Ammon, az elsőszülött szégyenletes bűnét Dávid büntetlenül és megrovás nélkül hagyta. A törvény halálbüntetést mondott ki a házasságtörőre, és Ammont kétszeresen bűnössé tette a vérfertőzés természetellenes bűne. De Dávid, mivel saját vétke kárhoztatta a lelkét, elmulasztotta az igazságszolgáltatást. Absolon testvéri jogon védelmezte aljas módon tönkretett húgát. Két éven át titkolta boszszúszándékát, de csak azért, hogy végül annál biztosabban sújthasson le. A király fiainak egyik ünnepén a lerészegedett Ammont megölték fivére parancsára. {PP 727.2}
Kétszeres ítélet sújtott le Dávidra. Azt a rettenetes hírt hozták neki, hogy: „Mind megölte Absolon a király fiait, egy sem maradt meg közülük. Akkor felkelt a király, megszaggatta ruháit, és a földre feküdt, és az ő szolgái mindnyájan megszaggatott ruhában álltak előtte.” A király fiai rémülten tértek vissza Jeruzsálembe, és elmondták apjuknak az igazságot; egyedül Ammont ölték meg; „és szavukat felemelve, sírtak és maga a király is és az ő szolgái mindnyájan felette igen sírtak”. De Absolon elmenekült Talmaihoz, Gessur királyához, az ő anyjának apjához. {PP 727.3}
Dávid többi fiához hasonlóan, Ammon is szabadon kielégíthette önző kívánságait. Szíve minden gondolatának engedett, tekintet nélkül Isten kívánalmaira. Bűnei ellenére Isten hosszútűrő volt iránta. Két év alatt bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra; de kitartott önző kívánságai mellett, és bűnös lélekként érte utol a halál, hogy az ítélet rettenetes napján feleljen tettéért. {PP 727.4}
Dávid elmulasztotta kötelességét, amikor Ammon gonoszságát nem büntette meg, és a király és apa hűtlensége, valamint a fiú megátalkodottsága miatt az Úr engedte, hogy az események a maguk természetes rendjüket kövessék, és nem fékezte meg Absolont. Ha a szülők, vagy bírák elmulasztják a gonoszság megbüntetését, Isten maga veszi kezébe az ügyet. Az Ő fékentartó hatalma bizonyos mértékig szabad teret hagy a gonosz eszközeinek úgy, hogy a körülmények olyan láncolata jön létre, amelyben a bűnt bűnnel bünteti. {PP 728.1}
Dávid Ammon iránti igazságtalan engedékenységének káros következményei nem értek véget, mert itt kezdődött Absolon atyjától való elhidegülése. Miután Gessurba menekült, Dávid úgy érezte, hogy fia bűne valamilyen büntetést követelne, ezért nem engedte, hogy hazatérjen. Ez inkább csak fokozta az egyre nagyobb bűnöket, amelyekbe a király belekeveredett, ahelyett hogy enyhítette volna. Az energikus, becsvágyó és elvek nélküli Absolon, akit száműzetése teljesen kizárt az ország ügyeiből, csakhamar veszélyes cselszövésre szánta el magát. {PP 728.2}
Két év elteltével Joáb elhatározta, hogy kibékíti az apát a fiúval. Ezért kiválasztott egy bölcsességéről ismert tékoabeli asszonyt. Miután Joáb kioktatta, az asszony megjelent Dávid előtt mint egy özvegy, akinek a két fia volt egyetlen vigasza és támasza. Egy veszekedés alkalmával az egyik megölte a másikat, és most a család rokonai mind azt követelték, hogy az életben maradottat adják ki a vérbosszulónak. „Így akarják – mondta az anya – eloltani a kicsiny szikrácskát, amely nékem megmaradott, hogy az én férjemnek ne maradjon se neve, se maradéka a föld színén.” A királyt meghatotta ez a könyörgés, és biztosította az asszonyt, hogy fia a király védelmét élvezi. {PP 728.3}
Miután ismételt ígéreteket kapott a fiatalember biztonságára nézve, az asszony elnézést kérve a királytól, kijelentette, hogy az bűnösnek nyilvánította magát, amennyiben nem hozatta haza száműzött fiát. „Mert – mondta – bizonyára meg kell halnunk és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve előtte az eltaszított sem.” Isten bűnös iránti szeretetének ez a megható bemutatása – amely Joábtól, a nyers katonától származott – jól bizonyította, mennyire tisztában voltak az izraeliták a megváltás nagy igazságaival. A király, érezve, hogy maga is mennyire rászorul Isten kegyelmére, nem tudott ellenállni ennek a kérésnek. Joáb parancsot kapott: „Eredj el és hozd haza az én fiamat, Absolont.” {PP 728.4}
