On this occasion, Paul and his companions formally presented to the leaders of the work at Jerusalem the contributions forwarded by the Gentile churches for the support of the poor among their Jewish brethren. The gathering of these contributions had cost the apostle and his fellow workers much time, anxious thought, and wearisome labor. The sum, which far exceeded the expectations of the elders at Jerusalem, represented many sacrifices and even severe privations on the part of the Gentile believers. {AA 399.2}
Ez alkalommal Pál és kísérői átnyújtották a jeruzsálemi mű vezetőinek az adományokat, amelyeket a pogány-keresztények küldtek a zsidó testvérek között lévő szegények támogatására. Ezen összegek begyűjtése az apostolnak és munkatársainak sok idejébe, aggodalmába és fáradságos munkájába került. Az összeg, amelynek nagysága jóval felülmúlta a jeruzsálemi vének várakozásait, a pogány hívők sok áldozatáról, sőt nagy nélkülözéseiről tanúskodott. {AA 399.2}
These freewill offerings betokened the loyalty of the Gentile converts to the organized work of God throughout the world and should have been received by all with grateful acknowledgment, yet it was apparent to Paul and his companions that even among those before whom they now stood were some who were unable to appreciate the spirit of brotherly love that had prompted the gifts. {AA 399.3}
Ezek az önkéntes adományok bizonyították a pogány-keresztyének hűségét Istennek az egész világon megszervezett műve iránt, amelyeket hálás elismeréssel kellett volna fogadniuk. Azonban Pál és társai is világosan látták, hogy éppen hallgatóságuk között, akik előtt most álltak, voltak többen, akik nem tudták értékelni a testvéri szeretet e lelkületét, amely ezeket az adományokat megérlelte. {AA 399.3}
In the earlier years of the gospel work among the Gentiles some of the leading brethren at Jerusalem, clinging to former prejudices and habits of thought, had not co-operated heartily with Paul and his associates. In their anxiety to preserve a few meaningless forms and ceremonies, they had lost sight of the blessing that would come to them and to the cause they loved, through an effort to unite in one all parts of the Lord's work. Although desirous of safeguarding the best interests of the Christian church, they had failed to keep step with the advancing providences of God, and in their human wisdom attempted to throw about workers many unnecessary restrictions. Thus there arose a group of men who were unacquainted personally with the changing circumstances and peculiar needs met by laborers in distant fields, yet who insisted that they had the authority to direct their brethren in these fields to follow certain specified methods of labor. They felt as if the work of preaching the gospel should be carried forward in harmony with their opinions. {AA 400.1}
A pogányok közötti evangélizálás kezdetén néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül, régi előítéleteikhez és gondolatmenetükhöz ragaszkodva, nem szívesen működtek együtt az apostollal és társaival. Aggodalmukban, hogy megtartsanak néhány jelentéktelen formaságot és ceremóniát, szem elől tévesztették azokat az áldásokat, amelyek mind számukra, mind közös szívügyük számára fakadtak volna, ha az Úr művének valamennyi ágát egységbe tömörítik. Noha mindenkor a keresztyén gyülekezet érdekeit védték, mégsem tudtak lépést tartani Isten előrelátó gondviselésének követelményeivel. Emberi bölcsességgel megkísérelték, hogy fölösleges korlátokat állítsanak az Isten művében dolgozó munkások elé. Ily módon alakult ki egy csoport, olyan férfiakból, akik személyesen nem ismerhették fel a változó körülményeket és különböző szükségleteket, amelyekkel a munkásoknak a külterületeken számolniuk kellett, de mindazáltal jogot formáltak arra, hogy ők írják elő a munkamódszereket a pogányok között dolgozó testvéreknek. Úgy képzelték, hogy az evangélizálást, a hithirdetést teljesen nézeteik szerint kellene végezni. {AA 400.1}
Several years had passed since the brethren in Jerusalem, with representatives from other leading churches, gave careful consideration to the perplexing questions that had arisen over methods followed by those who were laboring for the Gentiles. As a result of this council, the brethren had united in making definite recommendations to the churches concerning certain rites and customs, including circumcision. It was at this general council that the brethren had also united in commending to the Christian churches Barnabas and Paul as laborers worthy of the full confidence of every believer. {AA 400.2}
Több év múlt el azóta, hogy a jeruzsálemi testvérek, más vezető gyülekezetek kiküldötteivel együtt, tüzetesen tanácskoztak azon bonyolult kérdések felett, amelyek a pogányokért munkálkodó evangélizálás munkamódszereire vonatkoztak. Ennek a tanácskozásnak eredményeként a hittestvérek megegyeztek abban, hogy bizonyos előírásokra és szokásokra vonatkozólag, beleértve a körülmetélkedést, határozott utasításokat adnak. Éppen ezen a nagygyűlésen állapodtak meg egyöntetűen abban, hogy Barnabást és Pált munkásokként ajánlják a keresztény gyülekezeteknek, mint akik méltók a hívők bizalmára. {AA 400.2}
Among those present at this meeting, were some who had severely criticized the methods of labor followed by the apostles upon whom rested the chief burden of carrying the gospel to the Gentile world. But during the council their views of God's purpose had broadened, and they had united with their brethren in making wise decisions which made possible the unification of the entire body of believers. {AA 401.1}
Azok közül, akik ezen a gyűlésen jelen voltak, többen élesen kifogásolták az apostolok munkamódszereit, kiknek feladatuk volt, hogy hirdessék az evangéliumot a pogányok között. Azonban a tanácskozás folyamán mélyebb betekintést nyertek Isten terveibe; azután pedig hittestvéreikkel teljes egyetértésben, bölcs határozatokat hoztak, amelyek lehetővé tették a hívők egész közösségének egységesítését. {AA 401.1}
Afterward, when it became apparent that the converts among the Gentiles were increasing rapidly, there were a few of the leading brethren at Jerusalem who began to cherish anew their former prejudices against the methods of Paul and his associates. These prejudices strengthened with the passing of the years, until some of the leaders determined that the work of preaching the gospel must henceforth be conducted in accordance with their own ideas. If Paul would conform his methods to certain policies which they advocated they would acknowledge and sustain his work; otherwise they could no longer look upon it with favor or grant it their support. {AA 401.2}
Később azonban, amikor észrevették, hogy a pogányok között a megtértek száma állandóan növekszik, néhányan a jeruzsálemi vezető testvérek közül ismét felvetették régebbi előítéleteiket Pál és társai munkamódszereivel szemben. Ezek az előítéletek az évek folyamán mindjobban berögződtek úgy, hogy egyes vezetők elhatározták, hogy ezentúl az evangélium hirdetése csak saját eszméik keretében történhetik. Kijelentették, hogy csak az esetben hagyják jóvá és támogatják Pál munkáját, ha módszereiben előírásukat követi. Egyébként pedig kénytelenek lennének munkájával szemben tartózkodóan viselkedni, támogatásukat megvonni. {AA 401.2}
