Egyiptomban a bő esztendők beköszöntével megkezdődtek az előkészületek a közelgő szűk esztendőkre. József vezetése alatt hatalmas magtárakat építettek Egyiptom minden jelentősebb helyén, mindenütt messzemenő intézkedéseket tettek a várt termésfölösleg tartalékolására. Hét évig folyt az előrelátó takarékoskodás, úgyhogy a felhalmozott gabona mennyiségét már számon sem tartották. {PP 224.1}
Azután pedig elkezdődtek a József által megjövendölt ínséges esztendők. „És lőn ínség minden országban: de Egyiptom földén mindenütt volt kenyér. De megéhezett az egész Egyiptom földje is, és kenyérért kiáltott a nép a fáraóhoz. Mondta pedig a fáraó az egyiptombelieknek: Menjetek Józsefhez, és amit mond néktek, azt műveljétek. És az éhség mind az egész földön volt. Akkor mind megnyitotta József a gabonásházakat és árulta az egyiptombelieknek.” {PP 224.2}
Az éhínség kiterjedt Kánaán földjére is, és súlyosan érezhető volt az országnak abban a részében is, ahol Jákób lakott. Az Egyiptomban felhalmozott gabonakészletekről hallva, Jákób tíz fia is elment oda, hogy élelmet vásároljon. Megérkezésükkor a király helyetteséhez utasították őket és a többi kérelmezővel együtt színe elé járultak, hogy bemutatkozzanak az ország kormányzójának. „És arccal a földre borultak előtte. Megismerte pedig József az ő bátyjait, de azok nem ismerték meg őt.” József héber neve helyett azt viselte, amelyet a fáraó adott neki; és Egyiptom főembere alig hasonlított arra az ifjúra, akit valaha az ismaelitáknak eladtak. Amikor József látta, hogy bátyjai meghajolnak előtte és tiszteletüket teszik, eszébe jutottak ifjúkori álmai, és a múlt jelenetei élénken felidéződtek emlékezetében. Éles szeme azonnal észrevette, hogy Benjámin nincs közöttük. Vajon ő is áldozatául esett volna testvérei kegyetlenségének? József elhatározta, hogy kideríti az igazságot. „Kémek vagytok ti – mondta keményen –, kik azért jöttetek, hogy az ország védtelen részét meglássátok!” {PP 224.3}
Fivérei így feleltek: „Nem uram, hanem eleséget venni jöttek a te szolgáid. Mi mindnyájan egy embernek fiai vagyunk, igaz emberek vagyunk. Soha nem voltak kémek a te szolgáid.” József szerette volna megtudni, vajon testvérei még most is azok a keménylelkű emberek-e, mint hajdanában, mikor velük volt, és otthonukról is szeretett volna hallani valamit, de jól tudta, hogy milyen kevéssé hihet a szavuknak. Ezért csak előbbi vádját ismételte meg, amire így feleltek: „Mi, a te szolgáid tizenketten vagyunk testvérek, egy embernek fiai a Kánaán földjén. És íme legkisebbikünk most atyánknál van, egyikünk pedig nincsen meg.” {PP 225.1}
Kételkedve szavahihetőségükben és még mindig kémeknek tartva őket, a helytartó kijelentette, hogy próbát tesz velük, és azt követelte, hogy maradjanak Egyiptomban, míg egyikük elmegy és elhozza legkisebb testvérüket. Ha nem teszik meg, a kémek sorsára jutnak. Jákób fiai azonban nem engedelmeskedtek ennek az ajánlatnak, részben mert ez idő alatt családjaik az éhségtől szenvednének, másrészt mert egyikük sem akart egyedül, testvérei nélkül útra kelni. Hogyan is állhatott volna az az egy, ilyen körülmények között, atyja elé? Meglehet, kivégzik vagy rabszolgává teszik őket, és ha Benjámint is idehozzák, neki is osztoznia kell sorsukban. Így hát úgy határoztak, hogy inkább maradnak mindnyájan, semhogy Benjámin elvesztésével újabb szomorúságot okozzanak atyjuknak. Ezért aztán három napot börtönbe vetve töltöttek. {PP 225.2}
Az évek alatt, amelyeket József fivéreitől távol töltött, Jákób fiai nagyon megváltoztak jellemükben. Azelőtt irigyek, hevesek, csalók, kegyetlenek és bosszúállók voltak, de most, hogy a nagy megpróbáltatás rájuk szakadt, önzetlennek, egymáshoz és atyjukhoz hűségesnek bizonyultak, s mint javakorabeli férfiak, alávetették magukat atyjuk tekintélyének. {PP 225.3}