Absolon visszatérhetett Jeruzsálembe, de nem jelenhetett meg az udvarnál és nem találkozhatott atyjával. Dávid kezdte látni gyermekei iránti engedékenységének káros következményeit; és bár gyöngéden szerette szép és tehetséges fiát, mégis szükségesnek érezte, hogy mintegy tanulságul, mind Absolon, mind a nép számára kinyilvánítsa, mennyire utálatos az ilyen bűn. Absolon két évig élt saját házában, de az udvartól száműzve. Húga is ott élt vele, és jelenléte frissen tartotta annak a jóvátehetetlen rossznak az emlékét, amit elszenvedett. A nép értékelése szerint a herceg inkább hős volt, mint bűnöző. Ennek az előnynek a birtokában Absolon elhatározta, hogy megnyeri magának a nép szívét. Személyes megjelenése minden szemlélő bizalmát megnyerte. „Nem volt pedig egész Izráelben olyan szép ember, mint Absolon, ki dicséretre olyan méltó volna; tetőtől talpig ő benne semmi hiba nem volt.” Nem tette bölcsen a király, hogy hagyta Absolont – aki becsvágyó, indulatos és szenvedélyes ember volt –, hogy két éven át vélt sérelmei miatt eméssze magát. Dávid azzal, hogy engedélyezte fia visszatérését Jeruzsálembe, de azt megtiltotta, hogy a színe előtt megjelenjen, Absolon oldalára állította a népet. {PP 729.1}
Joáb befolyására Absolon ismét megjelenhetett apja előtt; és bár látszólag létrejött a megbékélés, mégsem adta fel becsvágyó tervét. Csaknem királyi udvartartást alakított ki, szekerekkel és lovakkal, és ötven ember futott előtte. Miközben Dávid egyre inkább visszavonultságra és magányra vágyott, addig Absolon igyekezett a nép kegyeibe férkőzni. {PP 729.3}
Dávid közömbösségének és határozatlanságának befolyása alattvalóira is kihatott; hanyagság és késlekedés jellemezte az igazságszolgáltatást. Absolon minden esetben mesterien a maga javára fordította az elégedetlenséget. Napról napra látható volt ez a nemes megjelenésű férfi a város kapujában, ahol kérelmezők tömege arra várt, hogy jogorvoslat reményében előadhassa sérelmét. Absolon közéjük vegyült, meghallgatta panaszaikat, kifejezte irántuk való együttérzését és a kormányzat tehetetlensége miatti sajnálkozását. Miután meghallgatta egy-egy izraelita ügyét, a herceg azt válaszolta: „Ímé a te beszéded mind jó és mind igaz, de senki sincs, aki téged meghallgatna a királynál”, majd hozzátette: „Vajha valaki engem tenne ítélőbíróvá e földön és én hozzám jönne minden ember, akinek valami ügye és pere volna, igazat tennék neki! Mikor pedig valaki hozzá ment és fejet hajtott neki, azonnal kezét nyújtotta és megfogva megcsókolta őt.” {PP 729.4}
A herceg mesteri célzásaitól szítva gyorsan terjedt a kormányzattal szembeni elégedetlenség. Mindenki Absolont dicsérte. Általában úgy kezelték, mint trónörököst; és a nép büszke volt rá, mint aki méltó erre a magas tisztségre, és megfogalmazódott a kívánság, hogy foglalja el a trónt. „Így Absolon az Izráel fiainak szíveket alattomban megnyeri vala.” A király azonban, a fia iránti szeretetétől elvakultan, semmit sem gyanított. Absolon fényes udvartartását Dávid úgy tekintette, hogy azzal csak az ő udvarának akar dicsőséget szerezni – a megbékélés feletti öröm kifejezéseként. {PP 730.1}
Miután lelkileg előkészítette a népet a bekövetkező eseményekre, Absolon titokban fegyveres embereket küldött minden törzshöz, hogy megtegyék az előkészületeket egy felkeléshez. Most a buzgó vallásosság palástjával kívánta áruló terveit leplezni. Egy jóval korábbi, száműzetésében tett fogadalmát kellett teljesítenie Hebronban. Absolon azt mondta a királynak: „Hadd menjek el és teljesítsem Hebronban azt a fogadást, amelyet fogadtam az Úrnak. Mert fogadást tett a te szolgád, mikor Gessurban laktam, mely Szíriában van, ezt mondván: Ha valóban hazavezérel engem az Úr Jeruzsálembe, az Úrnak szolgálok.” A szerető apa, akit megvigasztalt a fiában élő istenfélelemnek ez a bizonyítéka, áldásával bocsátotta el. Az összeesküvés most teljesen beérett. Absolon ezzel a képmutatását megkoronázó tettével nemcsak atyját akarta megtéveszteni, hanem a nép bizalmát is megnyerni, és lázadásra vezetni őket az Istentől választott király ellen. {PP 730.2}
Absolon elindult Hebronba, és vele együtt „kétszáz férfi is elment Jeruzsálemből, kiket meghívott, kik jóhiszeműleg mentek, semmit nem tudva a dologról”. Ezek az emberek, miközben Absolonnal tartottak, nem is gondoltak arra, hogy a fiú iránti szeretetük az apa elleni lázadásba viszi őket. Amikor megérkeztek Hebronba, Absolon azonnal magához rendelte Akhitófelt, Dávid egyik fő tanácsadóját, aki bölcsességéről volt híres, és akinek a véleményét olyan biztosnak és bölcsnek tartották, mint egy jóslatot. Akhitófel csatlakozott az összeesküvőkhöz, támogatása következtében Absolon ügyének sikere biztosnak tűnt, és sok befolyásos embert vonzott a zászlaja alá az ország minden részéből. Amikor a felkelés trombitája felharsant, a herceg kémei országszerte elhíresztelték, hogy Absolon a király, és a nép közül sokan hozzá gyülekeztek. {PP 730.3}
A riasztó hír időközben eljutott Jeruzsálembe is, a királyhoz. Dávid hirtelen arra eszmélt, hogy lázadás tört ki trónja közvetlen közelében. Saját fia – akit szeretett és akiben megbízott – a koronára és kétségkívül apja életére tör. A szörnyű veszélyben Dávid lerázta magáról a levertséget, amely olyan sokáig bénultságban tartotta, és az őt azelőtt jellemző lelkülettel készült, hogy szembenézzen a veszedelemmel. Absolon a mindössze harminc kilométernyire levő Hebronban gyűjtötte össze erőit. A felkelők Jeruzsálem kapuihoz közeledtek. {PP 731.1}
