The Lord commanded Moses to send men to search the land of Canaan, which He would give unto the children of Israel. A ruler of each tribe was to be selected for this purpose. They went and, after forty days, returned from their search, and came before Moses and Aaron and all the congregation of Israel, and showed them the fruit of the land. All agreed that it was a good land, and they exhibited the rich fruit which they had brought as evidence. One cluster of grapes was so large that two men carried it between them on a staff. They also brought of the figs and the pomegranates, which grew there in abundance. {SR 158.1}
Az Úr megparancsolta Mózesnek, hogy küldjön ki férfiakat Kánaán kikémlelésére, amelyet Izrael gyermekeinek fog adni. Erre a célra ki kellett választani minden törzsből egy főembert, aki elment, és 40 nap múlva visszatért kutató útjukról. Mózes, Áron és az egész Izrael gyülekezete elé lépve megmutatták nekik annak az országnak a gyümölcsét. Mindannyian megegyeztek abban, hogy jó a föld, és megmutatták gazdag gyümölcseit, amelyeket bizonyítékul hoztak. Egy szőlőfürt olyan nagy volt, hogy két ember hozta egy rúdon a vállán. Hoztak a fügéből, gránátalmából, amely ott bőségesen termett. {SR 158.1}
After they had spoken of the fertility of the land, all but two spoke very discouragingly of their being able to possess it. They said that the people were very strong that dwelt in the land, and the cities were surrounded with great and high walls; and, more than all this, they saw the children of the giant Anak there. They then described how the people were situated around Canaan, and the impossibility of their ever being able to possess it. {SR 158.2}
Miután elbeszélték az ország termékenységét, két személy kivételével nagyon csüggedten beszéltek arról, hogy képesek lesznek-e birtokba venni Kánaánt. Elmondták, hogy abban az országban nagyon erős nép lakik. A városokat magas és erős falak veszik körül, ezenkívül látták az óriás Anák fiait is. Ekkor leírták, hogyan helyezkedtek el a népek Kánaán körül, és lehetetlenség, hogy valamikor is birtokba vegyék Kánaánt. {SR 158.2}
As the people listened to this report they gave vent to their disappointment with bitter reproaches and wailing. They did not wait and reflect and reason that God, who had brought them out thus far, would certainly give them the land. But they yielded to discouragement at once. They limited the power of the Holy One and trusted not in God, who had hitherto led them. They reproached Moses and murmuringly said to one another, This, then, is the end of all our hopes. This is the land that we have been traveling from Egypt to obtain. {SR 158.3}
Amikor a nép meghallotta jelentésüket, keserű szemrehányással és jajgatással adott kifejezést csalódásának. Nem várták meg, és nem gondoltak arra, hogy Isten, aki ilyen messze elhozta őket, biztosan nekik adja azt a földet, hanem azonnal átadták magukat a csüggedésnek. Lekicsinyelték Izrael szentjének hatalmát, és nem bíztak Istenben, aki mindeddig vezette őket. Szemrehányást tettek Mózesnek, és zúgolódva mondták egymásnak: „Akkor vége van minden reményünknek! Ez az az ország, amely felé vándoroltunk Egyiptomból, hogy elnyerjük!” (?) {SR 158.3}
Caleb and Joshua sought to obtain a hearing, but the people were so excited that they could not command themselves to listen to these two men. After they were calmed a little, Caleb ventured to speak. He said to the people, “Let us go up at once, and possess it; for we are well able to overcome it.” But the men that went up with him said, “We are not able to go up against the people; for they are stronger than we.” And they continued to repeat their evil report, and declared that all the men were of great stature. “And there we saw the giants, the sons of Anak, which come of the giants: and we were in our own sight as grasshoppers, and so we were in their sight. {SR 159.1}
Káleb és Józsué igyekezett arra, hogy meghallgatásra találjanak, de az emberek annyira felingerlődtek, hgoy nem tudták meghallgatni őket. Amikor egy kicsit lecsillapodtak, Káleb a következő szavakat intézte a néphez: „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal.” (IV. Móz. 13:31) De azok az emberek, akik felmentek velük, így szóltak: „Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál.” (IV. Móz. 13:32) Folytatták gonosz jelentésüket, és azt mondták, hogy az emberek magas termetűek. „És láttunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait, és olyanok voltunk a magunk szemében, mint a sáskák, és az ő szemeikben is olyanok voltunk.” (IV. Móz. 13:34) {SR 159.1}