These men had lost sight of the fact that God is the teacher of His people; that every worker in His cause is to obtain an individual experience in following the divine Leader, not looking to man for direct guidance; that His workers are to be molded and fashioned, not after man's ideas, but after the similitude of the divine. {AA 401.3}
Ezek a férfiak szem elől tévesztették azt a tényt, hogy Isten a tanítója népének. És hogy Isten művében minden munkásnak személyes tapasztalatokat kell szereznie Mestere követésében, s ne emberre tekintsen fel vezetésért. Isten munkásainak nem emberi elképzelések szerint, hanem a mennyeinek hasonmására kell átalakulniuk és fejlődniük. {AA 401.3}
In his ministry the apostle Paul had taught the people “not with enticing words of man's wisdom, but in demonstration of the Spirit and of power.” The truths that he proclaimed had been revealed to him by the Holy Spirit, “for the Spirit searcheth all things, yea, the deep things of God. For what man knoweth the things of a man, save the spirit of man which is in him? even so the things of God knoweth no man, but the Spirit of God.... Which things,” declared Paul, “we speak, not in the words which man's wisdom teacheth, but which the Holy Ghost teacheth; comparing spiritual things with spiritual.” 1 Corinthians 2:4, 10-13. {AA 402.1}
Lelkipásztori szolgálatában Pál tanításai nem álltak „emberi bölcsességnek hitető beszédiben, hanem a léleknek és erőnek megmutatásában”. Azokat az igazságokat, amelyeket hirdetett, a Szentlélek nyilatkoztatta ki előtte, „mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek lelke, amely ő benne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke... Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szent Lélek tanít; lelkiekhez lelkieket szabván.” (I. Kor. 2:4, 10–13) {AA 402.1}
Throughout his ministry, Paul had looked to God for direct guidance. At the same time, he had been very careful to labor in harmony with the decisions of the general council at Jerusalem, and as a result the churches were “established in the faith, and increased in number daily.” Acts 16:5. And now, notwithstanding the lack of sympathy shown him by some, he found comfort in the consciousness that he had done his duty in encouraging in his converts a spirit of loyalty, generosity, and brotherly love, as revealed on this occasion in the liberal contributions which he was enabled to place before the Jewish elders. {AA 402.2}
Pált prédikátori hivatása közben mindenkor közvetlenül Isten vezette. Azonban arra is nagyon ügyelt, hogy a jeruzsálemi nagytanács határozataival összhangban dolgozzék. Ennek eredményeként „a gyülekezetek erősödének a hitben és gyarapodának számban naponként.” (Ap. csel. 16:5) Pálnak azonban többek teljes részvétlensége ellenére is, vigaszára szolgált az a tudat, hogy kötelességét teljesítette, hogy az általa megtérteket hűségre, adakozási készségre és testvéri szeretetre tanította, amit bizonyítottak azok a tekintélyes összegek, amelyeket a zsidó véneknek átnyújtott. {AA 402.2}
After the presentation of the gifts, Paul “declared particularly what things God had wrought among the Gentiles by his ministry.” This recital of facts brought to the hearts of all, even of those who had been doubting, the conviction that the blessing of heaven had accompanied his labors. “When they heard it, they glorified the Lord.” They felt that the methods of labor pursued by the apostle bore the signet of Heaven. The liberal contributions lying before them added weight to the testimony of the apostle concerning the faithfulness of the new churches established among the Gentiles. The men who, while numbered among those who were in charge of the work at Jerusalem, had urged that arbitrary measures of control be adopted, saw Paul's ministry in a new light and were convinced that their own course had been wrong, that they had been held in bondage by Jewish customs and traditions, and that the work of the gospel had been greatly hindered by their failure to recognize that the wall of partition between Jew and Gentile had been broken down by the death of Christ. {AA 402.3}
Miután Pál az adományokat átadta, „elbeszélé egyenként, amiket az Isten a pogányok között az ő szolgálata által cselekedett.” Ezen események elbeszélése által még a kételkedők is meggyőződtek, hogy munkálkodását a menny áldása kísérte. „Azok pedig ezt hallván, dicsőíték az Urat.” (Ap. csel. 21:19–20) Belátták, hogy a menny nyomta rá pecsétjét az apostol munkásságára. Az előttük fekvő bőkezű adakozások megerősítették Pál bizonyságtételét a pogányok között újonnan létesült gyülekezetek hűségéről. A jeruzsálemi mű vezetői, akik előzetesen önkényes ellenőrzést követeltek, most egészen más színben látták Pál munkálkodását; meggyőződtek arról, hogy eddigi eljárásuk helytelen volt. Ugyanis, mint a zsidó szokások és hagyományok rabjai, az evangéliumi munka haladását nagyban akadályozták, mert nem ismerték fel, hogy Krisztus halála a zsidó és a pogány világ közötti válaszfalat ledöntötte. {AA 402.3}
This was the golden opportunity for all the leading brethren to confess frankly that God had wrought through Paul, and that at times they had erred in permitting the reports of his enemies to arouse their jealousy and prejudice. But instead of uniting in an effort to do justice to the one who had been injured, they gave him counsel which showed that they still cherished a feeling that Paul should be held largely responsible for the existing prejudice. They did not stand nobly in his defense, endeavoring to show the disaffected ones where they were wrong, but sought to effect a compromise by counseling him to pursue a course which in their opinion would remove all cause for misapprehension. {AA 403.1}
Valamennyi vezető testvér részére most kínálkozott a legjobb alkalom a nyílt beismerésre, hogy Isten működött Pál által; ők pedig hibát követtek el, mert engedtek ellenségei befolyásának, Akiknek jelentései felkeltették féltékenységüket és előítéletüket. Ahelyett azonban, hogy egyöntetű elhatározással igazságot szolgáltattak volna a megbántott Pálnak, olyan tanácsot adtak neki, Amelyből kiviláglott azon érzületük, hogy nagyrészt Pált teszik felelőssé a fennálló előítéletekért. Nem álltak nagylelkűen Pál mellé, hogy így bebizonyítsák az elégedetlenkedőknek igazságtalanságukat, inkább megalkuvás létrejöttén fáradoztak, amennyiben olyan eljárást hoztak javaslatba, amely véleményük szerint kiküszöbölne minden félreértést. {AA 403.1}