Dávid kitekintett palotájából a fővárosára – „szépen emelkedik az egész föld öröme… a nagy királynak városa” (Zsolt. 48:3). Megremegett arra a gondolatra, hogy vérontásnak és pusztulásnak tegye ki a várost. Hívja segítségül a trónjához még hű alattvalókat, és rendezkedjen be a főváros védelmére? Megengedheti-e, hogy vérrel áztassák Jeruzsálemet? Döntött. A választott várost nem lehet kitenni a háború borzalmainak. Elhagyja Jeruzsálemet, és azután teszi próbára népe hűségét, alkalmat adva nekik, hogy oldalán gyülekezzenek. Ezekben a válságos pillanatokban Isten és népe iránti kötelezettsége volt, hogy megvédje a mennytől ráruházott méltóságot. A harc kimenetelét Istenre bízta. {PP 731.2}
Alázatosan és szomorúan lépett ki Dávid Jeruzsálem kapuján – elűzve trónjáról, palotájából, az Isten ládájától, szeretett fia lázadása miatt. A nép gyászmenethez hasonló, hosszú szomorú oszlopban követte. Dávid kereteusokból, peleteusokból és hatszáz Gáth városából való gitteusból álló testőrsége, Ittai parancsnoksága alatt követte a királyt. De Dávid, a rá jellemző önzetlenséggel, nem akart beleegyezni, hogy ezek az idegenek, akik a védelmét keresték, most miatta bajba keveredjenek. Meglepetésének adott hangot, mikor megtudta, hogy készek lennének érte erre az áldozatra. Ezután azt mondta a király a gitteus Ittainak: „Miért jössz el te is mi velünk? Menj vissza, és maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetsz szülő helyedre. Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jöjj? Én megyek oda, ahová mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is; irgalmasság és igazság legyen veled.” {PP 731.3}
Ittai azt felelte, „él az Úr és él az én uram, a király, hogy valahol lesz az én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád is”. Ezek az emberek a pogányságból tértek meg Jahve imádására, és most nemes bizonyságát adták Istenük és királyuk iránti hűségüknek. Dávid hálás szívvel fogadta veszni látszó ügye iránt tanúsított odaadásukat, és mindnyájan átkeltek a Kidron patakján, a pusztába vezető úton. {PP 732.1}
A menet ismét megállt. Szent ruhákba öltözött csapat közeledett: „És ímé vele volt Sádok is, és a léviták mind, akik az Isten szövetségének ládáját hordozták.” Dávid követői ezt kedvező jelnek tekintették. Ennek a szent jelképnek a jelenléte szabadulásuk és a végső győzelem záloga volt a számukra. Ez arra készteti majd a népet, hogy bátran gyülekezzenek királyuk oldalán. Jeruzsálemtől való távolléte pedig rettegést hoz majd Absolon híveire. {PP 732.2}
A láda láttán egy rövid pillanatra öröm és reménység remegtette meg Dávid szívét. De hamarosan más gondolatai támadtak. Ünnepélyes felelősség nyugodott rajta, mint Isten örökségének kijelölt uralkodóján. Izrael királyának nem személyes érdekeit, hanem Isten dicsőségét és népének jólétét kellett szolgálnia mindenekfölött. Isten, aki kérubok között lakozik, mondta Jeruzsálemről: „Ez lesz nyugvóhelyem” (Zsolt. 132:14), és isteni rendelkezés nélkül sem papnak, sem királynak nem volt joga elmozdítani onnan az ő jelenlétének jelképét. Dávid tudta, hogy szívének és életének összhangban kell lenni az isteni rendelkezésekkel, különben a láda inkább katasztrófát, mint áldást hozna rá. Nagy bűne örökké szeme előtt lebegett. Ebben az öszszeesküvésben Isten igazságos büntetését ismerte fel. A fegyver, amely soha nem fog eltávozni házától, kinn volt hüvelyéből. Nem tudta mi lesz a harc kimenetele. Nem az ő dolga volt, hogy elvigye a nemzet fővárosából az isteni Uralkodójuk akaratát megtestesítő szent parancsolatokat, amelyek a birodalom alkotmányát és jólétük alapját jelentették. {PP 732.3}
Dávid hozzátette: „Nemde nem próféta – Isten által a nép tanítására rendelt férfi – vagy-é te? Azért menj haza békességben a városba, Akhimás is a te fiad, és az Abjathár fia Jonathán, a ti két fiatok, veletek együtt. Lássátok, ímé én itt időzöm ennek a pusztának sík mezején, míg tőletek hír jő és nékem üzentek.” A papok a városban jó szolgálatot tehettek neki, tudomást szerezve a lázadók mozgásáról és szándékairól, és titokban tudatva azt a királlyal, fiaik Akhimás és Jonathán révén. {PP 735.2}