Az egyiptomi börtönben eltöltött három nap alatt felidéződtek bennük a múlt bűnei és keservesen bánkódtak miattuk. Ha Benjámin nem jöhet el, bizonyosnak tűnt, hogy elítélik őket mint kémeket; de abban végképp nem reménykedhettek, hogy Jákób a legkisebb fiát elengedi maga mellől. A harmadik napon azután József magához rendelte bátyjait. Nem merte tovább fogva tartani őket. Lehet, hogy atyja és a fivérek családjai máris éheznek. „Ezt cselekedjétek, hogy éljetek – mondta. Az Istent én is félem. Ha igaz emberek vagytok, maradjon egy közületek börtönötökben, ti pedig menjetek el és vigyétek a gabonát házaitok szükségére. Legkisebb atyátokfiát pedig hozzátok ide hozzám, akkor igazolva lesznek beszédeitek és nem haltok meg.” Ebbe beleegyeztek, habár megmondták, nem hiszik, hogy atyjuk elengedné velük Benjámint. József tolmács segítségével beszélt velük, és a testvérek nem is sejtve, hogy Egyiptom főembere érti nyelvüket, nyíltan beszéltek egymással. Vádolták magukat azért, ahogy Józseffel bántak. „Bizony vétkeztünk a mi atyánkfia ellen, akinek láttuk lelki szorongását, amikor nekünk könyörgött, de nem hallgattunk reá: ezért következett reánk ez a nyomorúság. Rúben pedig felelt nékik, mondván: Avagy nem mondtam-é néktek, hogy ne vétkezzetek a gyermek ellen? De ti nem hallgattatok reám. És ímé, most vérét is keresik rajtunk.” József, ezt hallva, nem tudott uralkodni magán, kiment közülük, hogy ne lássák könnyeit. Mikor visszatért, megparancsolta a szolgáknak, hogy Simeont kötözzék meg és vigyék vissza a börtönbe. Azért választotta őt, mert annak idején ő volt a felbújtó és az első a gaztettben. {PP 225.4}
Mielőtt útnak indította volna bátyjait, József parancsot adott, hogy lássák el őket gabonával, és titokban az árát is tegyék a zsákjaik tetejére. Állataiknak is adott eleséget az útra. Amikor útközben egyikük a zsákját kinyitotta, meglepődve találta meg benne a gabonáért járó ezüstöt. Azonnal elmondta testvéreinek, akik megrettenve mondták egymásnak: „Micsoda ez, amit az Isten cselekedett mivelünk?” Nem tudták, hogy az Úrtól való jó jelnek tekintsék-e az eseményt, vagy azért engedte meg, hogy megbüntesse őket bűneikért és még nagyobb szerencsétlenség jöjjön rájuk. Elismerték, hogy Isten látta minden bűnüket, és most bünteti meg őket. {PP 226.1}
Jákób ezalatt aggódva várta fiait. Amikor végre megérkeztek, az egész tábor kíváncsian gyűlt köréjük, miközben elbeszélték atyjuknak a történteket. Félelem szállt mindnyájukra, mert az egyiptomi kormányzó viselkedéséből rosszat sejtettek, és félelmük tovább nőtt, amikor zsákjaikat kibontva, gabonájuk árát mindnyájan benne találták. Az idős apa így kiáltott aggodalmában: „Megfosztotok engem gyermekeimtől! József nincsen, Simeon nincsen, és most Benjámint is elviszitek. Mindez engem ér!” De Rúben így felelt: „Az én fiamat öld meg, ha meg nem hozom őt néked. Bízd az én kezemre őt.” Jákóbot azonban nem nyugtatta meg Rúben elhamarkodott beszéde. „Nem megy le az én fiam tiveletek” – mondta –, „mert az ő bátyja meghalt, és ő maga maradt meg: ha veszedelem érné őt az úton, ősz fejemet búba borítva bocsátanátok le a koporsóba.” {PP 226.2}
A szárazság azonban tovább tartott, és az idő múlásával az Egyiptomból hozott gabona már majdnem mind elfogyott. Jákób fiai jól tudták, hogy Benjámin nélkül hiába mennek le Egyiptomba. Minthogy azonban atyjuk elhatározásának megmásíthatóságában nemigen hittek, csöndben várták a fejleményeket. A közelgő éhínség pedig mindinkább előrevetítette árnyékát. Jákób is olvasott a táborban lakók gondterhelt arcában. Végül így szólt: „Menjetek le ismét, vegyetek nekünk eleséget.” {PP 227.1}
Júda azt válaszolta: „Erősen fogadkozott az a férfiú mondván: Színem elé ne kerüljetek, ha veletek nem lesz a ti atyátokfia. Ha azért elbocsátod velünk a mi öcsénket, elmegyünk, és veszünk néked eleséget. Ha pedig el nem bocsátod, nem megyünk, mert az a férfiú megmondta nékünk: Színem elé ne kerüljetek, ha a ti atyátokfia veletek nem lesz.” Látva, hogy atyja elhatározásában ingadozni kezd, hozzátette: „Bocsásd el azt a fiút énvelem, és mi azonnal felkelünk és elmegyünk, hogy éljünk és meg ne haljunk se mi, se a mi gyermekeink.” Felajánlotta, hogy kezese lesz testvérének, és viselje a felelősséget örökre, ha nem hozza vissza Benjámint atyjához. {PP 227.2}
Jákób nem vonakodhatott tovább, elrendelte, hogy fiai készülődjenek az útra. Ajándékokat is küldött Egyiptom urának – amit az éhínség sújtotta föld terméséből küldhetett – „egy kevés balzsamot, egy kevés mézet, fűszerféléket, mirhát, diót, mandulát”, és a gabona árát kétszeresen. „Keljetek fel – mondta –, vegyétek öcséteket és menjetek vissza ahhoz a férfiúhoz.” Amikor fiai készen álltak, hogy veszéllyel fenyegető útjukra induljanak, az agg apa felállt, és kezeit az égre emelve így fohászkodott: „A mindenható Isten pedig engedje, hogy kedvet találjatok annál a férfiúnál, és bocsássa vissza a másik atyátokfiát és Benjámint. Én pedig, ha megfosztottnak kell lennem, hadd legyek megfosztva!” {PP 227.3}