“Thou seest, brother,” they said, in response to his testimony, “how many thousands of Jews there are which believe; and they are all zealous of the law: and they are informed of thee, that thou teachest all the Jews which are among the Gentiles to forsake Moses, saying that they ought not to circumcise their children, neither to walk after the customs. What is it therefore? the multitude must needs come together: for they will hear that thou art come. Do therefore this that we say to thee: We have four men which have a vow on them; them take, and purify thyself with them, and be at charges with them, that they may shave their heads: and all may know that those things, whereof they were informed concerning thee, are nothing; but that thou thyself also walkest orderly, and keepest the law. As touching the Gentiles which believe, we have written and concluded that they observe no such thing, save only that they keep themselves from things offered to idols, and from blood, and from strangled, and from fornication.” {AA 403.2}
Így válaszoltak bizonyságtevésére: „Látod atyámfia, mely sok ezeren vannak zsidók, kik hívőkké lettek; és mindnyájan buzognak a törvény mellett. Felőled pedig azt hallották, hogy te mindazokat a zsidókat, kik a pogányok között vannak, Mózestől való elszakadásra tanítod, azt mondván, hogy ne metéljék körül fiaikat, se a zsidó szokások szerint ne járjanak. Micsoda annakokáért? Mindenesetre össze kell gyülekezni a sokaságnak; mert meghallják, hogy idejöttél. Ezt míveld azért, amit néked mondunk: Van mi köztünk négy férfiú, kik fogadalmat vettek magukra; ezeket magad mellé vévén, tisztulj meg velök, és költs rájok, hogy megnyíressék fejöket; és megtudják mindenek, hogy semmi sincs azokban, amiket te felőled hallottak, hanem te magad is úgy jársz, hogy a törvényt megtartod. A pogányokból lett hívők felől pedig mi írtunk, azt végezvén, hogy ők semmi ilyenfélét ne tartsanak meg, hanem csak oltalmazzák meg magokat mind a bálványoknak áldozott hústól, mind a vértől, mind a fúlvaholt állattól, mind a paráznaságtól.” (Ap. csel. 21:20–25) {AA 403.2}
The brethren hoped that Paul, by following the course suggested, might give a decisive contradiction to the false reports concerning him. They assured him that the decision of the former council concerning the Gentile converts and the ceremonial law, still held good. But the advice now given was not consistent with that decision. The Spirit of God did not prompt this instruction; it was the fruit of cowardice. The leaders of the church in Jerusalem knew that by non-conformity to the ceremonial law, Christians would bring upon themselves the hatred of the Jews and expose themselves to persecution. The Sanhedrin was doing its utmost to hinder the progress of the gospel. Men were chosen by this body to follow up the apostles, especially Paul, and in every possible way to oppose their work. Should the believers in Christ be condemned before the Sanhedrin as breakers of the law, they would suffer swift and severe punishment as apostates from the Jewish faith. {AA 404.1}
Az atyafiak abban reménykedtek, hogy Pál, amennyiben ezen rendelkezésnek aláveti magát, ezzel a róla elterjesztett hamis híreket egészen biztosan megcáfolja. Biztosították azonkívül, hogy a határozat még most is érvényben van, amelyet annak idején a nagytanácson a megtért pogányokra és a ceremoniális törvényre vonatkozólag hoztak. Ezzel a határozattal azonban az a tanács, amelyet most adtak neki, nem volt összeegyeztethető. Ezt az előterjesztést nem Isten Lelke sugalmazta. Ez a gyávaság szülötte volt. A jeruzsálemi gyülekezet vezetői nagyon jól tudták, hogy a keresztények a ceremoniális törvény megsértése által felszítják a zsidók gyűlöletét, és üldözéseiknek teszik ki magukat. A szanhedrin minden lehetőt elkövetett, hogy megakassza az evangélium terjedését. Kiválasztottak férfiakat, akik az apostolokat, de különösen Pált nyomon követték, hogy működését mindenképpen meggátolják. Ha tehát Krisztus híveit kiszolgáltatnák a Magas Tanácsnak, mint a törvény áthágóit, akkor mint hitehagyókat, eretnekeket azonnal és súlyosan megbüntetnék. {AA 404.1}
Many of the Jews who had accepted the gospel still cherished a regard for the ceremonial law and were only too willing to make unwise concessions, hoping thus to gain the confidence of their countrymen, to remove their prejudice, and to win them to faith in Christ as the world's Redeemer. Paul realized that so long as many of the leading members of the church at Jerusalem should continue to cherish prejudice against him, they would work constantly to counteract his influence. He felt that if by any reasonable concession he could win them to the truth he would remove a great obstacle to the success of the gospel in other places. But he was not authorized of God to concede as much as they asked. {AA 405.1}
Sok zsidó, bár elfogadta az evangéliumot, még igen nagy tiszteletben tartotta a ceremoniális törvényt, sőt nagyon is hajlott arra, hogy oktalan engedményt tegyen; ezáltal remélte, hogy honfitársai bizalmát megnyeri, előítéletüket eloszlathatja úgy, hogy elfogadják Krisztust, mint a világ Megváltóját. Pál belátta, hogy mindaddig, míg a jeruzsálemi gyülekezet vezető tagjai közül sokan előítélettel viseltetnek iránta, állandóan arra fognak törekedni, hogy befolyását aláássák. Úgy érezte, hogy ha valamilyen elfogadható engedménnyel megnyerheti őket az igazságnak, bizonyára sok akadályt háríthat el az evangélium győzelmi útjából. Isten azonban nem hatalmazta fel, hogy olyan nagy engedményeket tegyen, mint amennyit kívántak tőle. {AA 405.1}
When we think of Paul's great desire to be in harmony with his brethren, his tenderness toward the weak in the faith, his reverence for the apostles who had been with Christ, and for James, the brother of the Lord, and his purpose to become all things to all men so far as he could without sacrificing principle—when we think of all this, it is less surprising that he was constrained to deviate from the firm, decided course that he had hitherto followed. But instead of accomplishing the desired object, his efforts for conciliation only precipitated the crisis, hastened his predicted sufferings, and resulted in separating him from his brethren, depriving the church of one of its strongest pillars, and bringing sorrow to Christian hearts in every land. {AA 405.2}
Ha azonban gondolunk az apostol forró vágyára, hogy hittestvéreivel egyetértésben éljen; ha tekintetbe vesszük gyengédségét a hitben gyengék iránt; ha meggondoljuk tiszteletét az apostolok iránt, akik Krisztussal együtt jártak – különösen Jakab, az Úr fivére iránt –, továbbá elhatározását, hogy tőle telhetőleg mindenkinek mindene legyen – alapelvének feladása nélkül –, ha ezt mind megfontoljuk, kevésbé meglepő lesz számunkra, hogy nem maradt meg szilárdan és határozottan saját útján, amelyet eddig követett. Azonban ahelyett, hogy az óhajtott célhoz közelebb jutott volna, törekvése a kiengesztelésre csak siettette az eseményeket, a válságot. Meggyorsította a megjövendölt szenvedések bekövetkezését, előidézte hittestvéreitől való elszakadását, megfosztotta a gyülekezetet legerősebb oszlopától, és bánatot okozott keresztény szíveknek minden országban. {AA 405.2}
On the following day Paul began to carry out the counsel of the elders. The four men who were under the Nazarite vow (Numbers 6), the term of which had nearly expired, were taken by Paul into the temple, “to signify the accomplishment of the days of purification, until that an offering should be offered for every one of them.” Certain costly sacrifices for purification were yet to be offered. {AA 406.1}