Amikor a papok visszafordultak Jeruzsálem felé, még sötétebb árnyék borult a magára hagyott tömegre. Királyuk menekült, ők maguk számkivetettek, és még az Isten ládája is elhagyta őket – a jövőt rettegés és balsejtelmek árnyékolták be. „Dávid pedig felment az olajfáknak hegyén, mentében sírva, fejét beborítva, saru nélkül ment és az egész nép, amely vele volt, ki-ki beborította az ő fejét, és mentükben sírtak. Megüzenték azonközben Dávidnak, hogy Akhitófel is a pártütők között van Absolonnal.” Dávid ismét arra kényszerült, hogy saját bűnének következményeit ismerje fel balsorsában. Akhitófelt, a legtehetségesebb és legravaszabb politikai vezetőt családi bosszú, a Bethsabén esett szégyen késztette elpártolásra, aki az unokája volt. {PP 735.3}
„És mondta Dávid: Kérlek, óh Uram, hiúsítsd meg az Akhitófel tanácsát.” A hegy csúcsára érve, leborult imádkozni, Istenre vetve lelkének terhét és alázatosan esedezve irgalomért. Úgy tűnt imájára azonnal választ kapott. Az Árkeából való Khúsai, egy bölcs és tehetséges tanácsadó, aki Dávid hűséges barátjának bizonyult, most megszaggatott ruhában jött hozzá, földet szórva a fejére, hogy osztozzon a trónfosztott és menekülő király sorsában. Dávid mintegy isteni megvilágosodás folytán látta, hogy ez a hűséges és igaz szívű ember az, akire szükség van, hogy a király érdekeit szolgálja a fővárosban zajló tanácskozásokon. Dávid kérésére Khúsai visszatért Jeruzsálembe, hogy felajánlja szolgálatait Absolonnak, és meghiúsítsa Akhitófel tervét. {PP 735.4}
A reménységnek ezzel a halvány sugarával a szívükben a király és követői folytatták útjukat az Olajfák hegyének keleti lejtőjén, egy sziklás, elhagyatott pusztaságon keresztül, vad szakadékokon, köves, meredek ösvényeken a Jordán felé. „Elment azután Dávid király Bahurimig, és ímé onnan egy férfi jött ki, a Saul nemzetségéből való, kinek neve Sémei vala, Gérának fia és kijőve szidalmazta őket. És kővel hajigálta Dávidot és Dávid királynak minden szolgáit, jóllehet az egész nép és az erős férfiak mindnyájan az ő jobb és balkeze felől voltak. És így szólt Sémei szitkozódása közben: Eredj, eredj te vérszopó és istentelen ember! Megfizet most az Úr neked Saul egész házanépének véréért, aki helyett te uralkodsz; és adta az Úr az országot a te fiadnak, Absolonnak: és ímé te nyomorúságban vagy, mert vérszopó ember vagy.” {PP 736.1}
Dávid uralma idején Sémei sem szóval sem tettel nem mutatta, hogy nem hűséges alattvaló. De a király megpróbáltatása idején ez a benjáminita leleplezte igazi jellemét. Tisztelte Dávidot a trónon, de átkozta megaláztatásában. Aljas és önző módon úgy tekintett másokra, mintha hozzá hasonló jellemük lenne, és Sátántól vezetve, kitöltötte gyűlöletét azon, akit Isten megfenyített. A lelkület, amely arra késztet, hogy az ember diadalmaskodjon valaki fölött, gyalázzon vagy kétségbeesésbe taszítson olyasvalakit, aki szerencsétlen helyzetben van, Sátán lelkülete. {PP 736.2}
Sémei Dávid elleni vádjai teljesen hamisak, alaptalan és rosszindulatú rágalmak voltak. Dávid semmi rosszat sem követett el Saul vagy annak házanépe ellen. Amikor Saul teljesen a hatalmában volt és megölhette volna, csak felsőruhájának szegélyét metszette el, és szemrehányást tett magának, hogy még ezt a tiszteletlenséget is megengedte az Úr felkentjével szemben. {PP 736.3}
Hogy Dávid mennyire szentnek tartotta az emberi életet, arra szembetűnő példát adott, amikor űzött vadként menekülve, egy napon Adullám barlangjában rejtőzött. Gondolataiban felidézte ifjúkora háborítatlan szabadságát, és felsóhajtott: „Kicsoda hozna nékem vizet innom a bethlehemi kútból, mely a kapu előtt van?” (II. Sám. 23:13–17) Bethlehem abban az időben filiszteus kézen volt; de Dávid csapatának három erős embere áttört az őrségen, és hozott a bethlehemi vízből vezérüknek. Dávid azonban nem tudta meginni. „Távol legyen tőlem Uram, hogy én ezt míveljem – mondta –, avagy azoknak az embereknek vérét igyam-e meg, akik életüket halálra adva mentek el a vízért?” Tisztelettel kiöntötte a vizet, mint Istennek szánt áldozatot. Dávid hadakozó ember volt, és élete nagy részét erőszak közepette töltötte. De mindazok közül, akik ilyen megpróbáltatáson mentek keresztül, csak keveseket hagyott érintetlenül ennek az életmódnak lélekölő és erkölcsromboló hatása, mint Dávidot. {PP 736.4}
Dávid unokaöccse, Abisai, aki egyike volt a legbátrabb parancsnokoknak, nem tudta türelmesen hallgatni Sémei sértő szavait. „Hogyan szidalmazhatja ez a holt eb az én uramat, a királyt! – kiáltott fel. – Majd én elmegyek és fejét veszem.” De a király megtiltotta neki: „Ímé – mondta –, az én fiam… kergeti az én életemet; hogyne cselekedné tehát e benjáminita? Hagyjatok békét neki, hadd szidalmazzon; mert az Úr mondotta neki. Netalán rátekint az Úr az én nyomorúságomra és jóval fizet még ma nékem az Úr az ő átka helyett.” {PP 737.1}
