A moábitákat Izrael mindeddig nem fenyegette, mégis baljós előérzettel figyelték mindazt, ami a környező országokban történt. Az emoreusokat, akik elől nekik meg kellett hátrálniuk, legyőzték a héberek, és a terület, amelyet az emoreusok Moábtól elvettek, most Izrael tulajdona volt. Básán seregei meghátráltak a felhő takarta titokzatos hatalom előtt, és a héberek elfoglalták az óriási erődöket. A moábiták nem merték megkockáztatni, hogy megtámadják őket. Fegyverrel reménytelen volt felvenni a küzdelmet az Izraelt támogató természetfeletti hatalommal. De a fáraóhoz hasonlóan elhatározták, hogy varázslattal próbálják meghiúsítani Isten terveit. Átkot akartak hozni Izraelre. {PP 438.2}
A moábitákat és midiánitákat nemzeti és vallási kötelékek fűzték egymáshoz. Bálák, a moábiták királya felébresztette a testvérnép félelmét, és a következő üzenettel akarta biztosítani Izrael elleni együttműködésüket: „Elnyalja ez a sokaság minden mi környékünket, amiképpen elnyalja az ökör a mezőnek pázsitját.” (IV. Móz. 22:4) {PP 438.3}
A Mezopotámiában lakó Bálámról mindenütt az a hír járta, hogy természetfeletti erővel rendelkezik, ezért a moábiták elhatározták, hogy segítségül hívják. Moáb és Midián követei elindultak a hegyeken és sivatagokon át vezető hosszú útjukon Mezopotámia felé, és amikor megtalálták Bálámot, átadták neki királyuk üzenetét: „Ímé nép jött ki Egyiptomból és ímé ellepte a föld színét, és megtelepszik énellenemben. Most azért, kérlek, jöjj el és átkozd meg érettem a népet, mert erősebb nálamnál; talán erőt vehetek rajta, megverjük őt, és kiűzhetem őt e földből; mert jól tudom, hogy akit megáldasz, meg lesz áldva, és akit megátkozol, átkozott lesz.” {PP 439.1}
Bálám egykor jó ember és Isten prófétája volt, de hitehagyóvá vált, és a kapzsiság bűne eluralkodott rajta, azonban még mindig a Magasságos szolgájának vallotta magát. Tudomása volt arról, mit tett Isten Izraelért. Amikor a követek elmondták neki küldetésük célját, jól tudta, hogy kötelessége Bálák ajánlatát visszautasítani és a követeit elbocsátani. De vakmerően játszott a kísértéssel, és a követeket ott marasztalta éjjelre, s azt mondta, nem adhat határozott feleletet, míg az Úr tanácsát ki nem kérte. Bálám tudta, hogy az ő átka nem árthat Izraelnek. Isten van velük, és amíg hűek maradnak az Úrhoz, sem földi ellenség, sem a gonosz hatalma nem árthat nekik. De a követek szavai hízelegtek hiúságának: „Akit te megáldasz, áldott lesz, akit pedig megátkozol, az átkozott lesz.” A drága ajándékok és a kilátásba helyezett gazdag ígéretek felcsigázták kapzsiságát. Mohón elfogadta a felajánlott kincseket, majd miközben vallotta, hogy szigorúan Isten akaratának engedelmeskedik, megkísérelt eleget tenni Bálák kívánságának. {PP 439.2}
„Bálám kedvelte a gonoszság díját.” (II. Pt. 2:15) A kapzsiság bűne, amely Isten szerint bálványimádás, köpönyegforgatóvá tette, és ez az egy bűne teljesen Sátán hatalmába adta. Ez okozta a vesztét. A kísértő mindig világi javakat és méltóságot ígér, hogy az embereket elcsábítsa Isten szolgálatából. Azt mondja nekik, hogy a túlzott lelkiismeretesség fosztja meg őket a boldogulástól. Így sokakat rábír, hogy elhagyják a szigorú becsületesség útját. Egy ballépés után könynyebb elkövetni a másodikat, és egyre merészebbé válik az ember. A legvakmerőbb dolgokat meri megtenni, ha egyszer átadta magát a hatalomvágy és fösvénység bűnének. Sokan azzal áltatják magukat, hogy ha valamely világi előny kedvéért egy időre le is térnek az igazság útjáról, miután céljukat elérték, tetszés szerint változtathatnak majd életmódjukon. Ezek az emberek belesétálnak Sátán csapdájába, és ritkán fordul elő, hogy megszabadulnak belőle. {PP 439.5}