A következő napon Pál igyekezett a vének tanácsát teljesíteni. A négy férfit, akik a fogadalmat tették, maga mellé vette (lásd IV. Móz. 6.), kiknek napjai már éppen leteltek, és „bemenvén a templomba, bejelentvén a tisztulás napjainak eltelését, amíg mindegyikükért elvégeztetik az áldozat” (Ap. csel. 21:26). Néhány drága tisztulási áldozatot kellett még bemutatni. {AA 406.1}
Those who advised Paul to take this step had not fully considered the great peril to which he would thus be exposed. At this season, Jerusalem was filled with worshipers from many lands. As, in fulfillment of the commission given him by God, Paul had borne the gospel to the Gentiles, he had visited many of the world's largest cities, and he was well known to thousands who from foreign parts had come to Jerusalem to attend the feast. Among these were men whose hearts were filled with bitter hatred for Paul, and for him to enter the temple on a public occasion was to risk his life. For several days he passed in and out among the worshipers, apparently unnoticed; but before the close of the specified period, as he was talking with a priest concerning the sacrifices to be offered, he was recognized by some of the Jews from Asia. {AA 406.2}
Akik Pálnak ezt a lépést tanácsolták, nem gondolták meg, hogy milyen nagy veszélynek teszik ki. Az év ezen szakában különböző országokból igen sokan jöttek fel Jeruzsálembe, az ájtatosságokra. Mivel Pál, Istentől kapott megbízatása folytán eljuttatta az evangéliumot a pogányoknak, meglátogatta a világ legnagyobb városait; az ünnep résztvevői közül ezren és ezren, akik más országokból érkeztek Jeruzsálembe, igen jól ismerték őt. Voltak közöttük sokan, akik keserű gyűlölettel viseltettek Pál iránt; belépése tehát a templomba nyilvános alkalommal, életveszélyt jelentett számára. Néhány napig látszólag észrevétlenül járt ki és be az imádkozók között; azonban a meghatározott idő vége felé, midőn éppen egy pappal a bemutatandó áldozatokat beszélte meg, az Ázsiából való zsidók közül néhányan felismerték. {AA 406.2}
With the fury of demons they rushed upon him, crying, “Men of Israel, help: This is the man, that teacheth all men everywhere against the people, and the law, and this place.” And as the people responded to the call for help, another accusation was added—“and further brought Greeks also into the temple, and hath polluted this holy place.” {AA 406.3}
Ádáz dühvel vetették magukat Pálra és ordítozták: „Izraelita férfiak, legyetek segítségül; ez az az ember, aki e nép ellen, a törvény ellen és e hely ellen tanít mindenkit mindenütt.” Mikor pedig a nép a segélykiáltásokra odarohant, még újabb vádat is emeltek: „Ezenfelül még görögöket is hozott be a templomba, és megfertéztette ezt a szent helyet.” (Ap. csel. 21:28) {AA 406.3}
By the Jewish law it was a crime punishable with death for an uncircumcised person to enter the inner courts of the sacred edifice. Paul had been seen in the city in company with Trophimus, an Ephesian, and it was conjectured that he had brought him into the temple. This he had not done; and being himself a Jew, his act in entering the temple was no violation of the law. But though the charge was wholly false, it served to arouse the popular prejudice. As the cry was taken up and borne through the temple courts, the throngs gathered there were thrown into wild excitement. The news quickly spread through Jerusalem, “and all the city was moved, and the people ran together.” {AA 407.1}
A zsidó törvény szerint halálos bűntettnek számított, ha egy körülmetéletlen belépett a szent hely belső csarnokaiba. Pált látták a városban az efézusi Trofimussal és azt hitték, hogy elhozta a templomba. Pál ezt ugyan nem tette, és miután ő maga is zsidó lévén, azáltal, hogy belépett a templomba, a törvényt sem hágta át. Noha ez a vád teljesen alaptalan volt, mégis elegendőnek bizonyult, hogy a népszerű előítéletet felszítsa. Mihelyt elhangzott a kiáltás és végigzúgott a templomudvaron, az ott egybegyűlt tömeget vad indulat fogta el. A hír gyorsan elterjedt egész Jeruzsálemben és „megmozdula azért az egész város, és a nép összecsődüle.” {AA 407.1}
That an apostate from Israel should presume to profane the temple at the very time when thousands had come there from all parts of the world to worship, excited the fiercest passions of the mob. “They took Paul, and drew him out of the temple: and forthwith the doors were shut.” {AA 407.2}
Egy hitehagyó, aki elszakadt Izráeltől, merészelte megfertőztetni a templomot és méghozzá akkor, amikor ezrek érkeztek a világ minden tájáról, hogy ott imádkozzanak! Ez felszította a csőcselék legvadabb szenvedélyét. „És Pált megragadván, vonszolák vala ki őt a templomból; és mindjárt bezáratának az ajtók.” (Ap. csel. 21:30) {AA 407.2}
“As they went about to kill him, tidings came unto the chief captain of the band, that all Jerusalem was in an uproar.” Claudius Lysias well knew the turbulent elements with which he had to deal, and he “immediately took soldiers and centurions, and ran down unto them: and when they saw the chief captain and the soldiers, they left beating of Paul.” Ignorant of the cause of the tumult, but seeing that the rage of the multitude was directed against Paul, the Roman captain concluded that he must be a certain Egyptian rebel of whom he had heard, who had thus far escaped capture. He therefore “took him, and commanded him to be bound with two chains; and demanded who he was, and what he had done.” At once many voices were raised in loud and angry accusation; “some cried one thing, some another, among the multitude: and when he could not know the certainty for the tumult, he commanded him to be carried into the castle. And when he came upon the stairs, so it was, that he was borne of the soldiers for the violence of the people. For the multitude of the people followed after, crying, Away with him.” {AA 407.3}
„Mikor pedig meg akarák őt ölni, feljuta a hír a sereg ezredeséhez, hogy az egész Jeruzsálem felzendült.” Claudius Lysias, aki nagyon jól ismerte a lázadó elemeket, amelyekkel dolga volt, „azonnal vitézeket és századosokat vévén maga mellé, lefutott hozzájuk. Azok pedig, mikor meglátták az ezredest és a vitézeket, megszűnének Pált verni.” A római ezredes, aki nem ismerte a csődület okát, csak azt látta, hogy a tömeg dühe Pál ellen irányul, feltételezte, hogy az a bizonyos egyiptomi lázító, akiről hallott már ugyan, de aki mind ez ideig elmenekült az elfogatás elől. Így „elfogatá őt, és parancsolá, hogy kötözzék meg két lánccal; és tudakozá, hogy kicsoda és mit cselekedett.” Rögtön hangok hallatszottak, dühös kiáltásokkal: „De ki egyet, ki más kiált vala a sokaság között. És mikor nem értheté meg a bizonyos valóságot a zajongás miatt, parancsolá, hogy vigyék el őt a várba. Mikor pedig a lépcsőkhöz jutott, lőn, hogy úgy vivék őt a vitézek a néptömeg erőszaktétele miatt. Mert követi vala a népnek sokasága, kiáltozva: Öld meg őt!” (Ap. csel. 21:31–36) {AA 407.3}
