Chapter 17—Heralds of the Gospel

Az Evangélium hírnökei

This chapter is based on Acts 13:4-52. {AA 166}

{AA 166}   

“Sent forth by the Holy Ghost,” Paul and Barnabas, after their ordination by the brethren in Antioch, “departed unto Seleucia; and from thence they sailed to Cyprus.” Thus the apostles began their first missionary journey. {AA 166.1}

Miután Pált és Barnabást az antiókhiai hittestvérek felavatták, „kibocsáttattak a Szent Lélektől, lemenének Szeleucziába; és onnét elevezének Cziprusba.” (Ap. csel. 13:4) Az apostolok ezzel megkezdték első misszióútjukat. {AA 166.1}   

Cyprus was one of the places to which the believers had fled from Jerusalem because of the persecution following the death of Stephen. It was from Cyprus that certain men had journeyed to Antioch, “preaching the Lord Jesus.” Acts 11:20. Barnabas himself was “of the country of Cyprus” (Acts 4:36); and now he and Paul, accompanied by John Mark, a kinsman of Barnabas, visited this island field. {AA 166.2}

Cziprus is azon helyek közé tartozott, ahová a hívők elmenekültek az István halála után Jeruzsálemben bekövetkezett üldözés elől. Innen jött néhány férfi Antiókhiába, és ott „szólának a görögöknek, hirdetve az Úr Jézust” (Ap. csel. 11:20). Barnabás „cziprusi” lévén (Ap. csel. 4:36), Márk János nevű rokonának kíséretében, Pállal együtt meglátogatta ezt a szigetet. {AA 166.2}   

Mark's mother was a convert to the Christian religion, and her home at Jerusalem was an asylum for the disciples. There they were always sure of a welcome and a season of rest. It was during one of these visits of the apostles to his mother's home, that Mark proposed to Paul and Barnabas that he should accompany them on their missionary tour. He felt the favor of God in his heart and longed to devote himself entirely to the work of the gospel ministry. {AA 166.3}

Márk anyja megtért a keresztény hitre. Jeruzsálemi háza azóta is menedéket nyújtott a tanítványok számára. Tudták, hogy ott mindig kedvesen fogadják őket, és nyugodtan meg is pihenhetnek. Az apostolok egyik ilyen látogatása alkalmával ajánlkozott fel Márk, hogy elkíséri misszióútjukra Pált és Barnabást. Isten kegyelmi munkája érintette szívét és feltámadt benne a vágy, hogy életét teljesen az evangélium szolgálatának szentelje. {AA 166.3}   

Arriving at Salamis, the apostles “preached the word of God in the synagogues of the Jews.... And when they had gone through the isle unto Paphos, they found a certain sorcerer, a false prophet, a Jew, whose name was Bar-Jesus: which was with the deputy of the country, Sergius Paulus, a prudent man; who called for Barnabas and Saul, and desired to hear the word of God. But Elymas the sorcerer (for so is his name by interpretation) withstood them, seeking to turn away the deputy from the faith.” {AA 167.1}

Amikor Salamis városába érkeztek, az apostolok hirdették „Isten beszédét a zsidóknak zsinagógáiban... és eljárván a szigetet mind Páfusig, találkozának egy ördöngös hamis próféta zsidóra, kinek neve vala Barjézus; ki Sergius Paulus tiszttartóval, ez okos emberrel vala. Ez magához hívatván Barnabást és Saulust, kíváná hallani az Isten beszédét. Elimás, az ördöngös azonban, (mert így magyaráztatik az ő neve), ellenkezik vala velők, igyekezvén a tiszttartót elfordítani a hittől.” (Ap. csel. 13:5–8) {AA 167.1}   

Not without a struggle does Satan allow the kingdom of God to be built up in the earth. The forces of evil are engaged in unceasing warfare against the agencies appointed for the spread of the gospel, and these powers of darkness are especially active when the truth is proclaimed before men of repute and sterling integrity. Thus it was when Sergius Paulus, the deputy of Cyprus, was listening to the gospel message. The deputy had sent for the apostles, that he might be instructed in the message they had come to bear, and now the forces of evil, working through the sorcerer Elymas, sought with their baleful suggestions to turn him from the faith and so thwart the purpose of God. {AA 167.2}