Amikor a követek jelentették Báláknak, hogy a próféta nem jött velük, nem mondták el, hogy Isten tiltotta meg neki. Feltételezve, hogy Bálám nagyobb jutalom és kitüntetés reményében vonakodik csupán, a király több, magasabb rangú fejedelmet küldött hozzá, és még nagyobb kitüntetést helyezett kilátásba, sőt felhatalmazta követeit, hogy minden feltételt teljesítsenek, amelyet Bálám kíván. Bálák sürgető üzenete így hangzott: „Kérlek, ne vonakodj eljönni hozzám! Mert igen-igen megtisztellek téged, és akármit mondasz, megcselekszem. Jöjj el azért, kérlek, és átkozd meg értem a népet.” {PP 440.1}
Bálám másodszor is próbára tétetett. A követek nyomatékos kérésére adott felelete nagy lelkiismeretességről és becsületességről tanúskodott: biztosította őket, hogy nincs annyi arany és ezüst, amennyiért hajlandó volna Isten akarata ellen cselekedni. De vágyott eleget tenni a király kívánságának, és bár Isten határozott akaratát egyszer már megtudta, tartóztatta a követeket, hogy még egyszer megkérdezhesse az Urat – mintha a Mindenható ember volna, akit rá lehet beszélni valamire. {PP 440.2}
Éjszaka újból megjelent az Úr Bálámnak, és így szólt hozzá: „Ha azért jöttek e férfiak, hogy elhívjanak téged, kelj fel, menj el velük; de mindazonáltal azt cselekedjed, amit mondok majd néked.” Az Úr megengedte Bálámnak, hogy bizonyos pontig saját akaratát kövesse, mivel olyan kitartóan ragaszkodott hozzá. Nem törekedett arra, hogy Isten akaratát cselekedje, hanem saját útját kívánta követni, és ehhez az Úr szentesítését megszerezni. {PP 440.3}
Manapság ezrével vannak, akik ugyanezt az utat járják. Kötelességük felismerése nem esne nehezükre, ha az összhangban lenne hajlamaikkal. Világosan tárul eléjük a Bibliából, vagy tisztán megmutatják az adott körülmények és az értelem. De mivel ezek a bizonyítékok ellenkeznek a kívánságaikkal és hajlamaikkal, gyakran félreteszik őket, és Isten elé mennek, hogy kötelességük felől tudakozódjanak. Látszólag nagy lelkiismeretességgel, hosszan imádkoznak világosságért. De Isten nem csúfoltatik meg! Gyakran engedi, hogy az ilyen emberek saját kívánságaikat kövessék és elszenvedjék azok következményeit. „De nem hallgatott népem az én szómra… Otthagytam azért őt szívüknek keménységében, hogy járjanak a maguk tanácsa szerint.” (Zsolt. 81:12–13) Ha valaki világosan látja, mi a kötelessége, ne merjen az Úr elé állni azért imádkozva, hogy felmentést kapjon a végrehajtás alól. Inkább alázatos, engedelmes lelkülettel kérjen mennyei erőt és bölcsességet, hogy eleget tehessen kötelességének. {PP 440.4}
A moábiták népe romlott és bálványimádó volt, ám bűnük távolról sem volt olyan nagy a menny szemében, mint Bálámé. Mivel ő Isten prófétájának vallotta magát, mindenről, amit mondott, azt feltételezték, hogy az isteni akarat kijelentése. Ezért nem volt szabad tetszése szerint beszélnie, hanem azt az üzenetet kellett hirdetnie, amelyet Isten adott: „Azt cselekedd, amit én mondok majd néked” – hangzott az isteni parancs. {PP 441.1}