“And all the congregation lifted up their voice, and cried; and the people wept that night. And all the children of Israel murmured against Moses and against Aaron: and the whole congregation said unto them, Would God that we had died in the land of Egypt! or would God we had died in this wilderness! And wherefore hath the Lord brought us unto this land, to fall by the sword, that our wives and our children should be a prey? were it not better for us to return into Egypt? And they said one to another, Let us make a captain, and let us return into Egypt. Then Moses and Aaron fell on their faces before all the assembly of the congregation of the children of Israel.” {SR 159.2}
„És felemelte szavát az egész gyülekezet, és sírt a nép azon az éjszakán. És mindnyájan zúgolódtak Mózes ellen és Áron ellen Izrael fiai, és mondta nékik az egész gyülekezet: Vajha meghaltunk volna Egyiptom földén! vagy ebben a pusztában vajha meghalnánk! Miért is visz be minket az Úr arra a földre? hogy fegyver miatt hulljunk el? feleségeink és kicsinyeink prédára legyenek? Nem jobb volna-e nekünk visszatérnünk Egyiptomba? És mondták egymásnak: Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza Egyiptomba. Akkor arccal leborult Mózes és Áron Izrael fiai gyülekezetének egész közössége előtt.” (IV. Móz. 14:1–5) {SR 159.2}
The Israelites not only gave vent to their complaints against Moses but accused God Himself of dealing deceitfully with them by promising them a land which they were unable to possess. Their rebellious spirit here rose so high that, forgetful of the strong arm of Omnipotence which had brought them out of the land of Egypt and had thus far conducted them by a series of miracles, they resolved to choose a commander to lead them back to Egypt, where they had been slaves and had suffered so many hardships. They actually appointed them a captain, thus discarding Moses, their patient, suffering leader; and they murmured bitterly against God. {SR 160.1}
Az izraeliták nemcsak Mózes ellen panaszkodtak, hanem magát Istent is azzal vádolták, hogy álnokul bánt velük, amikor olyan földet ígért nekik, amelyet képtelenek birtokukba venni. Lázadó lelkületük olyan magasra csapott fel, hogy megfeledkeztek a Mindenható Isten hatalmas karjairól, amelyek kihozták őket Egyiptom földéről, és a csodák sorozata által ilyen messze vezették őket. Elhatározták, hogy vezért választanak maguknak, aki visszavezeti őket Egyiptomba, ahol rabszolgák voltak, és oly sok nehézségen mentek át. Valóban vezetőt jelöltek ki maguknak, és mellőzték Mózest türelmes, szenvedő vezérüket, és zúgolódtak Isten ellen. {SR 160.1}
Moses and Aaron fell upon their faces before the Lord in the presence of all the assembly of the congregation, to implore the mercy of God in favor of a rebellious people. But their distress and grief were too great for utterance. They remained upon their faces in utter silence. Caleb and Joshua rent their clothes as an expression of the greatest sorrow. “And they spake unto all the company of the children of Israel, saying, The land, which we passed through to search it, is an exceeding good land. If the Lord delight in us, then He will bring us into this land, and give it us; a land which floweth with milk and honey. Only rebel not ye against the Lord, neither fear ye the people of the land; for they are bread for us: their defence is departed from them, and the Lord is with us: fear them not.” {SR 160.2}
Mózes és Áron arcra borult az Úr előtt az egész gyülekezet jelenlétében, hogy könyörögjenek Isten kegyelméért egy lázadó nép érdekében. Azonban szenvedésük és bánatuk oly nagy volt, hogy szóval nem lehetett kifejezni. Arcukra borulva maradtak ott teljes némaságban. Káleb és Józsué megszaggatta ruháját legnagyobb bánatuk kifejezéséül: „És szóltak Izrael fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, amelyen általmentünk, hogy kikémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nekünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlük az ő oltalmuk, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” (IV. Móz. 14:7–9) {SR 160.2}
“Their defence is departed from them.” That is, the Canaanites had filled up the measure of their iniquity, and the divine protection was withdrawn from them, and they felt perfectly secure and were unprepared for battle; and, by the covenant of God, the land is ensured to us. Instead of these words having the designed effect upon the people, they increased their determined rebellion. They became in a rage and cried out with a loud and angry cry that Caleb and Joshua should be stoned, which would have been done had not the Lord interposed by a most signal display of His terrible glory in the tabernacle of the congregation before all the children of Israel. {SR 160.3}