Sátán harc nélkül nem engedi meg Isten országa építését itt e földön. A gonosz hatalmak szakadatlanul harcolnak az Isten által az evangélium terjesztésére választott eszközök ellen. De rendkívül buzgók a sötétség hatalmai, ha az igazságot előkelő és valóban becsületes emberek előtt hirdetik. Így történt akkor is, amikor Sergius Paulus, a cziprusi tiszttartó hallgatta az evangéliumot. A tiszttartó magához hívatta az apostolokat, hogy meghallgassa az általuk hirdetett üzenetet. A gonosz hatalmak azonban, amelyek Elimás által munkálkodtak, megkísérelték, hogy kártékony befolyásukkal eltérítsék a hittől, és keresztezzék Isten szándékát. {AA 167.2}   

Thus the fallen foe ever works to keep in his ranks men of influence who, if converted, might render effective service in God's cause. But the faithful gospel worker need not fear defeat at the hand of the enemy; for it is his privilege to be endued with power from above to withstand every satanic influence. {AA 167.3}

Így igyekszik a bukott ellenség mindenkor, befolyásos férfiakat a megtéréstől visszatartani, nehogy jó szolgálatokat tegyenek Isten művének. A hűséges evangéliumi munkás azonban ne féljen, hogy az ellenség legyőzi, mert hiszen az a kiváltsága, hogy a magasságból erőt nyerjen, melynek segítségével ellenállhat minden sátáni befolyásnak. {AA 167.3}   

Although sorely beset by Satan, Paul had the courage to rebuke the one through whom the enemy was working. “Filled with the Holy Ghost,” the apostle “set his eyes on him, and said, O full of all subtlety and all mischief, thou child of the devil, thou enemy of all righteousness, wilt thou not cease to pervert the right ways of the Lord? And now, behold, the hand of the Lord is upon thee, and thou shalt be blind, not seeing the sun for a season. And immediately there fell on him a mist and a darkness; and he went about seeking some to lead him by the hand. Then the deputy, when he saw what was done, believed, being astonished at the doctrine of the Lord.” {AA 168.1}

Noha Sátán erősen szorongatta Pált, mégis volt elég bátorsága, hogy rendreutasítsa azt, aki által az ellenség tevékenykedett. Az apostol, „Szentlélekkel telve” ránézett Elimásra és „monda: Óh, minden álnoksággal és minden gonoszsággal teljes ördögfi, minden igazságnak ellensége, nem szűnöl-é meg az Úrnak igaz útait elfordítani? Most azért íme az Úrnak keze van ellened, és vak leszel, és nem látod a napot egy ideig. És azonnal homály és sötétség szálla reá; és kerengve keres vala vezetőket. Akkor a tiszttartó, mikor látta a történt dolgot, hitt, elálmélkodván az Úrnak tudományán.” (Ap. csel. 13:10–12) {AA 168.1}   

The sorcerer had closed his eyes to the evidences of gospel truth, and the Lord, in righteous anger, caused his natural eyes to be closed, shutting out from him the light of day. This blindness was not permanent, but only for a season, that he might be warned to repent and seek pardon of the God whom he had so grievously offended. The confusion into which he was thus brought made of no effect his subtle arts against the doctrine of Christ. The fact that he was obliged to grope about in blindness proved to all that the miracles which the apostles had performed, and which Elymas had denounced as sleight of hand, were wrought by the power of God. The deputy, convinced of the truth of the doctrine taught by the apostles, accepted the gospel. {AA 168.2}

Az ördöngös szándékosan zárta be szemeit az evangélium bizonyítékai előtt. Az Úr pedig, jogos haragjában, elvette tőle természetes látását, és vaksággal sújtotta. Ez ugyan nem volt állandó vakság, csupán időleges, és arra szolgált, hogy bűnbánatra vezesse; arra is, hogy Istentől bocsánatot kérjen, akit annyira megsértett. Nagy zavara teljesen hatástalanná tette sok ravasz fogását, amelyeket Krisztus tanai ellen alkalmazott. Az a tény, hogy vakságában keringenie kellett, bizonyítékul szolgált mindenkinek, hogy az apostolok által művelt csodák – amelyeket Elimás szemfényvesztésnek nevezett – Isten ereje által történtek. A tiszttartó ily módon meggyőződött az apostolok által képviselt tan igazságáról, és elfogadta az evangéliumot. {AA 168.2}   