Újból Egyiptomba mentek tehát a testvérek, és megjelentek József előtt. Amikor József meglátta Benjámint, anyja másik fiát, mélyen megindult. Érzelmeit elrejtette előlük, azonban mégis úgy rendelkezett, hogy a testvéreket saját házában vendégeljék meg. Amikor megtudták, hogy Egyiptom főemberének palotájába kell menniük, nagyon megrettentek, mert azt hitték, hogy a zsákjaikban talált pénzt kérik majd számon tőlük. Arra is gondoltak, hogy az egyiptomiak szándékosan tették vissza a pénzt, hogy okuk legyen rabszolgákká tenni őket. Félelmükben József háza gondviselőjéhez fordultak, és elmondták neki, hogy a zsákjaikban talált pénzt visszahozták, és ezen felül is hoztak, hogy a mostani vételárat is kifizessék. „Mert – tették hozzá – nem tudjuk, ki tette a mi pénzeinket zsákjainkba.” A ház gondviselője azonban így válaszolt: „Legyetek békében, ne féljetek! A ti Istenetek és atyátok Istene adta ezt a kincset zsákjaitokba. Pénzetek az én kezemhez jutott.” Félelmük eloszlott, és amikor a börtönből időközben szabadon engedett Simeon is csatlakozott hozzájuk, úgy érezték, hogy Isten igen kegyelmes volt hozzájuk. {PP 227.4}
Miután a helytartó ismét találkozott velük, bemutatták neki ajándékaikat „és leborultak előtte a földig”. Józsefnek újból eszébe jutott ifjúkori álma, és miután üdvözölte vendégeit, sietve kérdezte: „Egészségben van-e a ti vén atyátok, akiről nekem beszéltetek? Él-e még? Azok pedig mondták: Egészségben van a te szolgád, a mi atyánk, és még él. És újból meghajtották magukat és leborultak.” Azután tekintetét Benjáminra vetve, kérdezte: „Ez-é a ti legkisebbik atyátokfia, akiről nékem szóltatok? Az Isten legyen hozzád kegyelmes, fiam.” E szavaknál József annyira megrendült, hogy nem tudott többet mondani. „Bement azért a szobájába és ott sírt.” {PP 228.1}
Miután megnyugodott, újból hozzájuk ment és most már mindnyájan nekiláttak az ünnepi ebédnek. Az ország törvénye szerint egyiptomiaknak nem volt szabad más nemzetbeliekkel együtt étkezni. Ezért külön terítettek Jákób fiainak, míg a kormányzó, rangjának megfelelően, egyedül evett, és az egyiptomiaknak is külön asztaluk volt. Amikor asztalhoz ültek, meglepetten látták a testvérek, hogy életkoruknak megfelelő sorrendben jelölték ki a helyüket. József „részt juttatott nekik maga elől”, de Benjáminnak ötszörte nagyobbat, mint bármelyik másiknak. Benjámin megkülönböztetésével József arról akart meggyőződni, hogy ugyanazzal az irigységgel és gyűlölettel viseltetnek-e legfiatalabb öccsük iránt, mint valaha őiránta. Ők pedig – mivel még most sem tudták, hogy a helytartó érti a nyelvüket – beszélgettek egymás között, és így Józsefnek módjában volt kiismerni igazi lelkületüket. Mindennek ellenére további próbára akarta tenni őket, és távozásuk előtt megparancsolta, hogy ezüst ivóserlegét rejtsék el a legfiatalabb testvér zsákjában. {PP 228.2}
Vidáman keltek útra a testvérek. Volt okuk rá. Velük volt Simeon és Benjámin, állataik gabonával voltak megrakva, és úgy látszott, hogy végre megmenekedtek az őket fenyegető veszélytől. De csak a külvárosig jutottak, amikor a helytartó házának gondviselője utolérte őket, és e sértő kérdést intézte hozzájuk: „Miért fizettetek gonosszal a jó helyébe? Avagy nem abból iszik-e az én uram, és nem abból szokott-e jövendölni? Gonoszul cselekedtétek, amit tettetek.” Ez a serleg ugyanis arra szolgált, hogy kimutassa, ha a beletöltött folyadék mérget tartalmaz. Abban az időben igen becsülték az ilyen serlegeket, mint a mérgezés elleni védelem eszközét. {PP 229.1}
A helytartó házának gondviselője vádjaira az utasok így feleltek: „Miért szól az én uram ilyen szavakkal? Távol legyen a te szolgáidtól, hogy ilyent cselekedjenek; ímé a pénzt, melyet zsákjaink szájában találtunk, meghoztuk neked Kánaán földjéről; hogy loptunk volna hát urad házából ezüstöt vagy aranyat? Akinél megtalálod a te szolgáid közül, haljon meg az, sőt mi is szolgái leszünk az én uramnak.” {PP 229.2}