Dávid lelkiismerete keserű és megalázó igazságokat mondott. Miközben hűséges alattvalói csodálkoztak sorsának hirtelen fordulatán, az ő számára mindez nem volt rejtélyes. Gyakran voltak balsejtelmei egy, a mostanihoz hasonló óráról. Csodálkozott, hogy Isten olyan hosszan tűr a bűnei iránt és halogatja a megérdemelt büntetést. Most, amikor sietve menekült, mezítláb, a királyi palástot zsákra cserélve, miközben a közeli hegyek és halmok kísérőinek jajveszékelésétől visszhangzottak, szeretett fővárosára gondolt – bűnbeesésének színhelyére –, és amikor megemlékezett Isten jóságáról és hosszútűréséről, nem maradt teljesen remény nélkül. Érezte, hogy az Úr mégis kegyelmesen fog bánni vele. {PP 737.2}
Sok gonosztevő mentegette már a saját bűnét Dávid bukásával, de milyen kevesen tanúsítottak a Dávidéhoz hasonló bűnbánatot és megalázkodást! Milyen kevesen viselik el a feddést és büntetést azzal a türelemmel és lelkierővel, amelyet ő tanúsított. Dávid megvallotta bűnét, és éveken át igyekezett kötelességét teljesíteni, mint Isten hűséges szolgája; országa építésén munkálkodott, amely uralma alatt olyan hatalomra és jólétre emelkedett, mint soha azelőtt. Sok kincset gyűjtött Isten házának építésére, és most életének minden munkája megsemmisüljön? Hosszú évek odaadó fáradozásának eredménye, az értelem, a buzgalom és az államférfiúi munkálkodás műve, pártütő fia ölébe hulljon, aki nem törődik se Isten dicsőségével, se Izrael jólétével? Mennyire természetesnek tűnhetett volna Dávid számára Isten ellen zúgolódni ezekben a nehéz órákban. {PP 737.3}
De ő saját bűnében látta megpróbáltatásai okát. Mikeás próféta szavaiból árad az a lelkület, amely Dávid szívét uralta: „Mert ha még a sötétségben ülnék is, az Úr az én világosságom. Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, amíg leperli peremet és meghozza ítéletemet.” (Mik. 7:8–9) És az Úr nem hagyta el Dávidot. Életének ez a fejezete, amikor a legkegyetlenebb igazságtalanságokat és sérelmeket kellett elszenvednie, alázatosnak, önzetlennek, nagylelkűnek, és engedelmesnek bizonyult. Egész élettörténetében ez volt a legnemesebb magatartása. Izrael uralkodója sohasem volt nagyobb a menny szemében, mint legmélyebb nyilvános megalázkodásának ebben az órájában. {PP 738.1}
Ha Isten büntetlenül hagyta volna Dávid bűnét, és engedte volna nyugodtan és békésen uralkodni, miután áthágta az isteni parancsolatokat, akkor a kételkedők és hitetlenek úgy hivatkozhatnának Dávid történetére, mint ami szégyenfoltja a Biblia vallásának. De azokkal a tapasztalatokkal, amelyeken Dávidnak át kellett mennie, az Úr megmutatja, hogy Isten nem nézheti el és nem mentegeti a bűnt. Sőt, Dávid története lehetővé teszi számunkra, hogy meglássuk azokat a nagy célokat is, amelyeket Isten bűnnel szenbeni eljárása közben szem előtt tart, még a legsúlyosabb ítéletek közepette is, és nyomon követhetjük kegyelmes, jóakaratú tervei teljesülését. Megfenyítette ugyan Dávidot, de nem pusztította el; a fenyítés tüzes kemencéje megtisztít, de nem emészt meg. Az Úr azt mondta: „Ha az én rendeléseimet megtörik, és meg nem tartják az én parancsolataimat: akkor vesszővel látogatom meg az ő bűnüket, és vereségekkel az ő álnokságukat. De az én kegyelmemet nem vonom meg tőle, és az én hűséges voltomban nem hazudom.” (Zsolt. 89:32–34) {PP 738.2}
Nemsokkal azután, hogy Dávid elhagyta Jeruzsálemet, Absolon és serege bevonult, és minden ellenállás nélkül elfoglalta Izrael erősségét. Khúsai az elsők között üdvözölte az újonnan megkoronázott uralkodót. A herceget meglepte és hízelgett neki atyja régi barátjának és tanácsosának behódolása. Absolon biztos volt a sikerében. Eddig minden a tervei szerint haladt, és mivel sietett megerősíteni trónját és megszerezni a nép bizalmát, szívesen fogadta Khúsait az udvarába. {PP 738.3}
Absolont már nagy haderő támogatta, de ezt legnagyobbrészt harchoz nem szokott emberek alkották. Eddig még nem vettek részt semmilyen összecsapásban. Akhitófel jól tudta, hogy Dávid helyzete távolról sem reménytelen. A nemzet nagy része még mindig hű volt hozzá; kipróbált harcosok vették körül, seregét pedig tehetséges és tapasztalt parancsnokok vezették. Akhitófel tudta, hogy az új király iránti lelkesedés első kitörését hanyatlás követi majd. Így okoskodott: Ha a lázadás elbukik, Absolon még mindig kibékülhet atyjával; akkor Akhitófelt, mint fő tanácsadót fogják majd főbűnösnek tartani a lázadásban; és rá mérik majd a legsúlyosabb büntetést. Hogy lehetetlenné tegye Absolon számára a visszalépést, Akhitófel olyan dolgot tanácsolt neki, amivel az egész nemzet szemében lehetetlenné teszi a kibékülést. Ez a minden hájjal megkent, elvtelen államférfi pokoli ravaszsággal arra ösztönözte Absolont, hogy vérfertőzéssel tetézze a pártütés bűnét. Egész Izrael láttára vegye el magának apja ágyasait, a keleti népek szokása szerint, így adva tudtára mindenkinek, hogy elfoglalta atyja trónját. Absolon elfogadta ezt a gonosz ajánlatot. Így teljesedett be Isten szava, amelyet prófétája által üzent Dávidnak: „Ímé én éppen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak… Mert te titkon cselekedtél, de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekszem azt.” (II. Sám. 12:11–12) Nem Isten ihlette ezeket a gaztetteket, de Dávid bűne miatt nem gyakorolta a hatalmát, hogy megakadályozza bekövetkezésüket. {PP 738.4}