Bálám engedélyt kapott, hogy a követekkel mehessen, ha másnap érte jönnek. De azok Bálám késlekedésén bosszankodva, sőt újabb visszautasításra számítva visszaindultak hazájukba anélkül, hogy tovább tárgyaltak volna vele. Így a kérdés magától oldódott meg, és a prófétának nem kellett volna Bálák kívánságával tovább foglalkoznia. De Bálám elhatározta, hogy megszerzi magának a felajánlott díjat, és felnyergelve szamarát, amelyen utazni szokott, útnak indult. Félt, hogy Isten az adott engedélyt visszavonja, ezért sietve haladt, türelmetlenül, nehogy valamiképpen elveszítse a megígért jutalmat. {PP 441.2}
De „megállt az Úrnak angyala az útban, hogy ellenkezzék vele”. Az állat látta a mennyei követet, akit az ember nem vett észre, és letért az útról a mezőre. Bálám kegyetlen ütésekkel kényszerítette vissza az útra, de a szőlők között, amelyeket kétfelől falak védtek, újra megjelent az Isten angyala, és a szamár, ki akarván kerülni a fenyegető alakot, a falhoz szorította gazdája lábát. Bálámnak nem volt szeme meglátni a mennyei beavatkozást, és nem tudta, hogy Isten keresztezi az útját. Felbőszült, és irgalmatlanul ütlegelve a szamarat, továbbmenetelre kényszerítette. {PP 441.3}
„Egy szoros helyen, ahol nem volt út a kitérésre sem jobbra, sem balra”, ismét megjelent az angyal úgy, mint azelőtt, fenyegető állásban, s a szegény, rémülettől reszkető állat végleg megállt és földre rogyott gazdája alatt. Bálám haragja határtalan volt, és botjával még kegyetlenebbül ütlegelte az állatot, mint azelőtt. Isten most megnyitotta a szamár száját, és „az igavonó néma állat emberi szóval szólván, megakadályozta a próféta esztelenségét” (II. Pt. 2:16). „Mit vétettem neked? – mondta a szamár –, hogy immár harmadszor vertél meg engem.” {PP 442.1}
Bálám, a késleltetés miatti haragjában, mintha valami értelmes lénnyel beszélne, így szólt: „Mert megcsúfoltál engem! Vajha volna fegyver a kezemben, nyilván megölnélek most téged.” Íme az állítólagos varázsló, aki elindult, hogy egy egész népre átkot mondjon azzal a szándékkal, hogy megbénítsa az erejüket, még az őt hordozó állatot sem volt képes elpusztítani. {PP 442.2}
Bálám szemei ekkor megnyíltak, és megpillantotta Isten angyalát kivont pallossal a kezében, készen arra, hogy őt megölje. Rémülten „meghajtotta magát és arcra borult”. Az angyal így szólt hozzá: „Miért verted meg a te szamaradat most már három ízben? Ímé én azért jöttem ki, hogy ellenkezzem veled, mert veszedelmes ez az út előttem. És a szamár meglátott engem és kitért előlem most már három ízben; ha ki nem tért volna előlem, most meg is öltelek volna téged, őt pedig életben hagytam volna.” {PP 442.3}
Bálám annak a szegény állatnak köszönhette életét, amelyet olyan kegyetlenül bántalmazott. Az az ember, aki az Úr prófétájának vallotta magát, aki azt állította, hogy „szemei megnyíltak” és látja az „Istennek látását”, annyira elvakult a kapzsiság és becsvágy miatt, hogy nem vette észre Isten angyalát, akit a szamara is látott. „E világ istene megvakította a hitetlenek elméit.” (II. Kor. 4:4) Hány ilyen elvakult ember van?! Rohannak a tiltott utakon, áthágják Isten törvényét, és nem veszik észre, hogy Isten és angyalai ellenük vannak. Bálámhoz hasonlóan dühösek arra, aki romlásukat akarja megakadályozni. {PP 442.4}