A testvérek, gyászuk jeléül, megszaggatták ruháikat, és lassan viszszaindultak a városba. Mély fájdalommal töltötte el valamennyit, hogy saját fogadkozásuk vetette rabszolgasorba Benjámint. Követték a gondnokot a palotába, és mivel még ott találták a helytartót, leborultak előtte. „Mi dolog az, amit cselekedtetek? – szólt hozzájuk – Avagy nem tudjátok, hogy az ilyen magamfajta ember jövendölni tud?” Ezzel a kijelentéssel bűnük beismerésére akarta késztetni testvéreit. Sohasem állította volna, hogy jövendölni tud, csak el akarta velük hitetni, hogy ismeri életük titkait. {PP 229.5}
Júda, szívszaggató fájdalmában odalépett a kormányzó elé, és így kiáltott: „Kérlek, uram! Hadd szólhasson egy szót uram fülébe a te szolgád, és ne gerjedjen fel haragod a te szolgád ellen.” Megható szavakkal beszélt atyjuk József elvesztése miatt érzett fájdalmáról és Benjámin iránti mély ragaszkodásáról, merthogy Rákhel egyetlen fia, akit Jákób olyan nagyon szeretett. „Ha tehát most visszamegyek a te szolgádhoz, az én atyámhoz – mondta –, és ez a fiú nem lesz velünk (mivelhogy annak lelke ennek lelkéhez van nőve), ha meglátja, hogy nincs meg a gyermek, meghal, s akkor a te szolgáid a te szolgádnak, a mi atyánknak ősz fejét búba borítva bocsátjuk alá a koporsóba. S mivel a te szolgád e fiúért kezes lett atyjánál, mondván: ha vissza nem hozom őt neked, mindvégig bűnös legyek az én atyám előtt. Hadd maradjon azért e gyermek helyébe a te szolgád, az én uramnak szolgájául; e gyermek pedig menjen fel az ő bátyjaival. Mert mi módon mehetnék én fel atyámhoz, ha e gyermek velem nem lenne, anélkül hogy ne lássam a nyomorúságot, amely atyámat éri?” {PP 230.2}
A testvérek a félelemtől és a meglepetéstől megnémulva mozdulatlanul álltak. Egyiptom ura az ő testvérük, József, akit irigyeltek, akit meg akartak ölni és azután eladtak rabszolgának! Hirtelen újból eszükbe jutott minden gonoszságuk, amit elkövettek ellene. Emlékeztek, hogy vetették meg József álmait, hogy akarták megakadályozni teljesedésüket. Mégis, akaratlanul is hozzájárultak az álmok megvalósulásához. Most pedig, hogy teljesen öccsük hatalmába kerültek, biztos, hogy bosszút fog állni szenvedéseiért. {PP 230.4}
József, látva megrettenésüket, szelíden szólt hozzájuk: „Jöjjetek közelebb hozzám”, és amint közelebb jöttek, így folytatta: „Én vagyok József, akit ti eladtatok Egyiptomba. Ne bánkódjatok és ne bosszankodjatok, hogy engem ide eladtatok, mert a ti megmaradásotokért küldött ide Isten engem tielőttetek” (I. Móz. 45:4–5). Érezve, hogy az ellene elkövetett kegyetlenségért eléggé megszenvedtek, igyekezett félelmüket eloszlatni, keserű önvádjukat enyhíteni. {PP 230.5}
„Immár két esztendeje, hogy éhség van e földön – folytatta –, de még öt esztendő van hátra, amelyben sem szántás, sem aratás nem lesz. Az Isten küldött el engem tielőttetek, hogy műveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással. Nem ti küldöttetek engem ide, hanem az Isten, ki engem a fáraó atyjává tett, és egész házának urává, és Egyiptom egész földjének fejedelmévé. Siessetek és menjetek fel atyámhoz, és mondjátok néki: Ezt mondja a te fiad, József: Az Isten engem egész Egyiptomnak urává tett, jöjj le énhozzám, ne késsél. És Gósen földjén lakozol, és énhozzám közel leszel, mind te, mind fiaid, mind fiaidnak fiai, juhaid, barmaid, és mindened amid van. És eltartalak ott téged, mert még öt esztendeig éhség lesz, hogy tönkre ne juss te és házadnépe, és semmi, amid van. És ímé a ti szemeitek látják, és az én atyámfiának, Benjáminnak szemei, hogy az én szám szól hozzátok.” „És nyakába borult az ő öccsének, Benjáminnak és sírt; Benjámin is sírt az ő nyakán. És megcsókolta mind az ő testvéreit és sírt őrajtok; azután beszédbe ereszkedtek vele az ő testvérei.” Alázatosan bevallották bűnüket és kérték bocsánatát. Sokáig mardosta lelküket az önvád, és most örültek, hogy még él József. {PP 231.1}
A történtek híre csakhamar eljutott a királyhoz is, aki hogy József iránti háláját kifejezze, megerősítette a főember családjának meghívását. „Ímé – mondta – én néktek adom Egyiptom földjének javát.” A testvéreket ezután bőségesen ellátták gabonával, kocsikkal és mindennel, ami szükséges volt, hogy családjaikkal Egyiptomba költözzenek. Benjámin most is értékesebb ajándékokat kapott, mint a többiek. Azután attól félve, hogy hazafelé vita támad köztük, még arra figyelmeztette őket, hogy „ne háborogjanak” az úton. {PP 231.2}