Akhitófel nagy megbecsülésnek örvendett bölcsessége miatt, de nem rendelkezett az Istentől jövő értelemmel. „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme” (Péld. 9:10), és ez Akhitófelnek nem adatott meg, különben aligha alapozta volna a pártütés sikerét a vérfertőzés bűnére. A romlott szívű emberek úgy forralnak gonoszságot, mintha nem is lenne mindenható Gondviselés, hogy terveiket keresztezze. „Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket.” (Zsolt. 2:4) Az Úr kijelenti: „Nem engedtek az én tanácsomnak; megvetették minden én feddésemet. Esznek azért az ő útjoknak gyümölcséből, és az ő tanácsukból megelégednek. Mert az együgyűeknek pártossága megöli őket, és a balgatagoknak szerencséje elveszti őket.” (Péld. 1:30–32) {PP 739.1}
Miután sikerült biztosítania saját helyzetét, Akhitófel arra ösztönözte Absolont, hogy azonnal támadja meg Dávidot. „Engedj kiválasztanom tizenkétezer embert – mondta –, hogy felkeljek és üldözzem Dávidot ez éjjel. És megtámadom őt, míg fáradt és erőtlen kezű; megrettentem őt és megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm és visszavezetem te hozzád az egész népet.” A király tanácsosai jóváhagyták ezt a tervet. Ha végrehajtják, Dávidot bizonyosan megölik, hacsak az Úr közvetlenül be nem avatkozik a megmentésére. De Akhitófelénél nagyobb bölcsesség irányította az eseményeket. „Az Úr parancsolta pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala, hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra.” {PP 739.2}
Khúsait nem hívták a tanácskozásra, ő pedig nem akart hívatlanul odatolakodni, nehogy kémkedés gyanújába keveredjen. De miután az egybegyűltek szétoszlottak, Absolon, aki nagyra tartotta atyja tanácsadójának véleményét, elétárta Akhitófel tervét. Khúsai látta, hogyha a javasolt tervet megvalósítják, Dávid elveszett. Azt mondta: „Nem jó tanács az, amelyet Akhitófel ez egyszer adott. És mondta Khúsai: Tudod magad, hogy a te atyád és az ő emberei igen erős vitézek és igen elkeseredett szívűek, mint a kölykeitől megfosztott medve a mezőn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó ember, aki nem alszik a néppel együtt. Ilyenkor ő valami barlangban lappang, vagy valami más helyen.” Úgy érvelt, hogyha Absolon erői üldözőbe veszik Dávidot, nem fognák el a királyt; és ha vereséget szenvednének, az elvenné bátorságukat, és az nagy kárt okozna Absolon ügyének. „Mert – mondta – az egész Izráel tudja, hogy a te atyád igen erős vitéz, és azok is, akik vele vannak, erős vitézek.” Olyan tervet javasolt, amely vonzó volt a hiú és önző természet számára, amely szereti a hatalmát mutogatni. „Én azt tanácsolom, hogy gyűjtsd magadhoz egész Izráelt Dántól fogva mind Bérsebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el a hadba. Akkor azután támadjuk meg őt azon a helyen, ahol található, és úgy lepjük meg őt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül, akik vele vannak, egy se maradjon meg. Ha pedig városba szaladna, mind az egész Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak egy kövecskét se találjanak ott.” {PP 740.1}
„És mondta Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsai tanácsa az Akhitófel tanácsánál.” De volt valaki, akit nem lehetett becsapni – valaki, aki tisztán látta Absolon végzetes tévedésének a következményét. Akhitófel tudta, hogy a lázadók ügye elveszett. Azt is tudta, hogy bármi lesz is a herceg sorsa, nincs remény a tanácsadó számára, aki a legnagyobb bűnökben felbújtó volt. Akhitófel bátorította Absolont a pártütésben; a legutálatosabb gonoszságot tanácsolta neki, hogy atyjára szégyent hozzon; ő sürgette Dávid megölését és tervelte ki a végrehajtását; és ő vágta el a királlyal való megbékélés utolsó lehetőségét is a herceg számára; és most vele szemben mást részesítettek előnyben. Féltékenységében, haragjában és kétségbeesésében, Akhitófel „felkelvén elméne házához, az ő városába; s elrendezvén házanépének dolgát, megfojtá magát, és meghala”. Ide vezetett annak az embernek a bölcsessége, aki minden kiemelkedő adottsága mellett is nem Istent tette tanácsosává. Sátán kecsegtető ígéretekkel csábítja az embereket, de végül minden lélek rádöbben majd, hogy „a bűn zsoldja halál” (Rm. 6:23). {PP 741.1}
