1893. október 3.

Leckék a pusztai egyházról

E. G. White {RH October 3, 1893}   

EGW {RH October 3, 1893}   

Szeretnénk bemutatni nektek azokat a nehézségeket, melyeken a pusztai egyház átment. Nem volt hitük, és amikor próbára tétettek, akkor zúgolódtak és lázadoztak. Keménynyakúak voltak. Míg Mózes a hegyen volt, addig a nép, amelyet azért hoztak ki Egyiptomból, hogy Istent szolgálja, gyalázatot hozott rá az aranyborjú imádásával. Áron megengedte ezt a bálványimádást, mivel félt szembeszállni velük és visszautasítani kérésüket, hogy istent csináljon nekik imádat céljára. Áron ezzel gyenge jellemről tett bizonyságot. Mózest helyettesítette és felelős volt a gyülekezetért, de nem vezette őket. Nem tagadta meg a beleegyezését, amikor bálványt akartak állítani. Az aranyborjú imádásával Izráel súlyosan vétkezett, az Úr pedig megbüntette a népet, és legbűnösebbek közül 3000 embert megöltek. {RH October 3, 1893, par. 1}   

Mózes így szólt Izráelhez: „Nagy bűnt követtetek el, most azért felmegyek az Úrhoz, talán kegyelmet nyerhetek a ti bűneiteknek. Megtére azért Mózes az Úrhoz, és monda: Kérlek! Ez a nép nagy bűnt követett el: mert aranyból csinált magának isteneket. De most bocsásd meg bűnöket; ha pedig nem: törölj ki engem a te könyvedből, a melyet írtál. És monda az Úr Mózesnek: A ki vétkezett ellenem, azt törlöm ki az én könyvemből.” Jó lesz, ha az egész történetet figyelmesen elolvassuk, és elménkbe véssük azokat a tanulságokat, amelyekre ez a különleges eset tanít bennünket. (Olvassuk el Mózes 2. könyve 32-34-ik fejezeteit.) Az Úr nem pusztította el a népét, hanem megbüntette azokat, akik bűnt követtek el. Mózesnek viszont megnyilatkozott és kinyilatkoztatta a jellemét. {RH October 3, 1893, par. 2}   

Mózes 4. könyve 12. fejezete beszámol Áron és Miriám viselkedéséről, amikor Mózes ellen szóltak. „És mondának: Avagy csak Mózes által szólott-é az Úr? avagy nem szólott-é mi általunk is? És meghallá az Úr.” Az Úr ismer minden irigy érzést, minden dédelgetett féltékenységet, mivel Ő olvas a szívben és meghall minden szót, amelyet azok ellen szólnak, akikre Ő helyezte a munka terhét. Mennyi gonosz beszéd hangzik el még azok szájából is, akiknek a munkában igen kevés tapasztalatuk van és Isten dolgaihoz kevéssé értenek, akikben kevéssé tudatosultak ügyének szent kívánalmai. Azok, akik nem ittak az igazság forrásának mélyéből, és nem szereztek tapasztalati ismereteket a szent dolgokról, szabadnak érzik magukat azok kritizálására, akiket az Úr különleges módon használ fel munkájának végzésére. Még az ifjúság is, fiatal férfiak és nők igen kevés tisztelettel és megbecsüléssel viseltetnek, és nyegle megjegyzéseket tesznek Isten választott hírnökeire, üres beszédeik és pletykáik tárgyává téve a nevüket. Ízekre szedik szavaikat és ítélkeznek felettük, amikor összejönnek. Vajon tudatában vannak-e annak, hogy ez sérti Istent? Ha megemlékeznének arról, hogy minden kiejtett szavuknak Tanúja van, és hogy „meghallá az Úr”, akkor kevésbé dőlne belőlük a szó azokról, akiket Isten felhasznál az Ő munkájában, és akik a Tőle kapott felelősségek súlyát hordozzák. De a tisztelet és megbecsülés kiművelhető. Egyedül az Úr Lelke képes reformációt munkálni azokban, akik nem tisztelik a szent dolgokat, hogy így tiszteletet tanúsítsanak azok iránt, akiket Isten felhasznál a munkájában. {RH October 3, 1893, par. 3}   

„Mindjárt monda azért az Úr Mózesnak, Áronnak és Miriámnak: Menjetek ki ti hárman a gyülekezetnek sátorába; és kimenének ők hárman. Akkor leszálla az Úr felhőnek oszlopában, és megálla a sátornak nyílásánál; és szólítá Áront és Miriámot, és kimenének mindketten. És monda: Halljátok meg most az én beszédeimet: Ha valaki az Úr prófétája közöttetek, én megjelenek annak látásban, vagy álomban szólok azzal. Nem így az én szolgámmal, Mózessel, a ki az én egész házamban hív. Szemtől szembe szólok ő vele, és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek által, hanem az Úrnak hasonlatosságát látja. Miért nem féltetek hát szólani az én szolgám ellen, Mózes ellen? És felgyullada az Úr haragja ő reájok, és elméne. És a felhő is eltávozék a sátor felül, és ímé Miriám poklos vala, fejér mint a hó; és rátekinte Áron Miriámra, és ímé poklos vala.” {RH October 3, 1893, par. 4}   