„Eltávozott tőlük az ő oltalmuk” ez azt jelenti, hogy a kánaániták betöltötték gonoszságuk mértékét, azért Isten visszavonta tőlük oltalmát, ők teljes biztonságban érezték magukat, és készületlenek voltak a harcra, Isten pedig az Ő szövetsége által biztosította számukra azt a földet. Ahelyett, hogy e szavak megtették volna a népre a kívánt hatást, növelték az elszánt lázadást. Haragra gerjedtek, hangos és haragos kiáltásban törtek ki, hogy Kálebet és Józsuét meg kell követni, amit meg is tettek volna, ha az Úr nem lépett volna közbe félelmetes dicsőségének kinyilvánításával a gyülekezet sátorában, Izrael gyermekeinek szeme láttára. {SR 160.3}
Moses went into the tabernacle to converse with God. “And the Lord said unto Moses, How long will this people provoke Me? and how long will it be ere they believe Me, for all the signs which I have shewed among them? I will smite them with the pestilence, and disinherit them, and will make of thee a greater nation and mightier than they. And Moses said unto the Lord, Then the Egyptians shall hear it, (for Thou broughtest up this people in Thy might from among them;) and they will tell it to the inhabitants of this land: for they have heard that Thou Lord art among this people, that Thou Lord art seen face to face, and that Thy cloud standeth over them, and that Thou goest before them, by day time in a pillar of a cloud, and in a pillar of fire by night. Now if Thou shalt kill all this people as one man, then the nations which have heard the fame of Thee will speak, saying, Because the Lord was not able to bring this people unto the land which He sware unto them, therefore He hath slain them in the wilderness.” {SR 161.1}
Ekkor Mózes bement a szentsátorba, hogy beszélgessen Istennel. „És mondta az Úr Mózesnek: Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nekem, mind ama csudatételeim mellett sem, amelyeket cselekedtem közöttük? Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged pedig nagy népé teszlek, és náluk erősebbé. És mondta Mózes az Úrnak: Ha meghallják az egyiptombeliek (mert közülük hoztad fel e népet a te hatalmad által): Elmondják majd e föld lakosainak, akik hallották, hogy te Uram e nép között vagy, hogy szemtől szembe megjelentetted magadat te Uram, és hogy a te felhőd megállt őrajtuk és felhőoszlopban jász te előttük nappal, éjjel pedig tűzoszlopban. Hogyha mind egyig elveszted e népet, így szólnak majd e népek, amelyek hallották a te híredet, mondván: Mivelhogy nem vihette be az Úr e népet a földre, amely felől megesküdött nékik, azért öldöste le őket a pusztában.” (IV. Móz. 14:11–16) {SR 161.1}
Moses again refuses to have Israel destroyed and himself made a mightier nation than was Israel. This favored servant of God manifests his love for Israel and shows his zeal for the glory of his Maker and the honor of his people: As Thou hast forgiven this people from Egypt even until now, Thou hast been long-suffering and merciful hitherto toward this ungrateful people; however unworthy they may be, Thy mercy is the same. He pleads, Wilt Thou not, therefore, spare them this once, and add this one more instance of divine patience to the many Thou hast already given? {SR 161.2}
Mózes újra ellenezte Izrael megsemmisítését, hogy őt pedig hatalmasabb nemzetté tegye az Úr, mint Izrael volt. Isten ezen kedves szolgája ezáltal kinyilvánítja Izrael iránti szeretetét, és megmutatja Teremtőjének dics ősége és népének tisztessége, jóléte iránti lelkesedését. Mivel te megbocsátottál e népnek Egyiptomtól kezdve mostanáig; hosszútűrő és kegyelmes voltál e hálátlan nép iránt, bármily hálátlanok is ők, a te kegyelmed ugyanaz. Így könyörög: Nem kímélnéd meg őket még az egyszer? Isteni türelmednek a példáját nem adnád-e még hozzá ahhoz a sokhoz, amelyek által annyiszor könyörültél rajtuk? {SR 161.2}
“And the Lord said, I have pardoned according to thy word: but as truly as I live, all the earth shall be filled with the glory of the Lord. Because all those men which have seen My glory, and My miracles, which I did in Egypt and in the wilderness, and have tempted Me now these ten times, and have not hearkened to My voice; surely they shall not see the land which I sware unto their fathers, neither shall any of them that provoked Me see it: but My servant Caleb, because he had another spirit with him, and hath followed Me fully, him will I bring into the land whereinto he went; and his seed shall possess it.” {SR 162.1}
„És mondta az Úr: Megkegyelmeztem a te beszéded szerint. De bizonnyal élek én, és betölti az Úr dicsősége az egész földet, Hogy mindazok az emberek, akik látták az én dicsőségemet és csudáimat, amelyeket cselekedtem Egyiptomban és e pusztában, és megkísértettek engemet immár tízszer, és nem engedtek az én szómnak: Nem látják meg azt a földet, amely felől megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja azt azok közül, akik gyaláztak engem. De az én szolgámat, Kálebet, mivelhogy más lélek volt vele, és tökéletességgel követett engem, beviszem őt arra a földre, amelyre bement, és örökségül bírja azt az ő magva.” (IV. Móz. 14:20–24) {SR 162.1}