Jákób fiai boldogan tértek vissza atyjukhoz az örömhírrel, hogy József él és egész Egyiptom uralkodója. Az agg Jákób először megrendült, nem is tudta felfogni, amit hallott, amikor azonban a kocsik hosszú sorát és a megrakott állatokat látta, amikor Benjámin is újra vele volt, akkor meggyőződött, hogy mindez valóság, és örömében így kiáltott fel: „Elég nékem, hogy József az én fiam még él: lemegyek hát, hogy meglássam őt, minekelőtte meghalok.” {PP 231.3}
A tíz testvérnek volt azonban még egy kötelessége. Most alázattal vallották meg atyjuknak csalásukat és Józseffel való kegyetlen elbánásukat, a bűnt, ami oly sok éven át keserítette meg valamennyiük életét. Jákób nem is feltételezte, hogy fiai ilyen aljas tettre voltak képesek, de látta, hogy a jó győzött bennük. Kész volt megbocsátani, és megáldotta tévelygő gyermekeit. {PP 232.1}
Nem sokkal később apa és fiai családjaikkal, nyájaikkal, vagyonukkal és kíséretükkel együtt útban voltak Egyiptom felé. Vidám szívvel haladtak útjukon, és amikor Beérsebába jutottak, a pátriárka hálaáldozatot mutatott be Istennek, megerősítést kérve, hogy elkíséri őket. Egy éjjeli látomásban isteni szót hallott: „Ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott téged. Én lemegyek veled Egyiptomba, és én bizonnyal fel is hozlak.” (I. Móz. 46:3–4) {PP 232.2}
A megerősítés, hogy „ne félj lemenni Egyiptomba, mert nagy néppé teszlek ott téged”, különleges jelentőséggel bírt. Az Ábrahámnak adott ígéret szerint magva megszámlálhatatlan lesz, mint az ég csillagai, de a kiválasztott nép eddig csak lassan növekedett. Kánaán földjén abban az időben nem volt elég hely az olyan hatalmas nemzet felnövekedéséhez, amelyről a jövendölés szólt. Az egész területen hatalmas pogány törzsek uralkodtak, amelyeket Isten szava szerint csak négy emberöltő után lehetett onnan kiűzni. Ha pedig az izráeliták itt fejlődnének nagy néppé, vagy el kellene űzniük a pogány lakosságot, vagy elvegyülnének közöttük. Az elsőt, Isten rendelete értelmében nem tehették, ha pedig összevegyülnek a kánaánitákkal, a bálványimádás veszélye fenyegetné őket. Egyiptomban azonban adottak voltak az isteni ígéret teljesedéséhez szükséges feltételek. Bővizű és jól termő területet kaptak, ami lehetővé tette gyors szaporodásukat. Az egyiptomiak ellenszenve pedig – „mert minden juhpásztor utálatos az egyiptomiak szeme előtt” – arra volt jó, hogy mint különálló nép fejlődhessenek, és ezáltal távoltarthassák magukat Egyiptom bálványaitól. {PP 232.3}
Amikor elérték Egyiptomot, egyenesen Gósen földjére mentek. József is eléjük jött díszes szekerén, fényes kísérettel. Környezetének pompáját, hivatalának méltóságát, mind-mind elfelejtette; elméjében csak egyetlen gondolat élt, szívét csak egyetlen vágy dobogtatta. Amikor a közeledő sereget meglátta, a régóta visszafojtott, sóvárgó szeretetet nem lehetett tovább visszatartani. Leugrott kocsijáról és gyalog sietett atyjának üdvözlésére. „S amint maga előtt látta, nyakába borult és sírt sok ideig. Azután mondta Izráel Józsefnek: Immár örömest meghalok, hogy láttam a te orcádat, hogy még élsz.” {PP 233.1}
József ezután bemutatta öt testvérét a fáraónak, aki nekik adományozta leendő otthonuk földjét. A fáraó, József iránti hálából, állami méltóságra is emelte volna őket, de ő meg akarta kímélni bátyjait a pogány udvar kísértéseitől. Azt tanácsolta nekik, hogy ha a király megkérdezi őket, mondják meg nyíltan a foglalkozásukat. Jákób fiai pedig megfogadták a tanácsot. Nem mulasztották el a fáraónak elmondani, hogy ott-tartózkodásuk csupán átmeneti; ezzel szabad elvonulásukat is biztosították. A király pedig ígérete szerint, otthont adott nekik országának legjobb részében, Gósen földjén. {PP 233.2}
Megérkezésük után hamarosan atyját is elvitte József a királyhoz. A pátriárka nem szokta meg a királyi udvar pompáját, de a szabad természet ölén a fáraónál nagyobb Uralkodóval volt élő kapcsolatban. Ezért, miután a király elé lépett, lelki felsőbbsége tudatában, felemelte kezeit, és megáldotta a fáraót. {PP 233.3}