Isten azonban meghallgatta annak a Mózesnek az imáját, akit ők kritizáltak, és akire irigykedtek, és Miriám meggyógyult. {RH October 3, 1893, par. 5}   

Vajon ne szolgáljanak-e mindezek hasznos leckéül azoknak, akiket kísért, hogy kritizálják, megítéljék és kárhoztassák azokat, akiket Isten vezet és pártfogásba vesz, és gonoszt gondoljanak és szóljanak róluk? És mennyivel rosszabb azt az egyházat kritizálni és ítéletet hirdetni ellene, amelyet Isten választott, hogy nevét felmagasztalja és becsületét megvédje, mint annak csupán egyik tagja ellen szólni. (Olvassuk el figyelmesen a kémek történetét Mózes 4. könyve 13. és 14. fejezetében.) Izráel mind a tizenkét törzséből egy-egy főembert választottak, hogy menjenek fel és kémleljék ki a földet, amelybe bemenni készültek. Negyven napba telt, hogy elvégezzék a feladatukat. Isten különleges céllal küldte oda őket, de a kémek gonosz jelentést hoztak, ami telve volt hitetlenséggel és panaszkodással. A gyülekezet előtt felnagyították a nehézségeket, amelyekkel találkoztak. De Mózes és a nép hallotta Káleb tiszta és csengő hangját, amely azt mondta: „Bátran felmehetünk, és elfoglalhatjuk azt a földet, mert kétség nélkül megbírunk azzal; Mindazáltal a férfiak, a kik felmentek vala vele, azt mondják vala: Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunknál.” A hitetlen kémek túlzó hírei félelemmel töltötték el a népet, amely végül átadta magát a kétségbeesésnek, a zúgolódás kovásza pedig gyorsan átjárta Izráel táborát. Ezt mondták egymásnak: {RH October 3, 1893, par. 6}   

„Szerezzünk előttünk járót, és térjünk vissza Égyiptomba. Akkor arczczal leborulának Mózes és Áron Izráel fiai gyülekezetének egész községe előtt. Józsué pedig, a Nún fia, és Káleb, a Jefunné fia, a kik a földnek kémlelői közül valók valának, meghasogaták ruháikat. És szólának Izráel fiai egész gyülekezetének, mondván: A föld, a melyen általmentünk, hogy megkémleljük azt, igen-igen jó föld. Ha az Úrnak kedve telik bennünk, akkor bevisz minket arra a földre, és nékünk adja azt, mely tejjel és mézzel folyó föld. Csakhogy ne lázongjatok az Úr ellen, se ne féljetek annak a földnek népétől; mert ők nekünk csak olyanok, mint a kenyér; eltávozott tőlök az ő oltalmok, de az Úr velünk van: ne féljetek tőlök! Mikor pedig az egész gyülekezet azon tanakodék, hogy megkövezze őket: megjelenék az Úrnak dicsősége a gyülekezet sátorában Izráel minden fiának.” {RH October 3, 1893, par. 7}   

A nép készen állt arra, hogy végezzenek azokkal a férfiakkal, akik felemelték szavukat, hogy megváltoztassák az Izráel gyermekeinek közösségét éppen uraló érzéseket; és ekkor eljött el annak az ideje, hogy Isten cselekedjen. {RH October 3, 1893, par. 8}   

„És monda az Úr Mózesnek: Meddig gyaláz engemet ez a nép? Meddig nem hisznek nékem, mind ama csudatételeim mellett sem, a melyeket cselekedtem közöttök? Megverem őket döghalállal, és elvesztem őket; téged pedig nagy néppé teszlek, és ő nálánál erősebbé.” {RH October 3, 1893, par. 9}   

Mózest ekkor próbára tette Isten. Elhagyni Izráelt? Kijönni közülük, és otthagyni őket lázadásukban és bűnükben? Nem, soha! {RH October 3, 1893, par. 10}   