Bálám az állat iránt tanúsított bánásmódjával kimutatta, milyen lélek lakik benne. „Az igaz az ő barmának érzését is ismeri, az istentelenek szíve pedig kegyetlen.” (Péld. 12:9) Kevesen ismerik fel a bűnt az állatok bántalmazásában, vagy a nekik hanyagságból okozott szenvedésben. Ugyanaz az Isten teremtette az állatot is, aki az embert, és „könyörületes Ő minden teremtményéhez” (Zsolt. 145:9). Az állatok az ember szolgálatára rendeltettek, de az embernek nincs joga ahhoz, hogy durva bánásmóddal vagy kegyetlen megterheléssel szenvedést okozzon nekik. {PP 442.5}
Az ember bűne miatt „az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög” (Rm. 8:22). Szenvedés és halál az osztályrésze nemcsak az emberi nemzetségnek, hanem az állatvilágnak is. Úgy illenék, hogy az ember a bűne által Isten teremtményeinek okozott szenvedést enyhíteni igyekezzék, ahelyett, hogy azt növelné. Aki az állatokat kínozza, mivel azok a hatalmában vannak, az gyáva és zsarnok egyszerre. Sátáni eredetű az a vágy, amely embereknek vagy oktalan állatoknak fájdalmat okozni igyekszik. Sokan azt gondolják, hogy kegyetlenkedésükre sohasem derül fény, mivel a szegény, néma állat nem tud beszélni. De ha az ilyen emberek szemei Báláméhoz hasonlóan megnyilatkozhatnának, látnák ott állni Isten angyalát tanúként, aki ellenük vall majd a mennyben. A mennyben feljegyzik a tetteket, és közeleg a nap, amelyen megítéltetnek Isten teremtményeinek kínzói. {PP 443.1}
Isten angyalát látva Bálám ijedten kiáltott fel: „Vétkeztem, mert nem tudtam, hogy te állsz előttem az útban. Most azért, ha nem tetszik ez néked, visszatérek.” Az Úr megengedte útjának folytatását, de értésére adta, hogy szavait isteni hatalom uralja majd. Isten bizonyítékot akart adni a moábitáknak, hogy az izraeliták a menny oltalma alatt állnak, és ezt a célt hatásosan szolgálta, amikor megmutatta, mennyire nincs hatalma Bálámnak Isten beleegyezése nélkül akár csak átkot mondani is rájuk. {PP 443.2}
Amikor Moáb királya értesült Bálám közeledtéről, nagy kísérettel ment elé országa határára. Csodálkozásának adott hangot, amiért Bálám olyan gazdag megjutalmazása ellenére is késlekedett eljönni, mire a próféta így felelt: „Ímé eljöttem hozzád. Most pedig szólhatok-e magamtól valamit? Ami mondanivalót Isten ad számba, azt mondom.” Bálám nagyon sajnálta ezt a korlátozást, attól félt, hogy nem viheti véghez szándékát. {PP 443.3}
Moáb királya országa fejedelmeinek kíséretében, nagy pompával vezette Bálámot Baál magas hegyére, ahonnan jól láthatta a héber sereget. Ott állt a próféta a magasban és szemlélte az izraeliták táborát. Milyen keveset tudtak a héberek arról, mi készül a közvetlen közelükben! Milyen keveset tudtak Isten gondviseléséről, amellyel éjjel-nappal körülvette őket. Milyen vak Isten népe! Milyen lassúak minden korban Isten szeretetének és irgalmasságának megértésére. Ha felismernék Isten csodálatos hatalmát, amely állandóan értük munkálkodik, nem telnék-e meg szívük hálával szeretetéért, hódolattal fenségének és erejének gondolatára? {PP 443.4}
Bálám ismerte valamelyest a héberek áldozati szertartásait, és azt remélte, hogy ha felülmúlja őket az áldozati ajándékok értékével, biztosíthatja Isten áldását, és végrehajthatja bűnös terveit. Ennyire megnyerték lelkét a bálványimádó moábiták bűnös szándékai. Bölcsessége balgatagsággá vált, lelki látása elhomályosult, végül engedett Sátán hatalmának és vakságot hozott önmagára. {PP 444.1}
„Szíriából hozatott engem Bálák,
Moábnak királya Kelet hegyeiről,
mondván: Jöjj, átkozd meg nékem Jákóbot,
és jöjj, szidalmazd meg Izraelt.