Első találkozásukkor Jákób úgy beszélt Józseffel, mintha a sok gyötrelem és bánat után, túláradó örömében kész lenne azonnal meghalni. Pedig az Úr még tizenhét évvel ajándékozta meg, amelyet békességben tölthetett el Gósen földjének csendes magányában. Ezek az esztendők boldogabban, nyugodtabban teltek, mint előző évei. Látta fiai igaz bűnbánatának biztos jeleit, családja pedig olyan ígéretes körülmények között élt, hogy könnyen nagy néppé fejlődhetett. Hite megragadta Isten ígéretét, hogy egykor birtokba veszik majd Kánaán földjét. Fia, József, az ország főembere, szeretetének minden jelével elhalmozta, és így rég elveszettnek hitt gyermekének szeretetét élvezve, megelégedetten és békességgel hunyt el. {PP 233.4}
Amikor érezte, hogy halála közeledik, elküldött Józsefért. Isten Kánaánra vonatkozó ígéretében bízva azt mondta: „Kérlek, ne temess el engem Egyiptomban. Midőn elaluszom az én atyáimmal, vigyél ki engem Egyiptomból, és temess el az ő sírjukba.” József megígérte, hogy így cselekszik majd, de Jákób nem érte be ennyivel, ünnepélyesen megeskette fiát, hogy atyái mellé temetteti Makpelá barlangjába. {PP 234.1}
Egy másik fontos teendője is maradt. József fiait ünnepélyesen be kellett iktatni Izrael fiai közé. József utolsó látogatásakor fiait, Efraimot és Manassét is magával hozta. Ezek az ifjak anyjuk révén az egyiptomi papság legfelsőbb rendjével álltak összeköttetésben, és ha úgy döntenének, hogy az egyiptomiakhoz kívánnak tartozni, apjuk magas méltósága révén nyitva állna előttük a gazdagság és kiváltság felé vezető út. József azonban azt akarta, hogy fiai saját népükkel tartsanak. Ezzel is bizonyságát adta Isten ígéreteibe vetett hitének, mert fiai érdekében az egyiptomi udvar minden gazdagságáról és méltóságáról lemondott azért, hogy a megvetett pásztortörzsek között kapjanak helyet, akikre azonban „rábízta Isten az Ő beszédeit”. {PP 234.2}
„És Jákób mondta: A te két fiad, akik néked Egyiptom földjén születtek annak előtte, hogy én hozzád jöttem, enyémek. Efraim és Manassé, akárcsak Rúben és Simeon, enyéim lesznek.” Gyermekeiül fogadta őket, hogy azok majd két törzs atyáivá váljanak. Így Rúben eljátszott elsőszülöttségi jogának egyik kiváltsága Józsefre szállt – két részt nyert Izráelben. {PP 234.3}
Jákób szemei már meghomályosodtak az öregség miatt, és így az ifjakat nem vette észre azonnal. Amikor azonban körvonalaikat felismerte, megkérdezte: „Kicsodák ezek?” Majd így szólt: „Hozd ide hozzám, hogy megáldjam őket.” Amint közelebb jöttek, megölelte, megcsókolta őket, majd kezeit ünnepélyesen fejük fölé emelte és felhangzott imádsága: „Az Isten, akinek előtte jártak az én atyáim, Ábrahám és Izsák; az Isten, aki gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig; amaz angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket.” (I. Móz. 48:15–16) Most már nem volt meg benne a magabízás, az emberi erőre támaszkodás, a ravaszság lelkülete. Isten volt őrizője és támasza. A múlt gonosz napjai felett sem siránkozott; küzdelmeit, gyötrelmeit sem tekintette többé ellene irányuló fenyegetésnek. Emlékezete csak Isten kegyelmét idézte fel, akinek szeretete földi vándorútján végigkísérte. {PP 234.4}
Végül fiait ágya köré gyűjtötte és azt mondta nekik: „Gyűljetek öszsze, s hallgassatok, Jákóbnak fiai! Hallgassatok Izráelre, a ti atyátokra. Hadd jelentsem meg néktek, ami rátok következik a messze jövőben.” Sokszor aggódva gondolkozott fiainak jövendő sorsa felől, és igyekezett a különböző törzsek történetéről képet alkotni. Most, hogy gyermekei utolsó áldását várták, a prófétaság Lelke nyugodott meg rajta, prófétikus látomásban tárult fel előtte leszármazottainak sorsa. Fiait egymás után szólítva, jellemezte őket, és röviden megjövendölte a tőlük származó törzs jövőjét. {PP 235.2}
Izráel számbavételekor, mielőtt bevonultak Kánaánba, Simeon törzse volt a legkisebb. Mózes, utolsó áldásában nem is említi Simeont. Az ígéret földjének felosztásakor csak a Júdának juttatott részben kapott egy kis sávot, és azok a családok, amelyek később mégis megerősödtek, Izrael határán kívül telepedtek le. Lévi sem kapott a negyvennyolc elszórt városon kívül több részt. Mivel azonban az Isten elleni lázadás idején a léviták az Úr oldalán álltak, rájuk bízta a szentély szolgálatát és így áldásra fordult az átok. {PP 235.9}
„Júda, téged magasztalnak atyádfiai,
Kezed ellenségeidnek nyakán lesz
S meghajolnak előtted atyádnak fiai.
Oroszlánkölyök Júda!
Zsákmányt ejtvén, felmentél, fiam!