In the midst of the tumult the apostle was calm and self-possessed. His mind was stayed upon God, and he knew that angels of heaven were about him. He felt unwilling to leave the temple without making an effort to set the truth before his countrymen. As he was about to be led into the castle he said to the chief captain, “May I speak unto thee?” Lysias responded, “Canst thou speak Greek? Art not thou that Egyptian, which before these days madest an uproar, and leddest out into the wilderness four thousand men that were murderers?” In reply Paul said, “I am a man which am a Jew of Tarsus, a city in Cilicia, a citizen of no mean city: and, I beseech thee, suffer me to speak unto the people.” {AA 408.1}
Az apostol a zavargás közepette csendes, nyugodt és fegyelmezett maradt. Lelkét Istenhez emelte, mert hiszen tudta, hogy mennyei angyalok veszik körül. Azonban nem akarta elhagyni a templomot, mielőtt meg nem kísérelte, hogy honfitársait felvilágosítsa, és előttük az igazságot feltárja. Amikor tehát fel akarták vinni a várba, így szólt az ezredeshez: „Vajon szabad-e nékem valamit szólanom te hozzád?” Lysias így felelt: „Tudsz görögül? Hát nem te vagy az az egyiptomi, ki e napoknak előtte fellázította és kivitte a pusztába azt a négyezer orgyilkos férfiút?” Válaszként Pál így felelt: „Én ugyan tárzusi zsidó ember vagyok, Cziliczia nem ismeretlen városának polgára; de kérlek, engedd meg nékem, hogy szóljak a néphez.” (Ap. csel. 21:37–39) {AA 408.1}
The request was granted, and “Paul stood on the stairs, and beckoned with the hand unto the people.” The gesture attracted their attention, while his bearing commanded respect. “And when there was made a great silence, he spake unto them in the Hebrew tongue, saying, Men, brethren, and fathers, hear ye my defense which I make now unto you.” At the sound of the familiar Hebrew words, “they kept the more silence,” and in the universal hush he continued: {AA 408.2}
Kérelmét teljesítették, és így Pál „a lépcsőkön állva intett kezével a népnek; és mikor nagy csendesség lőn, megszólala zsidó nyelven, mondván: Atyámfiai férfiak és atyák, hallgassátok meg az én beszédemet, amellyel most magamat előttetek mentem.” Az általuk jól ismert héber szavak hallatára, „még inkább nyugalmat tanúsítottak”, mire az általános csendben így folytatta: {AA 408.2}
“I am verily a man which am a Jew, born in Tarsus, a city in Cilicia, yet brought up in this city at the feet of Gamaliel, and taught according to the perfect manner of the law of the fathers, and was zealous toward God, as ye all are this day.” None could deny the apostle's statements, as the facts that he referred to were well known to many who were still living in Jerusalem. He then spoke of his former zeal in persecuting the disciples of Christ, even unto death; and he narrated the circumstances of his conversion, telling his hearers how his own proud heart had been led to bow to the crucified Nazarene. Had he attempted to enter into argument with his opponents, they would have stubbornly refused to listen to his words; but the relation of his experience was attended with a convincing power that for the time seemed to soften and subdue their hearts. {AA 409.1}
„Én zsidó ember vagyok, születtem a czilicziai Tárzusban, fölneveltettem pedig ebben a városban a Gamáliel lábainál, taníttattam az atyák törvényének pontossága szerint, buzgó lévén Istenhez, miként ti mindnyájan vagytok ma.” (Ap. csel. 22:3) Senki sem tagadhatta az apostol kijelentéseit, mivel a tényeket, amelyekre hivatkozott, sokan, akik még Jeruzsálemben laktak, jól ismerték. Arról is beszélt, hogy buzgalommal üldözte egykor Krisztus tanítványait, egészen halálig; majd részletesen ecsetelte hallgatói előtt megtérésének körülményeit. Elmondta, hogyan kényszerült ő is, gőgös szívével, a megfeszített Názáreti elé borulni. Ha kísérletet tett volna, hogy ellenfeleivel vitába bocsátkozzék, bizonyára konokul tiltakoznak, hogy meghallgassák. Azonban tapasztalatát, élményeit olyan meggyőző erővel beszélte el, hogy szívüket pillanatnyilag meglágyította és fogékonnyá tette. {AA 409.1}
He then endeavored to show that his work among the Gentiles had not been entered upon from choice. He had desired to labor for his own nation; but in that very temple the voice of God had spoken to him in holy vision, directing his course “far hence unto the Gentiles.” {AA 409.2}
Igyekezett velük megértetni, hogy munkálkodását a pogányok között nem a saját elhatározásából kezdte meg. Vágya inkább az volt, hogy népe között munkálkodjék, de éppen itt, ebben a templomban Isten szent látomásban beszélt hozzá és utasította, hogy „én téged messze küldelek a pogányok közé” (Ap. csel. 22:21). {AA 409.2}
Hitherto the people had listened with close attention, but when Paul reached the point in his history where he was appointed Christ's ambassador to the Gentiles, their fury broke forth anew. Accustomed to look upon themselves as the only people favored by God, they were unwilling to permit the despised Gentiles to share the privileges which had hitherto been regarded as exclusively their own. Lifting their voices above the voice of the speaker, they cried, “Away with such a fellow from the earth: for it is not fit that he should live.” {AA 409.3}
Eddig a nép fokozott figyelemmel hallgatta, azonban amikor története azon pontjához ért, hogy Krisztus kiválasztott követe a pogányokhoz, a nép dühe újból fellángolt. Ahhoz szoktak, hogy magukat tekintsék csupán az egyetlen, Isten által választott népnek, s nem akarták megengedni, hogy a megvetett pogányok is osztozzanak azokban a kiváltságokban, amelyeket olyan sokáig kizárólagosan a magukénak tekintettek. Túlharsogva tehát a szónokot, kiáltozni kezdtek: „Töröld el a föld színéről az ilyent, mert nem illik néki élni. {AA 409.3}
“And as they bound him with thongs, Paul said unto the centurion that stood by, Is it lawful for you to scourge a man that is a Roman, and uncondemned? When the centurion heard that, he went and told the chief captain, saying, Take heed what thou doest: for this man is a Roman. Then the chief captain came, and said unto him, Tell me, art thou a Roman? He said, Yea. And the chief captain answered, With a great sum obtained I this freedom. And Paul said, But I was freeborn. Then straightway they departed from him which should have examined him: and the chief captain also was afraid, after he knew that he was a Roman, and because he had bound him. {AA 410.2}
„Amint azonban lekötötték őt a szíjakkal, monda Pál az ott álló századosnak: Vajon szabad-é néktek római embert, kit el nem ítéltek, megostorozni? Miután pedig ezt meghallá a százados, elmenvén, megjelenté az ezredesnek, mondván: Meglásd, mit akarsz cselekedni; mert ez az ember római. Hozzámenvén azért az ezredes, monda néki: Mondd meg nékem, te római vagy-é? Ő pedig monda: Az. És felelé az ezredes: Én nagy összegért vettem meg ezt a polgárjogot. Pál pedig monda: Én pedig benne is születtem. Mindjárt eltávozának azért tőle, akik őt vallatni akarák. Sőt az ezredes is megijede, mikor megértette, hogy római és, hogy őt megkötöztette.” {AA 410.2}