Mit átkozzam azt, akit Isten nem átkoz,
és mit szidalmazzam azt, akit az Úr nem szidalmaz?
Mert sziklák tetejéről nézem őt,
és halmokról tekintem őt,
ímé oly nép, amely maga fog lakni,
és nem számláltatik a nemzetek közé.
Ki számlálhatja meg a Jákób porát,
és Izrael negyedrészének számát?
Haljon meg az én lelkem az igazak halálával,
és legyen az én utolsó napom, mint az övé!”
{PP 444.4}
Izrael táborát szemlélve csodálattal látta jólétük bizonyságait. Neki úgy mutatták be őket, mint durva, szervezetlen tömeget, amely rablóbanda módjára lepi el az országot, és olyan, mint a pestis, rettegést jelent a környező nemzetek számára – de megjelenésük épp az ellenkezőjét mutatta. Látta nagy kiterjedésű és tökéletesen elrendezett táborukat, ahol minden az alapos rendről és fegyelemről tanúskodott. Látta, hogy milyen kegyelmesen bánik Isten Izraellel, és látta azokat a megkülönböztető jegyeket is, melyeket mint választott nép hordozott. Ez a nép nem maradhat meg a többi nép pogány hit- és életfelfogásánál, hanem mindenek fölé kell emeltetnie. „Olyan nép, amely maga fog lakni, és nem számíttatik a nemzetek közé.” Amikor ezek a szavak elhangzottak, Izraelnek még nem volt állandó lakhelye, és különleges szokásaik ismeretlenek voltak Bálám előtt. Mégis milyen találóan teljesedett be ez a prófécia Izrael későbbi történelmében! Fogságuk évei és a nemzetek közötti szétszóratásuk minden korszakában különös nép maradtak. Így Isten népe – az igazi, a lelki Izrael –, bár szétszórva él a nemzetek között, mégiscsak idegen és vándor ezen a földön, és otthona, országa a mennyben van. {PP 447.2}
De nemcsak a héber nép mint nemzet történelme mutattatott meg Bálámnak, hanem látta Isten igazi Izraelének fejlődését és növekedését, egészen az idők végezetéig. Látta Isten megkülönböztetett kegyelmét azok iránt, akik szeretik és félik Őt. Látta, hogyan támogatja majd őket az Úr, amikor belépnek a halál sötét völgyébe. Megpillantotta őket, amikor sírjaikból dicsőséggel, tisztességgel és halhatatlansággal megkoronázva jönnek majd elő. Látta a megváltottakat az újjáteremtett Föld hervadhatatlan szépségének örvendezve. Mindezt szemlélve kiáltotta: „Ki számlálhatja meg Jákób porát és Izrael negyedrészének számát?” Amikor látta a dicsőség koronáját a megváltottak homlokán és az arcukról sugárzó örömet, és előretekintett a tiszta boldogságra, a véget nem érő életre, ünnepélyes imát mondott: „Hadd haljak meg az igazak halálával, legyen az én utolsó napom, mint az övé!” {PP 447.3}
Ha Bálám hajlandó lett volna elfogadni az Isten által felkínált világosságot, akkor hűséges lett volna szavaihoz és minden kapcsolatot megszakít Moábbal. Nem tette volna továbbra is vakmerővé Isten kegyelme, hanem mély bűnbánattal tért volna meg Őhozzá. De Bálám kívánta a hamisság bérét, és eltökélte magában, hogy mindenáron megszerzi azt. {PP 448.1}
Bálák bizakodva várta a lesújtó átkot, amely mint megsemmisítő rontás hull majd Izraelre, és a próféta szavait hallva szenvedélyesen kiáltott fel: „Mit cselekszel énvelem? Hogy megátkozzad ellenségeimet, azért hoztalak téged, és ímé igen megáldottad őket!” Bálám igyekezett a szükségből erényt kovácsolni, és azt állította, hogy az Isten akarata iránti lelkiismeretességből mondta a szavakat, amelyeket az isteni hatalom kényszerített ajkaira. „Avagy nem arra kell-e vigyáznom, hogy azt szóljam, amit az Úr adott az én számba?” {PP 448.2}