Elymas was not a man of education, yet he was peculiarly fitted to do the work of Satan. Those who preach the truth of God will meet the wily foe in many different forms. Sometimes it will be in the person of learned, but more often of ignorant, men, whom Satan has trained to be successful instruments to deceive souls. It is the duty of the minister of Christ to stand faithful at his post, in the fear of God and in the power of His might. Thus he may put to confusion the hosts of Satan and may triumph in the name of the Lord. {AA 169.1}

Elimás ugyan nem volt művelt ember, de Sátán munkájára különösen alkalmas. Aki Isten igazságát hirdeti, különböző alakban találkozik majd a furfangos ellenséggel: néha tudós ember személyében, gyakrabban azonban műveletlen emberek alakjában, akiket Sátán képezett ki alkalmas eszközökké emberi lelkek megtévesztésére. Krisztus szolgájának azonban Isten félelmében és erejének hatalmában hűségesen őrhelyén kell állania; így Sátán csapataiban zavart idézhet elő, és az Úr nevében győzelmet arathat. {AA 169.1}   

Paul and his company continued their journey, going to Perga, in Pamphylia. Their way was toilsome; they encountered hardships and privations, and were beset with dangers on every side. In the towns and cities through which they passed, and along the lonely highways, they were surrounded by dangers seen and unseen. But Paul and Barnabas had learned to trust God's power to deliver. Their hearts were filled with fervent love for perishing souls. As faithful shepherds in search of the lost sheep, they gave no thought to their own ease and convenience. Forgetful of self, they faltered not when weary, hungry, and cold. They had in view but one object—the salvation of those who had wandered far from the fold. {AA 169.2}

Pál és kísérői folytatták útjukat és eljutottak Pergába, Pámfiliának városába. Útjuk fáradságos volt, telve viszontagságokkal, nélkülözésekkel. Minden oldalról veszély környékezte őket. Láthatóan és láthatatlanul leselkedtek rájuk úgy a falvakban, mint a városokban, amelyeken keresztülhaladtak; sőt még az elhagyott országutakon is. Azonban Pál és Barnabás megtanulta, hogy bízzék Isten szabadító erejében. Szívük az elveszendő lelkek iránti szeretettől izzott. Hű pásztorokként keresték az elveszett juhokat, nem gondolva saját jólétükre és kényelmükre. Megfeledkezve önmagukról, nem tántorodtak meg, ha fáradtak és éhesek voltak, vagy a hidegtől reszkettek. Tekintetük csak egy célra irányult: azok üdvösségére, akik messze eltávolodtak a nyájtól. {AA 169.2}   

It was here that Mark, overwhelmed with fear and discouragement, wavered for a time in his purpose to give himself wholeheartedly to the Lord's work. Unused to hardships, he was disheartened by the perils and privations of the way. He had labored with success under favorable circumstances; but now, amidst the opposition and perils that so often beset the pioneer worker, he failed to endure hardness as a good soldier of the cross. He had yet to learn to face danger and persecution and adversity with a brave heart. As the apostles advanced, and still greater difficulties were apprehended, Mark was intimidated and, losing all courage, refused to go farther and returned to Jerusalem. {AA 169.3}

Így történt azután, hogy Márkot elfogta a félelem és a csüggedés. Egyelőre megingott abbeli szándékában, hogy feltétel nélkül az Úr munkájának szentelje életét. A nehézségekhez nem volt hozzászokva, az utazás veszélyei és nélkülözései teljesen letörték. Kedvező körülmények között eredményesen dolgozott, most azonban a nehézségek és veszélyek közepette, amelyek oly gyakran környékezték az úttörőket, gyenge harcosnak bizonyult. Nem tudta a kereszthordozás terheit elviselni. Meg kellett még tanulnia, hogy a veszélyekkel, az üldözésekkel és a nyomorúsággal bátran és hősiesen szembeszálljon. Miközben az apostolok továbbnyomultak és még nagyobb nehézségek mutatkoztak, Márk megfélemlett. Nem volt bátorsága őket tovább kísérni, visszatért tehát Jeruzsálembe. {AA 169.3}   