The apostle was now to be tried by the same tribunal of which he himself had been a member before his conversion. As he stood before the Jewish rulers, his bearing was calm, and his countenance revealed the peace of Christ. “Earnestly beholding the council,” he said, “Men and brethren, I have lived in all good conscience before God until this day.” Upon hearing these words, their hatred was kindled afresh; “and the high priest Ananias commanded them that stood by him to smite him on the mouth.” At this inhuman command, Paul exclaimed, “God shall smite thee, thou whited wall: for sittest thou to judge me after the law, and commandest me to be smitten contrary to the law?” “They that stood by said, Revilest thou God's high priest?” With his usual courtesy Paul answered, “I wist not, brethren, that he was the high priest: for it is written, Thou shalt not speak evil of the ruler of thy people. {AA 410.4}
Ugyanaz a törvényszék volt illetékes Pál kihallgatására, amelynek megtérése előtt ő maga is tagja volt. Nyugodtan állt ott a zsidó főemberek előtt. Arcvonásairól Krisztus békéje sugárzott. Szemét komolyan a tanácsra szegezve, így szólt: „Atyámfiai, férfiak, én teljes jó lelkiismerettel szolgáltam az Istennek mind e mai napig.” Amikor ezeket a szavakat hallották, gyűlöletük ismét fellángolt, és a főpap „megparancsolá azoknak, kik ő mellette állanak vala, hogy üssék őt szájon”. Erre a kíméletlen parancsra Pál így kiáltott fel: „Megver az Isten téged, te kimeszelt fal! És te leülsz engem a törvény szerint megítélni, és törvényellenesen parancsolod, hogy engem verjenek?” „Az ott állók pedig mondának: Az Istennek főpapját szidalmazod-é?” Pál a szokott udvariassággal felelt: „Nem tudtam atyámfiai, hogy főpap. Mert meg van írva: A te népednek fejedelmét ne átkozd!” {AA 410.4}
“And when he had so said, there arose a dissension between the Pharisees and the Sadducees: and the multitude was divided. For the Sadducees say that there is no resurrection, neither angel, nor spirit: but the Pharisees confess both.” The two parties began to dispute between themselves, and thus the strength of their opposition against Paul was broken. “The scribes that were of the Pharisees’ part arose, and strove, saying, We find no evil in this man: but if a spirit or an angel hath spoken to him, let us not fight against God.” {AA 411.2}
„Amint pedig ő ezt mondta, meghasonlás támada a farizeusok és a sadduceusok között, és a sokaság megoszlott. Mert a sadduceusok azt mondják, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem lélek; a farizeusok pedig mind a kettőt vallják. Támada azért nagy kiáltozás; és felkelvén az írástudók a farizeusok pártjából, tusakodnak vala, mondván: Semmi rosszat sem találunk ez emberben; ha pedig lélek szólott néki, vagy angyal, ne tusakodjunk Isten ellen.” {AA 411.2}
In the confusion that followed, the Sadducees were eagerly striving to gain possession of the apostle, that they might put him to death; and the Pharisees were as eager in striving to protect him. “The chief captain, fearing lest Paul should have been pulled in pieces of them, commanded the soldiers to go down, and to take him by force from among them, and to bring him into the castle.” {AA 412.1}
A bekövetkezett zűrzavarban a sadduceusok mindenáron hatalmukba akarták keríteni az apostolt, hogy megölhessék; míg a farizeusok mindent elkövettek, hogy megvédelmezzék. Végül pedig „félvén az ezredes, hogy Pál szétszaggattatik azoktól, parancsolá, hogy a sereg alájövén, ragadja ki őt közülök és vigye el a várba.” (Apcs, 23, 7–10.) {AA 412.1}
Later, while reflecting on the trying experiences of the day, Paul began to fear that his course might not have been pleasing to God. Could it be that he had made a mistake after all in visiting Jerusalem? Had his great desire to be in union with his brethren led to this disastrous result? {AA 412.2}
Később, amidőn Pál e nap szomorú tapasztalatai fölött elmélkedett, egész valóját félelem hatotta át, hogy eljárása nem tetszhetett Istennek. Vajon hibát követett-e el azzal, hogy meglátogatta Jeruzsálemet? Az a sóvárgása vezetett hát ilyen szerencsétlenségre, hogy egyetértésben éljen hittestvéreivel? {AA 412.2}
The position which the Jews as God's professed people occupied before an unbelieving world, caused the apostle intense anguish of spirit. How would those heathen officers look upon them?—claiming to be worshipers of Jehovah, and assuming sacred office, yet giving themselves up to the control of blind, unreasoning anger, seeking to destroy even their brethren who dared to differ with them in religious faith, and turning their most solemn deliberative council into a scene of strife and wild confusion. Paul felt that the name of his God had suffered reproach in the eyes of the heathen. {AA 412.3}
Az az álláspont, amelyet a zsidók, mint Isten hitvalló népe a hitetlen világgal szemben elfoglalt, az apostolnak kimondhatatlan lelki gyötrelmet okozott. Mit gondolhattak most ezek a pogány tisztviselők róluk? Állítják, hogy Jehovát imádják, és szent hivatalt töltenek be, mégis vak, éktelen gyűlölet uralja őket. Sőt, még testvérüket is képesek meggyilkolni, ha a hit kérdésében más véleményre merészkedik. Még azt sem szégyenlik, hogy szent, ünnepélyes tanácsülésük veszekedésbe és vad zűrzavarba fulladt! Pál úgy érezte, hogy Isten nevét gyalázták meg a pogányok előtt! {AA 412.3}
And now he was in prison, and he knew that his enemies, in their desperate malice, would resort to any means to put him to death. Could it be that his work for the churches was ended and that ravening wolves were to enter in now? The cause of Christ was very near to Paul's heart, and with deep anxiety he thought of the perils of the scattered churches, exposed as they were to the persecutions of just such men as he had encountered in the Sanhedrin council. In distress and discouragement he wept and prayed. {AA 412.4}
Most pedig börtönben senyved. Nagyon jól tudta, hogy ellenségei, eszeveszett gyűlöletükben, rosszindulatukban megragadnak mindent, hogy halálra adják. Lehetséges-e, hogy a gyülekezetek között végzett munkáját befejezte? És most ragadozó farkasok törnek be oda? Pál nagyon szívén viselte Krisztus ügyét, és mélységes aggodalommal gondolt azokra a veszélyekre, amelyeknek az elszórt gyülekezetek áldozatul eshetnek, ha olyan férfiak üldözik, mint akikkel éppen ma állt szemben a Magas Tanácsban. Bánatában, csüggedtségében sírt és imádkozott. {AA 412.4}
In this dark hour the Lord was not unmindful of His servant. He had guarded him from the murderous throng in the temple courts; He had been with him before the Sanhedrin council; He was with him in the fortress; and He revealed Himself to His faithful witness in response to the earnest prayers of the apostle for guidance. “The night following the Lord stood by him, and said, Be of good cheer, Paul: for as thou hast testified of Me in Jerusalem, so must thou bear witness also at Rome.” {AA 413.1}