„És monda Mózes az Úrnak: Ha meghallják az égyiptombeliek (mert közülök hoztad fel e népet a te hatalmad által): Elmondják majd e föld lakosainak, a kik hallották, hogy te Uram e nép között vagy, hogy szemtől szembe megjelentetted magadat te Uram, és hogy a te felhőd megállott ő rajtok, és felhőoszlopban jársz te ő előttök nappal, éjjel pedig tűzoszlopban. Hogyha mind egyig elveszted e népet, így szólanak majd e népek, a melyek hallották a te híredet, mondván: Mivelhogy nem vihette be az Úr e népet a földre, a mely felől megesküdött nékik, azért öldöste le őket a pusztában. Most azért hadd magasztaltassék fel az Úrnak ereje, a miképen szólottál, mondván: Az Úr késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú, megbocsát hamisságot és vétket, de a bűnöst nem hagyja büntetlenül; megbünteti az atyák álnokságait a fiakban harmad és negyed íziglen. Kérlek, kegyelmezz meg e nép hamisságának a te irgalmasságod nagy volta szerint, a miképen megbocsátottál e népnek Égyiptomtól fogva mind eddig. És monda az Úr: Megkegyelmeztem a te beszéded szerint. De bizonnyal élek én, és betölti az Úr dicsősége az egész földet. Hogy mindazok az emberek, a kik látták az én dicsőségemet és csudáimat, a melyeket cselekedtem Égyiptomban és e pusztában, és megkisértettek engemet immár tízszer, és nem engedtek az én szómnak: Nem látják meg azt a földet, a mely felől megesküdtem az ő atyáiknak; senki nem látja azt azok közöl, a kik gyaláztak engem.” {RH October 3, 1893, par. 11}   

Figyeljük meg a fejezet egész hangvételét és tanuljuk meg a tanulságokat, amelyeket a modern Izráelnek közvetít. Mindezek a mi tanulságunkra írattak meg, a kikhez az időknek vége elérkezett. Látjuk a hitetlenséget, és némelyek elszánt ellenállását azok közül, akik nagy világosságot kaptak, és noha bizonyíték bizonyítékra halmozódott, mégis megmaradtak a makacs ellenállásban. Az Úr figyelmeztető és kérlelő üzeneteket küldött, a feddés és dorgálás üzeneteit, és ezek nem voltak hiábavalók. Sohasem kaptunk azonban olyan üzenetet, hogy az Úr feloszlatná az egyházat. Sohasem találkoztunk azzal, hogy a Babilonra vonatkozó próféciát a Hetednapi Adventista Egyházra alkalmazná. Vagy hogy a „hangos kiáltás” magában foglalná Isten népének a belőle történő kihívását; mert Istennek nem ez a terve Izráellel. {RH October 3, 1893, par. 12}   

Mózes példája, amikor Izráel gyermekeiért esedezett, azt a magatartást mutatja be nekünk, amit Isten népe iránt tanúsítanunk kell, bármennyire tévelygő, gyenge vagy tökéletlen legyen is. Az Úr az igazság hatalmas bárdjával kihozott egy népet a világ kőfejtőjéből, ugyanúgy, ahogy Egyiptomból is kihozott egy népet, hogy megtartsa parancsolatait, és minden lépésnél megmutatta nekik, hogy az igazság és igazságosság ösvényein vezeti őket. Elküldte világosságát és tanácsait, arra utasítva őket, hogy építsenek oktatási intézményeket, alapítsanak szanatóriumokat és kiadóhivatalokat, és a tervek kivitelezését siker kísérte. A hetednapi adventisták pénzét nem azért halmozták fel, hogy pompás életet élhessenek, hanem önmegtagadás és önfeláldozás jellemezte a történetüket, a feladatuk pedig továbbra is az, hogy előrehaladjanak, és hogy kezdeményezőek legyenek. Van egy fény, amely állandóan világít a világ számára, mivel ez a nép tiszteli Istent azáltal, hogy megtartja parancsolatait. Elképzelhető-e, hogy igaz az az üzenet, amely Babilonnak mondja azt a népet, amelyért Isten oly sokat tett? A pokol diadalmaskodna, ha egy ilyen üzenet elfogadásra találna, a világ pedig megerősödne a romlottságban. Sátán minden szemrehányása, amellyel Isten jellemét illette igazságnak tűnne, a végkövetkeztetés pedig az lenne, hogy Istennek nincs választott vagy szervezett egyháza a világon. Ó, micsoda győzelem volna ez Sátánnak és gonosz szövetségének! Isten nem így munkálkodik. Pontosan azt cselekszi, amit Ézsaiás 58. fejezetében mondott: {RH October 3, 1893, par. 13}   

„És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, a melynek vize el nem fogy. És megépítik fiaid a régi romokat, az emberöltők alapzatait felrakod, és neveztetel romlás építőjének, ösvények megújítójának, hogy ott lakhassanak. Ha megtartóztatod szombaton lábadat, és nem űzöd kedvtelésedet szent napomon, és a szombatot gyönyörűségnek hívod, az Úr szent és dicsőséges napjának, és megszenteled azt, dolgaidat nem tevén, foglalkozást sem találván, hamis beszédet sem szólván: Akkor gyönyörűséged lesz az Úrban; és én hordozlak a föld magaslatain, és azt mívelem, hogy Jákóbnak, atyádnak örökségével élj; mert az Úr szája szólt!” {RH October 3, 1893, par. 14}