This desertion caused Paul to judge Mark unfavorably, and even severely, for a time. Barnabas, on the other hand, was inclined to excuse him because of his inexperience. He felt anxious that Mark should not abandon the ministry, for he saw in him qualifications that would fit him to be a useful worker for Christ. In after years his solicitude in Mark's behalf was richly rewarded, for the young man gave himself unreservedly to the Lord and to the work of proclaiming the gospel message in difficult fields. Under the blessing of God, and the wise training of Barnabas, he developed into a valuable worker. {AA 170.1}

Márknak a veszélyek előli szökését Pál igen kedvezőtlenül, sőt szigorúan ítélte meg. Barnabás azonban hajlandóbb volt Márk viselkedését tapasztalatlanságával magyarázni. Szívből óhajtotta, hogy Márk ne tegye le a prédikátori tisztséget, mert látott benne képességeket; tudta, hogy Krisztusnak használható és alkalmas szolgájává fog válni. Barnabásnak Márk érdekében követett kíméletes bánásmódja később busás jutalmat aratott, mert ez a fiatalember végül maradéktalanul az Úrnak és az evangélium hirdetésének szentelte életét – még a legnehezebb területeken is. Isten áldásával, Barnabás bölcs vezetése mellett, értékes munkássá fejlődött. {AA 170.1}   

Paul was afterward reconciled to Mark and received him as a fellow laborer. He also recommended him to the Colossians as one who was a fellow worker “unto the kingdom of God,” and “a comfort unto me.” Colossians 4:11. Again, not long before his own death, he spoke of Mark as “profitable” to him “for the ministry.” 2 Timothy 4:11. {AA 170.2}

Később Pál is megbékült Márkkal, és munkatársául fogadta. Úgy ajánlotta őt a kolossébelieknek, mint „munkatársát” az Isten országában, aki „vigasztalására” volt (Kol. 4:11). Más alkalommal, röviddel halála előtt, így írt Márkról: „nekem alkalmas a szolgálatra” (II. Tim. 4:11). {AA 170.2}   

After the departure of Mark, Paul and Barnabas visited Antioch in Pisidia and on the Sabbath day went into the Jewish synagogue and sat down. “After the reading of the law and the prophets the rulers of the synagogue sent unto them, saying, Ye men and brethren, if ye have any word of exhortation for the people, say on.” Being thus invited to speak, “Paul stood up, and beckoning with his hand said, Men of Israel, and ye that fear God, give audience.” Then followed a wonderful discourse. He proceeded to give a history of the manner in which the Lord had dealt with the Jews from the time of their deliverance from Egyptian bondage, and how a Saviour had been promised, of the seed of David, and he boldly declared that “of this man's seed hath God according to His promise raised unto Israel a Saviour, Jesus: when John had first preached before His coming the baptism of repentance to all the people of Israel. And as John fulfilled his course, he said, Whom think ye that I am? I am not He. But, behold, there cometh One after me, whose shoes of His feet I am not worthy to loose.” Thus with power he preached Jesus as the Saviour of men, the Messiah of prophecy. {AA 170.3}

Miután Márk eltávozott tőlük, Pál és Barnabás meglátogatták a pisidiai Antiókhiát. Ott szombatnapon bementek a zsinagógába és leültek. „Azonban a törvénynek és a prófétáknak felolvasása után küldének a zsinagógának elöljárói hozzájuk, mondván: Atyámfiai, férfiak, ha van valami intőbeszédetek a néphez, szóljatok.” Miután így felszólították őket, hogy beszéljenek, „Pál azért felkelvén és kezével intvén, monda: Izráelnek férfiai és ti, kik félitek az Istent, halljátok meg.” (Ap. csel. 13:15–16) Ezután csodás beszédet tartott. Először történelmi áttekintést nyújtott Isten eljárásáról, útjáról és módjáról, ahogyan a zsidó népet vezette az egyiptomi szabadulás után. Beszélt nekik Isten ígéretéről, hogy Dávid magvából küld számukra Üdvözítőt. Ezután nyíltan kijelentette: „Ennek magvából támasztott Isten, ígérete szerint, Izráelnek szabadítót, Jézust; minekutána előbb János az ő eljövetele előtt a megtérésnek keresztségét prédikálta Izráel egész népének. És mikor be akará végezni János az ő tisztét, monda: Nem én vagyok az, hanem ímé én utánam jő, kinek nem vagyok méltó megoldani lábainak saruját”. (Ap. csel. 13:23–25) Nagy erővel prédikálta tehát Jézust, mint az emberek Üdvözítőjét, mint a megjövendölt Messiást. {AA 170.3}   

