260.2}   

Others, also holding that “the elect cannot fall from grace nor forfeit the divine favor,” arrived at the still more hideous conclusion that “the wicked actions they commit are not really sinful, nor to be considered as instances of their violation of the divine law, and that, consequently, they have no occasion either to confess their sins or to break them off by repentance.”—McClintock and Strong, Cyclopedia, art. “Antinomians.” Therefore, they declared that even one of the vilest of sins, “considered universally an enormous violation of the divine law, is not a sin in the sight of God,” if committed by one of the elect, “because it is one of the essential and distinctive characteristics of the elect, that they cannot do anything that is either displeasing to God or prohibited by the law.” {GC 261.1}

Mások, akik szintén azt vallották, hogy „a választottak nem eshetnek ki a kegyelemből, és nem veszthetik el Isten kegyét”, arra a még megdöbbentőbb következtetésre jutottak, hogy „a gonosz cselekedetek, amelyeket elkövetnek, valójában nem bűnösek, és nem kell őket Isten törvénye áthágásának tekinteni; következésképpen a választottaknak nincs okuk arra, hogy megvallják bűneiket, sem pedig arra, hogy megtérés útján szakítsanak velük”. Ezért kijelentették, hogy még a legsúlyosabb bűn „sem bűn Isten szemében, amely különben az isteni törvény áthágásának minősül”, ha a választottak egyike követte el, „mert a választottak egyik lényeges és jellegzetes tulajdonsága, hogy semmi olyat nem tudnak csinálni, ami nem tetszik Istennek, vagy amit a törvény tilt” . {GC 261.1}   

These monstrous doctrines are essentially the same as the later teaching of popular educators and theologians—that there is no unchangeable divine law as the standard of right, but that the standard of morality is indicated by society itself, and has constantly been subject to change. All these ideas are inspired by the same master spirit—by him who, even among the sinless inhabitants of heaven, began his work of seeking to break down the righteous restraints of the law of God. {GC 261.2}

Lényegében ugyanezeket az ellenszenves dogmákat tanították a későbbi közkedvelt tanítók és teológusok is – azaz, hogy Istennek nincs változhatatlan törvénye, amely meghatározza az igazságot, hanem maga a társadalom határozza meg az erkölcsi normát, és ez a norma állandó változásnak van kitéve. Ezt az elgondolást ugyanaz a mesteri szellem sugallja, aki már a menny bűntelen lakói között elkezdte munkáját, mert meg akarta dönteni az isteni törvény jogos korlátozásait. {GC 261.2}   

The doctrine of the divine decrees, unalterably fixing the character of men, had led many to a virtual rejection of the law of God. Wesley steadfastly opposed the errors of the antinomian teachers and showed that this doctrine which led to antinomianism was contrary to the Scriptures. “The grace of God that bringeth salvation hath appeared to all men.” “This is good and acceptable in the sight of God our Saviour; who will have all men to be saved, and to come unto the knowledge of the truth. For there is one God, and one mediator between God and men, the man Christ Jesus; who gave Himself a ransom for all.” Titus 2:11; 1 Timothy 2:3-6. The Spirit of God is freely bestowed to enable every man to lay hold upon the means of salvation. Thus Christ, “the true Light,” “lighteth every man that cometh into the world.” John 1:9. Men fail of salvation through their own willful refusal of the gift of life. {GC 261.3}

Az a tanítás, hogy Isten minden embernek megváltoztathatatlan jellemet adott, sok embert arra indított, hogy megtagadja Isten törvényét. Wesley határozottan tiltakozott e következetlen tanítók tévedései ellen, és kimutatta, hogy ez a tanítás, amely ellentmondásokhoz vezet, ellentétben áll a Szentírással. „Megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek.” „Ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért” (Tit. 2:11; I. Tim. 2: 3–6). Isten korlátlanul adja Lelkét, hogy minden ember megtalálhassa az üdvösség útját. Tehát Krisztus, „az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert” (Jn. 1:9). Az az ember veszti el üdvösségét, a ki szántszándékkal elutasítja az élet ajándékát. {GC 261.3}   

In answer to the claim that at the death of Christ the precepts of the Decalogue had been abolished with the ceremonial law, Wesley said: “The moral law, contained in the Ten Commandments and enforced by the prophets, He did not take away. It was not the design of His coming to revoke any part of this. This is a law which never can be broken, which ‘stands fast as the faithful witness in heaven.’ ... This was from the beginning of the world, being ‘written not on tables of stone,’ but on the hearts of all the children of men, when they came out of the hands of the Creator. And however the letters once wrote by the finger of God are now in a great measure defaced by sin, yet can they not wholly be blotted out, while we have any consciousness of good and evil. Every part of this law must remain in force upon all mankind, and in all ages; as not depending either on time or place, or any other circumstances liable to change, but on the nature of God, and the nature of man, and their unchangeable relation to each other. {GC 262.1}