Khúsai, mivel nem volt biztos benne, hogy az állhatatlan király követi-e a tanácsát, nem vesztegette az időt, hanem azonnal figyelmeztette Dávidot, hogy késedelem nélkül meneküljön a Jordánon túlra. Üzenetet küldött a papoknak, akik azt azután fiaikkal továbbították: „Ilyen, s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak, én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam. Azért… Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején, hanem inkább menj át, hogy valamiképpen el ne nyelettessék a király és az egész nép, amely vele van.” {PP 741.2}
Mit érezhetett az apa és király, akit oly kegyetlen igazságtalanság ért ebben a rettenetes veszedelemben? Egy „igen erős vitéz”, egy katonaember, egy király, akinek a szava törvény volt, akit a fia, akit szeretett, akinek mindent megadott és akiben oktalanul megbízott, elárult, miközben alattvalói, akiket a tiszteletnek és a hűségnek a legszorosabb kötelékei fűztek hozzá, igazságtalanok voltak iránta, és elhagyták – milyen szavakkal öntötte ki Dávid, amit a lelkében érzett? Legsötétebb megpróbáltatásának ebben az órájában Dávid szíve Istenben nyugodott meg, és így énekelt: {PP 741.4}
„Uram! mennyire megsokasodtak ellenségeim!
Sokan vannak a reám támadók!
Sokan mondják az én lelkem felől:
Nincs számára segítség Istennél.
De te, óh Uram! pajzsom vagy nekem,
Dicsőségem, az, aki felmagasztalja az én fejemet.
Felszóval kiálték az Úrhoz,
És Ő meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről.
Én lefekszem és elalszom;
Felébredek, mert az Úr támogat engem.
Nem félek sok ezernyi néptől sem,
Amely köröskörül felállott ellenem…
Az Úré a szabadítás;
Legyen a te népeden a te áldásod.” (Zsolt. 3:2–9)
{PP 742.1}
Dávid és erői Mahanaimba vonultak vissza, amely Isbóseth királyi székhelye volt. Ez egy jól megerősített, hegyvidékkel körülvett város volt, amely háború esetén kedvező visszavonulási lehetőséget biztosított. A terület bő termést ígért, és a nép Dávid ügyét támogatta. Itt sok híve csatlakozott hozzá, miközben a törzs gazdag főemberei bőségesen ellátták őket élelemmel és más terményekkel, amelyekre szükségük volt. {PP 742.3}
Khúsai tanácsa elérte célját, alkalmat adva Dávidnak a menekülésre, de a hirtelen és türelmetlen Absolon nem sokáig tudta türtőztetni magát, és csakhamar apja üldözésére indult. „Átkele Absolon a Jordánon, ő és Izráelnek férfiai mindnyájan ő vele.” Absolon Amasát, Dávid húgának, Abigailnak a fiát tette meg fővezérévé. Serege nagy volt, de fegyelmezetlen, és gyengén felkészült ahhoz, hogy apja kipróbált katonáival szembeszálljon. {PP 742.4}
Dávid három, a Joáb, Abisai és a gitteus Ittai parancsnoksága alatt álló részre osztotta haderejét. Az volt a szándéka, hogy maga vezeti harcba a seregét, de ez ellen a tisztjei, a tanácsadók és a nép is élénken tiltakoztak. „Ne jöjj – mondották néki –, mert ha netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk is, velünk semmit sem gondolnak; de te teszel annyit, mint mi tízezren: Jobb azért, hogy te a városból légy nekünk segítségül. Mondta nékik azért a király: Ami néktek jónak tetszik, én azt mívelem.” {PP 742.5}
A város falairól jól lehetett látni a lázadók hadseregének hosszú sorait. A trónbitorlót hatalmas sereg kísérte, amelyhez képest Dávid erői maroknyinak tűntek. Mégis, amikor a király az ellenséges erőkre pillantott, legfőbb gondolata nem a korona és a királyság, vagy saját élete volt, amelyek a csata kimenetelétől függtek. Az apa szívét a lázadó fia iránti szeretet és szánakozás töltötte el. Amikor a sereg kivonult a városkapukon, Dávid azzal bátorította hűséges katonáit, hogy bízzanak, mert Izrael Istene majd megadja nekik a győzelmet. De még itt sem tudta elnyomni Absolon iránti szeretetét. Amikor Joáb, aki már vagy száz csatateret hagyott el győztesen az első oszlopot vezetve, elhaladt királya mellett, és meghajtotta büszke fejét, hogy meghallgassa az uralkodó utolsó parancsát, akkor az remegő hangon ezt mondta: „Az én fiammal, Absolonnal énérettem kíméletesen bánjatok!” Abisai és Ittai ugyanilyen parancsot kapott: „Az én fiammal, Absolonnal énérettem kíméletesen bánjatok!” De a király aggodalma, ami azt a benyomást keltette, hogy Absolon drágább neki, mint a királysága, sőt még a trónjához hű alattvalóinál is drágább, csak fokozta a katonák ellenszenvét a gonosz fiúval szemben. {PP 743.1}