Having made this declaration, Paul said, “Men and brethren, children of the stock of Abraham, and whosoever among you feareth God, to you is the word of this salvation sent. For they that dwell at Jerusalem, and their rulers, because they knew Him not, nor yet the voices of the prophets which are read every Sabbath day, they have fulfilled them in condemning Him.” {AA 171.1}

Miután Pál befejezte magyarázatát, így szólt: „Atyámfiai, férfiak, Ábrahám nemzetének fiai és kik ti köztetek félik az Istent, ez idvességnek beszéde néktek küldetett. Mert akik lakoznak Jeruzsálemben és azoknak fejei, mivelhogy őt fel nem ismerék, a prófétáknak szavait is, (melyeket minden szombaton felolvasnak) ítéletükkel betöltötték.” (Ap. csel. 13:26–27) {AA 171.1}   

Paul did not hesitate to speak the plain truth concerning the rejection of the Saviour by the Jewish leaders. “Though they found no cause of death in Him,” the apostle declared, “yet desired they Pilate that He should be slain. And when they had fulfilled all that was written of Him, they took Him down from the tree, and laid Him in a sepulcher. But God raised Him from the dead: and He was seen many days of them which came up with Him from Galilee to Jerusalem, who are His witnesses unto the people.” {AA 171.2}

Pál nem habozott, hogy leplezetlenül kimondja az igazságot: a zsidó vezetők elvetették az Üdvözítőt. Majd így folytatta: „És bár semmi halálra való okot nem találtak, kérék Pilátustól, hogy ölettessék meg. És mikor mindazokat elvégezték, amik ő felőle megírattak, a fáról levéve, sírba helyezteték. De az Isten feltámasztó őt halottaiból; és ő megjelent több napon át azoknak, kik együtt jöttek fel ő vele Galileából Jeruzsálembe, kik néki bizonyságai a nép előtt.” (Ap. csel. 13:28–30) {AA 171.2}   

“We declare unto you glad tidings,” the apostle continued, “how that the promise which was made unto the fathers, God hath fulfilled the same unto us their children, in that He hath raised up Jesus again; as it is also written in the second psalm, Thou art My Son, this day have I begotten Thee. And as concerning that He raised Him up from the dead, now no more to return to corruption, He said on this wise, I will give you the sure mercies of David. Wherefore He saith also in another psalm, Thou shalt not suffer Thine Holy One to see corruption. For David, after he had served his own generation by the will of God, fell on sleep, and was laid unto his fathers, and saw corruption: but He, whom God raised again, saw no corruption.” {AA 172.1}

Ezután így folytatta: „És mi hirdetjük néktek az atyáknak tett ígéretet, hogy azt az Isten betöltötte nékünk, az ő fiaiknak feltámasztván Jézust; mint a második zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek téged. Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy, hogy az nem is fog többé az enyészetbe visszatérni, így mondta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait”. „Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented rothadást lásson. Mert Dávid, minekutána a saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt és helyezteték az ő atyáihoz, és rothadást látott. De akit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást.” (Ap. csel. 13:32–37) {AA 172.1}   

And now, having spoken plainly of the fulfillment of familiar prophecies concerning the Messiah, Paul preached unto them repentance and the remission of sin through the merits of Jesus their Saviour. “Be it known unto you,” he said, “that through this Man is preached unto you the forgiveness of sins: and by Him all that believe are justified from all things, from which ye could not be justified by the law of Moses.” {AA 172.2}

Miután Pál világosan beszélt a Messiásra vonatkozó próféciák beteljesedéséről, megtérést és bűneik bocsánatát prédikálta, Jézusnak, a Messiásnak érdemeiért: „Azért legyen néktek tudtotokra atyámfiai, férfiak, hogy ez által hirdettetik néktek a bűnöknek bocsánata; és mindenekből, amikből a Mózes törvénye által meg nem igazíttathattok.” (Ap. csel. 13:38–39) {AA 172.2}   