Wesley arra az állításra, hogy Krisztus halálakor a Tízparancsolat előírásai a ceremoniális törvénnyel együtt érvényüket veszítették, ezt válaszolta: „Krisztus nem törölte el a Tízparancsolatban lefektetett erkölcsi törvényt, amelyre a próféták is nagy súlyt helyeztek. Nem azért jött, hogy bármelyik pontját is hatálytalanítsa. Ez olyan törvény, amely sohasem változtatható meg: »megáll örökké, mint a felhőben levő bizonyság«... A világ kezdete óta megvan, »nem kőtáblákra«, hanem az emberek szívébe lett írva, amikor a Teremtő kezéből kikerültek. És bár az egykor Isten ujjával írt betűket jórészt eltorzította a bűn, mégsem törölhetők ki teljesen, amíg némi fogalmunk is van arról, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ez a törvény minden korban az egész emberiségre vonatkozik, mivel nem függvénye sem időnek, sem helynek, sem a változásnak kitett egyéb körülménynek, csak Isten természetének, az ember természetének, és az Isten és ember közti változhatatlan kapcsolatnak. {GC 262.1}   

“‘I am not come to destroy, but to fulfill.’ ... Without question, His meaning in this place is (consistently with all that goes before and follows after),—I am come to establish it in its fullness, in spite of all the glosses of men: I am come to place in a full and clear view whatsoever was dark or obscure therein: I am come to declare the true and full import of every part of it; to show the length and breadth, the entire extent, of every commandment contained therein, and the height and depth, the inconceivable purity and spirituality of it in all its branches.”—Wesley, sermon 25. {GC 262.2}

»Nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább hogy betöltsem«... Jézus itt kétségkívül azt mondja – következetesen mindahhoz, amit előtte és utána mondott –: azért jöttem, hogy megszilárdítsam a maga teljességében az emberi magyarázatokkal szemben; azért jöttem, hogy megvilágítsam azt, ami sötét, vagy homályos; azért jöttem, hogy feltárjam minden részének igazi és teljes horderejét, hogy megmutassam a benne levő összes parancsolat hosszúságát, szélességét és teljes nagyságát, minden ágának a magasságát és mélységét, felfoghatatlan tisztaságát és lelkiségét.” {GC 262.2}   

Wesley declared the perfect harmony of the law and the gospel. “There is, therefore, the closest connection that can be conceived, between the law and the gospel. On the one hand, the law continually makes way for, and points us to, the gospel; on the other, the gospel continually leads us to a more exact fulfilling of the law. The law, for instance, requires us to love God, to love our neighbor, to be meek, humble, or holy. We feel that we are not sufficient for these things; yea, that ‘with man this is impossible;’ but we see a promise of God to give us that love, and to make us humble, meek, and holy: we lay hold of this gospel, of these glad tidings; it is done unto us according to our faith; and ‘the righteousness of the law is fulfilled in us,’ through faith which is in Christ Jesus.... {GC 263.1}

Wesley a törvény és az evangélium tökéletes harmóniáját hirdette: „A törvény és az evangélium között tehát olyan szoros kapcsolat van, amilyen csak elképzelhető. A törvény egyrészt állandóan utat készít az evangéliumnak, és figyelmünket reá irányítja; másrészt az evangélium állandóan a törvény tökéletesebb betöltésére befolyásol bennünket. A törvény például azt kívánja, hogy szeressük Istent, szeressük felebarátainkat, legyünk szelídek, alázatosak és szentek. Mi pedig érezzük, hogy erre nem vagyunk képesek. Igen, »ez embereknél lehetetlen«, de ismerjük azt az isteni ígéretet, hogy Ő ad nekünk ilyen szeretetet, és alázatossá, szelíddé és szentté tesz minket. Ragadjuk meg az evangéliumot, ezt az örömüzenetet, és hitünk szerint »a törvénynek igazsága beteljesül bennünk« a Jézus Krisztusba vetett hit által!... {GC 263.1}   

“In the highest rank of the enemies of the gospel of Christ,” said Wesley, “are they who openly and explicitly ‘judge the law’ itself, and ‘speak evil of the law;’ who teach men to break (to dissolve, to loose, to untie the obligation of) not one only, whether of the least or of the greatest, but all the commandments at a stroke.... The most surprising of all the circumstances that attend this strong delusion, is that they who are given up to it, really believe that they honor Christ by overthrowing His law, and that they are magnifying His office while they are destroying His doctrine! Yea, they honor Him just as Judas did when he said, ‘Hail, Master, and kissed Him.’ And He may as justly say to every one of them, ‘Betrayest thou the Son of man with a kiss?’ It is no other than betraying Him with a kiss, to talk of His blood, and take away His crown; to set light by any part of His law, under pretense of advancing His gospel. Nor indeed can anyone escape this charge, who preaches faith in any such a manner as either directly or indirectly tends to set aside any branch of obedience: who preaches Christ so as to disannul, or weaken in any wise, the least of the commandments of God.”—Ibid. {GC 263.2}