Az Úr azonban ebben a sötét órában sem feledkezett meg hűséges szolgájáról. Amiképpen megőrizte ott a templom udvarában a vérengző tömeggel szemben, és amiként vele volt a Magas Tanács előtt, úgy most a várban is őrködött felette. Az apostol bensőséges imáját, melyben Isten vezetéséért könyörgött, meghallgatta, és kinyilatkoztatta magát hűséges tanúja előtt: „A következő éjszakán pedig melléállván néki az Úr, monda: Bízzál Pál! Mert miképpen bizonyságot tettél az én felőlem való dolgokról Jeruzsálemben, azonképpen kell néked Rómában is bizonyságot tenned.” (Ap. csel. 23:11) {AA 413.1}
While the Lord encouraged His servant, Paul's enemies were eagerly plotting his destruction. “And when it was day, certain of the Jews banded together, and bound themselves under a curse, saying that they would neither eat nor drink till they had killed Paul. And they were more than forty which had made this conspiracy.” Here was a fast such as the Lord through Isaiah had condemned—a fast “for strife and debate, and to smite with the fist of wickedness.” Isaiah 58:4. {AA 413.3}
Miközben az Úr bátorította szolgáját, ellenségei mohón kitervelték elpusztítását. „Midőn pedig nappal lőn, a zsidók közül némelyek összeszövetkezvén, átok alatt kötelezék el magukat, mondván, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált. Többen valának pedig negyvennél, kik ezt az összeesküvést szőtték.” (Ap. csel. 23:12–13) Ez is olyan böjt volt, mint amilyent az Úr elítélt Ésaiás szavai által: „Ímé perrel és versengéssel böjtöltök és sújtotok a gazság öklével.” (Ésa. 58:4) {AA 413.3}
The conspirators “came to the chief priests and elders, and said, We have bound ourselves under a great curse, that we will eat nothing until we have slain Paul. Now therefore ye with the council signify to the chief captain that he bring him down unto you tomorrow, as though ye would inquire something more perfectly concerning him: and we, or ever he come near, are ready to kill him.” {AA 413.4}
Az összeesküvők „elmenvén a főpapokhoz és vénekhez, mondának: Átok alatt megesküdtünk, hogy semmit nem ízlelünk addig, míg meg nem öljük Pált. Most azért ti jelentsétek be az ezredesnek a tanáccsal egybe, hogy holnap hozza le őt ti hozzátok, mintha az ő dolgának tüzetesebben végére akarnátok járni. Mi pedig minekelőtte ő ide érne, készek vagyunk őt megölni.” (Ap. csel. 23:14–15) {AA 413.4}
But God interposed to save the life of His servant. Paul's sister's son, hearing of the “lying in wait” of the assassins, “went and entered into the castle, and told Paul. Then Paul called one of the centurions unto him, and said, Bring this young man unto the chief captain: for he hath a certain thing to tell him. So he took him, and brought him to the chief captain, and said, Paul the prisoner called me unto him, and prayed me to bring this young man unto thee, who hath something to say unto thee.” {AA 414.2}
Azonban Isten közbelépett, hogy megmentse szolgájának életét. Pál nővérének fia, aki hallotta az orgyilkosok tervét, elment és „bemenvén a várba, tudtára adta Pálnak. Pál pedig egyet a századosok közül magához hívatván, monda: Ezt az ifjút vezesd az ezredeshez, mert valamit akar néki jelenteni. Az annakokáért maga mellé vevén őt, vivé az ezredeshez és mondá: A fogoly Pál magához hívatván engem, kéré, hogy ez ifjút hozzád vezessem, mert valamit akar néked mondani.” {AA 414.2}
Claudius Lysias received the youth kindly, and taking him aside, asked, “What is that thou hast to tell me?” The youth replied: “The Jews have agreed to desire thee that thou wouldest bring down Paul tomorrow into the council, as though they would inquire somewhat of him more perfectly. But do not thou yield unto them: for there lie in wait for him of them more than forty men, which have bound themselves with an oath, that they will neither eat nor drink till they have killed him: and now are they ready, looking for a promise from thee.” {AA 414.3}
Klaudius Lysias nyájasan fogadta az ifjút, félrevonulva vele, megkérdezte: „Micsoda az, amit nékem jelenteni akarsz?” Az ifjú így felelt: „A zsidók elvégezték, hogy megkérnek téged, hogy Pált holnap vidd le a tanács elé, mintha valamit tüzetesebben meg akarnának tudakozni ő felőle. Te azért ne engedj nekik; mert közülük negyvennél több férfi leselkedik ő utána, kik átok alatt kötelezték el magukat, hogy sem nem esznek, sem nem isznak addig, míg meg nem ölik őt. És immár készen vannak, várakozva a te izenetedre.” (Ap. csel. 23:16–17, 19–21) {AA 414.3}
Lysias at once decided to transfer Paul from his jurisdiction to that of Felix the procurator. As a people, the Jews were in a state of excitement and irritation, and tumults were of frequent occurrence. The continued presence of the apostle in Jerusalem might lead to consequences dangerous to the city and even to the commandant himself. He therefore “called unto him two centurions, saying, Make ready two hundred soldiers to go to Caesarea, and horsemen threescore and ten, and spearmen two hundred, at the third hour of the night; and provide them beasts, that they may set Paul on, and bring him safe unto Felix the governor.” {AA 415.1}
Lysias rögtön elhatározta, hogy Pált átutalja Félix tiszttartó törvényszékéhez. A zsidók túlságosan könnyen izguló, ingerült nép volt, és így gyakran zavargásokra került sor közöttük. Pál további jeruzsálemi tartózkodása úgy a városra, mint annak parancsnokára veszedelmes következményekkel járhatott volna. Ezért „magához hívatván kettőt a századosok közül, monda: Készítsetek föl kétszáz vitézt, hogy induljanak Czézáreába, és hetven lovast, és kétszáz parittyást, az éjszakának harmadik órájától fogva; és barmokat is adjanak melléjük, hogy Pált felültetve békességgel vigyék Félix tiszttartóhoz.” {AA 415.1}
“Claudius Lysias unto the most excellent governor Felix sendeth greeting. This man was taken of the Jews, and should have been killed of them: then came I with an army, and rescued him, having understood that he was a Roman. And when I would have known the cause wherefore they accused him, I brought him forth into their council: whom I perceived to be accused of questions of their law, but to have nothing laid to his charge worthy of death or of bonds. And when it was told me how that the Jews laid wait for the man, I sent straightway to thee, and gave commandment to his accusers also to say before thee what they had against him. Farewell.” {AA 415.4}
„Klaudius Lysias a nemes Félix tiszttartónak üdvöt! Ezt a férfiút, kit a zsidók megfogtak és meg akartak ölni, oda menvén a sereggel, kiszabadítám, megértvén, hogy római. Meg akarván pedig tudni az okát, miért vádolják őt, levivém őt az ő tanácsuk elébe. És úgy találtam, hogy ő az ő törvényüknek kérdései felől vádoltatik, de semmi halálra vagy fogságra méltó vétke nincs. Minthogy pedig nékem megjelentették, hogy a zsidók e férfiú után ólálkodni akarnak, azonnal hozzád küldém, meghagyván vádlóinak is, hogy a mi dolguk van ő ellene, te előtted mondják meg. Légy jó egészségben!” (Ap. csel. 23:26–30) {AA 415.4}
The case of Paul was not the first in which a servant of God had found among the heathen an asylum from the malice of the professed people of Jehovah. In their rage against Paul the Jews had added another crime to the dark catalogue which marked the history of that people. They had still further hardened their hearts against the truth and had rendered their doom more certain. {AA 416.2}