The Spirit of God accompanied the words that were spoken, and hearts were touched. The apostle's appeal to Old Testament prophecies, and his declaration that these had been fulfilled in the ministry of Jesus of Nazareth, carried conviction to many a soul longing for the advent of the promised Messiah. And the speaker's words of assurance that the “glad tidings” of salvation were for Jew and Gentile alike, brought hope and joy to those who had not been numbered among the children of Abraham according to the flesh. {AA 172.3}

Pál szavait Isten Lelke ihlette, úgyhogy érintette a hallgatóság szívét. Az apostolnak az ótestamentumi próféciákra való hivatkozása, valamint az a kijelentése, hogy ezek beteljesedtek a názáreti Jézus tanításaiban: sok lelket meggyőzött, akik várták a megígért Messiás eljövetelét. A szónok határozottan kijelentette: az üdvígéret zsidónak és pogánynak egyaránt szól; s ez reménnyel és örömmel töltötte el azokat is, akik test szerint nem tartoztak Ábrahám leszármazottaihoz. {AA 172.3}   

“When the Jews were gone out of the synagogue, the Gentiles besought that these words might be preached to them the next Sabbath.” The congregation having finally broken up, “many of the Jews and religious proselytes,” who had accepted the glad tidings borne to them that day, “followed Paul and Barnabas: who, speaking to them, persuaded them to continue in the grace of God.” {AA 173.1}

„Mikor pedig kimentek a zsidók zsinagógájából, kérék a pogányok, hogy a következő szombaton prédikálják nekik ezen beszédeket.” Az istentisztelet befejezése után, „sokan a zsidók közül és az istenfélő prozelitusok közül követék Pált és Barnabást; akik szólván hozzájuk, bíztatók őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében.” (Ap. csel. 13:42–43) {AA 173.1}   

The interest aroused in Antioch of Pisidia by Paul's discourse brought together on the next Sabbath day, “almost the whole city ... to hear the word of God. But when the Jews saw the multitudes, they were filled with envy, and spake against those things which were spoken by Paul, contradicting and blaspheming. {AA 173.2}

Az az érdeklődés, amelyet Pálnak a pisidiai Antiókhiában tartott beszéde felkeltett, a következő szombaton „majdnem az egész várost” összehozta Isten Igéjének meghallgatására. „Mikor pedig a zsidók látták a sokaságot, betelének irigységgel és ellene mondának azoknak, miket Pál mond vala, ellenkezve és káromlást szólva.” (Ap. csel. 13:44–45) {AA 173.2}   

“Then Paul and Barnabas waxed bold, and said, It was necessary that the word of God should first have been spoken to you: but seeing ye put it from you, and judge yourselves unworthy of everlasting life, lo, we turn to the Gentiles. For so hath the Lord commanded us, saying, I have set thee to be a light of the Gentiles, that thou shouldest be for salvation unto the ends of the earth.” {AA 173.3}

„Akkor Pál és Barnabás nagy bátorsággal szólva, mondának: Szükséges volt, hogy először néktek hirdettessék az Isten igéje; de mivelhogy ti megvetitek azt, és nem tartjátok méltónak magatokat az örök életre, ímé a pogányokhoz fordulunk. Mert így parancsolta nékünk az Úr: Rendeltelek téged világosságul a pogányoknak, hogy légy üdvösségükre a földnek széléig.” {AA 173.3}   

“When the Gentiles heard this, they were glad, and glorified the word of the Lord: and as many as were ordained to eternal life believed.” They rejoiced exceedingly that Christ recognized them as the children of God, and with grateful hearts they listened to the word preached. Those who believed were zealous in communicating the gospel message to others, and thus “the word of the Lord was published throughout all the region.” {AA 173.4}

„A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezések és magasztalják vala az Úrnak igéjét; és akik csak örök életre választattak vala, hivének.” (Ap. csel. 13:46–48) Boldogok voltak, hogy Krisztus gyermekeivé fogadta őket. Hálás szívvel hallgatták és prédikálták az Igét. A hívők az evangéliumi üzenetet buzgón közölték másokkal és így „terjede pedig az Úrnak igéje az egész tartományban”. {AA 173.4}   