Lehevert, lenyugodott, mint a hímoroszlán,
És mint nőstényoroszlán; ki veri őt fel?
Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot,
Sem a vezéri pálca az ő térdei közül,
Mígnem eljön Siló
És a népek neki engedelmeskednek.”
{PP 236.2}
„Termékeny fa József,
Termékeny ág a forrás mellett,
Ágazata meghaladja a kőfalakat.
Keserítik, lövöldözik
És üldözik a nyilazók,
De mereven marad kézíve,
Feszülten keze karjai.
Jákób Hatalmasának kezéből,
Onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától.
Atyád Istenétől, aki segéljen,
A mindenhatótól, aki megáldjon
Az ég áldásaival, onnan felülről,
A mélység áldásaival, mely alant terül,
Az emlők és anyaméh áldásaival.
Atyád áldásai meghaladják
Az ős hegyek áldásait,
Az örök halmok kiességeit.
Szálljanak József fejére,
A kiválasztottnak koponyájára.”
{PP 236.5}
Jákób érzelmei mindig mélyek és bensőségesek voltak; fiait őszintén, gyengéden szerette, és utolsó áldásában sem részrehajlás, sem harag nem nyilvánult meg. Mindent megbocsátott nekik, és mindvégig szerette őket. Ha rajta állt volna, atyai gyengédsége csak jót és bátorító szavakat jövendölt volna, de Isten hatalma nyugodott meg rajta és a prófétaság Lelkétől ihletve – bármilyen fájdalmas is volt – az igazat kellett kijelentenie. {PP 237.1}
Jákób az utolsó áldások befejeztével megismételte temetésére vonatkozó rendelkezését: „Temessetek engem az én atyáimhoz ama barlangba, amely a khitteus Efron mezején van. Oda temették el Ábrahámot és Sárát, az ő feleségét; oda temették Izsákot és Rebekát; s oda temettem el Leát is.” Tehát életének utolsó tette Isten ígéretébe vetett hitének kinyilvánítása volt. {PP 237.2}
Jákób utolsó évei a csendesség és megnyugvás alkonyát hozták a gonddal és küzdelemmel telt napokra. Útja fölött nemegyszer sötét felhők gyülekeztek, de napja fényben áldozott le és a menny sugarai aranyozták be utolsó óráit. Beteljesedett rajta az Írás szava: „És világosság lesz az estének idején”. „Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé.” (Zak. 14:7; Zsolt. 37:37) {PP 237.3}
Jákób vétkezett, és sokat szenvedett miatta. Attól az órától kezdve, hogy bűne miatt atyjának sátrát el kellett hagynia, sorsa csak fáradság, gond és keserűség volt. Anyjától elválasztva, akit soha többé nem látott viszont, mint hazátlan idegen került Mezopotámiába, ahol hét évet szolgált Rákhelért, akit szeretett, ám csak azért, hogy a végén keserves csalódás érje. Húsz esztendőt szolgált kapzsi rokonánál, ahol ugyan vagyona megszaporodott, családja megnövekedett, de az örökös civódás miatt öröme nem telt bennük. Bánatot okozott neki leányának szégyene, fiainak kegyetlen bosszúállása, Rákhel halála, Rúben gyalázatos vétke, Júda bűne, fiai rosszindulata, csalása és a Józsefen elkövetett kegyetlenség. Milyen hosszú és sötét a rászakadt szerencsétlenségek sora! Újra és újra annak az első, meggondolatlan cselekedetének keserű gyümölcsét aratta. Újra és újra látnia kellett fiai életében saját bűnének megismétlődését. De bármilyen keserű is volt a lecke, a célját elérte. Bármily keserves is volt a fenyítés, végül „az igazságnak békességes gyümölcsével” fizetett (Zsid. 12:11). {PP 237.4}
Az ihletett Írás pontosan feljegyzi az igaz emberek hibáit, azokét, akik Istennek különlegesen kedvesek voltak, és ez a feljegyzés ugyanolyan pontos, mint erényeik lajstroma. Sokan csodálkoznak ezen, a hitetleneknek pedig alkalmat ad a Szentírás kigúnyolására. Pedig a Biblia ihletettségének egyik legerősebb bizonyítéka az, hogy az eseményeket nem szépíti és a nagy emberek bűneit sem takargatja. Az emberek annyira rabjai az előítéleteknek, hogy képtelenek a történéseket teljesen pártatlanul megörökíteni. Ha a Bibliát nem az Isten Lelkétől ihletett emberek írták volna, bizonyos, hogy a kiváló emberek jellemét kedvezőbb színben tüntették volna fel. De amint látjuk, a Szentírás hűen jegyezte fel életük történetét. {PP 238.1}