Nem az első eset volt, hogy Isten szolgája a pogányoknál talált menedéket, Jehova hitvalló népe gonoszsága elől. A zsidók, Pál elleni dühükkel, egy további gonosztettel súlyosbították azt a sötét sorozatot, amely népük történetét jellemezte. Csak még jobban megkeményítették szívüket az igazsággal szemben, és ezzel csak annál biztosabban pecsételték meg sorsukat. {AA 416.2}
Few realize the full meaning of the words that Christ spoke when, in the synagogue at Nazareth, He announced Himself as the Anointed One. He declared His mission to comfort, bless, and save the sorrowing and the sinful; and then, seeing that pride and unbelief controlled the hearts of His hearers, He reminded them that in time past God had turned away from His chosen people because of their unbelief and rebellion, and had manifested Himself to those in heathen lands who had not rejected the light of heaven. The widow of Sarepta and Naaman the Syrian had lived up to all the light they had; hence they were accounted more righteous than God's chosen people who had backslidden from Him and had sacrificed principle to convenience and worldly honor. {AA 416.3}
Csak kevesen értik meg Jézus ama szavainak horderejét, amelyeket a názáreti zsinagógában mondott, amikor magát a felkentnek jelentette ki. Feladatának nevezte a nyomorgatottak és a bűnnel terheltek megvigasztalását, felüdítését és megmentését; azután pedig, mivel látta, hogy gőg és hitetlenség uralja hallgatói szívét, emlékeztette őket arra, hogy Isten a régmúlt időkben népének hitetlensége és lázadása miatt elfordult tőle, és pogány területeken olyanok előtt nyilatkozott meg, akik nem vetették el a mennyből áradó világosságot. A szareptai özvegy és a szíriai Naámán valóra váltották életükben mindazt a lelki világosságot, amelyet nyertek. Ezért igazabbak voltak Isten választott népénél, amely eltávolodott Tőle, és kényelméért, világi tisztségekért feláldozta alapelveit. {AA 416.3}
Christ told the Jews at Nazareth a fearful truth when He declared that with backsliding Israel there was no safety for the faithful messenger of God. They would not know his worth or appreciate his labors. While the Jewish leaders professed to have great zeal for the honor of God and the good of Israel, they were enemies of both. By precept and example they were leading the people farther and farther from obedience to God—leading them where He could not be their defense in the day of trouble. {AA 417.1}
Jézus a názáreti zsidóknak egy rettenetes igazságot mondott akkor, amikor kijelentette, hogy Isten szolgájának nincs biztonsága az elbukott, hitehagyó Izráelben. Egyrészt nem méltányolnák, másrészt munkáját sem értékelnék. Noha a zsidó vezetők nagy buzgóságot mutattak Isten dicsősége és Izráel jóléte érdekében, a valóságban mindkettőnek ellenségei voltak. Példaadásuk és tanításaik a népet csak mindinkább eltávolították Istentől, s elvezették az engedelmesség útjáról, hogy azután odajussanak, ahol nyomorúságukban Isten többé már nem lehet menedékük. {AA 417.1}
The Saviour's words of reproof to the men of Nazareth applied, in the case of Paul, not only to the unbelieving Jews, but to his own brethren in the faith. Had the leaders in the church fully surrendered their feeling of bitterness toward the apostle, and accepted him as one specially called of God to bear the gospel to the Gentiles, the Lord would have spared him to them. God had not ordained that Paul's labors should so soon end, but He did not work a miracle to counteract the train of circumstances to which the course of the leaders in the church at Jerusalem had given rise. {AA 417.2}
Az Üdvözítő dorgáló szavai, amelyek Názáret férfiaihoz szóltak, Pál esetében nemcsak a hitetlen zsidókra illettek, hanem hittestvéreire is. Ha a gyülekezet vezetői Pál iránti elkeseredett érzelmeiket legyőzték volna, és elfogadják őt, mint Isten elhívott szolgáját, aki az evangéliumot a pogányoknak hirdeti, az Úr bizonyára megtartotta volna őt számukra. Isten nem rendelte el, hogy Pál működése oly gyorsan bevégződjék; de csodát sem tett azon körülmények sorozatának megváltoztatására, amelyet a jeruzsálemi gyülekezet vezetőinek magatartása idézett fel. {AA 417.2}
The same spirit is still leading to the same results. A neglect to appreciate and improve the provisions of divine grace has deprived the church of many a blessing. How often would the Lord have prolonged the work of some faithful minister, had his labors been appreciated! But if the church permits the enemy of souls to pervert the understanding, so that they misrepresent and misinterpret the words and acts of the servant of Christ; if they allow themselves to stand in his way and hinder his usefulness, the Lord sometimes removes from them the blessing which He gave. {AA 417.3}
Hasonló lelkület még ma is hasonló eredményeket szül. Már sok áldástól fosztotta meg a gyülekezetet az a mulasztása, hogy Isten gondviselő kegyelmét nem értékelte és nem értékesítette. Hányszor meghosszabbította volna az Úr hűséges szolgáinak tevékenykedését, ha munkásságát méltányolták volna! Ha azonban a gyülekezet megengedi, hogy a lelkek ellensége tévelygésbe döntse, Krisztus szolgájának szavait és tetteit elferdítse és félremagyarázza; ha a tagok útjában állnak és hasznosságát akadályozzák, akkor az Úr néha elvonja tőlük a már kapott áldást. {AA 417.3}
Satan is constantly working through his agents to dishearten and destroy those whom God has chosen to accomplish a great and good work. They may be ready to sacrifice even life itself for the advancement of the cause of Christ, yet the great deceiver will suggest to their brethren doubts concerning them which, if entertained, would undermine confidence in their integrity of character, and thus cripple their usefulness. Too often he succeeds in bringing upon them, through their own brethren, such sorrow of heart that God graciously interposes to give His persecuted servants rest. After the hands are folded upon the pulseless breast, when the voice of warning and encouragement is silent, then the obdurate may be aroused to see and prize the blessings they have cast from them. Their death may accomplish that which their life has failed to do. {AA 418.1}
Sátán állandóan munkálkodik közegei által, hogy elcsüggessze és megrontsa azokat, akiket Isten választott ki fontos és jó munka végzésére. Noha készek Krisztus ügyéért még életüket is feláldozni, az őscsaló mindazáltal igyekszik testvéreikben kételyeket támasztani irántuk, amelyek, ha tápot nyernek, a becsületességükbe vetett bizalmat aláássák, és hasznavehetőségüket így megbénítják. Sátánnak nagyon is gyakran sikerül saját hittestvéreik által bánatot okozni nekik úgy, hogy Isten, nagy irgalmasságában belenyúl életükbe, és üldözött szolgáinak békét szerez. Csak ha már összekulcsolják élettelen keblük fölött kezeiket, ha intő- és bátorító szavaik elnémultak, akkor eszmélnek fel és ismerik fel az elvakultak, hogy milyen áldásokat vetettek el maguktól, amelyeknek értékét ezentúl méltányolni tudnák. Amit az ige hirdetői életükkel nem tudtak elérni, azt halálukkal vívják ki. {AA 418.1}