Centuries before, the pen of inspiration had traced this ingathering of the Gentiles; but those prophetic utterances had been but dimly understood. Hosea had said: “Yet the number of the children of Israel shall be as the sand of the sea, which cannot be measured nor numbered; and it shall come to pass, that in the place where it was said unto them, Ye are not My people, there it shall be said unto them, Ye are the sons of the living God.” And again: “I will sow her unto Me in the earth; and I will have mercy upon her that had not obtained mercy; and I will say to them which were not My people, Thou art My people; and they shall say, Thou art my God.” Hosea 1:10; 2:23. {AA 174.1}

Már évszázadokkal előbb leírták ihletett írók a pogányok összegyűjtését; azonban kevesen értették meg az ilyen prófétikus kijelentéseket. Hóseás így szólt: „De mégis annyi lesz Izráel fiainak száma, mint a tenger fövénye, amely meg nem mérettethetik és meg nem számláltathatik; és lészen, hogy ahol az mondatott nékik: Nem vagytok az én népem, ez mondatik nékik: Élő Istennek fiai!” És ismét: „És bevetem őt magamnak a földbe, és megkegyelmezek... és azt mondom... Én népem vagy te; ő pedig ezt mondja: Én Istenem!” (Hós. 1:10; 2:22) {AA 174.1}   

The Saviour Himself, during His earthly ministry, foretold the spread of the gospel among the Gentiles. In the parable of the vineyard He declared to the impenitent Jews, “The kingdom of God shall be taken from you, and given to a nation bringing forth the fruits thereof.” Matthew 21:43. And after His resurrection He commissioned His disciples to go “into all the world” and “teach all nations.” They were to leave none unwarned, but were to “preach the gospel to every creature.” Matthew 28:19; Mark 16:15. {AA 174.2}

Az Üdvözítő, földi tanítói működése alatt megjövendölte az evangélium terjedését a pogányok között. A szőlőhegy munkásairól szóló példázatában kijelentette a megátalkodott zsidóknak: „Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és olyan népnek adatik, mely megtermi annak gyümölcsét” (Mt. 21:43). Feltámadása után megbízta tanítványait: „Elmenvén azért, tanítsatok minden népeket” – „hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek”. Senki ne maradjon intelem nélkül. (Mt. 28:19; Mk. 16:15) {AA 174.2}   

In turning to the Gentiles in Antioch of Pisidia, Paul and Barnabas did not cease laboring for the Jews elsewhere, wherever there was a favorable opportunity to gain a hearing. Later, in Thessalonica, in Corinth, in Ephesus, and in other important centers, Paul and his companions in labor preached the gospel to both Jews and Gentiles. But their chief energies were henceforth directed toward the building up of the kingdom of God in heathen territory, among peoples who had but little or no knowledge of the true God and of His Son. {AA 174.3}

Noha Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiában a pogányokhoz fordultak, azonban szüntelenül fáradoztak a zsidókért is; ahol csak alkalmuk kínálkozott, vagy ahol befogadták őket. Később Pál és munkatársai Thessalonikában, Korinthusban, Efézusban és más fontos városban prédikálták az evangéliumot, úgy zsidónak, mint pogánynak egyaránt. Isten országa építése terén a fősúlyt azonban attól kezdve a pogány országokra és olyan népekre helyezték, amelyek keveset vagy semmit sem tudtak még az igaz Istenről és szent Fiáról. {AA 174.3}   

The hearts of Paul and his associate workers were drawn out in behalf of those who were “without Christ, being aliens from the commonwealth of Israel, and strangers from the covenants of promise, having no hope, and without God in the world.” Through the untiring ministrations of the apostles to the Gentiles, the “strangers and foreigners,” who “sometimes were far off,” learned that they had been “made nigh by the blood of Christ,” and that through faith in His atoning sacrifice they might become “fellow citizens with the saints, and of the household of God.” Ephesians 2:12, 13, 19. {AA 175.1}