Bálák még most sem tudta feladni szándékát. Azt gondolta, hogy a héberek hatalmas táborának impozáns látványa olyan mély benyomást tett Bálámra, hogy nem merte jövendölő hatalmát használni ellenük. A király elhatározta, hogy olyan helyre viszi a prófétát, ahonnan a tábornak csak egy kis részét láthatja. Ha rábírhatja Bálámot, hogy részenként átkozza meg őket, hamarosan az egész tábor elpusztul majd. Egy Piszga nevű magaslat tetején újabb kísérletet tettek. Itt szintén hét oltárt emeltek, és ugyanannyi áldozatot mutattak be rajtuk, mint első ízben. A király és a fejedelmek az áldozatok mellett maradtak, míg Bálám visszavonult, hogy találkozzon Istennel. A prófétára ismét a menny üzenetét bízták, amelyet nem volt hatalma megmásítani. {PP 448.3}
„Nem ember az Isten, hogy hazudjék,
és nem embernek fia, hogy megváltozzék.
Mond-é Ő valamit, hogy meg ne tenné?
Ígér-é Ő valamit, hogy azt ne teljesítené?
Ímé parancsolatot vettem, hogy áldjak;
ha Ő áld, én azt meg nem fordíthatom.
Nem vett észre Jákóbban hamisságot,
és nem látott gonoszságot Izraelben.
Az Úr, az ő Istene van ővele
és királynak szóló rivalgás hangzik őbenne.”
{PP 448.5}
A látomástól megrettenve Bálám felkiáltott: „Nem fog a varázslás Jákóbon, sem a jövendölés Izraelen!” Ez a nagy hírű mágus a moábiták kívánságának megfelelően kipróbálta varázslói hatalmát, de éppen ekkor hangzott el Izraelről: „Ímé, milyen nagy csodát mívelt az Isten!” Amíg Isten oltalma alatt állnak, semmilyen nép nem vehet erőt rajtuk, még ha Sátán minden hatalma támogatja is. Az egész világot csodálatra késztette Isten különleges munkája, amelyet népe érdekében végzett. Isten hatalma annyira ellenőrzése alá vonhat egy embert, aki a bűnös út követésére adta magát, hogy átkok helyett a leggazdagabb és legdrágább ígéreteket kénytelen kimondani a magasztos és szenvedélyes költészet nyelvén. Az Izrael iránt megnyilvánult isteni kegyelem a biztosítéka, hogy az Úr minden időben oltalmazó gondoskodásával veszi körül hűséges és engedelmes gyermekeit. Amikor Sátán gonosz embereket indít arra, hogy Isten népét hamis fényben tüntessék fel, zaklassák vagy megsemmisítsék, emlékezzenek erre az eseményre, bátorítsa őket, és erősítse az Úrba vetett hitüket. {PP 449.1}
Moáb királya elkeseredetten kiáltotta: „Se ne átkozd, se ne áldjad őt!” Mégis volt még egy kis reménye, és elhatározta, hogy egy utolsó kísérletet tesz. Most a Peór hegyére vezette Bálámot, ahol Baálnak, a feslettségekkel tisztelt istenüknek a temploma állt. Itt ugyanannyi oltárt építettek és ugyanannyi áldozatot mutattak be, mint korábban. De Bálám most nem vonult el, hogy Isten akaratát megtudja. Nem színlelte tovább a varázslót, hanem az oltárok mellett állva oldalt pillantott Izrael sátraira. Isten Lelke újból megihlette, és isteni üzenet hagyta el ajkát: {PP 449.2}
„Mily szépek a te sátoraid, óh Jákób,
a te hajlékaid, óh Izrael!