A csatára egy, a Jordánhoz közeli erdőben került sor, amelyben Absolonnak serege nagysága csak hátrányt jelentett. Az erdő sűrű bozótosai és mocsarai között ezek a fegyelmezetlen egységek zavarodottá és irányíthatatlanná váltak. „És megveretett ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy veszteség volt azon a napon, mintegy húszezer emberé.” Absolon, látva, hogy a csatát elvesztette, futásnak eredt, azonban a fejénél fogva fennakadt egy terebélyes fa ágai között, és az öszvére elfutott alóla, ő pedig ott maradt függve, ellenségeinek kiszolgáltatva. Ebben a helyzetben talált rá egy katona, aki a király haragjától félve nem bántotta Absolont, hanem jelentette Joábnak, hogy mit látott. Joábnak nem voltak lelkiismereti aggályai. Valaha barátok voltak Absolonnal, kétszer eszközölte ki számára a Dáviddal való kibékülést, de Absolon szégyenletesen elárulta a bizalmat. Absolon Joáb közbenjárása révén elért kedvezményei nélkül sohasem került volna sor erre a pártütésre, és annak minden borzalmára. Joábnak most hatalmában állt, hogy egy csapásra megsemmisítse minden gonoszság okozóját. „És vett három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lőtte… Absolont pedig felvették és vetették őt az erdőn egy nagy verembe, és igen nagy rakás követ vetettek reá.” {PP 743.2}
Így vesztek el, akik pártütést szítottak Izraelben. Akhitófel önkezével vetett véget életének. A fejedelmi Absolont, akinek ragyogó szépsége Izrael büszkesége volt, ifjúságának virágában ölték meg, holttestét egy gödörbe dobták, és kőrakással borították örök szégyenül. Absolon még életében emlékoszlopot emelt magának a királyok völgyében, de a sírját jelölő egyedüli jel ez a kőrakás volt a vadonban. {PP 744.1}
A város falán álló őrszem, miközben a csatateret figyelte, egy egyedül futó férfit vett észre. Hamarosan egy másikat is megpillantott. Amikor az első közelebb ért, az őr lekiáltott a kapu mellett várakozó királynak: „Amint látom, az elsőnek olyan a futása, mint Akhimásnak, a Sádók fiának. És mondta a király: Jó ember az és jó hírrel jön. Kiáltva azért Akhimás és mondta a királynak: Békesség! És meghajtotta magát arccal a földre a kiráy előtt és mondta: Áldott az Úr, a te Istened, ki kezedbe adta az embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen.” A király sürgető kérdésére – „Hogy van Absolon fiam?” – Akhimás kitérő választ adott. {PP 744.3}
Megérkezett a második követ, és így kiáltott: „Ezt üzenik a királynak, az én uramnak, hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, akik ellened támadtak.” Az atya ajkáról újra elhangzott a sürgető kérdés: „Hogy van Absolon fiam?” A követ képtelen volt leplezni a súlyos hírt, és azt válaszolta: „Úgy legyenek az én uramnak, a királynak minden ellenségeik, és valakik te ellened gonoszul feltámadnak, mint a te fiad”. Ez elég volt. Dávid nem kérdezett többet, hanem lehajtott fejjel „felment a kapu felett való házba és sírt, és ezt mondta mentében: Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam Absolon! Bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!” {PP 744.4}
A csatatérről visszatérő győztes sereg a városhoz közeledett, és a dombok diadalkiáltásuktól visszhangoztak. De amikor beléptek a városkapun, elhalt a kiáltás, leeresztették zászlóikat, és földre szegezett tekintettel vonultak tovább, inkább egy vereséget szenvedett, semmint győztes seregre emlékeztetve. Mert a király nem várt a kapuban, hogy üdvözölje őket, hanem síró jajgatása volt hallható a kapu feletti házból: „Szerelmes fiam Absolon! édes fiam, édes fiam Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon édes fiam, szerelmes fiam!” {PP 745.1}
Joáb felháborodással telt meg. Isten okot adott nekik az örömre és vigasságra; az Izraelben valaha ismert legnagyobb lázadást leverték; és ez a nagy győzelem mégis gyászra fordult egy olyan valaki miatt, akinek a bűne emberek ezreinek a vérébe került. A durva, nyers modorú parancsnok odament a királyhoz és bátran így szólt: „Megszégyenítetted e mai napon minden te szolgádnak orcáját, kik e mai nap a te lelkedet megszabadították, és a te fiaidnak és leányidnak lelkeit… szeretvén azokat, akik téged gyűlölnek és gyűlölvén azokat, akik téged szeretnek; mert kijelentetted ma, hogy előtted a vezérek és szolgák mind semmik; mert tapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, ha mi mindnyájan meghaltunk volna is ma, jobbnak tetszenék néked. Azért most kelj fel, menj ki és szólj kedvük szerint a te szolgáidnak; mert esküszöm az Úrra, hogy ha ki nem jössz, ez éjjel egy ember sem marad melletted, és ez gonoszabb lesz reád nézve mindama nyomorúságnál, mely veled történt ifjúságodtól fogva mind e mai napig.” {PP 745.3}