Pálnak és munkatársainak részvét támadt szívében azok iránt, kik „Krisztus nélkül valók voltak, Izráel társaságától idegenek és az ígéret szövetségeitől távolvalók” voltak. Tehát „reménységük nem vala” és „Isten nélkül valók voltak e világon.” Az apostoloknak a pogányok között végzett fáradhatatlan munkálkodása következtében megtanulták „a vendégek és idegenek”, akik „egykor távol voltak”, hogy „közelvalókká lettek a Krisztus vére által”, és az ő engesztelő áldozatában való hit által „polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek” (Ef. 2:12–13, 19). {AA 175.1}   

Advancing in faith, Paul labored unceasingly for the upbuilding of God's kingdom among those who had been neglected by the teachers in Israel. Constantly he exalted Christ Jesus as “the King of kings, and Lord of lords” (1 Timothy 6:15), and exhorted the believers to be “rooted and built up in Him, and stablished in the faith.” Colossians 2:7. {AA 175.2}

Pál hitben tört előre és állandóan azon fáradozott, hogy Isten országát felépítse azok között, akiket Izráel tanítói elhanyagoltak. Állandóan Jézus Krisztust magasztalta, mint „a királyok Királyát és az urak Urát” (I. Tim. 6:15), és intette a hívőket, hogy „meggyökerezvén és tovább épülvén Ő benne” megerősödjenek a hitben (Kol. 2:7). {AA 175.2}   

To those who believe, Christ is a sure foundation. Upon this living stone, Jews and Gentiles alike may build. It is broad enough for all and strong enough to sustain the weight and burden of the whole world. This is a fact plainly recognized by Paul himself. In the closing days of his ministry, when addressing a group of Gentile believers who had remained steadfast in their love of the gospel truth, the apostle wrote, “Ye ... are built upon the foundation of the apostles and prophets, Jesus Christ Himself being the chief cornerstone.” Ephesians 2:19, 20. {AA 175.3}

Akik hisznek, azoknak Krisztus a biztos alap. Erre az élő kőre egyaránt építhetnek zsidók és pogányok. Elég nagy mindenki számára és elég erős, hogy az egész világ súlyát és terhét viselje. Ezt a tényt Pál maga is világosan felismerte. Mielőtt tanítói működését befejezte, a pogányok közül megtért hívők egyik csoportjához fordult, akik szilárdan kitartottak az evangéliumi igazság iránti szeretetükben. Így írt nekik: „Ti, kik fölépíttettetek az apostoloknak és prófétáknak alapkövén, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Ef. 2:19–20). {AA 175.3}   

As the gospel message spread in Pisidia, the unbelieving Jews of Antioch in their blind prejudice “stirred up the devout and honorable women, and the chief men of the city, and raised persecution against Paul and Barnabas, and expelled them” from that district. {AA 176.1}

Mialatt az evangélium üzenete Pisidiában terjedt, az antiókhiai hitetlen zsidók, előítéletüktől elvakultan, fellázították „az istenfélő és tisztességbeli asszonyokat és a városnak eleit és üldözést támasztának Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból.” (Ap. csel. 13:50) {AA 176.1}   

The apostles were not discouraged by this treatment; they remembered the words of their Master: “Blessed are ye, when men shall revile you, and persecute you, and shall say all manner of evil against you falsely, for My sake. Rejoice, and be exceeding glad: for great is your reward in heaven: for so persecuted they the prophets which were before you.” Matthew 5:11, 12. {AA 176.2}

Ez a bánásmód nem tántorította el az apostolokat; emlékeztek Mesterük szavaira: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben; mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak” (Mt. 5:11–12). {AA 176.2}   

The gospel message was advancing, and the apostles had every reason for feeling encouraged. Their labors had been richly blessed among the Pisidians at Antioch, and the believers whom they left to carry forward the work alone for a time, “were filled with joy, and with the Holy Ghost.” {AA 176.3}

Az evangélium szépen haladt előre; az apostoloknak volt rá okuk, hogy bizakodók legyenek. A pisidiaiak között Antiókhiában folytatott munkájuk gazdagon gyümölcsözött. Az ott visszahagyott hívők is, noha időnként egyedül folytatták a munkát, „betelnek vala örömmel és Szent Lélekkel”. (Ap. csel. 13:52) {AA 176.3}