Mint kiterjesztett völgyek,
mint kertek a folyóvíz mellett,
mint az Úr plántálta áloék,
mint cédrusfák a vizek mellett!
Víz ömledez az ő vedreiből,
vetéseit bő víz öntözi;
királya nagyobb Agágnál,
és felmagasztaltatik az ő országa.
Isten hozta ki Egyiptomból,
az Ő ereje mint a vadbivalyé:
megemészti a pogányokat, az ő ellenségeit,
csontjaikat megtöri,
és nyilaival általveri.
Lehever, nyugszik, mint a hím oroszlán,
és mint nőstény oroszlán;
ki serkenti fel őt?
Aki áld téged, áldott lészen,
és aki átkoz téged, átkozott lészen.”
{PP 449.3}
Isten népét a próféta néhány gyönyörű természeti képpel mutatta be. Termékeny, gazdag aratást adó völgyekhez, kiapadhatatlan forrással öntözött kerthez, illatozó olaj- és cédrusfákhoz hasonlította Izraelt. A libanoni cédrust Kelet minden népe tisztelte. Ennek a fának a rokonai a föld minden országában megtalálhatók, a sarkvidékektől a meleg égövig. Kedveli a forróságot, mégis dacol a hideggel, bőségesen virágzik a folyómelléken, és ott magasodik a száraz, szomjas pusztában is. Gyökerét mélyen a sziklába fúrja, és ellenáll a viharnak. Levelei akkor is frissen zöldellnek, amikor más fáét elpusztítja már a tél lehelete. Libanon cédrusa minden fa közül kitűnik erejével, szilárdságával és elpusztíthatatlanságával; és ez a jelképe azoknak, akiknek „életük el van rejtve együtt a Krisztussal az Istenben” (Kol. 3:3). A Szentírás azt mondja: „Az igaz virágzik, mint a pálmafa, növekedik, mint a cédrus a Libánonon.” (Zsolt. 92:13) Isteni kéz emelte királlyá a cédrust az erdő fái fölé. „A ciprusok nem voltak hasonlók ágaihoz, és a platánoknak nem volt olyan gallya, mint neki” (Ezék. 31:8), semmilyen fa nem hasonlít hozzá Isten kertjében. A királyi hatalmat gyakran ábrázolja a cédrusfa, és hogy a Szentírás ehhez a fához hasonlítja az igazakat, azt mutatja, hogyan tekint a menny azokra, akik Isten parancsolatait megtartják. {PP 450.1}
Bálám azt jövendölte, hogy Izrael királya hatalmasabb lesz Agágnál. Ez volt a neve az amálekiták királyainak, akik ebben az időben nagy nemzet voltak, de Izrael, ha hű marad mindenható Istenéhez, minden ellenségét legyőzi majd. Isten Fia volt Izrael királya, s az Ő trónja egykor a földre helyeztetik, és hatalma minden földi királyság fölé emelkedik. {PP 450.2}
A próféta beszédeit hallva Bálákot csalódás, félelem és harag töltötte el. Felháborodott, hogy Bálám kedvező válasszal hitegette, holott már rég eldőlt minden – ellene. Megvetéssel tekintett a próféta megtévesztő, képmutató viselkedésére, és dühösen kiáltotta: „Most azért fuss a te helyedre! Mondottam, hogy igen megtisztellek téged, de ímé megfosztott téged az Úr a tisztességtől.” A válasz az volt, hogy a királyt előre figyelmeztették: Bálám nem mondhat mást, mint ami Istentől adatik neki. {PP 450.3}