The Lord bade the Hebrews return and go into the wilderness by the way of the Red Sea. They were very near the good land, but, by their wicked rebellion, they forfeited the protection of God. Had they received the report of Caleb and Joshua, and gone immediately up, God would have given them the land of Canaan. But they were unbelieving and showed such an insolent spirit against God that they brought upon themselves the denunciation that they should never enter the Promised Land. It was in pity and mercy that God sent them back by the Red Sea, for the Amalekites and Canaanites, while they were delaying and murmuring, heard of the spies and prepared themselves to make war with the children of Israel. {SR 162.2}
Az Úr most megparancsolta a hébereknek, hogy forduljanak meg, és menjenek a pusztába a Vöröstenger felé vezető úton. Nagyon közel voltak a jó földhöz, de lázadásuk által eljátszották Isten védelmét. Ha elfogadták volna Káleb és Józsué jelentését, és azonnal felmentek volna a jó földre, akkor az Úr nekik adta volna Kánaán földjét. De hitetlenek voltak, és olyan arcátlanságot tanúsítottak Isten iránt, hogy kijelentette: sohasem mennek be az ígéret földjére. Szánalmában és kegyelmében küldte vissza őket a Vörös-tenger felé vezető úton, mert amíg ők késlekedtek és zúgolódtak, az amálekiták és kánaániták tudomást szereztek a kémekről, és felkészültek a háborúra Izrael népe ellen. {SR 162.2}
“And the Lord spake unto Moses and unto Aaron, saying, How long shall I bear with this evil congregation, which murmur against Me? I have heard the murmurings of the children of Israel, which they murmur against Me.” The Lord told Moses and Aaron to say to the people that He would do to them as they had spoken. They had said, “Would God we had died in the land of Egypt! or would God we had died in this wilderness!” Now God would take them at their word. He told His servants to say to them that they should fall in the wilderness, from twenty years old and upward, because of their rebellion and murmurings against the Lord. Only Caleb and Joshua should go unto the land of Canaan. “But your little ones, which ye said should be a prey, them will I bring in, and they shall know the land which ye have despised.” {SR 163.1}
„Szólt annakfelette az Úr Mózesnek és Áronnak, mondván: Meddig tűrjek e gonosz gyülekezetnek, amely zúgolódik ellenem? Hallottam Izrael fiainak türelmetlenségét ellenem.” (IV. Móz. 14:26–27) Az Úr felszólította Mózest és Áront, hogy mondják meg a népnek, hogy az ő beszédük szerint fog cselekedni velük. Így szóltak: Vajha meghaltunk volna Egyiptomban. Vagy vajha meghalnánk a pusztában. Most az Úr szavukon fogja őket. Megmondta szolgáinak, közöljék velük, hogy el fognak hullani a pusztában húszéves kortól felfelé Isten elleni zúgolódásuk és lázadásuk miatt. Csak Káleb és Józsué fog bemenni Kánaán földjére. „De kicsinyeiteket, akik felől azt mondtátok, hogy prédává lesznek, őket beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet ti megutáltatok.” (IV. Móz. 14:31) {SR 163.1}
The Lord declared that the children of the Hebrews should wander in the wilderness forty years, reckoning from the time they left Egypt, because of the rebellion of their parents, until the parents should all die. Thus should they bear and suffer the consequence of their iniquity forty years, according to the number of days they were searching the land, a day for a year. “And ye shall know My breach of promise.” They should fully realize that it was the punishment for their idolatry and rebellious murmurings which had obliged the Lord to change His purpose concerning them. Caleb and Joshua were promised a reward in preference to all the host of Israel, because the latter had forfeited all claim to God's favor and protection. {SR 163.2}
Az Úr kijelentette, hogy a héberek gyermekei negyven évig vándorolnak majd a pusztában Egyiptomból való kijövetelük idejétől számítva, szüleiknek lázadása miatt, szüleik pedig mind meghalnak. Így kell elviselniük és elszenvedniük bűneik következményeit negyven évig, azon napok száma szerint, amelyek alatt kikémlelték a földet, egy napot egy esztendőnek számítva. „És megismeritek majd az én elfordulásomat” (ígéretem felbontását, angol ford.). Fel kell ismerniük, hogy bálványimádásuk és lázadó zúgolódásuk büntetése volt az, amely arra bírta az Urat, hogy megváltoztassa a nekik tett ígéretét. Kálebnek és Józsuénak az Úr jutalmat ígért Izrael egész seregével szemben, mivel Izrael népe eljátszotta minden jogát Istennek kegyelmére és védelmére. {SR 163.2}