Krisztus evangéliumának legtekintélyesebb ellenségei között vannak azok – mondta Wesley – akik nyíltan és kifejezetten magát a törvényt kárhoztatják, és a törvény ellen szólnak; akik arra biztatják az embereket, hogy szegjék meg a törvényt, hígítsák fel, lazítsák fel, bontsák meg parancsait, és ne csak egyet, a legkisebbet vagy a legnagyobbat, hanem az összes parancsolatot... E nagy csalást kísérő körülményekben az a legmeglepőbb, hogy azok, akik ennek áldozatul esnek, valóban azt hiszik, hogy Krisztust dicsőítik, ha megváltoztatják törvényét, és hogy Őt magasztalják fel, miközben megcsorbítják tanításait. Igen, úgy tisztelik, miként Júdás, amikor így szólt: Üdvöz légy, Mester, és megcsókolta Őt. Jézus jogosan válaszolhatná bármelyiküknek: Csókkal árulod-e el az embernek Fiát? Ez nem más, mint csókkal elárulni Őt: beszélni véréről, és elvenni koronáját; tüzet gyújtani a törvény valamely részével az evangélium előbbrevitelének ürügyén. Nem, valóban nem lehet senki sem mentes e vád alól, aki úgy prédikál a hitről, hogy megpróbálja közvetlenül vagy közvetve félretenni a törvény bármely részét; aki úgy prédikálja Krisztust, hogy semmibe veszi vagy valamiképpen gyengíti Isten legkisebb parancsolatát.” {GC 263.2}   

To those who urged that “the preaching of the gospel answers all the ends of the law,” Wesley replied: “This we utterly deny. It does not answer the very first end of the law, namely, the convincing men of sin, the awakening those who are still asleep on the brink of hell.” The apostle Paul declares that “by the law is the knowledge of sin;” “and not until man is convicted of sin, will he truly feel his need of the atoning blood of Christ.... ‘They that be whole,’ as our Lord Himself observes, ‘need not a physician, but they that are sick.’ It is absurd, therefore, to offer a physician to them that are whole, or that at least imagine themselves so to be. You are first to convince them that they are sick; otherwise they will not thank you for your labor. It is equally absurd to offer Christ to them whose heart is whole, having never yet been broken.”—Ibid., sermon 35. {GC 264.1}

Azoknak, akik azt hangoztatták, hogy „az evangélium prédikálása a törvény minden rendeltetését betölti”, Wesley így válaszolt: „Ezt teljes mértékben tagadjuk. Ez nem tölti be a törvény legfontosabb rendeltetését – nevezetesen az emberek bűntudatra ébresztését, és azoknak a fölébresztését, akik még mindig a pokol határán alszanak.” Pál apostol kijelenti, hogy „a bűn ismerete a törvény által vagyon”, „és ameddig az ember nem ébred tudatára annak, hogy bűnös, nem érzi igazán, hogy szüksége van Krisztus engesztelő vérére... Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra – miként maga az Úr mondja –, hanem a betegeknek. Ezért orvost ajánlani az egészségeseknek, vagy legalábbis a magukat egészségesnek képzelőknek, nevetséges dolog. Először meg kell győzni őket arról, hogy betegek, máskülönben nem köszönik meg fáradozásaitokat. Éppen ilyen nevetséges dolog Krisztust ajánlani azoknak, akiknek a szíve ép, mert még sosem tört össze.” {GC 264.1}   

Thus while preaching the gospel of the grace of God, Wesley, like his Master, sought to “magnify the law, and make it honorable.” Faithfully did he accomplish the work given him of God, and glorious were the results which he was permitted to behold. At the close of his long life of more than fourscore years—above half a century spent in itinerant ministry—his avowed adherents numbered more than half a million souls. But the multitude that through his labors had been lifted from the ruin and degradation of sin to a higher and a purer life, and the number who by his teaching had attained to a deeper and richer experience, will never be known till the whole family of the redeemed shall be gathered into the kingdom of God. His life presents a lesson of priceless worth to every Christian. Would that the faith and humility, the untiring zeal, self-sacrifice, and devotion of this servant of Christ might be reflected in the churches of today! {GC 264.2}

Tehát miközben Wesley Isten kegyelmének evangéliumát prédikálta, Mesteréhez hasonlóan igyekezett „naggyá tenni a törvényt és dicsőségessé”. Híven végezte azt a munkát, amit Isten bízott reá, és dicső volt az az eredmény, amelyet megláthatott. Hosszú, több mint nyolcvan évig tartó életének végén, amelyből fél évszázadnál többet vándorlelkészként töltött, nyilvántartott követőinek száma meghaladta a félmilliót. De hogy mekkora volt az a tömeg, amely munkája nyomán a bűn rontásából és mélységéből magasztosabb és tisztább életre jutott, és mennyi volt azoknak a száma, akik tanítása által mélységesebb és gazdagabb tapasztalatokat szereztek, azt csak akkor fogjuk megtudni, amikor az egész üdvözült család Isten országában lesz. Wesley élete felbecsülhetetlenül értékes tanulságot kínál minden kereszténynek. Bárcsak tükröznék a ma gyülekezetei Krisztus e szolgájának hitét és alázatosságát, lankadatlan buzgalmát, önfeláldozását és odaadását! {GC 264.2}