Az Isten különös kegyelmét élvező és a nagy tettekre elhívott embereket is legyőzte néha a kísértés, és bűnbe estek éppen úgy, mint ahogy mi is küszködünk, ingadozunk és gyakran vétkezünk is. Életük hibáikkal és gyengeségeikkel együtt tárul fel előttünk – bátorításunkra és tanulságunkra. Ha a Szentírás hibátlannak mutatná be őket, elcsüggedhetnénk saját gyarlóságunk és vétkeink miatt. Ha azonban látjuk, hogyan küzdöttek mások, a mieinkhez hasonló reménytelen körülmények között, hogyan buktak el hozzánk hasonlóan és emelkedtek fel újból, és hogyan győztek Isten kegyelméből, akkor bátrabban törekszünk eljutni a tökéletességre. Bár néha vereséget szenvedtek, de újból felálltak, és Isten megáldotta őket, éppen úgy mi is lehetünk győztesek Jézus ereje által. Az életükről szóló beszámoló figyelmeztetés a számunkra. Megmutatja nekünk, hogy Isten semmiképpen sem nézi el a rosszat. Legkedvesebb szolgáiban is meglátja a bűnt, és még szigorúbban bünteti őket, mint azokat, akik kevesebb világosságot, kisebb felelősséget kaptak. {PP 238.2}
Jákób temetése után újból félelem vett erőt József fivérein. Annak ellenére, hogy József mindig szíves és barátságos volt hozzájuk, a bűntudat bizalmatlanokká és gyanakvókká tette őket. Lehet, hogy bosszúját csak atyjuk iránti szeretetből halasztotta el, de most megkeresi őket bűnük régóta halogatott büntetésével. Nem merték személyesen felkeresni, hanem követet küldtek hozzá, ilyen üzenettel: „A te atyád megparancsolta nekünk, hogy halála után így szóljunk tehozzád: Kérünk téged, bocsásd meg a te atyádfiainak vétkét. Most azért kérünk, bocsásd meg vétkét azoknak, akik a te atyád Istenét szolgálják.” József könynyekig meghatódott az üzenetet hallva, és ezen felbátorodva bátyjai személyesen jelentek meg, és ezekkel a szavakkal borultak le előtte: „Íme, mi a te szolgáid vagyunk.” József mélyen, önzetlenül szerette testvéreit és fájt neki, hogy bosszújától tartanak. „Ne féljetek – mondta nekik –, avagy Isten gyanánt vagyok-e én? Ti gonoszt gondoltatok énellenem, de Isten jóra gondolta azt fordítani… Ne féljetek! Eltartlak titeket és a ti gyermekeiteket.” (I. Móz. 50:19–21) {PP 239.1}
József élete Krisztus életét példázza. Fivéreit az irigység vitte rá, hogy eladják rabszolgának, mert azt remélték, hogy ezzel megakadályozzák, hogy hatalmasabb legyen, mint ők. Amikor eladták Egyiptomba, azzal áltatták magukat, hogy nem kell már aggódniuk az álmai miatt, mert elvágták a beteljesedés lehetőségét is. De Isten másképp döntött és megmásítva tervüket, éppen azt segítette elő, amit ők megakadályozni akartak. Így féltékenykedtek a zsidók papjai és vénei is Krisztusra, mert azt hitték, hogy az emberek figyelmét elvonja tőlük. Halálra ítélték, hogy ne lehessen király, és nem gondolták, hogy éppen ezzel kenték Őt királlyá. {PP 239.2}
József, egyiptomi rabszolgasága révén a család szabadítója lett; ez a tény azonban nem csökkentette testvérei vétkét. Így tette Krisztust is a keresztre feszítés az emberiség Megváltójává, az elbukott világ Üdvözítőjévé és Urává, de kínzóinak és hóhérainak bűne éppen olyan nagy maradt, mintha cselekedetüket az isteni gondviselés nem fordította volna megdicsőülésére és az emberiség javára. {PP 239.3}
Ahogy Józsefet saját atyjafiai adták el a pogányoknak, úgy Jézus Krisztust is egyik tanítványa adta el felbőszült ellenségeinek. Józsefet becsületessége miatt vádolták be hamisan, és zárták börtönbe; így vetették meg Jézust is, mert igazságos, szent és önzetlen életével megfeddte bűneiket. És bár bűnt nem találtak Benne, hamis tanúk vallomására mégis elítélték. József türelme, szelídsége, amellyel az igazságtalanságot elszenvedte, készséges megbocsátása és testvéreihez való nemes jóakarata ugyancsak példája az Úr Jézus cselekedeteinek. Ő is panasz nélkül szenvedte el az istentelenek által rámért megaláztatást és kegyetlenséget, és nemcsak gyilkosainak, hanem mindenkinek megbocsát, aki bűneit beismerve bocsánatért fordul Hozzá. {PP 239.4}
Amikor közeledni érezte halálát, maga köré gyűjtötte rokonait. Bármennyire tisztelték is a fáraó országában, számára Egyiptom csak száműzetésének helye volt. Élete végén is arról tett bizonyságot, hogy Izrael fiaival vállal sorsközösséget. Utolsó szavai így hangzottak: „Isten bizonnyal meglátogat titeket és felvisz titeket e földről arra a földre, amelyet esküvel ígért Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak.” Ezután ünnepélyesen megeskette Izrael fiait, hogy csontjait felviszik magukkal Kánaánba. „És meghalt József száztíz éves korában és bebalzsamozták és koporsóba tették Egyiptomban.” Ez a koporsó a következő évszázadok elnyomatásának ideje alatt azt hirdette Izrael fiainak, hogy csak vándorok Egyiptom földjén; emlékeztette őket a haldokló József búcsújára, hogy minden reményük az ígéret földjére összpontosuljon, mert biztosan eljön a szabadulás. {PP 240.2}