Bálám, aki gazdagság és jutalom reményében kereste fel Moáb királyát, kegyvesztetten és csalódottan tért vissza maga választotta küldetéséből, ráadásul abban a tudatban, hogy Isten haragját is magára vonta. Hazájába érve elhagyta Isten Lelkének hatalma, és az eddig épphogy féken tartott kapzsiság eluralkodott rajta. Kész volt bármilyen eszközhöz folyamodni, csak hogy a Bálák ígérte jutalmat megszerezhesse. Tudta, hogy Izrael jóléte Isten iránti engedelmességétől függ, és csak úgy lehet legyőzni, ha bűnre csábítják. Elhatározta hát, hogy megszerzi Bálák jóindulatát, és tanácsot ad a moábitáknak, hogyan hozhatnak átkot Izraelre. {PP 451.4}
Haladéktalanul visszatért Moáb földjére, és a király elé tárta terveit. Maguk a moábiták is meg voltak győződve, hogy amíg Izrael hű marad az Úrhoz, addig Ő a pajzsuk lesz. A Bálám által javasolt terv lényege az volt, hogy az izraelitákat bálványimádásra csábítják, és ezáltal elszakítják Istentől. Ha sikerül rávenni őket, hogy a Baál és Astarót kultuszának erkölcstelen szertartásain részt vegyenek, mindenható védelmezőjük ellenségükké válik, és hamarosan zsákmányul esnek a környék vad, háborúskodó nemzeteinek. Ezt a tervet a király készséggel elfogadta, Bálám pedig ottmaradt, hogy elgondolása megvalósításánál segédkezzen. {PP 451.5}
Bálám tanúja lett ördögi terve sikerének. Látta, hogyan látogatta meg Isten átka a népét, és miként pusztultak el Izrael ezrei ítélete alatt. De az isteni igazságosság, amely nem hagyta büntetlenül a bűnt Izraelben, a kísértőt sem engedte menekülni. Izrael midiánitákkal vívott harcában Bálám is elesett. Ezt a közeli végét érezte, amikor az izraeliták táborát szemlélve így kiáltott fel: „Haljon meg az én lelkem az igazak halálával, és legyen végem hasonló az övéhez!” Azonban nem az igazak életét választotta, és Isten ellenségeinek végzete lett az övé. {PP 451.6}
Bálám sorsa hasonló Júdáséhoz, és a jellemükben is figyelemre méltó a hasonlóság. Mindketten azon fáradoztak, hogy összeegyeztessék Isten és a Mammon szolgálatát, de egyikük sem érte el célját. Bálám elismerte az igaz Istent, és vallotta, hogy Őneki szolgál; Júdás hitt Jézusban mint Messiásban, és csatlakozott követőihez. De Bálám az Isten szolgálatát gazdagság és világi méltóság megszerzésére akarta felhasználni, s amikor ez nem sikerült, megbotlott, elbukott és összetört. Júdás abban reménykedett, hogy Krisztussal fenntartott kapcsolata révén gazdagságot és méltóságot nyer majd abban a földi országban, amelyet a Messiás alapít. Reményei meghiúsulása hitehagyásba és pusztulásba kergette. Bálám és Júdás nagy világossággal rendelkeztek és nagy kiváltságokat élveztek, de egyetlen dédelgetett bűn az egész jellemüket megmételyezte és vesztüket okozta. {PP 452.1}
Veszedelmes dolog Krisztustól idegen jellemvonásnak helyet adni a szívben! Egyetlenegy el nem hagyott bűn is lassan-lassan lealacsonyítja a jellemet, nemes erejét a Gonosz kívánságának rendelve alá. A lelkiismeret elhallgattatása valamely kérdésben, egyetlen rossz szokás megtűrése, egy kötelesség figyelmen kívül hagyása rést üt a lélek védőbástyáján, és utat nyit Sátánnak, hogy betörjön és félrevezessen bennünket. Az egyedüli biztos út a megmaradásra: naponta őszinte szívvel imádkozni, amint Dávid tette: „Ragaszkodtak lépteim a Te ösvényeidhez, nem ingadoztak lábaim.” (Zsolt. 17:5) {PP 452.2}
